2017. december 28., csütörtök

Anatóliai képek

1885-öt írtunk, amikor a most bemutatott mű szerzője először Kis-Ázsiába utazott. A következő években még további két alkalommal járta be a vidéket. Alapvetően mindhárom utazása egyfajta nyelvészeti és néprajzi tanulmányút volt. Az utazások során Anatólia (Kis-Ázsia), Márvány-tengeri partvidékén folytatott nyelvészeti kutatásokat. Az 1885-1886-os tanulmányútjából született meg a szerző, Dr. Kúnos Ignácz talán legismertebb műve, mely „Anatóliai képek” címen került a korabeli olvasóközönség elé. A különleges mű 1891-ben jelent meg Budapesten a Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatal gondozásában. A mindössze 139 oldal terjedelmű könyvben összesen 10 eredeti kép található.




Dr. Kúnos Ignácz nyelvész és  turkológus, 1860. szeptember 22-én született Hajdúsámsonon. Nevét 1881-ig Lusztig Ignáczként használta. Zsidó családban született, apja kereskedő volt. A középiskolát a Debreceni Református Kollégiumban végezte, majd 1879-ben a Budapesti Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Elsősorban nyelvészeti előadásokat hallgatott. Doktori és tanári oklevelét 1882-ben szerezte meg. Mestere, Vámbéry Ármin hatására, valamint Budenz József és Goldziher Ignác ösztönzésére, érdeklődése az 1880-as évek közepén a török nyelv és filológia felé fordult. A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával 1885-től kezdve, öt éven át Konstantinápolyban élt, ahol a török nyelvet és kultúrát tanulmányozta. 1885-től 1890-ig tartó konstantinápolyi tartózkodása során beutazta Ruméliát, Anatóliát, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot. 1890-ben kinevezték a Budapesti Tudományegyetemre a török filológia magántanárává, ahol 1902-től címzetes nyilvános rendkívüli tanárként oktatott. 1899–1919 között az újonnan szervezett, Keleti Kereskedelmi Akadémia munkáját irányította igazgatóként. 

Dr. Kúnos Ignácz

Az első világháború idején, 1915-ben az esztergomi és egri hadifogolytáborokban élő kazáni és krími tatár raboktól jelentős népköltési anyagot gyűjtött. 1919-től 1922-ig a Budapesti Egyetem Keleti Intézet néven működő akadémiájának igazgatói tisztét töltötte be, majd 1922-től a török nyelv előadó tanáraként oktatott az egyetemen. 1925 és 1926 nyarán a török kormány meghívására az isztambuli és az ankarai egyetem vendégprofesszora volt, majd ő szervezte meg az isztambuli egyetem folklorisztikai tanszékét. A második világháború során 1945. január 12-én, Budapest ostroma során 85 éves korában vesztette életét. Török népköltészeti gyűjtéseinek és a török népmesekincs feltárása miatt saját korának európai szinten egyik legelismertebb turkológusa volt. Tudományos eredményei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1893-ban levelező tagjai közé választotta. 1889-től a párizsi Ázsia Társaság külső tagja, 1899-től a Német Napkeleti Társaság tiszteletbeli tagja és a helsinki Finnugor Társaság  levelező tagja volt, emellett a Nemzetközi Közép- és Kelet-Ázsia-kutató Társaság alelnöki tisztét is betöltötte.
  
Részlet a könyvből:

„A szmirnai útat követtük további utazásunkban. Az olimpustúli vidék a dombosba csapott át és a naponként váltakozó török falvak ugyanazt a képet mutatták mindenütt. Kezünkben az emir-námé-val (parancslevéllel), melyet a kormány burjuruldu-ja alapján a kormányzó pasa állított ki, a falu vagy helység vendégei voltunk mindenfelé. A karaván-szeráj a szállónk, a község emberei a házigazdánk. Soha pénzzel a vendégszeretetet meg nem fizethettük. A csaus meg az egyik zejbek visszatért, még Ömer efendi is elmaradt tőlem, jóllehet nem a maga jószántából. Nem volt meg a kellő tezkeré-je (útlevele), meg az engedélye, újat pedig nem egy könnyen kap a szofta.

