2020. január 14., kedd

Különleges apróságok

Az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjtemény gyarapítása, folyamatos kereséssel és kutatással kezdődik. Napi rutin, hogy bújom az internetes piacterek, antikváriumok aktuális kínálatát, és amikor rátalálok egy hiányzó, vágyott kötetre, akkor az anyagi lehetőségeim függvényében megveszem azt. A vásárlást követően aztán jön az örömteli várakozás, ami egészen a postás érkezéséig tart. A folyamat a csomagbontással zárul, amely végén már a kezembe van az új szerzemény. Ilyenkor mindig szükségem van 5-10 percre, hogy belelapozhassak, átnézhessem és megszagolhassam a frissen beszerzett antik kötetet. A könyv átnézése közben, ebben a boldogsággal teli rövid időszakban, néha váratlan meglepetések is érnek. Mai villámbejegyzésemben ezekről a különleges apróságokról mesélek.



Almásy László Ede híres magyar sivatagkutató és utazó könyvei, már több alkalommal szerepeltek az ELBIDA projektben. Sokan nem tudják, hogy az ismert szerző kaland iránti indíttatása nem véletlen volt. Gyerekként nagyapja Almásy Eduárd könyvtárában, ahol több száz korabeli térkép és útleírás volt található, már magával ragadta a felfedezők kalandos élete. A vonzalmat csak tovább erősítette az utazó, felfedező és Ázsia-kutató apa, Almásy György által az expedícióiról hazavitt különleges preparátumok és tárgyak jelenléte. Nem csoda tehát, hogy ilyen családi háttér mellett Almásy László Ede is, amint lehetősége adódott, kalandos utazásokra indult. Könyvei, bármelyikről is legyen szó, a témában alapműnek számítanak. Ugyanakkor nem csak ő volt az egyetlen a családban, aki az élményeit könyv formájában a nagyközönség elé tárta. Almásy György „Vándor-utam Ázsia szivébe” című, 1903-ban megjelent műve, ugyancsak a top kategóriát képviseli az antik útleírások között. A gyűjteményemnek része már a mű, de a blogban még nem mutattam be. Sokáig keresgéltem a könyvet, mire sikerült azt megvásárolnom és bár nem mondanám, hogy az extrém ritka kategóriába tartozik, de egy jó állapotú, eredeti kötésű kötetnek megkérik az árát. Türelemmel azonban ez esetben is sikerült jó áron beszerezni a fantasztikus könyvet. A kicsomagolást követően azonnal belelapoztam a szépen illusztrált műbe, amikor két láthatóan a könyvhöz szervesen hozzátartozó papírdarabra lettem figyelmes. Jobban megnézve a váratlan ajándékot kiderült, hogy egy a könyvről kiállított számla és egy levelezőlaphoz hasonló feladóvevény volt a lapok között. A feladó az Állami Könyvterjesztő Vállalat volt, míg a vevő Dr. Habermann Gusztáv a szegedi 3. számú ügyvédi munkaközösség tagja. Habermann ismert és nagy tudású szegedi ügyvéd volt, aki a dokumentumok tanúbizonysága szerint 1963. október 8-án, 35 forintot fizetett a csomagért, melyből 30 forint volt Almásy György könyve, míg 5 forint a postaköltség. A dokumentum érdekessége mellett, az eset tanulsága talán az, hogy jó befektetés antik könyveket vásárolni, hiszen érzékelhetően nőtt az ára, nem csak nominál hanem reálértékét tekintve is.



Wosinsky Mór plébános és régész mindkét kiváló és ritka művét bemutattam már itt az ELBIDA projektben. A „Keleti utam emlékei” című műve egy 1887-es Egyiptomot, a Szentföldet, Törökországot és Görögországot érintő bő egy hónapos utazás útinaplószerű beszámolója, míg a „Karcolatok” című munkájában egy 1885-ös dániai és svédországi utazását eleveníti fel. A két könyv közül először az északi utazást bemutató kötetet sikerült beszereznem. Régóta kerestem már a szerző munkáit, és amikor először a szemem elé került egy eladó példány hirtelen lefagytam, mert olyan olcsó volt, hogy el sem akartam hinni. A meglepettségből azonban hamar kapcsoltam, a tettek mezejére léptem és már véglegesítettem is a vásárlásomat. Boldog voltam, hogy sikerült beszereznem a ritka művet, pláne, hogy ennyire fillérekért. Az első megtekintés közben azonban további meglepetés ért, hiszen ahogy belelapoztam észrevettem egy számomra ismeretlen, láthatóan régi bankót. Pénzt találni mindig jó, pláne egy ritka és olcsón vett antik kötetben. Örültem a váratlan ajándéknak és azonnal a gépem elé ültem, hogy megtudjam mivel is van dolgom. Nem kellett nagyon sokat keresgélnem, azonnal kidobta a keresőprogram, hogy egy 1922-es, osztrák 100 koronás a váratlan ajándék. Ritkának nem mondható, így valódi értéket nem képvisel, de a pénztalálás öröme ettől függetlenül megvolt. Wosinsky Mór 1907-ben meghalt, így nem az ő korából származott a bankó, vélhetően tehát a könyv egy későbbi tulajdonosa „rejthette” el a papírpénzt a könyvben. Az természetesen soha nem fog kiderülni, hogy vajon valakinek a dugipénze, vagy éppen érdekes könyvjelzője volt a meglepetés 100 koronásom.


Váratlan meglepetéseim közül van, ami a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat két kötetéhez is kapcsolódik egyszerre. Az MFTK sorozat a blog első évének meghatározó résztvevője volt, hiszen a teljes sorozat és a szervesen hozzá kapcsolódó Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozat, egy igazi monumentális és évtizedeken át megjelenő útleírásfolyam volt. Bár teljes sorozattal rendelkezem, a mai napig keresem és gyűjtőm a különleges kötésváltozatokat és papír védőborítós köteteket. Annak idején a meglepetés, Up De Graff „Az Amazonasz őserdeiben” című kötetének megérkezését követően ért, amikor az első megtekintés során egy 1938-as tagsági jegyre bukkantam a Lipótvárosi Casinóból. Ami igazán érdekes az ügyben, hogy a kaszinójegyre jól láthatóan rá van írva, hogy „Vörös Márton: A szerencsés expedíció”, ami pedig egy következő MFTK kötet. A mai Duna Palota épületében 1945-ig működő Lipótvárosi Casinó egyike volt a három legnagyobb kaszinónak a fővárosban. Az Up De Graff könyvben talált kaszinójegy 1938. január 1-től, az év március végéig szólt, és az ára 12.50 pengő volt. Az vélhetően ez esetben sem fog soha kiderülni, hogy aki a kaszinójegyre kézzel ráírta a képen is látható és jól olvasható szöveget, annak mi célja volt vele, de akarva vagy akaratlanul mégis egy érdekes Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat relikviát alkotott az illető, ami szerencsésen hozzám került. A szerencsés találatok közül az egyik személyes kedvencemként tovább őrzöm e különleges és rejtélyes papírrégiséget.



