2017. július 6., csütörtök

Az éjféli nap országában - Norvégország

Előző bejegyzésemet azzal zártam, hogy folytatjuk Vértesi Károly északi utazásának feldolgozását. A szerző következő műve ugyancsak „Az éjféli nap országában” címmel jelent meg, azonban ez a kötet már „Norvégországról” azaz Norvégiáról szól. Csakúgy, mint a Svédországot bemutató műben, ebben a kötetben is egészen kivételes színes képek vannak és természetesen Vértesi élményei és szubjektív beszámolója az akkori Norvégiáról. A könyv 1904-ben jelent meg Budapesten, a Szilágyi Béla könyvkereskedés gondozásban. A csodás művet Zomboron a Bittermann Nándor és Fia könyv- és kőnyomdájában nyomtatták. A 252 oldalas műben összesen 14 színes azaz „színnyomatú” kép található. A könyv végén Vértesi Károly összes megjelent művéről is találhatunk összefoglalót, a reklámok azonban ez esetben kimaradtak. Vértesi Károlyról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az előző, Svédországról szóló bejegyzésben már megtettem, így ott az elolvasható.






Részlet a könyvből:

„Könnyen összeróhatók és szétszedhetők a nyári lapphajlékok. Kő-, föld- és fából vannak cukorsüveg alakra kikerekitve. Az egyik sátorban éppen akkor, mikor beletekintek, egy apa neveli a fiát ütleggel. Akkorák voltak azok, hogy beleviszkedhetett a tenyere. Fölül kúpszerüek, nyitottak a kezdetleges kalyibák, hogy a füst szétrebbenhessen. Hanyatfekve láthatják a csillagokat a felső nyiláson keresztül. Az egész sátron legértékesebb az a kopott posztó féle szövet, mely azt boritja; foldozzák, a mig lehet. A sátrakban tisztaságot ne keressünk, kóborcigányoké ilyen piszkos, rendetlen. Középen, a szolgafáról láncon ereszkedik le az öblös, szinültig telt bogrács, éppen forr benne a hig levü, egyszerü vacsora, férfi főzi azt. Felcsap az illata, már akinek illat az. Kóstolása közben cigányutra tévedt egy-két csöpp, akár nálunk, mikor folyó partján körülálljuk a bográcsot, izleljük a halászlét. Azt hiszem tarándszarvas-tej az eledel főalkatrésze. A sürü, zsiros tejet vizzel eresztik fel. A másik sátor bográcsában zabliszt keverék eperbogyóval. Asztaluk nincs, még sem esznek a földön. Fahéjra, vagy a nagy keztyükre – melyeken csak a hüvelykujjnak van ujjtokja – helyezik a fatányért. Kosztjuk tápláló lehet, de jó nem, hogy mégis izlett nekik az eledel, abból látom, hogy ajkukkal csettegettek; a lenyelt falatra egynek kicsordult a nyála, valamennyi, ujjával szárazra mártja a tálat. A nők nem ehetnek mindenből, de a kávéra rákaptak. Száraz halbőrön szűrik meg. Evőkanál, tarándszarvas csontból, az mindig velük van. Nyelvük végzi rajta a viz és törülőruha szerepét. Ha a kis lapp rászolgál, anyja, fogait összeszoritva, olykor önuralmát is elveszitve, a keze ügyibe hamar akadó kanállal puffogtatja meg a lurkó fejét. Eljegyzéskor, a gyűrü mellé kanalat kap a leány a völegénytől, jeléül, hogy eltartja. Bőrövükben a kanál mellett kés és pohár van, no meg az elmaradhatatlan dohányzacskó, mert törökök módjára férfi és nő versenyt pipál, adjuk hozzájuk a gyermekeket is, mert ezek nemkevésbé bőven eregetik a füstöt. Egyszer az egyik, azután a másik túrja szét a hamut, keres pipájába parazsat.


