2018. február 18., vasárnap

Török földön

A Kis-Ázsiai és Bagdadi vasút történetével


Egy váratlan betegség miatt, lassan egy hete nem jelentkeztem új bejegyzéssel a blogban. Mostanra sikerült elérnem, hogy íróasztalhoz tudtam ülni, így folytatódik a kényszerű szünet után az ELBIDA projekt. Nem is olyan régen találkoztunk már a blogban Kúnos Ignáccal, majd egy másik bejegyzésben, röviddel utána, az Utazások Könyvtára sorozat is porondra került. Jelen bejegyzésben e két elem, azaz a szerző és a sorozat kapcsolódik össze, ugyanis az Utazások Könyvtára sorozat negyedik részeként jelent meg, Kúnos Ignác, „Török földön” című különleges műve. A kötetben a szerző, egy két hónapig tartó Anatóliai bolyongását írja le. Vonaton és szekéren járta a vidéket és rögzítette élményeit és gondolatait, a tőle megszokott érdekes és színes formában. A ritka kötet 1911-ben jelent meg Budapesten, az Utazások Könyvtára sorozat negyedik köteteként. Az összesen 78 oldalas kötetből 68 oldal Kúnos Ignác műve, míg a maradék 10 oldalon, függelékként, Halász Gyula „Szárazföldi útak Indiában” című rövid írása olvasható, mely tartalmazza a kötet címlapján említettet Kis-Ázsiai és Bagdadi vasút történetét is. A műben nyolc kép és két térkép található, mely térképek közül egy a Kúnos műhöz, míg a másik a Halász féle tanulmányhoz tartozik. Dr. Kúnos Ignácról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben „Anatóliai képek” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.




Részlet a könyvből:

„Másnap korán reggel útra készen állottunk megannyian. Csak Huluszi efendire kellett kissé várnunk; a hánban felejtette a kardját. Ott állott a két tatár szekér, előtte a két cserkesz csendőr, a kellőleg neki öltözködött tanár, a kardostól előkerült Huluszi és jó magam, a ki a bej mérnöki katona-köpönyegét öltöttem föl, hogy ezzel is rejtegessem frenk voltomat. Csak a tanárnak maradt meg az európai máza, úgy a ruházatában, mint a beszédében. Szíves búcsút vettem földinktől, a török szolgálatban megőszült Oszmán pasától, aki nem átallotta a fáradságot, hogy Izmidig elkísérjen.

Bozjuk cserkesz falu

Elhelyezkedtünk nem nagyon kényelmesnek igérkező tatár szekerünkben, és neki a döcögős országúinak. Alig haladtunk nehány kilométernyit a vasúti vonal mentén, amidőn elénk robog egy tresszin és egy rajta ülő francia barátságosan megszólít bennünket. Mr. Charles Hazelaire volt a nyájas idegen, az izmid-angorai vasútak egyik mérnöke és miután megtudta, hogy a vasúti igazgatóságnak is ajánlottjai vagyunk, rendelkezé­sünkre bocsátotta a tresszint. Szabandzsa városa volt az ő állomása, odáig elmehetünk a kocsijával. Legott elő­ bújtunk a szekerünkből és holminkat a kocsisok őrizetére bízva, elhelyezkedtünk a kényelmesebb tresszinen, amelyet két markos örmény legény hajtott, és egy talpig fegyverben levő csendőr őrizett.

Eszki-sehir

Hatan ültünk a négykerekű kis vasúti kocsin, előttünk lovagolt egy záptije (csendőr), a másik a két szekerünk után ment, és úgy robogtunk át a cserkeszek lakta nagy izmidi síkságon. Falura kettőre is akadtunk útközben; az egyik a cserkesz Tepe-tarla, a másik a georgiai lakóiról híres Büjük-dervend. Mennyire más képe volt e műveletlen vidéknek három év múltán, amidőn már vasút hasította át e területet. A kavicsos föld porhanyóssá vált, a cserjéket és bozótokat tűz emésztette el, és az apró falvak előtt oly formás állomások épültek, hogy művelődöttebb vidékre is beillettek volna.

Köplü (Biledzsik közelében)

Csak a cserkesz nép maradt a régi. És ugyanaz a cserkesz rabló, akit három év előtt üldözőben tartott az izmidi pasa, úri kényelemben füstölgetett az állomás padkáján és mustrálgatta a ki-beszálló útasokat. Zakhárija bejnek hívták a kiérdeműit rablót, aki az igazgatóság kívánságának engedve, felhagyott a rablóskodással s most kegydíjat húz, hogy gondtalanúl élhessen. Fegyverét azonban nem engedte át; ott hordja az övében emléknek.

Biledzsik állomása Asa-köj mellett

Nem sokára elénk csillámlott a távolból a szabandzsai nagy tó. Partja mentén négy óra hosszat haladtunk, amíg eljutottunk tresszinnel tett útunk végállomására, a francia mérnök székhelyére. Ma már rengeteg gyümölcsösök körítik a termékeny talajú Szabandzsát és mesés olcsón árulják a nagy kosár gyümölcsöket és a tó eleven halait. Mind ennek alig volt még azelőtt némi nyoma, és amidőn Hazelaire úr fölvitt bennünket primitiv berendezésű laká­sába, nem éppen franciás konyhával kedveskedett jól megéhezett vendégeinek. Egy sebtiben elkészített lakomával illusztrálta előttünk, hogy milyen életmódot folytatnak az Anatóliába szakadt európai mérnökök. Olajbogyó, száraz hal, hús-konszerv, meg sajt, ennyiből állott a mindennapi menüjök. Szabandzsa törökjei még kevesebbel érik be: gyümölcs, ami a kertjeikben terem és halfélék, amelyeket a tó dob ki nekik.

