2017. július 24., hétfő

Menekülés öt világrészen át

Az ELBIDA projekt rendszeres olvasói tapasztalták már, hogy a blogban megjelenő útleírások nem mindig klasszikus értelembe vett utazás során szerzett élményeket, tapasztalatokat dolgoznak fel. Több olyan mű szerepelt már a blogban, ahol a szerző valami elől vagy valahonnan menekült és az eközben átélt eseményeket meséli el aztán később könyvében. Ossendowski egyik leghíresebb műve az „Állatok, emberek és istenek” című is és a rendkívül izgalmas és mellesleg nagyon ritka mű, Bokor Ervin a „Menekülés a Szibériai fogságból” címmel megjelent műve is menekülés közben átélt „élményekből” született. A most bemutatott könyv szerzője Stoffa Pál, hasonlóan Bokor Ervinhez, hadifogságba került, majd ő is sikeresen megszökött a fogolytáborból. „Menekülés öt világrészen át” című műve ennek a szökésnek és menekülésnek a történetét dolgozza fel, egy kalandos útleírás formában. A kötet 1933-ban Londonban jelent meg „Round the World Freedom” címmel, majd a magyar kiadás csak két évvel később, 1935-ben Budapesten a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában. A mindösszesen 173 oldal terjedelmű műben számos korabeli, izgalmas fotó és két térkép is található.

A magyar kiadás borítója

A szerző: Stoffa Pál




Stoffa Pál élete ismét abba a csoportba tartozik, amiről nagyon nehéz volt információt szerezni. Korai élete szinte ismeretlen, annyit tudni, hogy valószínűleg 1876-ban született. Az 1933-ban megjelenő „Round the World Freedom” van némi információ morzsa életéről. 1914 augusztusában, mint az osztrák-magyar hadsereg tüzérségi tisztje esik fogságba Galíciában. Innen viszik aztán a szibériai Skotovoba, amely fogolytábor mindösszesen 30-40 kilométerre volt a jóval nagyobb és ismertebb vlagyivosztoki tábortól. 1915. október 17.-én szökik meg aztán több társával és Kínán és Amerikán keresztül jut Angliába, ahol ismét fogságba esik. Bár próbált megszökni de nem sikerült neki. Az 1918. április 8.-ai sikertelen szökést követően a helyi újság a Mona’s Herald is írt a kudarcos fogolyszökésről, ahol a Stoffáról adott információk szerint: Paul Stoffa 42 éves bajszos férfi, szürke hajjal, 5 láb 4 hüvelyk magas(163 cm), szürke öltönyben és térdnadrágban. Az újságban még annyit megjegyeztek, hogy nagyon ideges volt és keveset beszélt angolul. 


Az angol nyelven megjelent 1933-as mű

Az angol nyelven megjelent 1933-as mű

A sikertelen szökés után kényszermunkára ítélik, majd lábsérülése miatt kórházba kerül, ahonnan aztán szabadul. Hajóval jutott el Koppenhágáig, majd 1918 karácsonyán indult Németországba és onnan Bécsen keresztül tért haza, 1919. január 1.-én Budapesten keresztül Miskolcra. Hazatérését követő időszakról, élete hátralévő részéről további információkat nem sikerült fellelni.
  
Részlet a könyvből:

„Rövid pihenő után nekiindultunk az előttünk elterülő beláthatatlan őserdőnek. A partról még visszanéztünk egyszer Razdolnája felé. Ott is volt fogolytábor és nehéz szívvel gondoltunk az ott szenvedő bajtársainkra. Hej, ha ötünk helyett ötszázan lehettünk volna! Iván se felejtkezett meg a kozákokról, megelégedetten dörmögte a hosszú bajuszába: „do szvidanja, Razdolnája!” 

Japán család

San-zsa-gu: Szerző a kínai mandarin családjának férfi tagjaival

San zsa gu: Megérkezésünk után

Megújult erővel folytattuk utunkat, úgy éreztük magunkat, mintha ez a folyó lett volna az utolsó akadály, mely a szabadságtól elválasztott. Tény, hogy a vidék arra valamivel barátságosabb képet mutatott. Imitsamott kis koreai fanzák bukkantak fel a fák között és még a rekedttorkú komondorok ugatása is biztatóan hangzott. 