A Károly János ut és a királyi palota

Krisztiánia. Akerhus

Fatemplom Bygdö félszigeten

Füst bőven, mondjuk felhőnyire gyülemlik meg a sátorban, melyen a bemeneti nyilás sem nagy. Kóbor szellő kis ajtaja, akárhány van ezen kívül rajta. A klima nehéz, a tüz mindig ég. Párolgó ételszag. A milyen a lakásuk, olyan az egyéniségük, ütött, kopott, szegényes, - szivünk a szánalomtól tulárad – de azért egyik a másik sátrát szent helynek tartja, beletörődve fásultan az élet nyomoruságába, a sokágu nélkülözésben, legnagyobb szükségben sem tulajdonitanának el egymástól egy rongyos tutyit sem.


Néptánc

Néptánc

Szemem kémlelve kutat. A hitvány füsthajlékban, füstfelhőben, egykedvüen, füle bojtját se mozgatva, ringatja a széles képü anya, a szőrös tarándszarvas-bőrbe burkolt, a harántfekvő sátorfán egy óriási papucs, inkább bocskor forma zacskóban szögre akasztott csecsemőjét, a gyenge emberpalántát; ugylátszik nem akar elaludni, gőgicsél, nyivácskol. A másik bölcső nyárfából van kivájva, mohhal bélelve. Egy karika van a bölcső fölött kifeszitett zsinóron, hogy a kis lapp, ha elunja magát, játszhassék. Mindkét formáju bölcsőn kötél van alkalmazva, hogy az anya, nyakába is akaszthassa a bölcsőt gyerekestől. A teher az anya keresztcsontján nyugszik s a gyerek nyugtalansága esetén könnyen ringathatja vizszintes irányban. Az anyának, kinek orrát nátha csavargatja, olyan tehénszerü a nézése. Annál barátságosabb nézésü a kis lapp; mikor friss arcát cirogatom, boldog öntudatlanságban mosoly csillan meg kis ajakán; ugylátszik ritkaság számba menő hallgató jó gyerek. Ha az anyát kérdezed, akkor bizonyára minden gyermek okos és jó. A lappocskának az anyja, önérzetes büszkeséggel párosult jósággal, egy kissé kihámozza a kötelékből és a saját életerejéből szivárogtat tápot a kicsike véredényébe. Anyai szeretet, természet elemi törvénye. A lapp gyermek szép, arcban üde, később csunyul. A házasélet villámháritója elszunynyasztva, bölcső mellett őrködik a rókaorru, bozontos szőrü házi kutya. Irigységgel nézi a fajbelijét, mely az egyik sarokban lerágott csontot harapdál. A kutyáknak ugylátszik nemcsak helyük, de fekhelyük is van a sátorban. Néhány szopós most is nyivákol. A kutyákat a kutyabarátnép azért is becsben tartja, mert őrzik a tarándszarvas nyájat, elő hajtják a legeléskor tova iramodó iramszarvasokat, becserkelik helyüket. Szagló szervük kitünő, folytonos csaholásukkal távol tartják az éhes ordasokat, sőt azokat megrohanják. Szimatoló vizslák szolgálatát végzik. Az őrebek télen jó szolgálatot tesznek, huzzák a kunkorodott orru török cipőhöz hasonló szánkót, mely most ágy vagy tarándszarvas bőrraktár. A sátor oldalán, egyes faszegből álló fogason lóg a rén-ködmön, fóka-kámzsa, néhány pár megviselt, talpnélküli lappcipő s egyéb apróság, szerszám, rén-kantár. Jegyzőkönyvbe veszem a mit látok, Nem járok ugy mint Szegeden a nagy árviz után egy hevenyészet sátorban jegyezgetve, a hol azt mondta a menyecske: Itt hiába is ir fel az úr valamit, nem birunk mi fizetni.


Gudvangen Sognfjordban

A trondhjemi dom

Norvég népviselet

A lappok házieszközeiket maguk készitik. A bárdolatlan kezekből durva munka kerül ki. Butoraik, árverező hiénák etetésére nem alkalmatosak, minden nagyon szegényes. Éléstáruk a fán van, a nyúzott hust is ott tartják. A sót, azt meg a búvár madár bőrében. Félig ősi állapotok, nyesetlenség, melyhez járul az erkölcstelenség és babona. Bűn és az emberi gyarlóság közel fér hozzájuk, rájuk süti a szégyen bélyegét. Rossz hirük árnyékként követi őket.


