2018. június 17., vasárnap

Küzdelmeim

Vámbéry Árminnak szám szerint az ötödik bemutatott könyve következik most az ELBIDA projektben. A szerző egészen lenyűgöző írói munkásságának ez persze csak töredéke, de utazásával kapcsolatosan könyveinek gyakorlatilag a végére érünk. Az eddig bemutatott Vámbéry kötetek (1., 2., 3., 4.) után a most következő „Küzdelmeim” című munka amolyan összefoglaló kötet, de tekinthető akár memoárnak is. Gyermekkorától kezdve, utazásain át egészen az Angliához és a mohamedánsághoz fűződő kapcsolatáig sok minden szóba kerül az olvasmányos műben. A kötet 1905-ben jelent meg Budapesten a Franklin Társulat gondozásában. Az összesen 517 oldalas műben több kép és pár egészen különleges illusztráció található. Vámbéry Árminról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Közép-Ázsiai utazás” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.



Vámbéry legujabb arczképe 
Részlet a könyvből:

„A midőn Perzsiába való utazásom közben, odahagyva Mukhlisz Emin pasának, Trapezunt kormányzójának vendégszerető hajlokát, egy kis kereskedelmi karavánnal lassan léptetve tartottam fölfelé a Pontusz hegység emelkedésén és rávetettem pillantásomat a távolba vesző tengerre: először éreztem, hogy szívem összeszorúl és lelkemben a kalandok vágya először kelt tusára vállalkozásom bizonytalanságának és veszedelmeinek riasztó érzetével. Szép tavaszi nap volt. A propontuszi hegyek közt az első állomásig vivő egész útam fenséges képe és csodás természeti szépségei lassankint elűzték komor gondolataimat és már-már győzedelmessé vált bennem a rajongás. De midőn estefelé betértem a karavánszeráj utálatos, piszkos fülkéjébe, aztán leterítettem a puszta földre szőnyegemet és fáradtan az első lovagló út viszontagságaitól, magamnak kellett elkészíteni sovány vacsorámat, akkor erőt vett rajtam helyzetem fagyos komolysága és első ízben éreztem a különbséget a rideg valóság és a rózsás ábrándok között. A rizskása, melyet főztem, megkozmásodott; a zsír avas volt s a kenyér, melyet hozzája ettem, a legélvezhetetlenebb fajtából való volt a között, mely török földön valaha ennem adatott. Éjjeli szállásom a hideg földön minden volt inkább, csak kényelmes nem volt és hogy még is mélységes álomba estem, azt csak első lovaglásom fáradalmának köszönhettem. Ez első hosszú lovaglás gyötrelmes hatását két vagy három napig megéreztem minden porczikámban. A Trapezuntból Erzerumba vivő út, Szamarkandig tartó hosszú lovaglásom e gyakorló iskolája, egyáltalán a legkínosabb út volt, melyet valaha jártam, mert mindenek előtt ezen kellett hozzátörődnöm öszvérhajcsárokból álló durva, piszkos és vakbuzgó utitársaim kíséretéhez, és a mi még ennél is jóval borzalmasabb volt, ezen kellett hozzászoknom a férgekhez, melyektől nyüzsgött minden éjjeli szállásom. Erzerumba érve, hol egykori főnököm, Daim Husszein pasa, a katonai kormányzó, látott magánál vendégszeretettel, részem volt újra némi pihenésben. Ez az áldott lelkű ember, a vallásos titokszerűség lelkes hitvallója, erősen meg volt győződve bokharai utazásom szent czéljairól és hadsegédével, Hidajet efendivel együtt órák hosszáig tartó oktatást adott a különböző rendek és főképen a nakisbendiek rendjének mivoltáról, mert ezeknek volt az alapítója az a szent, kinek sírjához zarándok-útam elvezérel. E háznál való tartózkodásom közben ismerkedtem meg egy merőben eredeti módjával annak, hogyan lehet a babonát a rendőrség szolgálatába állítani. A pasa elvesztette drága gyémántos gyűrűjét s mert azon a napon nem tette ki lábát a házból, jogos volt a föltevése, hogy megkerül, hacsak el nem orozta egyike ez ő nagyszámú szolgáinak. Minthogy minden kutatás hiábavaló volt, Hidajet efendi egy csodatevő sejkhet hivatott magához. Ez leűlt a ház nagy előcsarnokába, hova már előbb az egész háznépet összecsődítették. Ott volt a pasa is egész kíséretével. Én türelmetlenűl vártam az elkövetkezendőket, mikor a sejkh, törökös módon keresztbe vetett lábai űlve, egy fekete kakast vett elő a köpönyege alól és az ölébe téve, felszólította a szolgákat, hogy vonúljon el sorra előtte mind, simítsa meg tenyerével gyöngén a kakast, a kezét pedig rejtse tüstént a zsebébe, mert - így szólt a sejkh - a kakas menten el fogja árulni a tolvajt egy kukorításával. A mikor a szolga mind elvonúlt már a sejkh előtt és a kakast megérintette, a sejkh mindenkit sorra felszólított, hogy mutassa meg neki a kezét. Valamennyi kéz fekete volt, egynek a kivételével, mely fehér maradt s melynek gazdájában a tolvaj kilétét nyomban meg is állapították. Mert a kakas tolla be volt hintve korommal s mivel a tolvaj, attól való féltében, hogy elárulja magát, nem merte megsímitani, a keze fehéren maradt és bűnössége e miatt, természetes módon, kiviláglott. A tolvaj elvette büntetését, a sejkh meg a jutalmát.

