2019. október 9., szerda

Az elhalasztott Ossendowski borítók története

Ismét eljött a pár napos drávai horgásztúrám ideje, így a heti klasszikus bejegyzés elmarad az ELBIDA projektben. Mielőtt azonban elutazom, még egy rövid történetet elmesélek a bővülő Ossendowski gyűjteményemről.

Véres napok, cári rabok - papírborító (teljes)

A Szahara lelke - papírborító (teljes) 
Nemrég egy könyvgyűjtő barátom írt nekem és érdeklődött, hogy én vettem-e meg a pár percig egy aukciós oldalon látható Ossendowski csomagot. Nem én voltam, azt se tudtam miről van szó. A hír hallatán dühös lettem, hiszen egyetlen este hagytam ki a szertartásszerű könyvböngészésemet és pont akkor felkerül egy Ossendowski csomag, benne két ritka papírborító töredékkel. Szenvedélyesen vadászom a papírborítós Ossendowski kötetekre, így erősen fájt a tudat, hogy lemaradtam a nagyon ritkán előkerülő borítókról. A fájdalmamat csak tovább növelte mikor kiderült, hogy egy „Lenin” papírborító töredék is volt a csomagban. Ferdynand Antoni Ossendowski, „Lenin” című könyve papírborítóval vagy sorozatkötésben az igazi KURIÓZUM. Hihetetlen ritkaság. Egy amolyan Szent Grál a gyűjtők körében. Több nap volt mire túljutottam a "gyűjtői krízisemen". Elkönyveltem egy újabb fájdalmas vesztességként, hogy lemaradtam róla. A gyűjtők életében van ilyen, majd egyszer mesélek erről is.

A nap rabszolgái I-II - papírborító (teljes)

A sötét kelet árnyéka - papírborító (teljes)
Teltek-múltak a napok, el is felejtettem az elhalasztott Ossendowski csomagot, amikor váratlan dolog történt. Kaposvári könyvgyűjtő ismerősöm lebilincselő előadásán voltam és mikor véget ért a program, beszélgettünk egy kicsit a könyvekről. A beszélgetés során elmeséli, hogy egy aukciós oldalon értékesített egy Ossendowski csomagot, amiért nem jelentkezett a vevő. Ekkor villant belém, hogy ez az a bizonyos Ossendowski csomag, amiről lemaradtam. Az élet elém sodorta az elhalasztott és vágyott könyvcsomagot. Még ott megegyeztünk és két napra rá, már boldogan vezettem haza, hátsó ülésen a csodás zsákmánnyal. A sok könyv közül, ami igazán érdekelt az a két, nagyon ritka papírborító töredék volt. Íme a két új, csodás papírborító töredék.

Lenin I-II. - papírborító (töredék)

Kínai rejtelmek - papírborító (töredék)
Így a kilenc Ossendowski mű közül, mára már hat kötet teljes vagy töredék papírborítóval rendelkezik az ELBIDA projekt hátterében húzódó gyűjteményben. Három kell még és teljes a sor. Idővel meglesznek azok is. Hiszek ebben.



2019. október 6., vasárnap

Hét év a tengeren

Egy tengerészorvos naplójából

Dr. Gáspár Ferencz nem először és nem is utoljára szerepel az ELBIDA projektben. Az 1900-as évek első évtizedének egyik legolvasottabb útleírójának, monumentális életműve van. A polcomra tekintve sorakoznak a díszes kötésű művei, és bár még nincs birtokomban a teljes életműve, de már így is több mint 4200 oldal terjedelmű munka és benne közel 1500 kép van a gyűjteményben. A blogban már bemutatott „Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel” című műve jelent meg elsőként a szerzőnek, majd következett a hasonlóan jelentős terjedelmű, „Hét év a tengeren – Egy tengerészorvos naplójából” című második könyve. A mű nem klasszikus útleírás, sokkal inkább egy rendkívül sokszínű beszámoló a tengerészéletről, a tengeri utazásról és mindenről, ami a tengeri hajózással kapcsolatos. A magyar tengerészeti irodalom egy alapműve, amelyben utazásról is bőven van szó, hiszen a szerző hajóorvosként közel két évtizedig járta a világ tengereit és óceánjait. A kötet 1903-ban jelent meg Budapesten, a Singer és Wolfner kiadó gondozásában. Az 527 oldalas műben 170 kép található. Dr. Gáspár Ferenczről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel” című művének bemutatásakor már megtettem, így ott az elolvasható.

A díszes kötésű könyv


Részlet a könyvből:

A „Zrinyi” korvettának Ázsia körüli expedíciójában volt két mozzanat, amely nemcsak nekünk, akik az expedícióban tényleges részt vettünk, volt a legnagyobb mértékben érdekes, hanem diplomáciai és monarchiánknak kifelé gravitáló világkereskedelmi érdeke szempontjából is az útnak legfontosabb mozzanatát alkották.

A Zrínyi Korvetta útja a Yangce-Kiangon 
Az egyik momentum abban állott, — amint azt már fentebb valahol megemlítettem, — hogy mi „Zrinyi”-beliek voltunk az elsők, akik Kina belsejében, a Pej-ho, a Minho, meg a Yangce-Kiang partján mutattuk be haditengerészetünk és monarchiánk lobogóját.

Csónakba bocsátják a vontató horgonyt 
Kitűzött célunk az volt, hogy ezekben a nem tengerparti városokban — egyszersmind kikötőkben — is megnyerjük kereskedelmünk számára azokat a jogokat, amelyeket Kina császárja birodalmának néhány más tengerparti kikötő­jében már előzetesen megadott monarchiánknak. Kereskedelmünknek azelőtt ugyanis csak a következő tengerparti városok voltak megnyitva: Shanghai, Amoy, Swatau, Tien-Csin, Fucsaufu és Tam-Shiu, Formosa szigetén. (Formosa szigete azóta tudvalevőleg Japán tulajdonába ment át.)

Ő felsége vitorlás corvettája: "Möve" 
Expedíciónk a reá bizott kötelességeknek minden tekintetben eleget tett, amennyiben az említett városokban mindenütt szabadon horgonyozhatnak és szabad kereskedelmet folytathatnak hajóink. (De csak mennének is oda!)

Szigetvár, Osztrák-Magyar cirkáló 
A yangceparti városoknál sokkal több vonzóerővel bírt reánk utazásunknak második főmozzanata: a szomszédos koreai partok meglátogatása.

