2016. május 31., kedd

Repülőgépen az Északi sark felé

A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat következő kötetében, elsőször az ELBIDA projektben „repülőgépre szállunk” és ismét a sarkvidék felé vesszük az útirányt. Walter Mittelholzer „Repülőgépen az Északi sark felé” című műve 1926-ban jelent meg Budapesten a Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) R.T. Könyvkiadóvállalat kiadásában 187 oldal terjedelemben. A könyvben a Mittelholzer mű mellett, egy másik írás is található, amely különleges és nem megszokott a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban. Dr. Cholnoky Jenő a sorozat szerkesztője, ebben a kötetben jelentette meg saját „A Spitzbergák földrajzi képe” című írását. Cholnoky szerint ki kellett egészíteni a Mittelholzer műben olvasottakat azért, hogy méginkább megismerje az olvasó a szigetcsoportot. A kötet ezen része klasszikus földrajzi leírás, amely tényszerűen, fotók, rajzok és térképek segítségével mutatja be a Spitzbergákat.

Sorozatkötéses kötet (MFTK)




Walter Mittelholzer svájci pilóta, fotós, író 1894. április 2.-án született St. Gallenben. 1917-ben szerezte meg pilótaengedélyét. 1919-ben társalapítóként megalapítja a Mittelholzer und Co. céget amely légi fotózással és utas szállítással  foglalkozott. 1920-ban egybeolvadnak a pénzügyileg jóval erősebb Ad Astra Aero céggel, amelyben igazgató és pilóta funkciót lát el. Később ebből a cégből alakul ki a mai napig működő Swiss Air svájci légitársaság.

Az Anker-társaság egyik kisháza

Szikra-távíró állomás régi bálnavadász állomás helyén a Green-öbölben

1923-ban az északi sarki repülős expedició tagjaként fotózza a Spitzbergákat. 1926-ban elsőként repüli keresztül észak-déli irányba Afrikát összesen 77 nap alatt. Afrikai útja után a Földközi-tenger körül repül, majd 1929. december 15.-én elsőként repüli át a Kilimandzsárót. 1930-1931-ben ismét Afrikai utakat tesz meg, majd 1931-ben az újonnan megalakult Swiss Air légitársaság technikai igazgatója lesz. Életében számos könyvet írt és közel 100.000 légi felvételt készített. 1937. május 9.-én egy Ausztriába szervezett hegymászó expedíció során balesetet szenved és életét veszíti. Walter Mittelholzer a légi fotózás úttörője volt, aki saját korában számtalan egészen különleges addig nem látott felvételt készített az általa bejárt területekről.

Részlet a könyvből:

„Félkettőkor újra minden készen volt a repülésre. Mint szárazföldi repülő, igen kíváncsi voltam, hogyan fogunk indítani a nagy hullámjárásban. Nagyon kétesnek látszott a dolog. Mikor újból messze künn himbálóztunk a nyilt tengeren, Pütz gépét a szél ellen fordította és teljes gázt adott. Fülsiketítő reccsenések, egyik ütés a másik után, rázta meg a gépet minden eresztékében! Hogy a felszállást megkönnyítsük Hammer konzullal az elülső kabinfalhoz szorultunk, közelebb a gép súlypontjához. Görcsösen kellett kapaszkodnunk, hogy a fülke ellenkező sarkába ne repüljünk. De mindhiába! Amint azt hittük, hogy végül sikerült a hullámhegyet lerázni, kemény ütközéssel újra a vízre kerültünk. Gépünk sebessége és hordképessége még mindig elégtelen volt. Negyedszer fogott hozzá Pütz és ez alkalommal kényszeríteni akarta a gépet, hogy nedves, tapadó elemét elhagyja. Nem sikerült! Amikor már nagy fáradsággal, teljesen megfeszített magassági kormánnyal, 90 km-es sebességgel éppen kikerültünk a hullámok dühöngéséből, 2 m magasságból újra mély hullámvölgybe buktunk le s a hullám óriási vízfala ránk omlott. Rettenetes ütés, érces reccsenés, az átbukó hullám keresztül zúdult rajtunk és másodpercekre elsötétítette vízmentes fülkénket. Kiröpültünk üléseinkből, podgyászunk keresztül-kasul bukdácsolt szerelőről és vezetőről csakúgy csurgott a víz. Úszómadarunk azonban lassan megint felemelkedett és úszott, amiből következtettük, hogy úszóink és a gép váza a hullámok rettenetes ütését, kiállották. De mi történt egyik szárnyunkkal? Külső harmadában le volt törve, lelógó vége már csak gyengén kapcsolódott gépünkhöz és úszott a vizén. Ilyen körülmények között továbbutazásra gondolni sem lehetett, örülnünk kellett, ha a körülbelül 1 km távolságban levő hesnaesi partot még elérhetjük. A part felé haladás lassan ugyan, de várakozáson felül simán ment végbe, a gépváz, az úszók és a propeller sértetlenek voltak, az ütést egyedül a balszárnynak kellett magára vennie. Olyan volt, mintha fűrésszel vágták volna szét. Az eseményt Hesnaes lakossága feszülten figyelte, a halászok már készen álltak, hogy csónakokkal segítségünkre siessenek, amikor megint kiúsztunk a partra.

