2017. október 28., szombat

Török mozaik

Erődi Harrach Béla az egyik kedvenc szerzőm, akinek már három kiváló kötetével foglalkoztunk a blogban. A szerző elkalauzolt minket már a fáraók országába, Szicíliába és Máltára valamint a Szentföldre is. A most bemutatott „Török mozaik” címmel megjelent kötetében pedig a Vámbéry Ármin ösztönzésére 1860-as évek végén tett törökországi tanulmányútjának élményeit meséli el, a tőle már megszokott kiváló stílusban. Erődi legkorábban megjelent útleírása ez, mely egyben az ELBIDA projektben a búcsúkötete is a szerzőnek. A könyv 1874-ben jelent meg Budapesten, Aigner Lajos gondozásában összesen 190 oldal terjedelemben, de az ELBIDA projekt alapját biztosító gyűjteményben egy 1875-ös szerzői kiadás található. Erődi eddigi műveitől eltérően a kötetben egyetlen kép vagy illusztráció sem található, ezért a bejegyzésben látható képek internetes forrásból származnak. Erődi Béláról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „A fáraók országában” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem és ott az elolvasható.



A szerző arcképe

Részlet a könyvből:

„Ez az a tárgy, melyről legtöbb és legtarkább kérdésekkel ostromolják a keleti utazót, miután a keleti szokás ebben tér el leginkább a nyugatitól.

Táncoló dervisek
  
Megvallom a török nőről nálunk nagyon helytelen és a valóságnak meg nem felelő nézet uralkodik. Ennek okát részint rosszakaratú ferdítésekben, részint tudatlanságban kell keresnünk. Aki e dolgokat a hely szinén csak rövid ideig is tanulmányozhatja, annak, ha részrehajlatlanul akar egy nép felett ítélni, teljesen más álláspontra kell helyezkednie. Csak egy tévhitet akarok eloszlatni, t. i. azt, hogy a hárem és többnejűség ugyanazon egy jelentménnyel biró fogalom. "Hát mondja csak, kérem, még mindig tartanak a törökök háremet?" Hányszor ostromoltak már engem e kérdéssel! Igen is, tartanak, amint illik is, hogy a férfi nejének külön lakszobát tartson - válaszolám; - miután a töröknél a hárem szónak éppenséggel nincs más jelentése, mint nőszoba, nőlakosztály. A háremmel ellentétes fogalom a szelamluk, ami nem más, mint férfiszoba, férfilakosztály. Ezekből láthatjuk tehát, hogy a hárem szó épen nem valami erkölcstelen fogalom jegye, hanem a török nőnek jogos követelménye. Mindenek előtt a háremet kell berendeznie a töröknek, s ez mutatja a nőnek fensőbbségét, nem mint nálunk hiszik, alárendeltségét.

Korabeli életkép a városból

Az Aja Szófia (Hagia Szophia) mecset
  
A török nő e tekintetben sokkal több igénnyel lép fel, mint az európai. Számára a törvény sok előjogot biztosít. A török nő korántsem játékszer a férj kezében, mellyel az kénye-kedve szerint elbánhat. Téves nézet az, hogy a török elűzheti nejét minden ok nélkül. Ez ellen kezességet nyújt a házassági szerződés, mely a bíróság előtt köttetik, s csak ennen ítélete által felbontható. Válópert indíthat nemcsak a férfi, hanem a nő is férje ellen. A nő e tekintetben is többféle előjogot élvez. Ha a férj szándékos mellőzésből bizonyos ideig nem adja ki nejének az őt megillető fürdőpénzt (hamam paraszi), ez válópert indíthat ellene, s a biró ilyes esetekben kimondja, hogy a nő keresete alapos és a válást szentesíti. A házasság kötésekor a férfi bizonyos pénzösszeget köt le biztosítékul. E pénzt a Vakuf (ájtatos alapítvány) tanácsa kezeli. A letett biztosíték a férfira nézve minden körülmények között elveszett, a nőre nem. Három év mulva, ha nem forog fent semmi kifogás a nő ellen, felveheti azt, mint őt megillető hozományt, úgyszintén akkor is, ha a férje ellen indított válópert megnyerte. Ha három év leforgása előtt a nő bármiféle tett által okot szolgáltatott a házasság felbontására: akkor ő is elveszti ez összeget, s az ájtatos alapítványhoz csatoltatik. Ezek és ezekhez hasonló más pontok eléggé kimutatják a török nő előjogait. Ahol ily sulyosbító körülmények forognak fenn a férfival szemben, ott a nő játékszer nem lehet a férfi kezében, s az a lánc, mely őt férjéhez fűzi, éppoly erős, mint melyet nálunk a pap szentelt vízzel és stola körülkötéssel szentesít.

 
Konstantinápoly látképe

A török nőt nem tartják jó családanyának, hű hitvestársnak és gondos háziasszonynak. Ez is tévhit. A török nő, kit erős láncok kapcsolnak férjéhez, éppúgy megfelelhet, és meg is felel anyai kötelességének, mint nálunk az asszonyok. A török nő éppoly anyai gonddal és gyöngéd szeretettel ápolja gyermekét, oly vallásos áhitattal függeszti nyakába a talizmant (hamail), mely őt életén át bajtól vésztől megóvja, mint a milyennek a keresztény nő keresztségre viszi uj szülöttét. A török gyermekek a háremben nyerik az első alapot a nevelésben és oktatásban; az ő ragaszkodásuk és szeretetük anyjok iránt páratlan, s igen számtalan és szép példát találjuk ennek a történelemben. A török anya még a szárnyai alól kibocsátott ifjunak, a független önálló férfinak is szabhat parancsot.

