2019. november 27., szerda

A zöld Germanus

Drávai horgásztúrám előtti utolsó, amolyan villámbejegyzésként a zöld Germanusomról mesélek. Nem vagyok az a gyűjtő, aki egy-egy könyv különböző kötésváltozatait vadássza megszállottként, de az tény, hogy van olyan eset, amikor elgyengülök. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára és Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozat esetében már ismert a papír védőborítók iránti rajongásom, több bejegyzésben is írtam erről, ugyanakkor más hasonló mániám nincs. Gyűjteményem gyarapítom és folyamatosan keresem az 1945 előtti útleírásokat. Amelyik kötet már megvan, az lekerül a keresendő kötetek listájáról és továbblépek. Ritkán, nagyon ritkán azonban előfordul olyan eset, hogy már meglévő könyvem egy olyan példánya kerül elém, amely felbukkanása már önmagában is izgalomba hoz, hát még megszerzése. A könyvkiadás történetében nem ritka, hogy egy könyv több kötésváltozatban is megjelenik. Azok az esetek hoznak igazán izgalomba, amikor addig még soha nem látott és nem is ismert kötésváltozat kerül elő, egy már ismert műből. A zöld Germanusom szerintem egy ilyen kötet.

Germanus Gyula

A német 1. kiadás papír védőborítója is különleges 
Germanus Gyula nevét nyilván sokan ismerik. Írói munkássága, életútja lenyűgöző és művei is fantasztikusak. 1945 előtt egyetlen olyan műve jelent meg, amely a blog szempontjából számomra izgalmas volt, mégpedig az „Allah Akbar!” című, mely a „fekete Révai”minisorozat részeként már megjelent a blogban. A kétkötetes mű alaphelyzetben két fekete színű könyvből áll, amelyek borítójának közepén, Germanus Gyula arcképe látható hagyományos arab öltözetben. A gyűjteményemben egy hibátlan, gyönyörű állapotú példány van. A könyvnek ismert a papír védőborítója is, amely egy dominánsan kék hátterű felületen ugyancsak Germanus arcképét ábrázolja. Az 1936-os első kiadás ebben a formában volt ismert ez idáig.

A magyar 1. kiadás papír védőborító előlapja

A magyar 1. kiadás papír védőborító hátlapja 
Egy éjszakai böngészésem során akadtam rá az eddig még általam soha nem látott kötésváltozatra. Az persze, hogy én nem láttam, még nem jelent semmit, de „google” barátom se találja nyomát a felbukkant kötésváltozatnak, ami azért utal arra, hogy egy nem mindennap előkerülő kötésváltozattal van dolgunk. A különleges kötésváltozat, méretében, megjelenésében azonos a már ismert könyvvel, azonban az alapszíne nem fekete, hanem zöld. Míg a fekete változat felszíne sima és matt, addig a zöld színű enyhén érdes és csillogó. A papír védőborító azonos mindkét kötet esetében.

A zöld Germanus (fotózni is nehéz úgy csillog)

A ritka zöld és a hagyományos fekete kötet egymás mellett

A zöld kötésű kétkötetes mű 
A külső megjelenésen túl, a belső tartalom változatlan maradt. A „fekete Révai” minisorozatban, az ismert fekete színű kötésváltozattal több mű is megjelent, amelyek feldolgozása már megtörtént a blogban. A kérdés azonban ezek után az, hogy vajon a sorozat további kötetei is megjelentek-e hasonló zöld kötéssel, vagy ez az egyetlen mű, amely megkapta ezt a csodás borítást. Aki tudja a választ, az keressen bátran, hátha kiderül, hogy össze lehet állítani egy "zöld Révai" minisorozatot is. 



2019. november 24., vasárnap

Katholikus Missió a Báhnár vadak között Hátsó-Indiában

A magyar nyelven 1945 előtt megjelent útleírások száma ismeretlen pontosan. Valószínűleg hosszas kutatómunkával feltérképezhető lenne, de ezt a mai napig nem tette meg senki. Gyűjtő barátaimmal egyetértve biztos vagyok benne, hogy több ezer műről beszélünk, ha a magyar nyelven megjelent utazási irodalomról van szó. Az önálló kötetben megjelent utazási művek mellett, további hatalmas és feltérképezhetetlennek tűnő műhalmazt képez az időszaki kiadványokban megjelent útleírások száma is. A periodikák feldolgozásának megkezdése még egy kicsit várat magára itt az ELBIDA projektben, de amint elkészül az új weboldal, belekezdek azokba is, hiszen egészen lenyűgöző művek találhatók ezen kiadványokban. A jelentős részük, soha nem jelent meg önálló műként, miközben terjedelmüket tekintve nyugodtan kiadhatóak lettek volna könyv formájában is. A teljes magyar nyelvű utazási irodalom egy jelentős szeletét képezik azok a művek, amelyek valamely missziós utazásról szólnak. Messzi tájak, ismeretlen népeihez érkező hithirdetők leírásai nem csupán vallási művek. Jelentős részük a szó klasszikus értelmében útleírás, jókora adag néprajzi adalékkal. Az időszaki kiadványok közül példaként talán a Katholikus Hitterjesztés Lapját említhetném, amely kisebb megszakítással, de közel negyven évig működő, képes havi közlöny volt, amely telis-tele van különleges útleírásokkal, utazási beszámolókkal. Idővel a blogban is találkozni fog az olvasó ebből a kiadványból származó leírással, hiszen az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben több teljes évfolyam is található ebből a nem mindennapi periodikából. Természetesen ez csak egy időszaki kiadvány a sok közül, de mégis amiért ezt hoztam példaként, annak oka, egyik szerkesztője. Nogely István, aki több éven át kiadó szerkesztője volt a Katholikus Hitterjesztés Lapjának, fontosnak érzete, az ő elmondása szerint „vallástalan és erkölcstelen” nyomtatványok terjedésének megakadályozását, amely szerinte úgy lehetséges, ha „jóirányú műveket juttatunk az olvasni szerető közönség kezeibe”. Ennek a célkitűzésnek az elérése érdekében az 1880-as évek elején, Nogely kiadásában és szerkesztésében egy új missziós sorozat jelenik meg „Idegen országok és népek” sorozatcímmel. Nogely István hitt benne, hogy népszerű lesz a kezdeményezés és hosszú távon fog működni az új, önálló művekből álló, missziós utazásokról szóló sorozat. Sajnos tévedett, hiszen mindösszesen kettő mű jelent meg a sorozat keretein belül, majd végül dugába dőlt a vállalkozás. A teljes sorozat, azaz a kettő mű beszerzése azonban nem kis kihívást jelentett számomra, hiszen kimondottan ritkának számítanak az antik könyvek piacán. Mára azonban a hosszas keresgélés eredményeként a gyűjtemény részét képezik a könyvek, így büszkén mutatom be a blogban a sorozatban elsőként megjelent művet.

