2020. július 12., vasárnap

Uti képek és jegyzetek 1851-ből


Bevallom férfiasan ismét egy olyan szerző műve következik, akiről korábban nem tudtam semmit. A neve sem volt ismerős és saját korában betöltött szerepeiről sem tudtam semmit. Nem ez az első eset és nyilván nem is az utolsó, hogy a gyűjtemény bővítése, egyben saját ismeretbázisom bővítéséhez is hozzájárul. Aggszentpéteri Korizmics László pedig mindenképpen azon magyar történelmi szereplők közé tartozik, akit már csak életében elért eredményei miatt is ismerni kell. Bár alapvetően nem útleírása miatt vált elismerté saját korában, de ennek ellenére volt olyan utazása, amelyről úti jegyzetei könyv formájában is megjelentek, így most az ELBIDA projektben is megismerhetjük Korizmics Lászlót és művét. A szerző 1851-ben utazik Angliába, számos európai helyszín érintésével, ugyanakkor úti élményeiről és tapasztalatairól csak 1874-ben jelenik meg műve. A szerző bevezetésében azzal indokolja a jókora időbeli csúszást, hogy szeretett volna több utazásáról egy nagyobb művet alkotni, azonban ez nem sikerült így csupán 1851-es utazásának emlékei jelennek meg könyv formájában. A meglehetősen ritka „Úti képek és Jegyzetek 1851-ből” című mű, 1874-ben jelenik meg Budapesten, melyet Herz János könyvnyomdász nyomtatott. A 168 oldalas műben, illusztráció nincs, ugyanakkor korabeli gazdasági adatokról több kimutatás is található benne.

Az 1851-es londoni világkiállítás főépülete


Aggszentpéteri Korizmics László mezőgazdász, agrárpolitikus 1816. március 29.-én született a Fejér vármegyei Aggszentpéteren, egy 11 gyermekes család ötödik legkisebb fiúgyermekeként. Anyja Krizsán Georgia, míg apja Korizmics Mátyás volt, aki báró Eötvös Ignác gazdatisztjeként dolgozott. Korizmics László tanulmányait a szülőhelyével szomszédos településen, Ráczkeresztúron kezdte meg. Középiskolai tanulmányait a jezsuiták budai, majd később a piaristák pesti gimnáziumában végezte. Ezt követően jogi tanulmányokat folytatott. A tanulmányait azonban egy vadászat során szerzett betegsége miatt kénytelen megszakítani. A felépülést követően már nem a jogi tanulmányokat folytatja, hanem apja kérésére mérnöki osztályba iratkozik, a pesti műegyetemen. 

Korizmics László
1835-ben a gróf zichy család adonyi uradalmában mérnöki gyakorlaton vesz részt, majd 1837-ben szerzi meg az oklevelet. 1838-ban herceg Esterházy Pál Antal szolgálatába lép, először az ozorai, majd később a kaposvári uradalomban volt segédmérnök. Munkájával párhuzamosan nemzetgazdasági tanulmányokat folytat és elkezd szakmai értekezéseket is írni. A herceg 1841-ben, mint szabályozó főmérnököt, önálló hatáskörrel, a lévai uradalmába nevezi ki, melynek akkor Benkő Dániel volt a felügyelője. 1842-ben feleségül veszi Reguly Juliannát. 1843-ban születik meg első fiúk Antal, aki később Konstantinápolyban a nemzetközi bíróság tagja lesz. 1848-ben a herceg az uradalmának főtisztjévé választja, majd nem sokkal később Klauzál Gábor az időközben megalakult független, magyar kormány földmívelés-, ipar- és kereskedelmi minisztere titkárrá nevezi ki Korizmicsot. A kormány Debrecenbe költözésekor ő marad Pesten és mint szerkesztő és tulajdonos, megalapítja a „Gazdasági Lapok” című szaklapot. A lap megjelenés bár a 26. szám után megszakad, végül 1850-ben folytatódik megjelenése. Korizmics 1849-ben tífuszos lesz és gyógykezelésre szorul. Előbb Szokola-Hutára, majd Lévára ment pihenni, ahol megismerkedett Grabe orosz tábornokkal. A kapcsolat később a Gazdasági Egyesület megújításakor játszik kulcsfontosságú szerepet. Korizmics a harcokban sem egyik, sem másik oldalon nem vesz rész és ez, az óvatos stratégia végül előnyére vált. 1860-ban újra megnősül, hiszen első felesége 1850-ben meghalt. Második felesége Hesz Mária volt, kapcsolatukból születik második fia László, aki azonban még gyermekkorában betegség miatt meghalt. báró Karl Geringer a császári biztos a hazai gazdasági viszonyokat ismerő és kellő szakképzettséggel bíró embert keresett, hogy segítse az úrbéri váltságról hozott döntés végrehajtását. Korizmicsra esett a választás, amely felkérést ő el is fogadott. Megbízatása után több politikai hivatalt is megjár, majd végül 1861-ben, a kormányváltáskor lemond aktuális állásáról. 1846-ben a Gazdasági Egyesület tagja lesz, 1848-ban már a választmány tagja is, majd az újjászervezett egyesület alelnöke lesz. Az újjászervezésben kulcsszerepe volt Korizmicsnak. 

