2017. január 18., szerda

A vándorló tó

Sven Hedin hatodik műve a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban a „A Vándorló tó” címmel jelent meg. Az ELBIDA projekt rendszeres olvasói bizonyára várták ezt a művet, hiszen a „Ma Csung-Jin menekülése” című könyv bemutatásakor már jeleztem, hogy egy három műből álló sorozat kezdetéről van szó. Nos, az említett trilógiának a második része a „A selyem útja” címmel, míg zárókötete, mely egyben az MFTK utolsó Hedin műve, „A vándorló tó” címmel jelent meg. A teljes útirajz a szerző 1933-1934-ben megtett Észak-Nyugat Kínai utazását írja le, melyből az első kötet fókuszában a véres háború állt, a második kötet esetében az út, míg a zárókötetben a tó a központi elem. A mű többféle kötésváltozatban is előfordul és létezik, egy és két kötetes verzió is. A gyűjteményemben megtalálható két kötetes könyv 1940-ben Budapesten jelent meg a Franklin-Társulat a Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda gondozásában, 293 oldal terjedelemben. A kötetben 56 kép és 1 térkép található. Sven Hedinről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az „Ázsia sivatagjain keresztül” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Sorozatkötéses kötet (MFTK)




Részlet a könyvből:

„ Mint mondtam, Tömenpunál azt a helyet hagytuk el, ahol az 1921 óta új irányba fordult folyó elhagyta a Köncsedárja régi medrét, hogy új medret ásson magának a sivatag felé. De talán helyesebb, ha azt mondom, hogy a folyó 1921-ben ősi medrébe tért vissza, abba az ókori barázdába, amelyben a vize Krisztus idejében és azután közel három évszázadon át folydogált.

Csónakrajunk a Köncse-dárja partján

Berakodunk a csónakokba

A konyhás különítmény a Köncse-dárján

Tömenpunál két ágra szakadt a folyó és az ember hiába próbálkozott meg azzal, hogy a vizet visszakényszerítse a Köncse-dárja medrébe, hogy azon át, miként azelőtt, megtermékenyítse Tikenlik megművelt földjeit. Kikérdeztem evezőseimet és a látogatásunkra érkező faluvéneit, mit tudnak az új folyó tulajdonságairól és hajózható voltáról. Azonban senki sem tudott semmit, ezen a vizen egyikük sem járt még csónakon. Egy vészmadár annak a véleményének adott kifejezést, hogy veszélyes zuhatagok állják útunkat és friss náddal benőtt, elmocsarasodott tavakba kerülünk. Ha az elsőkön nem szenvedünk hajótörést, akkor megrekedünk az utóbbiakban és nem fogunk tudni visszatérni.

Csónakrajunk lefelé síklik a Köncse-dárján 

Kaszim, Hummel szolgája, a Tarimban fogott pompás hallal

A szerző kettős csónakja

Április 20.-án reggel elbúcsúztunk Isza, Hadbul és Emin bektől, a három főnöktől, aki négy új evezőst szerzett nekünk, és búcsút intettünk a Köncse-dárjának is. Amikor csónakunkat ellöktük a parttól, olyan érdekes és földrajzi szempontból annyira gazdag eredménnyel járó kirándulásra indultunk el, amilyenben nem volt még részem Kelet-Turkisztánban.

Asszán Bai gyermekei

A hűséges Tagil

A három főnök és a nép ott maradt a parton és tekintetével kíséri távolodó hajórajunkat. Szemükben bizonyára csodálkozás és aggódás ül. Valószínűleg azt hiszik, hogy mi már egyezkedtünk a halállal. De reménykednek is, hogy sikerrel járunk, hiszen szinte könyörögtek, tolmácsoljam segítségért kiáltó szavukat Nankingban, hogy a kormány támogassa őket a szeszélyes folyó megzabolázásában és gyökeresen javítsa meg az öntözést.

