2016. november 27., vasárnap

Az új Portugália

Ritka könyv a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat következő az ELBIDA projektben most bemutatott kötete. Mihelics Béla Vid szociológus első és egyben utolsó, a sorozatban megjelenő „Az új Portugália” című műve egy különleges politikai korrajz. A mű Antonio de Oliveira Salazar rendszerének bemutatása és méltatása mellett sokat elárul a 30-as évek Portugáliájáról is, így érthető a helye az MFTK sorozatban.  A kötetben bemutatott és sok ponton dicsért politikai eszmék miatt az Ideiglenes Nemzeti Kormány 530/1945. M.E. számú rendelete betiltotta Mihelics ezen művét. A rendelet célja az volt, hogy a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékeket betiltsa és megsemmisítését rendelje el. Az antik könyveket gyűjtők körében a betiltott műveknek különös értéke van. A MFTK sorozat bemutatása során is többször találkozott és fog találkozni olyan kötettel az olvasó, amely e rendelet által megsemmisítésre ítélt könyvnek számított. A több száz kötetet tartalmazó listán szereplő könyvek általában ritkák, ezért gyakran áruk is egész extrém magasságokba tud felszökni egy-egy árverésen. A megsemmisítés elrendelésének eredményeként, az akkoriban fellelhető ilyen könyvek jelentős számban pusztultak el, így kevés példány maradt meg az utókor számára. „Az új Portugália” című kötet sima vászonkötésben és MFTK sorozatkötésben is rendkívül ritka, sőt az MFTK sorozat egyik legritkább kötetének számít. A mű 1938-ban Budapesten jelent meg a Franklin-Társulat a Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda gondozásában, 254 oldal terjedelemben. A kötetben összesen 13 kép található. Az 1938-as megjelenés valószínűsíthetően a sima vászonkötéses kötethez tartozik, míg a két kötetben megjelenő MFTK sorozatkötéses kötet valamikor az 1940-es évek elején jelenhetett meg. Gyűjtök feltételezik, hogy létezik egykötetes MFTK sorozatkötéses mű is, de a mai napig a valóságban nem került elő ilyen kötet. Gyűjteményemben egy sima vászonkötéses kötet és egy töredék (csak az első kötet) MFTK sorozatkötéses mű található.

Vászonkötéses kötet

Sorozatkötéses kötet (MFTK)




Mihelics Béla Vid szociológus, szociálpolitikus, író és országgyűlési képviselő 1899. január 7.-én született Csátalján. Értelmiségi családban született, Mihelics Márton jegyző és Rigler Etelka gyermekeként. Szülei hamar meghaltak, így Makóra került nagybátyjához. Középiskolai tanulmányait is itt kezdte meg. 1912-ben Fiuméban a kereskedelmi tengerészeti akadémiára jár, de látásproblémái miatt nem tudja folytatni tanulmányait, így visszatér Makóra. A 6. osztály elvégzése után kéri felvételét a ciszterci rendbe és Zircre kerül. Itt veszi fel a Vid szerzetesi nevet. Ezt követően Egerben érettségizik 1917-ben. 1918-ban még felszentelése előtt kilép a rendből és beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakára. 1922-ben szerzi meg oklevelét, majd Párizsban tanul egy évet. Hazatérését követően tanul tovább, így beiratkozik a budapesti jog és államtudományi karra, ahol 1928-ban doktorál. 1932-ben és 1935-ben két karon is magántanári képesítést szerez. 1938-ban már a Szent István Akadémia tagja. Az 1930-as években több egyetemen is tart előadásokat és tudományos munkát is végez, de mindemellett újságírással és folyóirat szerkesztéssel is foglalkozik. 1923-1944 októberéig az Új Nemzedék és a Nemzeti Újság munkatársa, majd szerkesztője. 1938-ban helyszíni tanulmányai alapján írja meg „Az új Portugália” című művét. 1941-1945 között az Iparügyi Minisztérium sajtóelőadójaként dolgozik. 1945-ben kapcsolódik be a közéletbe. Újságíróként kezd dolgozni az „Új Ember” című lapnál, ahol 1946-1947-ben már a lap szerkesztő helyettese. 1949-ig az Egri Érseki Jogakadémia tanáraként is dolgozik, de az intézmény államosítása után állása megszűnik. Politikai nézetei miatt csatlakozik a Barankovics István vezette Demokrata Néppárthoz, amely meghatározó személyisége lett rövidesen. 1947-ben képviselői mandátumot szerzett, de csak 1949 februárjáig, amikor is ő jelenti be a DNP működésének beszüntetését. A parlament feloszlatása után a katolikus újságírással kezd ismét foglalkozni. 1949 májusától haláláig az „Új Ember” belső munkatársa, majd 1963-tól felelős szerkesztője a „Vigíliának”. 1956-ban részt vett a DNP újjászervezésében. 1957. október 1. és november 30. között „államellenes tevékenység alapos gyanújával” vizsgálati fogságban volt. Kiszabadulása után visszatért az újságíráshoz. 1968. december 20-án, 67 éves korában Budapesten bekövetkezett haláláig az „Új Ember” és a „Vigília” újságírójaként dolgozott.

