2017. augusztus 14., hétfő

Vámbéry Ármin utazásai Ázsiában

Az előző bejegyzésben bemutatott „Ujfalvy Károly utazása Páristól-Samarkandig” című művet az „igazi nagyágyú” jelzővel illetem, mert több szempontból is kiemelkedik az antik útleírások közül. A következő mű főszereplőjére, életműve alapján, ugyancsak illik a kifejezés. Vámbéry Ármin a legendás utazó és orientalista, a 19. század egyik leghíresebb magyar tudósa volt, akinek több híres és ritka művét fogom bemutatni itt hamarosan az ELBIDA projektben. Elsőként azonban egy olyan Vámbéry utazásával foglalkozó művel kezdjük, amely szerzője nem a híres utazó volt. A „Vámbéry Ármin utazásai Ázsiában” címmel megjelenő mű szerzője Radó Vilmos tanár, író volt, aki elsősorban ifjúsági íróként szerzett ismertséget a saját korában. A műben Vámbéry ázsiai utazásainak történetét dolgozta át, az ifjúság számára is fogyasztható formába. A kötet népszerű volt, számos kiadást ért meg így sokakhoz jutott el, amely miatt Vámbéry ismertsége nagyban nőtt a kor fiataljainak körében. Az ELBIDA projekt alapját képező gyűjteményből, egy ritka, első kiadást mutatok be a blogban, mely 1883-ban Budapesten az Eggenberger-féle Könyvkereskedés kiadásában jelent meg, összesen 194 oldal terjedelemben. A kötetben 10 kép található.

Az 1883-as 1. kiadás



Radó Vilmos született Róth Vilmos képzőintézeti tanár, ifjúsági író 1847. április 23.-án született Egerben. Róth családi nevét 1881-ben változtatta Radóra. Szülővárosában végezte a gimnáziumot a cisztercitáknál, majd pedig a tanítóképző tanfolyamot az érseki líceumban, ahol tanítói oklevelet nyert. Tanulmányainak befejeztével több évig tanítóként dolgozik Békésen és Óbudán, majd nevelőként a fővárosban. 1870-ben kinevezik gyakorlóiskolai tanítónak, majd 1871-ben állami ösztöndíjjal tanulmányútra megy Dél-Németországba és Svájcba, amely út eredményéről egy memorandumban számolt be az akkori közoktatásügyi kormánynak. 1873-ban ugyancsak a kormány megbízásából Észak-Németországban járt. 1874-ben a Budapest II. kerületi állami tanítóképző-intézetben a magyar és német nyelv és irodalom rendes tanárává nevezi ki.  1877 és 1878-ban Olaszországot utazta be, melyről visszatérését követően a Fővárosi Lapokban számolt be. A budapesti kereskedelmi akadémián az 1883-1884. iskolai tanévtől, mint a német nyelv bejáró tanára dolgozik. Tanítói munkája mellett íróként igen termékenynek volt mondható, több ifjúsági és egyéb könyve jelent meg, valamint cikkei a Freie pädagogische Blätterben, a Pester Lloydban, a Néptanítók Lapjában, a Pesti Naplóban és a Magyar Paedagogiában. 1919. december 9.-én, 72 éves korában hunyt el Budapesten.

Részlet a könyvből:

„1862. szept. 2-a volt, midőn egy bagdadi szunnita dervis öltözetében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha) piros övvel s fekete csíkos maslakkban, fejemben az ép oly csinos, mint czélszerű keffie, a Sah-Abdul-Azim-kapun mentem ki Teherán városából. A kis karaván gyülekezőjeül a városon kívül levő karavánszeráj volt meghatározva, minthogy Teherán kapuit naplemente után be szokták zárni. A karavánnal tartó utasok nagyobbrészt csak ott ismerkedtek meg egymással. Állott pedig vagy harmincz megrakott öszvérből, nehány lovasból, mollahból, Meshedből visszatérő zarándokokból, iparosokból, kereskedőkből és csekély magamból. Két óra volt éjfél után, midőn útra kerekedtünk. Eleinte a Sah-Abdul-Azimba vezető tágas ösvényen haladtunk, amely helységet, mint bucsújáró helyet, nagy tiszteletben tartják a teherániak. Én is gyakran sétáltam ki ide, mig Teheránban voltam. Nappal s kivált a délutáni órákban igen zajos élet szokott itt pezsegni. Az ember mindig lát egy csomó felpiperézett úrnőt, kik a lovon férfi módra ülnek, előkelő mirzákat és khánokat számos kisérettel, néha-néha egy-egy európai kocsit is, melyet csak az udvar szokott használni. Most persze, hogy ott átutaztam, néma csend uralkodott Sah-Abdul-Azimban. A hold egészen nappali fényt hintett a balra elvonuló hegységre s az aranyos kupolára, mely alatt Abdul Azim sah pihen. Csak mikor már vagy egy óra hosszat lovagoltunk, szakította meg a karaván egyik-másik tagja élénk hangu beszélgetés által vándorlásunk egyhanguságát.

Vámbéry Ármin

Én egy fiatal bagdadi szeidet választottam magamnak utitársul, ki mint rauzekhan (egyházi énekes) művészi körútra ment Dél-Perzsiába. Rauzekhannak tulajdonkép azt nevezik, ki a Perzsiában oly nagy hírre kapott Huszeinnak halálát énekli meg elégiákban. Ezek a rauzekhánok természetesen a legfanatikusabb síiták; barátságunk annál feltünőbbnek látszhatik tehát. De a szeid, mint bagdadi ember s a magas porta alattvalója, nem átallott az efendivel szorosabb ismeretségre lépni. Bemutatott aztán a karaván többi tagjainak is, s minthogy vig czimbora volt, ki gyászdalai mellett gyakran egy-egy nagyon világi nótára is rágyújtott, mindjárt kedveltje lett az egész társaságnak és így ismeretsége nekem is hasznomra vált. Hogy mind az ő, mind pedig a többi utitársam kegyeit megnyerjem, eleinte tartózkodtam minden vallásos beszédtárgytól; ez elég bajos volt elkerülni, mert a perzsák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásoknak, keresztyénekkel, gebrekkel, de kivált a szunnitákkal csakhamar disputációba szoktak elegyedni.

A tatárországi hadsik Vámbérynál

A leggyönyörűbb időben haladtunk előre. Az ilyen holdvilágos éjjeleknek Perzsiában különös varázsuk van. A tiszta lég, a hegyek gyönyörű metszése, a sötétlő romok, a keskeny vonalban tovahaladó karaván kisérteties árnyéka, a csengők méla hangja, de kiváltképen a felséges csillagos ég - hatalmas benyomást tesznek a nyugatról idevetődött utasra. Az út a lehető legrosszabb volt; akárhányszor kellett sziklaomladványokon, árkokon és kiszáradt folyók medrén keresztülmennünk. De én rá se hederítettem az út rosszaságának, egészen rábiztam magam szamárkám biztos lépéseire és szememmel a szeid mozdulatait kisértem, ki minden csillagról tudott egy-egy mesés történetet. Minden csillagnak megvan a maga regéje, jó és rossz hatása és ő ezt sorra elmondta, én pedig hivő lélekkel végig hallgattam.

Khandsán fogadja a hadsikat

Már-már a nyugati ég szélére hajlott a gönczölszekér, midőn a harizeki magaslatra érkeztünk, a melynek menedékén terül el Kenaregird, első állomásunk. Még egy pillanatott vetettem a szép éjjeli tájképre, s midőn a hegy másik oldalán alávonultunk, a hasadó hajnal már lassanként halványítani kezdte a hold világát. Mihelyest feltünik az égen a hajnalcsillag, a karaván üdvözölni szokta az új napot. Aki a társaság tagjai közt a legbuzgóbb, egy ezanba kezd; ezt most természetesen a mi szeidünk teljesítette. A félhomályt mosdásra szokás fordítani s még mielőtt az első napsugár tündöklik a hegyek ormain, a karaván megáll imádkozni. A barmok csendesen, földre hajtott fejjel állnak egymás mellett, az emberek kelet felé fordított arczczal sorban térdepelnek oly töredelmes, bűnbánó kifejezéssel, amilyet csak mohammedánoknál láthatni. És mikor a nap sugara az imádkozó híveket éri, felhangzik a dallamos, Allah Ekber kezdetü imádság. Napfelkelte után aztán még egy kis ideig odább szokás haladni a szerint, a mint az esti indulás korábban vagy későbben történt és az állomás is közelebbre vagy távolabbra esik. Mi is akkor tértünk be első állomásunkra, midőn már ugyancsak forrázva tűztek ránk a nap sugarai.