Nogely István szerkesztésében a magyar kiadás 
A könyv „Katholikus Missió a Báhnár vadak között Hátsó-Indiában” címmel jelent meg. A mű egy eredetileg franciául megjelent könyv magyar fordítása, amelyben a szerző, Pierre Dourisboure atya írja le missziós utazásának kalandjait. Az „Idegen országok és népek” sorozat első kötete 1885-ben jelent meg Nagyváradon, Nogely István szerkesztésében és kiadásában. A 207 oldalas művet Hollósy Jenő könyvnyomdájában Nagyváradon nyomtatták. A kisalakú könyvben egyetlen illusztráció sem található.

Az eredeti francia nyelven megjelent mű 
A mű több kiadást is megért 

Nogely István római katolikus pap, kanonok, képzőintézeti igazgató tanár, szentszéki ülnök és szerkesztő, 1839. december 26. született a Pozsony vármegyei Rétén. Iskoláit Pozsonyban és Nagyszombatban végezte, majd 1859-ben a növendékpapok sorába lépett Nagyváradon. Hivatalosan 1864-ben szentelték fel, majd ezt követően egy évig káplánkodott. 1865-ben a Szent József-fiúnevelő intézetben tanulmányi felügyelő lett, majd 1869-ben képzőintézeti tanár Nagyváradon. 1885-ben a Nagyváradi Királyi Tanítóképző igazgatójának választották. 1893-ban tiszteletbeli, míg 1905-ben valóságos kanonok lett. Életében több időszaki kiadvány szerkesztője volt, írt maga is, továbbá részt vett a "Tiszántúl" című napilap és a Szent László nyomda megalapításában. Az 1870-es években Waldfogel Károllyal együtt ő szerkesztette a „Katholikus Nevelés-oktatás-ügy” című évenként 25 füzetben megjelent szakközlönyt, valamint 1881-től szerkesztette „A Katholikus Hitterjesztés Lapjai”című képes folyóiratot. 1885-től Nogely adta ki a „Képes Missió-Könyvtár” című kiadványt is. A katolikus irodalom terén életében kiváló érdemeket szerzett. 1905. április 27.-én, 65 éves korában  Budapesten hunyt el.

Részlet a könyvből:

„A Báhnár vagy Bánnár törzs lakhelye az éjszaki szélesség 14-15-ik és a keleti hosszuság 104-105-ik fokai közt terül el, nagysága tehát kőrülbelül 200 négyzetmérföld. Ágas-bogas hegyeit erdők boritják, melyekből egy-egy darabot levágnak és fölgyujtanak a vadak, hogy szántóföldjeik legyenek; ha lesoványodott a föld, másutt csinál a nép tisztást, az ugart pedig rövid időn megint fölveri az erdő. A talaj jobbára kitünő; rizsen kívül megtermi a kukoricát, banánt és dohányt; diszlenek továbbá a tökfélék, ananász, cukornád, gyapott, mango, kenyérfa és kávé is. A hithirdetők által mehonositott európai zöldségfélék gyönyörüek. Háziállatok: a szarvasmarha, bivaly, sertés, kecske, kutya, baromfi és itt-ott a ló; a vadállatok közül emlitendő az elefánt, orrszarvu és a tigris, mely a legnagyobb csapása e vidéknek. Kígyó is van elég, a Bla vizében pedig krokodilok tartózkodnak. Vadhúst szolgáltatnak a vaddisznó, szarvas, őz, gelicze, ruca, páva, fürj és fajd. Vas nagy mennyiségben található a hegyekben, valószinüleg arany is, mivel a patakok és folyók homokjában sok aranypor van.