A vasút hídja Lefke előtt

Vendéglátó házi gazdánktól csakhamar búcsut vet­tünk, mert előre megállapított tervünk szerint Balabánig kellett volna még aznap jutnunk. Szekerünkre, amely időközben utolért bennünket, ismét felszállottunk és úgy indúltunk neki az emelkedő vidéknek. Jó későre fordúlt az idő, amikor megérkeztünk Balabánra, egy né­hány földviskóból álló cserkesz helységbe. Vendéglőfélé­nek még csak nyomát sem fedezhették föl fedél alá vá­gyódó csendőrjeink, karaván-szerájt pedig, főleg cserkeszek lakta vidéken, hiába is kerestünk volna.

Teve-karaván a Szakária folyó mellett

Benne voltunk a legsötétebb Anatóliában. Éhesek is voltunk, fáradtak is, és a hirtelen neki hűvösödött időjárást a törökök isten-áldása, az eső is kísérte. Leszálltunk a kényelmetlen alkalmatosságból, csendőrjeink lámpást gyújtottak, és úgy indúltunk nyugalom-kutató, meg éhség-csillapító útra. Annyit észrevehettünk a sötétben is, hogy már nagyban folytak a vasúti munkálatok és hogy mérnök vagy vállalkozó féléknek is lappanganiok kell valamerre. Nem csalódtunk e föltevésünkben Egy fák között rejtőző kis faházikóból víg beszélgetés zaja hallatszott. Utitársam majd olasz, majd német szót hallott (ezen a két nyelven tudott legjobban), Huluszi bej pedig égre-földre esküdözött, hogy franciáúl meg törökül társalognak, én meg mintha magyar szót is hallottam volna.

A Szabandzsai tó

Egyikünk sem csalódott. Különböző nyelven üdvözölvén a terített asztal mellett lévő társaságot, oly nagy hurrával fogadtak bennünket, mintha csak miránk várakoztak volna. A készülő vasút emberei voltak megannyian, és mert a perai igazgatóságtól különben is értesültek volt utazásunkról, kétszeres örömmel fogadtak bennünket. Volt a tíz főnyi társaságban olasz, francia, spanyol, svejci, angol, osztrák; sőt, ami engem légkellemesebben lepett meg, egy honfitárs is akadt közöttük. Hónapokon át nem érintkezve európaiakkal, egész esemény számba ment a betoppanásunk, elannyira, hogy valóban kölcsönös volt a jótétemény, amelyben egymást részesítettük. Kitűnő hangulat kerekedett és, miután egy magyar szakácsné főztjével éhségünket is lecsillapítottuk, megeredt a sok nyelvű beszéd, a kis-ázsiai vasúti élmé­nyek és egyéb érdekes megfigyelések sorozata.”

Izmid főutcája

Kúnos második és egyben utolsó könyve az ELBIDA projektben, hisz a blog témájába vágó műve nincs több a szerzőnek. Kúnos Ignác mindkét bemutatott műve egészen izgalmas és különleges kötet, amely abban az értelemben nem csoda, hogy a térség egyik legelismertebb szakértője a szerző. A törökök szerették őt és a népköltésük felfedezőjét tisztelték benne, hiszen neki köszönhették a népdalaik első lejegyzését és kiadását, nemcsak törökül és magyarul, hanem később több más európai nyelven is. A vidék azonban nem volt egy könnyen utazható és egyszerűen járható, éppen ezért a gyűjtés sem volt soha egyszerű feladat. A sok éves ott tartózkodás azonban egyre inkább megkönnyítette a feladatot és egyre jobban befogadták Kúnost a helyben élő emberek. A „Török földön” című munkát olvasva először egy klasszikus útleírásként értelmezhetjük, ugyanakkor miután jobban belemélyedünk, kezdjük megérteni, hogy van mélyebb tartalma is a műnek. Kúnos nagyon szépen bemutatja utazási élményei között, hogy a nyugati országok, mint Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország és Olaszország miként verseng a keleti piacokért. Sok munkával és ügyességgel próbálják elérni, hogy ők legyenek a befutók, ők szakítsák a legnagyobbat a keleti piacokból. Megmutatja milyen ütemben nyomul előre az európai civilizáció a keleti térségben, ugyanakkor kihallik a szerző soraiból az is, hogy sajnálja a magyaroknak ebben nincs semmilyen szerepe.

Kis-Ázsia


Az Utazások Könyvtára sorozatban már megszoktuk, hogy nincsenek túl combos kötetek a soraikban, ahogy Kúnos Ignác jelen műve is igen rövidkének mondható a maga 68 oldalas terjedelmével. A mennyiség azonban ez esetben sincs egyenes arányban a minőséggel, szerencsére. Az ELBIDA projektben a sorozat mind a négy ismert kötete megvan, egy kétkötetes képes borítójú verzióban. A sorozat kettő része egy kötetben, míg másik kettő egy másik kötetben van egybekötve. A „Török földön” című mű, a nem rég bemutatott Báró Nopcsa művel, „A legsötétebb Európa” cíművel van egybekötve, így alkotnak egy könyvet. A sorozat kötetei alaphelyzetben is ritkának mondhatók, míg ez a képes kötésű két kötetes verzió talán még ritkábbnak. Éppen ezért keveseknek van lehetősége papír alapú könyv formájában elolvasni a művet, azonban szerencsére ebben az esetben is van lehetőség elektronikus formában ingyenesen letölteni az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából a ritka könyvet, így bárki elolvashatja, Kúnos Ignác török földön átélt kalandjait. Mindenképpen az ajánlott kategóriát képviseli, hiszen Kúnosnál kevesen ismerik jobban a területet és az ott élő embereket. A szerzőtől bár búcsúzunk a blogban, de az ELBIDA projektbe hamarosan visszatér egy újabb különleges részével az Utazások Könyvtára sorozat. 




2018. február 10., szombat

Egy gyűjtő büszkeségei 2.