Mihelics Vid újságíró igazolványa (forrás: Internet)

Részlet a könyvből:

„Komoly okok játszottak közre abban, hogy az egykor világhatalmat gyakorló Portugália elvesztette súlyát és tekintélyét. A teljes pénzügyi és gazdasági összeomlás, az áldatlan belső harcok, amelyek a múlt század eleje, a makacs konzervativizmus és a szélső liberalizmus összeütközése óta szakadatlanul tartottak, igazán nem voltak alkalmasak arra, hogy értéket kölcsönözzenek a Portugáliával való barátkozásnak. Az a ma is érvényben levő szövetségi szerződés, amelyet Portugália még 1703-ban kötött Angliával s amely így korunk legrégibb véd- és dacszövetsége, egyébként is megfosztotta önállóságától a portugál külpolitikát. Területének épségét, beleértve a megmaradt gyarmatokét, az angol birodalom biztosította, aminek következtében a portugál pártvezérek könnyűszívvel belenyugodtak abba, hogy nem jut pénz hadseregre és flottára.

Új cirkáló az 1938 május 3-i flottaszemlén

A Batalha-monostor boltívei alatt. A szerzetesek mosdómedencéje

A világháború kitörése hajók nélkül – de vagy ötven admirálissal – érte Portugáliát, jóllehet Európának még mindig harmadik gyarmatbirtokosa. Egyetlen cirkálója s egyben zászlóshajója, a Vasco de Gama, 1914-ben már 40 esztendős volt. Az ismert német élclap, a Simplicissimus ragyogó karikatúrát hozott akkor róla ezzel az aláírással: A portugál hajóhad kifut a nyilt tengerre. Az angol kormány, amikor a szövetségi szerződés erejénél fogva hadüzenetre kényszerítette Portugáliát, állítólag mindjárt közölte is vele, hogy nem kíván tőle katonai segítséget, csak foltozzák szorgalmasan a hadbavonult angolok egyenruháit. Később azonban, amikor az antant végső veszedelemben forgott, Portugáliának mégis csapatokat kellett küldenie a francia frontra. Hogy ezek miként viselkedtek, a legellentétesebb hírek szállingóznak. Crozier például, az 1937-ben elhunyt angol tábornok, botrányszenzációra emelkedett könyvében, amelynek címe: „Emberek, akiket megöltem”, lesújtó képet fest róluk. Elmeséli, hogy miként lövette gépfegyverrel azokat a portugál zászlóaljakat, amelyek 1918-ban megfutottak az armentiéresi csatából. Azon a kritikus áprilisi éjjelen, amikor a németek megkezdték nagy offenzívájukat, Crozier alva találta a portugál katonákat, csizma, felszerelés nélkül, vagy berozsdásodott fegyverekkel. A német divíziók április 9-i nagy áttörése Crozier szerint azon a szakaszon sikerült, ahol a portugálok álltak… Tény viszont, hogy az angol kormány, mihelyt Crozier behunyta a szemét, nyomban elkoboztatta a könyvet, maguk a portugálok pedig dícsérően emlékeznek meg csapataikról, amelyeket voltaképen minden nemzeti érdek nélkül vetettek bele idegen hatalmak a népek nagy csatájába. A német Sieburg is megindult hangon ír egy fiatal portugál katonáról, akinek megüvegesedett szemében hosszan belenézett a francia fronton.