Bahnar harcosok

Bahnar nők és gyerekek 
Az éghajlat egészségtelen. Az erdei-láz mindenkit elővesz, különösen a megérkező európait; mielőtt kinint venne be a beteg, hánytató vagy gyomortisztitó szerek által el kell távolitani a fölösleges epét. Évszakok csak kettő van: esős és száraz. Augusztus vége felé kiragyog a Nap a megszaggatott felhők között és beáll az izzó hőség: a források és patakok kiszáradnak, a fák levelei lehullanak, a növények ellankadnak, a természet mintegy álomba szenderül; a roppant hőség azért kellemetlen és nyomasztó, mert az éjek hüvösök, a hőmérő reggel két fok meleget, délben negyvenet mutat. Ápril végén a láthatárt tömött, világos-hamuszin felhők kezdik elboritani; estenden megzördül az ég, sebes zápor omlik alá, néha vegyes jéggel, ez az esős évszak beköszöntése. Néhány nap mulva az égbolt előbb sötét, azután koromfekete: az ég csatornái megnyilnak, mintha özönvizhez készülődnék a természet. A párakkal terhes levegő megtelik a rothadó hulladék dögletes parányaival. Ekkor a legkisebb csermely is zuhogó patak, a folyók kiöntenek, a vidék nagyobb része víz alatt áll.

Bahnar horgász

Tipikus bahnar ház  
Az még nincsen megállapitva, melyik emberfajhoz tartozik a Báhnár törzs, de annyi kétségtelen, hogy nem rokon sem testalkatra, sem nyelvre a szomszéd Kina, Annam, Kambodzsa és Laosz népeivel, a körülötte lakó törzsekkel közös eredetü, ámbár a tájszólások között nagy eltérések vannak. A báhnár termetre szálas és karcsu, tömött haja fekete, elvétve világos vörhenyes; bőre rézszinü, szemei sötétbarnák, gyér szakála és bajsza fekete, magatartása büszke, de nem kényeskedő, járása könnyű, fejét egyenesen hordja, a gyaloglást birja, futásban pedig vetekedik a nyullal. Gyakori köztök a bőrbetegség, bélpoklosság és rüh.

Misszionáriusok

Bahnar emberek 
A báhnár véghetetlenül féltékeny szabadságára. Egyik falunak a másikhoz semmi köze, sőt a helységekben sincs semmi előljáróság. A báhnár teheti, amit akar, de személyében vagy jószágában sértenie nem szabad senkit, mert a legcsekélyebb kihágásért is felelősségre vonja a sértett vagy káros fél. Ha szép szerivel megegyezhetnek a pörös felek, a bünös egy korsó rizs-bort, tyukot vagy sertést, sőt néha bivalyt tartozik adni a vétség nagysága szerint. Ezt a biroságot együtt költik el a kibékült felek, néha azonban osztozik velök az ügyvéd is, aki összeboronálta őket; minden falunak megvannak a maga szájas emberei, kik mint kenyérkeresetet üzik a perlekedők békéltetését, tehát ügyvédek. Ezek a falunak előcsahosai egyéb dolgokban is, mert addig eresztik a beszédnek mézes-mázos fonalát, míg meggyőzik usztató szavakkal a kupaktanácsot. Nagyon sokszor az okozott kár miatt felelősségre vonnak olyan embert, aki egészen ártatlan a dologban; ha p.o. megbetegszik a báhnár, azt gondolja hogy valaki megrontotta; fölépülése után megy a bűbájoshoz, aki megmondja neki, ki küldte rá a betegséget. A vádlott hiába mentegeti magát; ha szegény ember, a vádló eladja, mint rabszolgát; ellenben ha olyan vádoltatik, akinek van nagy rokonsága, megtagadja a követelt büntetés lefizetését, föllármázza a helységet, és gyakran háború lesz a dologból. Rendszerint abban történik megállapodás, hogy a hajba kapott felek bizonyítás által egyenlítsék ki a pört; ez következő módon történik. 

A vádló és legénysége "táborba száll"

Bahnar lakóház
Meghatározott napon a vádló maga mellé veszi faluja legénységét és ügyvédnek egy beszédes előcsahost; valamennyin kicsipik magokat, fölfegyverkeznek és a vádlott helysége elé vonulnak; a falu cölöp-kerítése előtt táborba szállnak, mert az alkudozás elhuzódik napokig is. Ha a vádlott szegény, faluja pedig nem meri a háborút kockáztatni, könnyű szerrel teljesíttetik a vádlónak minden követelése; ellenkező esetben vádlott és vádló között megejtetik a bizonyítási próba: levernek a Bla folyóba két cölöpöt; egyiket a vádló, másikat a vádlott fogja meg; adott jelre mindketten víz alá merülnek, és aki tovább kibirja, annak van igaza. Az u.n. tojás próbáról részletesen lesz szó történetünkben, itt tehát mellőzhetjük. Egy-egy faluban 20-100 ház van. Minden helység közepén áll a faluháza; kiválik a többi közül nagysága és magasabb szerhája által; néhol 5-6 faluháza is gubbaszkodik egy csomóban; ez annak a jele, hogy a helység olyan faluból áll, melyek összehurcolkodtak, hogy könnyebben védelmezhessék magokat. A faluház neve „Kong”. Itt gyülnek össze a férfiak beszélgetni, ha dolgukat elvégezték; itt tanácskoznak, midőn háborút terveznek, vagy ellenséget várnak; itt fogadják és szállásolják ez az idegeneket; itt hálnak a 14-ik évet betöltött suhancok, míg meg nem házasodnak. Nőknek csak kivételesen szabad itt megjelenni p.o. mulatság alkalmával.”