Samoai leányok 
A legszélső Keletnek két hatalmas birodalma: Kina és Japán között fekszik a koreai félsziget, amely bár területre felülmúl sok európai államot, Európában még ma is olyannyira ismeretlen, hogy a műveltebb körökben is alig tudnak róla többet a puszta nevénél és a fekvésénél. Kina és Japán mindenkit érdekel; rengeteg azoknak a műveknek a száma, amelyeket róluk írtak; ismerjük a földrajzát, történetét, tudjuk a szokásaikat; Korea ellenben nem érdekel senkit, történetüket alig ismerjük, vele foglalkozó irodalmunk pedig majdnem semmi.

Esti kép a kikötőben 
Igaz, hogy a kilencvenes évek közepéig Koreát úgy hívták hogy: az „Elzárt ország”, azaz hogy helyesebben mondva, maguk a koreaiak nevezték így az országukat és nem is igen lehetett velük megismerkedni. Az említett időben azonban előállottak a japán hadihajók és hatalmas ágyúikkal akkora rést ütöttek a koreaiak „elzárkózottságán”, hogy ma már Kínánál is sokkal könnyebben hozzáférhetővé lett az a nemzet, amely évezredeken keresztül ostoba gőggel és bornírt fennhéjázással őrizte exkluzivitását.

Kalapviselet Koreában 
Az út- és réstörő japánokat csakhamar követték az európai államok is és kereskedelmi szerződésre léptek Koreá­val, szabad közlekedés és letelepedés dolgában.

Utcai élet Söulban, Korea fővárosában 
Az osztrák-magyar birodalom részéről 1890-ben mi általunk történt az első érintkezés Koreával. Ez év szeptember havában jelent meg az első hajó a mi lobogónk alatt (a ”Zrinyi” keresztárbocán) Csemulpó kikötőjében.

Imádkozó indiai csapatok 
Kikötői tartózkodásunk harmadik napján parancsnokunk a tisztikarnak egy részével az ország fővárosába, Söulba lovagolt, ahol érintkezésbe lépett az illető kormányférfiakkal. A koreai külügyminisztérium tagjai, névszerinti Min-Csong-Muk miniszterelnök, I-Hon-Cson-Yung és Nam-Csong-Csol alelnökök, továbbá I-Csung-Ha és Kim-She-Csol főtanácsosok a legünnepélyesebb módon fogadták küldöttségünket és kijelentették, hogy Őfelsége Korea királya (Li-Hui, a 28-ik uralkodó a Han-dinasztiából, Csul-Csong király utódja; felesége a Min-dinasztiából való, a trónörökös Li-Csok) büszkeséggel és örömmel lép szerződésre a hatalmas nyugoti testvér-állammal (Ausztria-Magyarországgal), de legnagyobb sajnálatára nem bocsátkozhatik most semminemü külügyi dolognak tárgyalásába, tekintettel a szigorúan előírt udvari etikettre, amelyet az éppen akkor fönnálló gyász parancsol. (Ugyanis ottlétünk alkalmával temették el a királynak többhónappal azelőtt elhalt édesanyját.)

Naplemente a tengerparton 
A szerződést azonban egy évvel később véglegesen megkötötte a mi előmunkálataink után odaérkező Ferenc Ferdinánd trónörökös ő fensége, aki földkörüli útja alkalmával az „Erzsébet császárné” páncélhajón érintette e célból Koreát.

Főmandarin a palankinban 
Nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket a csemulpói kikötőben horgonyzó amerikai, orosz, német, francia, kinai és japán hadihajók. A csemulpói kikötőben horgonyzó hajók között sokkal kifejlettebb a hajók közötti kölcsö­nös figyelem és udvariasság, — mint másutt, még pedig azért, mivelhogy a hajók sokkal inkább vannak egymásra utalva, mint más idegen nagy kikötőben.

Rapporton (Kihallgatás a hátsó fedélzeten) 
Csemulpóban ugyanis a naponként kétszer váltakozó apály és dagály vízállása között a különbség óriási. Ott, ahol déli 12 órakor 65 — 70 lábnyi mély a tenger, két-három órával később gyalog lehet járni a ragadós iszapban. Az apály beálltával kis hegyek es nagy korall-zátonyok tűnnek elő, amelyeket később újból ellep a dagály. Ez okból a hajók a várostól nagyon távol, mintegy 2—3 mértföldnyire kénytelenek horgonyozni. A hajóról a városba induló csónaknak rögtön a dagály kezdetével kell elindulnia és viszont csak az apály kezdetével indulhat az ember vissza a csónakjára. Hogy ez az időhöz kötött csónak-közlekedés mennyi kellemetlenséggel van összekötve, az elképzelhető. Ott tartózkodásunk alkalmával többször megesett, hogy a városba evező csónakjainkat olyan helyen érte utol az apály, — pl. valamely tengeralatti dombocska tetején, — ahol a már kezdődő apály éreztette erejét és a csónak a — szárazon maradt. Miután az apály hat órát tart és ugyanennyi ideig tart a dagály is, a csónak pedig mindjárt az apály kezdetén hoppon maradt, még pedig olyan helyen, ahol csak az ismét tetőfokára emelkedett dagály emelhette ismét magával: néhányszor megtörtént, hogy a csónak tizenkét órát vesztegelt egy helyen, nem is említve az időt, amelybe került a hajó és a part közötti rengeteg útnak ide-oda való megtevése.

Mosakodás a fedélzeten 
Egy verőfényes napon, csemulpói tartózkodásunk második hetében, a szokásos délelőtti rapporton rendeletet kaptam a parancsnoktól, hogy délután egy órakor evezzek ki egy csónakkal és néhány emberrel egy általa meghatározott és a kikötő térképén megjelölt zátonyra. Tudomására jutott ugyanis, hogy ezen a zátonyon, amely mintegy 68 lábnyira fekszik a tenger szine alatt, apály alkalmával, amidőn a zátony egészen szárazon fekszik, rendkívül értékes tárgyakat lehet gyűjteni.