Ymer-öböl (800 m magasságból)

A Mittag-Leffler gleccser (1700 m magasságból)

A dolog kellemetlen volt ugyan, de magamban örültem, hogy a Junkers-gépek ilyen kitűnően beválnak és ilyen, hatalmas erejűek. Sohsem hittem volna, hogy egy más repülőgép kibírja azokat a megrázkódtatásokat és ütődéseket, amelyeket négyszeres indításunk alkalmával 10 percen belül végigéltünk. Ha építőjük, a derék Junkers professzor láthatta és végigélhette volna ezt a teherpróbát, bizonyosan nagy öröme telt volna benne. Ha motorunk hibátlan, fordulatszámából nem hiányzik az 50 fordulat és nem lettünk volna annyira túlterhelve (több mint 500 kg haszon-terhünk volt*), akkor a magas hullámok között is kikerültünk volna a vízből. Ez az élmény a gépben való bizalmamat határtalanul megnövelte. A bizalmat teljesen és egészében megérdemelte és nekem szükségem volt rá, mielőtt repüléseimet az ismeretlen és lakatlan területeken megkezdem.

Konow-gleccser (1200 m magasságból)

Holta-hegy  Jakab király földjének nyugati szélén (1200 m magasságból)

A gépet két kísérőjével otthagytuk Hesnaesben, hogy ott a Dessauból küldendő pótszárnyra várjanak. Mi pedig hirtelenül előkerített magánautón, sértetlen podgyászunkkal együtt, magastörzsű bükk- és tölgyerdőn át, pompás, tiszta tanyák mellett a legközelebbi vasúti állomásra, Stubbeköbingbe utaztunk. Még elértük a kopenhágai expresszhez csatlakozó vonatot. Este ½ 8-kor voltunk a fő­ városban. Itt a balesetről már tudomást szereztek, ezért nagy tömeg üdvözölt bennünket a pályaudvaron. Másfél­ órai tartózkodásunkat felemésztette az újságíróknak adott felvilágosítás. Alig, hogy a vonatból kiszálltunk, minden oldalról megrohantak bennünket és lefényképeztek. Hesnaesi kényszerleszállásunk a következő héten a napi beszélgeté­sek tárgya volt, az újságok szárnyaszegett gépünkről borzalmas rajzokat hoztak, alatta a három utas arcképével.