Pierre Dourisboure atya

Missziós központ 
A Nogely által szerkesztett és magyarul kiadott mű, eredetileg 1875-ben jelent meg Párizsban, „Les Sauvages Ba-Hnars” címmel. A szerzője Pierre Dourisboure atya, aki 1825. szeptember 19-én született Franciaország délnyugati részén, a spanyol határ közelében. Egyházi iskoláját Laressore-ban végezte. Emlékirataiban is említi, hogy már ezen időszakban érezte, misszionárius szeretne lenni. 1846. október 19-én lépett be a párizsi misszionáriusi szemináriumba, majd 1849. június 2-án nevezték ki hivatalosan papnak Franciaországban. 1849. október 6-án elhagyta az országot és elindult új szolgálati helye felé. A hosszú és nehéz utazás Nantes kikötőjéből indult és csak 1850 júniusában érte el végül úti célját, a mai Vietnamot. Innen pár hónap múltán indult tovább egy több fős társasággal misszionáriusi küldetésére. Az utazás nehéz volt, számos veszéllyel kellett megküzdeniük, de végül elérték a Kon Tum tartományban található Ko Xamot. Ebben az időben a katolikus misszionáriusok arra törekedtek, hogy megnyissák az utat a fennsíkon az evangelizáláshoz, így Kom Tum tartományban is. A vietnami katolikus egyház története megjegyzi, hogy az út 1848-ban történő megnyitása után két francia pap és hét vietnami tanár érkezett Kon Tumba. 1850-ben négy területen kezdték el missziós munkájukat. A négy központ közül az első kettő a mai Kon Tum tartományban található. Az egyik a Kon Ko Xam misszió, melyet Combes atya vezetett, míg a másik Kon Trang misszió, melyet Pierre Dourisboure atya vezetett. Pierre Dourisboure végül 35 évet töltött a misszióban és végezte hittérítő munkáját, mely nagyban hozzájárult a katolikus hit elterjedéshez a mai Vietnamban. A 35 év igen komoly időnek tekinthető, hiszen a betegségek, a vadvilág vagy éppen a helyi törzsek nem ritkán okozták misszionáriusok halálát. Dourisborge-ot gyakorlatilag elkerülte minden veszedelem, de végül 1890-ben ő is betegség miatt volt kénytelen elhagyni az országot, majd pár nappal hazatérése után 1890. szeptember 8.-án, 65 éves korában hunyt el Marseillében. A szerző misszionáriusi munkája is csodálatra méltó, de emellett néprajzi beszámolói és nyelvi munkái is rendkívül hasznos ismereteket adtak a később oda érkező utazóknak. Az 1875-ben kiadott „Les Sauvages Ba-Hnars” című könyve mellett, az 1889-ben megjelent "Dictionnaire Bahnar-Français" című szótára a legjelentősebb műve.

Bahnar falu, középen a kiemelkedő faluházzal

Misszionárius és "helyi segítői" 
A missziós utazások leírása rendkívüli mennyiségű úti beszámolót és útleírást jelentenek. A földrajzi felfedezőkhöz hasonlóan a korabeli misszionáriusok is hasonló kockázatokat és veszélyeket vállaltak, hiszen sokszor teljesen ismeretlen terülten és még kevéssé ismert népekhez indultak azért, hogy hirdessék isten igéjét. Útleírásaik éppen ezért rendkívül érdekesek, mint ahogy a Nogely István által az „Idegen országok és népek” sorozat első kötetéül választott „Katholikus Missió a Báhnár vadak között Hátsó-Indiában” című könyve is. Kalandos és sokszor tényleg életveszélyes útjuk során alaposan megismerték a helyben élő emberek világát, amely ebben a műben is érdekes néprajzi elemként jelenik meg és tovább növeli az értékét a műnek. A könyv amellett hogy ritka, még élvezetes olvasmány is, így egy hozzám hasonló gyűjtőnek igazi kincset érő kötet. Sajnos az ajánlása ebben az esetben is kicsit meddő, hiszen nagyon nehezen beszerezhető a könyv és elektronikus formátumban sem érhető el az interneten, ugyanakkor ha véletlenül összeakad vele valaki, az olvassa bátran, kitűnő munka. A sorozat első kötetét csak hat évvel később követte a második, amely bár ismét érdekes és kalandos, de végül az „Idegen országok és népek” sorozat záró kötete is lett egyben. A mindössze két részt megért „minisorozat” következő műve az afrikai földrészre kalauzolja majd az olvasót. Egy hét kihagyást követően (ismét csábít a Dráva egy kis horgászatra) visszatérek, és velem együtt érkezik Nogely sorozatának záró kötete is. Hamarosan tehát jön az „Afrikai élet”.  




2019. november 17., vasárnap

Az Északi-fok és a Spitzbergák felé

Igazi különlegesség a most következő mű, hiszen szerzője az első magyar női bölcsészdoktor, aki bár nem egy klasszikus útleíró, de életművében jelen van egy északi utazásról írt útirajza. Dr. Tedeschi Borbála 1903 nyarán részt vett egy „északvidéki” utazáson, amely végcélja a Spitzbergák volt. Élményeiről, tapasztalatairól hazatérését követően „Az Északi-fok és a Spitzbergák felé” címmel adja ki útirajzát, amelyet az utazás szokásos leírásán túl, még tanulmányokkal is kiegészített. A három hetes utazás Hamburgban veszi kezdetét és ide is tér vissza hajójuk az út végén. A mű 1904-ben jelent meg Budapesten, a Singer és Wolfner kiadó gondozásában. A 176 oldalas művet Hódmezővásárhelyen, Wesselényi Géza könyvnyomdájában nyomtatták és a címképen túl további kép nem található benne.