Fehérneműmosás szénberakás után 
Küldetésünknek egyik feladata ugyanis abban állott, hogy az általunk érintett exotikus tartományokban antropológiai, zoológiai, botanikai és mineralogiai gyűjtéseket eszközöljünk a bécsi cs. és kir. udvari múzeum számára. E célra többek között 600 liter abszolút alkoholt vittünk magunkkal még hazulról, mivelhogy a valószínűleg érintendő kikötőkben nem mindenütt számíthattunk ily célra alkalmas spirituszra, vagy ha igen, akkor csak nagyon drága árban. Egy hadihajóra oly veszedelmes portékát, mint amilyen az az óriás mennyiségű gyúlékony, robbanékony anyag, nem is mertük a hajó belsejében elhelyezni, hanem a hajó falain kívül helyeztük el, jól eldugaszolt és jól odakötött állapotban. Hogy milyen tengerészi genialitással voltak ezek az óriás edények megkötözve, mutatja az, hogy azok az óriás hullámok, amelyek a Vörös-tengeren és az Indiai Óceánon, később pedig a délkinai vizeken és a Sárgatengeren végigmosták a hajó fedélzetét és még inkább a külső falakat, ezeket a kívül elhelyezett edényeket nem tudták onnan lemosni.

Csónakra szálló matrózok 
Mindjárt ebéd után fölszereltettem egy kis csónakot, az úgynevezett „Jolle”-t és mert vitorlával szándékoztam megtenni az utat, csak két matrózt vittem magammal. Elláttuk magunkat az expedícióhoz szükséges eszközökkel: azaz hogy magunkkal vittünk egynéhány edényt alkohollal, üveget, csákányt, kalapácsot stb. és belebújtunk óriási sárcsizmákba, amelyek combon felül értek. Különben pedig a nagy hőségnek megfelelelő fehér öltözetben keltünk útra. Az utolsó pillanatban egy fiatal kadett ajánlkozott csupa „privát szorgalomból”, hogy ő is velem jön. Persze a legnagyobb szívességgel fogadtam ezt a fiatal ajánlkozót, akiről hosszú utunk alatt gyakran volt alkalmam meggyőződni, hogy nagy érdekkel viseltetik a termé­szettani tudományok iránt.

Úszólecke a szárazon 
Elvitorláztunk a „Zrinyi” alól és végighaladtunk az előttünk horgonyzó hajók előtt. Rajtunk kívül a japáni „Depanko” és „Csokay-Kan”, az amerikai „Palos”, a kínai „Tay Ytn”, a német „Iltis” és az angol „Firebrand” voltak egy hosszú sorban elhorgonyozva. A térkép segítségével könnyen megtaláltuk a kijelölt zátonyt, de mivelhogy nem állott még be a tökéletes apály, a zátonyt egyelőre sekély víz borította. Mi tehát egy darabig még föl- s alávitorláztunk, amíg végre a víz végképp lefolyt a zátonyról. Csónakunk fenéket ért s odakötöztük egy nagyobb tengeralatti szikla kiálló csúcsához, hogy a nyaldosó habok el ne ragadják előlünk. Az egyik matrózt hátrahagytam őrségül a csónaknál, mi hárman pedig nekiindultunk az előttünk elterülő, körülbelől egy négyzet mértföldnyi területnek.

Fiatal samoai leány 
A talaj természetesen roppant puha volt és ingoványos. Némely helyen derékig süppedtünk az iszapba és csak nehezen tudtunk belőle kivergődni. A magunkkal hozott hosszú és súlyos evezőrudak, amelyeket éppen e körülményre való előrelátásból hoztunk el a csónakból, kitűnő szolgálatot tettek az ilyen besüppedéseknél. Ezek képviselték ugyanis azt a — szalmaszálat, amelybe kapaszkodtunk.

Fiatal siami leány 
Amily érdekesnek ígérkezett a „tudományos kutatás”, épp oly szegény volt az eredménye. Csak nagyon kevés olyan tárgyat — halakat, puhányokat, csigákat, moszatot és füveket — találtunk, aminőket már előtte, kevésbbé mélyen a tenger színe alatt fekvő zátonyokon nem találtunk volna apályok alkalmával. Éppen ez okból mindig tovább és tovább haladtunk előre a zátonyon és talán meg sem állottunk volna a túlsó széléig, ha nem figyelmeztetett volna bennünket a tenger morajlása arról az oldalról, amelyen a jollét hagytuk. Ugyanekkor az őrizetül hagyott matróz is veszettül kezdett kiabálni.

Fiatal malay fiú 
Megfordultunk és a talaj viszonyainál kifejthető gyorsasággal siettünk vissza. Nagy meglepetéssel vettük észre, hogy a matróz a zátonyon állva húzza a csónakot befelé, amelyet a folyton növekedő hullámok el akartak sodorni.

Szénberakó kulik 
Rögtön átláttuk, hogy utólért bennünket a dagály! Most már sietnünk kell hazafelé, még pedig rögtön, mert minél később indulunk, annál erősebb munkánk lesz a dagály ellen följutni hajónkig. A vitorlára nem igen számíthattunk, mivelhogy időközben a szél is megfordult és éppen abból az irányból fújt, amelybe nekünk haladnunk kellett, hogy a „Zrinyi”-re juthassunk. Nagy nehezen vitorlával is eljuthattunk volna, de csak rendkívül hosszadalmas lavirozás árán.

Hajóra szálló legénység 
Csak azt nem tudtuk megfejteni, hogyan állhatott be a dagály már most, ily korán, mert számításunk szerint csak két óra múlva kellett volna beállania. Mi e számítás alapján úgy is terveztük, hogy még az apály alatt fogunk a hajóra visszatérni, ami azért is könnyebb lett volna, mert az apálylyal visszafelé folyó hullámokon játszva eveztünk volna hajónkig. Ekkor hirtelen eszünkbe jutott, hogy ma, teljes holdtölte napján, a dagály korábban és sokkal nagyobb mértékben áll be, mint rendesen, (Springflut.)

Madárvilág a zátonyokon 
Rögtön elindultunk hát hazafelé, még pedig vitorla alatt. Egy darabig könnyen folytathattuk utunkat és nemsokára elértük a zátonyhoz legközelebb fekvő japán hajókat, még pedig elsősorban a „Csokay-kan”-t. Innen már csak két tengeri mértföldnyi utunk volt a „Zrinyi”-ig.”