A nagy felfedezők dicsőségét hirdető Szent Vince-torony a belémi Tejo-parton
Akkoriban vált mindenesetre népszerűvé a francia nyelvterületen egy új ige: portugaliser. Ugyanannyit jelentett ez éveken keresztül, mint nálunk a balkanizálás. Portugália tehát kevéssé megtisztelő hírnévnek örvendett. Egészen az 1926. évi forradalomig és Salazar fellépéséig. Akkor azután egyszeriben változott a helyzet…”

Antonio de Oliveira Salazar
Portugáliát 1910-1926-ig polgári demokratikus berendezkedés jellemezte, de rendkívül instabil volt a rendszer. A többszöri kormányváltás (15 év alatt 40 kormány) és a folyamatos politikai instabilitás miatt folyamatosan lázadtak a rendszer ellen. 1926. május 28-án aztán Manuel de Oliveira Gomes da Costa tábornok által indított katonai felkelés hatására, három nap alatt összeomlott a rendszer. Az ezután következő hatalmi harcokból végül Oscar de Fragosa Carmona tábornok került ki győztesen, aki olasz és spanyol mintára katonai diktatúrát hozott létre. A problémája az új vezetésnek az volt, hogy nem volt igazi politikai programja, sem valódi jövőképe vagy cselekvési terve a problémák megoldására. A jelentős költségvetési problémák megoldására hívták meg a kormányba, a pénzügyminiszteri posztra Antonio de Oliveira Salazar közgazdászprofesszort. Salazar azzal a feltétellel fogadta el a tisztséget, hogy kapjon szabad kezet a pénzügyek irányításában. Sikerült jól taktikáznia, valamint szigorú költségvetési politikája hamarosan pozitív változásokat hozott az ország gazdasági életében melynek köszönhetően sikeresen vette át a politikai hatalmat. 1930-ban újjáalakítja a Nemzeti Szövetséget, melynek vezetője is lett. 1932-ben nevezi ki Camona tábornok a köztársasági elnök, miniszterelnökké és tejhatalmat ad neki. Innentől kezdve beszélhetünk Portugáliában nemzeti-konzervatív diktatúráról.

Részlet a közel 1000 kilométeres új úthálózatból, amely 1930 és 1935 között épült

E kis politikai kitekintés bár szorosan nem kapcsolódik az útleírások világához, mégis fontosnak tartottam, hogy ismerjük mely Portugáliába érkezett 1937 februárjában Mihelics. Bár csak másfél hónapot tartózkodott a szerző az országban, de magával ragadta Salazar rendszere. Meggyőződése volt, hogy Salazar rendszere és útja, Magyarország részére is járható, sőt kívánatos út lehet. A politikai rendszer vizsgálata és kutatása mellett azonban alapjaiban be is mutatja Portugáliát, így politikai töltete mellett egyfajta ország ismertetővé is válik a mű. Furcsa mű ez, pláne az eddigi Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban megjelent kötetekhez viszonyítva. Meggyőződésem azonban, hogy a mű sok olyan gondolatot is felvet, amely gondolatébresztő és talán még aktuális is. Sven Hedin izgalmasabb, Cholnoky földrajzibb és Almásy kalandosabb művekkel jelentkezett a sorozatban, ugyanakkor Mihelics talán a legkülönlegesebbel. Számomra mindenképpen a sorozat topköteteibe tartozik, talán még azt is mondhatom, hogy az egyik kedvencem. Akinek van lehetősége az olvassa el. ERŐSEN AJÁNLOM!!!







2016. november 15., kedd

A selyem útja

A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat következő bemutatott kötete ismét egy izgalmas Sven Hedin mű. A szerző immár ötödik műve a sorozatban „A selyem útja” címmel megjelent könyv. Az ELBIDA projekt rendszeres olvasói bizonyára várták ezt a művet, hiszen a „Ma Csung-Jin menekülése” című könyv bemutatásakor már jeleztem, hogy egy három műből álló sorozat első kötetéről van szó. Nos, az említett trilógiának a következő, azaz második része a „A selyem útja” című mű. A teljes útirajz a szerző 1933-1934-ben megtett Észak-Nyugat Kínai utazását írja le, melyből az első kötet fókuszában a véres háború állt, míg a második kötet esetében az út a központi elem. A mű többféle kötésváltozatban is előfordul és létezik, egy és két kötetes verzió is. A gyűjteményemben megtalálható két kötetes könyv 1938-ban Budapesten jelent meg a Franklin-Társulat a Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda gondozásában, 309 oldal terjedelemben, Vitéz Mezey Dénes fordításában. A kötetben 61 kép található. Sven Hedinről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az „Ázsia sivatagjain keresztül” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Sorozatkötéses kötet (MFTK)