A ritka kötet, címképén az Északi-fok
Dr. Tedeschi Borbála bölcseleti doktor, tanár, 1869-ben született Temesváron. Apja a jómódú Tedeschi János Gusztáv volt, aki testvéreivel számos vállalkozást működtetett, köztük gőzmalmot, vasöntödét és épületvas kereskedést is. Anyja Graff Mária. Sok testvére volt, hiszen a családban összesen 14 gyermek született, akik közül 11 érte meg a felnőttkort. Az öt lány gyermek egyike volt Borbála. A szülők minden gyermeküket iskoláztatták. Borbála az Erzsébet Nőiskolában szerzett tanári diplomát, de mindig is a természettudományok vonzották igazán. Korabeli feljegyzésekből kiderül, hogy a továbbtanulás lehetőségének a hiánya elkeserítette Borbálát. A szüleinek addig könyörgött, míg azok engedélyezték, hogy Zürichbe utazzon, és ott folytassa tanulmányait. 

Dr. Tedeschi Borbála
A zürichi egyetemen négy félévet végzett, majd miután 1895-ben idehaza is megnyitották az egyetemek egyes karait a nők számára, hazatért és itthon fejezte be tanulmányait. 1898-ban első magyar nőként bölcsészdoktori címet szerzett. Először a fiumei, majd 1899-től a szegedi felsőbb leányiskola tanára volt, majd 1907 nyarán a trencsényi Állami Felsőbb Leányiskola igazgatójának nevezték ki. Sokáig nem tudta igazgatói feladatait gyakorolni, hiszen 1909. március 29-én, 40 éves korában egy hirtelen szívrohamban elhunyt. Rövid élete ellenére, több írása is megjelent, melyek között található tanulmány Leonardo da Vinciről, a transzcendens függvényekről és a számok világáról is.

Részlet a könyvből:

„Tromsővel szemben egy órányi távolságban van a híres Tromsdal, mely nyári lapp telepéről nevezetes. Délután átcsónakáztunk a Tromsősundon és kiszálltunk a Tromsdal bejárata előtt, honnét befelé a völgybe szép út vezet. A sűrű erdőségekkel borított magaslatokról vízesések és források sietnek a csörgedező patakba, melynek folyása mentén fölfelé megyünk. Dús erdőn és illatos réteken át haladunk; de az erdőkben erdei fenyőt és jegenyefenyőt már nem találunk. A 3-5 méter magas nyírfák, melyeket itt látunk, arra emlékeztetnek, hogy már a magas északon járunk. Körülbelül egy órai gyaloglás után elértük a lapp telepet, melyet alúl világos zöld növényzettel bíró, de nagyobb magasságban hóval fedett hegyek koszorúznak; ezek közül kiválik az 1233 m magas Tromsdalstind.


A tőkehalhalászat központja, a Lofoten szigetek
A svéd lappok rénszarvasnyájakkal eljönnek a nyár tartamára a norvég tengerpartra és szeptemberben megint visszamennek. Ezek a rénszarvastenyésztésből élő vándorlappok. A sarkkörben élő lappság másik csoportja, mely az előbbiektől csak is életmódban különbözik, a halászlappok; ezek már kevésbbé érdekesek, mert a norvég halászokhoz alkalmazkodnak, a kultúra pedig letörli az eredetiség hímporát. A Norvégiában élő lappok száma 18000, kik közül csak 1700 folytat vándoréletet; Svéd- és Oroszországban még 12000 lapp él.


Romdals fjord
A lappok a finn-ugor néptörzshöz tartoznak; őslakói Lappföldnek (Lappmark), mely Norvégiából Finnmarkent magába foglalja; utolsó maradványai annak a nagy néptörzsnek, mely hajdan egész Skandináviát uralta. Halász Ignácz, kolozsvári egyetemi tanár, a svéd- és norvégországi lappok között utazott s ott becses nyelvi és népköltési anyagot gyűjtött.


Látkép egy fjordban
A vándorlappok még ma is a nomádélet eredetiségét megőrizték, noha a művelődés előrehaladása szabadságukat sok tekintetben korlátozza. Rénszarvasnyájaikból és vadászatból élmek. A Tromsó környékén levő lappok, kik főképen azért jönnek ide, hogy a rénszarvas agancsát és bőrét eladják, már megízlelték a kulturát és már nem oly korlátoltak, mint ősállapotukban lehettek. Kiváltképpen ahhoz értenek, hogyan kell árúczikkeiket előnyösen eladni, hogy majd pálinkát vehessenek, mely iránt a kultúra „vívmányai” közül legtöbb érzékük van.


Hajó az Advent bay-ben
A Tromsdalban levő lapp telep a vándorlappok néhány családjából áll. Felkeresése megérdemli a fáradságot. Főképen kunyhóik, pásztoréletük és rénszarvasnyájaik érdekesek.


Háttérben az Auguste Victoria
A lappok arcza határozottan ázsiai typusra emlékeztet, kiálló pofacsontjuk és rézsutosan fekvő szemük van. Alacsonytermetűek (1.6 m) és görbelábúak, de mindamellett elég erőteljesek és vállasak s rendkívűl gyors, rugalmas gyaloglók.


Az Északi-fok
A nők és a férfiak ruházata, mely a rénszarvas bőréből készül, majdnem egyforma. A fődarab a kámzsa. Ez egy széles és felálló gallérral ellátott, szoknya-féle bő ruhadarab, melyen a szőr kifelé áll és melyet bőrővvel a derekukhoz szorítanak; a nőké hosszabb, mint a férfiaké. Szűk bőrnadrágot viselnek, mely a bokáig ér. Hegyesorrú sarúiknak rövid szára van. A ruházati különbség a fövegben áll. A férfiak kerek és bolyhos gombban végződő sapkát, a nők pedig fülvédős posztófőkötőt viselnek, mely az áll alatt leköthető.


