2017. szeptember 30., szombat

Vándorlásaim és élményeim Persiában

150 éve, 1867 szeptemberében Vámbéry Ármin ült az íróasztalánál és éppen újonnan megjelenő kötetnének az előszavát írta. 1865-ben a „Közép-Ázsiai utazás” címmel megjelent művében azt ígérte olvasóinak, hogy „későbben, ha vándorbotomat valami nyugalmas hajlék szögletébe támaszthatom, majd akkor több évi kóborlásom történetét egész terjedelmében akarom elmondani”. Ennek az ígéretnek kívánt eleget tenni, a most bemutatott „Vándorlásaim és élményeim Persiában” című művével, mely egyben személyes kedvencem is a szerzőtől. A könyv 1867-ben Pesten jelent meg Heckenast Gusztáv gondozásában. A kötet 400 oldal terjedelmű és összesen 8 kép található benne, melyből 2 színes. Vámbéry Árminról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Közép-Ázsiai utazás” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.




Vámbéry ajánlása támogatóinak

Részlet a könyvből:

„Az 1862-dik szept. 2-ka volt, midőn én, egy bagdadi szunnita dervis öltözékében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha), piros övvel s fekete csíkos maslakkba öltözötten, fejemet pedig az ép oly csinos, mint czélszerü keffie-vel körülfonva, a Sah Abdul Azim kapun át eltá­voztam. A kis karavan gyülhelyeül, egy a városon kivül fekvő karavanszerai volt meghatározva, minthogy Teherán kapuit naplemente után be szokták zárni, s a külvilágot kicsukják onnan. Az illető útitársak itt ismerkedtek meg egymással, a málhatömbök újra felrakattak, s minekutána barmaink abrakot kaptak volna, mintegy két órával éjfél után útra kelt a kis karavan, mely körülbelől mintegy harmincz megrakott öszvérből, néhány lovasból, Mollahból, Meshedből visszatérő zarándokból, iparosokból, kereskedőkből s csekély magamból állott.


Naszr-ed-din Sah, Persia királya

Utunk eleinte a Sah Abdul Azimba vezető tágas ösvényen vitt, mely a teheraniak különös tiszteletben álló búcsújáró helye, s ezelőtt az én mindennapi sétáimnak is czélpontja. Nappal, s kivált a délutáni órákban, igen zajos élet szokott itt pezsegni. Az ember mindig egy csomó felpiperézett úrnővel találkozik, kik a lovat férfimódra ülvén meg, jönnek s mennek váltakozva, elő­ kelő Mirzákat és Khanokat, számos kisérettel, néha-néha egy-egy európai kocsit is, melyet itt csak az udvar használ, mert Sah Abdul Azim, bárha búcsújáró hely, a teheraniaknak egyszersmind caroussel-je is. S midőn e tájon az éjféli órákban haladnék át, — a mindenek fölött uralkodó csendesség annál nagyobb hatást gyakorolt reám. A hold egészen nappalias fényt hintett a balkéz felől vonuló hegységre s azon aranyos kupolára, mely alatt a szent Sah Abdul Azim pihen. S csakis miután mintegy jó órahosszat lovaglánk, kezdé a karavan egyik-másik tagja élénk hangú beszélgetés által megtörni éji vándorlásunk egyhangúságát. A karavánok mindig egy társaságot ké­peznek ugyan, de annak egyes tagjai majd többé, majd kevésbé bensőbb viszonyba szoktak lépni egymás között, mire leginkább az azelőtti ismeretség, vagy a czélnak azonossága szokott okot szolgáltatni.


Persa és Persanö

Én egy fiatal bagdadi Szeidet választék ki magamnak útitársul, ki foglalkozására nézve Rauzekhan (vallási énekes) lévén, művészi körutat akart tenni Dél-Persiában. Rauzekhanoknak tulajdonképen azok neveztetnek, kik a Persiában oly nagy hirre kapott vértanúnak, Huszeinnak halálát éneklik meg elegiákban, s e mellett, a mi igen könnyen érthető, különösen fanatikus siíták. Barátságunk annál feltűnőbbnek látszhatik tehát, de a szeid, mint bagdadi s a magas portának alattvalója, nem átallá az efendivel szorosabb ismeretségre lépni. Bemutatott aztán a karavan többi tagjainak is, s minthogy víg czimbora volt, ki gyászdali énekes minősége daczára nem egyszer a legfrivolabb énekekbe kezdett, mindjárt az első esttől fogva kedvenczévé lőn az egész társaságnak, s ismeretsége nekem nagy hasznomra vált. Hogy mind az ö, mind a többi útitársak kegyeit megnyerjem, ovakodtam minden vallásos beszédtárgytól eleinte, a mit egyébiránt igen nehéz elkerülni, minthogy a persák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásnak, keresztyénekkel, gebrekkel, de kiváltképen a szunnitákkal csakhamar disputátióba szoktak elegyedni. Azt gondolám magamban, elég időnk lesz még erre, s felhasználva bensőm nyugodt hangulatát, inkább kalandos kirándulásom ábrándjaiba merültem.


Sirázi és Sirázinö háziöltönyben

Délpersiát, főszékhelyét az ó-persa, majdnem azt merném mondani, az ó-ázsiai műveltségnek, azt a helyet, hol az ember Hafizt és Szaadit látogathatja meg, még reményeim legvakmerőbb képeiben sem merném magam elé festeni. Egypár esztendővel ezelőtt egy-két persa verspár elegendő volt arra nézve, hogy a legnagyobb mértékben el legyek ragadtatva, s ime most mint keleti, született keletiek között utazom oda, olyan módon, minőnek eddigelé még csak igen kevés európai örvendhetett. Boldogságom érzetére nagy befolyással volt a felséges időjárás is. Hiába kisérteném meg Persia holdvilágította szeptember éjjelének szépségeit ecsetelni. A tiszta lég, a hegyek, egyes magános fák, romok, s a vékony vonalban tova vonuló karavánok fantasztikus árnyai, a csengők merengésre gerjesztő egyhangú zengése s kiváltképen a páratlanul felséges csillagos ég oly meglepő varázst gyakorolnak a nyugatról ide származottnak kedélyére, hogy az ilyennek a környék sivár természete fel sem igen tűnik. A Sah Abdul Azimtöl egész a hegylánczig vezető ut nem egy sziklaomolványon, árkon és kiszáradt patak medrén vezetett keresztül, de én figyelmemre sem méltattam az út nehézségeit, sőt teljesen rábizván magamat szamárkám biztos lépéseire, szemeimmel inkább a szeid mozdulatait kisérém, ki minden csillagról tudott egy mesés történetet. Minden csillagnak meg van a maga mythosza, jó és rósz hatása, s bizonyára igen sokat vesztettem volna előtte, ha szavainak feltétlenül hitelt nem adok.