Déchy Mór „Kaukázus” című műve egy igazi vágyott alapmű volt, amit nagyon sokáig kerülgettem, mire megtaláltam a megfelelő példányt. Többször az utamba került, de Déchy könyve nem egy olcsó darab, így az ár sokszor visszatartott a beszerzéstől. Végül aztán megvettem a könyvet, így ma már a gyűjteményem része, de még csak készülök, hogy a blogban is bemutassam a kiemelkedő munkát. Nem ritkán fordul elő, talán a „gyűjtők sorsának” is lehetne nevezni, hogy egy nehezen beszerzett kötetet, hamarosan az élet újra a gyűjtő elé sodor. Több kötet esetében jártam így az elmúlt években, ahogy Déchy művével is. Megvettem, majd rövidesen egy újabb példány, nagyon jó áron újra elém került. Ebben az esetben is sokat gondolkodtam, de végül befektetési szempontból megvettem a második „Kaukázus” című könyvemet. A csomag megérkezését követően elmaradt a klasszikus „első végiglapozás” fázis, hiszen ismertem már a művet. Ahogy azonban a könyvespolcom egy magaslati polcára akartam felrakni a ritka kötetet, kiesett egy fénykép belőle. A "könyvfelrakási folyamat" ezzel megszakadt, a kötet ismét az íróasztalra került, majd a fénykép után nyúltam a földön. A legnagyobb meglepetésemre, egy régi, fekete-fehér, teljes alakos portré volt egy ismeretlen személyről. Elegáns, fiatal férfi egy asztal mellett. A kép hátulján semmi információ nem volt, ami segített volna közelebb kerülni az ismeretlen személyhez. Horgászat közben, ha sikerül fogni egy halat, gyakran mondjuk viccesen biztatva egymást testvéremmel, hogy ahol egy hal van, ott van több is. Gyakran be is jön ez a sokszor csak motivációs gondolatként megfogalmazott, kevéssé tudományos állítás.  Ezen a bevált logikán elindulva, fellapoztam a duplum Déchy kötetemet, hátha ez esetben is bejön, az „ahol egy van, van ott több is” gondolat. Bejött. Fellapozva a kötetet megtaláltam egy újabb, hasonló fotót, amely vélhetően az első képről megismert férfi párja volt. A képen látható nő, a férfihez hasonlóan szép ruhában pózolt a kis asztal mellett. Információ ez eseten sem volt a fotó hátulján. Így sajnos ismeretlen maradt előttem a fotókon látható emberek kiléte és a fotó készítésének az ideje is. Déchy műve 1907-ben jelent meg, a fotók korát is nagyjából ide tenném, de ez csak amolyan amatőr tipp a részemről. Örömmel fogadok ötleteket, amennyiben valaki, a ruházat valamely jellemzője alapján közelebbit tud mondani a fotókon szereplő két személyről, vagy a fotók koráról.



Gyakran említem, hogy jómagam a horgászat szenvedélyének is hódolok. 6 éves voltam, amikor megszerettem, és attól kezdve az egyik legfőbb rekreációs tevékenységem ez a sokszínű hobbi. Sajnos ritkán van rá lehetőségem, de amint sikerül elszabadulnom a hétköznapok mókuskerekéből, testvéremmel robogunk is a Dráva partra. Déli folyónk számomra egy valódi szerelem, a "HORGÁSZVÍZ", csupa nagybetűvel. Nem a halbőség az ami vonz, hiszen az már régen nem olyan, mint ahogy a helyi idősek mesélik, de a táj, a látvány és a nyugalom, még hal nélkül is megfizethetetlen. Persze, ha valaki kitartó, akkor időről-időre az öreg Dráva is bőkezűen adakozik halállományából. A magyar halfauna jelentős része megtalálható, megfogható a folyón, így egy ilyen vadvíz mindig magába hordozza a meglepetésfogások lehetőségét is. Dr. Hankó Béla „Vízen és vízparton” című különleges művében is, szó esik halászatról, halászéletről, és vélhetően a birtokomba került kötet előző tulajdonosa is érdeklődött a tevékenység iránt. Bizonyítja ezt a könyvben felelt apró papírrégiség is, mely nem más, mint egy levelezőlap. A feladó a Magyar Országos Horgász Szövetség, a címzett pedig Hargitai József kishalász Balassagyarmaton. Az 1955-ös levelezőlap, arról tájékoztatja Hargitai urat, hogy területi halászengedélyében nyomdahiba történt és a halászjegy kifejezés helyett, horgászjegyet írtak rá. Bár mindkettő tevékenység fő célja a halak zsákmányul ejtése, a tevékenység és a módszerek azért eltérőek. A levelet Kolosseus József a horgászszövetség elnöke „írta alá”, és a postaköltség ez esetben mindössze 40 fillér volt. 


Végül, búcsúzva egy időre a váratlan meglepetésektől, utoljára hagytam egy, a szívemnek nagyon kedves apróságot. 40 éves vagyok. Rég volt már, hogy általános iskolába jártam, de ahogy egyre stresszesebb lett az életem, úgy növekvő nosztalgiával emlékszem vissza azokra az évekre. A gondtalan gyermekkor várva-várt pillanata volt a nyári szünet. Bicikliztünk, horgásztunk, élve fogóval egerekre vadásztunk, szóval csodás nyarak voltak. A nyári szünet egy nagyon fontos kelléke volt azonban a zsebpénz. Azon szerencsés gyermekek közé tartoztam, akinek volt zsebpénze, de a nyári szünetek igazi „gazdasági alapját” a takarékbélyeg gyűjtése adta. 1-es, 5-ös, 10-es, 20-as és 50-es címletben lehetett vásárolni a napközis tanár néninktől, Kati nénitől, majd a megvett bélyeggel visszaültünk a padba és akkurátusan beragasztottuk a kis gyűjtőfüzetünkbe. A nyár kezdetén pedig, kiváltottuk a postán, az addigra meglepően érdemi summává dagadt összeget. Nagyrészt 1-5-10 Ft-os címleteket vásároltam és kicsit irigykedve néztem Balázs nevű osztálytársamat, aki nem egyszer 50 Ft-os címletet is vett. Leidenfrost Gyula „Kalandozások a tengeren” kötete ezt a szép emléket idézte bennem fel, amikor megtaláltam benne egy 1 Ft-os címletű takarékbélyeget. A könyv ez esetben is jóval korábban jelent meg, mint a takarékbélyegek, így vélhetően itt is valaki csak emlékképpen helyezte a ritka kötetbe, gyermekkorom apró emlékét. Látni, megfogni, visszaidézni egy pillanatra a gondtalanság hangulatát, rövidke, de csodás időutazás volt és a bélyegen látható jó tanács akár az ELBIDA projekt üzenete is lehetne:"Olvassatok mindennap!".


Természetesen az említett meglepetések mellett számos egyéb dolgot is találtam már antik könyveimben, kezdve a négylevelű lóherétől, a rovarvilág lapított kis képviselőin át az egyéb kevésbé érdekes és izgalmas apróságig. Most azonban ezt a kicsit hosszúra nyúlt villámbejegyzésemet lezárom, de később, ha újra összegyűlik egy csokorra való papírkülönlegesség, akkor talán ismét mesélek róluk.  





2020. január 5., vasárnap

Sárga istenek, sárga emberek

Egy év Belső-Mongólia lámakolostoraiban

Kezd nyomasztóvá válni számomra, hogy az utóbbi bejegyzések jelentős része, olyan ritka kötetekről szólt, amelyek nagyon nehezen elérhetőek és olvashatóak. Az ELBIDA projekt eredeti célja az volt, hogy antik útleírásokat mutasson be, nem titkoltan azzal a céllal is, hogy az információadás mellett, olvasásra is ösztönözze a blogot követő látogatókat. Sok-sok ritka kötet található még a gyűjteményemben, amelyeket folyamatosan be is fogok mutatni, de ezen túl igyekszem kevésbé ritka, ugyanakkor belső tartalmát tekintve értékes műveket is levenni a polcról és feldolgozni. Könyvészeti szempontból természetesen egy ritka kötet nagyon izgalmas, ugyanakkor tudományos, irodalmi vagy éppen olvasmányértékét egy könyvnek nem a ritkasága határozza meg. A most következő könyv erre tökéletes példa, hiszen egy kimondottan fontos és értékes keletről szóló munka, ugyanakkor ritkának nem nevezhető.