A város egyik szimbóluma az Aja Szófia (Hagia Szophia) mecset
  
A török nőkre éppenséggel rá nem foghatjuk, hogy dologtalanok. Első kelléke egy török nőnek, hogy valami kézi munkát tanuljon. Iskoláikban, fájdalom, keveset foglalkoznak írás- és olvasás-tanítással. A lányoknak feladata a család körében szükséges kézimunkát végezni. Török nő nem készítteti ruháját a nőszabónál, minthogy a mesterségek között ezt az egyet nem is találjuk. A török nő maga csinálja minden ruháját, ez pedig maga is elég munkát vesz igénybe; hol vannak azonban még a hárem díszítésére és kényelmére tartozó cikkek? Amennyi függöny, divántakaró, függőkosár, virágtartó, az mind a háziasszony kezéből kerül ki. Vagy menjünk végig Konstantinápoly és más városok bazárjain, s elbámulunk a sok hímzett és kivarott munkán. Ezeket mind női kezek készítették. A cipészek sátrai, melyek csak Konstantinápolyban több százra mennek, tele vannak arany- és ezüst-fonalakkal himzett (isleme) és kivarrott cipőkkel. Asztalterítők, baslikok, burnuszok, házisapkák, asztalkendők, pénzzacskók, zsebkendők, törülközők, szebbnél szebb kivarott virágokkal, ezrével kaphatók a boltokban; ezek mind női kezekből kerültek ki. Európaiak rendesen ily cikkeket hoznak emlékül keletről, s nálunk, hol a kézimunkák elég nagy haladást tettek, méltán megbámulják e szép és fárasztó munkát.

A mindig forgalmas kikötő
  
Nemcsak díszmunkákat készítenek, hanem az alsóbb osztály szövés-fonással is foglalkozik. Fehérneműiket mind otthon készítik s a vászon-szövés nagy iparcikket képez, mely szintén nők kezében van. A bazárokban található női és férfi harisnyákat (csorab) is mind nők készítik. Ez iparcikkből több ezer nő táplálja családját.

Korabeli életkép a városból

Korabeli életkép a városból

A török nő viseletére áttérve, szabadságot veszek magamnak azt részletesen leírni, úgy, amint az használatban van. A salvar vagy bugyogó a török nőnél is ép oly szabásu ruhadarab, mint a férfiaknál. Rendesen szines, jobbára fehér, rószsaszín, vagy sárga színű selyem-szövetből készül, övön ráncba szedve, veres selyemkendővel (kusak) átkötve. A boka táján szintén megkötik, hogy a salvar és cipő közt csak két-három ujjnyira látszik ki a fehér harisnya. A nő lábát nem éppen kicsiny, sárga, ibolya színű vagy veres bársony s hímzett cipő (terlik) fedi, melyre ha a háremből kilép, még egy felső, rendesen félcipőt (pabucs) huz. A test felső részét az ing felett fehér, vagy tarka csíkos felöltő (enteri) takarja, melynek bő ujjai a kéz csuklóján megköttetnek. A nyakát, haját gyöngyökkel ékíti. Nagy kedvelője a török nő az ékszereknek, melyekkel tele aggatja nyakát, haját, karjait, ujjait. A hajadon leányok fejükön gyöngyös pártát viselnek; a nők turbánt, melyet a gazdagok gyöngyökkel és kócsagtollal díszítenek. Ez képezi a török nő házi öltözékét. E ruházat századok óta semmit sem vesztett szabásából, semmit sem szépségéből, s míg az európai nők divatja minden félévben, vagy talán minden hóban is változik, addig a török nők a divatnak hírét sem ismerik, s azért mégis oly szépek, oly bájolók. Ha a hárem küszöbén átlépni akarnak, fátyolt kell arcukra borítani; de a fátyol nem olyan és nem úgy viselik, mint a nyugati nők; hanem fehér musszelinkendőből (dülbend) áll, s olyformán kötik vele körül arcukat és fejüket, hogy az orr egy része és a két szem szabadon marad, míg az arc többi része egészen födve van. E fátyolt törökül jasmaknak hivják. Ma már ez is mindinkább ritkul, s a török nő kacérságának leginkább a fátyol kötésében adhat kifejezést. A fátyol viselése ellen leginkább a keleten utazó vagy lakó idegen férfiak kelnek ki; nem szeretik, hogy az utcán járó-kelő nőknek amúgy európaiasan arcukba nem bámulhatnak, s a monokli vagy cvikkerek hasznát nem vehetik. Az ilyen civilizatoroktól csak hadd viseljenek a török nők fátyolt jövőre is.

Korabeli életkép a városból
  
A török nő házon kívül bő köpenyt hord, melynek neve feradse, egyszínű szövetből áll, s nyaktól le a bokáig ér, úgy, hogy a nő e lepelben hasonlít egy dominós álarcoshoz. A feradse szine sokféle, van kék, zöld, sárga, narancsszín, fekete, veres és más, de mindig egyszinü, úgy, hogy mikor több nő sétál együtt, a különféle színű felöltők igen különösen veszik ki magukat távolról.

 
Korabeli életkép a városból
  

Otthon, ha reggel, és pedig nem éppen korán felkel, egy-két óráig házi fürdőjében fürdik, ami a tisztaság egy sajátságos nemének megszerzésére szükséges. E tisztázást a török nő ekszirnik (arsenikum) nevű kenőcscsel eszközli. A fürdőben költi el reggelijét is. Ezután piperéhez lát. Piperéje abban áll, hogy először arcát és nyakát híg fehér festékkel bekeni. A fehér mázzal bevont arc még kirivóbb színt nyer a szürme nevű festékkel feketére festett szemöldek által, melyeket a török ízlés annál szebbnek tart, minél vastagabbak és minél inkább közelednek egymáshoz, úgy, hogy az összenőtt szemöldek ideális szépséget képeznek. Következik a kebel. Ezt illatossá tenni szintén a török ízléshez tartozik. Erre pedig a szegény pézsma állatnak hólyagát (miszk) használják, melyet selyem zacskókba göngyölve, fekete selyemzsinórra illesztve, keblükbe rejtenek. A test, arc és kebel piperézése után a kézre kerül a sor. A tökéletes török szépségnek narancszinü ujjai vannak, s hogy az meglegyen, a hinna nevű port használják festőszerül. Ennek oldatába mártogatják ujjaikat, s a marós festék csakhamar úgy megfogja az ujjakat, hogy egyszeri festés egy hétig is elegendő ékességet képez. E festésnél arra kell figyelni, hogy a körmök sötét narancsszínűek, az ujjak az első hajlásig szintén sötétek, de már valamivel világosabbak legyenek, s a szín fokonkint menjen át a világos narancsszínbe. A festett ujjak úgy néznek ki, mint mikor a gyermekek zöld dióval bemocskítják ujjaikat. Mikor e festésen is túlestek, akkor öltözködni kezdenek. De most veszem észre, hogy a hajról majdnem elfeledkeztem, pedig ezzel is nagyon sok időt tölt el a török nő, s egyik büszkeségét képezi. Mennyiszer éneklik meg a török, persa költők a fürtös, göndör hajat, mely kígyók, viperák módjára csüng alá a fejről, s a szegény halandót kísértetbe viszi. A haj akkor szép, ha mentől sötétebb és fényesebb. Fényt és sötétséget a hajnak ambra (amber) által adnak. Így aztán a sokféle illat, - mert minden festéknek meg van a maga saját illata - oly vegyüléket képez, melyet szokatlan európai érzék egyelőre nehezen tud kiállani. A keleti költők dalaiban előforduló sok illet e szerint nagyon jogosult és természetes. A fogak és száj illata - edző gyanta szagú. Ez pedig a masztixtól van, melyet a török nő egész nap szájában tart, és idejének legnagyobb részét azzal tölti, hogy az összerágott masztixból apró golyócskákat csinál, s azokat nagy csattanással szétpattantja. E gyanta, melynek neve törökül szakiz, egyedül csak Khios szigetén terem, s jelentékeny árucikket képez. A masztix rágásnak igen jó haszna van, mert a szájnak frissességet ad, s a fogakat rendkívül tisztítja s fehéríti; azért van minden török nőnek olyan szép fehér fogsora, mint a kristály. A költők joggal szokták e fogakat nevező gyöngysornak (dur efsan) nevezni. E masztixot nem ártana nálunk is meghonosítani; a mi szépeink is készséggel fogadnák el pipereszereik közé. Nyáron napernyőt is hordanak; de kesztyűt soha.