Vámbéry tanulmányi naptára 1855-ből (a címlap)

A pasa házánál és egyáltalán Erzerumban való tartózkodásomnak sok kellemes oldala volt, de kényelme annál rosszabbul esett, mert az örmény fennsíkon át a perzsa határig vezető út a legfárasztóbbak egyike az ázsiai utazónak. A szegényes örmény házak - jobbára földalatti odú valamennyi, a vakondtúráshoz hasonlatos - egyetlenegy helyiségből állnak, melyben a lakó együvé van zsúfolva tíz vagy húsz bivalylyal. Örökre felejthetetlen lesz nekem az első éjszaka, melyet együtt töltöttem a rosszszagú állatokkal, melyeknek társaságában a végletekig gyötri az embert a gőz, a hőség és a féreg. Az ilyen gőzfürdő után pompásan hat az elernyedt idegekre az örmény fönsík fagyos reggeli levegője; az ember azt sem tudja, hova legyen gyönyörűségében az Isten szabad ege alatt és ujongva szívná magába a levegőt, ha a kis karavánt még inkább, mint a magános utast, nyomon nem kísérné a félelem a kurd rablók miatt, kiknek hazája a Köroglu hegyszorosnál kezdődik.

A Magyar Tudományos Akadémia 1857-ben adott ajánló levele

Ilyen lélekállapotban estem át a Dagar hegyen a kurd rablókkal akadt első kalandomon. Ez volt a tűzkeresztségem; de forróság helyett jéghideg borzadály futott végig tagjaimon, midőn örmény útitársaim könyörgésére, kiknek értékes árúmálháit már lerakták a reánk törő rablók, kénytelen voltam felcsapni a gyöngék védőjének és pisztolylyal a kezemben felrohantam a magaslatra, hogy kérdőre vonjam a vakmerő utonállókat. Szép erény a bátorság, a férfias elszántság és a halálmegvetés - gondoltam magamban - de nem mindig születik vele az emberrel, mert meg kell azt tanúlni és szokni kell hozzája. Meglehet ugyan, hogy a dagadó kebel, a bátor tekintet és az erekben vadúl keringő vér, e kétségtelen jelei a bátorságnak, természetes következése a többé vagy kevésbbé heves vérmérsékletnek, de azért mégis csak a szükség volt és lesz minden időben az a nagymester, ki ott őrzi művészetét az ép és erős férfilélekben! Ez volt a gondolatom a kimerűltségnek abban a pillanatában, mely idegerőmnek túlságosan erős és szokatlan megfeszítésére következett. A Dagar-hegyen átélt epizód után sok más támadás és meglepetés ért még későbbi útazásomon, s végezetül annyira vittem, hogy bátran a szeme közé néztem minden veszedelemnek, a nélkül, hogy gondoltam volna a halálra; de ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy az ember hősnek nem születik, hanem azzá nevelődik s hogy a fokozatos megszokás fegyvert szorít a legfélénkebb szobatudós öklébe is, láttára a fenyegető életveszedelemnek, és idővel bősz oroszlánná teheti az önvédelemben. Ilyeténképen és nem máskép támad a személyes bátorságnak néha fennen dícsért hatalma. Voltaképen az önfentartás ösztöne az a forrás, melyből a hősiesség fakad és a testben erős ember ritka eset, ha nincs birtokában ennek a szükségszülte lelki tulajdonságnak.

Levél Eötvös József bárónak, Perzepolisz romjai közül

Mikor Diadinnál átkelve a perzsa határon, Irán földjére léptem, mely egykor a költészet bűbájos fényében tűnt elém, csak annál gyorsabban ábrándított ki a táj sivár, puszta és kietlen voltán kivül a testi szenvedéseimhez járuló lelki nyomorúságom és annál kiméletlenebb kézzel tépte szét ifjúi képzeletem rózsaszín fátyolát. Török efendi szerepében - tehát a siíta perzsák szemében a legundokabb szerepben lépve fel (másként, a készültségem és iskolám miatt, nem lehetett), örökös czélpontja voltam a honi földjükön fanatikusabbá és vakmerőbbé váló perzsák gúnyos megjegyzéseinek, kajánságának és akárhányszor tettleges bántalmazásaiknak is. Mintha ifjúkoromban nem lett volna elég bő részem az eféléből: új formát öltve kezdett ismét gyötörni a vallási düh hidrája és a régebbi napok Hep! Hep! kiáltása éjjel és nappal ebben a változatban harsogott most fülembe: «Szegi szunni!» («Szunníta eb»); a perzsa kalmárok és perzsa mollák zaklatásai és éretlenkedései pedig épen nem voltak kevésbbé alkalmatlanok, mint a keresztény suhanczok kődobálása és a katholikus gimnáziumi professzorok csufondárosságai! De idő multával bele törődtem ebbe a nyomorúságomba is. A türelem és a kitartás a legádázabb ellenséget is lefegyverzi és ha csengő hangomon szigorúan siíta hangváltozatokkal elénekeltem a Korán egy-egy szúráját, vagy egy-egy versét a Mesznevinek, melyet egyformán szent könyvének vall mind a két mohamedán felekezet, haragjok megszünt és fanatikus útitársaim megvigasztalódtak ebben a mondásban: «Még nincs veszve egészen, válhat még belőle igazi muzulmán, azaz siíta is.» A későbbi lapok is bizonyságot tesznek majd róla, hogy jobbára - sajnos - épen a vallás, az isteni sugallatnak ez a fenséges alkotása és az emberi nem fellendülésének és megnemesítésének ez az állítólagos eszköze, leginkább éreztette velem az emberek rosszaságát. A bölcsőtől az aggkorig, Európában úgy, mint Ázsiában, a fényes kultúra levegőjében ép úgy, mint a pőre barbárság honában, fanatizmust és szűkkeblűséget, gonoszságot és igazságtalanságot jobbára a vallás emberei részéről és csak a vallás miatt szenvedtem!