Bergen látképe
A lappok nyári telepe kupolaszerű, de inkább nagy vakondtúrásokra emlékeztető alacsony kő- és földkunyhók (Gamme) szétszórt csoportjából áll, melyeknek alátámasztott nyírfatörzsek szilárdságot kölcsönöznek. A tetőt szőrből és vászonrongyokból rakják össze; némelykor kővel is fedik a kunyhót, erre pedig gyepet ültetnek, melyen a kecskék legelnek s mellettük a kutya is sütkérezik. A nagy hidegben az egy családhoz tartozó különböző korú és nemű lappokkal és a kutyával együtt a kunyhóban a kecskék is laknak, melyek azonban ottlétük idején a zöld, de helyenként mocsaras réteken tarka összevisszaságban barangoltak. A legelőkelőbb házijoga a kutyának van; mindenütt letelepülhet, benn a kunyhóban, körülötte és fölötte is, a hogy tetszik.


Kikötés a fjordban
Az ajtónyílás, mely szövet- vagy bőrdarabbal van befüggönyözve, aránylag keskeny és alacsony, a mit belépésünknél kellemetlenűl tapasztaltunk. A kunyhótető közepén van egy nyílás, melyen a világosság és talán egy kis levegő is behatol s a füst elszáll. Alatta van a néhány kővel körülrakott, nyitott tűzhely, melyen a tű mindig és; fölötte függ lánczon a nagy főző üst. A nyilás daczára a füst az egész kis térséget betölti, a benlevőket beburkolja és majdnem felismerhetetlenekké teszi.


Az Auguste Victoria
A tűzhely körüli helyett jó vastagon behintik nyírfarőzsével és rénszarvasbőrrel befödik. Ittvagy pedig a kunyhó körül guggoltak a férfiak, nők és gyermekek, kik az akkori enyhe időjárásban is tetőtől talpig rénszarvasbőrbe és kendőkbe be voltak burkolva s mocskosságuknál fogva nagyon kellemetlenül hatottak.


Kiszállás a Spitzbergákon
Abban a kunyhóban, melyet megnéztünk, két férfi, két asszony és három gyermek volt, kik „látogatásunk” alkalmával éppen barna rénszarvas-sajtot ettek. Bejövetelünk által nem zavartatták meg magukat étkezésükben; de mi sem akartunk sokáig alkalmatlankodni, mert a rossz levegő nem igen tartóztatott.”


Dr. Tedeschi Borbála utazás 1903. július 1-én veszi kezdetét. Az utazást a Hamburg-Amerika Linie társaság „kettőscsavarú gyorsgőzhajóján” a 25.000 tonnás és 213 méter hosszú, Auguste Victorián tették meg. Hamburgból indult a hajó, majd Moldén, Trondheimen és Tromson át jut el az Északi-fokig és a Spitzbergákig. Számos fjord érintésével, Bergenen keresztül tér vissza 22 nap múltán Hamburgba. Az utazás természetesen több megállóval tűzdelt, így jutnak el a tromsoi lapp telepre, kikötnek a Spitzbergák legnagyobb szigetén, és vonattal utaznak Bergen városába. A szerzőt lenyűgözi a táj, amelyről csodálatosan ír, de emellett mindig érződik írásából, hogy kicsit tudományos szemmel is vizsgálja a látottakat. Az utazás és a látott élmények leírását, rendszeresen szakítja meg egy-egy kisebb tanulmány, például Norvégia éghajlatáról, a tőkehalhalászatról vagy éppen az örökös nappal hatásairól. A mű e kettősségnek egy különös egyvelege, de mindenképpen pozitív értelemben, hiszen nem vállnak zavaróvá soha a tudományos betétek, sőt számomra kimondottan növelte is az olvasmányélményt.


Korabeli reklámposzter az északi utazásról
Dr. Tedeschi Borbála egyetlen útleírása igazi ritkaságnak számít. Persze objektíven nehezen tudom megítélni, hány példány is létezik a műből, de az biztos, hogy amióta napi szinten keresgélem a korabeli útleírásokat, mindösszesen csak egyszer került elém a mű, amelyet sikeresen meg is tudtam vásárolni. Az aukciók archívumában kutakodva is azt látni, hogy összesen egyszer szerepelt aukción egy példány. Vélhetően az eredeti 1904-es megjelenésekor is csupán pár száz példányban nyomtathatták, így nem csoda, hogy elvétve bukkan elő napjainkban a könyv. Számomra a ritkasága mellett igazi öröm volt, hogy egy újabb női útleíró művét sikerült a gyűjtemény részévé tenni, az pedig külön öröm, hogy a számomra oly vonzó északi vidékekről szól a könyv. Sajnos elektronikus formátumban nem fellelhető a mű, így ajánlásom is csak elméleti, de amennyiben valaki birtokolja a ritka könyvet, az olvassa bátran és vigyázzon rá, hiszen a magyar utazási irodalom egy olvasmányos és különleges műve van a birtokában. Dr. Tedeschi Borbálától, az első magyar női bölcsészdoktortól búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen egy kötetes szerző a témában, de más női útleírók különleges műveivel bizonyosan találkozni fogunk még itt a blogban.