Táncoló dervisek

Mevlevi dervisek
  
A török lány, midőn tizenkettedik évét elérte, átlépi a gyermekkort, s addig fedetlen arcát fátyollal fedi el. E kor beállta után férjhez mehet a leány. A házasság körül sajátságos szokások uralkodnak, melyek némileg megkötik a leánynak szabad választását. A lányt gyakran már öt évvel előbb eljegyezték valamely ifjunak, kiben a szülők kölcsönösen megegyeznek, anélkül, hogy a leány ismerné leendő férjét. Legtöbb esetben azonban az ifjú házasságszerző asszonyokra van utalva, kik nőt szereznek neki ajánlás által, vagy az ő utasítása és kívánalma szerint.

Török nő

A leánynak meg kell hajolnia szülei akarata előtt, azt halljuk mondani; de ez csak a család körében történik. Amely leány a biró (kadi) kérdésére háromszor határozottan azt válaszolja, hogy nem egyezik bele a házasságba, annak számára a biró nem írja meg a házassági szerződést, s nincs hatalom, mely azt rá kényszeríthetné.

Török asszonyok

A török nő műveltségi állapota koránt sincs elhanyagolva. A leányok rendes iskolába járnak a figyermekekkel együtt, írni, olvasni, számolni s egy kis földiratot is tanulnak. Sztambulban már pár év óta egy közlöny is jelenik meg nők számára "Terraki." (Haladás) cimen.”

Nők a háremből

Az utóbbi bejegyzések között többször találkoztunk már Konstantinápollyal, hiszen Vértesi Károlyt és Pulszky Ferencet is lenyűgözte a különleges város. A kor egyik vonzó úti célja volt az utazók számára, hiszen egyfajta kulturális csomópont volt, ahol a kelet és a nyugat találkozott. A szerző Vámbéry javaslatára, biztatására indult keleti tanulmányútra melynek központi állomása Konstantinápoly volt, ahol tovább képezte magát a török és perzsa nyelvben és irodalomban. Ott tartózkodása alatt aztán bejárta Kis-Ázsiát, Görögországot, Egyiptomot és a Balkán országait. Szeretem a szerző stílusát és ez a műve is kimondottan olvasmányos, de tény, hogy számomra hiányoznak belőle a képek a 100%-os élményhez. Valószínűleg akkoriban maga a szerző is rájött arra, hogy nagyban növelhető az olvasmányélmény az útleírás műfajban a képek és illusztrációk által, így a később megjelent és a blogban már bemutatott összes Erődi műben jelen is vannak azok. Természetesen, ahogy megszoktuk már a szerzőtől ebben a műben sem szorítkozik csupán a földrajzi látnivalók leírására. A térség és a városok bemutatásán túl megismerkedhetünk a hasissal, a dervisekkel, a törökök számos különleges szokásával, a török nőkkel, a többnejűséggel és természetesen a háremekkel is. Összefoglalva tehát egy izgalmas és sokszínű útinaplóval van dolgunk, ahol a minőségre a garancia maga a szerző személye. Az eddigi szerencsés helyzettől eltérően, ebben az esetben nem lehet fellelni ingyenesen letölthető formátumban a kötetet, de létezik egyetlen oldal, a Terebess Kiadó Virtuális Könyvtára ahol elektronikus formában fellelhető a mű, így van lehetőség elolvasni az amúgy ritka és nehezen beszerezhető kötetet. Erődi Harrach Béla műveinek bemutatása e kötettel lezárult az ELBIDA projektben. Reményeim szerint az Erődi művekről szóló négy bejegyzés alkalmas volt arra, hogy többek érdeklődését felkeltsem a szerző személyével kapcsolatban, valamint talán arra is, hogy ismét olvasmányélményünk részévé váljon a szerző néhány izgalmas műve. 






2017. október 19., csütörtök

Menekülésem Erdélyből

Maderspach Viktor neve hallatán biztos vagyok benne, hogy keveseknek jut eszébe az utazás. Elismerem, hogy sokat gondolkodtam bemutassam-e a szerzőt és néhány művét a blogban, de végül a bemutatás mellett döntöttem. Maderspachnál jobban kevesen ismerték a Kárpátokat és ez a vidék az is melyről íróként maradandót alkotott. Első az ELBIDA projektben szereplő műve, „Menekülésem Erdélyből” címmel jelent meg. A mű lényegében egy kilenc napig tartó menekülés hiteles története útinaplószerű formában mutatja be. A kötetet az Ideiglenes Nemzeti Kormány 530/1945. M.E. számú rendelete betiltotta, mely célja az volt, hogy a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékeket kiadását, utánnyomását, forgalomba hozatalát, terjesztését és külföldről való behozatalát megtiltsa és a fellelt műveket megsemmisítse. Maderspach Viktor műve 1927-ben jelent meg Budapesten, a Stádium Sajtóvállalat R.T. kiadásában, összesen 112 oldal terjedelemben. A könyvben egyetlen fénykép sem található, így a bejegyzés illusztrációi internetes forrásból származnak.