Országgyűlési képek
 (második sor jobb szélső: Korizmics László)
(alsó sor bal szélső: Szalay Imre)
1858 év elején Tasner Antallal meglátogatja Széchenyi Istvánt, a geörgeni tébolydában. Széchenyi nagy hatást gyakorolt Korizmicsre, melyről naplójában is beszámolt. 1858-ban kinevezik a jószágrendezési szakosztály vezetőjévé, majd még ebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lesz. 1861-ben egyesületi mintagazdaságot és iskolát hoz létre, majd 1862-ben megalapítja a Magyar Földintézetet. Megkapja a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, később a Vaskorona-rend másodosztályú jelvényeit, végül halála előtt az aggszentpéteri előnévvel a nemesi címet is. 1870-től Vízakna város országgyűlési képviselője volt, politikájában a Deák-féle irányvonalat képviselte. 1876-ban Szlávy József miniszterelnök a pénzügyi, 1878-ban Tisza Kálmán a földművelési tárcát kínálta neki, azonban egyiket sem fogadta el szembetegsége miatt. Kistétényen 20 katasztrális holdból álló mintaszőlőbirtokot hozott létre, amelyet haláláig irányított. Halála előtt már súlyos beteg volt, csaknem megvakult. 1886. október 5-én kistétényi birtokán, 70 éves korában hunyt el.

Részlet a könyvből:

„Déli 12 órakor érkeztem ide. A „Hotel d’ Alegmagne-ban“ vettem szállást. Szobám ablakaiból először láttam a tengert, s annak háborgó hullámait. Hozzájuk siettem. Nehány percz alatt ott valék a töltéseken, és a tajtékzó végtelen víztükör lábaimnál feküdt! Gyönyörű látvány!

Bécs
Épen apály vala. A viz messzire hagyá el széleit, hol gyönyörű finom homok feküvék, s állt egy rakás bódéval ellátott taliga, a tengeri fürdést használó vendégek számára. A tengert tökéletesen olyannak találtam, a minőnek képzelém. Ez lehetett oka, hogy hatása reám nem volt zajos, hanem inkább jótékony.

Prága látképe
Elfogadván az első benyomásokat, siettem bizonyságot szerezni magamnak a gőzhajó indulásáról; melyen helyet, még Brüsselben váltottam. A steward biztosított, hogy minden rendben van és hogy az indulás éjfél után történik. Elég idő, hogy a városkát apróra bejárjam.

Spandau
Ostende 1830-ig csak igen kevéssé látogatott városka volt. Emelkedését a forradalomnak köszönheti; mely azt Belgium második kikötőjévé tévé. Mióta a vasút hozzája kiterjesztetett, s a dower-londoni vonallal kapcsolatba jött: az utazási forgalmat Anglia felé csaknem egészen magához voná. Mindazonáltal még igy is elég csendes hely volna biz az, ha partjaira nyáron át nem hoznának a tengeri fürdők annyi látogatót. Népessége 14,200. Főkeresete a kereskedés, közlekedés, szállítás, halászat és fürdők után ered. Mint hadi pont, jól meg van erősítve sánczok- és árkokkal. Történetileg nevezetes azon ostromról, melyet a spanyolok ellen 1601-től 1604-ig nagy szívóssággal kiállott; s mely után, midőn magát végre mégis kénytelen volt megadni, egy rommá vált. Fénypontja a városnak a már emlitett tengerparti töltések; melyek kávé- és frisitő-helyekkel gazdagon megrakvák, s hol, főleg esti 6— 7 óra közt nagy az élénkség. E hely Ostende corsója. Órákig, sőt napokig elandaloghatunk rajta, nézve az örökkévalóság képét, a tolakodó hullámokat, melyek jönnek-mennek, hogy jöjjenek és menjenek! Egy napnyugat e pontról hasonlithatlanul szép!

Drezda madártávlatból
Ostendeben létemkor várták épen a királyt Angliából viszsza. A tiszteleti őrség ablakaim alatt vonult elébe zenével. Alkalmam volt megvonni a parallellát a magyar s a belga katonaság közt. Annyit mondhatok csak, hogy nincs a magyar katonának oka félni az egybehasonlitástól. A király nagy zivatar közt érkezett meg. Egyszerűn és szívélyesen fogadták. Láttam este felé azon gőzöst, melyen jött. Még kéményein is meglátszottak a hullámok csapkodásai; fedélzete pedig csuromviz volt.

Lipcse
Kedvem lett volna egy tengeri fürdőt is venni legalább; de erre az idő igen hives és szeles levén, letettem róla. Még a rendes és edzett vendégek közül is csak igen kevesen fürödtek. A fürdés úgy megyen végbe, hogy az embert egy csinos faházikóban, mely négy kereken áll, ló által vonatják be a tengerbe, hol aztán kényelmesen levetkőzvén, felölti a fürdőruhát, bemegy a tengerbe, szemközt folyvást a csapkodó hullámokkal. A jártasok és bátrabbak maguk mennek, a kezdők és félénkek vezettetik magukat. Érdekes látni, mily bátran küzd az ügyes, a mozgalmas elemmel, s hogyan fél és óvakodik a fürdésben járatlan. Első pillanatra meg lehet ismerni őket.

Lipcse
Érdekes látni a töltésekről, miképen merülnek föl a távol láthatáron parányi homályos pontokban az érkező egyes hajók; s miképen növekszik a határzatlan tárgy alig kivehető valamiből biztosan megkülönböztethető vitorlás hajóvá. Vajmi sokszor remeghet rajtuk a félő szív, midőn a tomboló zivatarban minden percz egy örökkévalósággá válhatik!

Magdeburg
A tenger még este is zajos vala; de koránt sem annyira már, mint délben s az előbbi napon; midőn a hajók Ostendénél kikötni se bírtak.

Berlin - A vasútállomás
 
Ostende kikötője nem nagy. Jelenlétem alkalmával volt benne összesen vagy 40-50 hajó. Köztük 7 gőzös; a többi mind csak apró tengeri hajócska. Nagy vitorlást egyet se láttam.

