Számum kerekedik

Közelkeleti élmények békében és háborúban

Az blogban most bemutatott könyv, nem egy extrém ritka útleírás és nem is a magyar bibliofilia kultúrtörténeti kincse, ugyanakkor több szempontból is izgalmas kötet, Szászy Istvánné „Számum kerekedik” című műve. Egyrészről az útleírás műfajban ritkák a női szerzők, ahogy az ELBIDA projektben is Szászy Istvánné mellett csupán Mocsáry Bélánéval találkozhatott az olvasó eddig, miközben több mint 110 kötetet szerepelt már a blogban. Másrészről a Közel-Keletről egy nagyon izgalmas történelmi időszakban számol be, mégpedig kitűnő stílusban és rendkívül olvasmányosan. A könyv 1942-ben jelent meg Budapesten a Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadásában, összesen 188 oldal terjedelemben. A kötetben 50 izgalmas kép található. A gyűjteményemben egy eredeti papír védőborítós, de puha papírkötésű, bírálati tiszteletpéldány található.

Eredeti papír védőborítós kötet

A rendszeres olvasók már tudják, hogy a bevezetőt követően amennyiben a szerző elsőként szerepel az ELBIDA projektben, ahogy Szászy Istvánné is most, mindig jön egy rövid életrajzi rész. Nos, ha pusztán a szerzőre koncentrálunk, akkor ebben az esetben csak annyit tudnék írni, hogy Szászy Istvánné, Szászy István felesége volt. Gyakorlatilag nem sikerült semmi információt fellelni ezen túlmenően róla, ugyanakkor férjéről Szászy Istvánról, mint híres nemzetközi jogászról számtalan információ van.

A szerző: Szászy Istvánné

A sphinx lábánál

Útban a piramisok felé

Szászy István nemzetközi jogász, jogtudós Budapesten született 1899. december 1.-én. 1931-ben a budapesti egyetemen nemzetközi magánjogból egyetemi magántanárként habilitált. 1934-ben előadói meghívást kapott a londoni Grotius Society-től és a hágai Academie de Droit International-tól. 1938-tól 1941 végéig a függetlenné vált egyiptomi kormány meghívására tagja volt a Nemzetközi Vegyes Bíróságnak, melynek joghatósága a külföldiek egymás közötti, valamint a külföldiek és az egyiptomiak közötti perekre terjedt ki. Szászy a bírói munka mellett a francia Eduard Lamberttel együttműködve részt vett az egyiptomi polgári törvénykönyv tervezetének elkészítésében is. Erről az időszakról írta felesége Szászy Istvánné a „Számum kerekedik” című könyvét. 1949-ben nem írta alá a Mindszenty József hercegprímást elítélő nyilatkozatot, így 51 éves korában nyugdíjazták. 1976. március 23-án a fővárosi Boráros téren autóbalesetet szenvedett, és április 10-dikén belehalt sérüléseibe. A leányfalui temetőben nyugszik. Szászy István tette nemzetközi hírűvé és elismertté a magyar nemzetközi magánjogtudományt.

Fuad király sugárútja a Tribunal Mixte épületével

A kairói “Étoile”

Alexandria: a kikötő

Számum: jelentése “perzselő szél”. Szélvész Észak-Afrika, Arábia és Szíria sivatagaiban, mely por- és homokfelhőket sodor magával. Az ég a portól elborul, a nap elhalványul és az izzó légkör piros színűvé válik. 

 

Számum közeledik Kartumhoz Egyiptomban (fotó: Cholnoky Jenő: Sivatag című művéből)

Részlet a könyvből:

„1939 őszén kitört az új világháború. Úgy voltunk vele, mint ahogy a „hamsin”-nal Egyiptomban. Tudjuk, hogy minden tavasszal ellátogat a kellemetlen vendég, mégis mindig újból és újból reménykedünk. hátha az idén elkerüli a deltát. Már jóval a világháború kitörése előtt mindenki tudta, hogy be fog következni, mindenki érezte, hogy a világ kikerülhetetlenül feléje halad, már sejtettük kitörésének időpontját, már láttuk körvonalait a messzi láthatáron, tudtuk, hogy már csak csoda fékezhetné meg a háború démonait és mégis mindenkit megdöbbentett, mindenkit váratlanul ért a háború kitörése.

