2016. augusztus 31., szerda

A Pandzsáb

Az öt folyó országa

Baktay Ervin nem ismeretlen az ELBIDA projekt rendszeres olvasóinak, illetve a téma iránt érdeklődők számára. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban a szerző harmadik megjelent kötete „A Pandzsáb” című mű. Baktay az egyik legismertebb orientalista szerelmese volt Indiának. Jelen kötetében India egy kis északi szegletét mutatja be a tőle megszokott izgalmas stílusban. A könyv 1936-ben Budapesten jelent meg a Franklin-Társulat a Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda gondozásában, 188 oldal terjedelemben. A kötetben 76 kép és 1 térkép található. Baktay Ervinről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „A világ tetején” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Sorozatkötéses kötet (MFTK)






Részlet a könyvből:

A vasút nagyjából a Great Trunk Roadot követi. Ez a hatalmas országút a világ egyik leghosszabb útja. Megvolt már részleteiben a Mogulbirodalom idejében is és India muzulmán urainak ez volt a legfontosabb hadiútja, amely keresztülszelte egész Északindiát. Az angolok aztán modern eszközökkel kiépítették, úgyhogy a Nagy Törzsút Kalkattából, tehát a Bengáli öböltől kiindulva végigvonul a Gangesz völgyén, aztán a Dzamná-menti nagyvárosokat érintve eléri a Pandzsábot és Amritszáron, Lahoron ár északnak fordulva Rávalpindit érinti, hogy végül nyugatra térve átvágja az Indus folyamot és Pésóarban, az afghán határhoz közel érjen véget. 

Az Indus folyam hegyek közt

A Pandzsa Szaháb nevű szikh szenthely medencéje

Részlet Rávalpindi régi városnegyedéből

Hindu halottégetés

Udvari elefánttelep Szangrurban

A Great Trunk Road kb. harmadfélezer kilométer hosszú és megérdemli nevét, mert valóban olyan, mint valami óriási törzs, amelyből Északindia minden más útvonala kiágazik. Az utóbbi tizenöt év alatt kiépítették a folytatását is egészen az afghán határig, a Khaibár szoroson keresztül, ott csatlakozik hozzá az afghánisztáni főútvonal, amely megszakítatlanul köti össze a Perzsiába és Turkisztánba vezető utakkal. A Great Trunk Road tehát fontos része az Ázsia nagy részét egybekapcsoló óriási úthálózatnak. Az angolok pompásan megépítették és kifogástalanul karbantartják, különösen azóta, amióta géperejű járművek egyre inkább tért hódítanak. A széles út közepén fémcsillogású, sima bitumenborítással ellátott sáv húzódik végig, két nagy teherautó is kényelmesen elfér rajta egymás mellett, ettől a sávtól jobbra és balra aztán ugyancsak széles és jól karbantartott macadam útsávok húzódnak, amelyeken a jövő és menő szekerek, lovas, ökrös vagy bivalyos járművek, lovasok vagy tevék közlekedhetnek. 

Hindu templom Patiála mellett

Majmok etetése a szimlai Dzsákó hegyen lévő hindu templomban

Az esőfelhők megülik Szimlát

Szimlában a hátasló a leggyakoribb közlekedési eszköz

Szimla főútja, a Mall

A pompás út, amelyen helyenként igen gyér a forgalom, szertelen sebességre csábítja az autóvezetőket és különösen az indus útvezetők találják élvezetüket abban, hogy eszeveszett sebességgel – 100, sőt 120 km-es tempóban – száguldjanak végig az úton. Nem egy alkalommal utaztam így valamelyik indus barátom gépkocsiján és olykor bizony némi aggodalommal figyeltem a sebességjelzőt, különösen ha a volán mellett ülő derék szikh barátaimon nyilvánvaló módon észre lehetett venni, hogy jóval több whiskyt fogyasztottak, mint amennyit elbírnak. De el kellett ismerni, hogy kitűnő vezetők és fínom idegreflexek dolgoznak bennük, amelyek sokszor – a nélkül, hogy tudatában volnának – komoly szerencsétlenségeknek veszik elejét. De azért sohasem fogom elfelejteni ezeknek az indiai autózásoknak egyikét-másikát, mert tényleg tapasztalhattam, mennyire találó volt az, amivel magaskedvű úrvezető barátom megokolta, hogy miért nem hajt óvatosabban: „Életünk úgyis Isten kezében van és nem lehet változtatni azon, ami a sorsunkban megírva áll!” De azért nem ártana, ha a szeszfogyasztás tilalmát az indiai autóvezetőkre is kiterjesztenék…