Pár hónapja, "Egy gyűjtő büszkeségei 1." címmel már volt egy hasonló bejegyzés a blogban és reményeim szerint időről-időre újra jelentkezem hasonlóval. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat és a Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozat gyűjtése életre szóló kihívást és feladatot jelenthet egy gyűjtő számára. Első lépésben a cél a sorozat minden kötetének a beszerzése, mely már önmagában is óriási kihívás. Mire sikerül mindezt megtenni, valószínűleg már teljesen kialakul a függőség és újabb célokat is megfogalmaz a gyűjtő. Akár azt, hogy az összes kötésváltozatot be szeretné szerezni, vagy a különleges, téves kötésváltozatokat keresi, vagy éppen az eredeti papír védőborítók rajongója lesz. Számomra az eredeti védőborítók, a különleges kötésváltozatok és az utóbbi időben a puha papírkötéses kötetetek azok, amelyeknél azt érzem: EZ KELL NEKEM!!! Jelen bejegyzésben, e témában beszerzett új kincseimet mutatom be az ELBIDA projekt olvasóinak.

Az ovális logós Ossendowski sor

Ossendowski az egyik kedvenc szerzőm, akinek jó néhány, szám szerint 9 műve jelent meg a Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozatban. Többféle kötésváltozatban léteznek ezek a kötetek is. A legritkábbak a sorozatkötéses kötetek és a védőborítós példányok. A MUFK sorozatról írt bejegyzésben is volt már róla szó, hogy a párhuzamosan egymás mellett futó MFTK és MUFK sorozatban számos ponton voltak összefonódások. Így létezik olyan MUFK kötet, amely MFTK kötésváltozatban vagy jelzéssel jelent meg, valószínűleg tévedésből. Ezek a kötetek kellően ritkák ahhoz, hogy egy gyűjtő számára komoly vonzerőt jelentsenek. Eddigi ismereteink szerint, Ossendowskinak három műve megjelent ovális logós MFTK kötésben is. A ritka kötetek mindegyikét sikerült végre beszereznem, így már ez a furcsa kötésváltozatú Ossendowski sor is része lett a gyűjteményemnek. 

A két új papír védőborítós MFTK kötet

A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat eredeti papír védőborítói,  gyönyörűek és igen ritkák. A mai napig léteznek olyan kötetek, ahol ismeretlen a védőborító, mely természetesen igen izgalmas tény egy gyűjtő számára. Az elmúlt időszakban sikerült két csodálatos, bár már ismert borítót is beszereznem. Az egyik Cholnoky Jenő 1941-ben "Erdélyi képek" címmel megjelent közepesen ritka művének, az eredeti papír védőborítója, míg a másik, Fritz W. Up de Graff kalandor, 1930-ban megjelent, "Az Amazonasz őserdeiben" című művének eredeti védőborítója. Mindkettő kimondottan ritkának számít.

A puha papírkötéses Cholnoky Jenő kötet

További érdekességként sikerült beszereznem ismét egy papírkötéses kötetet. Cholnoky Jenő 1943-ban "A sivatag" címmel megjelent műve, mely a szerző utolsó műve a sorozatban, a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatnak pedig az utolsó előtti kötete. A papír védőborító bár ismert volt eddig is, de a puha papírkötése verziója a műnek csak nagyon ritkán fordul elő. Azt vélelmezni lehetett eddig is, hogy az 1930 után megjelenő művek közül voltak olyanok, amelyek puha papírkötésben is megjelentek. Cholnoky ezen műve egy újabb bizonyíték a puha papírkötéses verziók létezésére. A beszerzett kötet állapota nem tökéletes, de ettől függetlenül is igazi kuriózum. 

Az utóbbi időszakban tehát ezekkel az izgalmas kötésváltozatokkal és borítókkal bővült a gyűjtemény. Hiszek benne, hogy rövidesen újra találkozni fog az olvasó hasonló bejegyzéssel az ELBIDA projektben, ahol ismét bemutathatom "új szerzeményeimet", a számomra oly kedves MFTK és MUFK sorozatok újabb különleges példányait. 



2018. február 4., vasárnap

Három év Tibetben

Sven Hedin neve a blog rendszeres olvasóinak bizonyára már nem ismeretlen, hiszen a svéd felfedező több művét már bemutattam az ELBIDA projektben. Hedin amellett, hogy kiváló földrajztudós volt, remek és termékeny író is. „Három év Tibetben” című munkájában az 1899-1902 között megvalósult második nagy expedíciójáról mutat szemelvényeket az olvasó számára. Aki rendszeresen olvassa a blogot, annak valószínűleg eszébe jut a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban megjelent „Ázsia szívében” című kétkötetes munkája is Hedinnek, amely ugyanezt az expedíciót jóval részletesebben és nagyobb terjedelemben meséli el. A most bemutatott ritka könyv 1909-ban jelent meg Budapesten, a Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Könyvkereskedés gondozásában. A mindössze 61 oldalas kötet a Magyar Könyvtár sorozat, 516. részeként jelent meg. A kötetben egyetlen kép sincs. A blog bejegyzésben látható képek, a szerző „Abenteuer in Tibet” című német nyelvű könyvéből származik. Sven Hedinről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az „Ázsia sivatagjain keresztül” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.




Az illusztrációt biztosító, német nyelvű, csodás Hedin kötet

Részlet a könyvből:

„Július 20-án kezdtem meg nehéz, fáradságos utazásomat dél felé, Kelet-Tibeten keresztül. Cserdon kozák volt a szolgám, Turdu Bej a karaván-basi. Aldat vadászom otthonos volt az ország északi részében. Hat télen át barangolt egyedül ezek közt a hegyek között. Jakokra vadászott a bőrükért, a melyet eladott. Összesen hat emberem volt, hét tevém, tizenkét lovam, egy öszvére, tizenhat juhom és két kutyám. A karaván nagyobbik részének Sagdur és Iszlám vezetésével később kellett Temirlik-be menni s ott bennünket bevárni. Mandarlik-ot nyárias időben hagytuk el, de már két nappal később, a Csimen-tag-on heves hóvihar ért utól. Felhasználta ezt néhány vakmerő farkas; éjnek idején elűzték a juhokat táborunkból s belőlük kilenczet elpusztítottak. Később fogtunk két fiatal farkast; magunkkal szerettük volna vinni őket, de az egyik elmenekült, a másik pedig halálra marta magát.