Zejbek

Másodmagammal folytattam hát az útat, meg az új csaussal, a kit a sztambuli nagy írás erősza­kolt rám. Brussza vidékéről a szmirnaiba igyekeztem, az északi zejbekek földjéről a déliekébe. A voltaképi zejbek fészek külömben is ott van az ájdini kerületben és csak később húzódoztak el felfelé, midőn szorongatni kezdte őket a kormány.

Zenélő csengi

Elbúcsúztunk a falubeliektől, jó darabig még el is kisértek bennünket. Lefelé vezetett az útunk az olimpusokról és ott csillámlott előttünk az Apollónia tava, melyet egy jókora nagy csónakkal, az úgynevezett szándál-lal szeltünk át. Zejbekes alakok voltak a csónakosaink, noha zejbek eredetüket ugyancsak titkolták előttünk, főleg a fegyveresünk előtt. A hol hegyek nincsenek, ott zejbek se lakhatik el. És rámutattak a tavon túli nagy síkságra, a melyről ott sötétellett elő egy város, a görögök lakta Mihálics. Itt már ezek közé helyezkedtem el, mert ők voltak a város urai. A szokásos vendégszeretettel fogadtak ők is, de inkább az idegent, a frenk-et tisztelték bennem és nem a vendéget, a müszáfir-t. Számítás volt a barátságuk s vigyázva kisérgették a lépteimet, hogy valahogy más le ne foglaljon előlük. Minél közelebb értük a tengert, annál ritkább a törökség. Mintha menekülni akarnának előle, úgy vonulnak beljebb a szárazföldbe és tódulnak helyükbe az örmények, meg a görögök és szaporodnak jobban és boldogulnak könnyebben. Mihálicstól kezdve a Kara-szu (Fekete-víz) nevű folyó mentén haladtunk, görög és örmény falvak közt és útunkba esett még egy másik nagy tó, a Mániász tava. Itt szállottunk meg egy tómenti kis faluban, ezúttal örmények vendégekép. E falutól Bándermá-ig vezetett az útunk, a Mármara egy másik kikötő városáig és előttem állott a nyílt tenger, az ő beláthatatlan nagyszerűségében. Vonzott e látvány szirénája és hajlottam a csábító szóra. Tengerre kerültem.

Rámázáni mulatozás

Nagyobb kerülővel akartam a szárazföldi nyügös utazást kipihenni. Egy másik kikötőbe mentem, a hol Egyiptomba induló hajók voltak és hatodnapra már ott sütkéreztem Afrika kánikulájában. Alexandriából Kairóba menet Tántá-ban állapodtam meg és sztambuli bará­tom­nál, Juszuf Számih-nál, a tántái iskola török tanítójánál telepedtem le egy időre. Arab városban törökök közt. A nyár legforróbb évszaka köszöntött ránk és mennél tovább maradtam a Nilus-menti városkában, annál jobban szoktam az életükhöz, annál inkább barát­koztam a szokásaikkal. Itt szándékoztam kihúzni a nyarat és csak ősz felé indulni vissza Kisázsiába. Juszuf barátom pedig egyre arról gondoskodott, hogy elhatározássá váljék e tervem. Egy kisázsiai telep volt a város közelében, nem rég ide költözködött emberek Kónia vidékéről. Közéjük telepedtünk mi is és hozzá láthattam a török tanulmányaimhoz, arabok lakta földön, a piramisokhoz közel. Annál becsesebb volt Juszuf Számih segítsége, mert maga is Kónia vidékebeli volt. Emberséges barátom egész Kairóig kisért el innen. A szuezi csator­nán keresztül Port-Száid-ig, innen meg a szíriai partok mentén Cziprus-ig vitt el a tengeri gőzös, egy rozzant kedivei alkotmány. Tengerre került szenvedéseimnek örökké emlékezetes tanyája. Úgyszólván a vihar hajtott bennünket Görögországba és vesztegzárral adóztunk a hellén föld előtt. A megpróbáltatásoknak még egy éjszakája és ott voltunk Szmirná-ban, Anatóliának legszebben épült városában.

