2017. szeptember 15., péntek

A bűvös sziget

Aki rendszeres olvasója a blognak, az biztosan emlékezni fog William Buehler Seabrook nevére, hiszen életében voltak olyan elemek, ami miatt neve sokak számára feledhetetlen. A 2017. májusában bemutatott, „Utak a dzsungelben” című művében a szerző Nyugat-Afrika ősvadonjába kalauzolja el az olvasót, ahol sikerült egy kannibál törzs közelébe kerülnie és megfigyelni szokásaikat. A mű kimondottan olvasmányos és rendkívül érdekes, például amikor beszámol saját emberhús fogyasztásáról a szerző. Később aztán elismeri, hogy a törzs valójában nem engedte meg, hogy részt vegyen kannibál rítusokban, ugyanakkor később maga szerzett emberi húst, megfőzte és valóban megette azt, így az erről írt tapasztalatai valódiak voltak. Igazi megosztó figura volt Seabrook, akit nagyon érdekelt az okkultizmus és vonzották az okult rituálék. 1927-ben Haiti szigetére utazik, hogy tanulmányozza az ott élő törzsek okkult szokásait, aztán hazatérését követően megírja a most bemutatásra kerülő „A bűvös sziget” című művét, mely a szerző legsikeresebb és legismertebb műve. Angol nyelven 1929-ben jelent meg New Yorkban a mű, aztán számos kiadást ért meg világszerte. Magyar nyelven elsőként 1943-ban Budapesten a Stílus Könyvkiadó gondozásában jelent meg, összesen 320 oldal terjedelemben. Az eredeti művet Szerb Antal fordította magyarra és a könyvben nem található kép. A blogbejegyzésben látható képek az eredeti angol nyelven megjelent 1929-es műből származnak, melyek rajzos részét Alexander King, míg a fotókat a szerző készítette. William Buehler Seabrookról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az „Utak a dzsungelben” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem és ott az elolvasható.

Az 1943-as magyar kiadás védőborítója


William Buehler Seabrook

Részlet a könyvből:

„Könyörögtek a Maîtresse Eziléehez, aki nem más, mint Szűz Mária, hogy járjon közbe értük az ősi afrikai isteneknél és eszközölje ki, hogy beérjék állatáldozattal emberáldozat helyett.


Ezt a könyörgést rögtön nyomon követte egy különös tánc, amelyet a mamaloi egymagában táncolt, a dobok hatalmasan kihangsúlyozott ritmussal kísérték.



Az első három teljes hang lassú, súlyos, kirobbanó bum és azután zürrögő, könnyű kereplés következik. A papnő minden lassú bumnál mereven kiegyenesedik, mint egy lándzsa, de ugyanakkor fel is ugrik, mint egy dobozból kiugró krampusz, vagy mint egy trambulinról kiröpített ember. Amikor pedig a zürrögés tér vissza, mereven áll, nem ugrik, és galvanizált reszketés fut végig merev testén.



Közben sebesen haladtak előre az áldozati előkészületek. Nagy, fatönkből kivájt teknőt hoztak be, négy ember hozta a vállán, mint egy koporsót és letette az alacsony emelvényre a csillogó és szédült bika elé. Hoztak azonkívül nagy fakelyheket és súlyos, közönséges porcelláncsészéket is és egy machetét.



Célie mama nem vett hivatalos részt sem ezekben az előkészületekben, sem az egész éjszaka tartó szertartásban, jóllehet tudomásom szerint ő volt a hegyvidék legfőbb mamaloi-ja. Egész idő alatt szorosan mellettem maradt. A sors úgy rendelte, hogy végül mégis megláttam vörös ruhában, de nem ezen az estén.


Az áldozati állatok lemészárlásában, amely most kezdődött el, mélyhangú ének kíséretében, nem volt semmi vadság, semmi szükségtelen kegyetlenség, semmi a vérontásban való öröm. Ünnepélyes, szertartásos dolog volt ez, és amikor már elkezdődött, gyorsan ment végbe. Egy kecskét megfogtak a szarvánál, a papaloi a machetével átvágta a torkát és a vér beömlött egy fakehelybe, amelyet a mamaloi tartott, majd beöntötte a nagy üres teknőbe, amely a bika előtt állt, a testet pedig félredobták az árnyékba. Így sorra leölték mind a kecskéket és juhokat.



