2017. május 6., szombat

Utak a dzsungelben

Az előző bejegyzésben megkezdett „fekete Révai” minisorozat következő kötete, egy különös afrikai utazás tapasztalatait meséli el. William B. Seabrook, „Utak a dzsungelben” címmel megjelent művében Nyugat-Afrika ősvadonjába kalauzolja el az olvasót, ahol sikerült több törzs, köztük egy kannibál törzs közelébe kerülnie, megfigyelni szokásaikat és erről rendkívül olvasmányosan és élményszerűen beszámolnia. A mű 1936-ban Budapesten jelent meg a Révai Kiadó gondozásában, 269 oldal terjedelemben. A kötetben a szerző arcképe mellett, további 15 eredeti fénykép és egy térkép is található. A művet Szerb Antal fordította magyar nyelvre, az eredeti „Jungle Ways” címmel megjelent angol kiadásból.


A "fekete Révai" kötet


Az eredeti angol nyelvű kiadás

William Buehler Seabrook utazó, felfedező és újságíró, 1884. február 22.-én született a Maryland állami, Westminsterben. Apja protestáns pap volt. Seabrook a  Mercersburg Akadémián diplomázott, majd a Genfi Egyetemen metafizikát és filozófiát tanult. Pályafutását riporterként és szerkesztőként a Augusta Chronicle-nál kezdte, később Atlantában egy reklámügynökségben dolgozik. Itt ismerkedik meg első feleségével Catherine Pauline Edmondsonnal, aki apja befolyásos üzletember volt. Ennek köszönhetően Seabrook is nagyszerű üzletemberré vált és bekerült az üzleti elit köreibe. 1915-ben a francia hadseregben szolgált az első világháborúban és jelen volt a verduni csatában, ahol elszenvedi a mustárgáz támadás káros hatásait. Háborús szolgálatáért később megkapja a Croix de Guerre kitüntetést. A háború után visszatért az Egyesült Államokba és úgy dönt, hogy változtat az életén. Elhagyja Atlantát és New Yorkban telepedik le 1916-ban. Riporterként kezd dolgozni a The New York Timesnél. Riporteri munkája mellett több cikket is publikált népszerű magazinokban. 


William Buehler Seabrook

1920-ban, Seabrook elutazott Nyugat-Afrikába, ahol rábukkant egy kannibál törzsre, akik rendszeresen fogyasztottak emberi húst. Itt szerzett élményeiből írja meg később az „Utak a dzsungelben” című híres regényét, amelyben maga is beszámol saját emberhús fogyasztásáról. Később elismeri, hogy a törzs valójában nem engedte meg, hogy részt vegyen kannibál rítusokban, ugyanakkor Seabrook beszerzett emberi húst, valóban megfőzte és megette azt, így erről írt tapasztalatai valódiak voltak.  1924-ben Arábiába utazik, ahol egy beduin törzs életébe nyer betekintést. Utazásából újabb könyvet ír „Harcos beduinok között” címmel. Seabrook egész életében vonzódott az okkultizmushoz, ezért 1927-ben Haiti szigetére utazik, ahol tanúja lesz több helyi okkult rituálénak. A szigeten élő törzsek különös hagyományaiból és az utazás során szerzett tapasztalataiból írja meg a másik elismert és a mai napig egyedülálló művét a „A bűvős sziget” címmel. 1933-ban egy New Yorkhoz közeli elmegyógyintézetbe vonul, hogy alkoholizmusát kezeltesse. 1934-ben elválik első feleségétől és rövidesen elveszi Marjorie Worthingtont. Második házassága nagyon rövid ideig tart 1935-ben el is válnak. Harmadik feleségét Constance Kuhr-t 1939-ben veszi el, de ez a kapcsolat is csak 1942-ig tart. Az alkoholproblémái kezelése után is sokat utazik, elsősorban Afrikába, de szenvedélyét sohasem sikerült tartósan félretennie. 1945. szeptember 20-án, 61 éves korában a New York állambeli Rhinebeckben követ el öngyilkosságot, kábítószer túladagolással. A magyarul is megjelent és említett művei mellett, élete során számos további nagyszerű és megosztó könyvet írt.

Részlet a könyvből:

„Ha egy ember csakugyan olyan különös dolgot vitt véghez, mint amiről itt van szó, nem kell törődnie vele, hogy elfogadják-e, mint hiteles történetet. Néhány millió ember előbb utóbb el fogja olvasni ezeket a sorokat, egyik vagy má­sik nyelven. Mindegy, milyen kifejezéseket választok, hogy jól vagy ügyetlenül írok-e, a hitelesség majd megjön magától, mert olyan teljes, tárgyilagos és kielé­gítő részleteket szándékozom elmondani, mintha azt mesélném el, milyen volt, mikor először ettem rénszarvashúst, cápahúst vagy más szokatlan húsételt.