Mozgalmas élet az amritszári bazárban

Egy amritszári műkereskedésben

Pandzsábi fejedelmi családból való hölgy

A szentkönyv olvasására magánházban összegyűlt szikhek

Az amritszári szent tó részlete a Bábá Atal toronnyal

A gépkocsi különben egyre jobban elterjed mindenütt egész Indiában. A vasutaknak hovatovább a Keleten is komoly versenyt jelent az autóközlekedés. Indiában a vasutak amúgyis csak a fontosabb, nagyobb városokat, a főútvonalakat kapcsolják össze és a gépkocsinak még rengeteg lehetősége van. Az alárendeltebb jelentőségű, lokális útvonalakon máris sűrűn járnak az autobuszok. Ezek közt is kezdetleges alkotmányok is akadnak, mert a kisvárosok élelmesebb kereskedői – többnyire hindu baniák – felismerve az új idők követelményeit, sietve autobuszvállalatokat létesítettek, de a járműveket a kevéssel megelégedő indus nép igényeihez szabták. A legtöbb ilyen autobusz úgy jön létre, hogy a tulajdonos megvásárol valami ócska alvázat, aztán a helybeli asztalossal festetlen, gyalult puhafából felépítteti rajta a kocsit. Az egész olyan, mint valami láda, amely fölé oszlopokon nyugvó deszkatető borul. Egyszerű deszkapadok állnak az utasok rendelkezésére. Igaz, hogy az indus köznépnek kár is volna modernebb és fényűzőbb autobuszokat nyujtani, hiszen igen gykori látvány, hogy egy-egy turbános atyafi kecskét, birkát szállít, s az állatok idillikus békében szoronganak az utasok közt. Az ilyen autobuszokon csak egy úri hely van, elől, a soffőr mellett, ezért aztán jóval többet is számítanak, mint a többi helyért. Az árak egyébként igen szerények, és tekintve azt, hogy az indusokat jól össze lehet zsúfolni a kocsikon, a vállalkozó bízvást alkalmazhatja a nagy forgalom, kevés haszon elvét.

Akáli

Szikh családfő

Indus zenekar egy lahori előkelőség kertjében

A Badsáhi Maszdzsid, nagy muzulmán ünnepnapon

Pandzsábi muzulmán család

Mindenesetre kényelmesebb és biztonságosabb, ha vonaton robogunk célunk felé. Vezirábádon túl nemsokára elérjük Gudzsrát állomását és végignézve a környező síkon, elmerenghetünk a letűnt szikh dicsőségen, mert kilencven esztendeje itt, majd a Gudzsráttól nem messze nyugatra elterülő csiliánválai csatatéren omlott össze a pandzsábi szikh uralom a brit fegyverek tüzében.”

Hindu szolga

Városi muzulmán

Előkelő lahori hindu

Délpandzsábi legelő

Pandzsábi vasuti állomás

Baktay Ervin a tőle megszokott lelkesedéssel mutatja be India e különleges területét. A Pandzsáb a szerző szerint a béke és nyugalom szigete és bár nem volt mindenki megelégedve az akkori brit uralommal, mégis egyfajta védelmet biztosított a külső fenyegetéseknek. Egyfajta választóvonal volt az Indus folyam, amelytől északra a nyers, zabolátlan Ázsia, India vadnyugata volt található, míg túlsó partján már az Öt folyó országa, a Pandzsáb a fejlődés és remény területe. 1947-ben aztán India és Pakisztán megállapodik arról, hogy Pandzsáb tartományt kettéosztják. Ezekben az időkben nem lehetett már a béke szigetének nevezni, mert több konfliktus is kialakult a muzulmánok és a hinduk között. A konfliktusok azonban lassan megszűntek és 1966-ban Pandzsáb önálló indiai állam lett.