San-zsa-gu: Utcai élet

Halászbárka

Koreai halász fanzája

Akadt itt-ott az utunkban répaföld is és bizony nem sajnáltuk meg a gazdáját. Nagyon ízletes étel a répa, mikor az ember félig alélt az éhségtől meg a szomjúságtól. Egy tisztáson sovány kozák gebe legelészett. Iván úgy vélte, hogy valamelyik erdőmelletti őrségtől tévedhetett oda. Meg is kínálta Jutayt ezzel a kis szürkével, mert Jutay nehezen bírta a menetelést. Persze Jutay hallani sem akart róla, annál is inkább, mivel azon az ösvényen, ahol nekünk kellett haladnunk, lehetetlen lett volna lóháton előre jutni. Egyre sűrűsbödött körülöttünk az őserdő, megszűnt a földmívelés minden nyoma; így tűntünk el a vadonban és hogy még nyomunk se maradjon vissza, végiggázoltunk egy erdei patakon. Mikor már jó mélyen behatoltunk a rengetegbe, Iván megállította a csapatunkat és pihenőt tartottunk. Iván akkora tüzet rakott ott, hogy szinte bevilágította az egész vidéket; eleinte protestáltunk, félvén, hogy a tűzfény elárul, de Iván megmagyarázta, hogy épp a nagy tűz mellett érezhetjük magúnkat biztonságban, mert ilyen nagy tábori tüzet csakis a tunguzok mernek gyújtani, azoktól pedig még a kozákok is inkább félnek, mint nem. Ez ugyan csak félvigasz volt, mert megértettük, hogy elérkeztünk a tunguzok és tigrisek tájékára, de a fődolog az volt, hogy nem kellett egyelőre a kozákoktól tartanunk. Kihasználtuk a nagy tüzet, megszárítottuk lucskos rongyainkat és nekiláttunk a falatozásnak. 

Koreai család

Öreg koreai halász: vezetőnk volt

Skotowo: Szökésünk helye

Iván társaival leheveredett és nemsokára elaludtak: az ilyen edzett, vastermészetű csempész ember, kinek a veszély meg a nélkülözés a mindennapi kényeréhez tartozik, nem válogatós a fekvőhelyekben és jobban alszik, mint sok más, aki világéletében nem tett rossz fát a tűzre. Mi csak nagy nehezen tudtuk példajukat követni. Lelkiismeretünk ugyan nyugodt volt, de az emberfeletti fáradtság, a mérhetetlen izgalom, meg a dermesztő hideg ébren tartott. Töhötöm, kinek mindig volt valami mondanivalója — úgy is hittük, hogy „szónok” —, ékesszólóan ecsetelte helyzetünk kellemetlen oldalait és káromkodott meg morgott, mint egy vén őrmester. Végre megelégeltem a szónoklását és nem álltam meg, hogy rá ne szóljak: 
— Ugyan, ne morogj már, áldjon meg a jó Isten, adj inkább hálát a gondviselésnek, hogy idáig elhozott. Ügy beszélsz, mintha meleg, paplanos ágyból csaltak volna ki őzlesre — gondolj csak vissza Skotówóra. 

Skotowo: Hadifogolytábor részlet

Skotowo: Hadifogolytábor temetője

Skotowo

A többiek helyeslőleg bólintottak és így szónokunk kisebbségben maradt. Rövid idő múlva harsány hortyogása jelezte, hogy megint kibékült a helyzettel és nemsokára mi is követtük az álmok országába. 

Skotowo: Harangláb

Kínai hölgy ősi viseletben

Kínai színész női szerepben

Reggel feltápászkodtunk és jóízűen megreggeliztünk. Maradt még aznapra elegendő ennivaló és nem volt időnk a fejünket törni, hogy honnan kerül majd koszt másnapra. Virbó vezetése alatt megindultunk és most az volt a probléma, hogyan kerüljük ki a tunguzokat, kiknek kedvenc tanyája ez a rengeteg. Ezeknek a rablóknak se otthonuk, se hazájuk, állig felfegyverkezve, hol pár emberből álló bandákban, hol meg nagy csapatokban, bolyonganak és veszélyeztetik a határvidéket. Irgalom nélkül kirabolnak mindenkit, aki a körmeik közé kerül és nem riadnak vissza semmiféle aljasságtól meg erőszaktól. Határtalanul vakmerő népség ez, mely nem ritkán megtámadja a nagyobb községeket és olykor valóságos csatákat vív a kozákokkal, kik gyakran a rövidebbet húzzák az ilyen összecsapásoknál.

Fogolytábor vázlat
A pontozott vonal mutatja a szerző szökési irányát

Peking: A Ming sirokhoz vezető út

Szim-Szi-Ne kapitány, ki bennünket San-zsa-gu-ból Kirinbe vezetett

Eleinte azt hittük, hogy Virbó többé-kevésbbé az ösztöne után megyén, de aztán láttuk, hogy főleg jelek után igazodik. Útról persze szó sem volt, mert abba a vadonba csempészen meg tunguzon kívül ember alig teszi be a lábát. Ide-oda siklott Virbó fürkésző tekintete: nyilván olyan volt előtte az őserdő, mint egy könyv, melyet csak beavatott ember tud olvasni. Mi persze nem tudtuk, hogy milyen jeleket talált; hol egy gödörben, hol a bokrok között, hol meg a fák kérgén, tény, hogy tétovázás nélkül haladt előre, mi pedig bizalommal követtük. Körülöttünk halotti csönd uralkodott, mert érzi ott minden élőlény a tél közeledtét-és az ősz derekán szinte kihalt az őserdő. Küszködve jutottunk előre a hegyes-völgyes tájékon, itt-ott óriási fatörzsek állották utunkat, melyeket, ki tudja, hány évtized előtt terített le a villám. 