Szultanie romjai

A gönczölszekere már a nyugati láthatárnak hajlott, midőn a karizeki magaslatra érkezőnk, melynek túloldalán Kenaregird, első állomásunk, fekvék. Még egy pillanatot vetettem a szép éji tájképre, s mikor a hegy másik oldalán alávonulnánk, a támadó hajnal már lassankint halványítani kezdé a hold világát. Mihelyest feltűnik az égen a hajnalcsillag, a karavánok ennek képében szokták az uj napot üdvözölni. Az, a ki a társaság tagjai között a legbuzgóbb, egy-egy ezanba kezd, mit most a mi szeidünk teljesített, a félhomályt mosdásra szokás fordítani s még mielőtt az első napsugár tündöklenek a hegyek ormain, a karavan rövid szünetet tart imádkozás végett. A barmok megállanak csendesen, földre hajtott fejjel, a lovagok letérdelnek sorban kelet felé, olyan töredelmes, bűnbánó helyzetben, minőt csakis mohamedánoknál lehet találni, s csak az első Allah Ekber dallamos felhangzása alkalmával szerencsélteti Phoebus az utitársaságot megjelenésével. Napkelte után aztán még egy kis ideig odább szokás haladni, a szerint a mint az esti indulás korábban vagy későbben történvén, az állomás is közelebbre vagy távolabbra esik, s igy mi is épen akkor tértünk be első nyugvó helyünkre, midőn az égető nap sugarai már-már azt éreztetek, hogy mindenekelőtt valami árnyas fedélre lesz szükségünk.


Kaszri Kadzsar, a sah egyik nyári palotája közel Teheránhoz

Tágas karavanszeraiban szálltunk meg, mely Kenaregird falu mellett fekszik. Mint már a Kenaregird név is mutatja, ez homok szélét jelentvén, e falutól keletre nyúlik a Desti-Kuvir sóspuszta. Ennek borzasztó helynek kell lennie, s bárha alig hiszem, hogy a hires Khalatánál iszonyúbb legyen, mely Bokhara és Khiva között létezik, vagy a nagy hirkani pusztaság némely részénél, mégis szerfölött csodálkozom azon, hogy összes persiai vándorlásaim alatt, egyetlenegy bennszülöttel sem találkozám, ki e pusztán illetőleg annak Kenaregird és Tebbesz kö­ zött fekvő részén valaha átutazott volna.Ha Desti Kuvinról beszél a persa, tud mindig egy egész csomó rémtörténetet, divekkel, ördögökkel s más egyéb rosz szellemekkel fűszerezettet, mikkel hallgatóját el akarja rémiteni. Leggyakrabban azon mondát szokták emlegetni, mely szerint e vidék elpusztulásának egyedül Samr, a Huszéin gyilkosa s minden siíta persának halálos ellensége volna főoka. Lelkiismereti furdalásoktól gyötrötten, ide menekült hajdan, s puszta megjelenése is elég volt, hogy a különben oly viruló táj, ily sivár sóspusztasággá változzék. A sós tavak és feneketlen mocsárok az ő verejtékcseppjeiből származtak, de mindenek fölött Kebir Kuh volna a legborzasztóbb hely, hol maga a gonosz Samr lakik. Jaj az utazónak, kit a lidérczek bolygó fénye erre a környékre vezet. Ilyenek s ezekhez hasonlók valának azon rajzolatok, miket én útitársaimtól, Persia sóspusztája felől nyertem.”


Az Iszfahanban levő Mejdani Sah nevü főtérnek egy része

Vámbéry 1862 májusában, közel ötévi törökországi tartózkodás után indult el Perzsiába. A szerző addigra már meglehetősen jól ismerte Iránt, melyet valójában felkészülési terepnek tartott, hiszen igazi célja Közép-Ázsia beutazása és a magyar őstörténet lehetséges ottani kapcsolatainak feltérképezése volt.


Cyrus állitólagos sírja

Vámbéry jelen munkájára inkább élménybeszámolóként tekintett és nem kívánt tudományos alaposságú munkát az olvasók elé tárni. Amolyan kiegészítésnek szánta a kötetet Közép-Ázsiai utazása kapcsán, melyben lényegében leírja dervissé válásának történetét is. Az álcázást, mely nélkül lehetetlen lett volna azt az utat bejárni, amit a szerző bejárt, nem az egyik napról a másikra tanulta meg. Nem pusztán egy álruha felvételét jelentette, hanem egy tanulási folyamatot, amelyben lényegében kicsit valóban dervissé is vált Vámbéry. Bokharába akkoriban nem lehetett csak úgy elutazni, „európai lobogó alatt kényelmes kabinban, jó élelem és társaság mellett” mint például Indiába vagy Kínába. A szerzőt nagyban segítette sikeres utazásában a nyelv és a szokások ismerete, melynek köszönhetően olyan utat járt be melyet európai ember előtte senki.