A szerző "vándorcirkusza" San Dei udvarában

A nyers hús, külsejére nézve, szilárd, kissé durva anyagú volt inkább, mint puha. Nyers alakjában a szem és a tapintás számára egyaránt a jó marhahúshoz hasonlított. De a színe valamivel kevésbbé piros, mint a marhahúsé. De pirosas. Nem rózsaszín vagy szürke, mint az ürü- vagy disznóhús. A piros soványán keresztül fehéres erek húzódtak, egymásba futva; inkább szálasnak, mint zsírosnak látszott és azt a benyomást keltette, hogy rágós lehet. A szilárd zsír enyhén sárga volt, mint a marha és ürü zsírja. Ez a sárga szín gyenge volt, de mégsem volt fehér, mint a disznózsír.


Gyermek-primadonna San Dei udvari balettjében

Őserdei bűvész

A szagát csak úgy tudom leírni, hogy ugyanaz a szaga volt, mint akármilyen másik nagy háziállat jó friss húsának. Nem vagyok szakértő a szagok legfinomabb árnyalataiban. Amikor a különféle húsok sercegni kezdenek, külön-külön szaguk van, például a marhának, ürünek és disznónak. De nyersen egyforma szagú a szá­momra még ez a három annyira különböző húsfajta is, amelyet említettem, és ez a hús épolyan szagú volt.


Az emberevő guerék közt

Miután megkaptam a magam részét az erősen fű­szerezett stewból, amelyet a klasszikus módon készí­tettek el (de még nem kóstoltam meg, mert vigyáztam rá, hogy az első benyomásom lehetőleg tisztán a termé­szetes húsra vonatkozzék és féltem, hogy a túlságos fűszerezés miatt nem tudnám annak az ízét megállapítani), elhatároztam, hogy a steaket és a pecsenyét a legegyszerűbb módon készítem el, lehetőleg úgy, ahogy otthon készítjük el húsainkat. A kis pecsenyét tehát nyársra húztam, minthogy kemencéről nem lehetett szó és miután egy darabig pirítottam, nekiláttam, hogy megsüssem a steaket. Igyekeztem pontosan úgy csinálni, mint ahogy otthon szoktuk. Tovább tartott, de ez részben azon a különbségen is múlott, ami a gázláng és a faszén lángja között van.


Yafouba bűvész, az egyik kislánnyal, akit kardélre hánynak

Ez az úr az emberevő gueré törzs főszakácsa

A főzés közben keletkezett szagok teljesen kellemesek voltak, olyanok, mint a beefsteak és a roastbeef szaga, minden különösebb ismertető jegy nélkül. A „különö­sebb ismertető jegy“-en azt értem, hogy ha az ember bemegy egy konyhába, ahol ürüt vagy csirkét vagy halat főznek, minden esetben van valami különleges dolog a levegőben, amire az orr rá tud ismerni.


Egy álarcos varázsló-orvos alkonyatkor bevonul egy gueré emberevő faluba

Mikor a pecsenye kezdett megbámulni és a steak a külső oldalán fekete lett, beléjük vágtam, hogy megnézzem a csak részben átsült belső részt. Határozottan sápadtabbá lett, mint amilyen a marhahús lett volna. Szürkéssé vált, mint a borjú- vagy bárányhús, nem sötétvörössé, mint a marha. A zsír sercegett, puha és sárgább lett. Attól eltekintve, amit mondok, nem volt semmi különös vagy szokatlan rajta. Majdnem átsült és étvágygerjesztő képe és szaga volt.


A fiatal gueré nő, aki középen térdel, most tanulja a boszorkánymesterséget

Ez a gueré harcos ép most esett keresztül egy titkos társaság szertartásán

Nyilvánvaló butaság lett volna, ha, miután ennyit fáradoztam, túlságos óvatosan kóstolom meg és túlságos kísérletező idegességből csak kis darabkákat eszem. Úgy sütöttem meg, mint ahogy az ember bármily más húst készített volna el rendes vacsorájául és az volt a szándékom, hogy meg is vacsorázom belőle, épúgy, mintahogy bármely más hússal tenném, megeszem rizzsel és egy palack borral. Úgy gondoltam, ez a helyes eljárás. Egészen biztos akartam lenni a benyomásomban.


