2017. szeptember 15., péntek

A bűvös sziget

Aki rendszeres olvasója a blognak, az biztosan emlékezni fog William Buehler Seabrook nevére, hiszen életében voltak olyan elemek, ami miatt neve sokak számára feledhetetlen. A 2017. májusában bemutatott, „Utak a dzsungelben” című művében a szerző Nyugat-Afrika ősvadonjába kalauzolja el az olvasót, ahol sikerült egy kannibál törzs közelébe kerülnie és megfigyelni szokásaikat. A mű kimondottan olvasmányos és rendkívül érdekes, például amikor beszámol saját emberhús fogyasztásáról a szerző. Később aztán elismeri, hogy a törzs valójában nem engedte meg, hogy részt vegyen kannibál rítusokban, ugyanakkor később maga szerzett emberi húst, megfőzte és valóban megette azt, így az erről írt tapasztalatai valódiak voltak. Igazi megosztó figura volt Seabrook, akit nagyon érdekelt az okkultizmus és vonzották az okult rituálék. 1927-ben Haiti szigetére utazik, hogy tanulmányozza az ott élő törzsek okkult szokásait, aztán hazatérését követően megírja a most bemutatásra kerülő „A bűvös sziget” című művét, mely a szerző legsikeresebb és legismertebb műve. Angol nyelven 1929-ben jelent meg New Yorkban a mű, aztán számos kiadást ért meg világszerte. Magyar nyelven elsőként 1943-ban Budapesten a Stílus Könyvkiadó gondozásában jelent meg, összesen 320 oldal terjedelemben. Az eredeti művet Szerb Antal fordította magyarra és a könyvben nem található kép. A blogbejegyzésben látható képek az eredeti angol nyelven megjelent 1929-es műből származnak, melyek rajzos részét Alexander King, míg a fotókat a szerző készítette. William Buehler Seabrookról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az „Utak a dzsungelben” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem és ott az elolvasható.

Az 1943-as magyar kiadás védőborítója


William Buehler Seabrook

Részlet a könyvből:

„Könyörögtek a Maîtresse Eziléehez, aki nem más, mint Szűz Mária, hogy járjon közbe értük az ősi afrikai isteneknél és eszközölje ki, hogy beérjék állatáldozattal emberáldozat helyett.


Ezt a könyörgést rögtön nyomon követte egy különös tánc, amelyet a mamaloi egymagában táncolt, a dobok hatalmasan kihangsúlyozott ritmussal kísérték.



Az első három teljes hang lassú, súlyos, kirobbanó bum és azután zürrögő, könnyű kereplés következik. A papnő minden lassú bumnál mereven kiegyenesedik, mint egy lándzsa, de ugyanakkor fel is ugrik, mint egy dobozból kiugró krampusz, vagy mint egy trambulinról kiröpített ember. Amikor pedig a zürrögés tér vissza, mereven áll, nem ugrik, és galvanizált reszketés fut végig merev testén.



Közben sebesen haladtak előre az áldozati előkészületek. Nagy, fatönkből kivájt teknőt hoztak be, négy ember hozta a vállán, mint egy koporsót és letette az alacsony emelvényre a csillogó és szédült bika elé. Hoztak azonkívül nagy fakelyheket és súlyos, közönséges porcelláncsészéket is és egy machetét.



Célie mama nem vett hivatalos részt sem ezekben az előkészületekben, sem az egész éjszaka tartó szertartásban, jóllehet tudomásom szerint ő volt a hegyvidék legfőbb mamaloi-ja. Egész idő alatt szorosan mellettem maradt. A sors úgy rendelte, hogy végül mégis megláttam vörös ruhában, de nem ezen az estén.


Az áldozati állatok lemészárlásában, amely most kezdődött el, mélyhangú ének kíséretében, nem volt semmi vadság, semmi szükségtelen kegyetlenség, semmi a vérontásban való öröm. Ünnepélyes, szertartásos dolog volt ez, és amikor már elkezdődött, gyorsan ment végbe. Egy kecskét megfogtak a szarvánál, a papaloi a machetével átvágta a torkát és a vér beömlött egy fakehelybe, amelyet a mamaloi tartott, majd beöntötte a nagy üres teknőbe, amely a bika előtt állt, a testet pedig félredobták az árnyékba. Így sorra leölték mind a kecskéket és juhokat.



