2016. március 8., kedd

Délszaki ég alatt

A magas Pirénékből, a tengerek mellől

Vajda Viktor műve Budapesten 1885-ben jelent meg Ifjabb Nagel Ottó gondozásában. A könyv egy objektív, kalandoktól mentes, klasszikus útleírás 270 oldalon.



A Roland-hasadék

Vajda Viktor 1835-ben született Kolozsváron. Apja törvényszéki bíró volt, így tanulmányait Ő is jogi akadémián végezte, Kolozsváron és Nagyszebenben. Az egyik ügyvéd rokonánál tett próbálkozás után a kölcsei Kende családhoz ment nevelőnek. (A Kende család rokon a Kölcsey családdal) A családnál gyakran megfordult Kölcsey Ferenc, így Varga Viktornak volt alkalma megismerni ezt a szellemi légkört. Nevelői munkáját követően Pestre költözött, ahol hírlapíró és később elismert zenekritikus lett. Szeretett utazni Európán belül. Bejárta Németországot, Olaszországot, Svájcot és Spanyolországot, de igazán a szívéhez Franciaország nőtt. Itt többször megfordult.  1887-től 1900-ig francia nyelv és irodalom tanár volt a kecskeméti főreáliskolában. 1916-ban Makón halt meg 81 évesen.

A Vignemale
A canteretsi gave

Részlet a könyvből:

„ Annyi mindenféle útleirás, úti kép, világlátottságot igazoló könyv után, ime egy kötet, mely a magas Pirénékbe vezeti az olvasót. Ismeretlen és távoli világrészek többször bemutatott a talán czifrábbnál czifrább rajzai között egy munka, mely a mai közlekedés kényelménél fogva aránylag még nem is oly igen messze fekvö hegyvidéket tárgyal, mely azonban, úgy látszik, mégis kevésbé ismert mint akár Éjszak-Amerika emlegetettebb tájai. Mert a Pirénék némileg még a francziák előtt is csak ujabb időben nyertek közkedveltséget, s ezzel általánosb látogatottságot. Régebben csak szelidebb völgyeit nézték meg, ott ábrándoztak nem annyira magok a francziák mint inkább az idegenek; de mióta a magas Pirénék nagyszerű szépségei nyilvánvalókká lőnek, a divat is megkövetelte jogát s úgy tesz, mintha tisztán szépészetből venné pártfogásába az új vivmányt, holott csak szokásból cselekszi. Nálunk sincs másként. Régente nem sokat törődtek a Kárpátokkal, tudták róluk, hogy hóval vannak borítva az év nagyobb részén át, s nem igen közeledtek feléjök, sőt Petőfi s átalán amaz irodalmi iskola óta, mely az Alföldet magasztalta, a rónát, a pusztát már csak hazafias és nemzeti szempontból is a fenyvesek zordon bérczei felé helyezte: a Kárpátok rossz hirbe kerültek. S mit tapasztalunk ma? Azt, hogy a magas Kárpátok most már mindegyre nagyobb érdekeltség tárgyai, tátogatottságuk hovátovább jelentékenyebb, honfiak és külföldiek versenyezve sietnek oda, és magasztalják szépségüket. Ki beszél ma a diósgyőri Tempéről? melyben atyáink oly hosszú időn át gyönyörködnek vala. A mai izgatott kornak, úgy látszik magvasabb táplálékra van szüksége; s ha elmereng is a békés völgyek szépségén néhány pillanatig, úgy mégis állandóan csak az eget verdeső hegyóriások birják lebilincselni érzékeit.”


Luz völgye
A gabiétoni jéghegy jégtüi

Vajda Viktor nem egy nagy felfedező, hanem egy pedagógus, műfordító, zenekritikus és író, aki szeretett Franciaországáról és a Pireneusokról értékes útleírást készített. 1885 körül számos monumentális útleírás és élménybeszámoló született messzi tájakról vagy ismeretlen vidékek felfedezéséről. E művek mellett talán eltörpül a „Délszaki ég alatt” mint úti kaland, ugyanakkor az akkori Franciaországról egy kiváló írás született, ami mindenképpen említésre méltó egy antik útleírásokkal foglalkozó blogban. A könyv gerincét adó, Pireneust tárgyaló és bemutató részek a mű saját korában pedig hiánypótlónak voltak mondhatóak.