Persepolis romjai

A mű nem egy folyamatos utazás története, sokkal inkább szemelvények egy utazásból. A szerző bemutatja „Persia” földrajzát, történelmét, lakosságát, kormányzatát, hadseregét, iparát, művészetét és vallását, továbbá mesél a siítákról és szunnitákról valamint Naszr-ed-din Sahról és udvaráról is. Az utazás és annak leírása sem marad ki természetesen a műből. Ahogy a bejegyzés elején említettem, Vámbérytől a személyes kedvencem ez a mű, többek között sokszínűsége és olvasmányossága miatt. Nem áll rendelkezésemre biztos információ vagy tényszerű adat, de gyűjtői tapasztalataim szerint az egyik legritkább műve ez a szerzőnek. Nehezen beszerezhető és drága, így eredeti formájában kevesek számára elérhető, ugyanakkor aki „csak” olvasni szeretné a művet, annak lehetőség van egy reprint kiadást vásárolni, mely könnyen beszerezhető és ára is tolerálható. A Debreceni Egyetem elektronikus Archívumának köszönhetően ingyenesen le is lehet tölteni az eredeti 1867-es kiadás szkennelt verzióját, így teljesen ingyen bárki számára elérhető a ritka Vámbéry mű. Mondanom sem kell, hogy az erőteljesen ajánlott kötetek körét gyarapítja a szerző ezen műve, így mindenkit csak ösztönöznék, hogy válasszon a lehetőségek közül és olvassa el a könyvet. Most azonban búcsúzunk Vámbéry Ármintól, de csak rövid időre, mert hamarosan újra találkozni fogunk az ELBIDA projektben egy újabb izgalmas kötetével.




2017. szeptember 27., szerda

ELBIDA az Új ember hetilapban

2016. március 1.-én indítottam el az ELBIDA projektet. Sokáig csak a fejemben létezett, fantáziáltam róla aztán belevágtam és formát öltött. Az elmúlt másfél évben több ritka, értékes és izgalmas kötet bemutatása mellett, többek között sikerült feldolgozni a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára és a Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozatot, amelyek a gyűjteményem igazi ékkövei. Csodás könyvek a polcról, melyből immár 130 kötet megismerhető a blog érdeklődő olvasói számára is. Igazi megszállottként gyűjteményem folyamatosan növekszik és a könyvespolcra tekintve most is körülbelül 200 kötet várja sorát, hogy megjelenhessen az ELBIDA projektben, így van még bőven mit bemutatni a nyilvánosság számára. 

A héten munkahelyemen egy fontos és határidős projekten dolgozom így nagyon kevés időm jut a blogra. Bár 90 %-os készültségi szinten van a következő Vámbéry művet bemutató bejegyzés, de még nem tudtam befejezni így csúszik a megjelenése. A blogolás során szerzett eddigi tapasztalataim alapján tudom, hogy a rendszeresség fontos az olvasók számára, éppen ezért nem szeretek elmaradni a bejegyzésekkel. "Szorult" helyzetemben azonban a szerencse megsegített, hiszen pont ma jelent meg az első újságcikk az ELBIDA projektről, amelyet egyfajta speciális bejegyzés formájában büszkén mutatok be az olvasóknak. Számomra ez egy fontos mérföldkő és egyben nagy megtiszteltetés is. Az "Új ember" című katolikus hetilap újságírójával is a könyveknek köszönhetően ismerkedtem meg, beszélgettünk és végül elkészült a cikk, amelyet ezúton is nagyon köszönöm Pallós Tamásnak. 

(a címre kattintva olvasható)







2017. szeptember 25., hétfő

Székelyföld

Cholnoky Jenő az MFTK sorozatban bemutatott, „Erdélyi képek” című kötetéről szóló cikk a 3. legolvasottabb bejegyzés az ELBIDA projektben eddig megjelent 130 bejegyzésből. Cholnoky bár kiváló író volt (akivel még találkozni is fogunk a blogban), mégis azt gondolom a bejegyzés népszerűségét valójában a térség, azaz Erdély népszerűsége és szeretete okozza. Erdély 1947-es végleges elvesztése a mai napi fájdalmas emlék a magyar népnek. Talán éppen ebből a veszteségélményből eredő (hon)vágy miatt olyan rendkívül népszerű úti cél a mai napig Erdély. Az ELBIDA projektben az elkövetkező bejegyzések között több, Erdéllyel vagy annak egy részével kapcsolatos kötet fog szerepelni. Az első a sorban egyik személyes kedvencem. Dr. Hankó Vilmos „Székelyföld” című műve egészen lenyűgöző munka. A szerző, aki igazából vegyészként, kémikusként szerzett igazán hírnevet magának, választmányi tagja volt az Erdélyrészi Kárpát-Egyesületnek is. Ebben a minőségében, és mint Székelyföld nagy ismerője kérték fel, hogy írjon egy a területet szóban és képekben bemutató művet a magyar közönségnek. Az elkészült munka 1896-ban jelent meg Budapesten, a Lampel Róbert (Wodianer és Fiai) császári és királyi udvari könyvkereskedés kiadásában, összesen 352 oldal terjedelemben. A könyvben 115 kép található melyeket Goró Lajos, Huszka József és Tull Ödön rajzolt. A kiadás anyagi feltételeit az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület biztosította.

A díszes borítójú kötet



Lemhényi Hankó Vilmos vegyész, kémikus és tanár 1854. március 2.-án született Parajdon. Apja Hankó János sóbányamérnök, míg anyja Topler Klára volt. Középiskoláit Kolozsvárott, Budapesten és Lőcsén végezte. Egyetemi tanulmányait ismét Kolozsvárott végezte, majd ugyanitt 1877-ben tanári képesítést szerzett vegytanból és természettanból. Még abban az évben kinevezik a dévai állami iskola kémia tanszékére tanárnak. 1879-ben a kormány megbízásából Ausztriába és Németországba utazik, hogy az ottani kémiai laboratóriumokat tanulmányozza. 1885-ben saját kérelmére a budapesti II. kerületi állami főreáliskolához helyezik át, melynek később, 1907-től igazgatója is lesz. 1894-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Szakterülete az ásványvízelemzés volt és nagy elhivatottsággal népszerűsítette a kémiát, mint tudományt. Egyik legismertebb és legnagyobb vállalkozása az Universum évkönyv volt, melynek szerkesztője volt. Az összesen 10 kötetből álló ismeretterjesztő munka 1904 és 1924 között jelent meg „Universum - találmányok, felfedezések, utazások, vadászkalandok, hasznos tudnivalók, mulattató és tanulságos kísérletek - évkönyv a család és ifjúság számára” címmel. A sorozatban a kor számos ismert szerzője publikált. Ezen felül több könyve és számos tudományos cikke jelent meg. 1923. november 21.-én, 69 éves korában, Budapesten hunyt el.