A Chydenius-hegység (1700 m magasságból)

Cross-fjord (balra előre), Kings fjord (középen) és Károly-herceg-földje

Valóban örültem, amikor 9 órakor a hálókocsi megfelelő részét elfoglalhattam és ezzel Dánia szép és életvidám fővárosának utolsó búcsút mondhattam. Ki a kí­váncsi újságírók köréből, bele a kellemesen vakító fehér, ringató, hintázó ágyba, a hálókocsi magas mennyezete alatt. Amikor a kerekek megmozdulnak és egyhangú zökkenésekkel gurulnak tovább a síneken, úgy hiszem, hogy újra a repülőgépen vagyok, amely táncolva lejt át a hullá­mok taraján! Még egyszer átélem a nap nagy szenzáció­ját, hesnaesi szerencsétlen indításunk minden részletét! De aztán eljött az álom, meghozta a túlfeszített idegek csillapodását. Csak későn reggel ébredtem fel újra, amikor már régen Svédország nyugati partja hosszában haladtunk zöld erdőkön, romantikus mezőkön át, sötétkék tavak meg fjordok mellett — észak felé. Délben érkeztünk Krisztiániába. A tavasz ez évben nagyon későn és zordul jelentkezett; éppen most tartotta bevonulását, orgonafák és gyümölcsö­sök most hordták első virágdíszüket.”


Cross-öböl és a Quade-fok északról (1600 m magasságból)

A Spitzbergák térképvázlata

A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban megjelent „Repülőgépen az északi sark felé” című mű, nem a sorozat legizgalmasabb kötete, de mindenképpen különleges, mert a korabeli légi fotózásról és repülésről is érdekes részleteket mutat az olvasó számára. A könyvben olvasható vállalkozás eredendően egy Amundsen tervnek köszönhette létrejöttét. A híres sarkkutató elhatározta, hogy az Észak-amerikai Barrow-fokról átrepüli az északi sarkot. A tervezés során azonban kiderült, hogy Amundsen a repülőgépen elszállítható tartalékokkal nem tud eljutni a Spitzbergákra sem, akkor a Junkers cég egy expedíciót szervezett annak érdekében, hogy Amundsen útját előkészítsék. A cél az volt, hogy a befagyott tengerre depókat helyezzenek ki, amely aztán később Amundsen számára jelent útközben tartalékot és így lehetővé teszi az Északi sark átrepülését. Amundsen bár később megváltoztatta a tervét, ugyanakkor a Junkers cég akkor már úgy döntött, hogy az akkor már Tromsőbe ért gépét nem visszahívja, hanem továbbküldi és tudományos kutatási céllal légi felvételeket készítenek a Spitzbergákról. Mittelholzer ennek az expedíciónak volt a légi fotósa. Az út során minden képet és mozgóképet ő készített.

Az ELBIDA projektben ismét a földre szállunk és hamarosan a Tűzföldre kalauzol minket Alberto Maria de Agostini olasz misszionárius.






2016. május 28., szombat

A kannibálok földjén

Barangolás Pápua szívében


A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat 1926-ban megjelent „A kannibálok földjén” című kötete több szempontból is érdekes mű. Egyrészről a sorozatban több elsőséget is magának tudhat. Konkrétan az első olyan MFTK kötet a sorozatban, amely nem jelent meg képes borítóval, továbbá az első olyan kötet, ahol a szerző nevét nem fordítják le magyarra, hanem az eredeti neve jelenik meg a könyvben, azaz Merlin Moore Taylor. (Az ELIDA projektben visszalapozva, több magyarra fordított nevű, de amúgy külföldi szerzővel találkozhatunk, pl.: Chun Károly aki valójában Carl Chun). Másrészről a mű kapcsán érdekes a szerző személye is, Merlin Moore Taylor, akiről nem sokat tudni, továbbá izgalmas a terület ahová írásával kalauzolja az olvasót. Új-Guinea brit fennhatóság alatt álló részének 1906 óta a hivatalos neve volt Pápua. A műben a Pápua név a pápuák-lakta Új-Guinea szigetének földjét jelenti, ahová az 1900-as évek elején nagyon nehéz volt bejutni. Az itt élő primitív természeti népek életébe és szokásaiba mindeddig nem sok mű nyújtott betekintést.  Az MFTK kötet 188 oldalon jelent meg Budapesten a Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Könyvkiadóvállalat kiadásában. A műben 67 kép és egy térképmelléklet található.