Konstantinápoly

A Szuezi-csatorna

Port-Said: a Szuezi-csatorna Társaság palotája

1939/40 telén Egyiptomban a háborúnak még csak halvány nyomai voltak észlelhetők. A szél a sivatagnak még csak finomra szitált porát kergette maga előtt, de Egyiptomot magát még nem rázta meg a szélvész.

Port-Said: Lesseps szobra

“Vigyázzállás”

Egyiptomi katonák harcitevéken

Egyelőre Egyiptomban semmi sem változott. Az arabok ugyanolyan semmittevésben töltötték az idejüket, mint eddig, ugyanúgy a kávéházi trik-trak volt izgatottságuknak egyetlen oka, a „males” („mindegy”) is megmaradt kedvenc szójárásnak, mintha semmi közük nem lenne a nagy világeseményekhez. Az Egyiptomban élő külföldiek nagy részére is ráragadt ez a nemtörődömség. A társadalmi élet terén sem történt változás, mindenki eljárt a klubokba, megtartották a szokásos nagy bálokat is, „surprise partiekat” rendeztek továbbra is, meglepvén egymást a jóbarátok azzal, hogy este váratlanul huszan-harmincan látogattak el vacsorára valamelyik baráti házba. Csak a német bíróék hiányoztak a társaságból, ők nem térhettek többé vissza Egyiptomba, különben mintha nem is lett volna háború.

Gizeh: ausztráliai katona a piramisnál

Beyrouth: a jeruzsálemi királyok tornya

Aleppo: a bazár

Velünk, magyarokkal sem törődött sokat a közvélemény, pedig sorsdöntő, boldog napjainkat éltük akkor. Ebben az évben tért haza a Felvidék egy része, majd visszaszereztük hónapok mulva a Kárpátalját. Feledhetetlen élmény volt számunkra messzi idegenben, ahogy a rádióba húsz hosszú néma év után a magyar himnusz belesírta a kassai dómból ezeréves bánatunkat és ahogy belecsattogott országvisszaszerző Kormányzónk legendás fehér lovának kemény acélpatkója a hazatért Komárom, Kassa kövezetén. És a tömeg üdvrivalgása – mintha csak az egész nemzet örömújjongását visszhangozta volna, melyből mi sem maradhattunk ki _ együtt sírtunk, együtt örültünk a kassaiakkal. Boldogságunk leírhatatlan volt. De mennyire bántott minket, hogy nem volt senki, aki osztozott volna örömünkben. Az első mansurahi napok elhagyottsága semmi se volt ahhoz képest, hogy most hiába kürtöltük világgá boldogságunkat, közömbös, süket fülekre találtunk. Hogy mennyire idegenek közt élünk, azt akkor éreztük először igazán! És pár hónap mulva, mikor a magyar rádió a Vereckei-hágó hófödte szorosából közvetítette az első magyar őrségváltást, újból csak azt tapasztalhattuk, hogy ez nem egyéb háromsoros érdektelen újsághírnél mások számára. Mit is tudhattak ők arról, hogy mit jelent nekünk Magyarország, hogy a mi ezeréves határainkat maga az Isten fonta a szentistváni birodalom köré koszorúba a Kárpátok bérceiből.