Részlet a könyvből:

„A bérczes Székelyhazában 200 n.mértföldnyi területen kompakt tömegben él 450,000 székely magyar.


Borszék felé. A Maros-szorosban. (Szerecsenhegy)

Sziklaszoros a Zsedánpatak felett

Középtermetű, erőscsontu, izmos, karcsú nép. Szorgalmas, értelmes, ügyes, utánozhatatlan művésztehetség, emellett erős, mint az a sziklalánczolat, mely festői szép völgyeit, aranykalászos rónáit köríti. Annak, a ki a határvidéken áll, a nemzeti ügy szolgálatában edzettebbnek és fegyverzettebbnek is kell lennie a többieknél!


A Gyilkostó, mögötte a Nagy-Czohárd

Fehér-mező

Őrálló hivatásában ezer esztendő óta mellével fedezi Magyarországot a kelet felől jövő támadások ellen. Mig egyik kezével harczolt, a másikkal épített, arasznyi földjén küzdött a mindennapiért verejtékes munkával. Ez élet-küzdelem a székelynél már azon korban veszi kezdetét, amelyben másutt csak örömet kinál az élet; és addig tart, a míg az élet.


Egyeskő

Balabánya. (Tárna-nyilás)

A Székelyföld áldott föld, de erős munka nélkül nem enged át egy darab kenyeret sem. Ha felkeressük a székelyt otthonában, tanúi lehetünk küzdelemteljes életének. A hajnal már nem találja ágyában. Munkája a hajnallal kezdődik. Itt meredek hegyoldalon elképzelhetetlen fáradsággal szántja silány földjét, versenyt dolgozva barmaival. Ott távol övéitől, távol házától, falujától, havasi erdők útvesztőiben legelteti állatait ; nyugvóhelye a zöld pázsit, takarója az égboltozat. Amott tutajfát vág, meszet éget, fát vág, csúsztat, úsztat, deszkát fürészel, fát, borvizet szállít, kezének munkájával kereskedik, házal, s mindezt azért, hogy megtarthassa szerzett, vagy őseitől örökölt 1 —2 holdas birtokát, fenntarthassa házát, fizethesse adóját s megszerezze szegényes rozskenyerét, puliszkáját. Ez a szakadatlan küzdelem, bérezés hazájának szélsőséges klimája a létért küzdelemre megaczélozták, az élet harczaira edzettebbé, kitartóvá, szívóssá, munkássá tették a székelyt. A sok akadály, mivel megküzdeni kénytelen, testi- és lelki tehetségét nagy mértékben kifejlesztette; élénk felfogásuvá, éleselméjüvé és okossá tették; mint az örmény, vagy mint a zsidó, a székely is, saját előnyére tudja fordítani az életnek minden viszonyát és helyzetét.


Petroleum-furótorony Gyímes vidékén

Petroleum-kutatás Gyímes vidékén

E tulajdonságoknak tudható be, hogy a maroknyi nép, mely a létért való küzdelem kereszttüzében annyiszor vérezett, sokszor majdnem elvérezett, annyi veszteséget szenvedett, többször majdnem kiirtatott: nemcsak mindannyiszor feltámadott, de megerősödött s a néhány ezerből majdnem félmillióra szaporodott. A bibliai mustármag paraboláját látjuk illusztrálva a székelységnek életében.


A gyímesi vám a Gyímesi-szorosban

Szent-Mihály

A székelynek folytonos katonáskodásából kristályosodtak ki azon tulajdonságai, melyekről költők éneket énekeltek, a melyek közmondásként a magyar nép száján forognak, a melyeknek egyes nyilvánulásai a hír szárnyán bejárták egész Magyarországot. Ezek a tulajdonságok: a rettenthetetlen bátorság, a szabadságszeretet és az önbizalom.


Csík-Somlyó

A csík-szeredai vár

Hogy a székely senkitől sem fél, csak az istentől, arról ezer csatában tett tanúbizonyságot. Fegyvertelenül jelent meg Rákóczy táborában a székely. Minek hurczolja a hosszú úton magával a nehéz fegyvert? „Hoz eleget az ellenség, majd elveszi tőle." A franczia háborúk alkalmával a székely katonák azzal a kéréssel járultak a fővezérhez: jelölné meg nekik az ellenségnek reájok eső részét; hamarosan levágják és azután hazamennek, mert otthon sok dolog várja őket.


Szent Anna-tava

Tusnád. Apor-bástya

Az agyagfalvi gyülésen összegyűlt a székelység tanakodni azon a felhiváson, a mely őket fegyverbe hívta 1848-ban a haza védelmére. Sokáig tanakodott ez a megfontolt, elmés nép, hallgatván a magas faalkotmányról a szónoklatokat. Egyszerre előlép egy férfiu, szabad székely ember, — a székelynek a szabadsága volt a gazdagsága, — felsiet a rendkívül magas állványra és így szól: emberek, székelyek, itélje el a dolgunkat az Isten. Én innen leugrom és ha bajom nem esik, akkor az ügyünk jó, az Isten velünk van és győzni fogunk. És leugrott és épen maradt és a székely csatába ment és harczolt, mint az oroszlán.


Tusnád. Csónakázó tó

Tusnád-fürdő

A székely senkitől sem fél, csak az istentől; senkiben sem bizik, csak az istenben és önmagában. Érdekeinek ő maga az őrizője, gondozója; jussának maga a védelmezője. Ezt aztán — ha kell — karhatalommal is megvédelmezi.


A sikló felső állomása (1105 m. magasság)

A Pokolsár fürdő

Ha saját erejével nem képes igazságát kivívni, a prókátor segítségéhez fordul. Veszszen oda — nem bánja — marhája, háza, földje, csak legyen igazság: de ez az igazság aztán az övé legyen. És megindul a pör, a melynek csak a prókátor látja hasznát s az unoka, vagy dédunoka a végét. „A székely — tartja a közmondás — halandó, de pöre halhatatlan."