2019. november 10., vasárnap

Úti képek

September - November MDCCCLIX


A cegei Wass család története egészen a 12. század végéig visszavezethető. A Wassok történetének kutatási anyaga az interneten fellelhető, amely terjedelméből is már kitűnik, hogy egy rendkívül szerteágazó és szövevényes, századokon átívelő nemesi családról van szó, amely így egyike Erdély legrégibb nemesi családjainak. A Wass vezetéknév a blog olvasóinak sem lesz ismeretlen, hiszen gróf czegei Wass Sámuel a család egyik ismert tagja, már szerepelt az ELBIDA projektben, „Kilencz év egy számüzött életéből” című művével. A mai bejegyzésben bemutatott mű szerzője gróf Wass Ádámné, aki 1859-ben férjével egy két hónapos, Európa több országát érintő utazásra indul. A hazatérést követően úti élményeiről, „Úti képek – September-November” címmel könyvet jelentet meg, amely „tiszta jövedelme a kolozsvári Nemzeti Színház javára van szentelve”. A könyv 1860-ban jelenik meg Kolozsvárott, Demjén László bizományaként. Kép vagy illusztráció nem található a 263 oldalas műben.


gróf Wass Ádámné, született kénosi Sándor Berta élete mélységében nem ismert. A fellelt információk alapján biztosan tudni, hogy 1830. március 23-án született Kolozsvárott. Apja Sándor János, míg anyja alsóbalázsfalvi Cserényi Julianna volt. 

gróf Wass Ádámné Sándor Berta
Életét egészen 1850-ig nagyjából homály fedi, bár a Vasárnapi Újság 1898. év 22. számából tudjuk, hogy jelen volt 1848-ban az Uniót kimondó országgyűlésen, több hölgy társával együtt. Az újság a kép alatt gróf Wass Ádámnéként nevezi, bár az országgyűlés említett alkalmakor még kénosi Sándor Berta volt, hiszen Wass Ádám, csak 1850-ben veszi feleségül.

Az Uniót kimondó 1848-iki országgyűlésen jelen volt hölgyek
Wass Ádám, Wass Dániel és Lányi Karolina első gyermekeként 1821-ben született. Kolozsvárott református kollégiumban tanult, majd később Doboka megye bizottmányának a tagja, és az úrbérrendezést végző megyei bizottság elnöke lesz. 1861-1862-ben a vármegye alsó kerületének pénztárnoka, majd a Deák-párt Doboka megyei elnöke. Kétszer nősült. Első felesége széplaki báró Petrichevich-Horváth Jozefa volt, aki 1849-ben fiatalon meghalt. Ezt követően ismerkedik meg kénosi Sándor Bertával, akit végül 1850-ben feleségül is vesz, így Berta neve ekkortól, gróf Wass Ádámné Sándor Berta. Sándor Berta már házasságkötése előtt is gazdag nő volt, Hunyad vármegyében voltak birtokai (Alsóboj, Guraszáda, Runksor, Kimpur, Kimpényszurduk, Sztrettye). A házasságukból öt gyermekük született: Ármin, Olivér, Hortenzia, Berta és Irma. A kisebbik cegei kastély Wass Ádám tulajdona volt, itt éltek életvitelszerűen, de sok időt töltöttek Wass Ádámné guraszádai birtokán is. A cegei református templomot 1857-ben újjáépíttették, melynek emléktáblája a mai napig látható a templomban. 

A cegei református templomban látható emlékjele az újjáépítésnek
1859-ben a házaspár európai körutat tesz, amiről 1860-ban jelenik meg gróf Wass Ádámné „Úti képek – September-November” című műve. Wass Ádám 1893-ban meghalt. Wass Ádámné további életéről alig van információ. Wass Ottíliával történő levelezéséből annyit lehet tudni, hogy 1911-ben már nagyon beteg volt és Berta nevű gyermeke ápolta. Vélhetően a betegsége miatt ekkor már több mint 12 éve nem volt Kolozsvárott és nem látta Hunyad vármegyei rokonait sem. Végül a betegsége legyűri és 1912. október 8-án Cegén halt meg, 82 éves korában.

Részlet a könyvből:

„Pontban éji tíz órakor indulnánk ki Turinból, s a szép holdvilágos éjen az Álpok közelebbi hegysorait szemlélgetve, éjfél-tájatt a Mount Cenis tövén fekvő Susá-ba érkeztünk.

Kolozsvár
A vasút most még csak Susá-ig volt készen, s igy a kényelmes gőzkocsiból ki kelletvén szállnunk, a váróteremben maradánk, míg málháinkat a tizenöt személyt béfogadó nagy posta-kocsira átrakák. Valami hat illy bárka állt készen tovább szállitásunkra.

Bécs
Rendkivül éles havasi szél süvöltött, s dideregve csipeszkedénk föl ülhelyünkre. Lábunk alá nagy halmaz szalmát gyúrtak bé, s biztatásnak, hogy így lábunkat a hideg meg nem veszi. Végre a postakocsik tömve valának ember- és szalmával, s tetejök megrakva számtalan úti börönddel. – Minden kocsi elébe huszonnégy ló volt akasztva. A mint a toronyóra az „egyet” elkongá: ostorcsattogatások közt megkezdődék a Mont-Cenis-re indulás. A havasi út kanyarogva emelkedik mindfolyvást, s még itt buja növényzetet találunk; a hegyoldalakat sűrü lombozatu szép erdök boritják. Útunk alatt sebes havasi folyam csörömpöl, s a mint feljebb-feljeb haladunk, anynyival irtózatosbakká válnak a tátongó mélységek, mellyek útunk mögött hol jobbra, hol balra kisérnek. A mint feljebb emelkedik útunk, a levegő azon mérv szerint vékonyodik; a sűrü erdőséget gyér fenyvesek váltják fel, s hegyes szírtek mereszkednek ég felé, oldalukon egy-egy fenyő-fával, míg mások a borzasztó örvények felett nyulványaik által egész boltozatokat formálnak. Időközönként meg-meg csillámlék az őrtanyák világitása, hol  a postalovak változnak.

