2017. július 31., hétfő

Utazás Középalbániában

A héten pár nap szabadságot tudok kivenni munkahelyemen, és ahogy az időjárás előrejelzést böngésztem, valószínűleg igazi strandidő lesz. Aki szeret olvasni az gyakran visz magával könyvet a vízpartra és két csobbanás között olvasgat egy kicsit. Felmerült bennem is, hogy böngészek egy kicsit a könyvespolcon olyan útleírások után kutatva, amely mérete és terjedelme miatt akár ideális strandolvasmány is lehetne. Találtam is többet, amelyből most az ELBIDA projektben, egy hármas blokk formájában egyfajta „ritka strandkötetek” bemutatót tartok. Lássuk tehát akkor a három bemutatni tervezett kötetből az első, könnyű, kicsi ugyanakkor mégiscsak lebilincselő művet.




Aki rendszeresen látogatja a blogot az talán emlékszik, hogy a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat bemutatása során Temesy Győző „kalauzolásában” jártunk már a sasok országában, azaz Albániában. A most bemutatott „Utazás Középalbániában” című kötet szerzője Oleják Károly többször járt az országban. Jelen mű, a szerző 1923-as útjáról készült, mely során egy német vállalat megbízásából már nyugállományú katonatisztként, fegyveres kíséretet biztosított a cég két képviselőjének. A kötet egyfajta útinaplószerű beszámoló erről a kicsit több, mint 2 hónapos albániai barangolásról. A mű 1925-ben Budapesten jelent meg a Váci Királyi Országos Fegyintézet nyomdájában. A kötet apró méretű és mindösszesen 108 oldal terjedelmű, kép, térkép vagy egyéb illusztráció nincs benne. Kimondottan ritka, nehezen beszerezhető kötetnek számít.

Folyón átkelő albán lovasok

Tirana

Oleják Károly a mű szerzője, akinek komplett életrajza nincs vagy nem fellelhető, így ismét csak azon foszlányokból alkothatunk képet, amelyek a műben vagy egyéb archív anyagokban megtalálhatók. Születési dátumról nincs információ. Az első adat 1870-ből való, ahol Oleják Károly neve megjelenik az Esztergomi Érseki Tanítóképző növendékeinek sorában. 1898-ban már a Kápolna-téri Elemi Iskola vezértanítójaként dolgozik. Biztosan lehet tudni, hogy katonaként az első világháborúban, 1917-ben Albániában szolgált. 1923-ban aztán felmond munkahelyén és a már bevezetőben említett német nagyvállalat alkalmazottjaként ismét Albániába utazik. Újabb információ aztán 1928-ban bukkan fel Olejákról, amikor is egy közjegyzői tanúsítvány szerint „Oleják Károly úr, polgári iskola címzetes igazgatója” egy Oleják Etelka vagyonaként kezelt 7000 pengős banki és egy Oleják Etel nevére szóló 3000 pengős takarékbetétet mutat be a közjegyző előtt. Erről a tényről kért tanúsítványt kiállítatni. Az 1900-as évek elején több helyen, mint önkéntes tűzoltó is előkerül Oleják neve. Élete további részleteiről, illetve halálának időpontjáról nem találtam információt.

Részlet a könyvből:

„Utunk a Bukmiren és a Mirdita törzsnek Kusneni család birtokában volt területén vezetett keresztül, míg eddig Dibrán vonultunk át. Ezen a sziklás helyen áthaladva keletfelé megtaláltuk a némileg járt utat a Sperlaza patakhoz. A patak vize annyira meg volt dagadva, oly kőgörgetegeket sodort magával, hogy azon átgázolni lehetetlennek látszott. Valószínű, hogy a hegyek között a napokban nagyobb felhőszakadás volt és annak vize rohant most ágyában lefelé, fákat, köveket ragadva magával. Az eddigi patakok mindegyikén átgázoltunk, bár némely nagyobb patak fölött egy-egy rozoga híd is vezetett. Itt azonban átgázolni nem lehetett és ezért a hidat kellett átvonulási utunkul választani. A híd a meder fölé kiugró egy sziklán kezdődött és a túlsó parton egy 2 méter szélességű sziklapárkányon végződött. Építve úgy volt, hogy egy fenyőgerendát helyeztek a partra úgy, hogy annak egy harmada a víz fölé nyúlott. Erre faszögekkel egy másik gerendát helyeztek, amelynek vége valamivel túlért az előbbi gerendán. Az első gerenda sziklákkal volt lerögzítve. A túlsó oldalon épen így, a középen azután egy hosszú gerendával az egész összekötve. Szélessége 1 méter lehetett. Ezen a hídon ha egy ember a túlsó oldalra ment, az egész alkotmány lengett, ingott, ropogott és vártuk, mikor szakad le.