Fiatal gueré kannibál anya Mon Po főnök falujából

Az előtérben öt fiú nőnek öltözve, nő-utánzó tánc közben

Leültem hozzá a boros palackommal, egy csésze rizzsel, só és bors kéznél volt. Régóta gondolkoztam ezen és régóta kiterveztem, és most készültem, hogy megvalósítsam tervemet. És azonkívül — ezt is megfogadtam és elvégeztem magamban — teljesen közömbös, nyílt és tárgyilagos lelkiállapotban akartam megenni. De nemsokára fel kellett fedeznem, hogy egy kevéssé felültettem és megcsaltam magam, amikor úgy tettem, mintha ennyire közömbös lennék. Az első falatnál, vagyis inkább az első falat után fedeztem fel, hogy mennyi volt az öntudatlan nagyzolás bennem és mennyi az a kis öntudatlan félelem, amit a nagyzolásom eltakart. Mert az első gyalázatos reakcióm — oly erős reakció, hogy teljességgel háttérbe szorított minden megelégedést vagy a gasztronómiai árnyalatok kitapasztalását — egyszerűen hálás és óriási megkönnyebbülés volt. Annyi biztos, hogy teljesen jó íze van! Annyi biztos, hogy nincs semmi kísérteties, riasztó vagy kárhozatosan különös íze. Jó íze volt, és az intelligens, akadémikus közömbösség dacára, amellyel közeledni akartam kísérletemhez, szegény, gyáva és előítéletekkel terhelt tudatalatti igazi énem megkönnyebbülten sóhajtott fel és megveregette a saját hátát.

A gyermekek nyilvános oltára Sanghában

Nagyot húztam a borból, ettem a rizsből és nagy figyelemmel megettem a steak felét. És amint ettem, növekvő meggyőződéssel és bizonyossággal, egyre pontosabban tudtam, hogy milyen. Olyan volt, mint a jó, egészen fejlett borjú húsa, amelyik már nem fiatal, de még nem marha. Határozottan olyan volt és nem hasonlított semmiféle más húsra, amit valaha megkóstoltam. Annyira olyan volt, mint a jó, teljesen fejlett borjú húsa, hogy nem hiszem, hogy normális, közönséges érzékenységű ízleléssel bíró ember meg tudta volna különböztetni a borjúhústól. Puha, jó hús volt és nem volt semmi élesen meghatározható vagy erősen jellegzetes sajátossága, mint például a kecske-, a vad- és a disznóhúsnak. A steak valamivel rágósabb volt, mint a borjúhús, kissé szálas, de nem túlságosan rágós vagy szálas ahhoz, hogy ne lehessen kellemesen megenni. A pecsenye, amelyből kivágtam és megettem egy kö­zépső szeletet, puha volt, és színben, anyagban, szag­ban, valamint ízben megerősítette bizonyosságomat, hogy minden általunk ismert hús közül a borjú az egyetlen, amelyhez ezt a húst hozzá lehet hasonlítani.


A habbék országa, ahol minden a fejetetején áll

Nyugat-Közép-Afrika legszentebb embere

Ami pedig az egyéb sajátos ízt vagy szagot illeti, ami esetleg meglepné az embert, ha nem tudva, mit eszik, kóstolja meg, és erre a felkiáltásra bírná: „Mi ez?“, hát ilyen egyáltalán nem volt. És a „hosszú disznó" mondája, melyet ezer történet ismételt és száz könyv másolt, teljesen, tökéletesen hamis. Nagyon megnyugtat, hogy ezt módomban áll ilyen kategorikusan kijelentenem. Ha a Stewból ettem volna egy kicsit, valószínűleg az is olyan lett volna, mint a borjúpörkölt, de oly bőséges volt benne a paprika, hogy egy fehér száj nem érezte volna meg benne a finomabb árnyalatokat; örültem, hogy előbb egyszerűbb módon próbáltam meg.”


A szerző útjának térképe

Seabrook könyve (mely a "Letölthető könyvek" menüpont alatt megtalálható és elolvasható) saját korában elismerő kritikát kapott, nem ok nélkül. Fantasztikus könyv ez, a sziklalakók és emberevők civilizációtól mentes, tabukkal és varázslattal teli életéről. Fehérarcú fekete embernek nevezték Afrika dzsungeljeiben az amerikai kutatót, aki soha nem a fehérek szokásos fölényével közeledett a helyi emberekhez. Köztük élt, szokásaikat megtartotta és részt vett a szertartásaikon. Éppen ezért olyan hiteles Seabrook beszámolója és egyben borzongató is, amikor az ember olvassa az általa feljegyzett kannibál lakomák konyhareceptjeit. Kutatói kíváncsisága miatt ő maga is megkóstolja az emberhúst, amely miatt később többen támadták. Műve kimagaslik a korabeli útleírások közül és egészen egyedi dimenzióit mutatja be Nyugat-Afrikának és az ott élő embereknek. Az ELBIDA projektben bemutatott kötetek többsége kimondottan drágának nevezhető. A drága jó, az olcsó silány feltevés ez esetben azonban nem igaz, mert Seabrook ezen kötete pár száz forintért beszerezhető, így mindenki számára elérhető a lebilincselő olvasmány. A téma iránt érdeklődőknek előszeretettel ajánlom. William Buehler Seabrooktól nem búcsúzunk végleg, mert további izgalmas műveivel, a későbbiekben találkozni fogunk még az ELBIDA projektben.