Trieszt
Itt szédelgős egyén ne tekintsen ki a kocsiból, mert ha illy magasságban magát a tátongó mélységtől alig egy aasznyira látja, ijedségében könynyen baj érheti. Szeremcsémre e nagyszerü látmány engem nemcsak hogy el nem kábitott, sőt a legmagasztosabb gyönyörérzettel tölte el, s a Mindenható dicsőségét csodaműveiben elragadtatással bámulnám!

Velence
A hegy közép-útján lovainkat erős nagy öszvérekkel válták fel. Itt már a hévmérő fagypontot mutat; a magas szikla-csúcsokat csillámló fó-fedi; a fenyvesek ritkábbak, s a mélységek minden perczben széditöbbé válnak. Helyenként egy-egy szeszélyes alaku sziklafal hajlik ki kopasz homlokzatával, mellyen itt-ott néhány fenyőszál terjengeti hó-paszománynyal terhelt ágait. A hátramaradozott postakocsik égő lámpái röpkedő fénybogarakként tündökölnek, míg a távolból őrházi lámpák-fénye csillámlik felénk. Mindezeket felyülről tündériesen világitják a fénylő csillagok milliárdjai, s a tiszta égboltozaton tündöklö hold ezüstszín-sugárai.

Milánó
Midőn a tetőhöz közeledénk, virradni kezdett. A muhával s zuzmóval boritott sziklafalak közt kristály-tiszta vizü, s a legízletesebb halakkal bövölködö  gyönyörű tavakkal találkozunk. S midön a Mont-Cenis legfelső pontjára feljutánk, a csillámló hószönyeggel bévont csúcsokat s az egész vadregényes havast a kelő nap arany-sugárai özönlötték el.

Comói tó
Itt már a hosszu-fogat fölöslegessé vált, s a postakocsik elébe csak három öszvért fogának. Kocsink a meredek útakon irtóztató sebességgel robogott lefelé.

Firenze
Alább újból eléállnak a szép sötét fenyvesek, a számtalan tiszta források, s megettünk a kristály-patakok csörömpölve lejtenek.

Genova
Alább jöve, a vastag hólepellel takart magas hegy-oldal, mintegy óriásdad függöny, egyszerre szétnyílik, s e nyiláson át még egyszer előtünnek mindazon magas szirtfokok, mellyeket rég hátra-hagyánk.

Párizs
Kilencz órakor Savoya „Lans le Bourg” nevü helységébe érkezénk. Itt mindnyájan kiszálltunk, s az út megetti vendéglö éttermébe sieténk, hol magas taraju csipkefejkötős savoyai nők fogadának, s a legszebb franzia kiejtéssel megtudakolván, hogy mellyikünk miféle reggelit parancsol? kávét, fris írós-vajat stb. hozának kivánságunk szerint. Félórai itt mulatás után újból úton valánk.”

Drezda
Wass Ádámné amolyan gyermekkori álmát váltja valóra amikor 1859. szeptember 20-án útnak indul férjével Kolozsvár felé. Anyaként bár nehezére esik otthon hagyni akkor már négy gyermekét, de végül elindulnak. Az utazás útvonala Czege (Cege), Kolozsvár, Bécs, Trieszt, Velence, Milánó, Como, Genova, Firenze, Torino, Párizs, Drezda, Prága, majd Bécsen át újra Kolozsvár. A több országot érintő körút gyakorlatilag egy folyamatos utazás, amely alól kivételt csak Párizs jelent, hiszen itt több mint 3 hetet töltenek (1859. október 21 – 1859. november 17.). A műben Wass Ádámné, szerintem szerethető stílusban, élvezetesen és kellő részletességgel számol be az út során látottakról, átéltekről. Nagyon izgalmasan írja le az Alpokon történő különös átkelést, amely a mai szemmel meglehetősen kockázatos vállalkozás volt. Az összességében klasszikus turistautazás, jelentősebb probléma nélkül, rendben zajlik le és végül 1859. november 28-án érkeznek vissza Kolozsvárra, ahol véget is ér a mű.

Prága
Wass Ádámné műve olvasói szempontból is szerethető és gyűjtőként is boldog voltam, amikor meghozta a posta és végre kezembe foghattam a régóta kereset, ritka útleírást. Sok gyengém van a gyűjtői szenvedélyemben, az egyik a női szerzők művei. A női utazók a gyakran járt és sokszor megírt vidékekről is tudnak újat vagy mást írni. Más szemszögből ragadják meg a történéseket, más szemüvegen keresztül írják le a látottakat. Wass Ádámné korai útleírása ideális példa erre. A mű kifejezetten ritkának számít, ismereteim szerint reprint kötet nem létezik belőle és online felületen, elektronikus formátumban sem elérhető. Éppen ezért némileg elméleti dolog ajánlani, holott ha csak az élményre kéne koncentrálni, akkor bátran ajánlanám a művet. Wass Ádámné sajnos egykötetes szerző. A most bemutatott mű vélhetően népszerű volt saját korában, hiszen egyes források szerint az 1860-as kiadást, 1864-ben egy újabb követte, de további műve sajnos nem jelent meg. A könyve mellett csupán, a párizsi tartózkodásának élményei jelent meg külön is 1860-ban, „Páris” címmel, a „Hölgyfutár” irodalmi lapban. Wass Ádámné útleíró munkássága tehát ezzel véget ért, így búcsúzunk az ELBIDA projektben tőle, de mindenki megnyugtatására mondom, van még a könyvespolcon ritka munka, női szerzők tollából.