És most a bikának is meg kellett halnia, amely előtt, mint istenség előtt, kiöntötték a többi állat vérét áldozatként. Az örök rejtély ez: a haldokló istené, aki testet ölt és csodálatos módon feláldoztatik, hogy saját véres isteniségét kiengesztelje. Vajjon lehet-e azon csodálkozni, hogy e hívek afrikai ősei, amikor ilyen természetű saját hagyománnyal bírtak, elfogadták e rejtély ama héber-szíriai változatát is, amelyre a régi gyarmati keresztény papok tanították őket?



Az utolsó áldozathoz kardot használtak. Négy feszülő izmú férfi igyekezett visszatartani az állatot, mint egy ingadozó rézbálványt, hogy ne essék össze még végvonaglása közben sem, amikor a papaloi belemártotta a hosszú, hegyes kardot a bika vállába és keresztüldöfte szívét. A bika mély, fojtott bőgéssel összerázkódott, térdéig megremegve és az emberek így tartották, minden izmukat megfeszítve. A vér nem ömlött ki szökőkútként, mint a kecskék elvágott torkából; kemény, kicsi folyamban áradt ki a bika oldalából, ahol a mamaloi térdelt kelyhével, hogy befogadja és kelyhenkint töltse át a nagy közös teknőbe.



A papaloi és mamaloi most szertartásosan ivott a szent vérből és a hívek emelkedő izgalma és közelebb nyomulása közben a húsz fehérruhás nő táncra perdült, úgy ugráltak és forogtak, mint megvadult maenádok, a mamaloi vezette őket, a pap pedig elvégezte most a tisztító áldozatot, meghintette valamennyiüket, megöntözte, megáztatta őket, amíg fehér turbánjuk és ruhájuk válla bíborvörös nem lett. A hívek most odacsődültek és ők is frenézisbe törtek ki, de azért megőriztek bizonyos távolságot a táncoló nőktől, amíg a pap így nem kiáltott: - Jöjjön mindenki közelebb! - és a tömeg az oltár elé özönlött, hogy őket is megöntözzék a tisztító áldozati vérrel. És a papaloi a csészéket megmártotta és csordultig telve átadta és kézről-kézre jártak ki-kiömölve, mindenki őrült mohósággal igyekezett, miután ivott belőle, továbbadni, hogy érdemeket szerezzen magának az istenek előtt azáltal, hogy átadja másoknak és azok is részesednek benne; így, bármennyire is pandaemonium, mégis communio is volt ez a szertartás a szó szoros értelmében, "osztakozás, részesedés".



A tisztulás forgó, nyüzsgő szertartásából diadalmasan táncolva és sikítva ugrottak ki az emberek; itt-ott egy még élesebb, még magasabb, még földietlenebb sikoly már a láthatatlan pünkösdi lángot jelezte: azt, hogy egy loi, az istenek és mystère-ek szelleme alászállt és belépett egy táncos testébe. A legerősebb és teljesen magával ragadó vallási eksztázisnak ez a végső jelensége, amint itt és rákövetkező más Voodoo-ünnepségeken megfigyeltem, sosem válik általánossá vagy járványszerűvé. Igaz, hogy most már az egész tömeg frenézisbe és eksztázisba esett, de az eksztázisban is önmaga maradt. Ez a másik erő pedig, amely itt-ott villámcsapásként sujtott néhány különálló egyént, elmosta egész énjüket és az így sujtottak csakugyan, a szó technikai, vallási értelmében megszállottak lettek. Nincs szükség arra, hogy itt e jelenség teljes szubjektív valóságáról beszéljek. Hiszen közös ez minden vallásban a mély, misztikus hit időszakaiban.



Személyesen csak mintegy egy tucat vagy legfeljebb tizenöt elszórt egyén élte át aznap éjjel ezt a végső és az ént megsemmisítő megvilágosodást, de a loik eljövetele általános jeladás volt arra nézve, hogy az istenek megbékéltek és kegyesen hajlanak az emberek felé, úgyhogy a jelenlévők minden félelem nélkül átengedhetik magukat a vidám, vad örvendezésnek.



Ha ebben a pillanatban ott leselkedik valahol egy bozótban egy fehér idegen, aki tiszteli az írott dolgokat, az azt látja, hogy minden igaz, a legvadabb mesék is, amelyeket a Voodooról összeírtak: a hold elsápad a fáklyák vörös fényében és a fáklyafényben fekete testek ugrálnak, visítanak, vonaglanak, megőrülve a vértől, a nemiségtől, az istentől, részegen egy sötét szaturnálián, riasztóan hátravetett nyakkal, mintha nyakcsigolyájuk eltört volna, ragyog fehér foguk és szemgolyójuk, párok időnkint megragadják egymást és kiszöknek a körből, mintha fúriák üldöznék őket, az erdőbe, hogy megosszák és lecsapolják eksztázisukat.