Előpatak

Előpatak (főút)

A székely ingerlékeny, könnyen föllobbanó természet; de haragja olyan mint a nyári vihar: hirtelen lecsap, félelmesen dühöng, azután a milyen gyorsan támadt, épen olyan gyorsan lecsendesedik. A harag — ha csak nem életbevágó dolog volt az okozója — semmi nyomot nem hagy becsületes, jó szivében.


Az apáczai romok

A köpeczi Zeyk-tárna

A székely vidám mint a hegyről lesiető patak, mulatni vágyó s a mértéken túl vendégszerető nép. „A magyar jó szívvel látja vendégeit" — mondja Kővári — „a székely jóságával megbetegíti.” Játszi, vidám kedélye, tréfára való hajlama a legjelentéktelenebb megjegyzésére is a jókedv hímes virágát rajzolja. Szakadó esőben viszen egy urat szekerén a székely. „Vajjon kitisztul-e az idő, bátya?" kérdi az úr a szekerest. „Bizony, ha így tart, aligha”, felel a kérdezett.


Baróth piacza

A parajdi sóhegy

A székely eszejárása furfangos, a hozzá intézett kérdésekre ezeribe egyszer ad egyenes választ s a kérdésre is sokszor kérdéssel felel. Azon kérdésre p. o. hány gyermeke van kendnek bátya? a székely így felel : „ Aval együtt, ki a mult Szön Mihájkor möghót, három héján tíz.'' Hát küssebb gyermökik hány esztendős? „A bíz, a ki azt éri, esztendő ijenkor két esztendős léssz.'' A székely eszének ezen nem egyenes úton járását maga is elismeri, midőn így beszél: Egyik észömmé azt gondótam, hogy mönnénk-é a vásárba, de a másik észömmé azt gondótam, hogy ne mönnénk-é.


A parajdi sóbánya-telep

A homoród-almási barlang

A székelyek katholikusok, reformátusok, unitáriusok és szombatosok. Ez utóbb, egy a mózes valláshoz közel álló, nem engedélyezett felekezet. A római katholikusok a csiki- és gyergyói medenczében, a háromszékinek északi részén s a két Küküllő forrásvidékein laknak. A reformátusoknak a háromszéki róna, az Olt alsó völgye és a Hargita nyugati oldalának egy része — az unitáriusoknak pedig a Homoród- és Nyikó-vizek völgye a lakóhelyük. A szombatosok a Kis- és Nagy-Küküllő folyók között laknak. Számuk ma már nagyon csekély.


Lobogó-fürdő

Szentkeresztbánya, háttérben a Hargitával

A székely, akármelyik vallás szertartásai szerint imádja is istenét, nagyon vallásos. Legalább két kimagasló és kitünően gondozott épületet találunk minden faluban; egyik az istenháza, a másik az iskola. Meglátszik rajtuk, hogy a hány ember a faluban, annyi az őrizője és gondozója. A templom a szó-szoros értelmében is kimagasló épülete a falunak, a mennyiben többnyire emelkedettebb helyre építették.”


Homoród-fürdő

Székelykapu

Az Osztrák-Magyar Monarchia bukása után, 1918 késő őszén a románok betörtek Erdélybe. A székelyek helyi ellenállásán kívül gyakorlatilag akadálytalanul haladtak nyugat felé. Az első világháborút követően Erdély és egyéb területek megszerzésével Románia megduplázta területét és lakosságát, míg ipari kapacitását pedig 2,5 szeresére növelte. 1940-ben aztán a második bécsi döntésnek köszönhetően 43 492 km²-t visszakapott Magyarország. Lényegében Erdély északi és keleti részét, benne 90%-ban a magyarok lakta Székelyfölddel. A visszakapott terület teljes 2,5 millió fős lakosságból akkorra már több mint 1 millió fő román volt. A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés érvénytelenítette a bécsi döntéseket és végleg leszakította Erdélyt Magyarországról. 1918. december 1.-ére emlékezve a román parlament 1990-ben, december 1.-ét a „Nagy Egyesülés Napja” néven nemzeti ünnepnek nevezte ki.


Udvarhelyi székelyek

Székely ház és kapu

Székelyföld alatt az Erdély területén található, „történelmi” székely székek területét kell érteni. A történelmi Székelyföldhöz tartozott a mai Kovászna (Háromszék) és Hargita megye (Csíkszék, Udvarhelyszék), Maros megye egy része (Marosszék) és a mai Fehér és Kolozs megyék kisebb darabjai (Aranyosszék). Hankó Vilmos erről a területről készített egészen csodálatos munkát. Nem pusztán egy földrajzi leírásról beszélünk, a mű sokkal több annál. Hankó jó stílusban mutatja be a székely nép eredetét, a székelység történelmét, Székelyföld földrajzát, szépségeit, emlékeit, kőzeteit, fürdőit, állat és növényvilágát valamint magát a székely népet. A bevezető ismeretterjesztő részt követően kézen fogja az olvasót és végigvezeti őt a teljes Székelyföldön, rendkívül alapos idegenvezetés mellett. A magával ragadó mű nagyon olvasmányos és tovább fokozza az élményt az időről-időre felbukkanó illusztráció. Komplex és komoly munka ez, amely nem csak a korabeli megrendelő igényeinek felelt meg, hanem a ma olvasói számára is hiányérzetmentes élményt biztosít. Az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület alapcélja a könyv létrejöttével az volt, hogy megismerjék és népszerűvé tegyék Székelyföldet a turisták, s elsősorban a magyar turisták számára. A mű ennek az elvárásnak tökéletesen megfelelt akkor is és megkockáztatom, hogy ma is felvenné a versenyt egy modern útikönyvvel. Aki már járt Székelyföldön annak a mű olvasása bizonyára csodás emlékeket idéz majd vissza, míg aki eddig még nem jutott el erre a vidékre, az a könyv olvasását követően jó eséllyel dönt a mihamarabbi utazás mellett. Az eredeti 1896-os kiadású könyv ritka, nehezen beszerezhető és drága, de szerencsére létezik belőle reprint kiadás, amely sokak számára teszi lehetővé, hogy kézzelfogható könyv formájában is elolvassák a művet. Aki azonban nem ragaszkodik a papír formátumhoz, annak lehetősége van elektronikus formában az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából ingyenesen letölteni és elolvasni azt. Bármelyik utat is választja az olvasó, biztosíthatom fantasztikus olvasmányélményben lesz része. Akik szeretik Székelyföldet azoknak talán ajánlani sem kell, akik pedig eddig nem szerették vagy nem ismerték e vidéket azoknak pedig erőteljesen ajánlott a mű. dr. Hankó Vilmostól elbúcsúzunk az ELBIDA projektben, de egy újabb különleges mű kapcsán rövidesen visszatérünk Erdélybe ismét. 




