2017. október 19., csütörtök

Menekülésem Erdélyből

Maderspach Viktor neve hallatán biztos vagyok benne, hogy keveseknek jut eszébe az utazás. Elismerem, hogy sokat gondolkodtam bemutassam-e a szerzőt és néhány művét a blogban, de végül a bemutatás mellett döntöttem. Maderspachnál jobban kevesen ismerték a Kárpátokat és ez a vidék az is melyről íróként maradandót alkotott. Első az ELBIDA projektben szereplő műve, „Menekülésem Erdélyből” címmel jelent meg. A mű lényegében egy kilenc napig tartó menekülés hiteles története útinaplószerű formában mutatja be. A kötetet az Ideiglenes Nemzeti Kormány 530/1945. M.E. számú rendelete betiltotta, mely célja az volt, hogy a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékeket kiadását, utánnyomását, forgalomba hozatalát, terjesztését és külföldről való behozatalát megtiltsa és a fellelt műveket megsemmisítse. Maderspach Viktor műve 1927-ben jelent meg Budapesten, a Stádium Sajtóvállalat R.T. kiadásában, összesen 112 oldal terjedelemben. A könyvben egyetlen fénykép sem található, így a bejegyzés illusztrációi internetes forrásból származnak.

Az 1927-es első kiadás



Maderspach Viktor erdélyi német származású magyar mérnök, sportoló és vadászati szakíró 1875. február 11.-én született Alsóbarbatyeniszkronyban. Kiváló képességekkel, remek fizikai adottságokkal rendelkezett már gyermekkora óta. Már fiatalon vonzotta a természet, sokat vadászott a Déli-Kárpátokban. Középiskolai tanulmányait Pesten végzi, majd mérnöki diplomáját Bécsben szerzi meg. Kiváló nyelvérzéke, jó memóriája van, ennek köszönhetően németül, románul, olaszul, angolul, franciául és magyarul beszél, ír és olvas. Remek megfigyelő, kiváló sportember és híres vadász. A bécsi Műegyetem elvégzése után a család Hunyad vármegyei birtokait irányította. 

Maderspach Viktor

Az I. világháború kitörésekor az elsők között jelentkezett harctéri szolgálatra. Az orosz frontra került. Amikor 1916. augusztus 27-én az addig semleges Románia csapatai betörtek a Dél-Erdélybe, Maderspach Viktor az orosz frontról szabadságolásra éppen hazatért dél-erdélyi birtokára. Menekíti családját, s azonnal jelentkezik katonai elöljáróinál szolgálatra. Ezt követően gerillacsapatot vezetett a Retyezát és Páring hegységekben, a Kudzsiri-havasokban, valamint a Vulkán-hegységben. Az államfordulat után Romániában maradt, azonban 1921-ben egy magyar tiszti összeesküvésben megöl egy provokátort és egy másikat megsebesít, így menekülnie kellett. Gyalog indul neki és kalandos körülmények között a hegyeken át kilenc nap alatt jut el Szegedre. Magyarországra érkezése után bekapcsolódott a fegyveres küzdelembe Nyugat-Magyarországért. Egykori különítményesekkel és új társaival ismét harcba áll ahol a második ágfalvi összecsapás egyik parancsnokaként. Részt vett a budaörsi csatában is, ahol megsebesült, majd fogságba került. A két világháború között családjával Mátyásföldre kerül, mérnökként utakat épít és írásaiból él. Amikor az 1940-es második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, a 65 éves Maderspach azonnal kérvényezi tiszti reaktiválását. Nagyvárad felé tartva éri baleset teherautóját, onnan szállítják Budapestre, ahol 1941. október 4. belehal sérüléseibe.


Részlet a könyvből:

„Gyalog folytatom utamat. A nyári éjszakáknak megvan a maguk külön varázsa, kü­lönösen holdvilágban. A sokezer rovarnak és apró hüllőnek a fűben való mászkálása és mozgolódása elárulja, hogy naplemente után a természetnek megvan a maga sajátságos és különös éjjeli élete. A Szentivánéji álomban szereplő tündéreket és manócskákat az ember a holdvilágos éj misztikus félhomályában minden bőkor és kő mögött szinte sejti. A csalogány és a fürj csattogása, a harismadár berregése, a tücskök csiripelése adják azt a zenét, melynek hangjai mellett a nyári éjszaka gyalogló vándora félig; álomban, félig ébren, kilométert kilométer után morzsol le a nélkül, hogy a tikkasztó nappali hőség okozta szomjúság és kimerülés kínjait végigszenvedné. Elhaladok Nándorhegyen a Ruszkabánya felé vezető útelágazás mellett.