Fehér ruhás kórus, voodoo vér rítus közben

Voodoo templom kívülről (felül)
A templom belülről (alul)

Az én nem kémkedő szemem is így pillantotta meg ezeket a dolgokat, csakhogy nem éreztem olyan visszataszítónak, mint ahogy az irodalmi hagyomány megköveteli. Valóban vad és elszabadult dolgok történnek itt, gondoltam, de mégis nagyszerű és nem hiányzik belőle bizonyos szépség sem. Valami belül bennem felébredt és válaszolt az ünnepségre. Ezek természetesen csak egyéni érzelmi reakciók és lehet, hogy eléggé sajnálatosak egy állítólag civilizált emberben. De hiszek abban, hogy maga a dolog - már mint az ő dolguk - értelemmel igazolható és megvédhető. Mert mit ér vajjon akármelyikünk élete az eksztázis érzelmi pillanatai vagy órái nélkül? Ezek itt elérték a kollektív eksztázist olyan ösvényeken, amelyek nem csupán dzsungelbeli őseik előtt voltak ismeretesek, hanem igen sok más nép is követte, köztük nem egy nagyon civilizált nép, a legősibb idők óta, és követni fogja is az idők végezetéig, amíg mindnyájan léleknélküli gépemberekké nem válunk. Nem is kell, hogy a dionysikus orgiákra, a bacchanáliákra, az Adonis-kultuszra vagy a frigyláda előtt őrjöngve táncoló Dávid királyra nézzünk vissza. Vajjon az, ami itt lejátszódott a végjelenetekben, amikor a szertartás formális része már végetért, olyan lényegesen különbözik attól, ami divatos és drága night clubjainkban történik, kivéve, hogy ezek itt isteneik védelme alatt és sikeresebben tették ugyanazt? Vad ritmus, alkohol és nemi izgalom itt is, ott is - és mégis van valami lényeges különbség a kettő közt: itt az őserdőben hozzájárul még egy titokzatos valami is mindehhez. A kéjelgésből gyönyör lesz, ami sokkal tisztább dolog, és a neurotikus izgalomból valóságos eksztázis, a régiek isteni őrülete. Semmi sem olyan buta és szánalmas, mint egy orgia, amely nem sikerül egészen. Talán valami mély, misztikus igazság van abban a mondásban, amelyet egy oly sokat félremagyarázott hangnak tulajdonítanak: "Bármit is cselekesztek, cselekedjetek az Én nevemben." Talán ha egy kis igazi áldozati vért kevernénk szintétikus coktailünkbe és imádkozva ízlelnők meg, szent tűzzel, night clubjaink orgiái sikeresebbek lennének és szent helyekké válnának, mint a templomok Priapus és Aphrodité napjaiban.

A voodoo templom falára festett formák

Voodoo veszély

Annyi kétségtelen, hogy ezekben a hegyekben, ahol szabadon omlott az áldozati állatok vére és mindent az istenek nevében cselekedtek, az istenek nagyszerűen szálltak alá a halandók közé.

Voodoo áldozati hely ahol csak zöldségeket, gyümölcsöket és virágokat kínálnak

A szerző a törzs tagjainál (bal kép)
Célie Mama a dobnál (jobb kép)

Másnap nagy lakomát csaptak a leölt állatok húsából, egészben megsütötték nyárson, vagy feldarabolták és vasfazekakban főzték meg. Senkinek sem jutott eszébe hazamenni. Egyesek, akik még fáradtak voltak az éjszakától, nem a vad Radát táncolták, hanem hangos, vidám, kongói táncokat. Az örvendezés ideje volt. Mindenki többé-kevésbbé berúgott, Célie mamát is beleértve.

A hermafrodita "Papa Nebo" a halál jósa

"Papa Nebo" aki holttestet használt varázslásaihoz

Úgy veszem észre, állandóan "őróluk" beszélek, akárcsak azok az egyébként nem szavajátszó útleírók, akiknek vad történeteit odahaza erős kétkedéssel fogadják nővéreik és nénjeik. Hát kérem; igaz, ami igaz, én is ép így ittam, mint a többi, amikor a palack éppen felém járt. Szívesen megtettem minden mást is, amit Célie mama mondott nekem és azután jó étvággyal láttam neki a kecskehúsnak és a húst jócskán leöblítettem fehér rummal, azután pedig telt hassal és igen-igen elégedetten szundikáltam az őszi napon. Hiszen ezért jöttem Haitiba. Ez személyesen érintett engem. Igazolt valamit a lelkemben. Azt sem bántam volna, ha sosem írok könyvet róla. Csak azon tünődtem, de ez sem okozott különösebb gondot - tudom, az ember sosem lehet teljesen elégedett -, hogy mikor visz már be engem Célie mama a houmfortba.”