San-zsa-gu: Kínai katonai őrség

Kínai egylovas taliga

Kínai lacikonyha

Délután egy roskadozó, üres viskóra bukkantunk, melynek tetejéről hosszú fekete dorongon teáskatlan lógott. Virbó sejtette, hogy tunguzok tanyája lehetett és nem is engedett minket a közelébe, míg ő alaposan át nem kutatta a kunyhót meg a környéket. Nem talált semmi gyanúsat, de mégis tanácsosnak tartotta, hogy ne sokáig időzzünk ott és így tüstént odébb mentünk. Esteledett, midőn végre alkalmas pihenőhelyre akadtunk, hol Iván ismét ökörsütő tüzet gyújtott és elfogyasztottuk az elemózsiánk maradékait. Sötét éjszaka volt s fagyott keményen; Iván és a másik kettő meleg bundáikban ügyet sem vetettek a hidegre, de mi sehogy sem tudtunk elaludni. Fogvacogva kuporodtunk a tűz mellett és nem tudtunk vékony, nedves rongyainkban átmelegedni. Tepeknek volt köztünk a legjobb dolga, mert ő, mint említettem, hosszú orosz katonaköpenyben szökött meg és ha napközben akadályozta is a gyaloglásban, éjszaka nagyon jó szolgálatot tett.”

Mandzsúria és Észak-Kína

Wladivostok környéke


Stoffa Pál műve egy igazi, kalandos útleírás, amelyben csakúgy, mint Bokor Ervin művében végigkísérhetjük egy szibériai hadifogságból történő szökés és hazatérés hihetetlen történetét. Stoffáék szökése jól sikerül, egészen Angliáig minden rendben is zajlott, de aztán ismét fogságba kerülnek. Aki emlékszik még Bokor Ervinék történetére, az tudja, hogy ők is Anglián keresztül jutottak haza, csak ők nem kerültek fogságba, így gyakorlatilag a szökéstől kezdve mindösszesen kb. fél év alatt már Bécsben voltak. Stoffa ezzel szemben kb. 2 hónappal korábban, 1915. október 27.-én szökik meg, viszont csak 1919. január 1.-én ér haza Miskolcra, azaz több mint 36 hónapig tart az út, a közel két év kényszerű Angliai "pihenővel" együtt. A mű sokban hasonlít Bokor Ervin fogolyszökéses könyvéhez, ugyanakkor az angliai fogság és az ott átélt történések plusz ízt adnak Stoffa történetéhez. Egyik személyes kedvencem a MUFK sorozatban megjelent Bokor Ervin kötet, melyhez hasonlóan Stoffa műve is lenyűgözött. Több mint útleírás, mert számos izgalmas, kalandos történés is része a műnek, ugyanakkor mégis csak útleírás, melyben nyomon követhetjük a szerző útját Kínán, Amerikán és Anglián keresztül egészen hazáig. Lebilincselő olvasmány mely az erőteljesen ajánlott kategória és szerencsére itt le is tölthető elektronikus formában. Stoffa Pálról többet az ELBIDA projektben nem olvashatunk, ugyanakkor hasonló, fogolytáborból történő menekülést feldolgozó kalandos útleírással, rövidesen újra találkozunk. 






2017. július 20., csütörtök

Grönlandon át hóczipőn

Fridtjof Nansen norvég sarkkutató nem ismeretlen a blog rendszeres olvasói számára, hiszen „Éjen és jégen át” című művéről már olvashattak itt az ELBIDA projektben. Jelen bejegyzésben is ő az egyik főszereplő, azonban most csak közvetve. Dr. Jankó János „Grönlandon át hóczipőn” című művét, a magyar szerző, Nansen eredeti műve alapján írta. A mű a norvég sarkkutató híres 1888-as expedíciójának történetét meséli el, mikor is öt társával együtt elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Jankó műve 1897-ben Budapesten jelent meg az Eggenberger féle Könyvkereskedés gondozásában, összesen 232 oldal terjedelemben. A műben számos izgalmas, eredeti ábra található illusztrációként. Az egyik szereplőről, Fridtjof Nansenről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az „Éjen és jégen át” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Az 1897-es kötet borítója


 Fridtjof Nansen

Dr. Jankó János földrajz és néprajz tudós 1868. március 13.-án született Pesten. Édesapja, Jankó János a kor ismert festőművésze és karikaturistája volt. Érettségi után az orvosi egyetemre iratkozott, de nem érzett hivatástudatot az orvosi pálya iránt, s ezért földrajz szakos tanárjelöltként folytatta tanulmányait a bölcsészkaron. Nagy érdeklődést tanúsított a botanika iránt is. Még egyetemi hallgatóként több e tárgyba vágó tanulmányt publikált német és angol szaklapokban. 1888 tavaszán afrikai útra indult. Utazását, cikkeiért kapott honoráriumokból, valamint az ösztöndíjából fedezte. Afrikai kutatásai a Nílus deltájára és annak közvetlen környékére irányultak. Munkája közben hosszan tartó lázzal járó maláriát kapott. Gyógyulása után ismét Afrikába utazott, geológiai tanulmányokat végzett, majd az észak-afrikai kézműves iparról gyűjtött adatokat. 1890-ben doktori oklevelet nyert földrajzból, antropológiából és növénytanból. Még ebben az évben a Magyar Földrajzi Társaság titkárának választotta meg. 1890-1891-ben Anglia és Franciaország föld- és néprajzi intézeteit tanulmányozta. 1894-ben kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának igazgatójává. 1896-ban néprajzi gyűjteményeket tanulmányozott Helsinkiben és Oroszországban. Zichy Jenő harmadik expedíciójának tagjaként 1897-1898-ban a Kaukázustól a Volga deltáig, majd onnan a szibériai Tobolszkig vándorolt, végül az osztjákok szállásterületeire utazott, részben az expedícióval, nagyobb részben attól különválva. Fiatalon, egyik erdélyi gyűjtőútján hunyt el 1902. július 28.-án Borszéken. 34 évesen bekövetkezett halála egy páratlanul termékeny kutatói pályát tört meg. Néprajzi kutatásai során megfigyelte, hogyan halásznak az emberek és feljegyezte a népi halászat hagyományos módszereit. Kutatásainak egyik nagy eredménye, hogy megírta „A magyar halászat eredete” című könyvet. Emlékére a Magyar Néprajzi Társaság 1969-ben Jankó János-díjat alapított, melyet fiatal néprajzkutatóknak adományoznak kiemelkedő tudományos teljesítményük elismeréséül.