Karagöz és Hádsejvát

Körszínjáték (orta-ojunu)

Szmirnát Gyaur-Izmir-nek (Hitetlen Szmirnának) nevezi a török, mert több benne a keresz­tény, mint a mohamedán. Főleg a görög millet (nemzet), melynek pompás negyede ott húzó­dik el a tengerparton, a szépen épült rakodó mentén. Görög és európai foglalja el az egész völgyet, a legszebb házakban ők laknak és a leggazdagabb jövedelem az övék. A törökök jó része csak tengődik mellettük. Ott húzódik el az ő negyedük a hegyoldal felé, csak éppen a konák őrködik a parton, a váli pasa (kormányzó) rezidencziája. Szmirna nem annyira a törököknek, mint a görögöknek a főhelye. De gyülekezője egész Levánténak, külömböző világrészek különféle embereinek. A mi Sztambulnak a nagy hídja, az Szmirnának a kikötő utczája. Csakhogy amott tömöttebb a sokaság, emitt meg különfélébb, amott gazdagabb, emitt meg változatosabb. De változatosabb a piacza is, és három világrésznek a közelsége ide halmozza össze az árúit. Kisázsia fügéje és mazsolája mellett Egyiptom datolyája meg banán­ja, emitt Szmirna szőlője és Jaffa narancsa, amott az usáki szőnyegek, meg az indiai kelmék. És mind ez változatos gazdagságban és a lehető legkülömbözőbb módjaival a szárazföldi és tengeri közlekedésnek. A messze tengerekről jövő hajók mind ide térnek meg a szmirnai kikötőbe és a kolompoló tevekaravánok ide lomháskodnak el, a csársi sikátoraiba. És e világ­zaj elől egyre húzódik a török, egyre pusztul a zejbek. Faházacskáit a hegyoldalra építi, és míg a levántei a tengerparton tartja a pihenőjét és ott bugyogtatja a török világ legjobb nárgiléját, addig a város török ura csak a magasról mereng el a tengeren és onnan nézi a nyüzsgő életet, az idegen hajóknak árbocz-erdejét.

Török tánczosnő

Ma már nincs is otthonja a zejbeknek a hazájában. Nem úgy mint régebben, a mikor még egészen az övék volt a város és ők uralkodtak a tengeren, a partokon, meg a hegyeken. Még a sztambuli kormánynak is ellene voltak és utolsó harczukat is ott vívták el a konákban a pasa embereivel s az ország katonáival. Csak nem régiben történt, 1885-ben. Lázadozóban voltak a zejbekek és sem adót nem akartak fizetni, sem pedig a törvényeknek engedelmeskedni. Csellel fogott ki rajtuk a szmirnai pasa. Oda rendeli őket a konák udvarába és mialatt hitegette őket, hogy megkapják a kiváltságaikat, katonasággal véteti őket körül és jó részüket leöleti. Alig menekült belőlük egy-kettő. Csak nagy ritkán mozdulnak ki azóta Ájdin-ból, az ő voltaképi fővárosukból. Kádri bej beszélte el nekem e történetüket, az ájdini kerület nagy tudo­mányú és előzékeny defterdár-ja (pénzügy igazgatója). Monarchiánk ottani képviselője a magyar Rémi, szintén lekötelező szivességgel bánt velem és nem egy tanácsának köszön­hetem, hogy Kisázsia legfélelmetesebb vidékén is bántatlanul járhattam. Épen azokban a hetekben, mikor a zejbek rablók egész Szmirnáig merészkedtek és konzulunk egy alattvalóját is a hegyek közé hurczolták.

Éjjeli őr (bekcsi)