A varázsló fiának ruhái (bal kép)
Haiti-i nő (jobb kép)

Faustus Wirkus, La Gonave fehér királya (bal kép)
Hagyományos korona (jobb kép)


Seabrook könyvének magyar nyelvű fordításában azt olvashatjuk a belső címlapon, hogy „regény”. A regény fogalmi meghatározásánál számos szempontot olvashatunk, de azt tapasztaltam, hogy nincs egy általánosan elfogadott egységes definíció a kifejezésre. A legtöbb értelmezés (többek között) annyiban egységes, hogy a regény szereplői általában fiktív személyek, mert amennyiben nem így van, akkor már dokumentum regényként kell nevezni a művet. Nos, az „A bűvös sziget” című műben a szerző saját személye mellett valódi, korabeli történelmi figurák is megtalálhatók, amellett persze, hogy vannak szereplők, akikről igazából nem derül ki, hogy fiktív vagy valódi személyt jelenítenek-e meg. Így vegytisztán tehát nem nevezném regénynek a művet. Azonban az is tény, hogy klasszikus útleírásnak sem nevezhető a mű, hiszen nem pusztán egy tényszerű leírás a szigetről, az ott élő emberekről, szokásaikról vagy magáról az utazásról. Valahol tehát a kettő műfaj között található a mű és számomra a legszimpatikusabb meghatározás a regényes útirajz. 

Tipikus "tiszta afrikai vérű" haiti-i férfi

Ti Meminne királynő


Seabrook népszerű író volt, ami nem csoda, hiszen izgalmas témákról, ismeretlen helyekről és kalandos utazásokról írt, és emellett személyes megítélésem szerint nagyon jó stílusban is. „A bűvös sziget” a szerző egyik legnépszerűbb műve volt. Haiti szigete, „a négerek furcsa köztársasága” az 1900-as évek elején nem volt még ismert széles körben. Akkoriban még léteztek olyan törzsek a szigeten, amelyek elzártan éltek az őserdőben és rítusaik egészen különlegesek voltak. Seabrook éppen azért utazott a szigetre, hogy tanulmányozza, vagy legalábbis megtapasztalja a törzs régi, hagyományos, okkult rítusait. A voodoo (vudu), a halott idézés, a boszorkányság, az emberevés és a fekete mágia mellett párhuzamosan azonban betekinthetünk a törzs hétköznapjaiban és megismerhetjük ennek a bűvös szigetnek, Haitinek a lelkét is. Seabrook különleges műve itthon is nagyon népszerű volt, ennek köszönhetően több kiadást is megért és még az 1943-as első kiadás is alapvetően egy kis keresgélés után meglepően olcsón beszerezhető. Aki azonban nem kíván pénzt kiadni a könyvre, de kíváncsi lenne a műre, annak lehetősége van az Országos Széchenyi Könyvtár által működtetett, Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról ingyenesen letölteni és elolvasni. Boszorkányoknak, halottidézőknek és vudu hívőknek kötelező, mindenki másnak ajánlott ez az egészen különleges kötet. William Buehler Seabrook-tól még nem búcsúzunk, hiszen hamarosan érkezik az ELBIDA projektben újabb izgalmas kötetével.   






2017. szeptember 11., hétfő

gróf Széchenyi Béla keleti utazása

India, Japán, China, Tibet és Birma országokban


Öt bejegyzéssel ezelőtt mutattam be Lóczy Lajos „Khinai birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása” című fantasztikus művét. Abban a bejegyzésben már említettem, hogy Lóczy Lajos feladata egy tudományos hangvételű kötet elkészítése volt a Gróf Széchenyi Béla által vezetett távol-keleti felfedezőútról, míg expedíciós társa Kreitner Gusztáv feladata volt az események leírása. A most következő bejegyzésben érkezik tehát az ígért Kreitner Gusztáv mű. 1880-ban ért véget az expedíció, majd hazatérés után azonnal neki is látott Kreitner megírni a közel három éves utazás eseményeit és történéseit. 1881-ben Bécsben jelent meg német nyelven először „Im fernen Osten” címmel a mű, majd 1882-ben Budapesten a Révai Testvérek kiadásában magyarul „Gróf Széchenyi Béla keleti utazása India, Japan, China, Tibet és Birma országokban” címmel. Az 1028 oldalas monumentális műben 200 művészi kivitelű kép és egy térkép található.