Részlet a könyből:

„Fagyos éjszakánk volt, mínusz 24,6 °-ot mutatott a hőmérő. A vékony hótakaró azonban már reggelre elpárolgott és a nap szikrázó fénnyel ragyogott a felhőtlen égen. Rosszhírű vidékhez közeledtünk. Délre tőlünk, a Lang-san-hegység tulsó oldalán, Paotou és Vu-jüan között, a Huang-ho íve mentén, Szun, a rablótábornok tartotta megszállva a tartományt. A darkhan-veli és mingani mongolok a maguk kárán már elég gyászos tapasztalatot szereztek a fosztogató katonai bandák rablóhadjáratairól. Ezek a vad útonáló betyárok szívesen le-lelátogattak a Jang-csang-ce-kou völgyébe is, éppen oda, ahol nekünk ma át kellett vonulnunk. Kínában nem mindig könnyű megkülönböztetni a katonákat a rablóktól. Ha ugyanis a katonák ráunnak a szolgálatra meg az igen-igen kicsiny zsoldra, egyszerűen puskától, pisztolyostúl, lehetőleg sok tölténnyel, megszöknek és azután vígan élnek rablásból és fosztogatásból. De éppen így gyakran állnak a rablóbandák is valamelyik vállalkozó szellemű, a saját becsvágyó politikáját űző tábornok zsoldjába.

Saroktorony Peking várfalán

Arasnál, 2. számú táborunkban átrendezzük a rakományt

Ezért szólt úgy a november 19.-i napiparancs. hogy valamennyi lőfegyver készen tartandó. Lövészeink között kiosztottuk a töltényes öveket.

Mongol jurta Beli-miao egyik templomudvarán 

Pihenő mongolok

Ikhe-nornál az Ecin-golig ránk váró út egyötödét tettük meg, szóval kétszáz kilométernél valamivel többet. Ilyen haladással körülbelül december 4.-én érhetünk el a mi régi sivatagi folyónkhoz, az Ecin-golhoz. Azonban még sok körülmény akadályoz a rendes haladásban. Elsősorban idő kell ahhoz, míg mindenkiben szinte ösztönössé válik az útirend és a napi tennivalók úgy mennek, mint a karikacsapás. A térképezés időtrabló munka, az utak rosszak, sőt egyre rosszabbodnak, minél messzebb jutunk nyugatra. Mindezt betetőzik az előre nem látható akadályok meg késések és végkép meghiusítják minden számításukat. Az első négy nap nagyjából baj nélkül telt el. Hanem az ötödik napon, bár a tiszta égbolt és a ragyogó napsugár szerencsés utazást igért, szép reményeink csalókáknak bizonyultak.

Kvei-huai koldusok 

Itt történt a jang-csang-ce-koui baleset

Jó időbe telt, míg nagynehezen sikerült fölolvasztanunk a motorokban kőkeményre fagyott olajat. A nap már magasan járt az égen, amikor Georg meg Szerát teherautója végre tovagördült az Ikhe-nor mellől. Nem sokkal utánuk elindultak a térképező autók is.

A Szinkiangba szánt áruk Gasatu mellett

Gyapjút szállító karaván Unien-usszuban

Zsombékszerűen körülárkolt rögök meg alacsony kúpok tetején növő fűcsomók között egyenletes és kemény talajon húzódik a karavánút egészen Csendamenig. Itt Georg birkanyájra bukkant. A pásztoroktól öt ezüstdollárért két birkát vásárolt; mire odaértünk, már le is vágta az állatokat. A bőröket visszaadtuk a pásztoroknak.

Mongol zarándokok

A kvei-huai szorosban

Négyszögben kővel körülrakott, régi sírokat látunk. Alkalmasint húnok vagy turkok pihennek alattuk.

Mongol fiú

Szilfa a száraz folyómeder közepén

A Honin-csgan-csöllo-gol medrében most részben jégtakaró alá bújó kis vízér csörgedezik. Ennek a folyónak a partján, 1927-ben, már táboroztunk. A part mentén néhány kínai település ütött tanyát. Nyugat felől karaván közeledik; 593 teve lépdel lassú, ünnepélyes ringással. Három zászló jelzi a szállítmány tulajdonosainak nevét. A tevék gyapjúbálákat visznek Kvei-huába meg a tengerpart felé.