Völgy a Kuruk-tag déli részében

Autóink a sivatagban, Ying-p'an és Yardang-bulak között

Alig haladtunk valamit, máris megkapott bennünket a folyó tájképének színváltozása. Most siklunk el az utolsó élő nyárfaliget mellett. A fák tavaszi zöldbe öltözött koronái üdén emelkednek a kiszámíthatatlan folyó fölé. Délkelet felé haladunk; erre nem látunk már egyetlen zöldelő nyárfát sem. A Kum-dárja egyetlen kanyarulattal erdei folyóból sivatagi folyóvá változik. Alig hagyjuk magunk mögött a fordulót, meztelen, sivatag föld vesz körül bennünket. Itt lép be a Kum-dárja a lapos, sárga Lop-sivatagba. Medre kiszélesül jó 150 méteresre, de egyúttal el is sekélyesedik. E napi útunk során nem mértünk négy méternél nagyobb mélységet. A parti terraszlépcsők élesszélűek és faluk függőlegesen emelkedik a víz fölé. A parti homokdűnákat és a csúcsukon tamariszkusz-bokorral ékeskedő kúpok homokját kimosta a víz és a part széléről a bokrok és nádak gyökerei sűrű függönyként lógnak alá a halkan csobogó habokba. Egyébként síri csend honol köröskörül. Csak néha zavarja meg földomlás zöreje, amikor az alámosott part szegélyéről egy-egy homokos, agyagos tömb beleomlik a folyóba. A Köncse-dárjában áttetsző és világos zöldszínű volt a víz, itt már zavaros és a színe a folytonos partomlások következtében szürkészöldbe hajlik. Amott egy senyvedő kis nyárfa-csoport kizöldült. Itt tengődött ki tudja mióta, mintha csak arra várt volna, hogy a folyó megint erre vegye útját. Elszórtan itt-ott halott törzsek állnak. Szürkék és szárazok. A vízből ágak és gallyak merednek elő: valami partszakadáskor vízbe omlott fa akadhatott fenn ott a sekély homokzátonyon. A meder fele szélességét mindenütt homokzátonyok foglalják el, a mostani alacsony vízállás elárulja őket.

A szerző csónakpárja a Kum-dárján

Bergman meg a szerző a Kum-dárjánál

Csónakjaink kikötőhelye a 70-es számú tábornál, a Kum-dárja partján

Hol a jobb-, hol meg a balparton sárga nádasok terülnek el. Délután olyan helyre érünk, ahol a folyó kopár, majdnem hat méter magas homokdűnák sorát vágja keresztül. A homokhalmok lábát egyre mossa a víz; az ár magával ragadja a homokszemeket s valamivel lejjebb új zátonyokat rak belőlük. Egy dűna csúcsán három antilóp kecses árnyképe rajzolódik az égre. Mintha a bámulat dermesztette volna meg őket, egy-két szempillantásig mozdulatlanul merednek reánk. Azután hirtelen megfordulnak és ruganyos ugrásokkal eltűnnek, sebesen, mint a szél. Tagil kutyánk a jobbparton gyalog követ bennünket. Csakhamar lemondott arról, hogy antilópot fogjon. Egyébként egész nap nyomát sem látjuk semmi élőnek, nem látunk madarat, nem látunk halat. Vannak útszakaszok, ahol növényi élet sincsen, ilyenkor minden oldalról tökéletes sivatag fog körül bennünket. A folyó igen sok helyen tószerűen kiszélesedik. Ilyen szakaszokon igen nehéz követni az ár irányát, sőt tájékozódni is alig lehet. Előttünk mintha összeérne a két part. Evezőseimnek azonban jó a szimatjuk és amikor legkevésbbé várnám, hirtelen elsiklunk egy beugró földnyúlvány mellett és egyszerre új távlat nyílik meg szemem előtt. Innen jódarabig egyenes a folyó pályája. A levegő mintha kissé ködös volna. A messzeségben az égbolt összeolvad a folyó vizével. Olyan, mintha keskeny tengeröbölben a végtelen óceán felé haladnánk. Állandóan emelgetem szememhez a messzelátót. Szétfolyón, ködszerű szürke fellegként közeleg az alkonyat. A nap párás homályba hull. Mielőtt besötétednék, kikötünk a jobbparton, fölütjük sátrainkat és meggyujtjuk tábortüzeinket.”