Sorozatkötéses kötet (MFTK)




Az ELBIDA projekt olvasói tapasztalhatták, hogy a bevezető rész utáni blokk mindig a szerző személyének a bemutatásával, életével foglalkozik. Nos, ebben az esetben ez igen nehéz dolog. Merlin Moore Taylorról igen csekély információ fellelhető, olyannyira, hogy a fellelhető források többségében még a halála időpontját is ismeretlenként jelölik meg. Ez azért is nagyon izgalmas mert, amúgy Taylor ismert ponyvaíró volt. Amit biztosan tudni, hogy a szerző 1886. október 5.-én született Batesvilleben az Egyesült Államokban. Apja James Jackson Taylor míg anyja Myra Lou Moore volt. Felesége Lily Taylor. Foglalkozását tekintve író, újságíró akinek több korabeli ponyva lapban jelent meg, elsősorban krimi műfajban írása. 

Humphries  -  Taylor  -  Downing

Hidat verünk a Loloipa patakon

Ausztráliába utazva lehetőséget kapott két társával Új-Guineába utazni, mely útjáról az eredeti címén „The Heart of Papua” című művét írta. A könyve igazán sikeres lett és több nyelven is megjelent. Merlin Moore Taylor több forrás szerint 1939. február 18.-án Chicagoban halt meg 53 évesen.

Részlet a könyvből:

„Forrón tűzött a nap. Fáradtak voltunk. Csakhamar egy hűvös vizű patakhoz értünk és megálltunk delelni. Downing és én nem tudtunk ellenállni a csábításnak, hogy meg ne fürödjünk. Félrevonultunk, ledobáltuk ruháinkat és belegázoltunk a vízbe. Mint rendesen, ordonáncaink a közelünkben maradtak, leültek a parton és mulattak rajta, hogyan buktatjuk meg egymást az üdítő friss vízben. Fegyverüket térdükre fektetve készenlétben tartották.

Pápua főhegylánca, a Main Range

Tata Koa rozzant csónakja

Szemben álltam Downinggal, aki éppen válaszolt valamit egy tréfás megjegyzésemre, amikor látom ám, hogy leesik az álla és rémület ül ki a szemébe. Hátrafordulva engem is sziven ütött a látvány. A víz szélén a bozót közül tíz-húsz vadember szeme meredt reánk, súlyos dárdáik, amelyekkel a vaddisznókat ejtik el, hátrahajlítva hajításra készen!

Az új-guineai gyermekkocsi

Dengo, bennszülött rendőrünk 

Szorongatott helyzet. Puskánktól jó néhány lépés választott el. A rendőröké meg csak ócska egylövetű flinta. Így hát legfeljebb két lövést tehettünk, ha összecsapásra kerül a sor.

Tata Koa, az öreg varázsló

Emberevő, fűből font hajdísszel

Ha csakugyan veszedelemben forgott az életünk: egy vaddisznó mentett meg minket. A bennünket meglepő kis csapat a vadászatra induló vademberek egy csoportja volt. A vad nyomában vetődtek el idáig. Társaik mélyebben bent jártak az erdőben és sejtelmük sem volt róla, hogy ilyen nagy karaván jár a hegyek között. Abban a szempillantásban, amikor már azt hittük, lezuhog közénk a dárdák zápora, kirontott a bozótból a vaddisznó és megállt a patak partján.

Partvidéki teherhordók ebéd közben

Útrakészen Biotóban

Pillanatnyi ösztön sugalmazta-e, vagy a hegylakók vadászszenvedélye buzogott-e föl hirtelen benne a vaddisznó láttára,- bármi volt is az oka, bizonyos, hogy Dengo vállához kapta a puskáját és eldurrantotta. A golyó leterítette a disznót, elnyúlt a földön, kettőt rugott és kimúlt.

Magas allang-allang fűben menetelünk

Bennszülött rendőreink

A sziklás patakparton keményen csattant föl a fegyver dörrenése. A dörgés robajától és a föllobbanó fénytől iszonyú ijedelem fogta el kéretlen látogatóinkat. Dárdáikat lábhoz eresztették. Istenadta kedvező pillanat volt ez, Downinggal kimásztunk a partra és megkaparintottuk pisztolyainkat. Bevettük magunkat egy sziklatömb mögé. Időközben megérkezett Humphries a maga kísérőjével s a vadak elmenekültek.