Kanavász-szőnyegekkel segítjük ki a teherautót

Az út homokos síkságon vezet keresztül

Ismét kis folyón vágunk át. A neve Liu-tao-kou. Medre elkanyarodik nyugatra, a Huang-hó felé. Ez utóbbinak 1724 méter magas nyugati vízválasztóját elhagyjuk maguk mögött.

Kínai kereskedelmi karaván a Gobiban

Démonmaszkok egy lámaista templomi táncban

Enyhén hullámos terepen, alacsony dombhátak és sziklatömbök között érjük el a Jang-csang-ce-kou völgyét. Keményre befagyott patak csillog a fenéken. A hanyatló nap fényében Georg és Szerát két autóját fekete árnykép gyanánt látjuk magunk előtt. Georg eléri a patak partját és ráhajt a jégre. A két elülső kerék már éppen átér a másik partra, mikor a hátsó kerekek alatt beszakad a jég és az autó kátyuba roggyan a jégtörmelék között. Mindenki leszáll. Csákánnyal, csáklyával törik a jeget. A doktor közben másik helyen próbálja meg az átkelést. Itt szélesebb a folyó, de Hummel teljes sebességgel síklik át a jégen a kisautóval, és benne velem, majd éppily könnyedén megint vissza is száguld a keleti partra, oda, ahol Effe meg Szerát várakoznak teherautóikkal. A soffőrök haditanácsot tartanak. Az a határozat, hogy Effe ott keljen át a folyón, ahol mi kétszer is kipróbáltuk a jeget, azután vegye kötélre Georg kocsiját és vontassa ki a partra.

A szerző Bergmannal az ebédlősátorban

Két postafutárunk

Effe nekieresztette a kocsit, ment mint a veszedelem – és az is lett belőle! A kocsi túlságosan meg volt terhelve, a bal hátsó kerék beroppantotta maga alatt a jeget és levágódott a meder fenekére. A kocsi megbillent és a karosszéria hátsó bal sarka nagyot reccsenve nekiütődött a jégnek. Így most már két kocsink üdült a folyóban. Mind a kettőről leszedtük a rakományt és fölhordtuk a balpartra, ahol mi várakoztunk. Lopakodva ránk terült az alkonyat. Lámpát gyujtottunk és fölütöttük sátrainkat. Hiába! Füstbe ment az a reményünk, hogy az éj leple alatt átrobogunk ezen a messze földön hírhedt betyárvidéken.

Javítják a kisautót, Je-ma-csing mellett, a Fekete Gobiban

Georg szabad ég alatti műhelyében 

Tüzelőnk nem volt. Hummel doktor a kisautón elhajtott Ulan-hutukba, a kis kínai telepesfaluba. Elhagyottan, betegen, nyomorúságban két család tengette itt az életét. Hummel átkötözte két szerencsétlen családtag sebeit, azután három zsák argel-lel megrakodva visszatért. Tüzet raktunk.

Teherautónkat Tun-huangnál ökrök vontatják ki a laza homokból

A Nagy Fal kb. öt kilométernyire San-tantól keletre

Míg a doktor odajárt, Georg autóját sikerült kiszabadítanunk a jégből, ő azután Effét vontatta ki a partra. Hanem, amikor alaposabban szemügyre vettük az utóbbi kocsit, komoly bajt találtunk rajta: eltörött a differenciálház. Nyomott és komor hangulatban telepedtünk vacsorához az én sátramban.

Lékbe ragadtunk

A Nagy Fal maradványai Szucsoutól északra

Mit tegyünk? ez volt a kérdés. Késő éjszakába nyúlt a haditanács. Mindenek előtt elhatároztuk, hogy kétórás váltással éjjeli őrséget tartunk. Nem volt ugyanis vitás, hogy most jó darab időre ide vagyunk cövekelve a Jang-csang-ce-kou mellé, a rablók országának kellős közepébe.”