A szerző Ligeti Lajos, aki nem először szerepel az ELBIDA projektben, hiszen a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban már találkoztunk vele. „Afgán földön” című művében 1936-1937-es afganisztáni expedíciójának élményeiről és tapasztalatairól mesél, kimondottan olvasmányos stílusban. Akkori kutatóútjának célja elsősorban az volt, hogy nyelvészeti anyagokat gyűjtsön a már kihaltnak hitt mogol nyelvről. Ligeti most következő műve korábban jelent meg, mint az MFTK sorozat említett kötete, és időben is egy korábbi expedíció élményeiről mesél. A szerző 1928-ban indult első nagyobb expedíciójára, mely során három évet töltött a Kínához tartozó Belső-Mongóliában. Ennek a kalandos utazásának a második évét dolgozza fel a „Sárga istenek, sárga emberek” című munkájában a szerző. A könyv 1934-ben jelent meg Budapesten a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában. A 497 oldalas műben 77 kép és egy térkép található. Ligeti Lajosról ebben a bejegyzésben nem írnék újra mert az ELBIDA projektben az „Afgán földön” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

A fiatal Ligeti Lajos
Részlet a könyvből:

„Mong titkár úr tehát elment megérdeklődni az autódolgot. Utasításom szerint mindjárt megvette a jegyeket is, egyenként 20 dollárért, egészen Lámamiaoig. Másnap már indult a kocsi. Az autókat egy amerikai-kínai kereskedelmi társaság járatta, melynek tagj volt a rendőrfőnök is. De Mong mindjárt védelmébe vette, nehogy valami rosszra gondoljak. Nem azért javasolta, hogy autón menjek Lámamiaóba. Beszélt leendő utitársakkal, azok is mondják, hogy az utak csakugyan járhatatlanok, rengeteg rajtuk a céi és a touféi, a tolvaj meg a rabló.

Zeneszó mellett szertartásra vonuló lámák, előírásos díszben

Sanghai. Teaház a kínai negyedben.
Másnap reggel lett volna az indulás, úgy hat óra tájban. Már jóval előbb ott voltunk. Meghökkenve néztem körül, mikor megmutatták az apró, régi, ütött-kopott kis Fordot s a 22 utitársat. Hogyan fér el ennyi ember ezen a kis kocsin, amely legfeljebb 5-6 embernek való, de azok is ugyancsak kényelmetlenül utaznának rajta. Rövidesen láttam, nem értek az efféléhe. A kocsiról leszedték a karosszériát, s vasrudakat erősítettek rá, alaposan megnövelve ezáltal felületét. Azt vártam, most következnek az ülőhelyek. De nem. Telerakták legalább félméter magasságban, de lehet, hogy azon felül is, az utasok cókmókjával, batyuival. Alulra kerültek a ládák és egyéb szilárd anyagból való holmik, tetejébe pedig a többi, ülőhelynek is alkalmas utiholmi, az utazó kínaitól elmaradhatatlan peize és jűze. A jűze meglehetősen vastag, vattával bélelt, ős állapotában élénkszínű, idővel biz szennyes ágyneműdarab, amit maga alá terít, mikor megszáll a kínai valahol útközben, magára húzva a hasonló kivitelű, esetleg valamivel hosszabb, szélesebb és rendszerint vastagabb peizét. Ennek is elengedhetetlen tulajdonsága, hogy bizonyos idő mulva bemocskolódik, mivel külön lefejthető huzata nincsen. A szép világoskék és rózsaszínű virágdíszek rajta hihetetlen gyorsan meg tudnak zöldülni. Harmadik darabja ennek a kiváló felszerelésnek a fejpárna, megint egészen kínai elmésséggel megszerkesztve: szélessége legfeljebb 10 cm, hossza 50-60 cm, valami száraz fűvel kőkeményre tömött, hengeralakú fejalávaló. Az első éjtszaka után ugyancsak yujtogatja megmerevedett, kificamodott nyakát az, aki első ízben próbált rajta aludni. A raffináltabb ízlésűek erre már fehér huzatot szoktak kötni, s ezt évente legalább egyszer ki is cserélik. Hogy ez a három darabból álló háló-felszerelés szét ne hulljon útközben, vászonból varrott tokba gyömöszölik az egészet. Ide kerülnek aztán az utazás közben szükséges kisebb tárgyak is.

Peking. Tevekaraván a város falai alatt.

Az ázsiai húnok ellen épített híres kínai nagyfal.
Hát ilyen kínai ágyneműket raktak a kocsi legtetejére, hogy ne a kemény deszkaládákra, de jó puhára üljünk. Mert az „amerikai-kínai” autós személyszállító társaság elvégre utasai kényelmére is ad valamit… Semmi kedvem sem volt ezekkel a kínai higiénia-lerakatokkal közelebbi érintkezésbe jutni, de megint nem nagyon válogathattam. Vagy nem megyek sehová, vagy jóképet vágva a rossz játékhoz, beletörődöm mindenbe. Mong nevetve szemlélte vonakodásomat, majd hogy kedvet szerezzen az utazáshoz, s egyben hogy mutassa is, mennyire szívén viseli kényelmemet, a kocsi elejéről egyik-másik utitárs hangos méltatlankodásától sem zavartatva magát, félredobott néhány peize-jűze komplexumot, s helyére tette az én hasonló, de vadonatúj, Pekingben csináltatott ágyfelszerelésemet. Ő maga elvegyült a tömegben. Lassan mindenki felkapaszkodott e szemétdomb tetejére, ahol most már szinte fürtökben lógtak, kapaszkodtak az emberek. Azt hittem, minden zökkenőnél kevesebben maradunk majd a kocsin, de úgy látszik, e tekintetben is félreismertem a helyzetet, mert addig fészkelődtek, mozogtak, furakodtak, míg mindegyiknek sikerült szert tennie valami szilárd támaszpontra, ha nem a kezének, legalább a lábának. Azon persze már semmiféle leleményesség sem segíthetett, hogy a fordulóknál úgy ne hajladozzék ütemesen az egész tisztelt utazó közösség, mint vetés a szélben.

Pihenő mongolok nomád nemez-sátor tövében

Lámamiao Csao Zejün az "orvos", műszereivel
Hat óra helyett nyolc lett – az idő miatt Kínában senkinek sem fáj a feje – mikor a zsúfolt „amerikai-kínai” autó kigördült a Társaság udvaráról, és végigszáguldott Kalgán egynéhány utcáján kutyák és utcagyerekek hangos ujjongása közepette, amit kitűnő utitársaim tőlük telhetőleg viszonozni igyekeztek.

Csaojang Dambi Nyíma, a mérges oroszlán, a Kitaj torony és a futballkapu

Lámamiao. Dzserinte felesége díszes mongol diadémmal
Már a felszállásnál segédkezett egy kínai finánc, apróra kivallatva bennünket, melyik ládában mi van. Figyelmével, úgy látszik, különösen engem akart kitüntetni. A rendőrség egyik embere is megvizsgálta hudzsaomat és egyéb irataimat, csak azután foglalhattam el meglehetősen kényelmetlen magaslati helyemet.

Lámamiao. Mongol sátor a láma-udvarban. Az ajtóban Mong Kuanghszi ül.

Lámamiao. Dr. Ollén és Skallsjö svéd misszionáriusok látogatása a szerzőnél
Alig értünk a város szélére, a városkapunál egy kínai fegyveres katona intett, hogy álljunk meg. Kínai utitársaimat, ujjával mindegyikre rámutatva, megszámlálta, mint a káposztafejeket, s egy nagy könyvbe csak ezt a népszámlálási eredményt vezette be. Tőlem azonban ő is elkérte az útlevelet, de ezzel korántsem elégedett meg, hanem apróra elkérdezte az útlevelemben levő összes adatokat. Miután hosszas faggatásaira türelmesen mind megfeleltem, előbb elől-hátul megforgatta, majd bevitte az én útlevelemet is abba a kis bódéba, ahol egy irnok dolgozott, feljegyezve az átmenő autók, kocsik adatait. Következett az elengedhetetlen várakozás, amit most már kínai utitársaimnak is vállalni kellett miattam. Mikor megint semmi kivetnivalót nem találtak, hudzsaomat a katona visszahozta, anélkül, hogy abba csak egy vonást is húztak volna.