Mekeoi kunyhók

Útban a vadon felé

Egy órával később megpillantottuk falujukat s újabb egy óra mulva tanyát ütöttünk a falu nyitott térségén. Senkit sem találtunk odahaza, de hamarosan fölfedeztük, hogy a nép a közelben rejtőzködik s a bozót biztos menedékéből éberen figyel bennünket. Egyik rendőrünk jelekkel kicsalogatott egy bennszülött harcost a szabad térségre és fokról-fokra odáig jutottak, hogy a vadember karnyujtásnyira merészkedett. A rendőr átölelte – meg volt kötve a barátság.

Bambusz-palack-ból itallal kinálnak

Az üdítő kókusz-tej

Előkerítettük az elejtett disznót, odaadtuk a harcosnak, az tüzet gyujtott és hozzáfogott, hogy megpörzsölje. És e közben egyre kiáltozott a társaihoz, nyilván meg akarta győzni őket is, hogy barátok vagyunk. Adtunk neki egy hatalmas bárdot; öröme határtalan volt, boldogan hadonászott az ajándékkal. Bennünk való bizalma átragadt a többire, sorra oda szállingóztak. Maga a főnök is megjelent.

Mekeoi gyermekek

Mekeoi asszony fazekat csinál

Mindez nem ment végbe hangos szó és zajongás nélkül. A kiáltozás a környékbeli falvakban is élénk izgalmat keltett. A hegyek közt messze elhallik a hang. Mindenfelől kezdtük hallani az érdeklődő kérdezősködéseket, hogy mi történik itten. Egyik házigazdánk torkaszakadtából harsogta rá a választ, átkiabált egy másiknak, aki a völgybe lenyuló sziklanyúlványon foglalt helyet és ordítozott, üvöltött késő éjszakáig.

Emberevők

Abaridi kunyhója előtt

Baj nélkül ért véget az éj s reggel, amikor tanyát bontottunk, nem lepett meg, hogy egy másik csoportot pillantunk meg az ösvényen, szemben velünk. A szomszédok egy része verődött össze, hogy lásson bennünket és elvezéreljen a falujukba.”

Az elhagyott Mikili faluban

Pápua temetkező-állvány

Merlin Moore Taylor két társával indult kalandos expedíciójára a pápuák földjére. Egyikük a fiatal ausztrál fotós volt Harry Downing, míg másik társa Pápua helyettes kormányzója, J. H. P. Murray által adott vezető Richard Humphries volt. A kormányzó emellett több fegyveres rendőrt is biztosított az expedíció részére, mert veszélyes helyként tartották nyilván a pápuák földjét. Öt tonna élelmiszerrel, sátrakkal, fényképezőgépekkel és számos egyéb felszereléssel indultak Ausztráliából. 

Két-két teherhordónk ötven-ötven fontot cipelt 

Hegylakó nők

Ennek a kalandos utazásnak a beszámolója a „ A kannibálok földjén” című MFTK mű. Taylor nem geográfus volt, hanem egy kalandor, aki ennek megfelelően nem is egy földrajzi leírást, hanem sokkal inkább egy kalandos útleírást írt. Akkoriban nagyon nehéz volt bejutni Új-Guineába, éppen ezért olyan érdekes ez a kötet. A szerző nem csak a pápuák életmódját, hanem azok lelki világát is bemutatja. Taylor esetében is többször felmerül, hogy könyvében nem ritkán talán túlzásokba esik, ugyanakkor ez nem von le a mű értékéből, mert mindezek mellett is egy különleges világba, különleges népek közé kalauzolja az olvasót. Akinek az ELBIDA projektben már több kötettel szereplő Sven Hedin kalandos útleírásai tetszenek, azoknak bátran ajánlom Merlin Moore Taylor „A kannibálok földjén” című könyvét, nem fog csalódni benne.  