A ruszkabányai Maderspach ház

Eszembejut, hogy e helyt előttem is szenvedtek olyanok, akiknek nevét örököltem, azért, mert a bajba jutott haza ügyéhez hűek maradtak.

A Temes folyó

Mire megvirrad, eljutottam egy útkanyarulathoz, honnét látni lehetett a Temes-folyó partját. Tovább nem megyek az országúton, mert különben eljutottam volna Karánsebes városáig, ami felfedeztetésem szempontjából túlveszélyes. Azért elhatároztam, hogy az útról letérve, egyenesen nekimegyek a folyónak és azon igyekezni fogok átkelni. A túlsó parton volt az a község, melynek Karánsebes felé eső szélén, a lugosi országút mellett kellett találkoznom Zoltánnal.

A Retyezát hegység látképe észak felől 
(Szinte Gábor, dévai tanár rajza alapján)

Midőn a folyó partja felé közeledtem, azt vettem észre, hogy számos kocsinyom is vezet ugyanabba az irányba, amiből arra kö­vetkeztettem, hogy ezen a szakaszon egy gázlónak is kell lennie. Amikor azonban mindjobban kivilágosodott, feltűnt nekem, hogy ezek a nyomok kivétel nélkül régiek, amiből megütött a gyanú, hogy valami oknál fogva az utolsó időben nem használták ezt a gázlót. Következtetésem helyes volt, mert midőn a parthoz értem, láttam, hogy a folyó a hóolvadás miatt kiáradt medréből és kocsikkal való átgázolás lehetetlen lett volna.

A Retyezát hegység

Miután azonban nekem nem volt más vá­lasztásom, az átkelésre, illetve átuszásra kellett elhatároznom magamat. Levetkőztem és minden ruhámat belegyömöszöltem a háti-, zsákba, különös gonddal vigyázva, hogy a pisztolyt és a kézigránátokat baj ne érje. Egy keritésből kitörtem egy akkora deszkadarabot, melyről feltételeztem, hogy a hátizsákomat a vizen úszva tutajként elbírja. Erre aztán ráerősítettem a hátizsákot és nekimentem a zavaros, mindenféle darabokat, piszkot és kifordított fűzfatörzseket sodró árnak. Úszósport szempontjából mérve, ez a átkelés nem volt valami különös teljesítmény, de hátizsákom megmentése és épségben való átszállítása elég gondot és fáradtságot okozott. Az ár ereje különben legalább egy kilométernyire sodrott el lefelé.

Karánsebes

A folyóból kimászva a legszükségesebb ruhadarabokat magamra vettem és a Temes balpartjának mentén gyalogoltam lefelé mindaddig, mig a legközelebbi falu szélét el nem értem. Itt azután a házak kertjei mellett, kerítések és bozótok között bujkálva, eljutottam az országút széléig, ahol Zoltánnak Karánsebes felől kilátásba helyezett jövetelét be kellett várnom.

A karánsebesi Temes híd melyet Maderspach Károly tervezett

Újra kedvező véletlen akadályozta meg felfedeztetésemet. Május 13-ika volt, pünkösd vasárnapjának reggele. Az emberek ilyenkor tovább alszanak, nem járnak a mezőkön és a kertek között, mivel ezen a napon minden munka szünetel. A találka helyén egy igen sűrű ákácfabozót volt, honnét az országutat és a falu egy részét kényelmesen megfigyelhettem anélkül, hogy engem valaki is észrevehetett volna. Így tehát letelepedtem és kezdtem figyelni az országutat.

A szegedi vasúti pályaudvar a sikeres menekülés végső állomása

Dacára a kora reggeli óráknak, a forgalom elég élénk volt. Sokan igyekeztek Karánsebes irányába, ahol — látszólag — valami hetivásár lehetett Figyelmemet azonnal felkeltette az a körülmény, hogy a nép itteni viselete nagyon elütő a havas alján lakó oláhokétól. Ezért jónak láttam a tegnap kapott jelmezt a hátizsák fenekén elsülyeszteni és ahelyett felöltöztem becsületes barábernek. Ennek megtörténte után végigheveredtem egy napsütötte helyen a fűben és mig a kissé átnedvesedett ruha megszáradt rajtam, figyeltem az országutat.

