2017. augusztus 7., hétfő

Keleti uti képek

A „ritka strandköteteket” bemutató hármas blokk zárókötetének a szerzője művében keletre kalauzol bennünket. Farkas Pál „Keleti uti képek” című apró könyve, nem egyetlen utazásról számol be, hanem egyfajta utazási regényként, apró különálló úti történeteket mesél el. A könnyed mű teljesít minden elvárást, amelyet egy strandkötettől elvárunk: kicsi, rövid és szórakoztató. A mű 1908-ban Budapesten jelent meg a Magyar Könyvtár sorozat 520.-ik részeként a a Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Könyvkereskedés kiadásában. A mindösszesen 64 oldalas műben nem található illusztráció. A blog bejegyzésben látható képek internetes forrásból származnak.

Magyar Könyvtár sorozat 520.



Farkas Pál (Wolfner) író, szociológus és politikus 1878. november 27.-én született Budapesten. Édesanyja, budai Goldberger Anna első házasságából született, majd röviddel anyja halála előtt 1892-ben fogadta örökbe a könyvkiadó cégalapító Wolfner József. Féltestvére Farkas István festőművésznek. Egyetemi tanulmányait a budapesti egyetemen végezte, itt az Egyetemi Kor elnöke s az Egyetemi Lapok szerkesztője volt, majd az Ügyvédjelöltek Országos Egyesületének első elnöke lett. Az egyre jobban radikalizálódó Társadalomtudományi Társaság ellensúlyozására szervezett konzervatív beállítottságú Magyar Társadalomtudományi Egyesület egyik alapítója és főtitkára. Az Új Idők szerkesztője, majd 1910-ben a Petőfi Társaság tagja lesz. Igen termékeny író volt, aki a szépirodalom mellett történelmi és szociológiai tanulmányokkal is foglalkozott. 1910-től országgyűlési képviselő, aki Herczeg Ferenccel együtt Tisza István körébe tartozott. Budapesten 1921. április 23.-án hunyt el, 43 évesen.


Részlet a könyből:

„- Jó volna, ha kissé gyorsabban lovagolnánk, uram. Ebben a völgyben nagy beduin-tábor van és a kisérőink kissé nyugtalanok.
Ezt Nedzsib mondotta, a dragománom. Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, a revolverét is kihúzta és övéből és harczias mozdulatokat csinált vele.
- Nedzsib, - válaszoltam én, - lovagoljon pár perczig mellettem. Egy történetet akarok elmondani.
- Történetet?
- Igen. Nedzsib, történetet. Tavaly egy franczia úr ment át a Jordánon és kelet felé tartott. A dragománja ügyes ember volt és sokat akart keresni. Előre megüzente tehát az ott tanyázó beduinoknak, hogy szinleljenek támadást, ő majd azután megvédi az urát. Ugy is történt. Egy este a beduinok a tábor körül lovagoltak, ordítoztak és a levegőbe lövöldöztek. A dragomán azonnal kirohant, visszalövöldözött, még jobban ordított, mint a beduinok, - szóval valóságos hős módjára viselkedett. Minden jól is végződött volna, ha a nagy lövöldözésre meg nem jelenik egy csapat török katona, a kik véletlenül arra vonultak Yemen felé. Ők azután összefogdosták a beduinokat és ekkor kisült a turpiság. Ezt akartam elmondani, Nedzsib.
Nedzsib mélyen megbotránkozott.
- Az a dragomán nagy gazember lehetett. De miért mesélte el nekem ezt a történetet, uram?
- Csak úgy eszembe jutott. És még azt is hozzá akarom tenni, hogy diadalmasan visszavert beduin támadásokat nem díjazok külön. De ha benne vannak az átalányban, csak rajta.
Nedzsib meg volt sértve. Hogy ő róla ilyesmit fel tudok tenni. Némán lovagolt ismét előre, de beduin-támadásokról nem beszélt többet.