Hung láma ópiumot szív

Lámamiao. Kínai parasztok útban a füvek földjére
A kínai soffőr is visszamászott a volánhoz, s folytattuk a száguldást. Utunk eleinte sziklás, szűk hegyi utakon vezetett, amelyek itt-ott annyira szűkültek, hogy éppen csak hogy elfértünk a sziklába vágott ösvényen. Mong a hátam mögött magyarázni kezdte, hogy ime, ezért járnak csak ilyen kis kocsik ezen az úton. Alig egy órai út után hirtelen megálltunk. A kínaiak egész idő alatt, mióta elhagytuk Kalgánt, egyik rablótörténetet a másik után beszélték, amelyek mind ezen a vonalon estek meg, nem egyszer megtámadva az „amerikai-kínai” autójáratot is. Lett is izgalom, mikor a soffőr az autó előtt fekvő két nagy szikladarabra mutatott, mely a kétoldalt meredező sziklás hegyoldal valamelyikéről kerülhetett a keskeny útra. Abban rögtön megegyeztek, hogy csak azoknak az alávaló touféiknek, rablóknak a keze lehet a dologban. Szerencsére a soffőr nem sokáig engedte tanakodni őket, hanem 3-4 markosabb legény segítségével valahogy az út szélére görgette a két szikladarabot, s nagy óvatosan elcsúszott mellettük autóval.

Útban a Harcsin fejedelem koostorába. A szerző egyik katonai kísérete

Má Laohsziű, az öreg kínai kocsis
A kedélyek megnyugodtak, amint sík talajra jutottunk; 11 órára Szanhobóba, délre pedig Csangpehszienbe értünk. Itt az autó egyenesen egy csárdaudvarba fordult be déli, ebéd-pihenőre. A pihenőből, sajnos nem lett semmi.”

A kis Szung, Lí Cingsun, a rabló, Lobszang Nyanrag, és a feleség-vevő láma

A kis Szung kínai vízipipával bajlódik
Ligeti Lajos 1928 őszén indult 3 éves kutatóútjára, melyet a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium, valamint a Magyar Tudományos Akadémia támogatott. Az eredeti terv az volt, hogy Oroszországon keresztül utazik Mongóliába, azonban nem kapta meg az orosz külügyi népbiztosságtól az átutazási engedélyt, így végül a hosszadalmasabb és költségesebb tengeri út maradt, mint egyetlen lehetőség. A szárazföldi utazás 10-12 napot vett volna igénybe, a tengeri utazás, megkerülve fél Ázsiát azonban körülbelül 40 napig tartott és ekkor is még csak Pekingbe érkezett meg, ahonnét szárazföldön kellett továbbutaznia Mongóliába. A kutatóút tehát nem indult simán, és nem volt ez máshogy a három év múltán elérkezett hazaúttal sem. Galambos Imre kiváló és érdekes tanulmányában említi Ligeti Lajos Melich Jánoshoz írt levelét, mely 1931. június 4.-én kelt Pekingben. A levél alapvetően egy segélykérés volt, melyben Ligeti jelzi, hogy az eredetileg a minisztériumtól kapott 500 pengő havi támogatásból nem tudja fedezni a hazautazását. Az odautazás megnövekedett költségeit a Magyar Tudományos Akadémia 2000 pengős egyszeri támogatásából tudta finanszírozni, de a hazautazáshoz a minimálisan szükséges 2000 pengő már hiányzott. A minisztériumnál kérvényezte az összeget, azonban csak a felét, azaz 1000 pengőt biztosítottak számára, így a szükséges összeg másik felének megszerzésében kér segítséget Melichtől. A pénzforrások szűkössége tehát komoly kihívást jelentet Ligetinek és vélhetően nem kizárólag az utazások finanszírozása kapcsán, hanem a teljes expedíció megvalósítása során.

Csaojang. Omitofó Dzsócsan láma rezidenciájában

Árjabalo barlangja. A nagy horlá-ra hívják a lámákat
Ligeti Lajos utazásának a különlegességét az adja, hogy ellentétben más nagy ázsiai expedíciókkal, ő egyedül, pontosabban egyetlen kísérővel járta végig Belső-Mongólia lámakolostorait. A kétfős „expedíciós csapat” a kutatóút sikeres megvalósítása szempontjából nyilván nehézséget is okozott, de előnnyel is járt. Köszönhetően a minimál létszámnak Ligeti lényegében együtt élt a kolostorok lakóival, vándorlásai során olyan közel került a helyben élőkhöz, hogy közvetlen tanúja volt örömüknek, bánatuknak és a mindennapi életüknek, így egészen mély képet ad a Belső-Mongóliában élőkről. A könyvét tudatosan nem tudományos értekezésnek írta, (egy helyen említi is, hogy kutatásai főbb eredményeiről már máshol beszámolt) hanem sokkal inkább az út során szerzett élményeit, benyomásait és emócióit írja le, kimondottan közérthető és olvasmányos formában. Persze soha nem felejti el az olvasó, hogy Ligeti alapvetően nyelvészként utazott a térségbe, hiszen a könyvben számos nyelvészeti megfigyelést is leír, amely miatt azonban soha nem fullad a könyv, a tudományos unalomba.

Kungszang Norbu, a Harcsin törzs egykor hatalmas és gazdag fejedelme

Csaojang. Deva Csenpó, a csillagjós (jobbról) két másik lámával imádkozik
Ligeti Lajos amikor elindul 1928 őszén Magyarországról még mindössze csak 26 éves volt. Fiatal, akkor még kevéssé ismert nyelvészként első nagyobb expedíciója volt ez. Az eredeti tervek szerint a kutatóút egyik célja az volt, hogy Ligeti felkeresse Belső-Mongólia lámakolostorait és ott buddhista szövegeket tanulmányozzon, sőt ha tud másoljon le, illetve hozzon haza is dokumentumokat vagy könyveket. A szűkös anyagi keret egyértelműen lehetetlenné tette, hogy értékes darabokhoz hozzájusson, pedig könyvében említ több esetet is mikor valamit megvételre ajánlottak neki, de nemet kellett mondania. Egy alkalommal egy mongol Kandzsúrt (nagyon leegyszerűsítve a történelmi Buddha kinyilatkoztatásainak gyűjteménye) ajánlottak neki megvételre. Ötezer ezüst dollárt, azaz akkori magyar pénznemre átváltva 6000 pengőt kértek érte, amelyet persze Ligeti nem tudott kifizetni, pedig szerinte bőven megérte volna ezt az árat az áruba bocsájtott Kandzsúr. Első (1929. február 28.-án) és második (1929. május 1.-én) hazaküldött jelentésében is beszél elhalasztott lehetőségekről, ugyanakkor sikeres beszerzésekről is. Összességében sikeresnek mondható Ligeti három évig tartó kutatóútja, de bizonyos, hogy jobb anyagi lehetőségek esetén a hazahozott értékek tekintetében még sikeresebb lett volna.

Kínai adófizető (kínai karikatúra)
Ligeti Lajos kutatóútjának útvonala
Ligeti Lajos „Sárga istenek, sárga emberek” könyve egy furcsa, de mégis szerethető könyv. Furcsa abban az értelemben, hogy nem csupán a tudományos kutatóút leírásról van szó, hanem egy sokkal komplexebb, mélyebb gondolatokat és következtetéseket is megfogalmazó műről. Szerencsére a szerző jól írt, így élvezetes és olvasmányos a könyv. Népszerűségének köszönhetően 1988-ban és 2010-ben is jelent meg reprint kiadás, de az eredeti 1934-es kiadás beszerzése sem túl bonyolult és nem is túl drága. Bátran ajánlom és ez esetben az ajánlásnak van reális értelme is. Akit vonz Ázsia vagy éppen a mongol lámakolostorok világa, az mindenképpen szerezze be és olvassa el a könyvet, hiszen a térségről, az ott élő emberekről és egy lassan elsorvadó ősi világról szóló remek munka. Ligeti Lajos esetében még nincs itt a búcsú ideje, hiszen van még olyan műve a szerzőnek, amely az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjtemény része és mindenképpen szerepelni fog a blogban. Ligeti tehát valamikor visszatér.