Hajóraszállás a bennszülöttek csónakján nehéz hullámzásnál 
Gáspár Ferencz e műve nagyjából tíz évvel első művének megjelenését követően került az olvasók elé. Az első könyve a „Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel” jelentős siker volt és több száz levelet kapott az olvasóktól, akik elismerésük mellett köszönték a hiánypótló mű megjelenését is. A szerző népszerűségének köszönhetően számos helyre hívták előadni a témában, vagy éppen kérték fel újságok egy-egy cikk megírására. A „Hét év a tengeren – Egy hajóorvos naplójából” című munka lényegében ezeknek, a nagyjából tíz év alatt itt-ott megjelent cikkeknek a könyv formájában történő bemutatása. A könyvben a szerző saját élményeiből táplálkozva mutatja be a tengerészélet sokszínűségét, a tengeri hajózás fejlődését, a kereskedelmi hajózást és epizódszerű történeteket is mesél a világ számos pontján átélt élményeiről. Gyakorlatilag egy olyan komplex mű, amely az utazás, a hajózás és a tengerek valamint a haditengerészet iránt érdeklődök számára, egységesen kitűnő olvasmány lehet.

Vitorlák alatt a dagály ellen
Gáspár sikere jó stílusában és hitelességében volt. Olyan sok időt töltött hajóorvosként a vízen, és olyan sok helyen járt a világon, hogy igazi szakértője lett a tengeri utazásnak, hajózásnak. Művei alapban kiemelkedőek, de a bőséges illusztráció tovább erdősíti azokat, ahogy a most bemutatott műve esetén is. A könyv bár nem extrém ritka, de könnyen beszerezhetőnek sem nevezhető, főleg ha valaki ragaszkodik az eredeti díszes kiadáshoz. Ugyanakkor, aki nem kívánja birtokolni a könyvet, „csak” olvasni szeretné, annak szerencséje van, hiszen Gáspár Ferencz több műve elektronikus formátumban is elérhető, ahogy a „Hét év a tengeren – Egy hajóorvos naplójából” című is, ingyen letölthető akár a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából, vagy az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából is. A hajók, a hajózás, a tengerek és a tengeri utazás kedvelőinek kötelező olvasmány, de meggyőződésem, hogy mindenkinek, és ezt korosztályi értelemben is értve, bátran tudom ajánlani. A mű megjelenését követően pár év múlva jelenik meg Gáspár Ferencz életének fő munkája, amely egy hihetetlen terjedelmű, többkötetes, fantasztikus útleírás. A szerzőtől tehát csak rövid időre búcsúzunk, hiszen hamarosan „A Föld körül” című monumentális munkájával tér vissza az ELBIDA projektben.  



2019. szeptember 29., vasárnap

Bulyovszky Lilla uti naplója

Múlt heti bejegyzésem végén jeleztem, hogy e héten is egy női szerző művét mutatom be az ELBIDA projektben. Bulyovszky Lilla a kor ünnepelt színésznője volt Európában, Dumas regényt írt róla, királyok rajongtak érte, népszerűek voltak művei és mindemellett korának egyik legnagyobb mecénása is volt. Novellái, színdarabjai és regényei mellett két útirajz szerzője is. A „Bulyovszky Lilla uti naplója” című könyve, útirajzai közül időrendben elsőként jelent meg. A színésznő szerző művében a karrierjét alapjaiban meghatározó európai utazásáról mesél, rendkívül színes és olvasmányos formában. A kétkötetes könyv 1858-ban jelent meg Pesten, Boldini Róbert Könyvnyomdájának segítségével. A saját korában 2 ft. 20 kr.-ba kerülő összesen 374 oldalas műben egyetlen illusztráció sincs.



Gyulafalvai Bulyovszky Gyuláné szilágy-somlói és horogszeghi Szilágyi Lilla azaz Bulyovszky Lilla elfeledett nagyjaink közé tartozik. Bár sokan tudják, hogy színésznő volt, de életének részletei kevéssé ismertek, miközben valódi szupersztár volt saját kora Európájában. Szilágyi Lilla a nemesi származású szilágy-somlói és horogszeghi Szilágyi család gyermekeként látta meg a napvilágot, 1833. május 25-én Kolozsvárott. Apja Szilágyi Pál kolozsvári színész, míg anya Kelemen Magdolna színésznő volt. Apja mellett már egészen korán gyermekként ismerkedett meg a színház világával, amely erős benyomást tett a gyermekre.

Bulyovszky Lilla 
Hétéves korában már táncos tündérként szerepel a színpadon, de valódi színésznőként először 1846. december 9-én a pesti Nemzeti Színházban lép fel, a „Falura kell menni” című vígjátékban, Paulina szerepében. A kritikusok egyöntetűen elismerően fogalmaznak a fiatal tehetségről, és már akkor nagy jövőt jósolnak neki. Mindössze 15 éves, amikor megismerkedik a márciusi ifjak egyik vezérével, Bulyovszky Gyulával. A kapcsolat 1848 tavaszán indult, majd még azon év novemberében házasságot is kötnek. Bulyovszky Gyula nagy műveltségű író volt, aki mellett a fiatal lány tehetsége tovább tudott fejlődni. 1851-ben már a Nemzeti Színház tragikája lett, ahol fontos szerepeket is játszott. A színpadon aratott sikerek mellett, egyre jobban felkarolták, művészi és irodalmi körökben is. Bár sikeres volt, a kor hazai szupersztárja Jókainé Laborfalvi Róza azonban 1859-ig egyeduralkodó volt a területen. Mivel Laborfalvi mellett mellőzöttnek érezte magát, úgy döntött külföldre utazik. 1857-ben elsőként indult útnak Párizsba.

Bulyovszky Gyula 
Az utazása során megismerkedik Alexandre Dumassal, aki bevezeti a francia művészvilágba, és akinek köszönhetően hamar ismerté és elismerté vált. A párizsi tartózkodás alatt rá kellett azonban jönnie, hogy soha nem fog tudni megtanulni úgy franciául, hogy ne legyen akcentusa és ez lehetetlenné teszi karrierje kiteljesedését. Mentőötletként jön képbe Németország. A terv az volt, hogy Németországba megy, tanul és ott épít karriert. Dumas felajánlotta Lillának, hogy elkíséri útján és együtt keresnek egy német színházat. A közös utazásukról írja meg később Dumas, „Une aventure d’amour” című regényét, melyben egy tehetséges fiatal színésznő és egy középkorú férfi különös kapcsolata áll a középpontban. Dumas a regényben még a neveket sem változtatja meg, amely idehaza problémákat okoz Bulyovszky Lillának. Itthon többen a színésznő árulásáról beszélnek, hiszen a regényben elhangzik egy mondat, amely sokakat hazafias érzéseiben sértett meg. ”Magyar színésznő vagyok, és magyar nyelven játszom. A közönség, melyhez szólhatok, mindössze 6-7 millió ember. Én 30-40 millió emberhez akarnék szólni, német színpadon és német nyelven.”