Berlin - Az egyetem
Ostendeben számos halász lakik. Ezeknek élete, mint haliám, igen szegény és bizonytalan. Bárkáikon, melyek 6-7 ölnyi hosszúak s 2-3 ölnyi szélesek, el-elvitorláznak a távol tengerre halászni, honnét sokszor két— három hónap múlva térnek csak vissza családjaikhoz, s néha ennyi idő után is — üresen!

Hamburg
Nem csoda tehát, ha e város utczáin az embert léptennyomon kéregető gyermekek veszik körül; kiktől szabadulni nem könnyű. Ha adunk egynek: jön helyette három; s ha nem adunk: követnek mind. Egy tetszetős kis fiúcskának nyújtottam nehány centimet; s a szegény örömében faczipős lábait a levegőben csapdosá össze. A mig csak látott, folyvást köszöntgetett sapkájával. Jele ez a nagy szegénységnek!

Köln látképe
A faczipők, melyeket a gyermekek hordanak, s különösen a módosabb szülők gyermekei: igen csinosak, egészen a lábhoz szabvák, s rendes sarokkal is bírnak, épen úgy, mint más czipő. Hogy ne nyomják a lábat, vastag szőrkapczákon viselik. Egy pár ily czipő 8— 10 éves gyermek számára 8 centime-be, vagyis 5 váltókrajczárba kerül. Rajtuk a fiú megkímél legalább is két— három pár csizmát vagy czipőt. E falábbelit vlam-ul „klupe“- nek nevezik, s jobbára bükkfából faragják.

Brüsszel - Grand Place
Feltűnő az itteni nők viselete is. Fekete, apáczaszerü öltönyt hordanak csuklával; melyet, mert a levegő gyorsan változik s különben is hűvös, folyvást magukon viselnek. A csuklát midőn hideg van, vagy erősebben fú a szél, fejökre szokták vonni.

Brüsszel 
Ostendeben majd minden második ház „Hotel “ vagy „Restaurant“ vagy „Estaminet“. A falak telvék feliratokkal, s azokon mindenfelé csak e szavak valamelyikét olvashatjuk. Nyelve a városnak tulnyomólag franczia. A bizományosok, pinczérek stb.- félék azonban, beszélnek németül és angolul is.

Ostende
A vidék Ostende körül, különösen ha elképzeljük róla az egyes, cseréppel fedett veres falu, s elszórttan álló majorokat, sokat emlékeztet a tiszai alföldre! Itt-ott egy torony, egy major, egy szélmalom; s az egész messze elterjedő rónaság nagyobbrészt rétek és legelőkből áll.”

A világkiállítás főépületének látképe
Korizmics László már ismert mezőgazdasági szakemberként 1851-ben a londoni iparműkiállítás és a windsori állatkiállítás megtekintése céljából utazik ki Angliába. Az 1851-es londoni kiállítást tartják az első valódi nemzetközi vásárnak, amelyet már világkiállításnak lehet nevezni. Az utazás 1851. június 16.-án veszi kezdetét, ekkor indul el a szerző vonattal Pestről. A nagyjából három hónapig tartó utazás elsődleges célja London volt, ugyanakkor egy hónapig tartott csak az oda út. Ennek köszönhetően a könyv egy nagyon részletes és Európa több országát bemutató útleírás lett. London és az ott átélt élmények a könyvnek csupán az egy negyedét teszik ki. Pestet követően Bécs, Prága, Schandau, Drezda, Lipcse, Magdeburg, Berlin, Hamburg, Köln, Brüsszel és Ostend érintésével éri el Londont a szerző. Az út minden szakaszáról és minden állomásáról részletesen mesél. Élményeit gyakran kiegészíti gazdasági, mezőgazdasági, történelmi adatokkal és tényekkel, ugyanakkor ettől nem válik szárazzá vagy vontatottá a mű. Nem egyszer mutattam be olyan művet a blogban, ahol arányt tévesztett a szerző és túltolta az efféle információkat, végül ezzel hozott létre egy végtelenül nehezen olvasható, száraz művet. Korizmics arányérzéke kiváló. Csupán annyi tényinformációt vagy adatot oszt meg az olvasóval, amely nem öli meg az olvasmányélményt. A könyv zárórészében mesél, Londonról, a világkiállításról és az állatkiállításról valamint látogatásáról Pusey Fülöpnél (Philip Pusey) és Mayer hazánkfiánál. 

Philip Pusey
Mayerről nem derül ki más, csupán annyi, hogy egy szepesi hazánkfia, aki harminc éve Londonban lakik és értelmes iparosként sok ismerettel rendelkezik a helyi gazdaságról. Pusey Fülöp a londoni gazdasági egyesület alelnöke volt, akihez Eszterházy Pál ajánlásával érkezett Korizmics. A szerző fontosnak tartotta, hogy az olvasó megismerje Pusey álláspontját, így beszélgetésüket, gyakorlatilag amolyan interjúszerűen közli a műben, így ez a rész némileg eltér a megszokott élménybeszámoló stílusától. Korizmics utazása végül egy Pusey egyik farmján tett látogatással és egy essexi kirándulással zárul. 1851 júliusának a végén indul haza tanulmányútjáról, azonban a hazautazásról már nincs szó a könyvben.