Egy lap az Eötvös József báróhoz írt levélből
1863. március 20.

Perzsa földre való érkezésemmel tehát az eddigi anyagi gondokhoz és küzdelmekhez hozzájárultak még a lelki szenvedések is. Soha sem fogom elfelejteni azt az érzést, melyet a Khoi utczáján és bazárjában szemközt jövő perzsák kaján, haragos és megvető pillantása keltett bennem. Az emberek törökül beszélnek itt is, de elég volt a szájamat kinyitni, hogy tiszta sztambuli kiejtésemmel rögtön elárúljam szunníta voltomat. Ez a harag kétségtelenül csak megtorlása azoknak a sértéseknek és bosszantásoknak, melyek nyomon kisérik a török földön a siíta jövevényt; de én joggal vethettem föl magamban a kérdést: mit vétettem ezeknek az embereknek én és mi részem volt abban nekem, hogy Alit kiforgatták a próféta örökéből? De hiába volt minden okoskodás és argumentum, mert elvégre és tagadhatatlanul efendinek jöttem ez országba és az a mély gyűlölség, a melyet ez a szó a siíták lelkében ébreszt, elég súlyos okát szolgáltatta mindannak a szidalomnak, melyet tűrnöm kellett. Még pénzen is nagy bajjal kaptam valamit a vakbuzgó néptől. Fölmerűlt a kérdés: vajjon a szunníta is nedsisznek, vagyis tisztátalannak tekintendő-e, mint a keresztény, kível testileg érintkezni bűn, és csak hosszú és heves vita árán voltam képes eloszlatni az eféle skrupulusokat. Ha gyakoribb lett volna az érintkezés a perzsák és a törökök közt, bizonyára kevesebb szenvedés ér engem; de én voltam az első oszmán magánember, ki évek óta utazó minőségében perzsa földre lépett, és ennek következtében sok mindennel meg kellett alkudnom. Leginkább az lepett meg, hogy az asszonyok sokkal vadabbul viselkedtek, mint a férfiak. Sokan kiköptek előttem, ha elmentem mellettök és szemenszedett szidalmakkal kísérték gyűlöletük e kitörését. Hja, a szépnem mindenhol szenvedélyesebb, mint a férfinem!

Emléktárgyak Vámbéry középázsiai utazásából

Hála a fizikai fáradalmakban megaczélosodott és megizmosodott testem egészségének, könnyű volt beletörődnöm a szűnetlen lelki tusába. Még örültem is az állandó izgalomnak s midőn Tebriszben, az Emír-karavánszerájban, fülkémbe vonúlva, napokon át fáradhatatlanúl néztem én is a perzsa kalmárok, mesteremberek, koldusok, dervisek, komédiások, énekesek és szemfényvesztők őrült sokadalmát, kezdettem érezni, hogy keleti emberré alakúltam át és hogy a szegény vándorló ember sorsa egészen elviselhető. Félig európai ruházatomat egymás után cserélve föl a bő perzsa ruhadarabokkal, külsőmet lassankint átalakítottam és már kevésbbé tűntem fel az embertömegek között. Egyszer, a hogy a karavánszeráj udvarán ténferegve, az alkudozó csoportok s a megrakott és terhüktől megszabadított teherhordó állatok közt egy európai embert láttam, ki árumálháinak rendezése közben, valami török szót keresve, türelmetlenül levelezgetett egy nyolczadrét nagyságú könyvecskében: jót mulattam rajta, midőn e műben saját török zsebszótáramra ismertem, melyet évekkel azelőtt adtam ki Perában. A szorgalmas kalmár - egy W... nevű svájczi úr, kinek bizományi üzlete volt Tebriszben - végre megúnta a hiábavaló keresgélést s egynehány nem épen hízelgő komplimentum kíséretében félre tette a szótárat. Én ekkor hirtelen megszólítottam németűl, megjegyezve, hogy szótárának szerzője talán még sem olyan szamár, mint gondolja és hogy inkább talán az a baj, hogy nem jó helyen kereste benne a keresni valóját. Hogy egy rongyos, félig török, félig perzsa módra öltözött alak németül szólítsa meg Tebrisz bazárjában: ez már sok volt egy kissé a Merkurfi egykedvűségének. Néhány szót váltottunk, az elszégyenkezésre és a felindultságra mentegetőzés következett és a vége az lett a tréfás esetnek, hogy meghívott magához és néhány napig jól tartott házánál. Eféle mulatságos kalandjaim akadtak más alkalommal is s a rendkívüli nyelvbeli tudás, valamint az a szokásom, hogy hangsúlyban, hanghordásban és szófűzésben mindig a csalódásig híven utánoztam az idegen szójárást s hozzá a legtöbb esetben még velős mondásokat, a Koránból vett mondatokat és verseket is helyeztem el a megszokott taglejtések kíséretével, - hallgatóimat mindíg és mindenhol kihozta a sodrából és arczom minden idegenszerűsége mellett is elhitette velök, hogy bennszülött vagyok.