A magyar nyelvű kiadás egy restaurált példánya

Az expedíció résztvevőinek arcképe a kötet elején
(az angyalka az előző tulajdonos "érdeme", nem része az eredeti műnek)



Gustav Ritter von Kreitner azaz Kreitner Gusztáv osztrák katonatiszt, geográfus, diplomata 1847. augusztus 2.-án született Odrauban. Iskoláit a helyi gimnáziumban kezdte, majd 1866-ban belépett önkéntesként a hadseregbe. Az önkéntes szolgálat olyan nagy hatással volt rá, hogy beiratkozott katonai iskolába és megkezdte tanulmányait. 1872-ben sikeresen befejezte a katonai iskolát és letette a tiszti vizsgát, majd hadnagyként a monarchia katonai földrajzi intézeténél szolgált 5 évet, mint térképész. 1877-ben a gróf Széchenyi Béla által szervezet és vezetett expedíció térképésze lesz egészen az utazás 1880-as végéig. Az expedíció eredményei térképészeti szempontból óriási volt, így hazatérésekor komoly elismerésben részesül tudományos körökben és I. Ferenc József császár részéről is. 

Gustav Ritter von Kreitner

Az 1881-es német nyelvű első kiadás borítója

A német nyelvű első kiadás azonos a később megjelenő magyar kiadással

A császár az Osztrák Császári Vaskorona-rend 3. osztálya kitüntetés adományozza neki sikeres térképészeti és felfedező munkájának elismeréséül. A kitüntetéssel együtt járt a nemesi cím is, így ekkortól lesz a neve Gustav Ritter von Kreitner. 1886-ban tagja lett a Leopoldinának azaz a Német Tudományos Akadémiának. Kreitner alapos ismeretekkel rendelkezett Kelet-Ázsiáról és nyelvi gyakorlata is volt a térségben, így kihasználva ezeket a képességeit, 1884-ben kinevezték Yokohamába konzulnak. Nyolc évig sikeresen látja el feladatát, amely során komoly kereskedelmi kapcsolatot épít ki a Távol-Kelet és a monarchia között. 1892-ben megkapja főkonzuli kinevezését, de egy évvel később 1893. november 20-án, mindössze 46 évesen váratlanul elhunyt. Yokohamában katonai tiszteletadás mellett, számos európai és ázsiai méltóság jelenlétében temették el Gustav Ritter von Kreitnert.

Részlet a könyvből:

„Bengalia éghajlata reám is megtette gonosz hatását, mert alig értem a vendéglőbe és aludtam vagy két óráig, midőn rettenetes gyomorgörcsökre ébredtem fel, és azt tapasztaltam, hogy a dysenteria, melytől annyira féltem, csakugyan előfogott. Csak másnap reggel, miután előbb egy erős adag chlorodint bevettem, éreztem némi könnyebbülést. Mr. Hammond, egyike itt szerzett barátaimnak, meglátogatott s egész napokat ült ágyam mellett. Ő volt az egyetlen, aki részvétteljes figyelmet tanúsított irántam.

Matapan-fok

Port Said

Mózes-forrás

Midőn Széchenyi gr. és Bálint Gábor, egész váratlanul visszaérkeztek Calcuttába (márczius 2.) már tökéletesen meggyógyultam. Széchenyi grófnak szerencséje volt a vadász-kirándulásban, mert csakugyan lőtt egy tigrist.

A Sinai hegy

A dzsiddah-i bazár bejárata

Dzsiddah

Ázsiában tilos ugyan a vadászat vad állapotban élő elefántokra , de a kormányzó kivételesen mégis engedélyt adott a grófnak arra. Mysore lankás vidékén gyakran fordulnak elő vad elefántok, a tigris azonban annál inkább a ritkaságok közé tartozik. Széchenyi gr., aki hetekig kóborolt a dzsungelekben, nyomokat és az óriási állatok fekvéseit találta ugyan többször, de magukkal az állatokkal nem találkozott. Egy napon, a mysorei fiatal rajah által mellé rendelt vadászok jelentették neki, hogy egy gyönyörű tigris nyomára bukkantak. E tigris már több ökröt rabolt el a vidékről. Gr. Széchenyi rögtön útnak indult a tigris fölkeresésére. A vadászok a dzsungel közepén egy tisztásra vezették, s azt mondták neki, hogy várakozzék ott, ők majd megkerülik és felé hajtják a tigrist.