A londoni világkiállítás főépülete belülről
Korizmics László könyve egy igazi különlegesség. Könyvészeti szempontból valódi ritkaság. Mindezen tények azonban valójában olvasóként nem nagyon érdekesek. Olvasóként csupán az élmény az, ami számít. Persze nem mondom, hogy egy ritka, 1800-as évekből származó könyv birtoklása vagy megtapintása nem jelent élményt, de ha könyvről beszélünk, akkor az olvasmányélmény a domináns. Első betekintésre kicsit tartottam éppen ezért Korizmics könyvétől. Féltem, hogy száraz lesz, túl sok mezőgazdasági és gazdasági elem lesz benne, amelyek végül megölik az olvasmányélményemet. Szerencsére azonban tévedtem. Tény, hogy nem egy kalandregény és tény az is, hogy érezhető a szerző mezőgazdaság iránti érdeklődése, ugyanakkor valami miatt mégis olvastatta magát a könyv. A szerző talán jó érzékkel ragadta meg utazásának azon elemeit és élményeit, amelyek egy külső olvasónak is érdekesek lehetnek. A korabeli európai városokról, az út során érintett vidékekről sok érdekes információt mond el, melynek köszönhetően sok érdekes ismeretet szerezhet az olvasó az 1851-es Európáról. Nekem érdekes volt 2020-ban és talán érdekes volt 1874-ben is, persze más-más szempontból. A könyvet tehát jó szívvel ajánlom, csupán a szokásos régies nyelvezet, amely nehezíti egy kicsit a mű olvasását, de ez sem olyan mértékű, amely blokkolná az élvezetet. Beszerezni a könyvet finoman szólva sem könnyű, de szerencsére a Magyar Nemzeti Digitális Archívumban van online és ingyen elérhető elektronikus példány a könyvből, így aki szeretné, az ott beletekinthet, elolvashatja azt. Korizmics Lászlótól búcsúzunk, hiszen bár e műve előszavában utal arra, hogy az 1856-os franciaországi és az 1858-as törökországi utazásáról később még írni fog, végül ez a könyvet ismereteim szerint nem írta meg. A blog tematikájába illeszkedő könyve tehát nincs több a szerzőnek és szinte biztos vagyok ebben az állításomban, de lassan elérkezik oda az ELBIDA projekt, hogy elkezdődik a periodikákban megjelent útleírások, útibeszámolók feldolgozása is és lehet, hogy ott még Korizmics László újra szerepet fog kapni. Tehát ez egy olyan búcsú, amely nem biztos, hogy végleges is. Korizmicstól tehát fogalmazzunk úgy, egy időre búcsúzunk az ELBIDA projektben, de a korszaktól nem. Jövő héten ismét az 1850-es évek egy különleges könyvéről fogok mesélni itt a blogban.




2020. július 5., vasárnap

Impresszióim a stockholmi olympiádról

Egy különleges, de igen csak határkötet következik az ELBIDA projektben. Határkötet azért, mert klasszikus útleírásnak a legjobb szándékkal sem nevezhető, ugyanakkor mégis egy nagy utazás, ritka emléke, amelyet úgy döntöttem érdemes bemutatni itt a blogban. A könyv, mely szerzője Herczeg István apátfalvi tornász egy igazi sporttörténelmi dokumentum.  Herczeg az 1912-es stockholmi olimpia tornászcsapatának tagjaként utazott ki a játékokra, majd hazatérését követően írta meg a „Impresszióim a stockholmi olympiádról” című művét. A kötet több szempontból is izgalmas. Egyrészt belülről, egy olimpikon szemével mutatja meg a különleges esemény mindennapjait, másrészről mesél a magyar csapat utazásáról és az olimpiai lázban égő 1912-es Stockholmról is. Ritka munka, amely értékét tovább növeli, hogy a korabeli olimpiák nem voltak olyan mértékben dokumentálva, mint napjainkban, így a fennmaradó leírások különösen értékesek. A könyv 1912-ben jelent meg Budapesten a Stephaneum Nyomda Részvénytársaság gondozásában. A 140 oldalas műben a szerző fotóján túl egyéb illusztráció nem található.

A megnyitó ünnepségen bevonul a svéd csapat

A ritka sporttörténelmi kötet

Herczeg István tornász, újságíró 1887-ben született Apátfalván. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd azt követően Szegeden folytatta tanulmányait. Középiskolás korában ismerkedett meg a tornasporttal, sportpályafutását a Szeged Atlétikai Clubban kezdte meg. Tehetséges és motivált sportoló volt, aki már 1905-ben országos bajnoki címet nyert összetettben. Ekkor még mindig csak 18 éves volt. Az okokra nem leltem, de sikerei ellenére valami miatt az 1908-as olimpiáról lemaradt, így dolgoznia kellett. A sport mellett az újságírás vonzotta nagyon, és sikerült neki elhelyezkednie a Szegedi Naplónál, ott jelentek meg írásai. 

Herczeg István
A formája továbbra is kiemelkedő volt így az 1912-es olimpia előtt edzője betette a játékokra utazó keretbe. A magyar csapat jól szerepelt az olimpián és bár az olaszok lettek a bajnokok, sikerült a második helyet megszerezni, így ezüstéremmel térhetett haza a magyar tornászcsapat. Hazatérését követően élményeiről könyvet írt, mely még az olimpia évében megjelent „Impresszióim a stockholmi olympiádról” címmel. A sportpályafutását követően folytatta újságírói munkáját és szabadidejében pedig lelkes hobbikertészként művelte birtokát. Szatymazra költözött, ahol 1949-ben, 62 éves korában hunyt el.

Részlet a könyvből:

„Zsolnán az állomáson kaptunk vacsorát. Aztán telt gyomorral a vidéket szemléltük. Ruttkán nagy közönség gyült össze az állomáson, de csupán bámészkodás végett és hogy éretlen vicceiket leadják, amelyeket közülünk is viszonoztak néhányan.