Aleppo: a fellegvár

III. Amenhotep templom-szobrai, melyeket a görögök után Memnon-szobroknak hívunk

A sakkarai piramisok egyike

Az Egyiptomban élők érdeklődését akkoriban egészen más valami kötötte le és ez a „gyapot” volt. Mindenki visszaemlékezett még az 1914. évi világháborúra és a rákövetkező évekre, mikor a gyapot ára csillagászati számokat ért el, mikor szegény emberek napok alatt milliomosokká váltak. Az ezt követő hirtelen tőzsdekrachról már mindenki megfeledkezett. Csak egy nagy gyapotpréselő társaság elnöke intette óva saját példájával ismerőseit, elmesélve akkori gyapotspekulációjának gyászos végét. Mint akkoriban legtöbben, ő is vagyona nagy részével játszott a gyapottőzsdén. Egy nap Alexandriából vonaton utazott haza Mansurahba. Fülkéjében ülve Tantahig, az utazás feleútjáig, kiszámította, hogyha gyapotját, melyet részben kölcsönre is vett, most eladja, akkor a reggeli árfolyam szerint 100.000 £ körüli összeggel fog rendelkezni, melyből élete végéig munka nélkül kényelmesen megélhet. Tantah-n, mielőtt átszállt volna, telefonált Alexandriába a záróárfolyamért. Megfagyott ereiben a vér, mikor a gyapot legújabb árát meghallotta. Az áresés katasztrofális volt. Nem is kellett sokat számolnia, hogy rájöjjön: másfél óra leforgása alatt koldusszegénnyé lett. A gyapotspekuláns társaság azonban inkább elkerülte jóbarátját, nehogy az véletlenül lebeszélhesse őket a munkanélküli meggazdagodásról. Mindenki várta a hosszt, zsebében a gyapotkötésekkel és az nem is késett. Egyiptomban, ahol a gazdasági életben minden a gyapotár függvénye, óriási volt a föllendülés. Mindenki gyapotról beszélt, gyapottal spekulált, az egyszerű arab, a művelt orvos, az ügyvéd és földbirtokos egyaránt. Mindenki egyszerre gazdagnak érezte magát. A könnyen szerzett pénzt könnyen adta ki, új aranykorban képzelhette volna magát az ember. Akkor még szabadon közlekedhettek a hajók a Földközi-tengeren, az angolok vásárolták és szállították Angliába a gyapotot; Olaszország még nem lépett be a háborúba.

A sivatagi pihenő

Karaván a sivatagban

A hűséges Ibrahimmal

Beköszöntött 1940 tavasza. Még a flegmatikus egyiptomi közvélemény is idegeskedni kezdett. Valami készülődik, ezt érezte mindenki. Nem ülhetnek évtizedeken át egymással szemben a németek és franciák a Siegfried- és Maginot-vonalakban – ez volt az általános vélemény. Május elején már én sem bírtam idegekkel a feszültséget, de főleg gyermekem a trópusi meleget – így azután nem vártuk meg férjem szabadságának kezdetét és egy hónappal előbb összecsomagoltam és a kicsit hazahoztam.

Mansurah: utcai borbély

Rakodó bárkák

A Nílus-delta egyik csatornája

Sohasem érzékeltem még úgy, mint akkor a modern villámháború elképesztő gyorsaságát. Aznap, mikor elindultam Alexandriából az utolsó utashajók egyikével, mely a Földközi-tengeren járt, indult meg a német offenzíva Hollandia és Belgium ellen és mire Pestre értem, már csak az volt a kérdés, vajjon egész Franciaországot megszállja-e a német haderő, vagy Páris elfoglalása után fegyverszünetet kötnek-e?”

A kairói zsilipek

Nílusi partrészlet

Kairó: a citadella

Szászy Istvánné műve több mint egy egyszerű útleírás. Bár jó stílusban és olvasmányosan van megírva a mű, de talán szerencséje is volt a szerzőnek a különleges történelmi helyzettel, amely jókora pluszt ad a műnek, így még azok számára is érdekes olvasmány lehet, akik nem kedvelik az útleírásokat. A szerző férje az egyiptomi nemzetközi bíróság tagjaként több évet töltött feleségével a Közel-Keleten, így hiteles képet tudott festeni a korabeli Egyiptom életéről, társadalmi szokásairól, politikai helyzetéről és arról a lelkiállapotról, ahogy az egyiptomiak megélték a második világháború kitörését. A műben rövid, szinte naplószerű bejegyzésekben meséli el élményeit és érzéseit, de nem kíván tudományos alaposságú néprajzi művet alkotni, sokkal inkább egy szubjektív élménybeszámoló ez, egy forró világpolitikai időszakban a Közel-Keletről. A könyv gerincét a szerző egyiptomi élményei adják, de olvashatunk az odautazásról és a kalandos hazaútról is a háborús kis-Ázsián és Balkánon keresztül. A könyvben és időben előrehaladva egyre inkább érezhetővé válik a napról-napra növekvő feszültség, ahogy az Európából érkező veszedelem hatására a Közel-Keleten is félelmetes “számum” kerekedik, melyet Szászy Istvánné ügyes írói eszközökkel nagyon finoman de érthetően érzékeltet. Összességében tehát egy izgalmas, lebilincselő és kalandos olvasmány a mű, melyet mindenkinek bátran ajánlok.