Alexandre Dumas 
Utazásáról bár hazatér, de rövid idő múlva 1859-ben újra útnak indul és néhány hét múlva már egy német fejedelemség, udvari színházában játszotta a Stuart Mária címszerepét. A darab meghozza a várt sikert Lilla von Bulyovszkynak és rövidesen már egyértelműen a német nyelvű színjátszás Európa-szerte elismert sztárja volt. Németországon kívül, számos országban fellépett, mint ünnepelt színésznő. Idehaza csak férje lapja a „Nefelejts” számol be sikereiről. A feszültség azonban továbbra is érezhető itthon, olyannyira, hogy Jókai amikor saját lapjában gúnyolódó cikket ír a színésznőről,a  férj Bulyovszky Gyula párbajra hívja régi barátját. A párbajt bár mindkét fél túléli, Bulyovszky Gyula komolyabban megsérül.

Bulyovszky Lilla, Stuart Mária szerepében 
Lilla külföldön sikert sikerre halmozott és csak 1863-ban jött újra haza Magyarországra, apja ötvenéves színészjubileuma alkalmából. Ekkor még mindig nem bocsájtott meg neki a sajtó. Visszatért Németországba, majd az állandó fellépések miatti fáradságát, egy utazás során kívánta kipihenni. Egy szerencsés véletlen eredményeként így jut el Norvégiába, amely utazásról jelenik meg később második útirajza. A sikerei csúcsán lévő Bulyovszky Lilla 1875-ben, 42 éves korában visszavonul a német színpadtól és visszatér Budapestre. Itthon vidéki körútján több városban vendégszerepelt, fellépett Aradon is, ahol bár kitörő lelkesedéssel fogadták, végül végleg visszavonul és soha többé nem lép fel. 

Bulyovszky Lilla
Bulyovszky Lilla mindig is híres volt arról, hogy sokat adakozott, élete hátralévő részében gyakorlatilag szinte már csak jótékonykodással foglalkozott. Alapítványokat hozott létre, árvaházakat támogatott, idős színészeket segített és számos egyéb jótékonysági cselekedett fűződött a nevéhez. 1909. december 11-én hunyt el, 86 éves korában Grázban, de koporsóját később hazahozták Budapestre. Végrendelete szerint az összes ingatlana eladásából származó bevételt Kolozsvár városának adományozta, egy a városban alapítandó lelencház felépítése és működtetése céljából.

Részlet a könyvből:

„Magát a várost a vár tetejéről akartam nézni; de midőn felértem, jó ideig nem volt szemem a városnak, hanem csak környezetének. Mintegy tizenöt oldalról mindenfelé más meg más hegycsoportozatokat lehet látni. A hegyek csucsai hóval boritvák, mely ezüstként csillog, midőn napsugarak által látogattatik. A lég oly tiszta, hogy a legtávolabb tárgyak is rendkivül közel látszanak. Ha pedig köd vagy felleg borítja a hegyek ormait, a homályos körvonalakból a legphantastikusabb alakokat teremthet magának a meleg képzelődés.


Párizs látképe 
Az óra, mit e vár bástyáján tölték, örökké feledhetlen lesz előttem; nemcsak azért mert a legszebb látvány tárult itt fel előttem, hanem azért is, mert egy iszonyatos esetnek levék szemtanuja. A fényes mészhegyek és az azokat környező hegycsoportozatoknak csodálásában valék elmerülve. De végre tekintetem elfáradt, és mintegy összegyüjtve; magamnak mindazt amit egy rövid óra alatt láték, becsuktam szemeimet, és önkénytelen annyira elmerengtem, mikép néhány perczig, bizonyosan nem tudnám vala megmondani hol vagyok.

Berlin 
Mozart és Haydn, Garay és Vörösmarty és sok mindenféle, mi e nevekkel eszmekapcsolatban áll, fáta morgánaként vonultel lelki szemeim előtt, épen ugy, mint mielőtt szemeim becsukán, Salzburg hegyeit és tündéres szép környékét csodálám élő panorámaként. De a képek, mik megleptek, oly zavartak és összefüggéstelenek valának, hogy mégcsak mint álomnak sem lett volna értelmük. Csak arra emlékezem, hogy egy sajátságos varázsteljes zenére hallgaték, melyben Mozart mysticus hangtengere, Vörösmarty hős szózata, Haydn istenszent dallamai, és Garay lyrája valának egyesítve. Ah, mily bűvös perczek voltak azok. Ismeretlen regiók nyiltak meg előttem, és nem mertem szemem felnyitni, hogy mindaz mit látni és hallani véltem, el ne tünjék.

Drezda látképe
Berlini utcakép 
Pedig a mit hallék nem vala puszta képzelet, hanem teljes valóság. Szóval Salzburg harangjátéka volt az, mely reggel 7 – estve 6 – és éjjel 11 órakor naponként megszólal. Hogy mellette csaknek visióim voltak, azt az elragadtatáson kívül, melyet a csodaszép vidék okozott, tán annak is tulajdoníthatom, hogy egész nap templomokat, kriptákat és siremlékeket látogattam. Az effélék pedig idegeimre és kedélyemre rendkivül hatnak. Sokat adtam volna, hogy az előttem szokatlan egészen uj és kétségkivül igen harmonikus zenét tovább hallhatám vala, de sajnálatomra nem tartott soká, és álmaimból egy nagyon is a földre emlékeztető esemény által kellett kiragadtatnom.