Az 1927-es első kiadás



Maderspach Viktor erdélyi német származású magyar mérnök, sportoló és vadászati szakíró 1875. február 11.-én született Alsóbarbatyeniszkronyban. Kiváló képességekkel, remek fizikai adottságokkal rendelkezett már gyermekkora óta. Már fiatalon vonzotta a természet, sokat vadászott a Déli-Kárpátokban. Középiskolai tanulmányait Pesten végzi, majd mérnöki diplomáját Bécsben szerzi meg. Kiváló nyelvérzéke, jó memóriája van, ennek köszönhetően németül, románul, olaszul, angolul, franciául és magyarul beszél, ír és olvas. Remek megfigyelő, kiváló sportember és híres vadász. A bécsi Műegyetem elvégzése után a család Hunyad vármegyei birtokait irányította. 

Maderspach Viktor

Az I. világháború kitörésekor az elsők között jelentkezett harctéri szolgálatra. Az orosz frontra került. Amikor 1916. augusztus 27-én az addig semleges Románia csapatai betörtek a Dél-Erdélybe, Maderspach Viktor az orosz frontról szabadságolásra éppen hazatért dél-erdélyi birtokára. Menekíti családját, s azonnal jelentkezik katonai elöljáróinál szolgálatra. Ezt követően gerillacsapatot vezetett a Retyezát és Páring hegységekben, a Kudzsiri-havasokban, valamint a Vulkán-hegységben. Az államfordulat után Romániában maradt, azonban 1921-ben egy magyar tiszti összeesküvésben megöl egy provokátort és egy másikat megsebesít, így menekülnie kellett. Gyalog indul neki és kalandos körülmények között a hegyeken át kilenc nap alatt jut el Szegedre. Magyarországra érkezése után bekapcsolódott a fegyveres küzdelembe Nyugat-Magyarországért. Egykori különítményesekkel és új társaival ismét harcba áll ahol a második ágfalvi összecsapás egyik parancsnokaként. Részt vett a budaörsi csatában is, ahol megsebesült, majd fogságba került. A két világháború között családjával Mátyásföldre kerül, mérnökként utakat épít és írásaiból él. Amikor az 1940-es második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, a 65 éves Maderspach azonnal kérvényezi tiszti reaktiválását. Nagyvárad felé tartva éri baleset teherautóját, onnan szállítják Budapestre, ahol 1941. október 4. belehal sérüléseibe.


Részlet a könyvből:

„Gyalog folytatom utamat. A nyári éjszakáknak megvan a maguk külön varázsa, kü­lönösen holdvilágban. A sokezer rovarnak és apró hüllőnek a fűben való mászkálása és mozgolódása elárulja, hogy naplemente után a természetnek megvan a maga sajátságos és különös éjjeli élete. A Szentivánéji álomban szereplő tündéreket és manócskákat az ember a holdvilágos éj misztikus félhomályában minden bőkor és kő mögött szinte sejti. A csalogány és a fürj csattogása, a harismadár berregése, a tücskök csiripelése adják azt a zenét, melynek hangjai mellett a nyári éjszaka gyalogló vándora félig; álomban, félig ébren, kilométert kilométer után morzsol le a nélkül, hogy a tikkasztó nappali hőség okozta szomjúság és kimerülés kínjait végigszenvedné. Elhaladok Nándorhegyen a Ruszkabánya felé vezető útelágazás mellett.

A ruszkabányai Maderspach ház

Eszembejut, hogy e helyt előttem is szenvedtek olyanok, akiknek nevét örököltem, azért, mert a bajba jutott haza ügyéhez hűek maradtak.

A Temes folyó

Mire megvirrad, eljutottam egy útkanyarulathoz, honnét látni lehetett a Temes-folyó partját. Tovább nem megyek az országúton, mert különben eljutottam volna Karánsebes városáig, ami felfedeztetésem szempontjából túlveszélyes. Azért elhatároztam, hogy az útról letérve, egyenesen nekimegyek a folyónak és azon igyekezni fogok átkelni. A túlsó parton volt az a község, melynek Karánsebes felé eső szélén, a lugosi országút mellett kellett találkoznom Zoltánnal.

A Retyezát hegység látképe észak felől 
(Szinte Gábor, dévai tanár rajza alapján)

Midőn a folyó partja felé közeledtem, azt vettem észre, hogy számos kocsinyom is vezet ugyanabba az irányba, amiből arra kö­vetkeztettem, hogy ezen a szakaszon egy gázlónak is kell lennie. Amikor azonban mindjobban kivilágosodott, feltűnt nekem, hogy ezek a nyomok kivétel nélkül régiek, amiből megütött a gyanú, hogy valami oknál fogva az utolsó időben nem használták ezt a gázlót. Következtetésem helyes volt, mert midőn a parthoz értem, láttam, hogy a folyó a hóolvadás miatt kiáradt medréből és kocsikkal való átgázolás lehetetlen lett volna.

A Retyezát hegység

Miután azonban nekem nem volt más vá­lasztásom, az átkelésre, illetve átuszásra kellett elhatároznom magamat. Levetkőztem és minden ruhámat belegyömöszöltem a háti-, zsákba, különös gonddal vigyázva, hogy a pisztolyt és a kézigránátokat baj ne érje. Egy keritésből kitörtem egy akkora deszkadarabot, melyről feltételeztem, hogy a hátizsákomat a vizen úszva tutajként elbírja. Erre aztán ráerősítettem a hátizsákot és nekimentem a zavaros, mindenféle darabokat, piszkot és kifordított fűzfatörzseket sodró árnak. Úszósport szempontjából mérve, ez a átkelés nem volt valami különös teljesítmény, de hátizsákom megmentése és épségben való átszállítása elég gondot és fáradtságot okozott. Az ár ereje különben legalább egy kilométernyire sodrott el lefelé.