2016. május 19., csütörtök

Scott utolsó útja

Scott naplója és útitársainak feljegyzései

A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat képes borítóval megjelent kötetei közül az utolsó következik az ELBIDA projektben. Gyűjteményem kialakításakor elsődleges célom volt a képes borítójú kötetek mindegyikének a megszerzése és a most következő az MFTK sorozat utolsó képes borítóval megjelent kötet. Személyes véleményem szerint esztétikailag ezek a legszebbek a teljes sorozatban. Természetesen a további kötetek bemutatása folytatódik az ELBIDA projektben, de ezt követően a klasszikus sorozatkötés lesz a jellemző az aktuális könyvek esetében.

Az utolsó képes borítójú MFTK kötet „Scott utolsó útja” címmel, 1923-ban jelent meg Budapesten a Lampel R. Kk. (Wodianer F és Fiai) R.T. Könyvkiadóvállalat gondozásában, melyet angolból Halász Gyula dolgozott át. A 404 oldalas könyv Scott naplójából és útitársainak a feljegyzéséből született. Scott drámai végű Terra Nova expedíciójának történetének bemutatása a mű, amely mindeközben egy egészen különleges vidék útleírása is egyben. A könyvben 40 kép és 1 térkép segíti az olvasót abban, hogy olvasás közben még inkább el tudja képzelni és nyomon tudja követni a Terra Nova expedíciót. Robert Falcon Scottról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az „Angolok a déli sarkvidéken” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem és ott az elolvasható.

Képes borítójú kötet (MFTK)



Részlet a könyvből:

"Januárius 16., kedd,. - 68. tanya. Magasság 2975 m. Amitől tartottunk, bekövetkezett! Délelőtt kitünően haladtunk és ebédig 14 kilométert gyűrtünk le. Déli észlelésünk 89" 42'-et, mutatott. Emelkedett hangulatban vágtunk neki pihenőnk után a hátralevő 33 kilométernek, abban a tudatban, hogy holnap elérjük célunkat. Második órája lehettünk úton, amikor Bowers éles szeme észrevett valamit, amit hórakásnak nézett" Nyugtalanította a dolog, de azért vitatgatta, hogy bizonyosan hóbuczka. Félórával később fekete foltot fedezett föl rajta. Ekkor már tudtuk, hogy nem lehet természetes hóalakulás. 

Robert Falcon Scott

Oates kapitány a lovakkal, a Terra Nová-n

Közelebb jutva láttuk, hogy fekete lobogó leng ott egy fölállított szántalp tetejében. Mellette tanya maradványai, szán- és lábszánkó-nyomok és kutyák - sok kutya - világos lábnyomai. Ezek megmagyarázták nekünk a történetet: a norvégek megelőztek és elsőnek tették lábukat a Sarkra.
Borzasztó csalódás! Nagyon sajnálom lelkes bajtársaimat. Sok minden gondolat kél bennünk és taglalgatjuk az eseményt. Holnap el kell érnünk a sarkot és aztán sietnünk hazafelé oly gyorsan, amint csak lelet.

Jéghegy közeledik felénk

A Terra Nova a Mc Murdo-öbölben

A nap minden álma szétfoszlott.  Nincs más hátra, mint a küzdelmes visszatérés! A térszín lefelé lejt, - bizonyosan a norvégeknek is könnyű útjok volt.

Barlang a jéghegyben

A kunyhó lakói

Januárius 17., szerda. - 69. tanya. A Déli Sark! Igen, a Sark, de mennyivel másképp képzeltük mi el ezt a pillanatot! Gyászos napunk volt, csalódásunkon felül heves szél támadt szembe és kemény hideg kerekedett. Fagyos lábbal, dermedt kézzel küzdöttük előre magunkat a harminc fokos hidegben.
Egyikünk sem aludt sokat. Fölfedezésünk megrázólag hatott reánk. Egy ideig a norvég szán nyomait követtük. Amennyire megítélhetjük, csak két ember járt itt előttünk. Öt-hat kilométernyi távolságon két kis hóbaba mellett vitt el utunk. Az ég beborult, a nyomokat egyre jobban belepte a hófúvás és különben is föltünően messze vittek nyugatra.
Egyenesen a sark felé vettük utunkat, a mi számításunk szerint. Félegykor pompás délebédhez fogtunk; öt óra alatt 14 km-nyi utat tettünk. Észlelésünk eredménye: 89° 53' 37 ".