Felszerelve a szükségesekkel, neki indultam Ájdin-nak, a zejbekek fővárosának. Az angol gőzös eleintén kisebb völgyeket szeldelt át, majd alagútakat tört keresztül és oly vadregényes vidékekbe vezetett, a minőket csak a brusszai Olimpuson láthattam. Klasszikus földre jutottunk az efézusi romoknál, a törökök Ájá-Szoluk-jánál. A hegyek itt meredeznek a leg­magasabban és ez a vidék a tanyája annak a számos zejbek és jürük törzsnek, mely menekül a városi uralom elől, hogy csak függetlenül és szabadjára élhessen. De tanyája egyúttal a leg­veszedelmesebb rablófészkeknek is, a ‘türk’ világ leghirhedtebb betyárjainak. A városokban megszelidülnek és eloszmánliasodnak, mezei munkához látnak és állandó lakáshoz szoknak. De nem úgy a nagy környék, a szmirnai meg az ájdini fensík. A körülötte levő falvak meg­annyi vándor telep és a vidék zordon hegységeiben százával ólálkodnak még a kisázsiai türkök különféle törzsei. Együttesen zejbek-nek nevezik őket, mely szó régebben csak egy törzsnek a nevét jelentette. Ma már elveszőben az ethnográfiai jelentőségük és a mióta állandó lakóhelyre kényszerítik őket, szemlátomást pusztulnak és eredeti jellemvonásaikból is sokat veszítenek. A zejbek ma már csak rablót, hegyek között barangolót jelent. Nem úgy mint régebben, a mikor még városokat és falvakat uraltak és efé-nek nevezett vezéreik alatt függetlenül éltek s a török uralomról tudomást se vettek; ha csak akkor nem, mikor harczra került köztük a dolog. Századokon át tartott ez a küzdelem, Anatólia legvéresebb testvér­harcza, de elvégre is a szmirnai pasa győzött, a sztambuli uralom eszméje. Az egykor oly büszke faj, mely Anatólia őslakójának és szeldsuki ivadéknak vallja magát, ma még a fegyverhordástól is el van tiltva és csak falvakban ha teleaggathatja övét kedvelt fegyverével, a hosszú nyelű jatagánokkal. Még csak nem is oly rég, hogy felhagytak a kóbor élettel.”

Jürük-sátor

Dr. Kúnos Ignácz műve egy egészen különleges kötet. Egy klasszikus útleírás jókora rész nyelvészeti és néprajzi adalékkal. Az útleírás illetve földrajzi adalékok azonban inkább csak keretet adnak a műnek és nem a középpontja annak.  A szerző célja utazása során az volt, hogy megismerje a török népnyelvet, a nyelvjárásokat és a költészetüket. Természetesen nem pusztán a verbalitás érdekelte, hanem  a török nép gondolkodása, szokásaik és hagyományaik is. Öt évig tartózkodott a törökök között a Magyar Tudományos Akadémia támogatásának köszönhetően. Az öt év alatt gyűjtött és feltárt népköltészeti anyag nagysága óriási volt. Dr. Kúnos Ignácz kutatómunkája eredményeként az egyik legjelentősebb turkológusa lett saját korának. A kötetben számtalan dal és vers található, melyet a szerző fordított magyarra, ahogyan Ő mondja, „ritmusokban fordítottam le, ugyanannyi szótagszámmal és az eredetinek megfelelő rárimelésekkel”. Inkább a nyelvi hűségre törekedett és kevésbé a költészeti szépségre. A török nép mondáit kutatva több magyar vonatkozású  monda is előkerült, mint például a „magyar arany” mondája vagy az a keleti néprege, aminek mása a „Jóka ördöge” porregében  található meg.  Nagyon izgalmas megismerni a műben azokat a népszokásokat, hagyományokat, amelyek a korabeli török nép sajátjai voltak, mint például a zejbek legények leányrablása, lakodalmi szokások vagy éppen a bajnokversenyek hagyománya. Összefoglalva tehát egy egészen kivételes munkával van dolgunk. 

Népmesélő (meddáh) Brusszában

A ritka és nehezen beszerezhető a mű, igazi kuriózum, amely papír alapú könyv formájában kevesek számára elérhető, ugyanakkor az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában fellelhető és ingyenesen letölthető elektronikus könyv formájában.  Az „Anatóliai képek” nem az egyetlen műve a szerzőnek, hiszen Kúnosnak nagyon komoly írói munkássága van. Az ELBIDA projektben tehát még nem búcsúzunk a szerzőtől, hiszen hamarosan ismét érkezni fog egy újabb izgalmas munkájával.

Bajnokverseny (pehliván)


Dr. Kúnos Ignácz műve a 2017-es év utolsó bemutatott antik utazással kapcsolatos könyve. Az idei évre tehát búcsúzik az ELBIDA projekt és egyben köszönöm az olvasóknak az egész éves és szerencsére egyre növekvő figyelmet. Jövőre tovább folytatódik az antik kötetek bemutatása, de addig is kívánok minden kedves olvasónak, kellemes ünnepet és boldog új esztendőt.