Stockholmi utcakép

Az Opera épülete

A stockholmi Grand Hotel 
Az éjszakai alváshoz megtettek minden előkészületet, csupán az üléseket kellett felszerelni. Túlbuzgóságból magunk is elvégeztük. Eleinte nehezen szunnyadtunk el, mert mindig volt valami közölni valója egyiknek vagy másiknak. Az alvás bizony nem volt kellemes. Én például olyan mandulalobot szereztem, hogy Stockholmba érkezve, egy pár napig borogatnom kellett a nyakamat. Mikor reggel Berlinbe érkeztünk, az állomáson várt bennünket Bély és Babel, akik Prokopp győzelméről először adtak hírt. Mindannyian jó jelnek vettük a nem remélt győzelmet és bíztunk abban, hogy ha ilyen hamar hozzájutottunk egyhez, könnyen fog az szaporodni. Mindenütt a Világjárás igazgatója: Horthy gondoskodott az étkezésről és a kényelemről. Itt is kitünően reggeliztünk. Utána a rövid szabad időt a város megtekintésére használtuk fel. Amerre a kékruhás magyar csapat elvonult, mindenütt felismerték, hogy magyarok, sőt egy helyen, a brandenburgi kapu előtt egy diákcsapat meg is éljenzett bennünket.

A svéd tornász csapat gyakorlat közben

A megnyitó ünnepség a lelátóról

Stockholm látképe 
Délben folytattuk az utunkat az osztrákokkal együtt, akikkel az állomáson találkoztunk. Az osztrák úszó-hölgystaféta tagjait, noha osztrákok voltak, mégis nagy rokonszenvvel vettük körül. Érdekes volt itt az elindulás. Az osztrákok korábban szálltak fel a vonatra és a mi helyünket foglalták el. Horthy Windischgratz herceggel együtt kitessékelték őket. Bosszúból tüntetni akartak fekete-sárga zászlócskáikkal. Csakhogy mi is fel voltunk szerelve saját zászlónkkal és ugyancsak lobogtattuk az ablakon kifelé. Nagyon kényelmes kocsikat kaptunk, melyekben különösebb nehézség nélkül folytathattuk a huszonegyest krajcáros alapon.

Művészi rajzon az olimpiai stadion

A svéd kard válogatott 
Amint javában folyt a szórakozás, hirtelen megállt a vonatunk a nyilt pályán. Az ablakhoz futottunk, hogy lássuk, mi történt. Egy embert ütött el a vonatunk. Ott feküdt néhány méterre tőlünk a vágány mellett félholtan, rettenetesen eltorzult arccal. Rögtön kötözgetni kezdték. Menthetetlen volt, öt-hat perc mulva meghalt. Tovább haladtunk, de a szomorú esemény képe mindenkinek a szeme előtt lebegett és félve gondoltunk arra, hogy hátha ez még csak a kezdet. Stockholmig, hiszen addig nagyobb szerencsétlenség is történhet. A vonatban való étkezéssel meg lehettünk elégedve, mert volt elég, amiből jóllakhattunk, természetesen az már más kérdés, hogy hogyan izlett, mivel német eledel volt.

Stockholm madártávlatból

Göta csatorna 
Strahlsundba érkezve, a vonatunk egy hajón ment át Rügen szigetére és tovább haladtunk Sassnitzba. Nevezetes hely ez. Amint hallom, rengeteg pénzbe került az itteni állomás berendezése. Tengerparthoz értünk és azoknak, akik tengert még nem láttak, szokatlan látvány tárult eléjük. A vonatunk itt is ráment egy hajóra, csakhogy ezzel a százhúsz méter hosszú hajóval már a Keleti tenger eléggé nyugalmas vizén közlekedtünk: Skandinávia felé!”

Stockholmi utcakép

Stockholm Hagaparken 
Az V. nyári olimpiai játékok hivatalos megnyitóünnepségét 1912. május 5.-én tartották. A huszonnégy versenynap alatt lezajlott sporteseményen, elsőként képviseltette magát mind az öt földrész. A játékokon induló 28 nemzet, összesen 2407 versenyzője közül a magyar csapat 119 főből állt. Érdekes, hogy csakúgy, mint a magyar csapat esetében, ahol csak férfi sportolók képviselték a nemzetet, a legtöbb ország esetében is domináltak a férfi versenyzők. Az olimpián résztvevő 2407 sportoló közül mindössze 48 nő volt, az összes többi férfi. A magyar csapat mind a pontversenyben, mind az éremtáblázaton a 9.-ik lett, holtversenyben Kanadával. 3 arany, 2 ezüst és 3 bronzérmet szereztünk, amely semmiképpen nem volt rossz szereplésnek nevezhető. Herczeg István a tornacsapattal ezüstérmet szerzett, csak Olaszországnak sikerült megelőznie a magyarokat a versenyszámban. A legeredményesebb magyar Fusch Jenő volt, aki két aranyérmet szerzett kardvívásban és ezzel megőrizte a négy évvel korábban Londonban megszerzett olimpiai bajnoki címét. A stockholmi olimpia versenyzői között sok érdekes nevet találhat az ember, ha kicsit böngészi a sportolók névsorát. Ott van például Oscar Swahn, aki 64 évesen lett olimpiai bajnok sportlövészetben és ezzel a mai napig a legidősebb olimpiai bajnoka a nyári játékok történetének, vagy éppen Avery Brundage amerikai atléta, aki bár érmet nem szerzett, de később 1952-től-1972-ig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke volt. Az öttusázok névsorában szereplő és ötödik helyen végző George S. Patton, pedig később az amerikai hadsereg egyik legismertebb és legsikeresebb tábornoka lett, aki sokak szerint a II. világháború megnyerésének egyik kulcsfigurája volt.