Külső szolgálatban

Svolvaer

Nősüléskor nem néznek a szépségre. Ezt annál könnyebben tehetik, mert egyforma csunya mind. Arra néznek, hány tarándszarvas jut ki a leánynak? Ha ezeket megkapja, megnövekszik a legény vonzalma s nem csupán az első hevületek idejében, mikor szerelemmel emeli rá szemét és a csóknak kéjét élvezi, hanem egész életében derült bizodalommal „madárkám”-nak szólitja a hitvesét, aszerént alakul élete boldogsága is. A mint látjuk, nem a megmérhetetlen boldogság tölti el a lapp embernek a szivét, hanem, a megmérhető, a tarándszarvasokkal megmérhető boldogság. Mégis a jó férfinak, Keleten lovat, szamarat, tevét kapnak nősüléskor. Éjszakon tarándszarvast. Az ember mindenütt ugyanaz, csak a kapzsi kéz nyúl mindig más után. Ha fiu születik, egypár tarándszarvast különitenek el a részére, mire megnő a gyermek s önállóvá lesz, beleül a gazdaságába, gondtól ment lesz élete. A cseléd is tarándszarvasban kapja a fizetését, egy évre 5-6 darabot a férfi, 3 darabot a nőcseléd. Másfélszáz tarándszarvasból ötös családnak csak szegényen lehet megélni, négyszáz darab jó módot ad, ezer darab gazdagságot nyújt. Dúsgazdag, a kinek 5000 darabja van. Én százezret se tartanék boldogságos állapotnak, ha élni ott kellene.”


Lapp család

Lapp jegyespár

Tromsöi lapp halászok

Vértesi Károly e művében is hozta a tőle megszokott magas színvonalat, amely köteteinek mindegyikét jellemzi. Színes, részletes, képszerű és sokszor humoros leírásai magával ragadják az olvasót így nem könnyű letenni a kis kötetet. A szerző műveinek bemutatása során látni fogják az olvasók, hogy micsoda méretbeli különbség van a kötetek között. Például az Egyiptomról vagy Palesztináról szóló kötete éppen csak odafér egy klasszikus könyvespolcra magassága miatt, aztán Spanyolországról és Portugáliáról szóló kötete nem magasságával, hanem vastagságával lóg ki a sorból, míg a „Éjféli nap országában” című mindkét kötete pedig apró mérete miatt különleges. Az apró méret azonban nem jelenti azt a „Norvégországot” bemutató kötet esetében sem, hogy az olvasónak hiányérzete maradna, hiszen olvashat itt a Kis Chicagoról, egy korabeli zárdáról, különös építkezésről, államadósság mentességről, vikingekről, a fjordokról, a királyi palotáról, a lappokról, a német császár nyaralásáról és egy bálnavadászatról is. Vértesi Károly még azelőtt járt az országban, hogy megtörtént volna a történelmi szétválása a két országnak. Norvégia 1905. június 7-én vált el békésen Svédországtól az követően, hogy az államformáról döntő népszavazáson a monarchia többséget kapott a köztársasággal szemben. Az ezt megelőző időszakban már érezhető volt a két ország közötti feszültség, amelyet maga a szerző is több ponton említ is a műben: „a svéd és norvég nem békül egységbe, sőt haragot tartanak szivökben”. Vértesi azonban úgy gondolja, a két nép közti dacpolitika, nem befolyásolja az utazót, hogy jól érezze magát. A két ország helyzete sokban hasonló volt a korabeli Ausztria és Magyarország folyamatos zsörtölődő viszonyához, ugyanakkor a szerző úgy vélte, Magyarországon nem volt olyan szabadság soha, mint Norvégországban.

Az éjféli nap Nord Capnál

A Svédországról szóló kötet esetében volt lehetőség elektronikus formában elérni a könyvet, itt azonban nincs, pedig az előző műhöz hasonlóan ez is a különösen ajánlott kategóriát képviseli. Vértesi Károlytól azonban nem búcsúzunk végleg, hiszen hamarosan ismét találkozni fogunk az ELBIDA projektben, egy következő csodás útleírásával.