Részlet a könyvből:

„Grönlandi a legcsodálatosabb élő népfajták közé tartozik s pompás példát nyujt arra, hogy az ember a természeti viszonyokhoz mennyire alkalmazkodik s ez által a földön mennyire elterjedhet, mert a meddig csak európai ember észak felé felhatolt, mindenütt rátalált ennek a népnek nyomára. A Behring-tengertől Grönlandig mindenütt előfordul, Amerika éjszaki partjain, Alaszkán, a sarki tenger szigetein, Labradorban, Grönlandban, és amennyire különbözik élete módjával, eszközeivel, külső megjelenésével és testalkatával minden más népfajoktól, annyira hasonlít egyik eszkimó-törzs a másikhoz, ha bármekkora távolság is választja el őket egymástól. A Behring-tenger mellékének eszkimója Keleti-Grönland eszkimójával annyira egyezik, hogy nem maradhat kétség bennünk az egy népfajtához való tartozásuk iránt, s e hasonlóság még a nyelvre is kiterjed, mert az alaszkai eszkimó minden nehézség nélkül megérti a grönlandi nyelvét.

Grönlandon

Kajakkal a viharos tengeren

Az eszkimók nevüket »eszkinmatsik« (nyershúsevök) a mohikánoktól, vagyis az algonkin törzshöz tartozó abenaki indiánoktól kapták; ők maguk innuitnek (embereknek) hívják népüket. Az európaiak ez eszkimókkal, kiket akkortájt skránlingarnak (törpéknek) neveztek, legelőször a normannok idejében jöttek érintkezésbe s valószinüleg akkor, mikor Vörös Erik fölfedezte Grőnlandot. Csak a XVII. században, mikor az európai hajósok Amerikából éjszakra utat kerestek Indiába, ismerték jobban meg az eszkimókat.

A "hóczipők"

Eredetükre nézve azonban nagyon eltérők a nézetek. A krónika szerint főfészkük valahol Alaszka belsejében volt, ahol még szárazföldi, nem tengerparti életet éltek; a völgyeken innen jutottak le a tengerig az eszkimók; a XII. században Potamacig és Delawareig (Északamerikában) hatoltak, a XVI. században pedig Grönlandba nyomultak be; a legrégibb időkre nézve a krónika őket Ázsiába helyezi. Nyelvök uralaltáji, tehát ázsiai, s testalkatuk szintén Észak-Ázsia népeinek testalkatához hasonlít, de ethnografiájok egészen sajátságos helyet jelöl ki nekik.

Grönland keleti partjai a szemhatáron

Az eszkimó néprajzában három tárgy van, mely eredetét egészen sajátosan világítja meg. Kajakja s annak minden felszerelése, az evezőkkel együtt, továbbá fegyvere: a szigony dárda (harpuna) kétségtelenül az indiánokhoz csatolja őket. Egy tárgy azonban élesen elválasztja az indiánoktól, és ez a kutyáktól vont szán. Az amerikai őslakosság ugyanis — az inkaperuiakat kivéve, akik a lámát teherhordó állatnak használták — állatot soha sem használt teherhordásra, vagy szánvonásra. A szánt és a kutyafogatot tehát az eszkimó Ázsiából vette át s még a kutyának a fajtája is hasonlít a kamcsatkai kutyafajtához; az eszkimó azonban soha sem használ iramszarvast szánja elé s ebben ismét eltér az ázsiai sarki népségektől, de egyezik a kamcsadálokkal. A harmadik eszköz azonban megint olyan, amely az eszkimókat úgy az ázsiai sarki népektől, mint az indiánoktól elválasztja s ez a hajító deszka. Meglepő, hogy ez a leleményes találmány, mely a kar hosszát és erejét növeli, a világon csak igen kevés — mindössze csak három — helyen fordul elő, és pedig Ausztráliában, továbbá az Amazon felső vidékén s végül az eszkimóknál.