2019. december 29., vasárnap

zágoni Báró Szentkereszty Iréne hátrahagyott művei

Be kell vallanom férfiasan, hogy több év aktív gyűjtői lét után is vannak olyan könyvek, amelyről mielőtt megvettem, soha életemben nem is hallottam. Egy ilyen mű beszerzése tehát nem egy tudatos keresési folyamat eredménye, hanem egy általános keresgélés közbeni szerencsés helyzet gyümölcse. Az ELBIDA projektben most következő kötet is egy ilyen szerencsés találat. Bár első ránézésre sem a szerző személye, sem a könyv címe nem jelentett számomra semmit, mindkettő alapján simán továbblapoztam volna rajta, de ez esetben valami miatt mégis úgy éreztem, alaposabban meg kell néznem a könyvet. A megérzésem mellé egy kis szerencse is társult, hiszen az eladó a tartalomjegyzék fotóját is megjelentette a hirdetésében. Amint kinagyítottam az apró fotót és megláttam, hogy a mű gerince lényegében úti jegyzetekből áll, egyértelművé vált számomra, hogy kell nekem ez az ismeretlen mű. Ezen a ponton már csak ahhoz kellett még egy kis szerencse, hogy más ne fedezze fel ezt a kincset. Végül a történet happy enddel zárult és hamarosan a kezembe foghattam, a „Zágoni Báró Szentkereszty Iréne hátrahagyott művei” című könyvet. A könyv érdekessége, hogy lényegében ez egy emlékkötet, amelyet a címben említett Szentkereszty Iréne írásaiból a halálát követően állított össze és kegyeletük jeléül adta ki, a kézdivásárhelyi Humánus Intézetek Igazgatósága.  A műben a szerzőnő több izgalmas úti jegyzete, úti beszámolója olvasható. A könyv melyet ifj. Jancsó Mózes könyvnyomdájában nyomtattak, 1899-ben jelent meg Kézdivásárhelyen. A 183 oldalas könyvben a szerzőnő portréján kívül további illusztráció nem található.


Zágoni Báró Szentkereszty Iréne életéről rendkívül csekély információ lelhető fel internetes forrásokban, szerencsére azonban az 1899-ben megjelent emlékkönyv szerkesztői egy részt szántak a szerzőnő életének is, így a könyvből egy rövid életrajz összeállítható. Zágoni Báró Szentkereszty Iréne 1854. április 14-én született Kolozsvárott. Apja zágoni Báró Szentkereszty István, míg anyja vargyasi Dániel Anna volt. Gyermekkorát nagybátyja Báró Henter József kelementelkei házánál töltötte, mivel anyja sokat betegeskedett, így nem tudta anyai szerepeit ellátni. Henter József akinek nem voltak gyerekei lényegében magához vette a gyermek bárónőt. Igazi szerető családban nevelkedett, egészen 13 éves koráig, amikor gyámszülei meghaltak. Örökségül ráhagyták a gyönyörű és Szentkereszty Iréne számára később is sokat jelentő kelementelki birtokot. 

zágoni Báró Szentkereszty Iréne
Rövid időre visszakerült a szülői házhoz, majd nővére zágoni Báró Szentkereszty Stephanie vette magához Drezdában. Ebben az időszakban szerezte meg műveltségének és széleskörű tudásának alapelemeit. Szerette a zenét és az irodalmat, öt nyelven beszélt és verseket írt. 1871-ben hazatértek Zágonba, ahol nővére Stephanie, a vármegyében elsőként alakította meg a Zágoni Nőegyesületet. Az egyesület gyorsan fejlődött. Rövid idő alatt felmérték a vármegyében élő árvák, szegények és betegek számát, majd részükre támogatásokat kezdtek gyűjteni. A siker hatására Stephanie bárónő Kézdivásárhelyen létrehozta a Háromszéki Erzsébet Árvaleány-nevelő Intézetet, a Stephanie Menházat és kicsit később egy közkórházat. A jótékony munkához csatlakozott Iréne is és gyakorlatilag élete végéig ennek a jótékony missziónak szentelte az életét, támogatta nővére minden törekvését. Szüleik halálát követően Stephanie és Iréne egy háztartást alkotva éltek együtt. 

zágoni Báró Szentkereszty Stephanie
Zágoni Báró Szentkereszty Iréne sokat betegeskedett, szinte egész életében egészségügyi problémákkal küzdött. 1897 őszén rosszul lett, nővére Budapestre szállította, de az orvosok nem tudtak enyhíteni a problémán. Minden próbálkozás ellenére a halálos kór legyőzte őt. 1897. december 20-án, 43 éves korában hunyt el. Testét a kelementelki családi sírboltban helyezték végső nyugalomra. Nővérével sokat utazott, 1879-1880-ban Svájczba, 1890-ben Franciaországba és Olaszországba, míg 1894-ben Korfu szigetére és Görögországba utaztak közösen.  

Részlet a könyvből:

„Másnap Isten hozzádot mondtunk a kedves Nizzának és kocsin elutaztunk Monte Carloba. Az ut mind a tenger mellett van vezetve és gyönyörü szép. Felségesek a magas hegyek és óriási hegysziklák, ugy forma, mint szinvegyülékben. Nagy havasok, gyönyörü pinia- és olajfák, czitromfák és nagyon sok szentjános-kenyérfa. A kocsis beszélte, hogy a szentjános-kenyeret a lovaknak adják, melyet igen szeretnek, csak a magokat a keménység miatt nem rágják meg. Két tunnelen mentünk át, melyeknek kősziklába vágott boltozata igen szép. Egy néhány szép fekvésü helységet érintettünk, részint át is mentünk rajtok. Nem egészen két órát tartott utazásunk, mire megérkeztünk a Monte-Carlo szállodába, melynek tornáczáról nagyszerü kilátás tárul elénk.

Monte Carlo 
Másnap elkocsiztunk a Monacoi herczeg egy nagy hegyen fekvő gyönyörü kastélyához, Monacoba. Felérve, megkapta szemünket a nagyszerü és izlésteljes udvar, lépcső és freskókkal diszitett folyósó, a honnan aztán a kisérővel és több nézővel bementünk a termekbe, melyek megtekintése engedélyezve volt. Ezek a legnagyobb izléssel és remekül vannak berendezve. A főbb nevezetességüek: a trón-terem gyönyörü piros damaszt kelméjü butorzattal és trón-emelvénynyel.

Monte Carlo kaszinókert 
A „York terem”, melyben a yorki herczeg halt meg s onnan lett elnevezve; XIV-ik Lajos terme, felséges butorzattal. Igen szép, nagyobbára családi képek vannak. Innen kilépve elmentünk a nagyon szépen berendezett kertbe, a hol számtalan növényben s fában lehet gyönyörködni. Vannak óriás ficusfák is, melyek mégis csak 8-9 évet számlálnak. A veteményes kert lenyulik a tengerig. A park megtekintése után a kápolnába vezettek, mely valóban egy remekmű. Az oltár két különböző szinü márványból készült. A padozat a legszebb mozaik. Az egész Pazar kiállitásával királyi fényt képvisel és mégis oly egyszerü stylusban van tartva, a melyet ép csak a művészet legmagasabb foka tud elérni.

Monte Carlo Casino 
Monte-Carloba visszahajtatva, elmentünk a hires „Casino”-t megnézni és az egészet bejárni. Legelőbb egy szép nagy folyósóba léptünk. Onnan, a sajnosan igen is hires játszótermekbe. Egy gyönyörü nagy terem van és két kisebb, mindannyian nagy csillárokkal és szép fali festményekkel diszitve. Van egy pompás terem, a hol naponta kétszer, délután és este, a legszebb hangversenyeket lehet ingyen élvezni. Dusan van aranyozva a terem és gyönyörü freskókkal diszitve, a zenére vonatkozó képletekkel. Számtalan lépcsőn felmentünk még az emeletre, hol az olvasó és iró termek vannak.

San Remo 
Az épületből kilépve megjártuk a gyönyörü keteket, melyekben a legszebb pálmák s mindennemü exotikus növények vetélkednek pompás rózsákkal, melyekkel egész kis kalibák vannak befuttatva stb. stb. Az óriás terasse-ok a kert alsó részében, egészen lenyulnak a tengerpartig, felséges kilátást nyujtva a tenger és környékére.