És most a bikának is meg kellett halnia, amely előtt, mint istenség előtt, kiöntötték a többi állat vérét áldozatként. Az örök rejtély ez: a haldokló istené, aki testet ölt és csodálatos módon feláldoztatik, hogy saját véres isteniségét kiengesztelje. Vajjon lehet-e azon csodálkozni, hogy e hívek afrikai ősei, amikor ilyen természetű saját hagyománnyal bírtak, elfogadták e rejtély ama héber-szíriai változatát is, amelyre a régi gyarmati keresztény papok tanították őket?



Az utolsó áldozathoz kardot használtak. Négy feszülő izmú férfi igyekezett visszatartani az állatot, mint egy ingadozó rézbálványt, hogy ne essék össze még végvonaglása közben sem, amikor a papaloi belemártotta a hosszú, hegyes kardot a bika vállába és keresztüldöfte szívét. A bika mély, fojtott bőgéssel összerázkódott, térdéig megremegve és az emberek így tartották, minden izmukat megfeszítve. A vér nem ömlött ki szökőkútként, mint a kecskék elvágott torkából; kemény, kicsi folyamban áradt ki a bika oldalából, ahol a mamaloi térdelt kelyhével, hogy befogadja és kelyhenkint töltse át a nagy közös teknőbe.



A papaloi és mamaloi most szertartásosan ivott a szent vérből és a hívek emelkedő izgalma és közelebb nyomulása közben a húsz fehérruhás nő táncra perdült, úgy ugráltak és forogtak, mint megvadult maenádok, a mamaloi vezette őket, a pap pedig elvégezte most a tisztító áldozatot, meghintette valamennyiüket, megöntözte, megáztatta őket, amíg fehér turbánjuk és ruhájuk válla bíborvörös nem lett. A hívek most odacsődültek és ők is frenézisbe törtek ki, de azért megőriztek bizonyos távolságot a táncoló nőktől, amíg a pap így nem kiáltott: - Jöjjön mindenki közelebb! - és a tömeg az oltár elé özönlött, hogy őket is megöntözzék a tisztító áldozati vérrel. És a papaloi a csészéket megmártotta és csordultig telve átadta és kézről-kézre jártak ki-kiömölve, mindenki őrült mohósággal igyekezett, miután ivott belőle, továbbadni, hogy érdemeket szerezzen magának az istenek előtt azáltal, hogy átadja másoknak és azok is részesednek benne; így, bármennyire is pandaemonium, mégis communio is volt ez a szertartás a szó szoros értelmében, "osztakozás, részesedés".



A tisztulás forgó, nyüzsgő szertartásából diadalmasan táncolva és sikítva ugrottak ki az emberek; itt-ott egy még élesebb, még magasabb, még földietlenebb sikoly már a láthatatlan pünkösdi lángot jelezte: azt, hogy egy loi, az istenek és mystère-ek szelleme alászállt és belépett egy táncos testébe. A legerősebb és teljesen magával ragadó vallási eksztázisnak ez a végső jelensége, amint itt és rákövetkező más Voodoo-ünnepségeken megfigyeltem, sosem válik általánossá vagy járványszerűvé. Igaz, hogy most már az egész tömeg frenézisbe és eksztázisba esett, de az eksztázisban is önmaga maradt. Ez a másik erő pedig, amely itt-ott villámcsapásként sujtott néhány különálló egyént, elmosta egész énjüket és az így sujtottak csakugyan, a szó technikai, vallási értelmében megszállottak lettek. Nincs szükség arra, hogy itt e jelenség teljes szubjektív valóságáról beszéljek. Hiszen közös ez minden vallásban a mély, misztikus hit időszakaiban.



Személyesen csak mintegy egy tucat vagy legfeljebb tizenöt elszórt egyén élte át aznap éjjel ezt a végső és az ént megsemmisítő megvilágosodást, de a loik eljövetele általános jeladás volt arra nézve, hogy az istenek megbékéltek és kegyesen hajlanak az emberek felé, úgyhogy a jelenlévők minden félelem nélkül átengedhetik magukat a vidám, vad örvendezésnek.