Perzsa rabszolga a turkmanoknál

A Kenaregird falu melletti tágas karavanszerájba szálltunk. A falu neve annyit jelent, mint: Homok Széle, mivel tőle keletre terül el a Desti Kuvir sóspuszta. Ennek borzasztó helynek kell lenni, mert hosszú vándorlásom alatt Perzsiában egyetlen egy benszülöttet sem találtam, ki e pusztának Kenaregird és Tebbesz közti részén átutazott volna. Ha a Desti Kuvir pusztáról beszél a perzsa ember, mindig egy csomó rémtörténetet tud elmondani, amelyekben ördögök és más gonosz szellemek szerepelnek, a mikkel a hallgatót el akarja rémíteni. Leginkább azt a mondát beszélik, hogy e vidék elpusztulásának az oka egyedül Samr, Huszein gyilkosa és minden síita perzsának halálos ellensége, az oka. Lélekmardosásainak gyötrelmében hajdanta ide menekült, s a különben viruló táj tüstént sivár sóspusztasággá változott. A sós tavak és a feneketlen mocsárok az ő verejtéke cseppjeiből származtak, melyeket kínjai közt hullatott. Különösen borzasztó hely Kebir Kuh, hol a gonosz Samr még mai napság is lakik. Jaj a szegény utazónak, kit a lidérczek bolygó fénye erre a vidékre csábít! Ilyen s ezekhez hasonló történeteket beszéltek nekem útitársaim Perzsia sóspusztája felől.

Vadszamarak a Kaflankir fensíkon

Alig érkeztünk a karavanszerájba, valamennyien árnyas helyekre telepedtünk le egész kényelemmel. Csak néhány perczbe telt s a vándor város élénk telepítvénynyé változott. Mig a jószág a száraz árpaszalmát ropogtatja, a perzsa ösztövér ebédje készítéséhez lát. A jobbmódúak szolgáik által megnyomogattatják derekukat és megroppantatják tagjaikat. Alig pihentünk egy kicsit, máris a reggelihez fogtunk, aztán pedig nyugalomra tértünk. A nappal melegében pihenőt tart a karaván, éjszakának idején pedig folytatja útját. És e tekintetben a barmok is utánozzák az embert. Este felé aztán megint talpon van ember és állat. S mig a jószágot vakarják és tisztogatják, az alatt készül a pillán (rizsből és húsból álló étel). Az indulás előtt vagy egy órával költik el az estebédet. A dervisnek jobb dolga van, mint más emberfiának. Ő, mihelyest az állomásra érkezik, minden gond nélkül tér pihenőre, s mikor az üst párolgása az estebéd közeledtét hirdeti, kapja keskulját (kókuszdióból készült edény) s egy-egy hatalmas Jahu! Jahakk! kiáltással közelít minden csoporthoz. Mindenki ád neki egy-egy pár falatot, amit aztán összekever és jóízűen elkölt. »Neki nincs semmi úti készlete - mondják a keletiek - nem is főz, mégis jóllakik; az ő konyháját Isten látja el.«