Nizza 
Monte-Carloból elrándultunk Mentone-t megtekinteni, háromnegyed órára van onnét kocsin s az ut oda nagyon kies. Szép kis kikötője is van s fekvése igen szép. Három és fél napig időzve Monte-Carloban, onnét tovább utaztunk „San-Remo”-ba. rendkivül rosz időt kaptunk és e miatt nem élveztük ottlétünket, pedig „San-Remo” is egy igen szép hely. Nagyon érdekes a régi városrész s gyönyörü a sétány, mely be van ültetve pálma s babérfákkal, azaz nyirt bokrokkal; utóbbiak teljes virágban voltak, pompás illattal töltve be a helyet. Elkocsiztunk „Bordighera”-ba is. Ottan vannak a hires pálmakertek, a legszebbek az egész Riviérán. Egyet a zuhogó eső daczára megtekintettünk; valóban tündéries szép az a számtalan különböző pálmafej, egész kis erdőt képezve, közbe a legdusabb rózsabokrok, kuszó rózsák stb.; még a nap éltető varázsa nélkül is elbájoló szépsége!

Mentone 
San-Remoból Genuába utaztunk. Vonattal több órai távolságra esik. Utja nagyon szép, csak az a kár, hogy a tunnellek mindutalan háborgatják az embert a gyönyörü vidék élvezetében.”

Bordighera 
Zágoni Báró Szentkereszty Iréne könyve nem a legjobb útleírás, amit valaha olvastam. Stílusa kicsit egyszerű, beszámolói kevés valódi emóciót tartalmaznak, sokkal inkább emlékeztetnek az általános iskolában év elején menetrendszerűen kért fogalmazáshoz, melyet a nyári szünet élményeiről kellett írni. Könyvgyűjtőként azonban nem nagyon izgat a stílus. Természetesen jobb olvasni egy valóban lebilincselő művet, de gyűjtőként a ritkasága izgat fel. A zágoni Báró Szentkereszty Iréne írásaiból összeállított emlékkönyv pedig ezen a területen jól teljesít. Ritkaság a javából, gyakorlatilag érdemi információ a műről fellelhetetlen és a mai ismereteim szerint soha nem szerepelt aukción sem, ami alapjaiban jelzi, milyen ritka műről is van szó. Elektronikus formában sem fellelhető a könyv, így pici az esély, hogy lesz olyan olvasója a blognak aki élőben élvezheti Szentkereszty Iréne írását, azonban ha valakinek mégis a birtokába van vagy kerül a könyv, az  olvassa és vigyázza e ritka és értékes útleírást.

zágoni Báró Szentkereszty Iréne aláírása 
A könyv amellett, hogy igazi ritkaság, egy további apró érdekességet is tartalmaz. A borító belső lapján egy kis fehér nyomtatvány van beragasztva, mely szerint ez a konkrét kötet egy jutalomkönyv volt. Az apró dokumentum arról tájékoztat minket, hogy a könyvet a Jancsó Mózes szeszgyáros alapítvány jó magaviseletért és szorgalomért ajándékozta Gombai Marinak, a kézdivásárhelyi általános iskola ötödik osztályos tanulójának, 1910. június 26-án. Dr. Török Andor elnök és Székely János igazgató neve látható még a beragasztott iraton. A kis betétlapon felbukkanó nevek mindegyike erősen kötődik Kézdivásárhelyhez, illetve valamilyen módon a Szentkereszty Stephanie által elindított jótékonysági mozgalomhoz is. A nyomda ahol Szentkereszty Iréne írásaiból készült emlékkönyvet nyomtatták, ifj. Jancsó Mózesé volt, aki aktív részese volt a kézdivásárhelyi jótékonysági mozgalomnak és vélhetően a jutalomkönyvet ajándékozó alapítvány névadójának a fia is volt. Dr. Török Andor neve is több ízben felbukkan a Jótékony Nőegylet kapcsán és ismereteim szerint később polgármestere is lett Kézdivásárhelynek. Székely János református lelkész neve pedig a Szentkereszty Stephanie által létrehozott árvaházzal kapcsolatosan fordul elő, valamint felesége Székely Jánosné Incze Sarolta az, aki 1878. február 10-én létrehozza a kézdivásárhelyi Jótékony Nőegyletet, a Szentkereszty Stephanie által megalkotott Zágoni Nőegyesület mintájára.

Jutalomkönyv betétlap a könyvből 

Számomra a kötet kapcsán további izgalmat jelent, hogy egy újabb névvel bővült a női útleírók listája. A Szentkereszty Iréne írásaiból összeállított emlékkötet mellett, elvileg jelent meg a szerzőnőnek önálló útleírása is, „Uti jegyzetek 1879-80” címmel. Az önálló munkának sehol sem találtam nyomát, sőt a megjelenés dátuma is kérdéses a könyv kapcsán, de az biztos, hogy Szinnyei József „Magyar írók élete és munkái” című könyvének 13. kötetében megjelenik a mű Szentkereszty nevénél. Keresem és kutatom tovább, és amennyiben valahol fellelem és sikerül megszereznem az eddig számomra ismeretlen művet, akkor újra köszönthetjük zágoni Báró Szentkereszty Iréne-t az ELBIDA projektben.



2019. december 22., vasárnap

A Kelet-Indiai szigetcsoporton

Vojnich Oszkár számomra megunhatatlan. Végre ismét sikerült egy művét beszereznem, így most újra itt köszönthetjük őt az ELBIDA projektben. A szerző a blog olvasói számára nem ismeretlen, hiszen több művét is bemutattam már itt (1, 2, 3). Bár még nem teljes a Vojnich gyűjteményem, de a „A Kelet-Indiai szigetcsoporton” című művével ismét közeledtem a hőn áhított végcélhoz, egy teljes és hiánytalan Vojnich sorhoz. A tragikusan rövid életű szerző a 30-as évei kezdetén döntött úgy, hogy utazni fog. Bejárta a világon és a haláláig eltelt nagyjából 20 év alatt utazóként, vadászként és íróként is beírta magát a magyar történelembe. Páratlan ember, páratlan életúttal. Művei irodalmi minősége és illusztráltsága is lenyűgöző. A most bemutatott művében egy 1909 decemberében indult utazásának egy szakaszáról mesél, a Vojnichtól már megszokott páratlan stílusban. A könyv 1913-ban jelent meg Budapesten, a Singer és Wolfner kiadó gondozásában. A 264 oldalas könyvben számos csodás kép található. Vojnich Oszkárról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Budapesttől Sitkáig című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.



A szerző utazásának térképe
Részlet a könyvből:

„A kruёng-szeumpói biwak közvetlen közelé­ben, a Gajó-út kétoldalán khínaiak zöldséges kertet mívelnek és takarmányt termelnek. A zöldséges kert az út egyik felén alacsony domb oldalát foglalja el, túl rajta lalangfű és őserdő következik, az út másik felén terem a takarmány, itt patak hatá­rolja a drótkerítéssel körülvett szérűskertet. A zöldséges kertet részben tüskös drót, részben élő sövény és bambuszkerítés védi.

A jávai nők a "Kain"-t így öltik magukra
A környék őserdejében lakozó elefántok egy idő óta rákaptak a zöldséges kertre; éjjelenként jönnek és különösen a tengerit falatozzák be, szárastól, csutkástól.

Útszéli mozgókonyha Jáva szigetén
28-án szemlét tartva a helyszínén, meggyőződtem a hír valóságáról. Előttevaló éjjel is ott jártak, lelegelték, letaposták a tengeri jó részét, eldöntötték pár papája-gyümölcsfát (a karvastagságú papája-fa puha mint a bodza, ember is feldöntheti) a gyümölcs kedvéért; amint a nyomok mutatták, a domb felől jöttek és átsétálva a bambuszkerítésen, végzett munka után, az úton és a folyón keresztül, a túloldali őserdőkbe vonultak vissza.

Az élelmiszert, zöldséget, rizst és más apróságot szépen faragott bambuszkosában hordják
A kruёng-szeumpói őrség (40 ember és altisztek) igen veszélyes állatnak tartja az elefántot; de éjjel nem is tanácsos a kis öbű katonai fegyverrel szembeállni az óriásokkal, így nem zavarták meg eddig a legelésző állatokat. Ennek köszönhetem a sikert: az elefántok, amidőn megérkeztem a 470-es corditeokkal és vetitő villanylámpásommal, már otthonosan érezhették magukat Kroeёng Seumpónál.