Hedin jelentős mennyiségű felszereléssel indult az útra

Csónakon és tutajon járták be a Tarim folyót

Harmadik napon átkeltünk a Csimen-tag-on, a következő napon pedig a vele egyközü Ara-tag és Kalta-Alagán hegyláncz könnyen járható, bár magas hágóin. A hegyek közt nekem mindig annyi volt a gondom, hogy jóval a karaván után érkeztem meg tanyánkra. Ezen a napon azonban a rendesnél is bonyolódottabb volt a térszín. Amint leszállt az est, lehetetlenné vált munkámat folytatni s kozákjaimmal a szabad ég alatt kellett töltenem egy keservesen hideg éjszakát étlenül és meleg ruha nélkül.


A stabil tutajon a felszerelés is elfért

Hedin teljesen feltérképezte a Tarim vidékét útja során 

A Kalta-Alagántól délre síkság terül el; alig észrevehetően lejt a térszín a Kum-koll tavak felé. Ezek közül a felső édesvizü, az alsó sós. Tőlünk délre futóhomok öve terül el 50 méter magas buczkákkal. A steppén ezrével legelnek a kulán-ok. Embereim fogtak is két fiatalt belőlük, a melyek egyszeriben megszelidültek. Megpróbáltuk lisztpéppel tartani őket. Ették is jó étvággyal. De csakhamar romlani kezdtek s akkor leölettem az állatokat. Anyjuknak nem sikerült őket visszaadni, mert ezek mit sem akarnak tudni kicsinyeikről, ha egyszer emberkézbe kerültek.


Ladak városa

Éjszakai csónakút

Július utolsó napjaiban egyenesen dél felé tartottunk az Arka-tag irányában, a melynek négy párhuzamos lánczán keltünk keresztül. Állataink erejét kemény próbára tette ez az út, de kiállták a próbát. Nem volt könnyű dolog a hegyeknek ebben a szövevényében mindenkor a helyes utat megtalálnunk. Valahányszor egy-egy ujabb hófedte láncz elé kerültünk, tájékozódás czéljából előre küldtem egy lovast. Aldat lőtt a számunkra orogo-antilopokat; az elveszett juhokat pótolnunk kellett.


Küzdelem a homokdűnék között

Induláskor hét tevéje volt Hedinnek

Augusztus 8-án átkeltünk az Arka-tag negyedik lánczán s belejutottunk abba a nagy, hosszanti völgybe, a melyben 1896-ban utaztam. Egy sóstó partján ütöttünk tanyát, teljességgel sivár vidéken. Összevágtunk egy faládát, hogy legalább meleg teát ihassunk estelire. A völgyfenék is jó néhány száz méterrel magasabb a Mont Blanc csúcsánál.


Vízkeresés a dűnék között

Hedin két kutyája

Olyan vidék vette itt kezdetét, a melynél elriasztóbbat alig képzelhetünk. A talaj merő homok és iszap s mint az ingovány, keresztülázott; az állatok térdig süppednek belé. A havazásokból és jégesőkből származó nedvesség nem fut le a felszinen; azt mind magába veszi a föld. Az állatok minduntalan bukdácsolnak s újból és újból kell terhelnünk őket. Egy teve és egy ló eltünt. Csigalassúsággal haladunk. Legelő nincs sehol. A havazás és a jégesés perczre sem szünetel. A tevék reszketnek a fagytól s minden nélkülözhető zsákot és pokróczot rájuk adunk takarónak.


Több teve elpusztult az út során

Sivár vidéken haladt az expedíció 

Két ujabb hegylánczon átkelve, augusztus 21-én egy hatalmas sóstó északi partján ütöttük fel tanyánkat. Kucsuk kiséretében szeltem át a tavat. A karavánnak nyugat felé kerülve kellett a déli part kijelölt helyére igyekeznie. Délkelet felé eveztünk a csodálatos tavon. Keleten nem látjuk a partot. Két méteres evezőnkkel majd mindenütt érjük a feneket. Két kilométerre kellett czipelnünk a csónakot, míg végre hátára vette a víz. A tófenéket mindenütt sóréteg boritja, a melynek durva felületén nehezünkre esett a járás. A víz olyan sós, hogy a sűrüségmérő beosztása néhány ujjnyira kiállott a vizből, úgy hogy külön jelzést kellett alkalmaznom az üvegen. A csónak, az eszközök és szerszámok megfehéredtek, mintha csak burgonyalisztbe mártotta volna valaki. A vizcseppek helyén stearin-szerü kerek kidudorodások támadtak. Nem csoda, hogy olyan sivár ez a tó, mint a Holt-tenger.”


Tábor a hegyek lábánál

Tibetben

Sven Hedin második nagy expedíciója 1899-ben Szent Iván napján indult és egészen 1902. június 27.-éig tartott. Az utazásnak 1130 kilogrammos poggyásszal vágott neki Hedin, amely 23 ládába volt elhelyezve. Ekkor már tapasztalt utazóként a felszerelését tökéletesítette és minden eszköz rendelkezésre állt a tudományos mérésekre is. Vitt magával egy univerzaltheodolitomot (szögmérő), három kronométert, nivelláló messzelátót (szintkülönbség mérő), mérőrudakat, mérőszalagokat, meteorológiai felszerelést, tíz puskát és húsz revolvert is. Emellett az elmaradhatatlan Watson fényképezőgépét, valamint jelentős papírkészletet és 300 db gyűjtésre alkalmas üveget is a csomagolt. Élelmiszerkészlete 8 láda konzerv és Liebig-féle húskivonat volt. Tetemes súlyú poggyászát szállítani is rendkívül drága lett volna, de köszönhetően az Orosz cárnak, az Orosz birodalom teljes területén ingyen szállították az expedíció felszerelését. Krasznovodszktól egészen a Közép-Ázsiai vasút végpontjáig, Andisánig pedig egy külön vasúti kocsit biztosítottak a szerző és felszerelése számára.