Karánsebes

A folyóból kimászva a legszükségesebb ruhadarabokat magamra vettem és a Temes balpartjának mentén gyalogoltam lefelé mindaddig, mig a legközelebbi falu szélét el nem értem. Itt azután a házak kertjei mellett, kerítések és bozótok között bujkálva, eljutottam az országút széléig, ahol Zoltánnak Karánsebes felől kilátásba helyezett jövetelét be kellett várnom.

A karánsebesi Temes híd melyet Maderspach Károly tervezett

Újra kedvező véletlen akadályozta meg felfedeztetésemet. Május 13-ika volt, pünkösd vasárnapjának reggele. Az emberek ilyenkor tovább alszanak, nem járnak a mezőkön és a kertek között, mivel ezen a napon minden munka szünetel. A találka helyén egy igen sűrű ákácfabozót volt, honnét az országutat és a falu egy részét kényelmesen megfigyelhettem anélkül, hogy engem valaki is észrevehetett volna. Így tehát letelepedtem és kezdtem figyelni az országutat.

A szegedi vasúti pályaudvar a sikeres menekülés végső állomása

Dacára a kora reggeli óráknak, a forgalom elég élénk volt. Sokan igyekeztek Karánsebes irányába, ahol — látszólag — valami hetivásár lehetett Figyelmemet azonnal felkeltette az a körülmény, hogy a nép itteni viselete nagyon elütő a havas alján lakó oláhokétól. Ezért jónak láttam a tegnap kapott jelmezt a hátizsák fenekén elsülyeszteni és ahelyett felöltöztem becsületes barábernek. Ennek megtörténte után végigheveredtem egy napsütötte helyen a fűben és mig a kissé átnedvesedett ruha megszáradt rajtam, figyeltem az országutat.

A Páring (Páreng) hegység előtérben Petrozsénnyel

Elhelyezkedésem azonban túlkényelmes volt. A falu végén látható házak körvonalai, az ákácfák, az országút vándorai, a kék égen úszó bárányfelhők képei kezdtek körtáncot járni szemeim előtt. A benyomások mindjobban elhomályosodtak. A gondolatok egész szokatlan összetételben és egymásutánban jelentkeztek agyamban, míg végre teljesen eltűntek. Mély álomba merültem.”



Maderspach Viktor egy egészen különleges ember volt. Rendkívül erős hazaszeretete és harcias jelleme családja történetéből egyenesen következett. A család az 1700-as években települt át Tirolból a Temesi bánságba. 

Maderspach Károly

Nagyapja Maderspach Károly korának kiváló hídtervező mérnöke volt, aki az 1838-as hídtervével részt vett a Budát és Pestet összekötő híd tervpályázatán. Bár nem nyert, de Széchenyi István is magasra értékelte munkáját. Az 1848-49-es szabadságharcban a honvédség részére gyártott fegyvereket vasüzemében. A világosi fegyverletétel után, felesége Maderspach Károlyné Buchwald Franciska megvendégeli és befogadja a menekülő Bem tábornokot és csapatát, amely miatt a későbbiekben súlyos árat fizet a család. Haynau századosa lefogatja a nőt, félmeztelenre vetkőzteti és nyilvánosan megvesszőzteti. 

Maderspach Károlyné Buchwald Franciska

Mikor a férj megtudja felesége megaláztatását, magához vesz egy kis mozsárágyút saját gyárából, felmegy a közeli dombra és 1849. augusztus 23.-án az ágyúval agyonlövi magát. Ez az esemény örök életre nyomot hagy a családban és meghatározza Maderspach Viktor harcos attitűdjét a külső ellenséggel szemben.

A nyilvános vesszőzés

A könyv rendkívül izgalmas, igazi kalandos történet melyben a szerző a kilenc napig tartó menekülésének eseményeit tárja az olvasó elé, egyfajta naplószerű formában. Hátrahagyva anyját és testvérét menekült el a családi birtokról, át a havasokon és számtalan nehézségen keresztül, hogy a Csonka-Magyarországra jusson. A korrupció ez esetben segítségére volt, hisz egy szerb csendőr lefizetése után jut el végül Szegedre. A mű izgalmas, lebilincselő és mindemellett megható, ahogy átsüt a szerző magyar föld iránti szeretete. Kalandregénynek, kalandos útleírásnak is rendkívül ütős könyv, de a szerző hitelessége egészen magas szintre emeli a művet. Maderspach sok szempontból példaértékű élete és a hazához fűződő viszonya miatt igazi büszkesége a 20. századi magyar történelemnek, kár hogy kevesen ismerik.
Maderspach Károly hídterve


A kötet az 1930-as években hét kiadást is megért, ennek ellenére is ritkának, az első kiadás pedig rendkívül ritkának számít. Az 1945-ben betiltott mű több évtized után végül 2007-ben jelent meg újra. Elektronikus formában szerencsére ingyen letölthető a kötet az Országos Széchényi Könyvtár elektronikus könyvtárából, valamint hangos könyvformában is elérhető az oldalon. A rövid terjedelmű mű könnyen és gyorsan kiolvasható, hangos könyv formában pedig kicsit több mint két és fél órát kell rászánni meghallgatására. Bátran ajánlom a művet, mert akármelyik verziót is választjuk mindenképpen maradandó élményben lesz részünk. A szerzőtől nem búcsúzunk még az ELBIDA projektben, hiszen több olyan kötete létezik még, amely bár nem klasszikus útleírás, de mégis belefér a blog alaptémájába. Maderspach Viktor tehát rövidesen visszatér, amikor a Páreng (Páring) és a Retyezát hegységekbe kalauzolja majd a blog olvasóit. 