Dél-jávai pónitípus
28-án este hiába vártunk az elefántokra; amíg a holdvilág fennjárt, nem mutatkoztak, de később ott voltak ketten, amint azt 29-én a nyomaikról meg­ ítélhettem és pedig az egyiknek nagy kerek első lábnyoma és hosszúkás hátsó nyomai elárulták, hogy bika.

Táncosnők Jáva sziget keleti részéről
29-én este, mint 28-án három altiszt jött ki velem, hogy az esetleges dzsahat támadásra sortűzzel felelhessünk, de azt kikötöttem és az Ígéretüket vettem, hogy elefántra nem lőnek.

3 méter 8 cm hosszú crocodilus porosus
Mivel az elefántok az eddigi megfigyelések szerint későn szoktak jönni, csak l/8 órakor mentem ki a zöldséges kertbe. Az egyik corditeot magam vittem, a másikat Benu, akit magammal hoztam Kroeёng Seumpóból.

Vadásztanyánk Batoeoeloenál
Alighogy elhelyezkedtem a domboldalon, egy jó kilátási pontról, amelyet reggel néztem ki leshelynek, lemutat az egyik katona az út felé. Nagy, mozdulatlan tömeget látok a tengeriben. Nappal nem volt ott semmi se. Most felemelte az orrmányát, felénk volt fordulva. Gyenge holdfénynél nem lehet elefántagyba puskázni, ha az elefánt 60 méterre áll a puskástól, tehát várnom kellett; a villanylámpával se voltam rendben, ezt kellett előbb rendbe hozni. 

Massage Jáva szigetén
Ezalatt folyton szemmel tartottam a vadat. Békén tovább legelt, nem kellett volna sietnem, ha egyedül vagyok,* mert igen jó szelünk volt, s az elefánt nappal se veszi ki 60 méterről a mozdulatlan embert, de a kíséretemben levő katonák nyugtalankodtak és izgatottságukban beszélni kezdtek. Oda kúsztam hozzájuk, megsúgtam halkan, hogy legyenek békével, majd akkor lövök, ha oldalt fordul a vad, mert a homlokát nem találnám el a gyenge világítás mellett. A földön ültem, bal könyö­kömet a bal combomra támasztva vártam, amíg oldalt fordul az elefánt; amint ezt megcselekedte, megnyomtam az előagy alatt a villanyos gombot. Bal szemmel kivettem a holdvilág fényénél a vadat, a jobb szemmel pedig oda helyeztem a lapjára a fényesen megvilágított célgombot. Meghúztam a jobb cső ravaszát. Olyat szólt az erős löveg mint egy fia­ ágyú. Rajta voltam jól, találnom kellett.

(*Az említettem villany-lámpa a saját utasításom szerint készült. A száraz villanyelem a vállon lóg le bőrtokban ; a vezeték egyik zsinórja a keménykalapon, vagy trópusi sisakon (helmet) elől megerősített vetítő lámpához vezet, a másik zsinór a fegyver előagya alatt megkötött villanygombhoz szolgál. Közvetlen közelből teljes sötétségben is lehet a lámpával lőni, mert elegendő világosságot szór a tárgyra és a célgombot is megvilágítja, de 25—30 méteren túl már gyenge a világosság arra, hogy a tárgyat jól kivegyem. Az adott esetben ha vad meg lévén világítva a hold által, csakis arra szolgált, hogy a puska legyét lássam és ebben nagy szolgálatomra volt, mert a gyenge holdfénynél nem tudtam volna célozni a segélye nélkül.)

Muszkát-diószedő Banda Neira szigeten
Most hirtelen felénk fordította fejét az elefánt, de a helyén maradt. Kétfelé kellett ismét ügyelnem. A katonákat elfogta a buzgóság. „Er falit an", — (Megtámad) mondták és emelgették a flintát, hogy sortüzeljenek csak úgy találomra, amint a nem vadászember tenni szokta, mert nem láthatták a legyet. Leintettem őket és vártam, hogy mi lesz?

1911 szeptember 9-én fogott kalapácsfejű fókák
Egyideig figyelt a vad, amint pedig az oldalát mutatta, ismét megnyomtam a villanyos gombot és a második lövésnek is a lapocka tájon kellett találni. Erre lassan elfelé kezdett mozogni. Halálos lövéseket kellett kapnia, nem mehet messzire, gondoltam.

Makasszeri menyasszony hazatérőben
Húsz méterrel tovább megállt. Nem akartam többször lőni, mert az elefánt viselkedése után feltételezhettem, hogy össze fog esni. De végre is úgy gondolva, hogy az elefánt elbír sok ólmot és nickelt (természetes, tele nickelburkolatu golyóval lőttem), vártam, amíg fordul és 80 méterről két lövést tettem, de a holdvilág elé felhők bújhattak, mert nem láttam jól a körvonalakat. Erre a két lövésre nem sokat adnék. Átment az úton, mégegyszer rátüzeltem abban a pillanatban, amint az útszéli keskeny árkon átlépett. Az egyik katona állította, hogy látta elesni. Amint másnap megállapítottam, ez a golyó a jobb hátsó combot érte, de nem tört csontot. Most pediglen hazamegyünk, mert sebzett veszélyes vadat nem szokás éjjel sűrűbe követni.

A bulurokingi kapála leányai rizst törtek az udvaron
A biwakba érkezve, mindenkit talpon találtunk. Megvan? Mi történt? Olyanokat szólt a fegyvere, mint az ágyú. A jó emberek egy része talán azt is hitte, hogy az ilyen nagyhangú fegyverrel a fülén vagy a farkán is halálosan lehet lőni a vadat. Amint aztán a katona elmondta, hogy látta elesni, engednem kellett a közkívánatnak, hogy gyerünk nyomozni.

Adószedés Lombok szigetén Matarangon
Előre rabok a fáklyával, ezt a rendeletet hallottam. A rabok épen nem szabadkoztak vitéznek látszani és megindultak, olyan fényt szórva a szemeinkbe, hogy lehetetlen lett volna az esetleg szembe támadó vadat meglátni. Vissza rabok, volt az én kommandóm . . . Csak nem engedem meg az efféle embereknek a tisztességet, hogy bátrabbak legyenek a vadásznál . . . Majd csak magam vezetek, de aztán csendesen a hátam mögött, mert a zaj figyelmessé teszi a vadat és ha bír még támadni (amiben igen kételkedtem, mert úgy gondoltam, hogy csontot törhetett az első lapockája táján a golyó és ez akadályozta a gyors mozgásban), ne vonjuk idő előtt magunkra a figyelmét.

Balii család
Mind a két lövés helyén vért találtunk, de az elefánt nem feküdt ott, ahol elesni látták. A sűrűig nyomoztunk, ott beszüntettem a keresést . . . Majd holnap folytatjuk, most pedig haza, ki-ki nyugalomra.

Tigriszsákmány
Egész éjjel zuhogott az eső; reggel korán kimentünk nyomozni; a nyomokat elmosta a zápor, csak a folyó partján láttunk félig elmosott nyomokat, itt mehetett le és át kellett mennie a túlsó partra.

Benszülöttek az Idjen fennsíkról
De hogyan tudott átmenni ilyen erős sebekkel a folyón és hogyan követjük majd mi ? Úgy megdagadt és úgy rohant a folyó, hogy elkaphatja az embert. Sumatrán értenek hozzá, hogy mint kell rohanó árban átgázolni. Négy katona összefogódzott, vállig bentjártak a vízben; amint egyik-másik félrelépett a köveken, azt hittem, elkapja az ár; végül mégis átérkeztek a túlsó partra. Egy ember nem mehetett volna egyedül keresztül, okvetlenül belepusztul.