A megnyitó ünnepség

Gyakorlat közben a tornász csapat

Vera Thulin svéd úszónő 
Herczeg István a harmadik csoport tagjaként, egy körülbelül 60 fős társasággal utazott az olimpiára 1912. július első napjaiban. A könyvben az utazás valamint az ott töltött idő eseményeit és élményeit meséli el, teljesen korrekt stílusban. A könyv azonban amellett, hogy egy amolyan útinaplószerű élménybeszámoló, kritikát is tartalmaz jócskán. Herczeg könyvében több ízben kitér a budapesti és vidéki sportélet között feszülő konfliktusokra, a sajtó egyoldalú tájékoztatására és a magyar sportélet egyéb problémáira. Herczeg a legfőbb gondot abban látja, hogy a vidéki sportolókat méltatlanul mellőzik, a sportágak között aránytalan különbségeket tesznek és, hogy nincs jelen a tömegsport. Meggyőződése továbbá az is, hogy fejleszteni kell a tornasportot is, mind a rendszert, amiben edzenek a sportolók, mind pedig a szereket, amin edzenek és gyakorolnak a sportolók. Véleménye szerint a tornaversenyek formáját is át kellene alakítani. A könyvben megjelenő kritikai vagy sportszakmai részek azonban nem túlnyújtottak, sokkal inkább csak gondolatébresztő céllal tűnnek fel, így egyáltalán nem tereli el az olvasó figyelmét az amúgy érdekes és izgalmas stockholmi történésekről.  

Fusch Jenő

A záróceremónia
Az olimpia hivatalos plakátja 
Herczeg István könyve valójában nem egy vegytiszta útleírás, sokkal inkább egy olyan élménybeszámoló, amelyben az utazás és a korabeli Stockholm leírása is szerepet kap, az olimpiai játékok mellett. Mindettől függetlenül egy jól megírt, élvezetes és érdekes könyv, amelyből sok információt szerezhet az olvasó a korabeli viszonyokról, az utazás kihívásairól és az 1912-es olimpia történéseiről. Ritka könyv, igazi sporttörténelmi kuriózum, amely saját korában is érdekes könyvnek számított, hiszen nem volt gyakori, hogy egy olimpiai sportoló ilyen formában mesélje el a nyári játékokon átélt élményeit. Természetesen akkor még internet és olimpiai közvetítés hiányában, igen csak csekély információt jutott el a sportszerető magyar emberekhez a játékokról, így a könyv bár szűk körben de sikeres volt. A magyar sporttörténelem egy izgalmas kiadványa, amely azonban csak kevesek könyvespolcán található meg, így nehéz ajánlást megfogalmazni a könyvhöz. Bár legszívesebben minden sportszerető olvasónak ajánlanám, azonban ez az ajánlás csak elméleti, hiszen fizikai valójában ritkán lehet hozzáférni a könyvhöz és sajnos elektronikus formátumban sem fellelhető a mű. A szerző soha többé nem szerepelt olimpián, és bár újságíróként dolgozott, több könyve nem jelent meg. Az ELBIDA projektben tehát elbúcsúzunk Herczeg István olimpiai ezüstérmes sportolónktól, de biztos vagyok benne, hogy a számomra mindig oly vonzó északi országok hamarosan ismét visszatérnek a blogban. 




2020. június 21., vasárnap

A piramisok hazájából

Múlt heti északi kalandozásaink után ez alkalommal visszatérünk Egyiptomba. Számos útleírást mutattam már be az ELBIDA projektben, ahol az úti cél a fáraók országa volt, ugyanakkor a térség oly népszerű volt az utazók körében, hogy több egyiptomi utazás történetét elmesélő kötet nyugszik még a könyvespolcomon, így időről-időre vissza fogunk térni ebbe a különleges országba. A most bemutatott kötet szerzője Szalay Imre földbirtokos, borász és országgyűlési képviselő, aki 1894 végén utazik Egyiptomba, majd hazatérését követően írja meg az „A piramisok hazájából” című művét. A könyv a ritka útleírások kategóriájába tartozik, magam is évekig vadásztam rá, volt, hogy lecsúsztam róla, de legutóbb nem hibáztam. Nem bántam meg a hosszú keresést, hiszen egy igen jól megírt, olvasmányos és klasszikus útleírás Szalay műve. A könyv 1895-ben jelent meg Budapesten a Singer és Wolfner – Révai Testvére Irodalmi Intézet Részvénytársaság kiadásában, a Révai-féle Salon-Könyvtár című sorozat számjelzés nélküli köteteként. A 151 oldalas művet a Budapesti Hírlap nyomdájában nyomtatták, illusztráció vagy kép nem található benne. A kötet könyvészeti munkái Gottermayer Nándor Könyvkötői Műintézetében készültek, ugyancsak Budapesten.

Hajó a Níluson



Szalay Imre 1845. február 2.-án született Dégen. Iskoláit Veszprémben, Székesfehérváron és Pesten végezte, majd ezt követően a Batthyány herceg enyingi uradalmában volt gazdasági gyakorlaton. Rövidesen Lellén, a saját birtokán kezd gazdálkodni és eközben szőlészeti tanulmányok miatt több hosszabb utazást is tett, Franciaországba és Ausztriába. 1875-ben a lengyeltóti kerület képviselőjének választotta, mely kerületet hat cikluson át, egészen 1896-ig képviselt. A parlamentben legnagyobb részt szőlészeti és borászati témában szólalt fel, a „gyártott borokra” vonatkozó törvényjavaslatot is ő adta be. Saját boraival Párizsban, Bordeauxban, Bécsben, Antwerpenben és Triesztben több arany és ezüstérmet nyert. 1890-ben Bécsben, Magyarország borkiállítását ő szervezte és rendezte, melyért később királyi elismerést kapott.  Az Országos Fillokszera Bizottság tagjává is megválasztják. Ő volt az első borász, aki a balatonmelléki homokos talajra szőlőt ültetett. Szeretett vitorlázni és sokat tett a balatoni vitorlasport felvirágoztatásáért. Szakmai utazásai mellett szenvedélyes vadászként is többször utazott, így járt Indiában és Afrikában is. A „Népjog” című lapot is ő alapította Somogy Megyében, és emellett több önálló könyve is megjelent. 29 éves korában vette feleségül benedekfalvi Detrich Herminát, akivel haláláig együtt is maradt. Házasságukból három gyermekük született, Hermina, Hedvig és László. Szalay Imre 1902. február 21.-én, 57 éves korában hunyt el Lellén.