2017. október 16., hétfő

Uti-vázlatok

Visszaemlékezések

Egy kis kitérő után ismét új kötet bemutatásával folytatódik az ELBIDA projekt. A most következő művel már régóta szemeztem a könyvespolcon és időről-időre elhatároztam, hogy a következő bemutatott könyv Pulszky Ferencz „Uti-vázlatok” című műve lesz, de valami miatt mégis meghiúsult a terv és valamely más kötet „beelőzte”azt. Most azonban eljött Pulszky ideje, akit bevallom férfiasan, mielőtt a művét beszereztem volna, nem ismertem, miközben a szerző személye már önmagában megérdemelne egy bejegyzést, hiszen saját kora meghatározó és jelentős személyisége volt. Szeretett utazni és életében többször utazott is, amely utakról több a blog témájába illeszkedő könyv született. A most bemutatott művében lényegében a keleti utazásának történetét meséli, sok ponton nehezen olvasható, de mégis élvezhető formában. A mű első kiadásának a dátuma kissé bizonytalan, hiszen a könyvben nincs feltüntetve és több eltérő információt lehet róla találni, de valószínűleg az 1888-as esztendő a kiadás valós időpontja. Budapesten jelent meg a mű, Aigner Lajos gondozásában, összesen 239 oldal terjedelemben. A könyvben egyetlen fénykép sem található, így a bejegyzés illusztrációi internetes forrásból származnak.



A fiatal Pulszky Ferencz

Cselfalvi és lubóczi Pulszky Ferencz Aurél Emánuel politikus, régész és műgyűjtő a jómódú köznemesi származású cselfalvi Pulszky család gyermekeként, 1814. szeptember 17.-én született Eperjesen. Édesapja Pulszky Károly Emmanuel, Sáros vármegyei táblabíró volt, míg édesanyja Komlóskeresztesi Fejérváry Apollónia. A Pulszky család a kurucvilág idején költözött át Lengyelországból s telepedett meg Magyarország északi részén, hol nemzedékeken keresztül gazdálkodással foglalkozott. 1740-ben kapta a család Mária Teréziától a nemességet Cselfalva adományozásával, melyhez később az 1800. február 5.-én I. Ferenc magyar királytól szerzett birtokadományt és kapta meg a "lubóczi" nemesi előnevet. 

Pulszky Ferencz

A régészeti és műtörténeti érdeklődését a Fejérváry családtól örökölte, mert anyai nagyapja, Fejérváry Károly, híres műgyűjtő, nagybátyja pedig, Fejérváry Gábor szenvedélyes régész és tájékozott műkedvelő volt, aki nagy hatással volt rá, és akivel később többször beutazta Európát. Pulszky Ferencz, a tanulmányait Miskolcon, majd Eperjesen kezdte, diplomáját pedig a Pesti Egyetem jogi karán szerezte. 1932-ben Pozsonyban kezdte meg báró Vay Miklós táblabíró mellett joggyakornoki idejét. Itt ismerkedett meg a reformkor jelentős alakjaival és kapcsolatban került a kor számos irodalmi nagyságával. 1834-ben Az ügyvédi vizsga letétele után Sáros vármegye aljegyzője volt. 1837-ben utazást tett nagybátyjával Nyugat-Európában. 1839-től Sáros vármegye követe az országgyűlésben. 1844-ben feleségül vette egy bécsi bankár lányát, Walter Teréziát, akitől több gyermeke is született Ágost, Károly, Polixénia és Garibaldi. 

Pulszky Ferencz

Az első felelős kormányban előbb Kossuth mellett pénzügyi, majd Esterházy Pál, a király személye körüli miniszter mellett államtitkár volt Bécsben 1848. október közepéig. Felmentése után visszatért Pestre. 1849-ben Kossuth Londonba küldte, hogy próbáljon támogatókat szerezni a magyar függetlenségnek. Ez a küldetése ugyan sikertelen volt, de fontos szerepet játszott az emigráns magyarok támogatásában. A szabadságharc bukása után távollétében felségsértés miatt a hadi törvényszék bűnösnek találta és kötél általi halálra ítélte.

Pulszky és Kossuth

1851-1852-ben, miután Kossuth elhagyta Törökországot, csatlakozott hozzá és elkísérte európai, illetve amerikai körútján. Kapcsolatuk az 1860-as években megromlott, miután Pulszky egyre inkább hajlott a magyarországi kiegyezés támogatására. Az 1861-es választásokon Sáros vármegyében képviselőnek választották, de ekkor még nem léphetett magyar földre. Eötvös közbenjárására végül 1866-ban Pulszky hazatérhetett Magyarországra, azzal a feltétellel, hogy nem akadályozza a kiegyezés folyamatát. A feltételt megtartotta, sőt támogatta is Deák politikáját az országgyűlésben, előbb Szentes, majd Szécsény követeként. Az 1870-es évek végén hosszabb keleti utazást tesz. Tevékenyen részt vett az Esterházy-képtár és több más külföldi gyűjtemény állami megvásárlásának előmozdításában, mely gyűjteményekből jött létre később az Iparművészeti, majd az 1880-as években a Szépművészeti Múzeum jogelődje, az Országos Képtár. 

Pulszky Ferencz

Pulszky Ferenczet a dualizmus kultúrpápájának is nevezik, hiszen 1869-től 25 éven át a Nemzeti Múzeum igazgatója volt. Nyugdíjazása után, 1872-től a magyarországi múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelője lett és emellett számos egyéb társaságnál volt vezető vagy tag. A Magyar Tudományos Akadémia 1838-ban levelező, majd 1840-től rendes tagja lett. Később 1873-tól igazgató tagja, aztán osztályelnöke végül pedig haláláig másodelnöke volt. Pulszky Ferencz 72 éves korában, 1886. ápr. 29-én másodszor is megnősült és egészen haláláig élt szeretettben Geszner Rózával. 1897. szeptember 9.-én, 83 éves korában hunyt el Budapesten. 

Részlet a könyvből: 

„1875. szeptember 17-dikén. késő este néhány barátom az indóház egyik melléktermében gyűlt össze, hogy születésem évfordulóját s elindulásunkat kelet felé kedélyes vacsorával üljék meg. — Negyven évvel ezelőtt ugyan e napon nagybátyám megígérte volt, hogy tavaszszal Konstantinápolyiba és Athénbe magával viszen, de márcziusban megjött híre, hogy Kis-Azsiában cholera dühöng s mi májusban Német-s Angolországba utaztunk: a görög út elmaradt, pedig ez volt ifjúságom egyik fő vágya. Gyermekkorom óta rajongtam a görög történelem eszményi alakjaiért. Miltiadest és Themistoclest, Cimont és Periclest, Epaminondast, Demosthenest jobban szerettem, mint akár a római államférfiakat, akár az újkor nagyjait, s a görög mythosok inkább érdekeltek, mint bármily regény; nem képzeltem nagyobb boldogságot, mint azon földet taposni, melyen hőseim s félisteneim viaskodtak, szenvedtek, elvesztek. Hát még midőn a görög irodalom kincseivel megismerkedtem s Winkelmann munkáiból a görög művészet szelleme érintett! Az új görögök vitéz szabadságharcba is mélyen meghatott, sírtam, midőn Mauromichali halálát és Missolungi elestét az Augsburger Allgemeine-ban olvastam. Örültem Miaulis és Kanáris tengerészi hősiségének, boszankodtam Ibrahim basára s Omer Vrione arnautjaira: később Hyron költeményeibe mélyedtem bele álmaim mindig keletre vezettek. 