A tibeti fennsíkon

Hedin (középen) és segítői

Sven Hedin expedíciója során járt a Tarim-medencében, Tibetben és Kasmírban. 1899. szeptember 15. és december 7. között végighajózott a Jarkend-darja, Tarim és Koncse-darja folyókon. Pontos térképet készített a Tarimról és behatóan vizsgálta a folyó alsó szakaszát. Lhászába, az európaiak számára tiltott városba azonban nem sikerült eljutnia. 1901 júliusában két kísérővel elindult a város felé, és bár mongol viseletet hordott a zarándokok mégis felismerték. Szeptemberben újra próbálkozott, de több száz tibeti lovas bekerítette a karavánt és visszatérésre kényszerítette. Ezt követően Indiába utazott. A szerző útjai során folyamatosan naplójegyzeteket írt, amelyből aztán útleírásait elkészítette. Ezen útról készült naplójegyzete 4500 oldal volt és emellett 1149 térképet is készített.


Táborban

Sikeres vadászat zsákmánya

A „Három év Tibetben” című aprócska kötet, Sven Hedin eredeti művének egy kivonatolt, rövidített fordítása, mely azonban csekély mérete ellenére is, egy több szempontból is különleges könyv. Gyűjtőként azért izgalmas munka, mert meglehetősen ritkának és nehezen beszerezhetőnek számít, olvasóként pedig azért, mert Hedin munkái mindig is a műfaj kiemelkedő minőségét képviselték, amely ez esetben sincs másként. A szerzőt saját korában rendszeresen vádolták azzal, hogy az expedícióiról készített beszámolóiban túloz, sőt néha talán valótlanságot is állít. A Cholnoky Jenő által szerkesztett 1908-as Földrajzi Közlemények-ben maga Cholnoky írt rövid beszámolót a munkáról, amelyben tudományos szempontból a legnagyobb problémát abban látta, hogy Halász Gyula a fordító az „amúgy is túlságos szenzációs dolgokból még a legszenzációsabb dolgokat válogatta ki”. Természetesen Cholnoky is tudta, hogy a kötet célja nem egy magas tudományos értékű fordítás elkészítése volt, hanem a műfaj, a „geográfia” népszerűsítése az olvasók körében, amely célnak a cikket író szerkesztő szerint is tökéletesen megfelelt a mű.


Tibet térképe Sven Hedin nyomán

Hedint mindig is nagyon szerettem olvasni, hiszen Ő az egyik olyan szerző, aki számomra a leginkább vissza tudja idézni a gyermekkoromban elképzelt kalandos expedíciók világát, amelyekről mindig is sokat álmodoztam. Felnőtté válva persze be kellett látnom, hogy keveseknek adatik meg, hogy a gyermekkorban elképzelt kalandokat felnőttként át is éljék, ugyanakkor Sven Hedint olvasva, rövid időre mégis részesei lehetünk a hihetetlen kalandoknak. Jelen kötet nem fellelhető elektronikus formában, ugyanakkor az 1899-1902-es expedíciót teljes egészében bemutató könyve Hedinnek, mely a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban, „Ázsia szívében” címmel jelent meg, elérhető és ingyenesen letölthető az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából. Sven Hedin munkái számomra megunhatatlanok és szerencsére termékeny író volt, így a blogban eddig bemutatott 8 kötete után sem kell búcsúzni tőle, azaz hamarosan ismét érkezik egy újabb lebilincselő munkájával Sven Hedin az ELBIDA projektben.




2018. január 31., szerda

Keleti életképek

19. század egyik legismertebb magyar tudósának, Vámbéry Árminnak három kötete szerepelt már a blogban, amelyek mindegyike a megunhatatlan kategóriát képviselik számomra. Időrendben a következő műve, mely illik az ELBIDA projekt témájába, „Keleti életképek” címmel jelent meg. Vámbéry egész fiatalon jutott el Ázsia olyan részeire, ahol előtte kevés utazó járt. Megismerte szokásaikat, hagyományaikat és hamar magával ragadta ez a misztikus keleti világ. A „Keleti életképek” című művében azt a világot mutatja be, amely elmondása szerint „varázshatalmat” gyakorolt rá. A különleges kötet 1876-ban jelent meg Budapesten az Athenaeum Társulat gondozásában. Az összesen 417 oldalas műben egyetlen kép sem található. Vámbéry Árminról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Közép-Ázsiai utazás” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.