Részlet a könyvből:

„Búcsút vettem Kairótól tizenöt napra, a nilusiutat megkezdvén. A vonat száguldva visz a Nil völgyén keresztül. Első állomásunk Bedrashim, hol utitársamat figyelmeztettem egy gyönyörű szép arab leányra, ki mindig a vonatnál van és narancsot árul. Szépnek is találják, baksist is adnak neki és biztatják, jöjjön el velünk Girgéhbe, hol a hajónk már vár reánk; de nincs kedve, nem jön. A vonat halad tovább, felső Egyptom felé, elhagyjuk Wastát, hol a vasút kétfelé ágazik és bemegy a libiai sivatag első oázisába, Fayumba, magában a sivatagban majd egy órát száguldván.

Szalayék hajója a "Vorwarts" a viharban 
Később Beni Suf és Miné jön, mindenik roppant nagy czukorgyárral, melynek füstölgő kéményei jelentik nekünk, mily rohamosan halad a czivilizáczió.


Sivatag és piramis 
Mig Alexandria és Kairó között a czukornádat csak kis parczellákban termelik, itt már óriási terü­letek, 40— 50 holdas táblák vannak bevetve vele, szélükön nagy távolságokra le van rakva a gyárig nyúló mezei vasút, kis lokomotivjaival és az apró teherkocsikkal. A gőzgépekre a sok arab gyerek fel-felkapaszkodik, hol az elejére, néha negyedmagá­val is, vagy a teherkocsik összekötő lánczaira.

Kairói utcakép 
A rengeteg nád majd 8— 9 méter magasra van felmálházva, miután az éles leveleitől megtisztították. A leveleket kiszárítják és részben tüzelőnek használják, a javát ugyanis az állatok eszik meg. Most mindenfelé nagyban folyik a munka, mert most van a czukornádszüret. Mikor egy-égy ily nagy kiterjedésű czukornádtáblát meglátok, félsóhajtok, élénken sajnálván, hogy vagy 800 hajtóval meg nem hajtathatom. Lőhetnénk benne vagy 10— 20 farkast és sakályt.

Dervisek 
A dragomanunk, ki velünk jön egész utón, még a kairói állomáson kezembe ad egy nyomtatott jegyzéket, melyen utitársaim nevét találom. Hála istennek, csak két angol van köztük (a harmadik elmaradt), van aztán egy bécsi és egy müncheni ur, igy velem együtt csak öten vagyunk. Az ismerkedés hamar megy, a két német igen joviális jó­ kedvű.

Vízhordó asszonyok 
Hogy a Níluson utazóknak egy kis budgettel is szolgáljak, megírom, hogy 15 napi kirándulás Kairótól Girgchig vasúton, onnan gőzhajón Assouánig, 4 napi tartózkodás Luxorban, beleértve az egyiptomi kormánynak adandó baksist, mely nem kevesebb, mint 18 frt, azért, hogy a régi épületeket és sírokat egész felső Egyiptomban meg lehessen nézni (ez összeget, állítólag a monumentumok renoválására fordítják), mindez összesen belekerül 305 forintba s ebben benne van az élelmezés is, sőt a szamarak és a dragomán költségei is.

II. Ramses szobra 
Utunk mindinkább délnek visz; a vasút többnyire egy 10— 15 öl széles csatorna mellett halad, melynek nívója sokkal magasabb a Nílusnál (és maga a folyam között vezet). A megálló helyek legnagyobb részében 15— 30.000 ember lakik, majdnem az egész vonal hosszában, ebből látszik, menynyire be van Egyiptom népesedve. A csatorna némely helyeken óriási töltésekkel van elrekesztve; vaszsilipek szabályozzák benne a viz magasságát. Egyik főág Fajúmba visz, az oázist látva el vízzel. A vonat dübörgésére felszállnak az ott tartózkodó fehér-tarka jégmadarak, ezeket csakis itt lehet találni, a vizek szélén és versenyt repülnek néha 5 perczig is a gyorsvonattal, azonban mindig ők a vesztesek. Néha halászó arabokat is látunk, ezek — hogy a hálójukra való parafát megtakarítsák — négyszegletes üres olajos bádogkannákat kötnek hálójuk szélére.

Egyiptomi vízhordó 
Minél jobban közelitünk dél felé, annál dúsabb a vegetáczió, a déli datolyapálmákat itt-ott egy terebélyesen szétálló ágú szágópálma váltja fel; a házak egy része fehérre van mázolva, az előbbi természetes barnaságu agyagszin helyett. Déli 1 óra; az utitársak falatozni kezdenek, én pedig várok egy nagyobb állomást, hol enni lehetne, mert a narancs és datolya csak étvágycsinálónak jó; de sehol sincs buffet, európai értelemben. Nagyon éhes kezdek lenni és a legelső állomáson a lapos arab kenyérből veszek egyet; sótalan az igaz, és savanyu, de az okos gyomor nem" finnyáskodik, — erre aztán a többiek is kiváncsiak lesznek és kóstolót kérnek.