2017. szeptember 20., szerda

Suezig és vissza

báró Pongrátz Emil könyveire régóta vadászok, de mindig csak töredék kötetekre bukkantam, egészen szeptember elejéig, amikor legnagyobb örömömre váratlanul sikerült beszereznem a szerző egyik művét. A „Suezig és vissza” Pongrátz talán legismertebb műve, amiben 1869-es utazásáról számol be, mely során Ferenc József kíséretének tagjaként utazott Egyiptomba, hogy az ország pénzügyi helyzetét és birtokviszonyait tanulmányozza. A szerző utazása során részt vett az 1869. november 16.-án átadott Szuezi-csatorna ünnepélyes áthajózásán is, amelyről részletesen beszámol művében. A ritka kétkötetes mű 1870-ben jelent meg Petrik Géza kiadásában Pesten, összesen 394 oldal terjedelemben. A bejegyzésben megjelenő képek internetes forrásból származnak, hiszen az eredeti műben semmilyen illusztráció nem található.


  
Szentmiklósi és óvári báró Pongrátz Emil császári és királyi kamarás, a pénzügyi közigazgatási bíróság ítélőbírája, 1842. február 13.-án született a Nógrád Megyei Mohorán. Iskoláit Vácon, Esztergomban, Egerben és Rozsnyón végezte. Később Jenában és Heidelbergben tanult, majd Pesten és Bécsben jogi tanulmányokat végzett. Beutazta Európa legnagyobb részét; Olaszországban és Svájcban hosszabb ideig tartózkodott. 1868-ban államszolgálatba lépett és 1869-től mint pénzügyminiszteri titkár és 1878. január 28-tól mint osztálytanácsos működött. Cikkei, beszédei és útirajzai a több újságban és évkönyvben jelentek meg, emellett számos önálló kötetét is kiadták. 1886. február 11.-én, 44 éves korában hunyt el Budapesten.



A szerző ajánlása a kötet elején

Részlet a könyvből:

„Az európaiak kiváncsiságát misem vonta annyira magára ha keleten utaztak, mint a hárem, e titokteljes éden, melyről otthon milliónyi csodamesét hallott és olvasott mindenki. Engem is fölötte érdekelt, miért tagadnám, — s nagyon örültem, hogy a véletlen egy nővel ismertetett meg, ki hajdan szépséges odaliszk volt egy hires pasa háremében, most pedig kö­zönséges kocsmárosné, kitől sok érdekes apróságot hallottam a rejtett falak közti életről.

Óriási mérnöki teljesítmény volt a csatorna megépítése

Örömmel indultam meg, hogy az alkirály háremét, mely a gyönyörüséges Ghezireh szigeten a Nilus kö­zepén fekszik, megtekintsem, s így a titkos hely berendezéséről fogalmat szerezzek magamnak.

A munkálatok több mint tíz évig tartottak

E helyet a természet azért alkotá, hogy a sorsnak egy pár kegyencze háboritlan boldogságot éljen itt. Olyan e sziget, mintha tündérföld volna, még a lég is éltetőbbnek, balzsamosabbnak látszott.

A Szuezi-csatorna
  
Először csodaszépségü kertbe léptünk, hol minden virágágy, minden pavillon, szökőkút egy-egy műremek volt. A milliónyi soha nem látott virág leheletétől csodás édes fűszerré vegyült az athmosphera, s szinte izgatá a szivet; jobbra-balra, mindenfelé láthatatlan madárkák lélekemelő csicsergése hangzott; előttem az óriási pálma, mely leveleit a magas napfényben ragyogtatá, tovább a tövig aranyba öltözött amaranth, mely körül arany szárnyú bogárkák röpkédnek mélán döngicsélve, ezernyi mézes kelyhű apró virág, melyek körül himes pillangók szállongnak kéjelegve, szerelemittasan; — a buja természetpompa, melylyel minden ág, minden bokor gazdagon fel volt ékesítve, édes-jótevőleg hatott az idegekre.

Az elkészült csatornát bemutató korabeli térkép
  
Balra a khedive ragyogó fényü büszke palotája, aranyozott oszlopokkal, mesés fényűzéssel; jobbra a hárem, hova apró szines kagylókkal behintett út vezet. Nagy feladat volna e pazar fénynyel diszitett, minden kigondolható czifrasággal felszerelt épületet leirni. Ami kényelmi eszközt a világ eddig kigondolt, az mind feltalálható itt.

Népszerű úti cél volt akkor is Egyiptom
  
Az előcsarnok maga olyan mint egy díszes salon. Amint belépsz a puha szőnyegre, egyszerre százfelé látod magad a falakon függő óriási tükrökben; a müvészileg festett tetőről csillogó kristálylámpa függ le, jobbra-balra diszes szobrokon akad meg tekinteted, majd a lépcső vonja magára figyelmedet, melynek karfája egészen be van aranyozva, s minden egyes oszlopocskán finoman faragott emberfejek és madarak nyugszanak. Ha ez emelet első salonjába érsz, nem tudod, hogy a száz rococo órán gyönyörködjél-e, mely összevissza-tiktakkol, szorgalmasan ver, s különféle furcsa darabokat zenél, vagy a csodás szépségü chinai edényeket, a müvészi festményeket, vagy az ezer éves régiségeket csodáld-e?