  
Részlet a könyvből:

„Azon élvezetek közt, melyek a moszlimhitű Ázsia egész széltében és hosszában elterjedtek, a dohány és a pipa úgy szólván első sorban állnak. Azok ott nem fényüzési cikkek, hanem nélkülözhetetlen élvezeti tárgyak, és ugyanazon jelentőséggel bírnak Stambulban a főúri palotában, mint a szegény közép-ázsiainak nemez sátrában, ki bár kenyeret soha se látott és soha sem evett, egy jó harapás füstölt lóhús, vagy pedig egy ital savanyús "kumis" után legfőbb élvezetet talál pipájában. Vajjon Európából, vagy Khinából jött-e át a dohány nyugat Ázsiába, ez a kérdés már gyakran vita tárgya volt. A feltevés, hogy a mennyei birodalom hajfonatos fiainak apró rézpipája a khinai befolyással egyetemben már korán megtalálta az utat a mongol sivatagon keresztül egész a Tien-san hegységig, nem egészen jogosulatlan; azonban mégis téves; mert a tény, hogy a dohány a középkorban még ismeretlen volt Keleten, már azon körülményből is kitünik, hogy Mohammed tanainak magyarázói a bódító élvezetek tilalmáról szóló értekezleteikben csak újabb időkben tesznek említést e növényről; másrészt e felfogás azáltal is támogattatik, hogy sem a török, sem a persa és tatár, szóval semmi keleti irodalomban sem bírtam felfedezni a dohány nyomát. A költők, kik szerelmet, bort, virágot, zenét s az élet egyéb gyönyöreit oly különbözőleg s oly szenvedélyesen megénekelték, a dohányról, a keletiek e főélvezetéről bizonyára meg nem feledkeztek volna. Képzeletük csak ismert tárgyakkal játszik s egyedül csak a dohányélvezet újságának tulajdonítható, ha még eddig nem talált dalnokot.

Szamarkand

Hogy az ismert közmondás: "Úgy pipázik mint a török," igen régi eredetű volna, abban már azért is kételkedem, mert azon törökök, kik Európa délkeleti részén kellemetlen látogatásaikat szokták volt tenni, még nem kötöttek volt ismeretséget a nikotinnal, minthogy csak IV. Ahmed Szultán uralkodása alatt adatik ki a parancs, hogy a dohányfogyasztást meg kell akadályozni. Igaz, hogy ma éppen az Ottomán császárság az, melyben úgyszólván cultusszerüleg hódolnak a dohánynak. Rumeliában, még pedig a nagy macedóniainak szülőföldjén terem a dohányok királya, leginkább pedig a Szalinichtól észak-keletnek fekvő kis helységben: Jenidise Vardarban. Ezen apró, sárgásbarna növény hetekig, sõt gyakran hónapokig száríttatik a hazai talajon, azután kis csomagokba (bogcse) göngyöltetik s csak, miután már éveken keresztül feküdt a dohányárus raktáraiban, tiszteltetik meg az Aala Göbek-névvel, a stambuli inyencek által. A selyemszál vékony sárga vágott dohánynak aztán ugyancsak nagy is az értéke a császári palotában s a szultán háremében, s nem kevésbé a magas Portánál, hol a titkos minisztertanács sűrűn felszálló fűszeres füstfellegek közt végzi a fontos államügyeket. A pipák, a szár, valamint a szopóka is, melyek e legjobb dohány élvezetét közvetítik, ennélfogva különös gonddal választatnak és gondoztatnak. Az agyag pipának a Findiklibeli (Kanstantinápoly egyik negyede) Haszan-féle gyár bélyegével kell bírnia, a hosszú jázminszárnak, a selyembársonyszerű kéreggel, Brusza ültetvényeiből kell származnia, a szopókának átlátszó, tiszta borostyánkőből kell lennie az utolsó divat szerinti alakban faragva, s a zivána (vékony csövecske, melyre rátétetik) az első esztergályos műve. Csak az ily tökéletes dohányzó készletek érdemesíttetnek arra, hogy e legjobb dohány számára használatba vétessenek s ott, hol dohány és pipa a legjobb fajtából valók, ott a pipaszolgának (csibukcsinak) is igen jártasnak kell lennie művészetében.

Korabeli bíróság
  
Gyakran komikus csodálkozással szemléltem az ilyen csibukcsit, míg a pipa egyes részleteit gondosan s arányzatosan összeállítá. Az agyagpipa, mely néhány nappal a használat előtt megtöltetett, s köröskörül rojtszerű párkányzattal van ellátva, pléh szelencébe záratik. Többször hallám azon állítást, hogy a pipa íze, a dohányra tett parázs nagyságától és formájától függ, s ha a csibukcsi meggyújtja a pipát, mindaddig szokott a szénmedencében kotorászni, míg lapos, kerekalakú parázs darabot talál. A szolgát teendőiben figyelemmel kísérhetni, midőn jobbjában a hosszú pipát, baljában a kerek réz tálcát tartva komoly ábrázattal és kimért léptekkel közeledik urához, midőn attól a pipaszár hosszának megfelelő távolságra egy térdre ereszkedik a tálcát leteszi, s a pipát reá helyezi, hogy aztán a szárral félkört képezve a szopókát urának félig nyilt ajkai közé csúsztassa, mindez a szemlélő Európaira rendkívül komikus hatást gyakorol, míg a török egész természetesnek találja az egész eljárást. Míg az úr a pipaszár után nyúl, a szolga felemelkedett térdeltéből s alig hátrált egy lépéssel, midőn már az első mély szippantásra előidézett sűrű füstgomoly őt s a közel környezetet felhőjébe burkolja. Az első szippantás középszerűnek, a második és harmadik legjobbnak, a negyedik már rossznak tartatik s az ötödik az ínyencek által egészen megvettetik.

Oszmán uralkodó
  
Az elhunyt Abdul Medsid Szultánról azt hallottam beszélni, hogy soha sem tett egy pipából három húzásnál többet; az egykori külügyminiszter, Aali pasa, sem szítta soha végig pipáit. Az ínyencek által megvetett maradékot a künn várakozó szolgaszemélyzet finom nyalánkságképpen élvezi. Mi a finomított töröknek csípős és nyers, az megfelel a vad anatóliai durva ínyének, ki nagyon is szereti, ha nyelve erősen felmaratik.