München látképe 
Midőn t.i. mysticus zenémnek legutolsó hangja elzengett e tiszta átlátszó levegő hullámzatain, egy borzadalmas sikoltás és tompa esés követé azt. A bástyáról hol állék, arra tekinték honnan e rémületes hang jött, és bár alig másodperczre esett tekintetem az iszonyu látványra, mégis örökre emlékezetembe véste magát. A roppant magas bástyáról egy férfiu, életéne önkényt véget vetendő ugrott a mélységbe, és a sikoltás már esésközben lehetett rémületének kifejezése; és a tompa esés haldokló tetemeinek volt utólsó vonalglása. Komolyan rosszul lettem, és korán lefekve egy igen rosz éjet tölték. Másnap vezetőmtől hallám, hogy a boldogtalan még nem volt 24 éves, az iparosztályhoz tartozott és szerencsétlen szerelemtől vezéreltetett e kétségbeesett lépésre.

A Notre-Dame székesegyház

A Notre-Dame székesegyház 
Az eset az egész városban sensatiot gerjesztett, és mindenki látni akarta a tragicus szinhelyet; én sokat adnék ha nem láttam volna. Még másnap is igen kedvetlen valék; mert mindenfelé csak a szerencsétlen fiatal emberről beszéltek, kit igy nem valék képes feledhetni.  Most hogy meghalt, mindenki csak szépet és dicséretest tudott felőle mondani, és akár hányan tettleg is segitették volna, míg élt a szeretett leány atyjánál egyre rágalmazták, és bár husz ajtón is kopogtatott nem birt oly kölcsönre szert tenni, a mennyinek segedelmével mesterségét önállólag gyakorolhatta volna. Már három éve hogy szerette a leányt, és az is, ha bár elég kérője volt még addig mindegyiknek kosarat adott. De utoljára az atya, részint rábeszélés, részint fenyegetéssel oda birta leányát, hogy legujabb kérőjét ne utasítsa vissza; és a leány nem volt elég erős ellentállni, vagy talán ő is megunta a várakozást, és kétségbe esett egy jobb jövő felett. És a fiatal ember számot vethetett magával és megismerhetni vélte, hogy azok közül való, kiknek csak egy boldogság mosolyoghat, a szerelem boldogsága. És szegény nem tudta meggondolni, hogy a világ nagy, a sziv gyönge, és az idő hatalmas; hanem elvesztvén az egy kártyát, melyre mindent feltett – megfizette tételét.

A mely órában esküdött a hűtlen, azon órában itélte őt örök bánatra.”

Szent Gereon templom - Köln 
Bulyovszky Lilla élete egészen lenyűgöző, amely nagyban volt köszönhető tehetségének is. Hitt magában, és ahogy mondani szokták, „a tehetség utat tör magának”, így Bulyovszky Lilla is, minden nehézséget leküzdve sikerre vitte terveit. A „Bulyovszky Lilla uti naplója” című könyvből is sugárzik a tehetség, amely miatt bármiről is ír, valahogy mindig lebilincseli az olvasót. Bár valóban klasszikus útirajz, mégis valahogy kicsit több ez a könyv, mint "csak" útirajz. Élmények, történetek, emóciók színesítik az utazás történetét, amelytől még inkább magával ragadja a könyv az olvasóját. Mesél a vidékről és városokról amerre jár, de az útja során vele kapcsolatba kerülő emberekről is sajátos jellemzést ír. Párizsba indul, de Németországon keresztül utazik oda. A harmadik fejezet már Párizsról szól, amely város dominálja a kétkötetes művet. Párizsból, a Rajna-vidéken és számos német városon keresztül, Weimarba ment Liszt Ferenchez, ahonnan Drezdán át tért haza végül.

Liszt Ferenc nagy rajongója volt Bulyovszky Lillának 
Nagyon szerettem Bulyovszky Lilla bár terjedelmes, de apró méretű könyvét. Nyilván a ritkasága is rendkívül vonzóvá tette, de mindemellett olvasóként is van benne valami plusz, ami miatt maradandó élmény a könyv. A szerzőnő útirajzaiból talán ez az időben elsőként megjelenő mű a kevésbé ismert, míg a norvégiai útjáról szóló második műve, talán a reprint kiadásnak is köszönhetően ismertebb. Gyűjteményemben Bulyovszky másik művéből csak töredékkel rendelkezem, de amint teljessé válik a mű, abba is belekezdek. Sajnos ismereteim szerint a „Bulyovszky Lilla uti naplója” című mű nem elérhető elektronikus formában és tudomásom szerint reprint kiadás sem jelent meg róla, így vajmi csekély az a kör, aki olvashatja a különleges művet. Tipikusan az extrém nehezen beszerezhető, de erősen ajánlott kategória a könyv, amely szerzőnőjével reményeim szerint hamarosan újra találkozhatunk az ELBIDA projektben.







2019. szeptember 22., vasárnap

Budapestről Párisba

Kaposváron van a Magyar Honvédség 64. Boconádi Szabó József Logisztikai Ezredének a központja. Minap egy hivatalos ügyintézés során szükségem volt a pontos postacímére az ezrednek, így rákerestem az interneten a Boconádi Szabó névre. A találatok között feltűnt egy oldal, ahol rendszeresen kutatok információk után régi könyvek vagy éppen szerzők kapcsán, így kíváncsiságból rákattintottam, hogy pontosan ki is volt Boconádi (Boczonádi) Szabó József. Az életrajz gyors átfutásakor megakadt a szemem felesége nevén. Az ELBIDA projekt hátterét biztosító gyűjteményemben sok könyv van, fejből nem tudnám felsorolni mindet, de ha hallok vagy olvasok egy címet vagy szerző nevet, akkor az általában beugrik, hogy találkoztam már vele a könyvespolcomon. Boczonádi Szabó József felesége homoródszentpáli Szentpály Janka nevével ugyanígy voltam. Amint megláttam tudtam, hogy van tőle könyvem. Hazaérésemet követően elkezdtem keresgélni és hamarosan a kezemben fogtam Szentpály Janka „Budapestről Párisba” című ritka útirajzát. A szerzőnő a kiegyezést követően utazik vonattal több kisebb megállót követően Párisba, majd onnan vissza Budapestre. A műben meglehetősen kevés személyes élmény vagy tapasztalat olvasható, nagyrészt tényszerű információközlés az, amit a szerzőnő leír, így néhol már-már unalomba fullad a ritka úti beszámoló. A könyvet 1874-ben nyomtatták az Athenaeum nyomdájában, Budapesten. A mindösszesen 194 oldalas műben egyetlen illusztráció vagy kép sem található.



homoródszentpáli Szentpály Janka (a könyvben Szentpáli Janka) írónő, az Ugocsa megyei Halmiban született 1831. március 14-én. Apja a máramarosi főispán és országgyűlési követ Szentpály László volt, míg anyja Szotovszky Klementin. Élete korai szakaszáról, iskoláiról nem találtam információt, azonban szerelmeiről igen. Szentpály Janka első nagy szerelme Irányi Dániel volt. Kapcsolatuk nagy szenvedéllyel indult, aztán nem lett végül házasság belőle, de levelezésük később nyomtatásban is megjelent. 