Bombay

Templom Nsssic-ban

Átkelés a folyamon tömlők segélyezésével
  
Rövid idő múlva, a tulsó oldal felől nagy zajt halott a gr. Lövések dördültek el, s a hajtók pokoli lármát csaptak a bambusznád között. A tigris azonban nem mutatkozott. A vadászok visszatértek, és Széchenyi gróf kérdést intézett hozzájuk, nem csalatkoztak-e abbeli nézetükben, hogy a dzsungelben tigris tanyázik. A legszentebb eskü mellett állították, hogy igazuk van, és ajánlották a grófnak, hogy igyekezzék lopva megközelitni azt a helyet, ahol a tigrisnek tanyáznia kell. Tekintve, hogy a tigrisvadászat még akkor sem teljesen veszélytelen állapot, ha több vadász, elefántok hátán vállalkozik is reá, Széchenyi grófnak ama vakmerő elhatározása, hogy gyalog keresi föl e bestiát, rendkívülinek nevezhető. Behatolt a sűrűségbe, és alig tiz-tizenkét lépésnyire a vadászoktól, már látott feküdni egy állatot, de ugy eltakarva, hogy az első pillanatra nem lehetett megítélni, tigris-e vagy más. Midőn a gróf még egy pár lépést tett felé, a tigris fölébredt szunyadozásából, s a a gr. látta, hogy két vészterhes csillogásu szem van reá irányozva.

Benares a Ganges felől

Observatorium

Templom Benaresben

Ez volt az elhatárzó pillanat! Széchenyi gróf gyakorlott vadász; arczához emelte a fegyvert és a lövés eldördült. A tigris, lapoczkán találva, abban az irányban, amelyet fekvésében elfoglalt, egy óriás ugrást tett előre, s eltűnt. A gróf visszatért a vadászokhoz, s ezek azt tanácsolták neki, hogy egy elefánt hátán keresse föl ismét a bestiát. A vadászok egyike az elefánt hátára ült a gróffal. Az elefánt hátán a matracz helyett egy kötélcsomag volt megerősítve, ugy, hogy a vadászok lábaikat belenyujtva a leesés ellen biztosítva voltak. Elővigyázatosan hatoltak be a sűrűségbe, de a megsebesített bestia egyszerre csak szemben állott az elefánttal és támadást intézett annak feje ellen. A gróf ugrásközben egy golyót röpített az állat szügyébe, amely kétségtelenül megölte volna, ha véletlenül nem robbanó golyó. így azonban csak egy bukfenczet vetett a tigris a levegőben, s csakhamar eltűnt ismét a sűrűségben. Az elefánt is meg lett rémülve és igyekezett menekülni, s a vezetőnek egy jó félórai rábeszélésre volt szüksége, míg annyira vihette, hogy engedelmeskedett.

Siligoriba

Falu Calcutta mellett

Hongkong
  
A tigris fájdalmas orditásával árulta el menhelyét, s könnyen volt feltaláltható. Egy harmadik lövés, melyet ezúttal oldalaba kapott, futásnak indította, de a negyedik golyó által találva, élet nélkül rogyott le. A vadászok felé kormányoztatták az elefántot, és kövekkel dobálták a tigrist. Látván, hogy nem mozdul, leszállottak és constatálták, hogy csakugyan élettelen. A tigris, egy teljesen kifejlett példány, orrától farka hegyeig 3.15 méter hosszu volt. A lövés díjat, melyet az indiai kormány minden elejtett tigrisért fizet, a vadászok kapták.

Népmulatságok Hongkongban

Nyakazás Chinában

A kaloda Chinában

6-án érkezett vissza Lóczy szerencsésen a hegyekből. Kirándulása igen kedvező körülmények között folyt le. Mr. Richee-nek, egy angol tisztnek társaságában utazott, akivel Kalimpungban találkozott, és 15.000 lábnyi magasságban mászta meg a hegyóriásokat. Richee úr kíséretében 60 kuli volt, akik a sátrakat és élelmi szereket hozták. A tibeti határszélen, hol ezúttal nem láttak őröket kiállítva, visszafordultak és aztán haza utaztak Calcuttába. 12-én a vicekirályhoz, Lord Lytton-Bulwerhez voltunk hivatalosak egy műkedvelői előadásra, melyen az egész udvar és Calcutta előkelőségei mind jelen voltak. 16-án én és Lóczy, Mr. Hammond társaságában még bekocsikáztuk a várost, elbucsuztunk a régi ösmerősöktől, s aztán egy rövid látogatás után a Parsik színházában, ama hajó födélzetére mentünk, amely Singapore-ba volt bennünket szállítandó. A födélzeten váltam el Mr. Hammondtól, azzal az ígérettel, hogy viszont látjuk egymást.