Sverdrup őrt áll a julius 20-iki éjszakán

Az eszkimók összes száma mintegy 3o,ooo, melyből mintegy 10,000 Grönland nyugati partjain lakik a Farvel-foktól fel északra a Smithsundig. Grönland keleti partjain az é. sz. 66° ig laknak, de gyakran tesznek utazásokat északabbra is mintegy a 70°-ig. A többi 20,000-böl mintegy 3,5oo lakik Labradorban, a többiza Amerika partjaitól északra eső jegestengeri szigeteken.

Az eszkimók kunyhójában Grönland keleti partjain

Az eszkimók termetre nézve a kicsiny emberekhez tartoznak. E mellett vaskosak, zömökek, széles vállúak, vastag fejüek, kifejlett végtagúak, de kicsiny és szabályos alakkal biró kezűek. Arczuk meglapult s az orr táján behorpadt; pofáik teltek s a lehető legerősebben kiálló csontúak; orruk széles, kicsiny, alig kiálló; szemhéjrésük szűk, fekete szemeik bemélyedtek; szájuk kicsiny, kerek körvonalú, az alsó ajak erős; fogaik szabályosak, de csakhamar a foginyig elkopnak, ama szokás következtében, hogy fogaikat a bőr kikészítésénél segítségül használják. Fekete, szurokszinü hajuk hosszú, kevéssé tömött, durvaszálú. Szakálluk majdnem semmi. Bőrük világos vagy sötétszürke szinü, amelyen keresztül a bőralatti véredényzet vörössége áttünik.

A grönlandi eszkimók

Dél-Grönlandban a felső testen madárbörböl készült ruhát — timiák-ot — viselnek, melynek a fejre húzható sapkája is van. Alsó végtagjaikat fókabőrből vagy európai szövetekből készült nadrág takarja, lábukon pedig fókabőrből való csizmafélét hordanak, mely kivülről vízhatlan, mig befelé szőrözetével a harisnyát pótolja. A nők ruhája nagyjában egyező a férfiakéval, csak sapkarésze hiányzik, és a nyakrészt széles gyöngygallér ékíti, a nadrág rövidebb s állati bőrsávokkal tarkán díszített, csizmáik ellenben hosszabbak és a térden felül érnek. A ruházatban szeretik az élénk színeket, s így különösen a piros, kék, ibolya és fehér színeket alkalmazzák. Grönland keleti partjainak eszkimói ugyanúgy ruházkodnak, mint a nyugatiak, de a madárbőr helyett fókabőrt használnak. Otthonában azonban, mint már láttuk, az eszkimó azonnal levetkezik s meztelenül jár, de a nyugati partokon a dán czivilizáczió ezt az ősi — s mindenesetre egészséges — szokást kiszorította, s most már az eszkimó otthon is ruhában jár.

Átkelés a jéghidakon

Az eszkimónök hajukat fejők hátsó részén kontyba kötik fel, melyet aztán színes szalaggal kötnek át: a leányok piros szalaggal, a menyecskék kékkel, az özvegyek feketével. Hiúság dolgában különben a grönlandiak egyáltalában nem állnak az európaiak mögött, s ha arról van szó, hogy hajcsomójukat minél magasabbra és merevebbre húzzák ki, a hajat akkor annyira megfeszítik, hogy szinte kitépik különösen a homlok-, halánték- és nyakszirt tájön, a miért is vénségükre rendesen csaknem mind kopaszok.

A karaván indulása

A grönlandiak egész élete attól függ, amit a férfi a kajakon fog, a kajak tehát csaknem a legfontosabb szerszám az egész eszkimó háztartásában. A kajaknak faváza van s azt fókabörrel vonják be. Egész hossza 15 láb, szélessége pedig 18—20 hüvelyk, közepén pedig mintegy 5—6 hüvelyk magas. Alja meglehetősen lapos, éle nincs, mellső és hátsó vége azonban elkeskenyedik. A kajak oly könnyű, hogy minden hozzátartozó részével együtt az ember a fején órákig viheti minden fáradtság nélkül a földön. A kajak felső lapján kis kerek nyílás van, éppen akkora, hogy egy ember a lábait beleszorítja s beleülhet; ez egész nyilás ki van bélelve olyképpen, hogy ha az ember beléül s a hullám átcsap is rajta, egy csepp víz sem jut a kajakba. Viharos időkben a nyílást kibélelő zsákhoz még egy kabátszabású vízhatlan bőrből készült köpenyt fűznek s az oly pontosan zárja el az evezőst, hogy sem meg nem ázik, sem, ha a csónak felfordul, át nem nedvesedik.”

Útban a belföldi jegen

Vitorlás szánkázás a belföldi jég hátán szeptember 19-én

Nansen híres expedíciója 1888 nyarán indult, amelynek során öt társával együtt elsőként szelte át síléccel Grönlandot. Az expedíció az északi szélesség 60° 30’ alatt ért partot, útjukat az Uminik-fjordnál kezdték meg és október 3-án értek Godthabba. Utazása során Nansen nemcsak Grönland természetrajzát, de az eszkimó őslakosság életmódját is tanulmányozta. 1889. május 30-ai hazatérésekor nemzete hősként fogadta kiemelkedő teljesítményt nyújtó fiát, annak ellenére, hogy indulás előtt komoly kritikát kapott az expedíció nyilvánosságra hozott terve. A fogadási ünnepségen részt vett az akkor tizenhét éves gimnazista, későbbi híres sarkkutató, a Déli-sark felfedezője, Roald Amundsen is.