Modern szikh szerdár

Szikh szerdár a mult század ötvenes éveiből

Régimódi szikh szerdár (főnemes)

Pandzsábi hindu vezeklő (szádhu)

Szikh szerdár (Sir Dzsogendra Szingh, a Pandzsáb földmívelésügyi minisztere)

Baktay Ervin harmadik a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban megjelent műve egy klasszikus útleírás. Ami azonban igazán különlegessé teszi a művet az maga a szerző Baktay Ervin magával ragadó vonzalma az ország és az ott élő emberek iránt. Olvasás közben ez az érzés átragad az olvasóra is és emiatt egyszerűen jó olvasni még azon részeket is, amelyek talán első ránézésre száraz leírásnak is tűnnek. Szerencsére találkozni fogunk még az ELBIDA projektben a szerzővel, mind az MFTK sorozatban megjelent további művei mind egyéb különleges kötetei kapcsán. Személy szerint örülök ennek, mert Baktay-t olvasni egyszerűen: JÓ. 







2016. augusztus 24., szerda

A szerencsés expedíció

Hans W. Ahlmann kutató útja az északi jégvilágba

A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat most bemutatott kötete az 1931. évi svéd-norvég artikus expedíció történetét meséli el. A mű érdekessége, hogy a szerző Dr. Vörös Márton valójában csak megírta az expedíció történetét, de azon nem vett részt. „A szerencsés expedíció” című mű alapjául szolgáló kutatóút vezetője Hans Wilhelmsson Ahlmann svéd földrajztudós, gleccserkutató és diplomata volt. A szerző a stockholmi Földrajzi Intézetben Hans W. Ahlmann mellett dolgozott és jól ismerete a svéd tudóst. A expedíció célja az addig ismeretlen Észak-keleti föld felfedezése volt. A könyv 1934-ben Budapesten jelent meg a Franklin-Társulat a Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda gondozásában, 144 oldal terjedelemben. A kötetben 41 kép és 2 térkép található.

Sorozatkötéses kötet (MFTK)



Hans Wilhelmsson Ahlmann

Dr. Vörös Márton 1900. szeptember 22-én született Kecskeméten. Apja Vörös Márton vármegyei tisztviselő, anyja pedig Beöthy Júlianna volt. Középiskoláit Kisújszálláson végezte 1911 és 1918 között. Az érettségi után 1918-1919-ben a Budapesti Műegyetem mérnök szakos hallgatója. Az egyetem mellett a budapesti Hadik laktanyában éjszakai telefonügyeletesként dolgozott. Az 1919-es eseményeket követően politikai nézetei miatt édesapját és őt magát is letartóztatják. Fél év után szabadon engedik, azonban apját jogerősen három év börtönre ítélik. Az 1920-1921-es tanévre, egyetlen egyetemre sem vették fel, mert nem rendelkezett a szükséges „politikai megbízhatósági bizonyítvánnyal”. 1922-ben Ausztriába távozott, ahol a Graz melletti Kainbergben vállalt munkát és innen indult aztán európai vándorútra. Ezt követően Svédországba utazott ahol a göteborgi egyetemen két félévet, a stockholmi egyetemen is két félévet és a stockholmi kereskedelmi főiskolában is két féleévet tanult. Iskolái befejezése után Svédországban a konzulátuson titkári állást töltött be. 1929-ben tanári diplomát szerez. 1933-ban hazatért ahol Pécs város polgármestere levéltári gyakornoknak nevezi ki. 1934-től helyettes főlevéltárnok, majd 1936 májusától főlevéltárnok.

Quest, az expedíció gőzöse 

A különböző kutató csoportok vezetői

Az első zsákmány

Itt a finom jegesmedvepecsenye

Sokcélú hivatali teendői mellett rendszeresen végzett magánjellegű kutatásokat, tartott előadásokat, írt és fordítással is foglalkozott. Elsősorban szociográfiai és helytörténeti tanulmányokat írt emellett svéd-magyar műfordításokat végzett. 1934-ben írta meg a Hans W. Ahlmann vezette 1931-es arktiszi svéd-norvég expedíció történetét. 1937-től a levéltár mellett a múzeum vezetésével is megbízták Pécsett. A második világháborúban előbb a 29. honvéd gyalogezrednél, majd a lugosi tüzéreknél szolgált. A háború után 1947-től ismét vezetője a városi hivatal levéltár-központi irattár-elosztó szervezeti egységének Pécsen. 1961-ig volt vezetője e levéltárnak, majd ezt követően nyugdíjasként vállalt még négy órás állást. Ezt követően orvos történetet és orvosi etikát tanított a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. 1965-ben Svédországba távozott, ahol a svéd királyi levéltárban tevékenykedett. 1993. június 22-én svédországi otthonában hunyt el 93 évesen. Végrendelete alapján Cegléd temetőjében nyugszik.