Albán hegyi falu

Tipikus albán viselet

Lemálháztunk tehát és először egy lóval akartunk kísérletezni, de a vezető albán nyugodtan átvezette az ingó hídon lovát, megkötötte, maga visszatért és most már mintegy 30-30 klg. terheléssel egy-egy ló és a pokrócokat, csomagokat hordó emberek mintegy 2 óra alatt átjutottunk a túlsó partra. Elhagyva a sziklapárkányt a patak csendes és sekély medrében egy hatalmas sziklahegyet megkerülve sok bajjal megérkeztünk Simonyiba.

Albán férfiak fegyverben

Tiranai piac

A ház előtt, mert hisz falunak csak nem nevezhetem, mintegy 1 klm. távolságban érdekes vízimalmot láttunk. A hegyi patak vizét egy körülbelül 40 cm. átmérőjű kivájt és zárt hosszú hordóalakú fatörzsbe, gerendába vezették, melynek alsó részén, egy karvastagságú nyíláson nagy erővel lövelt ki a benne vezetett víz, míg a fölösleges víz a megtöltött hordó mellett egy kis patakban tovább folyott. A kilövelő víz nekiütődött egy facövek körül vízszintesen forgó keréknek, amelynek meghosszabbított tengelyén fölül egy forgó malomkő volt, míg az alatta szilárdan elhelyezett kövön köröskörül egy perem, amelyben az őrlött kukoricadarát szedte össze az őrlető. Ez volt az első iparüzem Belső Albániában és ilyet még három helyen találtunk.

Muszlim albánok

Tirana

Ha eddig láttunk albán házakat, amelyek különböző, hosszabb vagy nagyobb épületek voltak, innen kezdve már mindinkább az egyenlő formájú albán lakóház közül csupán nagyobb templomok, papi házak tűntek ki, míg a többi mind egyenlően úgy volt építve, mintha két szabályos kockát egymásra helyeztek volna. Vagyis a ház halának alakja egy hasáb, amelynek magassága kétszer akkora, mint az egyik alapéle. A földszintes részen az ajtónyíláson kívül nincsen más rés. Az ajtó pedig erős tölgydeszkából vagy gerendákból van összeillesztve és belülről elreteszelhető. Az emeleti részén lőréseket látunk és egy helyen kiugrót, azon szintén három irányba lőréseket. A kiugró alján egy köralakú nyilás van és ezen a nyíláson dobják ki a bennlakók szükségtelen étel és más maradékaikat. Az ott szabadon hullik a fal mellé és magasra halmozódik. Hamisítatlan keleti szokás…!

Albánok

A Kiri híd

Másnap eltérve útirányunktól Simonyitól északra útnak indultunk Kacinárira. Az út sziklahasadékok között vezet. A közepén kis patak csörgedezik néha oly mélységben, hogy szinte szédítő a meredek falról a patakra tekinteni. Délig csak vándoroltunk előre állandóan a sziklafal oldalában, de délre a szikla úgy átmelegedett, hogy csapatunk többször megállni kényszerült és úgy kimerült, hogy lankadtan dültünk a legelső fa  árnyékába, majd nagynehezen tudtuk magunkat a mintegy 100 méter mélységben folyó patak vizéből felüdíteni.
Nem is mentünk tovább csak alkonyatkor, bár az átmelegedett kövek csak úgy sugározták magukból az elviselhetetlen hőséget. Végre egy nagyobb kiszélesedett völgykatlanba fiatal kukoricaültetvényre találtunk és ebből bátran következtettünk arra, hogy a közelben lakóházakra is találunk. Rövid félóra mulva szép zöld mezőben egy nagyobb épület volt üvegnélküli ablaknyílásokkal. Sokáig nem tudtuk megállapítani, mi lehet. Ablaknyílásai oly magasan voltak, hogy azokon betekinteni nem lehetett. Mégis jól sejtettük, hogy templom, mert másnap reggel már a közeli hegyen harangozást hallottunk, amelyre lassan-lassan minden irányból gyülekezni kezdtek az albánok. Mi már készenlétbe helyezkedtünk és elfoglaltuk kijelölt helyeinket, mert egész bizonyosra vettük, hogy körülkerítettek bennünket. Sugár végre megkérdezte az arrahaladóktól, hogy mi készül itt, mire megmondották, hogy misére gyülekeznek. Érdekes volt azonban, hogy a misére is fegyveresen jöttek. A templom mellett egy nagy körben egymástól kb. 10 méter távolságra egy-egy nagy kő volt, amint hallottam, ott tartja a vének tanácsa üléseit.”