Fókára vadászó eszkimó

Az expedíció történetéről eredetileg kettő műben számolt be Nansen. Az 1890-ben megjelent „Paa ski over Gronland” és az 1891-ben megjelent „Eskimoliv” című műveiben. A művek később több országban is megjelentek, melyek Közép-Európában felkeltették az érdeklődés a síelés iránt. Az eredeti mű magyarul csak 1923-ban „Az eszkimók között” címmel jelent meg, mely kiadást Dr. Jankó János műve 26 évvel előzött meg (az eredeti mű magyar nyelvű kiadásával, mely a „Hat világrész” sorozat harmadik köteteként jelent meg, még foglalkozni fogunk az ELBIDA projektben a sorozat feldolgozása során, a tervek szerint valamikor 2018-ban).

Az eredeti 1890-es mű

Augustin Cyrille Vilhelm Victor Gamél

Jankó János kitűnő író volt. Izgalmas, lendületes és olvasmányos művet írt Nansen eredeti műve után. Az első fejezetben egy kis történelmi visszatekintés keretében mutatja be Grönland felfedezésének történetét, amely kellő áttekintést nyújt az olvasónak az addigi expedíciókról. A második fejezettől indul aztán a tényleges Nansen féle kaland, mely első komoly kihívása a sítalpas expedíció megszervezése volt. A saját korában komoly bírálatot kapott Nansen terve, sokan hitetlenül fogadták, ugyanakkor a sarkkutatót ez teljesen hidegen hagyta. Szerencséje volt, mert expedíciójának teljes finanszírozását egy dán fűszerkereskedő fia, Augustin Cyrille Vilhelm Victor Gamél vállalta, így igazából anyagi nehézségei nem voltak és nem kellett támogatásért cserébe olyan dolgokat vállalni, amit valójában nem akart volt. A csapat és a felszerelés összeállítása után indult el végül 1888. május 2.-án az expedíció. A Grönlandot átszelő utazás élményei és kalandjai mellett, igazi néprajzosként Jankó részletesen mutatja be a grönlandi eszkimókat is. A könyv ritka, nagyon nehezen lehet jó állapotban fellelni, de szerencsére ez esetben is van lehetőség online felületről letölteni, az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából, így bárki számára, ingyenesen elérhető a kötet. A klasszikus, kalandos, expedíciókat kedvelőknek kötelező a kötet, de mindenki másnak is bátran ajánlott.





2017. július 17., hétfő

Számum kerekedik

Közelkeleti élmények békében és háborúban

Az blogban most bemutatott könyv, nem egy extrém ritka útleírás és nem is a magyar bibliofilia kultúrtörténeti kincse, ugyanakkor több szempontból is izgalmas kötet, Szászy Istvánné „Számum kerekedik” című műve. Egyrészről az útleírás műfajban ritkák a női szerzők, ahogy az ELBIDA projektben is Szászy Istvánné mellett csupán Mocsáry Bélánéval találkozhatott az olvasó eddig, miközben több mint 110 kötetet szerepelt már a blogban. Másrészről a Közel-Keletről egy nagyon izgalmas történelmi időszakban számol be, mégpedig kitűnő stílusban és rendkívül olvasmányosan. A könyv 1942-ben jelent meg Budapesten a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadásában, összesen 188 oldal terjedelemben. A kötetben 50 izgalmas kép található. A gyűjteményemben egy eredeti papír védőborítós, de puha papírkötésű, bírálati tiszteletpéldány található.  


Eredeti papír védőborítós kötet




A rendszeres olvasók már tudják, hogy a bevezetőt követően amennyiben a szerző elsőként szerepel az ELBIDA projektben, ahogy Szászy Istvánné is most, mindig jön egy rövid életrajzi rész. Nos, ha pusztán a szerzőre koncentrálunk, akkor ebben az esetben csak annyit tudnék írni, hogy Szászy Istvánné, Szászy István felesége volt. Gyakorlatilag nem sikerült semmi információt fellelni ezen túlmenően róla, ugyanakkor férjéről Szászy Istvánról, mint híres nemzetközi jogászról számtalan információ van.


A szerző: Szászy Istvánné

A sphinx lábánál

Útban a piramisok felé

Szászy István nemzetközi jogász, jogtudós Budapesten született 1899. december 1.-én. 1931-ben a budapesti egyetemen nemzetközi magánjogból egyetemi magántanárként habilitált. 1934-ben előadói meghívást kapott a londoni Grotius Society-től és a hágai Academie de Droit International-tól. 1938-tól 1941 végéig a függetlenné vált egyiptomi kormány meghívására tagja volt a Nemzetközi Vegyes Bíróságnak, melynek joghatósága a külföldiek egymás közötti, valamint a külföldiek és az egyiptomiak közötti perekre terjedt ki. Szászy a bírói munka mellett a francia Eduard Lamberttel együttműködve részt vett az egyiptomi polgári törvénykönyv tervezetének elkészítésében is. Erről az időszakról írta felesége Szászy Istvánné a „Számum kerekedik” című könyvét. 1949-ben nem írta alá a Mindszenty József hercegprímást elítélő nyilatkozatot, így 51 éves korában nyugdíjazták. 1976. március 23-án a fővárosi Boráros téren autóbalesetet szenvedett, és április 10-dikén belehalt sérüléseibe. A leányfalui temetőben nyugszik. Szászy István tette nemzetközi hírűvé és elismertté a magyar nemzetközi magánjogtudományt.