A korabeli Akropolisz

Konstantinápoly az 1800-as évek végén

Többször terveztem utazást oda de mindig közbe jött valami akadály, teljes negyven évig, míg végre mint öreg úr kihűlt phantasiával indultam oda, hová mint lelkesülő ifjú vágyódva készültem. Időközben egész Európa kiábrándult philhellén eszményeiből s elvesztette azon meleg rokonszenvet, melylyel Hellasz feltámadását üdvözölte. Mindnyájan olvastuk Urquhart szellemes munkáit, ki a török elem fényoldalait oly találóan kiszemelte, s Fallmerayer gyönyörű könyveit, melyekben a mostani gö­rögöket szlávoknak mutatja be s a kelet byzanczi jellegét oly elragadó irálylyal ecseteli. Tanúi voltunk az új görögök tapintatlan belviszályainak. melyek óriási aspiratióik mellett oly kisszerűeknek jelentek meg, hogy a politikai világ egyszerűen elvonta figyelmét a görög néptől, annál is inkább, minthogy az régi dicső emlékeinek felásatása s a meglevők megtartása és felállítása iránt alig tanúsított érzéket, pedig ez biztosította volna legjobban a művészek és írók, s általok a művelt világ rokonszenvét. Az új hellének ezzel kevesebbet gondoltak, mert nem Pericles Athenje, hanem Constantin Byzancza lebegett szemeik előtt, mi csoda tehát, ha a nyugot nem gondolt többé velök, meglehet, hogy igazságtalanul, de a tény el nem vitázható, csak az angolok képeztek kivételt, midőn a történelemben páratlan nagylelkűséggel, napjainkban a kis királyságnak Corfut s a hét szigetet minden középületekkel, erődítésekkel, csinált utakkal karácsoni ajándékul, minden kárpótlás nélkül, oda adták s az országot területének és népességének egy harmadával gyarapították. A prózai, önzés hírében álló angol ez egyszer megmutatta, hogy nagylelkű is tud lenni. A század első felének ideális világnézete mégis nemcsak bennem, de az egész világban, még a mostani ifjúságban is erősenlehűlt: prózai szemekkel nézzük a viszonyokat, az ábrándozás korát felváltotta a rideg valóság számító idő­szaka. 

Athéni utcarészlet

A korabeli Firenze

Tizenegy órakor berobogott az elkésett bécsi gyorsvonat az indóházba, gyorsan kiürítettük az utolsó búcsúpoharat, belé siettünk a vasúti kocsiba, hol csakhamar elaludtunk. 

Athén látképe 1880-ban

Konstantinápoly

A mint szombaton reggel felébredtünk, Báziás körül találtuk magunkat, hol a szőlőt már a rónán tenyésztik: kilencz óra tájban felültünk a gőzösre, mely lassan a szerb határon úszott le. Ott láttuk Galambócz várát, mely Mária Terézia alatt épült ugyan újra, de középkori festői alakját egészen megtartotta, s a barlangot, melybe a nép hite szerint szent György a sárkányt temette s ennek tetemeiből támadnak minden évben a kolumbácsi legyek myriádjai, a vidék marháinak kínjául. E mondára alkalmat adott az a körülmény, hogy ez apró szúnyogfélék csakugyan itten, a sok hegyi patak mentében terjedő posványokban tenyésznek, honnan őket a szél hihetetlen távolságra is elviszi, úgy, hogy egyszer Belényesen, Biharvármegyében jelentek meg. Nem sokára oda értünk Izlashoz, hol a Duna medrét többszörös alacsony sziklasor metszi keresztül, melynek csúcsai mint egy megfordított borona állnak ki a rajtok megtörő habokból. Ez a hajózás első akadálya, mert alacsony vízállásnál a gőzös gondosan keresi a szé­lesebb csatornát a zajló habok által mosott sziklák közt, két hajó nem is térhet ki egymásnak, a jövő­nek be kell várnia a menőt. Ebédnél voltunk, midőn Kazánhoz értünk, a híres mértföldnyire terjedő Duna-szoroshoz, hol az egész méltóságos folyam né­mely helyeken nyolczvan ölre szorul össze, egyike a legnevezetesebb látványoknak. 