Vilmos fejedelem és felesége
1913-ban elmenekült de jogilag 1925-ig az ország uralkodója volt

Albánia térképe 1923

Az 1900-as évek elején a Balkán félsziget kusza politikai viszonyai, a gyengülő Oszmán birodalom és az erőteljesen egymásnak feszülő nemzeti és vallási ellentéteknek eredményeként a térség Európa tűzfészke volt. Az évszázados török elnyomás után számos konfliktus során formálódtak a térség nemzetállamai. Ennek a folyamatnak egyik eredményeként született meg 1912. november 28.-án az albán nemzeti állam. Az újkori Albániát éppen ezért is emlegetik sokan úgy, hogy „a háborúban született ország”. Az első világháború során még aktív katonaként volt először Oleják Károly az országban, majd másodízben 1923-ban egy német vállalat megbízásából fegyveres kísérőként. Még 1923-ban is Európa egyik kevéssé ismert területe volt az ország, ezért is különleges a szerző beszámolója. Bár megelőzte őt Nopcsa Ferenc aki 1911-ben írt úti beszámolójában részletesen ír a területről, de ennek ellenére is, Oleják abban az időben szerezte albániai élményeit amikor még kevesen ismerték a vidéket. Tény persze, hogy nem tudományos alaposságú munkáról beszélünk Oleják esetében, sokkal inkább egy élménybeszámolóról, útinaplóról, amelyből a szerző által átélt élményeket vagy érdekesnek vélt eseményeket, szokásokat ismerhetünk meg. A zárórészben leírtak alapján arra következtethetünk, hogy a szerző nem volt túl jó véleménnyel az ott élő emberekről és szokásaikról, így összességében elég sötét képet fest az országról. Bár jelzi a szerző, hogy igyekezett objektív képet festeni az országról és egyéni érzéseit nem hangoztatni, ugyanakkor több problémát azért megemlít. Először is az erőteljes jogbizonytalanságot, amely miatt végül is nem sikerült a német cég tervezett befektetése az országban, pedig Oleják úgy véli egy kis nyugati levegő enyhítené a keleti sötétséget. Szerinte kultúrában évszázadokkal el vannak maradva, a lakosság kilencven százaléka analfabéta és csak Isten irgalmának köszönhető, hogy még létezik az ország. Szóval izgalmas hely volt akkoriban Albánia. Mindent egybevetve nagyon érdekes és a maga módján szórakoztató kötetről beszélünk, amely nehezen elérhető, de ha valakinek sikerül beszereznie, akkor az erőteljesen ajánlott kategóriát képviseli. 




2017. július 27., csütörtök

A Szentföldön

Minap éppen a számítógépemen dolgoztam, háttal a televíziónak, mikor megütötte a fülemet a szentföld szó. Ebben a pillanatban villant belém, hogy több mint egy éve írom a blogot és ezzel a területtel konkrétan foglalkozó kötet még nem került sorra az ELBIDA projektben. Rápillantottam a könyvespolcra és bár van több a Szentföldről szóló csodás útleírás, mégis egyből Erődi Béla könyvén akadt meg a szemem. Nagy kedvencem Erődi, akivel utaztunk már Egyiptomba a fáraók országába, valamint Máltára és Szicíliára is. Harmadik bemutatott műve tehát a „A Szentföldön” címmel megjelent kötet, mely két szentföldi utazás emlékei, tapasztalatai valamint némi szakirodalmi tanulmány alapján született meg 1898. április 10-én, „húsvétvasárnapján”. A könyv végül 1899-ben jelent meg Budapesten a Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Könyvkereskedés kiadásában, összesen 264 oldal terjedelemben. A műben 110 kép és egy térkép található. Erődi Béláról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „A fáraók országában” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem és ott az elolvasható.