Fuad király sugárútja a Tribunal Mixte épületével

A kairói "Étoile"

Alexandria: a kikötő

Számum: jelentése "perzselő szél". Szélvész Észak-Afrika, Arábia és Szíria sivatagaiban, mely por- és homokfelhőket sodor magával. Az ég a portól elborul, a nap elhalványul és az izzó légkör piros színűvé válik. 


Számum közeledik Kartumhoz Egyiptomban
(fotó: Cholnoky Jenő: Sivatag című művéből)


Részlet a könyvből:

„1939 őszén kitört az új világháború. Úgy voltunk vele, mint ahogy a „hamsin”-nal Egyiptomban. Tudjuk, hogy minden tavasszal ellátogat a kellemetlen vendég, mégis mindig újból és újból reménykedünk. hátha az idén elkerüli a deltát. Már jóval a világháború kitörése előtt mindenki tudta, hogy be fog következni, mindenki érezte, hogy a világ kikerülhetetlenül feléje halad, már sejtettük kitörésének időpontját, már láttuk körvonalait a messzi láthatáron, tudtuk, hogy már csak csoda fékezhetné meg a háború démonait és mégis mindenkit megdöbbentett, mindenkit váratlanul ért a háború kitörése.


Konstantinápoly

A Szuezi-csatorna

Port-Said: a Szuezi-csatorna Társaság palotája

1939/40 telén Egyiptomban a háborúnak még csak halvány nyomai voltak észlelhetők. A szél a sivatagnak még csak finomra szitált porát kergette maga előtt, de Egyiptomot magát még nem rázta meg a szélvész.


Port-Said: Lesseps szobra

"Vigyázzállás"

Egyiptomi katonák harcitevéken

Egyelőre Egyiptomban semmi sem változott. Az arabok ugyanolyan semmittevésben töltötték az idejüket, mint eddig, ugyanúgy a kávéházi trik-trak volt izgatottságuknak egyetlen oka, a „males” („mindegy”) is megmaradt kedvenc szójárásnak, mintha semmi közük nem lenne a nagy világeseményekhez. Az Egyiptomban élő külföldiek nagy részére is ráragadt ez a nemtörődömség. A társadalmi élet terén sem történt változás, mindenki eljárt a klubokba, megtartották a szokásos nagy bálokat is, „surprise partiekat” rendeztek továbbra is, meglepvén egymást a jóbarátok azzal, hogy este váratlanul huszan-harmincan látogattak el vacsorára valamelyik baráti házba. Csak a német bíróék hiányoztak a társaságból, ők nem térhettek többé vissza Egyiptomba, különben mintha nem is lett volna háború.


Gizeh: ausztráliai katona a piramisnál

Beyrouth: a jeruzsálemi királyok tornya

Aleppo: a bazár

Velünk, magyarokkal sem törődött sokat a közvélemény, pedig sorsdöntő, boldog napjainkat éltük akkor. Ebben az évben tért haza a Felvidék egy része, majd visszaszereztük hónapok mulva a Kárpátalját. Feledhetetlen élmény volt számunkra messzi idegenben, ahogy a rádióba húsz hosszú néma év után a magyar himnusz belesírta a kassai dómból ezeréves bánatunkat és ahogy belecsattogott országvisszaszerző Kormányzónk legendás fehér lovának kemény acélpatkója a hazatért Komárom, Kassa kövezetén. És a tömeg üdvrivalgása – mintha csak az egész nemzet örömújjongását visszhangozta volna, melyből mi sem maradhattunk ki _ együtt sírtunk, együtt örültünk a kassaiakkal. Boldogságunk leírhatatlan volt. De mennyire bántott minket, hogy nem volt senki, aki osztozott volna örömünkben. Az első mansurahi napok elhagyottsága semmi se volt ahhoz képest, hogy most hiába kürtöltük világgá boldogságunkat, közömbös, süket fülekre találtunk. Hogy mennyire idegenek közt élünk, azt akkor éreztük először igazán! És pár hónap mulva, mikor a magyar rádió a Vereckei-hágó hófödte szorosából közvetítette az első magyar őrségváltást, újból csak azt tapasztalhattuk, hogy ez nem egyéb háromsoros érdektelen újsághírnél mások számára. Mit is tudhattak ők arról, hogy mit jelent nekünk Magyarország, hogy a mi ezeréves határainkat maga az Isten fonta a szentistváni birodalom köré koszorúba a Kárpátok bérceiből.