Részlet a könyvből:

„Július 30-án reggel a Quest elérte a nagy poláris jégzónát, a 81° szélességen, északra az Alexandra –szigettől. Amikor a félelmetes barrikádot meglátták, a társaság véleménye két részre oszlott a kívánt útvonal kiválasztásában. Egyik részük vissza akart térni az Andrée-sziget irányában, de a többiek, az optimisták, még északabbra kívántak hatolni. Schjelderup döntött s ezzel a kételkedők háttérbe szorultak. A kapitány fáradhatatlanul járt le s föl a főárbóc hágcsóján, kémlelve folyvást a legkönnyebben áttörhető záróövet. A kis kemény gőzös pedig törte, verte a jeget, széthasogatott tömbjei csikorogva, dörögve túrolódtak szerte a gőzös acélsines bordái mellett. Ha eddig a lakatlanság és elhagyatottság vidékein küzködött a társaság, most ez volt a kockázat útja, s ez a fedélzeten pattanásig feszült s idegességgel telített hangulatot keltett. Két napi vergődés után a Mary Harmsworth-foktól északnyugatra, a 81° 20’ magasságban elérték a kifejthető teljesítmény maximumát s innen már nyugatra fordultak, némi déli elhajlással. Augusztus 2-án Andrée szigetétől északra haladtak, körülbelül 16 tengeri mérföldre. Ebből a távolságból csak mint halványan megcsillanó kupola nyúlt el a tenger fehérsége felett. A helyet így pontosan ellenőrizhették s a legrövidebb úton át vághattak a kitűzött cél – Foyn- és Bronch-szigetek – felé. Augusztus 3-án pedig a fel-felhullámzó köd alatt egy pillanatra megragyogott az Északkeleti-föld Leigh-Smith-foka.

Kilátás az Orosz-szigetről Sveanorra

A felszerelt szánkók

Kaifás, a kutyák dísze

Újra köd, a Pólus szüntelen lehellete vette őket körül s iránytűben bízva vertek éket előre a jégben. Hosszú, kínos nap után forrongó gomolygással szétszakadt a köd, s mindannyiunk örömére messze délen az Északkeleti-föld fínom, vékony vonalai futottak a láthatáron. Észak felé büszke vadsággal sötétlett néhány, tengerből kiemelkedő, keményvonalú sziklaszirt. A magános sziget, amely mély feketén ugrott a jeges tengerszint ezüstje fölé, a XII. Károly szigete volt. Dacos, egyedülvaló és megközelíthetetlen, mint a svéd történelem merész és tragikus sorsú XII. Károlya. Az Arktisz Szent Ilonája, ahová soha, de ahonnan majdnem mindig száműzve volt a hódító ember. A hajóhoz még közelebb két testvérsziget feküdt – Foyn és Bronch.

Az első szánkó. Hátul a kerek hodométer

Pihennek a kutyák

Nehéz út

A Foyn néma sziget. Nem is olyan régen a világ figyelme az Arktisz bizonytalan térképe fölé hajolva, ennek a szigetnek nevét is kereste ezen a különös vidéken, mert a büszke sasszárnyalásból egy pillanat alatt szerencsétlen, törpe ember halálvergődése következett ezen a vidéken. Most éppen ott járt a Quest-gőzös, ahol az Itália-léghajó lezuhant. Itt ezeken a jégmezőkön vánszorgott át Malmgren két társával. Amikor a nemzetek versenyre keltek a mentésben, a sok között ott volt az olasz alpi kapitány, Sora és hollandi kutyavezetője, Dongen. ők ketten szánkon vágtak át Foyn szigetére, abban a hitben, hogy a menekülteket ott találják. De a sziget rabul ejtette őket is s éhhaláluk előtt, az utolsó pillanatban mentették meg őket a merész svéd repülők. Ez három évvel a Quest ittjárta előtt történt, azóta senki sem járt ezen a vidéken. Ezért most megtalálni remélték a két merész ember itthagyott holmiját, hacsak azokat a vihar szét nem verte, hó és jég be nem temette azóta.