Chinai tudós

Zárda a dombokon

Hid Tsing-pu-shien mellett
  
Hajónk, az Aratoon Apcar a Polluce mintájára volt épitve, és hordképességre is egyenlő volt vele, azonban salonja és kabinjai jelentékenyen kisebbek voltak. Az asztalnál, a kapitány elnöklete alatt 16 személy étkezett: mi négyen, egy chinai és tizenegy angol. Egy fiatal, halványajku, és haranghoz hasonlitó orrú gentleman mellett egy piros pozsgás utazó commis ült. Az elnöklő kapitány folytonosan mosolygott, mint az oly férfiú, a ki a többi jelenlevőkkel szemben kétségtelen fölényének teljes tudatában van, és nagyon keveset beszélt; kitűnő módszer azok számára, akik kellemetlen pillanatok elől szívesen kitérnek. A kapitány jobbján egy sasorr ült; még nem volt öreg, de oly sovány, hogy még sűrű pofaszakálla sem volt képes a húsnak csaknem teljes hiányát elfödni. Borzas szemöldei alól olykor-olykor egy villám czikázott elő és e villám, nekünk barbar-oknak szólt, akik egy darab kenyeret ujjaink hegyével érintettünk. A chinai, egy rendkivűl gazdag ember sohasem keveredett bele a társalgásba: ő nejével és három gyermekével utazott. A chinai hölgy, a szerény, gyapotból készült nemzeti öltöny alatt, vidám, kedélyes szívet hordott keblében, keblén kivűl pedig három, roppant értékű gyémántot. Ha még egy ifju emberről megemlékszem, aki folytonosan torokfájásban szenvedett és ugyancsak igyekezett, hogy testének körfogatát kitágítsa, akkor a hajón levő társaságnak, az erősebb nemhez tartozó részét eléggé jellemeztem: ide kell számitnom a chinai hölgyeket is, mert ezek soha sem szenvednek migraine-ben, s a mia-poco, vagy hibásan Po-ho, ismeretlen dolog a chinai házi gyógyszertárakban. Két európai hölgy csak az esti órákban mutatkozott a födélzeten. Különben éjjelenként, hármas hangú gyermek hangverseny, és a fekete dajkának megnyugtató, csititó szavai árulták el csak jelenlétüket.

Chinai tüzérség

Hakone és a Fusiyama 
  
Gyorsan közeledtünk az aequatorhoz, s már márczius 20-án elhaladtunk az Andaman-szigetek mellett. Minthogy a tengerészek mértföldei oly nagyságok, melyek hatvanszor találtatnak fel egy, egymásra következő két meridianus között fekvő szélességi fokban, tehát a tengeri mértföldek annál nagyobbak lesznek, minél inkább közeledünk az aequatorhoz. A tengerészek e mértföldeket csomóknak is nevezik.


Yorop, ajno falu

A Nyang-nyang-mjao zárda

Márczius 23-án Penang előtt horgonyzott hajónk, s én azonnal a szárazra siettem. Penang egy kis sziget, a malay félsziget nyugati partjaihoz közel s 1876 óta az angolok birtokát képezi. Két városa, Georgetown és Johntown, a nyugati parton feküsznek. A lakosság többsége bevándorlott chínaiakból áll és száma 62,000. A lakosok többségéhez képest, a czégtáblák s egyébb feliratok is leginkább chinai nyelvűek. A piaczon, reggelenként, a különféle kellemetlen illatú húsok között a legfelségesebb gyümölcsöket is árulják.”

Buddha-szobor Ta-fh-zh-ban

Egy szellemriasztó fal felszentelése Si-ngan-fuban
  
Gróf Széchenyi Bélának komoly feladat volt az expedícióra való felkészülés, amely közel három évig tartott. Az egyik legnagyobb kihívás az expedíció résztvevőinek a kiválasztása volt. Végül három szakembert választott Széchenyi. Kreitner Gusztáv lett a geográfus, Lóczy Lajos a természettudós, míg a nyelvész Vámbéry Ármin egyik legjobb tanítványa Bálint Gábor lett. A hosszú felkészülést követően 1877. december 4-én indultak el Triesztből s 1878. január 9-én érkeztek India legszebb kikötővárosába, Bombayba. Indiából aztán Japán, Kína, Tibet és Burma felderítése után 1880-ban térnek végül haza.