A firenzei dóm

Bazár Konstantinápolyban

A part meredeken emelkedik mindenünnen, a hegyoldalak hol buja erdőnövényzettel fedvék, hol egyenesen felmagasodnak, mintha egy geolog keresztülmetszette volna a sziklákat, hogy belső szerkezetök tárva legyen s az emelő plutonikus erők eredménye lássék, mert a kőrétegek itt úgy össze-vissza vannak gombolyítva, mintha egy vastag könyv lapjait két felől oldalt összeszorítanók. A folyónak minden fordulatánál új meg új meglepő képek tűntek elő, gyanítani sem lehetett, merre kanyarodhatik a Duna, úgy látszik, mintha egy regényes tó közepén eveznénk, de házat vagy embert alig látunk. A szerb parton a sziklába vésett római út romjai s egy régi felírás még most is hirdetik Traján dicsőségét, a magyar parton a gyönyörű szikla-út Széchenyink lángeszét dicsőíti, melylyel a kereskedésnek a Duna alvidékét megnyitotta, mert ha a tél, vagy a vízállás felül az Izlasnál, alul a Vaskapunál elzárja a hajózást, az egész közlekedés csak Széchenyi útján lehetséges. Orsova alatt, hol a magyar földet végkép elhagytuk, ismét kitágul a Duna, a hegyek dombokká alacsonyodnak, a vidék szélesebbre terül, de itt leljük a hajózás legnagyobb akadályát, a Vaskaput, mely semminemű kaput nem képez, s nem egyéb, mint egy roppant szélességű sima sziklatábla, mely a Duna egész medrén keresztülvonul, úgy, hogy az év legnagyobb részében csak kisebb gőzösök, melyek sekélyebb vízben is megélnek, mehetnek óvatosan le a sebesen zuhanó habok egyik csatornáján. A vaskapu valóságos zára a Duna-hajózásnak, mert az Izlas sziklái már sok helyütt szétromboltattak s könnyen szétrombolhatok, csak pénz legyen meg hozzá elegendő mennyiségben: de arra, hogy a sziklatáblába csatorna vájassék, melyen a nagy hajók is kényelmesen feljöhessenek, nemcsak pénz kell hanem mechanikai lángész is, mert nincs sehol hely hol a hajó vagy naszád horgonyozhasson, hogy a dynamit lerakathassék, mely a sziklát szétzúzza. Itt meg kell teremteni az archimedesi pontot: addig pedig, míg a Vaskapu nincs keresztültörve, Budapest nem válhatik nagy kikötővé s a kelet árúinak rakhelyévé. Érezte ezt egész Európa, de a londoni conferentia daczára, melynek végzése szerint a Vaskapu megnyitása esetében a vámszedés a szabad Dunán megengedtetik, a hajózás ez akadályainak elmozdítására nem történt tettleges lépés. 

A Ponte Vecchio Pulszky korában

Velencei utcakép

Éjjel érkeztünk török földre Kalafatra s Bodonba (Viddin). Vasárnap reggel Bolgárország és Románia közt úsztunk. Itt láttuk Nikápolyt minaretjeivel, hol a török 1396-ban először tette tönkre seregeinket, melynek előhadát a franczia nemesség virága képezte, oly bátor, könnyelmű s elbizakodott egy csapat, hogy azzal kérkedett, ha az ég leszakadna, feltartaná lándzsáival. Zsigmond király csak álruhában menekülhetett meg csónakon. Bajazid pedig, kit a törökök Ilderimnek (villámnak) neveztek el, másnap főúri foglyait maga elébe vezettette s kiválasztva közülök a Neversi grófot huszonketted magával, kiktől nagy váltságpénzt várt, a többieket, minthogy az Izlamot elfogadni vonakodtak, trónja előtt sorban lefejeztette, csak a legfiatalabbnak kegyelmezett, legyen hírmondója a győzelemnek s eszközölje ki a váltságot Francziaországban. Kellemesebb emléket költött Sistovo, hol a múlt század végével azon béke köttetett, mely azóta köztünk s a törökök közt szakadatlanul fennáll. Végre Ruszcsukra értünk, hol a Duna felfelé kanyarodik s a vasút kezdődik, mely egyenes vonalban Várnába a tengerhez viszen. Elhagytuk a hajót, a török hivatalnokok megkívánták útleveleinket, meg is nézték elül-hátul, kétlem, hogy el tudták volna olvasni; podgyászunkkal is kezdtek bíbelődni, de a baksis (borravaló) megszelídítette a motozók buzgalmát, a vizsga csak jelképes maradt, mert megelégedtek azzal, hogy a kulcsokat kezeinkbe vettük s készeknek nyilatkoztunk a bőröndök felnyitására; egyébiránt láthatták, hogy nem vagyunk csempészek, a török pedig lustább, mint hogy csupa kedvtöltésből alkalmatlankodnék az utazóknak.”

Firenze

Palazzo Cavalli-Franchetti palota

A művében leírt és elmesélt keleti utazása régóta dédelgetett álma volt a szerzőnek. Ifjú korában már egyszer tervezték nagybátyjával az utat, de végül a térségben tomboló kolera járvány miatt megváltoztatták útitervüket és inkább Nyugat-Európába utaztak. Több évtizeddel a sikertelen keleti utazást követően végül hatvan éves korában sikerült elindulni barátaival a vágyott útra. A Dunán hajóval indulnak útnak, majd Ruszénál vonatra szállnak és Várnán keresztül Konstantinápolyba utaznak. A város lenyűgözi Pulszkyt csak úgy, mint a nemrég bemutatott „Konstántinápoly” című mű szerzőjét, Vértesi Károlyt is. Törökországból Görögországba, Athénbe utaztak. Pulszky szerint Athén nem kéjutazóknak való, hiszen megközelítőleg sem tud olyan kényelmet biztosítani az oda látogató turistáknak, mint a nyugat európai nagyvárosok. Kulturális, művészeti és történeti értékei ugyanakkor lenyűgözték és ott tartózkodása alatt nagy lelkesedéssel tanulmányozta a görög művészetet. Görögországból aztán Olaszországba, azon belül is elsőként Firenzébe utaznak. A szerző fiatalkori élményei miatt rajongott a városért, ahol csakúgy, mint Athénban előszeretettel tanulmányozta a művészeti alkotásokat. Az utazás végső állomása Velence volt, ahonnan tértek vissza a kiindulópontjukra, Budapestre. 

Velence az 1800-as évek végén

Konstantinápoly 

Pulszky műve régi nyelvezete miatt nem könnyen olvasható. Az első pár oldalon kifejezetten szokatlan, de aztán ha felvesszük a „ritmust” akkor nagyon hamar magával ragad a mű. A könyv ritkának és nehezen fellelhetőnek számít, így kimondottan szerencse, hogy a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából ingyenesen letölthető és elolvasható, mert így mindenkinek lehetősége van megismerni a könyvet. Számomra kimondottan kellemes élmény volt a mű, amely persze nem egy vegytiszta útleírás, hanem sokkal inkább egy olyan utazást elmesélő mű, amely során a szerző a klasszikus úti beszámoló mellett mesél történelemről, művészetről és politikáról is. Az olvasó számos ismerettel gazdagodik amellett, hogy megismeri Pulszky Ferencznek, a kor jelentős figurájának, keleti utazását is. Jelenleg ez az egyetlen Pulszky kötet a gyűjteményemben, de reményeim szerint fogunk még találkozni a szerzővel az ELBIDA projektben, hiszen van még a témába vágó izgalmas műve. Már csak be kell szereznem.