Kátyuban a kisautó

Az út vége

Sven Hedin ismét csodás művet alkotott. Tudom persze, hogy sokszor kritika éri a szerzőt, egyrészt azért, hogy műveiben néha talán túlszínezi a történeteket, másrészről pedig politikai nézetei miatt, de e kritikai megjegyzések mellett sem lehet elvitatni azt, hogy a kor egyik legjelentősebb felfedezője és szakírója volt, aki nem mellékesen lebilincselő stílusban írt. „A selyem útja” című kötet is ékes példája ennek. 1933-ban a nankingi központi kormány azzal bízza meg Hedint, hogy vezessen expedíciót az országon keresztül, azzal a céllal, hogy a Kína és Szinkiang között megépítendő két autóút nyomvonalát kitűzzék. A szerző és 15 fős csapata, öt autóval indul útnak. Hedin 1933. január 19-én érkezik Tiencsinben a President Garfield nevű hajóval, de egészen 1933 őszéig nem tud elindulni az expedíció. Sok viszontagság után végül október 21-én a csapat vonattal indul útnak, majd Kvei-huában további készülődést követően november 10.-én kezdik meg a tényleges expedíciót. 174 táborhely után 1935. február 18.-án érik el Sziant az utolsó, azaz 175-ik táborhelyet. Másnap Hedin 250 fős hallgatóság előtt számol be az út tapasztalatairól. A február 19.-e azonban nem csak az előadás miatt emlékezetes, hanem mert a szerző ezen a napon ünnepelte 70.-ik születésnapját és azt, hogy 50 éve indult először útnak Ázsia legsötétebb részeit felkutatni. Különleges expedíció volt és belőle különlegesen izgalmas és lebilincselő mű született, amelyet mindenkinek bátran ajánlok. Sven Hedinnel és következő MFTK művével hamarosan találkozni fogunk az ELBIDA projektben, amely egyben zárókötete is lesz az előző két bejegyzésben bemutatott trilógiának. 





2016. november 10., csütörtök

Afgán földön

A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban egyetlen kötettel szerepel a nemzetközi tudományos körökben az egyik legismertebb magyar mongolistaként számon tartott Ligeti Lajos. „Afgán földön” című művében 1936-1937-es afganisztáni expedíciójának élményeiről és tapasztalatairól számol be lebilincselő stílusban. A kutatóút célja elsősorban az volt, hogy nyelvészeti anyagokat gyűjtsön a már kihaltnak hitt mogol nyelvről. A könyv 1938-ban Budapesten jelent meg a Franklin-Társulat a Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda gondozásában, 221 oldal terjedelemben. A kötetben 61 kép és 4 térkép található.


Sorozatkötéses kötet (MFTK)




Ligeti Lajos orientalista, nyelvész, filológus, mongolista, turkológus, egyetemi tanár, tanszékvezető; író, műfordító 1902. október 28.-án született Balassagyarmaton. 1921-ben érettségizett a helyi gimnáziumban, majd felsőfokú tanulmányait a budapesti Tudományegyetem latin, görög, valamint török szakán kezdte. 1925-ben doktorált majd ösztöndíjjal három évre a párizsi Sorbonne-ra ment. Párizsból hazatérve már tervezgette mongóliai kutatóútját. Az út során szerette volna, eredeti helyszínen tanulmányozza a régi mongol nyelvet és irodalmat. 1928-ban indult és három évet töltött a Kínához tartozó Belső-Mongóliában. Útja során számos kutatást végzett és élményt szerzett, mindemellett több száz mongol kéziratot és fanyomatot hozott haza, melyeket a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozott. Belső-Mongóliai utazását az 1934-ben megjelent "Sárga istenek, sárga emberek" című művében dolgozta fel. Keleti expedícióra még kétszer vállalkozott. 1936-1937-ben Perzsiába és Afganisztánba utazott azzal a céllal, hogy archaikus mongol nyelveket fedezzen fel és nyelvészeti anyagokat gyűjtsön a már kihaltnak hitt mogol nyelvről. Útjáról az "Afgán földön" című könyvében számolt be. 