Az utolsó három pénzdarab, melyet Vámbéry, kolduló dervis szerepében kapott

Ez örvendetes megfigyelésre alkalmam nyílt már a Boszporus partján is, de még inkább középázsiai útazásom első felében. Nem mondhatnám ugyan, hogy ment voltam minden gyanúsítástól, mert arczom jellegzetes vonásai mindíg gyanút keltettek és mindig bajjal fenyegettek, de a nyugatázsiai világ népeinek tarka mozaikjában, hol örökös keveredésben és felszívódásban élnek egymással a legkülönbözőbb égövek fajai és típusai, a nyelv minden, a külső semmi s ha ez a nyelv hozzá még Allahnak és prófétájának dicséretét hirdeti, az ember jog szerint és tényleg bele kerűl a vallási közösség mindent egybefoglaló kötelékébe és nem idegen többé.

Vámbéry arczképe (1864. január)
Teheránban készült, Középázsiából való megérkezése után

Tebrisz karavánszerájában való tartózkodásom ennek következtében gazdag volt a legsajátszerűbb benyomásokban és megfigyelésekben. Puszta és szegényes czellámban ülve, órák hosszáig legeltettem szemem az udvaron tarka összevisszaságban alkudozó, czivódó, kiabáló, éneklő és imádkozó sokaságon. Utóbb közéjök vegyültem magam is, megszólítottam ezt vagy amazt, beszélgettem a legkülönbözőbb fajtájú üzletekről és, ha el nem kerülhettem, este, a midőn meglehetős csönd lett a karavánszerájban, részt vettem a vallási kérdésekről, a kormánydolgokról és sok más egyébről folyó társalkodásban is. Keleten és különösen Perzsiában a kalmár mindig az ellenzékhez szít, mert sokat szenved a fejetlenség és az önkényuralom miatt. Engem sokszor meglepett nézetének nyílt kimondásával.

Levele a turkomán pusztából 

Vámbéry levele Haidar Efendi török követhez

Midőn Tebriszben való hosszabb tartózkodásom után nyeregbe szálltam, hogy folytassam utazásomat Teherán felé, merészebb volt már a jövőbe vetett reménységem és szilárdabb a tervem sikerűltéhez fűzött bizodalmam. A megszokott karavánok helyett most már inkább egyes útazókhoz csatlakoztam, még pedig különös előszeretettel a szunníta országokból jövő és siíta inkognitóban egész Iránt bebarangoló kurdokhoz és arabokhoz, kik a vallással kalmárkodnak, más szóval: kik mint elégia-dallók (rouzekhan) faluról-falura járnak, naponta több liter könyűvel öntözik meg a két vártanú: Hasszán és Husszein emlékét s a mikor már besöpörték a szép sárga csikókat, álruhába bújt szunníta létökre jót nevetnek a markukba hallgatóik együgyűségén. Egy másik fajtája ezeknek a vallásos üzletembereknek eleven és holt perzsáknak a kerbelai szent búcsújáró helyekre való szállításával foglalatoskodott olymódon, hogy az előbbieknek úti marsalja volt zarándokútjokon, alaposan ki is szipolyozta, vagy pedig titkon összejátszva a rabló beduinokkal, minden javaikból kifosztatta őket, az utóbbiakat pedig, tudniillik Alinak az Úrban elszenderűlt híveit, négy deszka közé szorítva szállította Kerbelába és Nedsefbe. Perzsiai vándorlásaimról és élményeimről szóló könyvemben megpróbáltam képét festeni egy ilyen halottas karavánnak. Minden bizonynyal egyike a legborzalmasabb és a legundokabb üzleteknek a világon, de nyereséges üzlet. S midőn úgy egy társaságban útaztam ezekkel a szállító urakkal, elégia-dallókkal és kerbelai zarándokvezetőkkel, hamar rájöttem, hogy a szent férfiak szemfényvesztése Keleten ép úgy, mint Nyugaton és a keresztények közt csak úgy, mint a mohammedánok között, egy és ugyanaz mindig. Itt is, csak úgy, mint amott, a jelszó ez: «Mundus vult decipi - ergo decipiatur», csak épen, hogy Ázsiában sokkal alaposabb és gyakoribb a megcsalatásban való üdv esete, mint nálunk Európában.

Egy lap a pusztában írt feljegyzéseiből

Ázsiában csak nagyon keveseket világosított meg a műveltség és a felvilágosodottság. A kételkedés bátortalanúl jelentkezett az iszlám virágzásának korában is, mostanság pedig, midőn a szegénység és a nyomor csak a mindennapi életre fordítja az emberek gondolatát s midőn rabja mindenki a létért való nehéz küzdelemnek, manapság vajmi ritkán mutatkozik hajlandóság a metafizikai szemlélődésre; kevesebbet tűnődik az ember és hideg egykedvűséggel tartja magát a vallás régi szabályaihoz.