Hű barátok nehéz munka után

Az Andrée-emlékmű

Jéghegy az Alexander-sziget körül

Gyönyörű reggel volt, amikor leeresztették a csónakot, hogy partra szálljanak. A csónak túlterhelten haladt, mert mindenki látni akarta a szigetet, melynek partja napfényben ragyogó kőlapjaival, messziről csalogató volt. Amikor szárazra léptek, a part kristálytiszta vizében a rövid sarki nyár úszkáló vízi rovarkáinak tömegét látták: a kékes-zöldes üvegfényben villódzó, vízalatti sziklákon meg barnászöld algák erdőcskéi lapultak. Mintha Aladin csodalámpája hintette volna ebbe a különös, fémszerű ragyogásba a partmenti csodaországot, a Föld felleltározhatatlan szépségeinek újabb részletét.”

Jéghegy a tengeren

Medvelesen

Zeppelin az arktisz fölött

Hatalmas zsákmány

A Quest gőzös 1931. június 15-én reggel hagyta el Narvik kikötőjét. Első állomásuk a Spitzbergák déli felén található Hornsund öböl volt, majd innen megkerülve a szigetet érkeztek az Északkeleti-földhöz. A terület akkor még ismeretlen szigetvilága egyaránt érdekelte a Svéd és a Norvég kutatókat. Bár tökéletesen nem volt felhőtlen a két ország viszonya, ennek ellenére is sikerült a tudományos célok érdekében létrehozni egy közös tudományos expedíciót, melynek vezetőjéül Hans W. Ahlmannt választották. A kutatóút hivatalos neve „Az 1931. évi svéd-norvég spitzbergai expedíció” nevet kapta, bár a kutatások nem érintették magát a Spitzbergákat. A kutatómunkát két irányban tervezték. Két kutatócsapatot hoztak létre. Egy szárazföldit és egy tengerit. A szárazföldi kutatások fókuszában az ismeretlen Északkeleti föld felkutatása volt, míg a tengeri csoport a Spitzbergák és a Ferenc József föld között elterülő sarki medence és szigetvilág tanulmányozása volt. Az expedíció a kutatások befejeztével 1931. augusztus 28.-án ért vissza Tromsőbe. Összességében sikeresnek volt mondható a kutatóút, mert több olyan területet is sikerült felfedezni, amely addig ismeretlen és járatlan volt. A „szerencsés” jelző pedig azért illeti a kutatóutat, mert egy kiöregedett szánhúzó kutyán, Foxon kívül, senki nem veszítette életét.

A hajó potyautasa

Útban hazafelé

A Quest-gőzös expedíciós útja

Vörös Márton nem volt nagy felfedező, kalandor vagy híres utazó, ugyanakkor mégis kiváló művet írt a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban. E tekintetben különlegesnek is mondható a mű az MFTK sorozat történetében, hisz az esetek jelentős többségében a műben megírt kalandokat maga a szerző az, aki át is élte. Vörös Márton bár „csak” ezzel az egy kötettel jelentkezik az ELBIDA projektben, ugyanakkor egy különleges sarki expedíció, izgalmas történetét elmesélve, emlékezetes kötetet írt, amely ajánlott az útleírások iránt érdeklődő olvasóknak.

Az a bizonyos "antik papír cetli"

A bejegyzés zárásaként a kötethez kapcsolódóan még egy érdekességet mutatnék az ELBIDA projektben. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat gyűjtése során a vásárolt kötetekben nem egyszer találtam már különböző (a könyvhöz szorosan nem kapcsolódó) dolgokat, mint például négylevelű lóhere, döglött és csonttá száradt pók, apró papírjegyzetek, stb.. Az Up De Graff szerző által jegyzett és a blogban már bemutatott „Az Amazonasz őserdeiben” című kötet megérkezését követő a mű első végiglapozása során azonban egy különleges „antik papír cetlire” bukkantam. Egy a lipótvárosi kaszinó 1938. január 1-től az év március végéig tartó tagsági jegyére. A papírdarab önmagában is érdekes, de ami tovább növelte számomra a különlegességét, hogy kézzel rá van írva: „Vörös Márton: Szerencsés expedíció”. A tagsági jegy és a rá írt szöveg története nem ismert, de a jelzett kötet bemutatásakor mindenképpen szerettem volna megosztani a számomra különleges dokumentumot a blog olvasóival.