Piros keretes második kiadás (1906)


A piros keretes kötésű kötetben található Palesztina térkép

Zöld keretes második kiadás (1906)

A zöld keretes kötésű kötetben található Palesztina térkép

Részlet a könyvből:

„Jeruzsálem utcai élete is érdemes a megfigyelésre, bár a Kelet nagyobb városainak tarkasága itt sem kápráztatja szemeinket és nem ad annyi anyagot a tanulmányozásra, mint Kairó, Konstantinápoly vagy Damaskus. A város nagyon szabálytalanul épült, alig van egy-két utcája, mely egyenes irányban haladna, girbe-görbén, össze-vissza csavarogva, itt-ott megtörve, mennek a rosszul kövezett szűk utcák. Legtöbb utca alagútszerűen vagy egészen vagy részben boltozott. Ezekben az utcákban sötétség vagy félhomály van egész napon át s penészes, dohos a levegő. Komor hangulat, borongás jellemzi egyébként is a várost. Házai nagy kődarabokból vannak összerakva, többnyire vakolatlanok s a befejezetlenség vagy a rombahagyás benyomását teszik az emberre.

A Karmel-hegye

Vízmerő beduinok

Nomád beduinok

A tisztátalanság, talán egész Keleten sehol sem annyira otthonos, mint épen itt. A házakból minden söpredéket, piszkot az utcára öntenek ; a tisztogatást, szemételhordást pedig még nem honosították meg. Itt is, mint Konstantinápolyban, a gazdátlan, csavargó kutyák végzik ezt a tisztet, amennyiben a szemétből a nekik való hulladékot kiszedegetik és felfalják, miközben a marakodás nem épen épületes jelenetében van része a járó-kelőknek, akik a kutyáktól megszállott területen sokszor csak nagy nehezen tudnak maguknak utat törni. A kutyáknak sem való szemét, piszok, állathulla ott rothad az utcákon, elviselhetetlen undorító szaggal, dögleletes bűzzel fertőzve meg a levegőt. Béna koldusok, eltorzított arcú bélpoklosok állják el utunkat, alamizsnáért könyörögve. A bélpoklosok leginkább a török kormány által fentartott sinlőházból jönnek ki koldulni. A kormányon kivül a Herrnhuter-testvérek is tartanak fenn egy Jézus-segély nevű bélpoklos-házat a városon kivül, nem messze a pályaháztól. A bélpoklosság, mely a régi korban igen nagy mértékben pusztított a Szentföldön, különösen a zsidók között, ma kiveszőben van. Jeruzsálemben már alig van több 50 ilyen szánandó teremtésnél. E borzasztó betegség vérbomlásból származó nyavalya, mely nem ragályos, de öröklő természetű. Hosszan tartó borzongással, lázzal jelentkezik, aztán megtámadja és szétroncsolja a nyákhártyákat, csontdaganatok képződnek, fekélyek támadnak az arcon, melyek kigyógyulnak, rút varrókat hagyva hátra, de másutt újra kiütnek. A halló-, látó- és beszélő-szervek szétroncsolódnak s az arc irtózatosan eltorzul. Az elcsúfított és mindenkitől került szerencsétlen betegek néha 20 évig is elnyomorognak ezzel az undorító bajjal.