2017. december 27., szerda

A Zaharától az Arabáhig

Utazás Egyiptomban és Palesztinában


2016 márciusában az ELBIDA projekt első bejegyzései között mutattam be két csodálatos kötetet, mely egy öt részből álló, az Utazások Könyvtára című sorozat részét képezik. Nem egy óriás sorozat, de rendkívül nehezen beszerezhető kötetekről van szó, amelyek nem pusztán ritkaságuk miatt vágyott célpontjai egy magamfajta gyűjtőnek. Időrendben az alábbi öt kötetről beszélünk:

Nordenskiöld és Przseválszkij kötetét már feldolgoztuk, most jöjjön az egyik legújabb szerzeményem, Asbóth János „A Zaharától az Arabáhig” című ritka és nehezen beszerezhető műve. A gyűjtemény részét képező kötet nem sorozatkötéses verzió, de így is különleges és ritka könyv. A szerző gyermekkori álma valósult meg mikor sikerült elutaznia Egyiptomba és Palesztinába. Az utazása során látottakból és átéltekből született aztán meg a „A Zaharától az Arabáhig” című mű, mely nem az első útibeszámolója a szerzőnek. A könyv 1883-ban jelent meg Budapesten a Franklin-Társulat gondozásában, összesen 310 oldal terjedelemben. A kötetben több kép található, valamint egy kihajtható látkép Jeruzsálemről.



Nemescsói Asbóth János író, néprajzkutató, politikus 1845. június 7.-én Krassószörényben, Szatumikon (Lugoskisfalu) született. Édesapja Asbóth Lajos, 1848-49-es honvéd tábornok, Csongrád városa díszpolgára volt. Középiskolai tanulmányait Pozsonyban majd egyetemi tanulmányait Pesten és Zürichben végezte. 1863-ban az Almássy összeesküvés futárjaként és a tüntetések résztvevőjeként, hadbíróság elé állították de fiatalkorára való tekintettel felmentették. 1866-ban Párizsba ment, ahol belépett a Klapka-légióba. Hazatérése után, Kemény Zsigmond Pesti Naplójához szegődött, belső munkatársnak. Hamarosan Krassó vármegyében esküdt, aljegyző s legvégül tiszt lett. 1870-ben a pénzügyminisztériumban fogalmazó lett, majd 1872-ben a honvédelmi minisztériumban elnöki titkára. Még 1872-ben megvált hivatalától és a Sennyey Pál báró által alapított párthoz csatlakozott. 1875. október 1-jétől háromnegyed évig a párt megbízásából Kolozsváron az Ébredés című politikai napilapot szerkesztette. Visszatérve Kolozsvárról az egyesült ellenzék "Magyarország" című lapjának lett főmunkatársa, de folyamatosan publikált a Magyar Koronában is. 1881-ben Kállay Béni alatt a külügyminisztériumban osztálytanácsosként dolgozott. 

Asbóth János

1887-ben országgyűlési képviselő lett a Szabadelvű Párt színeiben. 1892-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Élete során sokat utazott. 1880-ban Egyiptomba, 1884-ben Algériába, majd pedig 1886-tól több ízben Bosznia-Hercegovinába. Az első Wekerle-kormány egyházügyi reformjai miatt kilépett a Szabadelvű Pártból és az 1896-os választásokon pártonkívüliként mérettette meg magát és szerzett mandátumot. Az 1901-es választásokon ismét elindult, de itt már nem jutott be a törvényhozásba. Élete hátralevő éveiben visszavonultan élt és etnográfiai munkákba temetkezett. 1911. június 28.-án, elfeledve halt meg Videfalván.
  
Részlet a könyvből:

„Minő változás! A tenger bömbölő viharja után nyugodt parton a mosolygó Bejrút. Ha betegágyból először megy ki az ember tavaszi napra, erőt és rugalmasságot pillanatról pillanatra inkább visszatérni érez, zöldebbnek látja a kertet, édesebbnek érzi a napsugarat, mint valaha: ilyen érzés az is, mikor a durva tengerről, mely napokig hányta-vetette a hajót s a hajóst, végre kiszállsz a szilárd partra. Hát még, ha ez a part paradicsom! Megviselve a tengeri betegségtől, hangulatod szelid és fogékonyabb a derült benyomásokra. Kissé bágyadtan érkeztem föl a vendéglőhöz, természetesen itt is azzal a nagy kísérettel, melytől európai utas oly nehezen menekülhet a keleten, s mely az egyszerű keleti ember előtt annyira emeli tekintélyét, de emeli a pénzes zacskójához való igényeket is.