Egy lap Vámbérynak Középázsiában titkon írt feljegyzéseiből

Daczára a júliusi tikkasztó hőségnek és daczára időnként való éjjeli megtámadtatásunknak, mely inkább látszott megfélemlítésnek, mint igazi rablótámadásnak, vidám lélekkel köszöntöttem be a perzsa fővárosba s midőn a simrani hegyek hűs rejtekében levő török követségen valamennyire kihevertem fáradalmaimat, nem volt ember boldogabb, mint a milyen én voltam a hűvös napok beálltával, a mikor, oda se nézve többé a fénynek és a kényelemnek, reá léphettem kalandos útamra déli Perzsia, Iszpahán, Siráz és Perzepolisz felé. Ez az útazásom úgyszólván második tanfolyama volt középázsiai vándorlásom előkészítő iskolájának és ha nem végeztem volna el ezt a tanfolyamot, ki tudja: egyáltalán sikerrel jár-e turkesztáni vakmerő vállalkozásom? Tudniillik a midőn Teheránba érkezve, azt a kellemetlen hírt hallottam, hogy a bokharai útazás óriási és leküzdhetetlen veszedelmekkel jár és semmi esetre sem tehető meg oly könnyű szerrel, mint képzeltem, és hogy ráadásúl a Doszt Mohammed és Ahmed sah háborúja következtében Perzsia éjszaki részén kiütött zavarok miatt tisztára lehetetlen az útazás Mesheden és Merven, vagy Heraton át, a szükségtől kényszerítve, kibúvót és új elfoglaltságot kellett keresnem, hogy ne legyek kénytelen hosszabb pihenőt tartani. Déli Perzsiában ugyan kevés vagy semmi keresni valóm sem volt, mert tanúlmányaim czélpontja messzire esett az árja területtől; ámde nem hagyhattam fel a magam edzésének munkájával sem és annyira megszerettem már akkor a kalandos vándorélet izgalmait, hogy többre becsűltem a kemény nyerget, a száraz kenyeret és a puszta földet a török követség vendégszerető palotájának minden fényűzésénél, gazdagságánál és pompájánál.”

Vámbéry dervis-ruhájában

A "Küzdelmeim" című mű 1905-ben jelent meg, pontosan abban az évben, amikor Vámbéry Ármin visszavonult a katedráról. A kötet egyfajta lezárása, áttekintése volt kalandos életének. A megjelenést követően nyolc évig élt még Vámbéry, és természetesen ekkor sem tétlenkedett, de az igazi aktív pályafutása 1905-ben lezárult. A 19. század egyik leghíresebb magyar tudósa sok szerencse és küzdelem révén vált igazi legendájává saját korának, melyről a műben részletesen és őszintén számol be. A legendaként emlegetett szerző azonban nem kedvelte a róla szóló, sokszor túlzó beszámolókat, így megfogalmazott célja volt művének, hogy tompítsa azt a nagy „bámulatot” amelyet küzdelmei keltettek a „művelt világban”.

Vámbéry és tatárja (kép 1864-ből)

A bemutatott kötet egyik erőssége a szerző saját gyermekkorát tárgyaló rész, melyről több érdekes, vicces és egyben megható történetet is elmesél. Az egyik kedvencem a „pióczakereskedés” kihívásait bemutató rész. Így ír róla: „ A kocsmát be kellett csukni, mert fenntartására nem volt meg többé a mód és a kereset uj neme váltotta föl a csaplárosságot: a pióczakereskedés, mely úgyszólván családi üzletága volt a dunaszerdahelyi Fleischmann családnak. Igazabban szólva, nyomorúságos házalókereskedés volt biz ez. A Fleischmann testvérek összevásárolták a sok pióczát, melyet a parasztok a környék töméntelen mocsarában gyűjtöttek és szétválogatva, eladogatták Felső-Magyarország gyógyszertáraiban. E szerint én is hamarosan megismerkedtem az üzlet minden csinja-binjával. A pióczák, nagyságuk szerint, körülbelül negyven czentiméter hosszú vászonzacskókba voltak szétosztva és minden huszonnégy órában kétszer meg kellett őket füröszteni. A munkának ebben a részében segíteni kellett a gyermekeknek is s nekem különösen sok bajomba került, míg leküzdhettem a nyálkástestű férgek iránt érzett utálatomat. Néha megesett, hogy a pióczák éjnek idején kiszabadultak nem elég erősen bekötözött vászonzacskóikból és szertekúsztak a szobában, mely közös alvóhelye volt a családnak; minthogy pedig mi gyermekek, elegendő ágy hiányában, a földön háltunk, majd az egyikünk, majd meg a másikunk riadt fel álmából rémült kiáltással, mert az éhes állatkák a bőrünkre akaszkodtak és iziben szivni kezdték a vérünket. Ilyenkor természetesen általános riadalom támadt a szobában, a vérszopókat a mécs világa mellett össze kellett keresgélni és ujra zsákba kötni. Mi gyermekek nagyban derültünk az éjszakai jelenetek nevettető izgalmain. A közben négytagúból hat, sőt hét héttagúra nőtt család minden üdve és keserve a piócza kelendőségétől és árfolyamától függött. Magyarországon akkortájt még sűrűn rakták a pióczát a beteg emberiségre, de mert a haladó orvosi tudomány ellene volt a vér minden csökkentésének, lassan-lassan kiment a divatból a piócza és abban az arányban, a mint az értéküket veszítették ez állatkák, nőttön nőtt a szegénység szüleim hajlékában.”

Vámbéry huszonkét éves korában


Vámbéry Ármin egészen lenyűgöző figura volt és az összes kötete, amit az ELBIDA projektben bemutattam igazi olvasmányélmény. Gyűjtőként a szerző eredeti műveinek beszerzése általánosságban nagy kihívás, némelyik pedig egészen nehezen beszerezhető, ritka kötet. A „Küzdelmeim” című kötet megszerzése talán az összes közül a legkönnyebb, a blogban már bemutatott kötetetek közül, de az árát azért ennek a könyvnek is meg kell fizetni. Vámbéry ezen művével is szerencséje van azonban annak, aki nem akarja minden áron a könyvespolcán tudni, hiszen ingyenesen le lehet tölteni a művet az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából, így bárki gyorsan beszerezheti és elolvashatja. Írói életműve természetesen jóval nagyobb a blogban bemutatott öt kötetnél, de szűken az utazással is foglalkozó, nincs több. Vámbéry Ármintól tehát búcsúzunk a blogban, de biztos vagyok benne, hogy egyéb szerzők köteteinek bemutatása során többször fogunk még hivatkozni rá. A kor megkerülhetetlen orientalistája volt, akire nagyon büszkék lehetünk, hiszen egy olyan magyar volt, aki világviszonylatban is nyomott hagyott életművével.