Szamarkandi zenész

  
Minthogy ki-ki tulajdon pipájából szí, nem feltűnő, ha e tárgy minden előkelőbb ember nélkülözhetetlen vademecumjává válik; a pipa ennélfogva mindig és mindenkor kíséri a törököt. A nagyobb úr két-három szolgát tart a pipához; az egyik az úgynevezett petite domestique-ot végzi, a másik lovaglás, vagy séta közben kiséri urát. A hosszú szár, ékesen díszített posztó tokba dugatik; a pipafejet, dohányt és más hozzávalót a szolga egy oldalán lógó tölténytáskában hordja. A Konstantinápolyban tartózkodó idegen, gyakran nem csekély kíváncsisággal fog szemével követni valamely gyalogoló vagy lóháton járó büszke Oszmanlit, a jól elpakolt hosszú eszközt hordozó szolgától követve, ki oly gőggel lépdel ura mögött, mintha csakugyan egy hősies vasgyúró fegyverhordozója s éppen útban volna egy komoly légyottra. Bizony az idők változnak! Ami a régi, harcias nemzedéknek egykor a fegyverhordozó volt, az mai nap az elpuhult utódnak a csibukcsi!

Imádkozó Szufik
  
Naponta hatvan-nyolcvan pipát színi, nem ritkaság; a pipa minden foglalkozás alatt, s ha az mindjárt a legkomolyabb természetű lenne is, a török elválhatlan, nélkülözhetetlen kisérője. A magas Portánál, a minisztertanácsban, hol a török nagyok három világrészre terjedő hazájuk sorsa fölött tanakodnak, egykor a kérdés merült, nem lenne-e helyes a csibukcsikat legalább a fontos és titkos államügyek fölötti tanácskozásokból kizáratni. A vélemény különbség nagy és viharos volt, íny- és ész soká küzdöttek egymással, míg végre néhány potrohos ülnök indítványa győzött, mely szerint kár volna a régi, jó szokást szégyenbe ejteni s az ártatlan csibukcsinak megtiltani, hogy akármelyik percben a pipa felfrissítésére a terembe léphessen; pedig jól tudták, hogy e határozat helytelenséggel jár, miután a ravasz szolgák foglalkozásuk közben gyakorta ellesnek egy-egy államtitkot, s mielőtt még a Szultán, vagy a hivatalnokvilág a magas tanácsnak határozatairól csak távolról is értesítve volna, már nem egy fontos titok külföldre szivárgott. Ennélfogva a háremlakos után a csibukcsi a legbiztosabb reporter a követségi tolmácsok és hírlapírók számára. Hányszor volt alkalmam valamely büszke levantait látni, ki kevélykedésében az egész világot megvetve, orrával csaknem a csillagokig ért, míg egy csibukcsi előtt alázatosan hajlongott és csúszott-mászott, csakhogy egy-egy fontos hírt csalhasson ki belőle, vagy pedig valamely érdekes okmányba belepillanthasson. – Hogy e hírhordozás, az illető famulusra nézve igen jövedelmező üzletet képez, ezt tán mondani sem kell; mi a csibukcsit ura alter-égo-jává emeli, egyedül csak a törökök határtalan dohány-szenvedélyén alapuló tisztjében rejlik.

A zene az életük szerves része volt
   
A dohány és pipa, tehát nemcsak a különböző osztályok, de még az egyes rangfokozatok külső jelvényét is képezi. A musir (marsal) nagyon illetlennek találná, ha két rőfnél rövidebb pipaszárból szína, míg a mesterember vagy alsórendű hivatalnok kérkedőnek tartatnék, ha hosszabb pipát használna, mint amilyen rangjához illik. A nagy úr, az alárendelttel szemben pipáját egész hosszában nyújthatja ki, míg az alsóbbrendű a pipaszárt szerényen oldalra hajtva, csak a tenyerében nyugvó csutorát meri mutatni. A basa oly füstfellegeket fújhat ki a levegőbe, mint valamely gőzhajó kéménye, míg az alárendelt, csak zephir-könnyű füstkarikákat mer kilebbenteni, s azokat is nem maga elé, de háta mögé fújja. Nagyurak megtiszteltetésnek veszik, ha jelenlétükben a pipa mellőztetik, ugyanezt teszi a fiú is az apával szemben, s csak az a gyermek neveztetik jó nevelésűnek, mely atyja többszöri felszólítása után is, folyton tartózkodik a pipától.

Buharai férfiak
  
Nem kevésbé szenvedélyes a dohányzásban a nővilág, habár kissé tartózkodóbb a pipa élvezetében. Titokban már a tizenkétéves leányka is hajszálvékony papirczigarettekkel kezdi meg a dohányzást. 14-15 évében, melyben a török hölgyvilág már eladóvá válik, szabadon dohányozhat. Az évek számával a czigarette átmérője is növekszik és senkinek sem lesz feltűnő, ha a 24 éves asszonyt egy szerény kis csibukkal találja alacsony diványán ülve. A matrónák, – és 40 éves korában, minden török nő matróna, – szenvedélyes tisztelői a dohánynak. A hárem számára ugyan külön pipák és dohány vannak rendelve, azonban ez nem gátolja, hogy a legerősebb, legmaróbb dohány is forgalomban ne legyen a háremekben elannyira, hogy a szép hölgy szája, mely fiatal korában, a költő vallomása szerint, csak ambrát és pézsmát lehel, 40 éves korában már oly visszatetsző, éles szagot terjeszt, hogy némely hölgyet, a vészedzette matrózhoz hasonlólag, már messziről elárulja a megjelenését bejelentő, épenséggel nem kellemes illat.

Buharai férfi
  
Valamint a férfiak, ugy az előkelőbb hanimok női csibukcsiszokat visznek magukkal, ha sétálni vagy látogatóba mennek, csak azon különbséggel, hogy a félhosszú szár nem posztó, hanem szép selyemtokban vitetik. Szép kilátást nyújtó pontra érve, férfiaknál mint nőknél is divat egy pihenő pipát színi. Az előbbiek, akármely nyilvános helyet választhatnak e célra; az utóbbiak azonban csak egy rejtettet, mert ha a török szépség a vékony jasmakot (fátyolt) ajkairól eltávolítja, hogy a pipának hódolhasson, körülötte mindennek háremnek kell lennie. Olykor eunukhokat állítanak fel őrökül s ha netán valami férfi lény közeledik, zárt sisakkal beváratik, míg a kiváncsi elhaladt.