Kleopátra tűje, Alexandria
  
Padlót vagy falat nem látsz, nem érintesz sehol, a világ legszebb szőnyegeit tapodja lábad; s akárhova támasztod fejedet, lágy selyem-vánkos simul arczodhoz. Amerre tekintesz, ragyogás, fény, csillogás, arany, ezüst kápráztatja szemedet. Milliókba került e tündéri palota felszerelése, melynek butora rózsa-, czédruss ébenfából készült.

Tevék a sivatagban
  
Minden nőnek külön lakosztálya van, mely egy salonból, haló-, öltöző-, fürdő- és előszobából áll. Van óriási nagyságu gyönyörü közös salonjuk és közös ebédlőjük, melyben akkora asztal áll, hogy száz ember kényelmesen ebédelhet mellette.

Kairói bazár

Az öreg háremőr sorba mutogatta, hogy e kék bársony butorzatu departement a szőke angolnőé, ki a khedivének különös kedvencze, jóságos szelid nő, ki soha sem haragszik, s még a szolganőkhez is nyá­jas; — a piros selyem lakosztály a barna franczia nőé, ki tele van csintalansággal, minden nap ezer apró bohóságot követ el, s rettentően tudja boszantani társnőit; — a violaszin salon a szép cserkeszleányé, kinek egész nap nem lehet szavát hallani. „Mindig egyedül ül, gondolkodik, méláz, búsong, ki tudja mi baja lehet, talán beteg — mondá a mogorva vén ember — ha itt nem érzi magát jól, ahol uszik a jólétben, sehol sem lehet boldog a világon!" — Ki kivánhatná egy háremőrtől, hogy a szív boldogságáról is fogalma legyen? A szép cserkeszleány odaadná mind e fényt, pompát, gazdagságot azon szegénységért, melyet bérczes hazájának egy kicsiny gunyhójában megosztana az ifjuval, ki megtanitá őt a boldogitó szerelemre….. A zöld salon egy oláh leányé, kinek legnagyobb gyönyöre az evésben telik; a szürke lakosztály egy szenvedélyes olasznőé, ki gyönyörüen cziteráz az est óráiban, s valahányszor a szép cserkeszleány ez édesen epedő hangokat hallja, oly keserves sirásban tör ki, hogy majd a szive reped meg.

A korabeli Trieszt. Itt szállt hajóra a szerző is.
  
Sorba néztük mind a megszámlálhatlan salonokat, melyeknek egy részében most nyitott kofferek, kabátok, diszkardok hevertek szerte, mert a szép hölgyeket nyolcz nap előtt más helyiségbe vitték, hogy ide királyunk kiséretét szállásolják el.

Port Said a csatorna ünnepélyes megnyitásakor
  
Magas falak, éber kegyetlen őrök védik ez elzárt helyet, hova férfinek belépni soha sem szabad, s valóban olyan az mint a gazdagon feldiszitett börtön. Ki hinné, hogy a tiltott szerelem mégis be tudott ide lopózkodni ?

A sivatag és a víz találkozása

A forró szivek aztán, kiket rajta kaptak, hűs temetőt találtak csendes éjjel a Nilus habjaiban. Nem tudott, nem beszélt róluk senki. Sötét éjjel megindult egy-egy csónak, egy vagy több bekötött zsákot tettek rá a hárem mogorva őrei, és szótlanul vitték a repülő hullámokon. Sohajtás, zokogás hallatszott ki a bekö­tött zsákból; a szél elkapkodta, a viz habjainak zú­gása elfojtotta. Mikor a Nílus közepére értek, a zsá­kot bedobták a vizbe és csendesen visszatértek. Ki tudja hány boldogtalan leány alszik ott a Nilus mély fenekén, ki szeretni merte azt, akit szeretni nem volt szabad, kinek borzasztó gondolat volt, hogy: szeretni kell azt, akit nem szeret…….

A szfinx és a második piramis

Kairóban egyátalán igen sok a szerelmi tragödia, mit könnyen elképzelhetünk, ha tudjuk, hogy minden főurnak, minden vagyonos arabnak van háreme, minden háremben van néhány szép és fiatal nő, kiknek ha szivök nincs is, de van pezsgő vérök, mely azt parancsolja, hogy ne a nagyfejű muftit szeressék, hanem tán véletlenül egy-egy európai ifjút, kinek sikerül is a tiltott paradicsomba bejutni, de onnan ki nem jő többé soha. Mutattak nekem egy házat, melyben több évig lakott egy veszélyes szépségű háremnő, ki halál volt azon ifjakra nézve, akik egyszer meglátták. Tiz ifju veszett el e ház falai között, a tizenegyedik egy szép fiatal görög csodálatos módon menekült meg. Látták, midőn fényes nappal a ház magas emeletéről az utcza közepére ugrott, baja nem esett, mert a szerelem szárnyain röpült le; az emberek megnézték, azután nevetve tovább mentek, senki sem törődött vele, mert itt nem szoktak más bajával bibelődni. Ez idő óta a szép nő nem volt többé veszedelmes, eltünt, senki sem tudta hova.

Csoportkép
  
Mióta a háremek nagy és apró titkairól tudomást szereztem, illuzióm nagyon eloszlott. Nem ugy ecsetelék nekem azokat, mintha Amor és Venus bűbájos tartózkodási helyei volnának. A szegény rabnőknek minden foglalkozásuk az egymás elleni ármánykodás, irigység, pletykálkodás , dohányzás és piperézkedés. Mindenki vetélkedik, mindenki irigykedik itt.

Khedive palota

E szép nőknek azon rosz szokásuk van, hogy nagyon festik magukat. E festést társnőik vagy rab nőik segélyével kénytelenek eszközölni, ezek pedig gonosz indulatból, irigység vagy féltékenységből néha nagyon különös módon pingálják ki szerencsétlen vetélytársnőik vagy úrnőik arczát. Az ajkat czinoberrel vérpirosra festik, az orrot és állat sötétveresre, a szemek alá pedig kék gyűrűket kanyarítanak. Ami még felmarad az arczból, azt fehérre mázolják. Nagyon nevetséges a szemöld festése is. Miután azt hiszik, hogy mennél nagyobb a szemöld íve, annál szebb: az orr tövétől kezdve egész a halántékig, két hajlott fekete vonalat húznak, mi aztán mindenhez inkább hasonlít, csak nem valóságos szemöldhez. 