Rövidfarkú fekete Siamanga syndactyla majom
A rendelet úgy szólt: igyekezzenek feltalálni az elefántot jó jutalomért; ha él, térjenek vissza és akkor magam is nekivágok a folyónak. Visszatértek nagyon is hamar, a közvetlen közeli vidéket se kutathatták át. Ide hát atjehiek! Hat emberre van szükség: két napig nyomozni kell jó napszámért, ezenfelül jutalmat is tűztem ki, ha rátaláltok, legyen az bár azonnal, kiadom a teljes díjazást. Elég magas jutalmat ígértem, mert attól tartottam, hogy nem mondják meg, ha rá is találnak, mert az agyarat más úton értékesíthetik.

Niászi benszülöttek Poeloetellon
Hatan nekiindultak klewanggal és élelmiszerrel felfegyverkezve. Nem telt bele másfél óra, visszajöttek azzal, hogy „ada" (maláji nyelven sokat jelent az ada, most azt jelentette, hogy megvan). Mit mivel? Áll és lóbálja az orrmányát. Hogyan lehetséges ez? Háromszáz méterre a lövési helytől és még mindig talpon volna? Ha így van, mondtam a parancsnoknak, el lehetünk készülve támadásra.

Gyarmati katonák őrjáraton
Az Onderlieutenant válasza az volt, hogy nem lévén engedélye a kormányzótól, hogy ilyen előrelátható veszélynek kitegye a katonáit, nem adhat mellém katonát. Hiszen az elefánt miatt maradhatnak tőlem, csupán a dzsahatok végett szorulhatnék a segé­lyökre, de ha az ember a saját sebzett nagy vada után mehet, biz nem törődik egy tucat dzsahattal se.

Atjehi lakóház Lam Temotnál
Tehát előre magyar. Az atjehi ifjúság követett, ki klewanggal, ki késsel; egy faládában áthúztak az áron és amint a túloldalra érkeztünk, olyan vitézi mozdulatokat végeztek és olyan harcias hangon tárgyaltak, hogy rajok kellett szólnom és csak két embert hagytam a közelemben, akik ismerték a helyet.

Bireuentől Kroeeng Seumpoig, a katonai Gajó-úton
Alig tettünk 200 métert kis patak medrében, gyönyörűséges őserdő közepén ott feküdt az őserdők királya holtan és a majmok úgy huhogtak a nagy fákon, mintha ránk akarnának ijeszteni, pedig csak a korai napot köszöntötték, amely az ő számukra ismét életet hozott és fényes sugaraival mégegyszer rámosolygott a porba hullott óriásra. Az atjehi puskahordozóm az adott utasítás ellenére felhúzhatta a második fegyver ravaszát, mert amint odaérkeztünk a zsákmányhoz, elsült a kezében a cordite, a fülem mellett ment el a golyó. így majdhogynem elmondhattuk, hogy egy elefánt és egy magyar!

Elefántzsákmánnyal
Ha az az elefánt nem fekszik előttem és ha nem olyan nagy az örömem, hogy szumatrai agyarast lőttem, az atjehi puskahordozómnak nehéz napja lett volna december 30-án; de a bocsánatrakészség nagy az emberben ilyen sikeres napokon, aztán remegett is a legény minden izében. A biwakból megindult a népvándorlás; úgy örült mindenki a sikeremnek és úgy köszönték, hogy megszabadítottam őket a kárttevő ellenségtől, hogy szívesen csináltam egy tucat felvételt az elefánttest körül pózoló társaságról és az altisztek, akik mindenben készséggel a segélyemre voltak, kaptak is már azóta a felvételekből.”

Virágfüzér árus Gendong állomáson
Vojnich Oszkár 1909 decemberében Marseille-ből indult útnak. A Szuezi-csatornán keresztül India volt a fő irány. 1910-ben gyakorlatilag bejárta Indiát, Mianmart (Burma), a Maláj félszigetet és Thaiföldet (Sziám), majd csak 1911-ben érkezik meg a Kelet-Indiai szigetcsoporthoz, ahol nagyjából ismét egy évet tölt el. A szerző hazatérését követően előbb könyv formájába rendezte a Kelet-Indiai szigetcsoporton tett utazás során szerzett élményeit, majd ezt követően jött csak a Brit Indiai úti beszámoló. Vojnich eleinte nem akarta az utazás Brit Indiai részét könyv formájában megírni, azzal az indokkal, hogy oly sok útleírás jelent meg a vidékről, de végül mégis könyv formájába rendezte rövid naplójegyzeteit. Így állt elő az a helyzet, hogy a Brit és a Holland Indiai utazásról szóló könyvek egy esztendőben, 1913-ban jelentek meg. Vojnich első indiai utazása tehát két fő részből állt. A Brit Indiai részből, amelyről született a „British India – Burma, a Maláji félsziget és Siam” című könyve, valamint a Holland Indiai részből, amelyet a „A Kelet-Indiai szigetcsoporton” című művében mesél el.

Útszéli maláji kávéház
A Kelet-Indiai szigetcsoport, vagy más néven Holland Kelet-India az a holland gyarmat volt, amelyből aztán a második világháborút követően kialakul a mai Indonézia. 1800-ban a Holland Kelet-Indiai Társaság államosított gyarmataiból jött létre és a legnagyobb kiterjedését a 20. század elején érte el. Vojnich művében Jáva szigetén indul az utazás, majd a Celebesz és a Borneo szigeten folytatódik, aztán a Lombok és Bali szigeteket érintve érkezik ismét Jáva szigetére, ahonnan végül a kaland zárásaként Szumátra szigetére és a tőle nyugatra eső kisebb szigetekre utazik. 1912. január 31-én, Belawan kikötőjéből indulva, a „Rumphius” nevű hajó fedélzetén hagyja el Szumátra szigetét Szingapúr felé, ahol végül zárul Vojnich Oszkár Kelet-Indiai szigetcsoporton tett utazása.

A "Rumphius"
A szerző utazásai a mai szemmel nézve egészen fantasztikusak. Mind időben, mind a megtett távolságban egészen más léptékű utazások, mint ahogy ma utazunk. Vojnich dúsgazdag volt, mindig meg tudott fizetni olyan embereket, akik útja során segítették, de ennek ellenére is óriási szervező munka lehetett egy ilyen több éven és több ezer kilométeren át tartó kalandozás. Természetesen, ahogy már Vojnichtól azt megszoktuk, az utazás egyik központi eleme ez esetben is a vadászat volt. Szenvedélyes vadászként gyakorlatilag minden útján hódolt ennek a hobbijának. Ezen utazása során is ejtett el különleges állatokat, többek között krokodilt, tigrist, majmot és elefántot is sikerült terítékre hoznia. A vadászkalandok leírásai mindig lebilincselőek, így a szerző műve az utazás szerelmesei mellett a szenvedélyes vadászoknak is csábító olvasmány lehet. Csodás képet rajzol a vidékről, az ott élő emberek életéről és az átélt kalandokról. 

Karo batak nők Tongkolnál
Biztos vagyok benne, hogy ha az olvasmányélmény mértéke szerint kellene rangsorolnom útleírásokat, akkor Vojnich Oszkár művei közül több is helyet kapna a top kategóriában. A probléma sohasem az, hogy nem jó a szerző műveit olvasni, hanem az, hogy nagyon nehéz beszerezni Vojnich műveit, és még ha néha fel is bukkan egy-egy kötete, akkor is általában mélyen a zsebünkbe kell nyúlni ahhoz, hogy miénk lehessen a különleges könyv. Ez nem jelent mást, minthogy Vojnich Oszkárt sohasem fognak tömegek olvasni, klasszikusan kézzel fogható könyv formájában. Ugyanakkor több műve is létezik elektronikus formátumban, így akit érdekel az a „A Kelet-Indiai szigetcsoporton” című művét is ingyen letöltheti a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából és elolvashatja azt. Ez a mű és a szerző egyéb művei is az erősen ajánlott kategóriát képviselik, így mindenkit csak ösztönzök, hogy olvasson Vojnich Oszkár könyveket. 

Hetivásár Tiga Raznál, 1912. január 17-én
A Vojnich gyűjteményem bár egyre bővül, de még mindig vannak hiányzó kötetek, így amint sikerül beszereznem a következőt, akkor ismét visszatér a dúsgazdag, vajdasági földbirtokos, világutazó Vojnich Oszkár az ELBIDA projektben.