Konstantinápoly. Az Aranyszarv hídja

Konstantinápoly. Utcai kép

Turkman szahra. Nem bugaci, de - turkomán lakóházak

Utolsó alkalommal 1940-ben utazott  Keletre mégpedig Japánba. Tokióban és Kiotóban nyelvi anyagokat tanulmányozott, elsősorban Európában ismeretlen japán nyelvű kiadványokat. Értékes gyűjteményt állított össze a japán könyvtárakban őrzött mongol, dzürcsi, tibeti és más kéziratokból. Mongóliai kutatóútjáról visszatérve tanársegéddé, majd 1932-től magántanárrá nevezték ki a budapesti Tudományegyetemen. 1934-1935-ben meghívott előadóként két féléven keresztül oktatott a párizsi École des Langues Orientales Vivantes hallgatóinak. 1936-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta. 1939-től a budapesti Tudományegyetemen Belső-Ázsia történetet és mongolisztikát oktatott, majd 1942-től tibetisztikát. 1947-ben választották a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. 1949-től kezdődően huszonegy éven keresztül az Akadémia alelnöki tisztjét töltötte be. 1969-ben újjászervezte a Kőrösi Csoma Társaságot, amelynek elnöke, majd 1978-tól tiszteletbeli elnöke lett. Ligetit munkája elismeréseként számos szervezet választotta tagjai közé és több díjjal és kitüntetéssel díjazták. 1949-ben megkapta a Kossuth díjat.  1982-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1984-ben pedig a szegedi József Attila Tudományegyetem avatta díszdoktorává. 85 évesen 1987. május 24.-én halt meg Budapesten. 11 ezer kötetes magánkönyvtárát a szegedi Tudományegyetem könyvtárnak adományozta, ezzel megalapozta egy orientalisztikai könyvgyűjtemény létrejöttét Szegeden.


Konstantinápoly. Nyugat és Kelet találkozása

Teherán. Városháza

Teherán. Modern utcarészlet

„Az afgán kultuszminisztérium egyik magas tisztségviselőjének a bokarai özbeg Hásim Sáiknak a segítségével egyenesen a kultuszminiszterhez fordultam. Kérésemet persze írásban is meg kellett ismételni, s a miniszter, a királlyal közeli rokonságban álló Szardár Mohamed Naim khán készségesen hozzá is járult ahhoz, hogy nyelvészeti munkámhoz igénybe vegyem a rab turkománt.


Meshed. Kilátás a városra a Hotel Parsból. 

Herat felé megy a karaván ...

Meshed. A nagy mecset. 

Sajnos, arról megfeledkeztem, hogy jó lett volna ezt az engedélyt minden részletében tisztázni. Így ugyanis a bürokratikus finomságok útvesztőjébe kerültem. A közbülső fórumok mindenekelőtt leszögezték, hogy a szóbanforgó turkomán – rab. Hogy eddig is kijárt minden nap a bazárba és hogy rabtársai is ezt teszik, mit sem változat a dolgon, legfeljebb még egy kis verés is jár neki érte. Ha pedig rab valaki, okoskodtak tovább, nem engedhető meg, hogy reggeltől estig idegennek üljön a lakásán. Mivelhogy azonban a vazír szaib, a miniszter úr, a turkománnak a mesemondást megengedte, ehhez joga van, de csak oly módon, hogy vagy magam is beköltözöm a börtönbe, vagy pedig naponta kiutazom Aliabádba, s ameddig aztán tetszik, élvezhetem a turkomán mesemondást.


Régimódi törzsi katonaság

Herat. A fűszeres-dukános elmerengve várja a vevőt

Herat. A kis afgán inas szorgoskodik a dukánban

Bármennyire égtem is a vágytól, hogy az ismeretlen turkomán nyelvjárással közelebbi ismeretségbe kerüljek, a börtönbevonulásra nem tudtam rászánni magamat, de mint utólag kiderült, ennek egynémely akadálya is lett volna. A részletek megbeszélésére különben is a börtön igazgatóságához utasítottak. Beszereztem tehát a szükséges gadit, turkománon felpakoltam a bakra, s egy szép tavaszi reggelen megindultunk az aliabádi börtön felé. Dé Mazang nevű falun keresztül közel másfélórai kocsizás után megérkeztünk Aliabádba.


Herat. Lajbis afgán kalmár

Nomádok Herattól északra

Nomád asszony főzi az ebédet

A börtönnek korántsem volt valami ijesztő, börtönszerű külseje. Inkább valami kormányzósági épületnek gondolhatta volna az ember. Valóban, mos is az állami birtok felügyelője lakott benne egész vezérkarával. Érkezésemről már tudomásuk volt, s amint leszálltam a kocsiról, az elém siető szolgák kérdezősködés nélkül felvezettek az első emeletre. Itt aztán meg éppen nyoma sem volt valami börtöni légkörnek. A gondozott, szőnyeggel borított folyosó az egyik tágas szalonba torkollott. A földön itt is drága szőnyegek, benne asztalok, európai bőrgarnitúra. Itt fogadott az igazgató helyettesével és titkárával.