A szerző egy idősebb nő múmiájával

Elhagyjuk a Lop-nort

Szobrok az ezer Buddhák barlangjai-ban, Tunhuang közelében 

Sven Hedinnek komoly szakmai vitája volt más utazókkal a vándorló tóról. Przsevalszkij már 1876-77-ben keresztülutazott Kelet-Turkesztánon (az utazásról készült mű "Zájzánból Khámin át Tibetbe" címmel jelent meg) és eljutott a Lop-nor tóhoz, amelyet Marco Polo óta addig nem látott még európai ember. Ez az utazása később nagy visszhangot váltott ki. Hedin szerint Przsevalszkij nem a tényleges Lop-nor tóhoz jutott el, hanem a Tarim folyó egy másik sós, mocsaras kiöntéséhez. A földrajzi vitát később orosz földrajzi utazók vizsgálatai zárták le. Tisztázták, hogy a Lop-nor lényegében egy vándorló tó.

Halászat a Lop-nor sekély vizében

A szerző a Lop-noron

Tábortűz mellett

A vándorló tó hosszú időn keresztül Közép-Ázsia legnagyobb geológiai rejtélye volt. A lefolyás nélküli sivatagi tó a kínai Tarim-medence keleti felén található, melynek kiterjedése és földrajzi elhelyezkedése szoros összefüggésben van a Tarim folyó vízhozamával és gyakori mederváltoztatásaival. A tó többször is megváltoztatta az alakját és a méretét. Kr.e. 350-ben egyszer teljesen el is tűnt. A víz eltűnése akkoriban a kínai oázisok végét jelentette. A tó medre bár később ismét megtelt vízzel és ezzel a Föld legnagyobb és a tengertől legmesszebbre fekvő lefolyástalan sóstavává vált, mára a Lop-nor medre újra kiszáradt a Tarim vízének 1952-es mesterséges elterelése miatt.

A rablók a Taotao-suinál. A háttérben Szerát és Gyomtya

Múmiafej Ördek nekropoliszában

A Lop-nor tó és környéke


Sven Hedin „utolsó” az MFTK sorozatban megjelent műve, a szerzőtől már megszokott izgalmas, élményszerű és lebilincselő útleírás egy Közép-Ázsiai utazásáról. A mű méltó lezárása lett a már többször említett trilógiának. Az utolsó szót az előző mondatban idézőjelbe tettem, mert bár hivatalosan az MFTK sorozatban nem fogunk már a szerzővel találkozni, ugyanakkor a neve elő fog kerülni még több ízben a blogban, többek között a Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozatban, amely sok ponton kísértetiesen hasonló, sőt néha azonos borítóval jelent meg, mint az előd Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat. 1924-ben az MFTK sorozat mellett párhuzamosan elindított MUFK sorozat ennek a különleges káosznak köszönhetően izgalmas kötésfajtákat is rejteget, amelyben találhatunk olyat, amit egy felszínes szemlélő akár MFTK kötetnek is tarthatna. Az izgalmas módon összeolvadó két sorozat ez által még csábítóbb kihívást okoz a gyűjtőknek. Sven Hedin jegyzi a nyitó művet a MUFK sorozatban „Pekingtől Moszkváig” címmel. Az ELBIDA projektben természetesen be fogjuk mutatni, de elöljáróban csak annyit róla, hogy eddigi ismeretek szerint hatféle kötésváltozatban (plusz papír védőborító) jelent meg, köztük létezik MFTK és MUFK kötésváltozatban is. Szóval hivatalosan „A vándorló tó” az utolsó Sven Hedin MFTK mű, de találkozni fogunk még Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatkötésű Sven Hedin művel, ami azonban már valójában a Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozatba tartozik. Hamarosan tehát ismét érkezik Hedin…