Vámbéry utazása nem volt veszélytelen
  
A legfontosabb szerepet a pipa a fürdőben játssza. Hogy a török szépek gyakran s még pedig órákig tartózkodnak forró fürdőkben, általán ismert tény. Rendesen nyolc órakor reggel gyülekeznek össze a fürdőbe, ott ebédelnek s délutáni 3-4 óráig a fürdő helyiségekben maradnak. A szünetek alatt, - a legboldogabb órák a török hölgyek életében – általánosan hódolnak a pipának. A legmelegebb terem közepén egy terasse szerű emelvény létezik, melynek neve "göbek tasi", – ezen nyugszik apraja-nagyja, fiatalok és vének: Csirkaszia hófehér leányai és Szudan koromfekete szépei, festői összevisszaságban, részint egész test hosszában nyugodva, részint alávetett lábakkal ülve, azonban mindannyian, fáradatlanul dohányozva, s szüntelen társalgásban mulatva. Olykor az idősebbek egyike egy mesét regél, vagy valamely ifjú kis tudós vallásról beszél, vagy Aisia és Fatma erényeit és szépségét dicsőíti. Szóval, a társalgás fonala soh’sem fogy ki. De bármily érdekes látványt nyújt is a "göbek tasi", a fénykép író, ki annak felvételét csak megkisérleni merné, erősen bünhödnék a merényletért.

Buhara emírje

A provinciákkal szemben, Konstantinápoly az ország civilizált és gazdag részét képviseli; ez már a pipából is kitűnik. Az anatóliai és rumeliai, terménye jobb részét eladja s maga beéri harmad-negyedrendű dohánnyal. A feketetenger partjain többnyire a Szamszundohányt szívják, mely aroma és iz tekintetében igen messze hátramarad a rumeliai mögött; a pipa és pipaszár is nagyon elhanyagolt állapotban van itt. A Középtenger keleti partján virul a fekete Latakia. A pipa csak félig töltetik meg ezzel, s e dohány finomabb minősége már arról is megismerhető, hogy az már a második szippantásnál, mint a bepréselt pamut ruganyosan feldudorodik és sustorogva túl akar áradni. Sokan a Latakiát, melyet mi arab dohánynak nevezünk, magasan a rumeliai fölé helyezik; ez azonban ízlés dolga. A finomabb minőségből nem lehet elvitatni egy bizonyos, kellemes zamatot, de ez is igen erős és bódító, s erősen nélkülözi a Jenidse Vardar enyhe kellemét.

Hozományvizsgálat Buharában
  
Törökök és arabok többnyire még a pipát használják s csak kivételesen akadunk itt-ott a nargilehra amint a vízipipa elkorcsosult nemét, a keleti tartományban nevezni szokták. Falun, leginkább a kávéházakban, hol az egész világ összegyűl, a pipa a nélkülözhetetlen közvetítő, minden politikai és vallási társalgásnál, vagy vitánál. Városban, az előkelő török soh'sem jár a nyilvános kávéházba, azonban falun nem ragaszkodnak e szabályhoz. Ha egy mezőváros vagy kisváros anyagi vagy szellemi állapotáról biztos képet óhajtanak maguknak alkotni, csak az ily-féle helyiséget kell felkeresnünk. A kávéház birtokos, vagy felügyelő mindenkor komoly arca s a kutató, átható tekintet, mellyel minden újonnan érkező utazó vonásait tanulmányozza, még teljes elevenséggel megmaradt emlékezetemben.”

Vámbéry utazása térképen


Vámbéry ezen kevésbé ismert műve nagyon érdekes és élvezetes. Bár a szó klasszikus értelmében nem útleírás, mégis azt gondolom a szerző Közép-Ázsiai utazásának szerves részeként, egyfajta kiegészítő kötetként értelmezhető. Az Ázsiában töltött évek alatt látottakból és tapasztaltakból mutatja be a szerző a számára oly vonzó, keleti élet misztikus világát. A kötetet olvasva megismerjük a keleti házat és háztartást, a családi életet, a nőket, a ruhákat és ékszereket, az étkezést, a tivornyázást, a dohányzást és egyéb bódító szereket, a fürdőt, az iskolákat, az ünnepeket, a zarándokokat és zarándokolásukat, a derviseket, a karavánokat, a bazárokat és az ott folyó életet, valamint a keresztényeket és zsidókat, sőt még a muszlim néptípusokat is. Nagyon színes és látványos életképek ezek, melyet a szerző több mint 10 évvel az ázsiai utazását követően írt meg, egy „tekintélyes külföldi könyvkiadó” felkérésére. A visszautasíthatatlan ajánlaton túl egyfajta kikapcsolódást is jelentett a mű megírása, Vámbéry éppen aktuális elméleti munkájából. A mű egy néprajzi munka, melyből erőteljesen érezhető, hogy a szerző milyen erős vonzalommal volt az ott élő népek iránt és milyen mély ismerettel rendelkezett a szokásaikról, hagyományaikról és mindennapjaikról. A kötet az erőteljesen ajánlott kategória, mint minden Vámbéry mű, melyet ez esetben bár könyv formájában nehéz beszerezni, de elektronikus formában lehetőség van az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából ingyen letölteni és azt elolvasni. Nagyon izgalmas, informatív és olvasmányos munka, mely azonban szerencsére nem az utolsó Vámbéry kötet az ELBIDA projektben. Hamarosan tehát újra találkozunk Rasid efendivel, a regényes életű magyar kutatóval.