A khilat (tisztelet-ruha) kiosztása

Az egész pusztán kellett végig mennünk, hogy a legközelebbi állomáshoz érjünk. Az éji csend itt a sivatagon – ha szabad ezt mondanom - még egyszer akkorává lesz és az utasra kimondhatatlanul nyomasztólag hat. Bármennyire hasson is az ember szeme, sehol semmi nyugvó pont. Csak itt-ott tornyosulnak a szél kavarta homokoszlopok és lebegnek egyik helyről a másikra, mint sötét kisértetek. Megfoghatónak találtam, hogy félénk és hiszékeny lelkek fúriáktól üldözött szellemeket látnak bennük. Útitársam, úgy látszott, szintén ezek közé tartozott, mivel erősen beburkolózott köpenyegébe, mindig oda vegyült, a hol legsürübb volt a karaván, s a világért nem mert volna a keletre terjedő sivatagra tekinteni.
Mintegy éjféltájban lehetett, midőn távoli kolomphang ütötte meg a fülünket. Kérdezősködésemre azt mondták, hogy előttünk egy nagyobb karaván halad, mely vagy egy órával előbb kerekedett útra, mint mi. Lépteinket kezdtük gyorsítani, hogy utólérjük. De alig voltunk tőle mintegy száz lépésnyire, kiállhatatlan dögszagot éreztünk. A perzsák már ismerték e dögletes büznek az okát s mind sebesebben ügettek, de a bűz mindegyre kiállhatatlanabb lett. Mikor már nagyon gyötört a kíváncsiság és kérdést intéztem valamelyik szomszédhoz, ez nagy aggodalommal csak annyit mondott: »Siess, siess! ez a halottas karaván!« Én a már amúgy is elcsigázott szamarat még gyorsabb sietésre nógattam s többi társaimmal együtt nemsokára a karavánhoz értem. Mintegy negyven lóból és öszvérből állott, három arabs vezetése alatt. A barmok hátára koporsók voltak rakva, s mi teljes erőnkből törekedtünknk, a karavánt kikerülni. Borzasztó látvány volt, midőn a loháton ülő vezetők egyikét megpillantottam; Orra és szája be volt kötve, és sápadt arczát a holdvilág egészen kisérteties színben tüntette fel. A kiállhatatlan büzzel mit sem törődve, beszédbe álltam velük. Az arab aztán megmondta, hogy a holtakat már tized napja viszik s még vagy húsz napig kell mennie, míg Kerbelába jut, arra a helyre, hol a kegyesek, Huszein iránti szeretetből, kivánják az örök álmot aludni. Ez a szokás megvan egész Perzsiában, s ki csak szerit ejtheti, még ha a távol Khoraszánban lakott is, úgy rendelkezik, hogy Kerbelába vigyék holttetemét, hogy abban a földben tétessék örök nyugalomra, hol a szeretett Imám Huszein pihen. A halottat néha két egész hónapig viszik, míg rendeltetése helyére eljut. Egy-egy öszvérre gyakran négy koporsót is felraknak. Télen a halottak szállítása még megjárja, de Perzsia júliusi melegében öldöklő hatással van emberre és állatra egyaránt.

"Ez a tebbád!" kiáltott a kervánbasi

Már jól elhagytuk a halottas karavánt, mikor én még egyszer visszatekintettem arra a sajátságos gyászvonatra. A koporsókkal megrakott barmok mélyen a szügyükbe vágták a fejüket, a lovasok pedig jó távol tőlük hangos kiáltással ösztökélték gyorsabb haladásra. Ez a látvány akármely vidékén a lehető legszomorúbb, legrémesebb benyomást tenné; mennyivel inkább itt, a sivatag kellő közepén, éjféli időben, a hold kisérteties világításában.”

Átkelés a Murgáb folyón

A gyűjteményemben található első kiadásban nem látható, de a további kiadásokban olvasható amolyan előszóként, Vámbéry Ármin nyílt levele Radó Vilmoshoz, amelyben lényegében elismeri és megköszöni Vámbéry Radónak az általa írt művet.



„Tisztelt Tanár Úr!

Ön azt a kérdést intézte hozzám, meg vagyok-e avval a könyvvel elégedve, melyet Ön az én útleírásaimból a magyar ifjúság számára írt, s nincs-e benne valami kivetni valóm? Engedje meg ezt az alkalmat megragadnom annak a kijelentésére, hogy tulajdonképen az Ön említett ifjúsági írata, amelyben az én úti élményeimet és kalandjaimat annyi tapintattal és ügyességgel tudta a fiatal olvasók felfogásához férkőztetni, volt az, ami engem arra ösztönzött, hogy angol és más európai nyelvekben hasonló könyvet bocsássak közre. Ilyen egyebek közt az angol úgynevezett Boy's Edition, mely az egész föld kerekségén elterjedt angol-szász faj gyermekei kezén forog ezernyi-ezer példányban. S hogy ezt az én igénytelen könyvemet erre a valóban meg nem érdemlett figyelemre méltatták, ezt sok tekintetben az Ön kezdeményezésének köszönhetem.