2018. június 10., vasárnap

Budapesttől Sitkáig

Egy egészen kivételes utazó, vadász és író műve következik most az ELBIDA projektben. Dr. Vojnich Oszkár a dúsgazdag földbirtokos, számos híres útleírást írt élete során, melyből a blogban elsőként a „Budapesttől Sitkáig” című korai művét mutatom be. Az album méretű könyvben a szerző 1893-as, 19 hétig tartó, Észak-Amerikai utazásáról számol be. A rendkívül olvasmányos műben számos információt és izgalmas adatot ismerhet meg az olvasó a korabeli Amerikáról. A mű 1894-ben jelent meg Budapesten a szerző saját kiadásában. A mindösszesen 176 oldal terjedelmű könyv eladásából származó „tiszta bevételt” a szerző a hírlapírók nyugdíjintézetének javára ajánlotta. A kötetben számos csodás korabeli kép található.



Vojnich Oszkár

Dr. Vojnich Oszkár földbirtokos, jogász, földrajzi író és utazó 1864. május 18-án született Bajsán. A gazdag földbirtokos családi háttér lehetőséget adott neki arra, hogy elemi iskoláit magántanulóként szülővárosában végezte. A tanulmányait a budapesti piarista gimnáziumban folytatta, de megbetegedett, így Szabadkán érettségizett. Jogi vonalon folytatta tanulmányait, majd az oklevél megszerzése követően, 1884-1885-ben önkéntesként szolgált a magyar seregben. 1885 decemberében tiszti kinevezést kapott. 1893-ban a szabadkai ügyvédi kamara tagja lett és pár hétig tiszteletbeli aljegyzőként szolgált. 29 évesen elhatározta, hogy az utazás, vadászat és írás szenvedélyének szenteli az életét. Magánvagyona és hatalmas családi öröksége biztosította, hogy ennek a rendkívül költséges életnek meg legyen az anyagi fedezete. 1893-tól tíz jelentős utazást tett. Bejárta Egyiptomot, Palesztinát és Korfut, majd Észak-Amerikát. 1895-ben Nyugat-Európában, majd 1898-ban Észak-Európában járt. Ezt követően bejárta Oroszországot, Ausztráliát, Új-Zélandot, Kínát, a Csendes-óceáni szigetvilágot, Szudánt, Észak-Ugandát, Indiát, Balit és Jáva-szigetét is. Utazásai során tanulmányozta a tengerpartok geológiai viszonyait, kiemelt figyelemmel a vulkanikus hatásokra. 1903-ban a Vezúv kitörését is megfigyelte, majd 1908-ban az óceániai szigetvilág tűzhányóit tanulmányozta. Útjai során sokat vadászott. Saját kora ismert és elismert vadásza volt, aki nem csak meglőtte a vadat, de tanulmányozta annak életét is saját élőhelyén. Vadásztrófeái gyarapítása mellett, útjai során értékes néprajzi anyagot is összegyűjtött. Kezdeti utazásai során csekély mennyiségű fotót készített csak, majd Skandináviai útjától kezdve egyre többet. Élete során egészen elképesztő fényképanyag jött létre az utazásai során látottakból. Utazásairól és élményeiről több könyvet is írt, melyeket több nyelvre is lefordítottak. 1914-ben Nairobiból indult vadászexpedíciójának befejeztével Mombasából Port Saidba hajózott, ahol lefoglalta az Eastern Hotel egész emeletét, majd 50.-ik születésnapját követően két nappal 1914. május 20.-án szíven lőtte magát. Öngyilkosságának valódi okát a mai napig homály fedi.

Részlet a könyvből:

„Augusztus 31-én reggeli 9 órakor értünk Chicagoba. A tiz emelet magas Auditorium szálloda 82 méteres tornyáról akartam Chicago felől az első általános képet nyerni: ha a város különböző pontján 10 ilyen torony állna, akkor talán részletenkint láthatná az ember, igy a füstbe burkolt óriási kiterjedésű városnak csak a Michigan tó melletti belvárosból kapunk valamit tekintetünk elé. A négy-öt emeletes lapos tetejű házak közül mindenütt kimagaslanak az egész háztömböket elfoglaló 10—20 emeletes gigasok, maga az Auditórium egyike a legszebb példányoknak, 1887-től 1889-ig épült, 3 millió és ötszázezer dollárért, a szállodán kivül 4000 személynek helyt adó szinházzal, nagy concertteremmel, számtalan üzlettel stb.

Columbia (gyorshajó) 
Dock-ok a New-Yorki oldalon 

E házóriások mind egészen üzleti stílusban vannak építve, legszebb közöttük a szabadkőművesek palotája a 21 emeletes Masonic temple, belülről teljesen fehér márvány oldalfalai és vertvas korlátai palotaszerűvé teszik, alsó 18 emeletén hivatalok vannak, felső három emeletét a szabadkőművesek birják, teteje observatoriumnak van berendezve. A nagy füst miatt innen sem látni sokat a városból.

Vezető hajócska

Grand Street

A szabadkőművesek által kiadott: «Masonic Temple» czímű kézikönyv a következő hihetetlennek látszó dolgokat írja e házóriásról:

1. A «Masonic Temple» a legmagasabb üzleti épület a világon: 302 láb földszintjétől a tetőig. Értéke négy és egy fél millió dollár.