Scott kapitány

A depó-elhelyező csoport, visszatérte után, a téli szálláson
Folytattuk utunkat még 12 kilométerre, egyenesen délnek. Bowers igen nehéz körülmények között végzi ma a szélességi meghatározást: szilaj szélben, -30 fokos, csontig maró, nyirkos hidegben. Utolsó félnap is lefelé hozott utunk, de előttünk úgy látszik, emelkedik a térszín. Az elmúlt napok borzasztó egyhangúsága mitsem változott. Nagy ég! Borzalmas hely ez, - fájdalmas elgondolni, mennyit küzködtünk érte az elsőbbség jutalma nélkül.

Edward A. Wilson

Ebéd Scott kapitány utolsó születése napján

Sebaj, mégis csak valami, eljutni ide! És a szél holnap jó barátunk lesz. Bosszúságunkban is jó kövér levest főztünk a sark elérésének örömére és egy darabka csokoládéval és egy cigarettával jutalmaztuk meg magunkat. Az utóbbit Wilson hozta magával.

Scott kapitány naplóját írja fülkéjében

A sarki csoport ebédel a sátorban

És most rohanunk haza, kétségbeesett erőfeszítéssel. Szeretném tudni, sikerül-e elérnünk otthonunkat.

Campbell és Priestley lepény-jégen hajókáznak

Edgar Evans

Januárius 18., csütörtök. - Megfigyeléseink összegezése után azt találtuk, hogy 6 ½ kilométerre vagyunk a sarktól. Két kilométerrel túllőttünk célunkon és hatodféllel kitértünk jobbra tőle, Nagyjában ennek megfelelő irányban Bowers fölfedezett egy hóbabát vagy sátrat.

Útban a déli sark felé

Kifeszítjük a kettősfalú sátrat fenn a fennsíkon

Megérkezve a sátorhoz - mert az volt - tanyánktól kb. 4 kilométernyire, tehát a sarktól 2 ½ kilométerre, ott találtuk öt norvég utazó följegyzését, mindössze ennyit:

Roald Amundsen
Olav Olavson Bjaaland
Hilmer Hanssen
Sverre H. Hassel
Oscar Wisting

16 Dec. 1911."

Scott a Discovery expedíció után visszavágyott a sarkvidékre. Ő akart lenni az első, aki meghódítja a Déli-sarkot. 8 év telt el az előző kalandja után, mire összeállt a Terra-Nova expedíció anyagi és egyéb feltétele. Scott mindenképpen a Déli-sarkot célozta meg, de Amundsennél eleinte még az Északi-sark volt a cél. Frederick Albert Cook 1908-as vitatatott, majd Robert Peary 1909-es sikeres Északi-sark hódításával 1910-re már csak a Déli-sark maradt. Így Amundsen is végül emellett döntött. Ketten különböző útvonalon indultak tehát elérni a vágyott célt.