Ábrahám tölgye Hebronban

Már-szaba kolostora

Ráchel sírja

A Király-sírok 

Itt is, mint Keleten mindenütt, az utcára költöznek ki az emberek házi dolgaikkal, napi foglalkozásukkal. A háziasszony az utcán gyúrja kenyértésztáját, melyből a mi lángosunkhoz hasonló lepényt: süt családjának. Az iparosok, kereskedők az utcára nyiló boltfülkékben magasabb deszka-emelvényen kuporognak és dolgoznak. Csakhogy Jeruzsálem utcai műhelyei és boltjai sem nyújtanak annyi tarka-barka látnivalót, annyi változatosságot, mint Keletnek más városai. Az ipar a legszükségesebb házi cikkekre szorítkozik. Kereskedelme sem annyira gazdag. Bazárjai szegényesek, egyszerűek. Alig találunk bennök valami eredeti terméket, amit innen, szentföldi emlékül magunkkal vihetnénk. Annál érdekesebbek a néptipusok, népviseletek, melyekkel lépten-nyomon találkozunk. Látunk itt tőrül metszett olyan alakokat, mint aminők a Bibliából ismeretesek előttünk, még ruházatuk szabása, szine is szakasztott a régi. Fehér burnuszos, hosszú lándsás beduinok vegyülnek a járó kelők tarka tömegébe. A festői turbánok, s minden szinű kaftánok, cafrangos arab kendők egymásután váltakoznak a nyugati ruházattal. 

Bethlehemi nő

Bethlehemi nők

Arab pórnők

Kenyértésztát gyúró nő Jeruzsálemben

A nők itt is fátyolozva járnak; de fátyoluk kötése egészen elüt a török és egiptomi nőkétől. Feltűnően sok a zsidó, akiknek száma újabb időben nagyon szaporodik. A szefardimok és askenázimok egyaránt szegények, kik leginkább gazdag hitsorsosaik, Montefiore, a Rothschildok alapítványaiból és az Alliance Israelite adományaiból élnek. Sokan csak azért vándorolnak a szent-városba, hogy ott éljék le utolsó napjaikat és oda temetkezhessenek. A Salamon temploma falánál siránkozók között sok magyarországi zsidóval találkoztunk, kik jobbára Felső-Magyarországról valók és hitsorsosaikról sok érdekes dolgot meséltek. A zsidóknak több zsinagógájuk és jóté­konysági intézményük van. Legnevezetesebb a Montefiore által alapított nagy szegények-háza, mely a városon kivül van, közel a pályaházhoz, nem messze a Jaffa-kaputól.

Bethlehem

Jeruzsálem képe, az előtérben Szent-Anna temploma

A zsidók siránkozásának fala

A Szent-szikla (Esz-szakhra)

A keresztény felekezetek között a görög-keleti egyház a leghatalmasabb. Már a kereszténység első századai óta erővel és szívóssággal terjeszkedik és igyekszik mindent kezére keríteni. Papjai, kik magas fekete süveget hordanak, legnagyobb számban vannak képviselve. Türelmetlen, nyers emberek, kik azonnal tettleges fellépésre is készen állanak. Van közel húsz kolostoruk, vannak fiú- és leányiskoláik, zarándokházuk, kórházuk.

Kubbet Esz-szákhra (Szikla-dóm)

A Coenaculum. Az utolsó vacsora helye

A Szent-sír temploma

Az oroszok is, különösen az utóbbi években, rendkívül tért foglaltak. Az orosz kormány nagy áldozatokkal tartja egyháza papjait, kik sok humánus intézményt alapítottak és tartanak fenn. A Jaffa-kapu előtt és az Olajfák-hegyén levő nagy telepen kivül magában a szent-városban is van zarándokházuk. Archimandrita kormányozza egyházukat.”

Antónia-vára

Ecce-homo-IV a Via Dolorosán 

Krisztus Pilátus előtt

A Damaskus-kapu

Erődi szentföldi útját átszövi a szerző erős vallásos hite. Kimondottan zarándokútként értelmezte saját utazását, melyről így írt: „A Biblia adta meg szentföldi utazásaimra az első serkentést, a bibliai történetek olvasásakor, már zsenge gyermekkoromban, ébredt fel a vágy lelkemben, hogy meglátogassam a Szentföldet. A Bibliával kezemben tettem meg utazá­somat s azzal irtam meg munkámat a Szentföldről”. Érdekes módon a szerző azt ajánlja, hogy amennyiben valaki nem vallásos elhivatottságból indul e területre, hanem csak „egyszerű” turistaként az ne tegye, mert ahhoz, hogy valaki lelkét megérintse a terület szükséges a vallásos hit. Erődi utazása során bejárja Jaffát, Jeruzsálemet, Bethlehemet, Hebront és Szamariát, valamint az itt található jelentős szent helyek mindegyikét.