2. Megépítéséhez 4700 tonna aczél és 16,000 tonna tűzhatlan anyag lett felhasználva.

3. Tizennégy személy és két teherszállító elevátora naponként százezer embert képes felszállítani.

4. Az elevátoroknál alkalmazásban levő drótkötelek összesen 16 angolmértföldnyi hosszaságot képviselnek.

5. Az elevátorok gyorsasága 750 láb perczenkint, vagyis 9 angol mértföld óránkint. Minden egyes elevátor két perczenkint emelkedik.

6. Az elevátorok által egy évben megtett átméretek összege egyenlő 123,136 angol mtfddel, vagyis a földnek ötszörös kerületével.

7. E házban alkalmazásban levő szivattyú-gépek képesek volnának egy 60,000 lakost számláló varost ellátni vizzel.

8. A vízmennyiség, a mely ezen szivattyúk által mindennap felszivatik, egy 240 láb hosszú, 100 láb széles és 50 láb mély tó medrét volna képes minden nap vizzel megtölteni.

9. A villanyos vezetékek 53 angol mtfld és 12 tonna súlyt képviselnek. A villamosság előállításához szükséges műszerek körülbelül 50 tonnát nyomnak.

10. Minden helyiség hideg, meleg vizzel és más szükségesekkel el van látva stb.

Érdekes a 4—5 emeletes házakat elfoglaló bazárok, lehet ezekben mindent kapni: díszműárut, könyvet, íróeszközöket, fegyvert, porczellánt, üveget, gyermekjátékot, szőnyeget stb., mind külön osztályban; az elárusítók csinos amerikai medik! Női, férfi és gyermekszabó műhelyt is rejtenek magokban ezek az elárusító házak.

A Brooklyn-híd

Útban a Cheyenne-Falls-hoz
(Dr. Kosztka Emil, Suesse bácsi, Dr. Vojnich Oszkár, Krisztinkovich Béla)

Mindent nagyban űznek Chicagóban, az amerikai fodrász-termek fényesek és tágasak szoktak lenni, de a chicagói Palmer House borbélyterme 42 fodrászával, felülmúlja valamennyit, késő éjjel is ki lesz benne szolgálva az ember. Ugyanevvel az üzlettel összefügg a szálloda pinczehelyiségébeni török és kádfürdő, ez is éjjel nappal nyitva áll.

Cliff-House

Utazó kocsi a Josemite völgyben

A nagy sürgés-forgás az utczákon mutatja e nagy város forgalmát: az egymást körösztöző cabel-karok, villanyos-, ló-vasutak és más kocsik között alig juthatni az utczák egyik oldaláról a másikra.

Half Dome

Bridal-Veil-Fall

A jártabb utak, nem lehetvén őket eléggé söpörni, piszkosak, a külváros szennyes, eltekintve azon avenuektól, a hol a vagyonosabb osztály villaszerű épületei állnak.

Josemite-Fall

Fa óriás

Elképzelhető, hogy egy olyan városnak, a melynek még ezelőtt 60 évvel 3 családból álló lakossága ma már a másfél millióhoz áll közel, nagy az életereje, nagy a forgalma! Érdekes statisztikai adatot olvastam egy német könyvben:

1835-ben               1000 lakosa volt Chicagónak.
1840-ben              4470      «          «          «
1845-ben           12,080      «          «          «
1850-ben           20,360     «          «          «
1855-ben          83,509       «          «          «
1860-ban       150,000       «          «          «
1870-ben       298,977        «          «          «
1875-ben       410,000        «          «          «
1880-ban      503,304        «          «          «
1890-ben   1.200,000       «           «          «

és ma közel áll a másfél millióhoz. 1891-ben 11,805 ház volt épülőfélben, eltekintve a kiállítási épületektől! Ilyen gyors fejlődése csak ilyen kedvezően fekvő városnak lehet. Az Egyesült Államok szivében, a Michigan tó mellett, a melynek a többi tavak és csatornák útján összeköttetése van az Atlanti Óceánnal. Hajóközlekedése a teherszállítást illetőleg, csaknem összehasonlítható New-Yorkéval, a vasúti közlekedésnek pedig épen a központja.

Grizzly-Giant

Tort-Wrangel

Lakosságának háromnegyed része idegen, köztük 400,000 német. Az előkelőbb éttermek pinczérei csaknem kivétel nélkül németek. A vegyes közönség daczára kevés városban szemlélhettem annyira az amerikai különlegességeket, szokásokat, mint épen itt, talán épen, mert sok az idegen ajkú, törekszenek a yankeek a domináló szerepet mutatni.

Sitka (Alaszka)

A Muir glecsernél

Az eredeti amerikaias kedélyesség mellett kissé vad szokások is vannak itt divatban, a melyek nem szolgálnak előnyükre, pl.: a kiállítási területen végig kikiabálják az egyetemi hallgatók teli torokból a base ballenál használni szokott harczi: ha-ha-jukat, színházakban, lóversenyen vad rikkantások és szájukba tett ujjak segélyével eszközölt füttyögések által fejezik ki tetszésüket stb.