A fiatal Szentpály Janka
Második szerelme, a már említett boczonádi Szabó József volt, akit a szabadságharc bukását követően Aradon halálra ítélnek, majd végül 16 év várfogságra változtatják a büntetését. A börtönbüntetése alatt néhány rabot, így őt is Aradról Munkácsra helyeztek át. A foglyok szállítása során pihenőt tartottak Halmiban, ahol a Szentpály-i birtok is volt. Szentpály Janka és Szabó József összetalálkoznak és a mindössze fél óráig tartó találka szerelemre lobbantja őket olyannyira, hogy azon melegében örök hűséget is fogadnak egymásnak. boczonádi Szabó József fogságának vége ekkor még messze van, de ez nem tántorítja el Szentpály Jankát. Levelezni kezdenek és egészen az 1856-ig levélben tartják a kapcsolatot, amikor Szabó József kegyelmet kap. 

A fiatal Boczonádi Szabó József
A szabadulást követően 1856. augusztus 25-én házasodtak meg. Az ekkor már Szabó Józsefné Szentpály Janka tagja lesz az 1868-ban alakult Országos Nőképző Egyesületnek, amely a „hazai nőnevelés ügyét” szerette volna előremozdítani.

Az Országos Nőképző Egyesület küldöttgyűlésén
A középső hölgytől jobbra a harmadik Szentpály Janka
Mindeközben folyamatosan ír. Tárcacikkei jelennek meg a Pesti Naplóban és a Fővárosi Lapokban, míg az Egyetértésben politikai cikkei és regényfordításai. Magyarországon ő írta az első arcismét a svájci Johann Kaspar Lavater munkája nyomán. A mű központi témája, hogy mire lehet következtetni az emberi arcvonásokból. 

Szentpály Janka
Házasságából három gyermekük született, Irén, Aranka és Jenő. Szabó József 1893-ban, nyugalmazott altábornagyként, 68 éves korában hal meg, míg Szentpály Janka 1908. május 5-én Budapesten, 77 éves korában. A fél órás találkozó során tett örök hűség fogadalmukat végül megtartották.

Részlet a könyvből:

„Kétségtelen, hogy Páris más városoknak nagyon fölötte áll, hanem aztán más nemzetekre magas polcáról egész önérzettel tekint is le, s ha az ember előttük valamit mi nem francia dicsérni mer, szánakozva mosolygják le együgyüségét. A francia önhitséget leginkább egy felolvasáson volt alkalmam megcsodálni, mit egy tisztelt ur tartott a francia befolyásról keleten. E jó ur, nemzete rendkívüli befolyásával a törökök erkölcseire dicsekedvén, különösen a szentföldön kivívott diadalokat kizárólag maguknak tulajdonította s úgy beszélt, mintha más nemzetek kardvonást sem tettek volna soha s egyedül az ő érdemök lenne, hogy az egész világ Mahomed hive vagy felkoncolt martaléka nem lett; s midőn ez öndicséret bombasticus phrasisait nagy pathossal szórta a hallgatóság lelkesült füleibe, ezek szűnni nem akaró tetszésnyilatkozatokban s erős tapsban törtek ki. Csak én szerettem volna belé kiáltani ez érdemetlen örömzajba: Hohó tisztelt úr! nem jól tetszik értesülve lenni; talán más nemzet is vesztett hősöket s vért a félholdosok elleni harcban, talán nem egyedül önöket illeti a dicsőség ezek megfékezésében s legalább egy szavával illenék ezekről is megemlékeznie! de hát persze, hallgattam, legfeljebb gyenge gunymosoly vonult végig ajkamon, miből azonban édes nemzetemnek is jutott egy piciny rész megemlékezve, ennek is néha kissé tulcsigázott önteltségéről.

Bécsi látkép 
E tény egy másik szóváltásra emlékeztet, mely köztem s egy francia közt történt, kivel az étkezésnél gyakran találkozván, megismerkedtünk. Érdeklődve kérdezé, melyik nemzethez tartozunk: »Monsieur, nous sommes des barbares« mondám mosolygva. »Oh que non madame, vous étes ce qu’il y á de plus civilisé;« felelé ő udvariasan; mire aztán kissé gúnyosan jegyzém meg: »Pourtant nous ne sommes pás francais.« Megtudva hogy magyarok vagyunk, a legnagyobb érdeklődéssel kérdezősködtek hazánkról. Általában szeretik ők a magyarokat, rokonszenvvel, elismeréssel beszélnek felőlünk, már a kik t. i. megtudják különböztetni Ausztriától, mert egy nagy rész még mindig germán vagy szláv népfájnak tart bennünket.

Korabeli utcakép - München 
Más hibája még e nemzetnek, hogy adott szavára keveset tart, igér, könnyen lelkesül s köt barátságot, szereti a phrasisokat, hizelgést s szóval még életét is rendelkezésedre bocsátja, de ha tényre kerül, az ugyan csalódik, ki ez emphasist s nagyszavakat készpénz gyanánt veszi. Önzőbb nép nem igen lehet, bár ragyogó tulajdonai s ékes beszédje elkábitja az idegent. Csak szavakban nem fukarok, s mig az angol egy kézmozdulattal felel, a franciától alig menekülhetsz. Jaj neked ha utad sietős s az utcán nem ismered ki magad; ha felvilágosítást kérsz, anynyit beszélnek, hogy szabadulni nem birsz, de a végén csak ott vagy ahol azelőtt; hanem az is megtörténik, hogy a legnagyobb készséggel célodhoz vezetnek. 