Az Osztrák-Magyar zarándokház

Ramleh

Beduin a pusztában

Lidda

Erődi kötetének megjelenésekor még kizárólag Palesztina létezett, mint ország. A kötetben található térkép is erről a területről szól, míg ha egy mai azonos területet mutató térképet mellé tennénk, akkor nagyrészt már Izrael államot látnánk rajta. Éppen ez a történelmi léptékben rövid idő alatt bekövetkezett radikális változás az, amely tovább növeli a kötet különlegességét.

Változás a térségben 1946 és 2010 között

A 19. században főként Palesztinában, Európában és Oroszországban felerősödött a cionizmus eszméje. A mozgalom célja a történelmi, ókori zsidó állam helyén újból létrejövő, zsidók által vezetett önálló állam megalapítása volt, valamint a diaszpórában élő zsidóság érdekeinek egységes képviselete. A terv egyik ismert hirdetője a budapesti, német ajkú zsidó családból származó Herzl Tivadar volt, aki 1895-ben fogalmazta meg a Judenstaat című tanulmány első vázlatát. Az anyag eljutott a szétszórtan élő zsidó közösségekhez, ahol széles körű vitát eredményezett, mely hatására 1897-ben összehívták az Első Cionista Világkongresszust a svájci Bázelben. 

Herzl Tivadar

A zsidó közvélemény egy jelentős része akkor még határozottan elutasította a kongresszus céljait, ugyanakkor a Brit Birodalom Külügyminisztériuma egy nem hivatalos nyilatkozatban később már a (az 1917-es Balfour-nyilatkozat) támogatását fejezte ki, egy „nemzeti haza” létrehozásáról Palesztinában. Elindult az „Alija” azaz más néven a hazatelepülési program. A betelepülő zsidóság több hullámban érkezett a szinte teljesen arabok lakta Palesztina területére. A többségi arab lakosság nyomására 1939-ben már a brit kormány nyilatkozatban korlátozta a bevándorlási lehetőségeket, és kilátásba helyezték egy izraeli–arab közös kormányzású független állam létrehozását. Ez az intézkedés tovább mélyítette az arab–izraeli konfliktust. A két nép közötti és a britekkel szembeni feszültség csúcspontja az 1946. július 22-én a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen elkövetett 91 halálos áldozatot követelő robbantás volt, amely nagyban hozzájárult az ENSZ 1947-es közgyűlésére kidolgozott és beterjesztett Palesztin rendezési terv elfogadásához. A terv alapján egy arab és egy izraeli állam jött volna létre, míg Jeruzsálem a konfliktusok elkerülése végett ENSZ igazgatás alá került volna. Bár a közgyűlés a javaslatot elfogadta, azóta sem valósult meg, mivel a nemmel szavazó Arab Liga államai az eredmény ellenére sem voltak hajlandóak elfogadni a döntést. 1948. május 14-én kikiáltották a szabad és független Izraelt, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, így kitört az első arab–izraeli háború. A mai napig egy „puskaporos hordó” a régió.

P. Angeli Szál. Ferenc, a Szentföld főbiztosa

Jaffai bazár

Jaffa

A Jordán-folyó

Erődi Béla művében még nem érzékelhető ez a pár évtized múlva mindent felbolygató konfliktus. Sőt a teljes utazás beszámolóját átszövi a vallásos áhítat, melyből még az ateista olvasónak is érzékelhetővé válik a szerző erős istenhite. Mikor először beletekintettem a műbe és olvastam találomra pár sort, kicsit megijedtem, hogy zavaróvá fog válni majd olvasás során ez, de nem így volt. Egyáltalán nem zavaró, sőt talán még egy kis pluszt is ad a leírtakhoz, amely amellett, hogy egy klasszikus útleírás, még a terület földrajzáról és a történetéről is beszámol. Azt gondolom sok embernek egyik kedvenc útleírása lesz a szerző ezen műve, mely jó állapotban nehezen beszerezhető, de a Debreceni Egyetem elektronikus archívumának köszönhetően ez esetben is letölthető és elolvasható elektronikus formában, teljesen ingyen. Erődi Béla immár harmadik művével szerepelt az ELBIDA projektben, de még mindig nem búcsúzunk a szerzőtől, hiszen hamarosan jön a negyedik és egyben utolsó, 1875-ben megjelent, illusztráció nélküli műve a blogban, „Török mozaik” címmel.