Indián orvos és áldozata

Mammoth Hot Springs szálloda

A zsebtolvajok- és banditáknak kevés alkalmasabb tartózkodási helye van Chicagónál, 5 dollárnál nagyobb pénzt nem tanácsos váltani (kivévén az elsőrangú helyiségeket), mert csak egy dollárból adnak vissza, példaként felhozom a velem történt esetet: ezelőtt pár nappal meglátogattuk volt Emil barátommal az itteni egyik lóverseny-pályát, ötdolláros papírpénzt adtam a pénztárosnak, hogy kettőnk számára két egydolláros beléptijegyet adjon, a pénztáros a pénzt gyorsan eldugta táskájába és csak egy jegyet adott; hiába erősítettük, hogy öt dolláros volt, hiába hivtuk oda a rendőrt (a kinek különben itt semmi tekintélye sincs, épen mint Párisban), azt állította, hogy csak egy dollárt kapott, nem lévén más elégtételünk, elkereszteltük egy sereg tanú jelenlétében brigantinak; a pénztáros, a ki bizonyosan már ide át defraudált, ezt igen természetesnek találván, nem is szabadkozott a titulus ellen.

Yellowstone tó, partján egy meleg forrással

St. Paol

Ha már a versenypályán vagyunk, nézzünk ott kissé körül. Az egy angol mtföld területű futó-pálya agyagos homok, a futamok félóránkint követik egymást, közben saját kedvtelésükre nyargalásznak az istálló-fiúk pokróczczal letakart lovakon, — a bookmekerek lármáznak, az épen nem uri közönség fogad és ha a nyerő számát szorongatja markában, üdvrivalgás és füttyögéssel ad kifejezés örömének. Az első futam volt a legelfelejthetetlenebb: csöngetnek a nyergeléshez, rövid idő múlva kürt szólítja porondra a lovasokat, előáll öt ló 15—18 éves piszkos jockeyekkel a nyeregben, felpúpozott háttal, araszos kengyelszíjjakkal, a ló füleihez közel fogva a szárakat. Az első rossz start után 4 ló körül viszi lovasát, kendők segélyével végre sikerül őket megállítani. A második startnál az elébb állva maradt lóra már csak négyszeres pénzt kínálnak a bookmakerek, holott még az elébb 70-szeresen állt, — be is jött elsőnek az elébb még teljesen elhanyagolt ló — mindez eléggé mutatja a lóversenynek itteni legkezdetlegesebb voltát. És ilyen versenyek a város körül levő több pályán csaknem naponkint tartatnak, de valamennyi pálya között ez az első, itt tartják tavaszszal a derbyt. A trabversenyek érdekesek, ezeken az előkelőség is jelen szokott lenni.”

Masonic Temple

Adams Street

Dr. Vojnich Oszkár első nagyobb utazása volt Észak-Amerikai útja. Budapestről Drezda és Berlin érintésével utazott Hamburgba, ahol a Columbia luxushajóra szállt és útitársaival 8 nap alatt érték el New Yorkot. A partraszállást követő közel 3 hónap alatt aztán alaposan bejárta Észak-Amerikát és tért vissza ismét New Yorkba. Vojnichot magával ragadta Amerika természeti szépsége. Bár azt gondolta, szebb az élet otthon, kedvesebbek az emberek, a szokások és sok minden, de mégis nehezére esett az elválás, amely érzést egyértelműen a természeti szépségek „rovására” írt. New Yorkban aztán az „Elbe” nevű hajóra szállt és 9 nap alatt ért Londonba, onnan aztán Párizs, Köln és Mainz érintésével tért haza Budapestre.  

Elevated vasut

A három Columbus-hajó

Dr. Vojnich Oszkár saját korában páratlan vagyonnal rendelkezett. A dúsgazdag földbirtokos évtizedeken át utazott és vadászott a világ minden táján, eleinte lényegében csak úri passzióból, de idővel szinte foglalkozásszerűen végezte folyamatos kalandozásait. Megfigyeléseit, élményeit, tapasztalatait leírta és utazásai során számos tárgyi emléket is összegyűjtött. A húsz éven át tartó tevékenység eredményeként egy olyan életmű jött létre, amely íróként, néprajzi gyűjtőként és vadászként is kimagasló. Hagyatékát több múzeum őrzi. A számos egzotikus vidéket bejáró kalandor élete azonban valószínűleg csak felszínesen tekintve volt irigylésre méltó, hiszen bár kalandjai és vagyona lenyűgöző, magánéletében mégiscsak egy magányos ember volt. Öngyilkosságának valódi okát a mai napig homály fedi, de a malária által okozott agyi problémák mellett a magányosság is a kiváltó okok között szerepelhetett.   

Lachine Rapidák 
Készen a hideg zuhanyra
(Dr. Kosztka Emil, Dr. Vojnich Oszkár)


A „Budapesttől Sitkáig” jelenleg az egyetlen Vojnich Oszkár mű az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteménynek. A szerző művei egytől-egyig a nagyon nehezen beszerezhető kategóriába tartoznak, hiszen ritkák és népszerűek, így amikor véletlenül fel is bukkan egy-egy mű, annak megkérik az árát. Jelen kötet esetében szerencsés helyzetben van az, aki nem ragaszkodik a kötet birtoklásához, hiszen ingyenesen letölthető elektronikus formátumban a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából, így valódi ráfordítás nélkül is elolvasható a könyv. Talán már mondanom se kell, hogy Vojnich ezen munkája, csakúgy, mint később a többi is, az erőteljesen ajánlott kategóriát képviseli. Gyűjtőként optimistán szemlélem a jövőt és hiszek benne, hogy hamarosan egy újabb Vojnich remekművet mutathatok be a blogban, majd még egyet és aztán megint egyet, egészen addig, míg a teljes Vojnich életmű áttekinthető lesz az ELBIDA projektben.