Ünnepélyes áthajózás a csatornán

A legelőkelőbb arabok női — igen kevés kivé­tellel — rabszolgalelkü teremtmények, kik egész nap henyélnek, czifrázzák magukat és veszekesznek. El lehet gondolni, milyen itt a czivakodás. Bocsánat szép hölgyeim, de én kijelentem, hogy még nem láttam két nőt, ki három napig békésen tudott volna élni egy födél alatt; képzeljék el, milyen lehet ott a csetepaté, ahol 40—50 vetélytársnő él együtt. Tanulni csak ujabb időben kezdenek valamit; az alkirály háremé­ben már nagyban járja a franczia leczke-óra, sőt egy kicsi kis geografia is. E nők minden kigondolható czifraságot magukra aggatnak, mely többnyire izléstelenül függ rajtok, a sok csecsebecsével és tarkasággal igen bizarr benyomást tesznek az emberre. De azért láttam igen elegánsul és izléssel öltözött háremnőket is, kiket bátran beállíthatnánk bármely európai salonba — hova talán inkább vágyódnának. Szerencsétlen teremtmények ezek nagyon, s csak az lehet közülök boldog, aki inkább állat mint nő."

Egyiptomiak tevéikkel

Ferdinand de Lesseps egyiptomi alkonzul vezetésével és Alois Negrelli osztrák mérnök tervei alapján 1859. április 25-én kezdték meg a Szuezi-csatorna építését. A több mint tíz év múltán, 1869. november 16.-án átadott, a Sínai-félsziget nyugati részén épült tengeri csatorna hossza 163 km, mely Egyiptomban a földközi-tengeri Port Said és a vörös-tengeri Szuez városokat köti össze. A csatorna hivatalos megnyitó ceremóniájára a világ minden tájáról, összesen hatezer embert hívtak meg. báró Pongrátz Emil is a meghívottak között volt és így sikerült részt vennie ezen a történelmi eseményen. A csatorna pár évvel a hivatalos átadást követően 1875-ben brit fennhatóság alá került, hiszen Benjamin Disraeli brit miniszterelnök kivásárolta a csatorna társaságból Egyiptom résztulajdonát, amely így stratégiai fontosságúvá vált, hiszen kereskedelmi összeköttetést jelentett Nagy-Britannia és gyarmatai között. A csatorna több történelmi léptékű konfliktus helyszíne lett, mely alapvetően a brit és egyiptomi kormány ellentétéből fakad, melynek középpontjában mindig a csatorna állt. Az idő előrehaladtával a feszültség szintje a két ország között egyre erősödött, míg aztán 1956-ban a Szuezi-válságban teljesedett ki, amely során Gamal Abden-Nasszer egyiptomi elnök államosította a csatornát, melyre válaszul a brit, francia és izraeli erők inváziót indítottak. A néhány hétig tartó válságot követően aztán először ENSZ csapatok, majd egy nemzetközi megfigyelő erő felügyeli a mai napig a csatornát. Pongrátz idejében persze nem lehetett sejteni a csatorna későbbi történelmet formáló szerepét, de azt már akkor tudni lehetett, hogy a megváltozó kereskedelmi útvonalak, alapjaiban változtatják meg az érintett országok mindennapjait is.

Korabeli turisták Egyiptomban

Bejegyzésem elején említettem, hogy régóta keresem a szerző műveit, de többször csak töredékkötetekre bukkantam. Gyűjtőként elsőre rendkívül csábító lehet egy töredékkötet beszerzése, hiszen ezek általában a teljes műhöz képest olcsónak számítanak. Gyakran el is csábul ilyenkor a gyűjtő és megvásárolja a töredéket, majd reménykedik, hogy szerencséje lesz és megtalálja ugyancsak olcsón a töredék másik felét, így két olcsó töredékből meglesz az amúgy drága és ritka teljes műve. A valóságban azonban az, hogy ez igazából csak egy szerencsejáték, melyben az esélyek csekélyek. Állapot, kötés, kiadás és megannyi apró tényező csökkenti annak a valós esélyét, hogy két töredékből egy szép állapotú teljes művet alkosson az ember. Gyűjtői szempontból pedig fontos a több kötetes művek egységessége, így a töredékvásárlás ritkán vezet sikerre. A „Suezig és vissza” című kötet esetében többször ellenálltam a töredék csábításának és végül szerencsém lett a teljes mű fellelésében.

A Szuezi-csatorna áthajózása


báró Pongrátz Emilről kevés információt lehet fellelni, annak ellenére, hogy íróként jelentős életművet hagyott hátra. Számomra stílusa nagyon hasonló volt, mint a blogban már több kötettel szereplő Erődi Béláé, aki ugyancsak jegyez egyiptomi utazásról szóló művet, az „A fáraók országában” címmel. Pongrátz nem tudományos művet írt, sokkal inkább egy útinapló szerű élménybeszámolót, amelyben emóciók, párbeszédek, személyes vélemények és tényszerű adatok is helyet kaptak. A sokszor megmosolyogtató történetek mellett, nagyon képszerűen számol be a korabeli Egyiptomról, de ezeken túlmenően az utazás céljaként megfogalmazott birtokviszonyok és pénzügyek tanulmányozásáról is információt ad az olvasónak és ezen a ponton sem fullad unalomba a könyv. Bár ritka és meglehetősen drága kötetről van szó, szerencsére ez esetben is fellelhető online a mű. A Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából ez esetben is ingyen letölthető és olvasható a mű mind két kötete. Személyes véleményem szerint igen érdekes és olvasmányos mű, amelyet bátran ajánlok mindenkinek. A „Suezig és vissza” című műve mellett a szerzőnek létezik további útleírása is, mely kevésbé ismert és még ritkább, mint a most tárgyalt mű. Éppen ezért most nem búcsúzunk véglegesen báró Pongrátz Emiltől, mert bár még gyűjteményemnek nem része az említett mű, de remélem, hogy gyűjtői szerencsémnek köszönhetően rövidesen be tudom szerezni és bemutatni a szerző másik művét is az ELBIDA projektben.