A Páring (Páreng) hegység előtérben Petrozsénnyel

Elhelyezkedésem azonban túlkényelmes volt. A falu végén látható házak körvonalai, az ákácfák, az országút vándorai, a kék égen úszó bárányfelhők képei kezdtek körtáncot járni szemeim előtt. A benyomások mindjobban elhomályosodtak. A gondolatok egész szokatlan összetételben és egymásutánban jelentkeztek agyamban, míg végre teljesen eltűntek. Mély álomba merültem.”



Maderspach Viktor egy egészen különleges ember volt. Rendkívül erős hazaszeretete és harcias jelleme családja történetéből egyenesen következett. A család az 1700-as években települt át Tirolból a Temesi bánságba. 

Maderspach Károly

Nagyapja Maderspach Károly korának kiváló hídtervező mérnöke volt, aki az 1838-as hídtervével részt vett a Budát és Pestet összekötő híd tervpályázatán. Bár nem nyert, de Széchenyi István is magasra értékelte munkáját. Az 1848-49-es szabadságharcban a honvédség részére gyártott fegyvereket vasüzemében. A világosi fegyverletétel után, felesége Maderspach Károlyné Buchwald Franciska megvendégeli és befogadja a menekülő Bem tábornokot és csapatát, amely miatt a későbbiekben súlyos árat fizet a család. Haynau századosa lefogatja a nőt, félmeztelenre vetkőzteti és nyilvánosan megvesszőzteti. 

Maderspach Károlyné Buchwald Franciska

Mikor a férj megtudja felesége megaláztatását, magához vesz egy kis mozsárágyút saját gyárából, felmegy a közeli dombra és 1849. augusztus 23.-án az ágyúval agyonlövi magát. Ez az esemény örök életre nyomot hagy a családban és meghatározza Maderspach Viktor harcos attitűdjét a külső ellenséggel szemben.

A nyilvános vesszőzés

A könyv rendkívül izgalmas, igazi kalandos történet melyben a szerző a kilenc napig tartó menekülésének eseményeit tárja az olvasó elé, egyfajta naplószerű formában. Hátrahagyva anyját és testvérét menekült el a családi birtokról, át a havasokon és számtalan nehézségen keresztül, hogy a Csonka-Magyarországra jusson. A korrupció ez esetben segítségére volt, hisz egy szerb csendőr lefizetése után jut el végül Szegedre. A mű izgalmas, lebilincselő és mindemellett megható, ahogy átsüt a szerző magyar föld iránti szeretete. Kalandregénynek, kalandos útleírásnak is rendkívül ütős könyv, de a szerző hitelessége egészen magas szintre emeli a művet. Maderspach sok szempontból példaértékű élete és a hazához fűződő viszonya miatt igazi büszkesége a 20. századi magyar történelemnek, kár hogy kevesen ismerik.
Maderspach Károly hídterve


A kötet az 1930-as években hét kiadást is megért, ennek ellenére is ritkának, az első kiadás pedig rendkívül ritkának számít. Az 1945-ben betiltott mű több évtized után végül 2007-ben jelent meg újra. Elektronikus formában szerencsére ingyen letölthető a kötet az Országos Széchényi Könyvtár elektronikus könyvtárából, valamint hangos könyvformában is elérhető az oldalon. A rövid terjedelmű mű könnyen és gyorsan kiolvasható, hangos könyv formában pedig kicsit több mint két és fél órát kell rászánni meghallgatására. Bátran ajánlom a művet, mert akármelyik verziót is választjuk mindenképpen maradandó élményben lesz részünk. A szerzőtől nem búcsúzunk még az ELBIDA projektben, hiszen több olyan kötete létezik még, amely bár nem klasszikus útleírás, de mégis belefér a blog alaptémájába. Maderspach Viktor tehát rövidesen visszatér, amikor a Páreng (Páring) és a Retyezát hegységekbe kalauzolja majd a blog olvasóit.