Vámbéry Ármin

Szívemből örülök, hogy könyvének új kiadása válik szükségessé, mivel azt látom ebből, hogy az én fiatal hazámfiai gyönyörűséget találnak korábbi éveim vándorútjainak a leírásában s hogy ifiúi szellemöket ép oly mértékben foglalkoztatja a nagyvilág idegen erkölcseivel és szokásaival, mint amily mértékben érdekli őket az én élményeimnek bizarr volta. S ez rendjén van így. A világutak messze látókörében tágúl leginkább az egyén szellemi szemeköre. A mi fiatalságunk szabadúljon idejekorán az előitéletek békóitól oly módon, hogy mennél sűrűbben tekintsen szét messze földön, idegen nemzetek közt.

Budapesten 1893. május havában.

Vámbéry Ármin”


Vámbéry egészen kiemelkedő személyiség volt, aki hamar kitűnt kivételes eszével. Rátermettségének és barátai anyagi segítségének köszönhetően volt lehetősége tanulni. Élt is ezzel a lehetőséggel és hihetetlen sebességgel sajátította el az idegen nyelveket. Rövid idő alatt megtanult latinul, franciául, németül és mellette nem jelentett neki gondot megérteni az angol, orosz, szláv és skandináv nyelveket sem. A tudományos teljesítménye hamar meghozta neki a szakmai elismerést, így például a Magyar Tudományos Akadémia is még távollétében levelező tagjának választotta. Az MTA későbbiekben jelentős támogatást biztosított Közép-Ázsiai útjához. Vámbéry gyermekkora óta sánta volt, de ez nem akadályozta abban, hogy vállalja a fizikailag megterhelő expedíciókat. Igazi nagymestere volt az álcázásnak is, hiszen Rasid Effendi álnéven, dervisruhába öltözve járta a keletet és tanulmányozta az ott élő népeket. Az álca nélkül gyakorlatilag lehetetlen lett volna mindaz, amit így végrehajtott, ugyanakkor ezzel azt kockáztatta, hogy amennyiben lebukik akkor halál vár rá. Kalandos élete és utazásai talán leginkább Sven Hedinéhez hasonlók, de tudományos munkássága talán még a híres svéd tudósénál is elismertebb.

Vissza Europába!


Radó Vilmos egy kalandokkal teli utazás leírását fordította át az ifjúság számára is értelmezhető és élvezhető nyelvezetre, melynek köszönhetően egy igazán olvasmányos kalandos útleírást alkotott meg. Ahogyan azt a nyílt levélben is olvashattuk, Vámbérynak is tetszett az átírat, de a kor olvasóközönségének körében is nagy sikert aratott így többszöri újra kiadást ért meg a mű, amely tovább növelte magának Vámbérynak is az ismertségét. Érdekes módon annak ellenére, hogy ismereteim szerint négy kiadást ért meg a mű, mégis kimondottan ritkának, nehezen beszerezhetőnek mondható. Szerencsére ez esetben is lehetőséget ad az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtára arra, hogy a nehezen beszerezhető művet, ingyenesen, online formában letöltsük és elolvassuk. Bármi, ami Vámbéry Ármin nevéhez kötődik az szerintem erőteljesen ajánlott, így ez a mű is, még akkor is ha csak főhőse a történetnek és nem a szerzője. Jelen bejegyzést követően rövidesen érkezni fog az ELBIDA projektben Vámbéry Ármin szerzőként is, ahol majd sokkal részletesebben foglalkozunk tudományos munkásságával és kalandos életével. Hamarosan tehát érkeznek a blogban, a gyűjtök körében is igazi gyöngyszemeknek tartott Vámbéry művek.