Ha ebben a pillanatban ott leselkedik valahol egy bozótban egy fehér idegen, aki tiszteli az írott dolgokat, az azt látja, hogy minden igaz, a legvadabb mesék is, amelyeket a Voodooról összeírtak: a hold elsápad a fáklyák vörös fényében és a fáklyafényben fekete testek ugrálnak, visítanak, vonaglanak, megőrülve a vértől, a nemiségtől, az istentől, részegen egy sötét szaturnálián, riasztóan hátravetett nyakkal, mintha nyakcsigolyájuk eltört volna, ragyog fehér foguk és szemgolyójuk, párok időnkint megragadják egymást és kiszöknek a körből, mintha fúriák üldöznék őket, az erdőbe, hogy megosszák és lecsapolják eksztázisukat.

Fehér ruhás kórus, voodoo vér rítus közben

Voodoo templom kívülről (felül)
A templom belülről (alul)

Az én nem kémkedő szemem is így pillantotta meg ezeket a dolgokat, csakhogy nem éreztem olyan visszataszítónak, mint ahogy az irodalmi hagyomány megköveteli. Valóban vad és elszabadult dolgok történnek itt, gondoltam, de mégis nagyszerű és nem hiányzik belőle bizonyos szépség sem. Valami belül bennem felébredt és válaszolt az ünnepségre. Ezek természetesen csak egyéni érzelmi reakciók és lehet, hogy eléggé sajnálatosak egy állítólag civilizált emberben. De hiszek abban, hogy maga a dolog - már mint az ő dolguk - értelemmel igazolható és megvédhető. Mert mit ér vajjon akármelyikünk élete az eksztázis érzelmi pillanatai vagy órái nélkül? Ezek itt elérték a kollektív eksztázist olyan ösvényeken, amelyek nem csupán dzsungelbeli őseik előtt voltak ismeretesek, hanem igen sok más nép is követte, köztük nem egy nagyon civilizált nép, a legősibb idők óta, és követni fogja is az idők végezetéig, amíg mindnyájan léleknélküli gépemberekké nem válunk. Nem is kell, hogy a dionysikus orgiákra, a bacchanáliákra, az Adonis-kultuszra vagy a frigyláda előtt őrjöngve táncoló Dávid királyra nézzünk vissza. Vajjon az, ami itt lejátszódott a végjelenetekben, amikor a szertartás formális része már végetért, olyan lényegesen különbözik attól, ami divatos és drága night clubjainkban történik, kivéve, hogy ezek itt isteneik védelme alatt és sikeresebben tették ugyanazt? Vad ritmus, alkohol és nemi izgalom itt is, ott is - és mégis van valami lényeges különbség a kettő közt: itt az őserdőben hozzájárul még egy titokzatos valami is mindehhez. A kéjelgésből gyönyör lesz, ami sokkal tisztább dolog, és a neurotikus izgalomból valóságos eksztázis, a régiek isteni őrülete. Semmi sem olyan buta és szánalmas, mint egy orgia, amely nem sikerül egészen. Talán valami mély, misztikus igazság van abban a mondásban, amelyet egy oly sokat félremagyarázott hangnak tulajdonítanak: "Bármit is cselekesztek, cselekedjetek az Én nevemben." Talán ha egy kis igazi áldozati vért kevernénk szintétikus coktailünkbe és imádkozva ízlelnők meg, szent tűzzel, night clubjaink orgiái sikeresebbek lennének és szent helyekké válnának, mint a templomok Priapus és Aphrodité napjaiban.

A voodoo templom falára festett formák

Voodoo veszély

Annyi kétségtelen, hogy ezekben a hegyekben, ahol szabadon omlott az áldozati állatok vére és mindent az istenek nevében cselekedtek, az istenek nagyszerűen szálltak alá a halandók közé.

Voodoo áldozati hely ahol csak zöldségeket, gyümölcsöket és virágokat kínálnak

A szerző a törzs tagjainál (bal kép)
Célie Mama a dobnál (jobb kép)

Másnap nagy lakomát csaptak a leölt állatok húsából, egészben megsütötték nyárson, vagy feldarabolták és vasfazekakban főzték meg. Senkinek sem jutott eszébe hazamenni. Egyesek, akik még fáradtak voltak az éjszakától, nem a vad Radát táncolták, hanem hangos, vidám, kongói táncokat. Az örvendezés ideje volt. Mindenki többé-kevésbbé berúgott, Célie mamát is beleértve.