Az expedíció térképe
H. R. Bowers hadnagy 

Scott és Amundsen útja között sok különbség volt. Scott komoly tudományos expedíciót tervezett, míg Amundsen csak a sarkot akarta elérni. Másrészről Scott ragaszkodott a Shackleton által föltárt útvonalhoz és kiindulási ponthoz, míg Amundsen a Ross-jégre telepített bázisból új útvonalon indult. A két út között 110 km különbség volt, azaz Scottnak 110 km-rel többet kellett megtennie a meglehetősen mostoha körülmények között. Roald Amundsen aztán sikeres volt és közel egy hónnappal megelőzve Scottot elérte a Déli-sarkot.
Előző „A Ruvenzori” című bejegyzésben Savoyai Lajos Amadét profinak neveztem a tekintetben, hogy „Egyrészről kiváló hegymászó volt, másrészről alapos és gyakorlott expedíciószervező. E két tulajdonságának köszönhetően minden expedíciójából anélkül tudta a maximumot kihozni, hogy belement volna túlzott veszélyekbe.”. Scott expedíciójának drámai végét meggyőződésem szerint elsősorban a hiányos kockázatelemzés és a tervezetlenség okozta. Ő Savoyaival ellentétben olyan kockázatokat is vállalt, amely végül a drámai véget eredményezte. Scott nem kalkulált előre hibákkal, rossz időjárással pedig ezek mindegyike nagy valószínűséggel bekövetkező kockázat volt.
Március közepére tervezte a visszaérkezést, ami az Antarktiszon már extrém hidegnek számít, így kalkulálni lehetett volna vele. Rosszul választotta meg az expedíciót támogató állatokat is, amelyek így ideje korán elpusztultak, ezért az embereknek kellett a szánokat húzni, amely erős és nem kalkulált megterhelést okozott a szervezetnek. A későbbi Scottékat kereső expedíció által talált bizonyítékok és a naplófeljegyzések alapján, valószínűsíthető az is, hogy nem volt megfelelő a felszerelésük, elégtelen volt a táplálkozásuk és a folyadékbevitelük, amely pedig jobb tervezéssel mind kiküszöbölhető lett volna. A rossz táplálkozás eredményeként skorbut betegséget is kaptak, amely az elégtelen C-vitamin bevitelből fakadt. A betegség vezető tünetei a fáradékonyság, a gyengeség, az étvágytalanság és a súlyvesztés.

Mozgókép-felvétel a hajóról

Egy héttel a partraszállás után

Eredendően 4 embert választottak a bázisról induló sarki expedícióra, de végül 5-en indultak el. Scott, Edward Wilson, Edgar Evans, Lawrence Oates és Henry Bowers. 1912. január 17.-én érik el a sarkot, de komoly csalódást okoz az Amundsen által ott hagyott zászló és a tény, hogy megelőzték őket. Visszaindulnak, de váratlan nehézségekbe ütköznek, amely eredményeként meghal Edgar Evans, majd később Lawrence Oates is. 1912. március 29.-ei az utolsó naplóbejegyzés. Scott, Wilson és Bowers s odaveszik körülbelül 1 napi távolságban a biztonságot és túlélést jelentő depótól A sátrat a három holttesttel fél évvel később a keresésükre indult expedíció találja meg Atkinson vezetésével.

Délsarki jéghegy

Edward R. G. R. Evans

A „Scott utolsó útja” című MFTK kötet egy drámai végű expedíció izgalmas leírása, mely gerincét Scott naplója adja. A könyvben azonban nem csak Scott naplója található, hanem útitársai egyéb feljegyzései is. A mű olvasása során kirajzolódik több tényező is, amely a drámai végett jelentette, és érződik Scott naplójegyzeteiből az a rendkívüli csalódottság, amely abból fakadt, hogy megelőzte őket Roald Amundsen. Egyes feltevések szerint a „vereségből” fakadó pszichés állapot is hozzájárult az expedíció kudarcához. Robert Falcon Scott és társai bár kudarcot szenvedtek a brit közvélemény azonban hősként tisztelte. Könyvek, festmények és filmek sokasága dolgozta fel a Terra-Nova expedíció történetét, amely tovább növelte Scotték ismertségét. Bár Amundsen ért először a sarkra, de Scott és társai is örökre beírták a nevüket a sarkkutatások történelmébe. A Magyar Földrajzi Társaság sorozatának utolsó képes borítóval megjelent műve e történetet dolgozza fel, különösen olvasmányos formában.

Jégbarlang - A távolban a Tent-sziget

A Caste Berg

Az ELBIDA projekt rövid időre most elbúcsúzik, mert a szerkesztő szabadságra megy, de jövő hétvégén folytatódik tovább az antik útleírások bemutatása. Bár a képes borítóval megjelent kötetek elfogytak a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban, de maga a sorozat és annak a bemutatása folytatódik tovább. Következő az ELBIDA projektben bemutatott már sorozatkötéses MFTK kötet, Merlin Moore Taylor „A Kannibálok földjén” című műve lesz.