Hazardzsát, Bészut-törzs. Hazara asszonyok szőnyeget szőnek

Mir Daud karavánszerája

Pihenő Farah közelében

Kivallattak, mint minden ilyen alkalommal, minek nekem a turkomán nyelv, hiszen Európában senki nem érti, de meg még itt is tekintély és érték nélkül való. Nem volna-e helyesebb, értelmesebb vállalkozás, ha e csiszolatlan, parlagi nyelv helyett inkább perzsával vagy éppen pastuval tölteném az időmet. Hosszas magyarázkodással próbáltam megérteni, hogy a tudomány szemében nincs értéktelen nyelv, sőt hogy a nyelvészeti kutatás fokozott érdeklődéssel fordul a minél kisebb, minél ismeretlenebb idiomák felé. Beszéltem, beszéltem, de láttam, hogy kár minden szóért. Összenéztek, s a keleti ember veleszületett udvariasságával rámhagyták. Ha már ilyen különös mániám van, hát csak csináljak, amit akarok. Foszladozó tekintélyemet csak az állította némileg helyre, hogy amikor újra vallatóra fogtak, hol tanultam perzsául – úgy látszik, beszédemmel meg voltak elégedve – elárultam, hogy még a budapesti egyetemen kezdtem tanulni a klasszikus perzsa nyelvet. Mindjárt elnézőbbek lettek a nyugati tudomány hóbortjai iránt, s elismerőn állapították meg egymás között, hogy no azért a tudományos nyelvészkedésnek is lehet valami haszna.


Szebzavár. Afgán utitársak s szélen a nászvározó feketeturbános soffőr

Girisk. Átkelés a Helmenden

Elakadt a posta-lori. A mirza szorgalmasan hordja a köveket

Rátérve a vazír szaib engedélyére, áttessékeltek az egyik kisebb szomszédos szobába, megjegyezvén, hogy nyelvészkedésem idejére itt szándékoznak nekem átmeneti otthont berendezni. A körülöttünk lebzselő szolgákat szalasztották is már. Kisvártatva nyögve, görnyedezve megjelentek óriási szőnyeget, asztalt, székeket cipelve. Pár szempillantás alatt készen voltunk a berendezéssel.


Kabul. Ó-város

Gardéz vára

Dárulamán. Amanullah halálraítélt kisvasútja

Mikor így minden szép rendjén a helyére került, az igazgató harsányan lekiáltott az ablakon az udvarra, hogy valamennyi turkománt, akit a kertben vagy a tehenek körül csak találnak, tereljék ide, fel a nagy fogadóba. A vedlett ruhájú alakok egy csomóban, egymás hegyén-hátán nyomakodtak be a terembe. De mindjárt meg is rekedtek, ott szorongtak mindnyájan az ajtóban és csak erélyes noszogatásra voltak hajlandók beljebb kerülni. A börtönigazgató most nyájas mosolygással felém fordult, és barátságosan biztatott, válasszam ki közülük azt, akit a legmegfelelőbbnek gondolok. A raportra citált turkománok feszengve vártak.”


Gozargá. A kis afgán vízért megy a dzsuira

Afgán szántóvető

Megy a karaván Bámián felé

A szerző útvonala (fekete vonal)

Ligeti Lajos igazi tudományos megszállottsággal kutatta útjai során a különböző nyelveket. Meggyőződése volt, hogy a könyvekből megszerezhető tudás önmagában nem elegendő, hanem szükséges megkeresni az eredeti forrásokat, megismerni a beszélt nyelvet és a helyi viszonyokat ahhoz, hogy igazán megértse az ember azt. A mű különleges és ritkán utazott területet, Afganisztánt is bemutatja, miközben Ligeti élményeiről számol be. Tudományos elemeket is tartalmaz a mű, de nem fullad tudományos unalomba, sőt kimondottan cselekményes és olvasmányos formában írta meg a szerző úti élményeit, amely nem csak a Kelet felé érdeklődő olvasók számára ajánlott.  Ligeti Lajos bár csak egyetlen művel jelenik meg az MFTK sorozatban, ugyanakkor az ELBIDA projektben találkozni fogunk két további jelentős művével is. Hamarosan tehát visszatér a szerző.