A hermafrodita "Papa Nebo" a halál jósa

"Papa Nebo" aki holttestet használt varázslásaihoz

Úgy veszem észre, állandóan "őróluk" beszélek, akárcsak azok az egyébként nem szavajátszó útleírók, akiknek vad történeteit odahaza erős kétkedéssel fogadják nővéreik és nénjeik. Hát kérem; igaz, ami igaz, én is ép így ittam, mint a többi, amikor a palack éppen felém járt. Szívesen megtettem minden mást is, amit Célie mama mondott nekem és azután jó étvággyal láttam neki a kecskehúsnak és a húst jócskán leöblítettem fehér rummal, azután pedig telt hassal és igen-igen elégedetten szundikáltam az őszi napon. Hiszen ezért jöttem Haitiba. Ez személyesen érintett engem. Igazolt valamit a lelkemben. Azt sem bántam volna, ha sosem írok könyvet róla. Csak azon tünődtem, de ez sem okozott különösebb gondot - tudom, az ember sosem lehet teljesen elégedett -, hogy mikor visz már be engem Célie mama a houmfortba.”

A varázsló fiának ruhái (bal kép)
Haiti-i nő (jobb kép)

Faustus Wirkus, La Gonave fehér királya (bal kép)
Hagyományos korona (jobb kép)


Seabrook könyvének magyar nyelvű fordításában azt olvashatjuk a belső címlapon, hogy „regény”. A regény fogalmi meghatározásánál számos szempontot olvashatunk, de azt tapasztaltam, hogy nincs egy általánosan elfogadott egységes definíció a kifejezésre. A legtöbb értelmezés (többek között) annyiban egységes, hogy a regény szereplői általában fiktív személyek, mert amennyiben nem így van, akkor már dokumentum regényként kell nevezni a művet. Nos, az „A bűvös sziget” című műben a szerző saját személye mellett valódi, korabeli történelmi figurák is megtalálhatók, amellett persze, hogy vannak szereplők, akikről igazából nem derül ki, hogy fiktív vagy valódi személyt jelenítenek-e meg. Így vegytisztán tehát nem nevezném regénynek a művet. Azonban az is tény, hogy klasszikus útleírásnak sem nevezhető a mű, hiszen nem pusztán egy tényszerű leírás a szigetről, az ott élő emberekről, szokásaikról vagy magáról az utazásról. Valahol tehát a kettő műfaj között található a mű és számomra a legszimpatikusabb meghatározás a regényes útirajz. 

Tipikus "tiszta afrikai vérű" haiti-i férfi

Ti Meminne királynő


Seabrook népszerű író volt, ami nem csoda, hiszen izgalmas témákról, ismeretlen helyekről és kalandos utazásokról írt, és emellett személyes megítélésem szerint nagyon jó stílusban is. „A bűvös sziget” a szerző egyik legnépszerűbb műve volt. Haiti szigete, „a négerek furcsa köztársasága” az 1900-as évek elején nem volt még ismert széles körben. Akkoriban még léteztek olyan törzsek a szigeten, amelyek elzártan éltek az őserdőben és rítusaik egészen különlegesek voltak. Seabrook éppen azért utazott a szigetre, hogy tanulmányozza, vagy legalábbis megtapasztalja a törzs régi, hagyományos, okkult rítusait. A voodoo (vudu), a halott idézés, a boszorkányság, az emberevés és a fekete mágia mellett párhuzamosan azonban betekinthetünk a törzs hétköznapjaiban és megismerhetjük ennek a bűvös szigetnek, Haitinek a lelkét is. Seabrook különleges műve itthon is nagyon népszerű volt, ennek köszönhetően több kiadást is megért és még az 1943-as első kiadás is alapvetően egy kis keresgélés után meglepően olcsón beszerezhető. Aki azonban nem kíván pénzt kiadni a könyvre, de kíváncsi lenne a műre, annak lehetősége van az Országos Széchenyi Könyvtár által működtetett, Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról ingyenesen letölteni és elolvasni. Boszorkányoknak, halottidézőknek és vudu hívőknek kötelező, mindenki másnak ajánlott ez az egészen különleges kötet. William Buehler Seabrook-tól még nem búcsúzunk, hiszen hamarosan érkezik az ELBIDA projektben újabb izgalmas kötetével.