A déli kapu előtt Su-tschouban

Bamo az Irawadi mellett

Az expedíció természetesen nem egy folyamatos utazás volt, több esetben is szétvált az expedíciós csoport és mindenki külön területen végezte aktuális kutatását. Bálint Gábor idő előtt kiesett az expedíciós csapatból a „hivatalos” verzió alapján betegség miatt. Széchenyi és Lóczy éppen Jáva szigetére utaztak, amíg Bálint Sanghajba utazott. Mikor visszatért Széchenyi is Sanghajba, akkor fogadta a hír, hogy Bálint Gábornak egészsége érdekében le kellett mondania a további utazásról és az orvosok tanácsára az éghajlatot rögtön el kellett hagynia és haza kellett utaznia. Az expedíciónak ez komoly veszteséget jelentett és későbbiek során több nehézséget is okoztak a tudatlan és sokszor rosszindulatú tolmácsok. Bálint Gábor távozásáról azonban vannak olyan vélemények is, mely szerint Bálintot nagyon zavarta, hogy rendkívül lassan halad az expedíció, így végül ezért, saját döntéséből hagyta el a csapatot a tulajdonképpeni kutatások megkezdése előtt és visszatért Budapestre.

A Jubaridake 

A hajó a Taifunban

Bálint kiesése egy komoly nehézség volt, de emellett számos kalanddal és kihívással kellett a három év alatt a teljes expedíciós személyzetnek megküzdenie. Lóczy Lajosé volt a vezető szerep a terepen folytatott munkában és valójában az Ő nevéhez fűződnek az expedíció legfontosabb tudományos eredményei is. Széchenyi Béla célja az expedíció megszervezésével alapvetően az volt, hogy addig ismeretlen területeket térképezzenek fel, földrajzi felméréseket végezzenek, tanulmányozzák az ázsiai növény és állatvilágot, valamint a kínai nyelveket. Az utazás eredményeként több mint 700 darabból álló kőzetmintát gyűjtöttek valamint több mint 800 állat és növénymintát, melyben több addig ismeretlen faj is megtalálható volt. A hazatérést követően Kreitner Gusztáv írta meg elsőként saját művét, melyben az expedíció történetét és eseményeit meséli el, majd jött a Lóczy Lajos által megírt monumentális tudományos mű, míg az egész expedíció teljes tudományos eredményéről Széchenyi számol be később egy három kötetes hatalmas munkában. A „Gróf Széchenyi Béla keletázsiai utazásának tudományos eredményei” címmel megjelent munka elkészítésében és a beszerzett tudományos anyag feldolgozásában húsz hazai és külföldi szakember segédkezett. 

Hajóvontatók a Paj-suj-kiang-on

gróf Széchenyi Béla kelet ázsiai utazásának átnézeti térképe  

Amennyiben valaki azt kérné tőlem, állítsak fel egy ötös toplistát a véleményem szerint legkülönlegesebb útleírásokból, akkor bár gondolkodnom kéne, de egy biztos, a „gróf Széchenyi Béla keleti utazása” című Kreitner mű biztosan benne lenne. Pontosan olyan amilyennek egy ilyen műnek lennie kell, kalandos, alapos, részletes, olvasmányos és izgalmas. A maga 1028 oldalával emlékeim szerint az ELBIDA projektben eddig bemutatott művek közül a leghosszabb, bár méretét tekintve például a már tárgyalt Lóczy mű nagyobb. Csodálatos apró történetek is olvashatók benne, amelyek bemutatják, miként is zajlott az 1800-as évek végén egy ilyen hatalmas expedíció. A vadászok számára is egy vágyott kötet, hiszen több vadászkalandjáról is beszámol gróf Széchenyi Bélának, aki szenvedélyes vadász volt. Ritka, drága és nehezen fellelhető a kötet, de időről-időre azért aukciókon előfordul, ugyanakkor egy jó állapotú példánynak meg is kérik az árát. Ez esetben elektronikus formában nem letölthető, de a Hungaricana Könyvtár, Széchenyi Zsigmond vadászati gyűjteményében megtalálható és interneten elolvasható itt. Akinek az érdeklődését felkeltettem annak nagyon ajánlom, hogy legalább elektronikus felületen olvassa el vagy olvasson bele a műbe, mert mindenképpen nagy élményben lesz része az egyik legnagyobb magyar szervezésű ázsiai expedícióról szóló beszámoló olvasása során. gróf Széchenyi Bélától, Kreitner Gusztávtól és Lóczy Lajostól most egy jó időre elbúcsúzunk, de amint sikerül beszerezni gyűjteményembe a már említett három kötetes Széchenyi művet, akkor újra visszatérünk e fantasztikus ázsiai expedícióhoz és résztvevőihez az ELBIDA projektben.