München - Marienplatz
Kivált a constablerek, csak azért vannak ott, hogy a közönség, különösen nők szolgálatára legyenek. A francia barátságos, szolgálatra kész s nők iránt még a legközönségesebb munkás is udvarias. Ha társas kocsiba ülve hely nincs, a férfiak rögtön felállanak s helyet adnak a nőknek, s bármily tolongásban sem történhet, mint Pesten, hogy meglökdössék; vagy hogy több férfi össze fogódzva a nőt a járdáról leszorítsa; de még az is példátlan hogy taligát toljanak s puttonyos emberek ténferegjenek a járdán s másokat, különösen tisztességesen öltözött nőket onnét a sárba kényszerítsenek, mi nálunk napirenden van, valamint általában a közönséges osztály naponta észlelhető brutalitása szomorú tanujele még azon lelki állapotnak s műveltségi foknak, melyen e nép még, fájdalom! áll. Különben nemcsak a népről lehet azt általában mondani, sőt a műveltebb osztály egy részéről is, mert sajnos! nálunk még sok férfi érdemnek tartja, ha a nővel testi erejét vagy hatalmát éreztetheti bár mily részben, azon tudatban lelve önérzete kielégítését, ha ennek ura és zsarnokául feltolhatja magát, s nem átallja ez által csupán műveltsége teljes hiányát s lelki szegénységének tagadhatlan bizonyítékát elárulni.

Salzburg látképe 
A francia az udvariasság, a rend embere, a szabályokat még tömegben is megtartja. Ha szűk helyen kell sok népnek átmenni, a mindenütt jelenlevő constabler rögtön kiáltja: »Faites queu» ! mi annyit jelent hogy sorba menjenek, s ez itt már annyira szokás hogy még maguktól is követik, s a tolongás elkerülése végett kettesével sorba állnak s nem tű­rik el sem urnak sem urnőnek, hogy a korábban érkezettet megelőzze.

Utcakép a korabeli Bécsből 
A városi rend és tisztaság is példás. A szemetet este 10 után teszik ki az utcára a ház ajtajába, mikor aztán a rongyszedő, Parisnak ez egyik különlegessége, hosszú villájával azt feltúrván, a használható tárgyakat hátán levő puttonyába rakja, a többit pedig a szemetes kocsi éjji 1 órakor viszi el, nem úgy mint nálunk, hol ha nem vigyázunk könnyen megtörténik, hogy e szemetes fiókok illatos tartalmá­val még ünnepen déli 12 órakor is nyakon öntetünk, mert Budapesten a 10 órától délután 4-ig terjedő időszak van épen legalkalmasbnak kiszemelve arra hogy efféle az egésséget, tisztaságot s jólevegőt elő­ mozdító aestheticus expeditiók véghezvitessenek.

Az Opera 
Itt a kereskedések esti 10 óráig, sőt mint a házak kapui éjfélig is nyitva állanak, de ennek dacára oly kevés rablás s lopás történik, hogy ez csodálkozásunkat költé fel; valamint általában a személy s vagyonbátorság oly biztos lábon áll itt, mint talán sehol a világon. Számtalan tisztességes nő egyedül jár az utcán éjfél után is, egyedül megy vendéglőbe étkezni s ebben senki sem ütközik meg, sem kiváncsi szemekkel vagy kihivólag tekintgetni rá nem merészkedik, annál kevésbbé megszólítani az utcán vagy kisérgetni, mint nálunk, hol az egyedüljárni kénytelen nőknek már alkonyatkor lélekzet nélkül nyargalva kell sietni, nehogy szemérmetlen férfi tolakodásának célpontjai legyenek.

Utcakép, háttérben a Panthéon 
Egy omnibusban több tárgyat ott feledtünk s három óra múlva menvén értök, sértetlenül vissza kaptuk. Esernyőnket pedig egy vendéglőben feledve, 1/4 óra múlva érte menvén visszaadták, hanem azért hogy ott hagytuk 25 centet; a felügyeletért szintén ennyit, s a vissza adásért is 25 ct. kellett fizetnünk. Egyszer a színházban borzasztó hőségben egy pohár vizet ittam, s ezt velem, mint rendkivüli czikket 50 cent. fizettették meg, ugyanott a narancs darabját egy souért árulták. Hiába, a francia élelmes!”

Arc de Triomphe azaz a párizsi Diadalív  
Szentpály Janka műve kapcsán az jut eszembe, hogy de jó lett volna, ha megfordította volna a szerzőnő az arányokat és a saját vélemény, tapasztalat dominált volna, míg a száraz tény és történelmi adat jelent volna meg csekélyebb mértékben, a műben. A könyv néhol olyan szinten száraz, hogy már-már unalomba fullad az olvasás a számtalan adat, dátum vagy név miatt. Részletesen és szárazan, szinte felsorolásszerűen írja le például Párizs templomait, temetőit és azok híres halottait, színházait és múzeumait, sőt még az azokban megtalálható festményeket és szobrokat is, stb. Néhol olyan a könyv, mint egy tényszerű útikönyv. Ugyanakkor, és ez az igazi fájdalom, ahol a szerzőnő egy kicsit elengedte magát, és személyes élményeit valamint tapasztalatait meséli, ott egészen kiváló a mű. Élvezetes, olvasmányos és a humort sem nélkülöző részek ezek, de sajnos ezek a részek alulmaradnak a száraz tényáradathoz képest.

A Notre Dame székesegyház 

Azonban ha az olvasói szemüvegemet leteszem, és csupán könyvgyűjtőként tekintek a műre, akkor bátran mondhatom, hogy fantasztikus könyv, egy igazi kuriózum, hiszen Szentpály Janka műve is a kimondottan ritka művek közé sorolható. Gyűjtőknek tehát ajánlott könyv, de olvasóknak kevésbé. A sors furcsa fintora, hogy az előző bejegyzéseknél, amelyek egészen kiváló könyvek voltak olvasói szemmel is, nem volt elérhető elektronikus formátum, de Szentpály Janka kevéssé olvasmányos művénél van elérhető és ingyenesen letölthető példány az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában. Érdekességként ajánlott belepillantani a műbe, akinek pedig van türelme és megtalálja az időről-időre előbukkanó személyes benyomásokat, az még jól is fog szórakozni pár oldal erejéig. Az ELBIDA projektben elbúcsúzunk a különös szerzőnőtől, hiszen bár számos önálló műve jelent meg, utazással kapcsolatos csak ez az egy volt. Jövő héten folytatom tovább a blogot, ismét a szebbik nem egy képviselőjével, egy utazó színésznővel, aki nem mellesleg Szentpály Janka kortársa is volt.