Vitorlások a Níluson

Alexandria, Ramleh Casino

Alexandria, La Bourse

Mindezek után meg kellene magyaráznom, hogy mi a dragomán? Európai ember azonban csak nehezen tudja elméletileg megérteni ezt a fogalmat. Röviden összefoglalva: a dragomán többnyire rovott multu egyén, a kinek a Keleten az utazó bizonyos meghatározott összegért bizonyos meghatározott időre önként kiszolgáltatja magát. Hogy miért? Mert nem tud arabusul, és ilyenformán az ország belsejében képtelen bármit is egyedül elvégezni. Aki például Damaszkusból Jeruzsálembe szárazföldön akar utazni, annak mindenképpen dragománra van szüksége, a ki lovat fogad, élelmiszerről gondoskodik és beduinokat szerez be, hogy a palesztinai határig kisérőkül szolgáljanak. A dragomán tehát szükséges rossz. Világos, hogy vannak közöttük is különbségek, akadnak dragománok, a kik kevesebbet lopnak, és dragománok, a kik többet lopnak. Lopni azonban mindegyik lop. Ebbe éppen úgy bele kell nyugodni, mint a szunyogba, az éjjeli zoológia többi tagjaiba, a rossz nyeregbe és a lehetetlen ürühúsba. A dragománt ellenőrizni meddő fáradság, nem is próbálja más, csak a német turista. Vannak németek, a kik állandó és elkeseredett harczot folytatnak dragománjokkal. Mindenáron rajta akarják kapni őket, ravaszul kieszelt kelepczéket állítanak nekik és ez a küzdelem kimeríti az erejüket és elkeseríti az utazásukat.

Beduin harcos

A kairói vasútállomás előtt

A damaszkuszi kapu, Jeruzsálem

Damaszkustól Jeruzsálem felé az út jóideig az úgynevezett „derb el hadzs”-ot, a zarándok-utat követi, a mely Mekkába vezet. Minden valamirevaló muzulmánnak egyszer életében Mekkába kell zarándokolnia és ilyenformán esztendőkint fantasztikus karavánok vonulnak a szent helyre. Az út nem nevezhető rövidnek: Damaszkustól Mekkáig 1700 kilométer. Mostanában a török kormány vasutat építtet Mekkába, a vasutból néhány száz kilométer már el is készült. Ez a vasút igazi török csinálmány. Állítólag a szultán saját magánpénztárából fedezi a költségeket, és a külföldi lapokban a hír ebben a formában jelent meg. A valóság az, hogy a szultán az egész mohamedán világra súlyos adót vetett ki a vasút czéljaira; kis arabs falvak például évente két-háromszáz frankkal kénytelenek hozzájárulni. Az összegnek egyharmadát – úgy mondják, - a szultán azonnal zsebre vágja, a többi a török közigazgatás különös szűrőin szivárog keresztül, a vasút pedig lassan, igen lassan épül, az pedig, a mi elkészült, teljesen rossz állapotban van. A múlt hetekben megkezdették a forgalmat a pálya egy részén, harmadnap már egy nagyobbszabású vonatkisiklás volt halottakkal és sebesültekkel.

Az athéni Akropolisz

Konstantinápoly

A Nílus folyó

El-Muzeribnél láttam valamit az új vasutból. Siralmas látvány volt. A nedves, mocsaras pusztán keresztül magános sínpár vezet, a puszta közepén aztán egyszerre megszakad, Se falu, se ház, se sátor sincs a közelben, a vas-sinek ott feküsznek teljes elhagyottságban. Majd akkor rakják őket tovább, ha a pénz Konstantinápolyból megjön. Fölöttébb bizonytalan terminus.”

Kairó látképe

Tiberias

Hívők a Nyugati-falnál, Jeruzsálem 


Farkas Pál írói munkássága rendkívüli. Számos prózai mű mellett több ifjúsági regényt és tudományos művet is írt. A „Keleti uti képek” című mű ennek a termékeny életműnek az egyetlen útleírás stílusú műve. Ahogy említettem a bevezetőben valójában ez sem egy klasszikus útleírás, sokkal inkább utazási regény. A rövid műben összesen hét apró epizódszerű történetet olvashatunk, mely során végig utazzuk a keletet, a Nílus vidékétől indulva Kairón, Jeruzsálemen és a beduinok földjén keresztül Törökországon át egészen Athénig. Ezek a kis epizódok egytől-egyig felvillantanak valami jellemzőt a korabeli Keletről, amolyan apró úti képeket. Farkas Pál történeteiben kritikus és szórakoztató, így az olvasó alig melegszik bele az olvasásba, hirtelen azon kapja magát, hogy véget is ért a mű. A könyv nem számít sem extrém ritka, sem extrém drága kötetnek. Időről-időre beszerezhető alapvetően tolerálható áron valamelyik antikváriumban, ugyanakkor gyakori kötetnek sem nevezhető. Online felületen nem elérhető a mű, így aki rátalál valahol egy kézzelfogható példányra és megteheti, hogy megvegye, annak mindenképpen ajánlom, hiszen kimondottan szórakoztató apró kiadványról beszélhetünk.