A Nílus felső folyása 
Jó késő este lett, mire Girgéhbe értünk. Assouántól kezdve, melynek vasútja csak két éve kész, az indóházak már erkélyesek és téglából vannak építve, sőt még a padlózat is aszfalt. Szeretném látni ezt messziről, nyáron, mikor itt 60— 65 fok Celsius meleg van; azt hiszem, úszkálnak rajta, úgy megolvad, akár némely budapesti körúton, a hol pedig legfeljebb csak 40 fok a meleg.

Megérkezés Alexandriába 
Apropos, meleg! Soha sem hittem volna, hogy jan. 12-én oly sokat szenvedjek a hőségtől, mint itt; az ablakok ugyan zsalukkal vannak ellátva, fel is huztuk a nap ellen, de nem sokat használt, csakis mikor a nap lement, lett a levegő türhetőbb. Az a napnyugta, a mi itt van. a mesébe való gyönyörűség; az égbolt a legtisztább kék szin, de a fél égboltot bearanyozza a lenyugvó nap aranysárga fénye, mely a felhőkön visszaverődve, az átmeneti legkülönbö­zőbb sziliek árnyalatát adja. Ha készen látjuk a színek e gazdagságát, el nem hinnők, hogy a piktor nem hazudik. Hát még mikor a hold felkél! gyö­nyörűen sütve a fellegtelen égen, megvilágítva a tájat mindenfelé; a fehér ruhás arabok fekete arczaikkal, a lassan haladó tevék a félhomályban árnyaknak látszanak, mig a Níluson fel-feltünik egy nagy Cook-hajó villanyfénynyel megvilágítva, vagy az óriási vitorláikkal nesztelenül surranó Dahobujék!!! . ..

Vízemelő helyiek 
Kilencz óra múlt, mire Girgéhbe értünk, ott már számos gyerek várt bennünket, málhánkat és magunkat a hajóra szállítandó.

A Nílus látképe 
Ott horgonyzott már a Thewfikiek társaságának hajója, Elefantine; ez egy 8 személyre berendezett kerekes kis gőzös, csak háromszor akkora, mint a dunai propellerek. Igen laposan van építve, mert a Nilus néhol csakis 1— 1 ½  méter mély. A kabinok és ebédlő mintegy a hajótest fölé vannak építve, a gőzgép nem a rendes kerekes gőzösöké, hanem hasonlít a cséplő gőzgépjéhez, épp úgy hajtván kétkarú emeltyűjével a kereket, mint amaz a saját lendítő kerekét. Az igaz, hogy aztán lassan is halad.”

A Szfinx és a piramis 
Az eredeti tervek szerint a szerző megszokott utazótársával Latinovitssal indult volna útnak, azonban az útitárs lebetegedett, így 1894. december 19.-én Szalay egyedül indult el Alexandria felé. Triesztben egy éjszakát tölt, majd másnap a "Vorwarts" nevű gőzhajóval indul tovább. Triesztből 5 nap hajózással érték el Alexandriát, majd rövid tartózkodás után tovább utaztak Kairóba. A szokásos városnézés mellett természetesen a piramisokat is megtekintik, majd ezt követően veszi kezdetét a 15 napos nílusi hajóút. Az „Elefantine” nevű hajóval Asszuán majd Luxor volt a kitűzött úti cél. Természetesen a vadászláz itt is hajtotta Szalayt, de nem volt egyszerű dolog ekkoriban már engedélyt szerezni. Az eredeti terv az volt, hogy a Mensorch tavon akart volna vadászni, de ide akármennyire is szerette volna a khedive nem adott engedélyt. Így gyakorlatilag befizetett egy egynapos vadászatra Chebin el Kanaterba, ahol sikerült is neki egy farkast és egy sakált zsákmányul ejtenie. Később Encharba ugyancsak sikerült vadásznia, ahol 9 szalonkát, 1 sakált és több „ichneumont” azaz egyiptomi mongooset ejtett zsákmányul. A hajóút végén visszatért Alexandriába, ahol még a hajó indulásáig volt két napja, így végül itt is sikerült neki még egyet vadásznia a Maerótis tavon. Hajójával 1895. február 12.-én hagyta el Afrika partjait és indult haza.

Korabeli utazási plakát

Korabeli Egyiptom térkép 

Számomra egy szerethető könyv Szalay Imre afrikai úti emléke. Klasszikus útleírás, amely jól megmutatja a kor Afrikáját, egy ilyen turistautazás szépségeit és nehézségeit. Szalay jól írt, így kimondottan olvastatja magát a könyv, ezért a 151 oldal hamar elrepül. Ahogy a hasonló egyiptomi utazásokat bemutató könyveknél már megszokhattuk, itt is mesél a szerző a tengeri utazás élményeiről, az afrikai emberekről, a kairói utcai életről, a bazárok világáról és az utazás során látott történelmi és természeti értékekről is. Mindettől függetlenül nem éreztem unalmasnak, vagy sablonosnak a leírást, hiszen minden szerző a saját szemszögéből mutatja be élményeit, így bár ugyanazt, de mégis kicsit másként, más hangsúlyokkal meséli el. A könyv bátran mondható ritkának, de szerencsére ez esetben is van lehetőség elektronikus formátumban az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából a könyvet letölteni és elolvasni azt. A térség iránt érdeklődőknek különösen ajánlom, színvonalas és olvasmányos a mű. Szalay Imrétől, bár nem egy nagyon ismert szerző, még nem búcsúzunk, hiszen van még útleírása, amely még nem része az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteménynek. Amint sikerül beszereznem a ritka kötetet, akkor Szalay is visszatér a blogba, és elkalauzol minket a rubinok hazájába.