Aleppo: a fellegvár

III. Amenhotep templom-szobrai,
melyeket a görögök után Memnon-szobroknak hívunk

A sakkarai piramisok egyike

Az Egyiptomban élők érdeklődését akkoriban egészen más valami kötötte le és ez a „gyapot” volt. Mindenki visszaemlékezett még az 1914. évi világháborúra és a rákövetkező évekre, mikor a gyapot ára csillagászati számokat ért el, mikor szegény emberek napok alatt milliomosokká váltak. Az ezt követő hirtelen tőzsdekrachról már mindenki megfeledkezett. Csak egy nagy gyapotpréselő társaság elnöke intette óva saját példájával ismerőseit, elmesélve akkori gyapotspekulációjának gyászos végét. Mint akkoriban legtöbben, ő is vagyona nagy részével játszott a gyapottőzsdén. Egy nap Alexandriából vonaton utazott haza Mansurahba. Fülkéjében ülve Tantahig, az utazás feleútjáig, kiszámította, hogyha gyapotját, melyet részben kölcsönre is vett, most eladja, akkor a reggeli árfolyam szerint 100.000 £ körüli összeggel fog rendelkezni, melyből élete végéig munka nélkül kényelmesen megélhet. Tantah-n, mielőtt átszállt volna, telefonált Alexandriába a záróárfolyamért. Megfagyott ereiben a vér, mikor a gyapot legújabb árát meghallotta. Az áresés katasztrofális volt. Nem is kellett sokat számolnia, hogy rájöjjön: másfél óra leforgása alatt koldusszegénnyé lett. A gyapotspekuláns társaság azonban inkább elkerülte jóbarátját, nehogy az véletlenül lebeszélhesse őket a munkanélküli meggazdagodásról. Mindenki várta a hosszt, zsebében a gyapotkötésekkel és az nem is késett. Egyiptomban, ahol a gazdasági életben minden a gyapotár függvénye, óriási volt a föllendülés. Mindenki gyapotról beszélt, gyapottal spekulált, az egyszerű arab, a művelt orvos, az ügyvéd és földbirtokos egyaránt. Mindenki egyszerre gazdagnak érezte magát. A könnyen szerzett pénzt könnyen adta ki, új aranykorban képzelhette volna magát az ember. Akkor még szabadon közlekedhettek a hajók a Földközi-tengeren, az angolok vásárolták és szállították Angliába a gyapotot; Olaszország még nem lépett be a háborúba.


A sivatagi pihenő

Karaván a sivatagban

A hűséges Ibrahimmal

Beköszöntött 1940 tavasza. Még a flegmatikus egyiptomi közvélemény is idegeskedni kezdett. Valami készülődik, ezt érezte mindenki. Nem ülhetnek évtizedeken át egymással szemben a németek és franciák a Siegfried- és Maginot-vonalakban – ez volt az általános vélemény. Május elején már én sem bírtam idegekkel a feszültséget, de főleg gyermekem a trópusi meleget – így azután nem vártuk meg férjem szabadságának kezdetét és egy hónappal előbb összecsomagoltam és a kicsit hazahoztam.


Mansurah: utcai borbély

Rakodó bárkák

A Nílus-delta egyik csatornája

Sohasem érzékeltem még úgy, mint akkor a modern villámháború elképesztő gyorsaságát. Aznap, mikor elindultam Alexandriából az utolsó utashajók egyikével, mely a Földközi-tengeren járt, indult meg a német offenzíva Hollandia és Belgium ellen és mire Pestre értem, már csak az volt a kérdés, vajjon egész Franciaországot megszállja-e a német haderő, vagy Páris elfoglalása után fegyverszünetet kötnek-e?”


A kairói zsilipek

Nílusi partrészlet

Kairó: a citadella

Szászy Istvánné műve több mint egy egyszerű útleírás. Bár jó stílusban és olvasmányosan van megírva a mű, de talán szerencséje is volt a szerzőnek a különleges történelmi helyzettel, amely jókora pluszt ad a műnek, így még azok számára is érdekes olvasmány lehet, akik nem kedvelik az útleírásokat. A szerző férje az egyiptomi nemzetközi bíróság tagjaként több évet töltött feleségével a Közel-Keleten, így hiteles képet tudott festeni a korabeli Egyiptom életéről, társadalmi szokásairól, politikai helyzetéről és arról a lelkiállapotról, ahogy az egyiptomiak megélték a második világháború kitörését. A műben rövid, szinte naplószerű bejegyzésekben meséli el élményeit és érzéseit, de nem kíván tudományos alaposságú néprajzi művet alkotni, sokkal inkább egy szubjektív élménybeszámoló ez, egy forró világpolitikai időszakban a Közel-Keletről. A könyv gerincét a szerző egyiptomi élményei adják, de olvashatunk az odautazásról és a kalandos hazaútról is a háborús kis-Ázsián és Balkánon keresztül. A könyvben és időben előrehaladva egyre inkább érezhetővé válik a napról-napra növekvő feszültség, ahogy az Európából érkező veszedelem hatására a Közel-Keleten is félelmetes "számum" kerekedik, melyet Szászy Istvánné ügyes írói eszközökkel nagyon finoman de érthetően érzékeltet. Összességében tehát egy izgalmas, lebilincselő és kalandos olvasmány a mű, melyet mindenkinek bátran ajánlok.