Kairói útcza

Taufik basa

Talán a tengeri betegségtől fennmaradt szelid hangulat, talán a rohamosan visszatérő életöröm, melyet Bejrut látványa ébresztett, a «leben und leben lassen» elve okozta, hogy nem erőszakoltam oly erélylyel, mint máskor egy embernek a hátára összes podgyászomat, — és bámulatos az, hogy csupán csak egy kötél által összetartva, mennyi fér el egy arabnak a hátán, — elég az hozzá, hogy az egyik vitte a nagyobbik táskámat, a másik a kisebbiket meg a meleg ruhák és pokróczok csomagját, harmadik a kalapskatulyát, negyedik a felső Nílusról magammal hozott nubiai fegyvereket. Ezekkel élénk társalgást folytatott a partra szállító csolnak kormányosa, míg a kikötőben az utasra leskelődött dragomán belém beszélte gyönyörű kirándulási terveit Baalbekig és Palmyráig. Végre a nyájas Baszúl, a Hotel d'Orient tulajdonosa, egy félszemű arab, a ki minden nyelvből ért valamit, megszabadított kísérőimtől, elkergette a dragománt, kifizette a kormányost és a hordárokat és békességben elhelyezett egészen keleti modorban, szellős csarnokokkal és szűk szobákkal épült házának egyik terrasszára, melyen együtt találtam mindent, a mi a keleti bölcsek boldogságára szükséges: nyugalmat, czigarettet és napot és ezenfelül még két dolgot, melylyel a keleti ember kevesebbet törődik, tisztaságot és a világ egyik legszebb kilátását.

A mamelukok sírjai

Beduinok a Ghórból

Hiába volt január eleje. A levegő — tengeri és libanoni lég — friss és erőteljes, de meleg sugarak által telítve volt. Hó borította körös-körül a hegytetőket, hiszen hóezüstben ragyognak a nyárnak közepéig a magasabb csúcsok, de az alacsonyabb lankások és a partnak keskeny lapályai most is szőllőtől, fügé­től, szederfától és piniától zöldéinek mindenütt, a hol csak a délfelől benyúló sivatag aranyhomokja nem ragyog, vagy a tengerig lenyúló vörhenyes sziklatömegek nem gazdagítják a színpompát. A leghidegebb hónapnak, a januárnak, középmelege itt 15° C. és a mezőkön egész télen át virágzik a sáfrány és cycláma és illatossá teszi a levegőt.

A gizéi pyramisok

A szuezi csatorna

A télnek közepén is nyári tájkép ez, a távol hegyekig messze körös-körül elszórt nyaralóival, melyeknek derült tarkaságából komolyan, ha nem komoran emelkedik egy-egy várszerű maronita klastrom, egy-egy «veli», kupolás síremlék, melyben valami arab szent férfiú csontjai porladoznak, míglen lelke az igazhitűek paradicsomában élvezi a húrik soha nem lankadó öleléseit. Van-e hely még több ilyen a világon, a hol egyszerre és együtt lehessen bámúlni úgy, mint itt, a természet három legnagyobb csodáját: az örökkévaló tengert, az örökké­ való havast, az örökkévaló sivatagot!

Apis-sir

Sírrajzok

Lent a nagy és kicsiny, de egyaránt tarka és kalandos épületek által szűkített partokon, melyek itt-ott még régi falakra támaszkodnak, arab élénkséggel zsong és zajong a tömeg. A város előtt néhány nagy hajó horgonyoz. Köztük jönnek-mennek a rakodó csolnakok és dereglyék, himbálózva a partot verdeső hullámokon, melyek a szem elől csak távolabb simulnak el a tenger végtelen szélességében.

A szent sír temploma

A szent sir templomának alaprajza

A város házai sűrü csoportokban emelkednek fel és felebb lépcsőzetről lépcsőzetre. Némelyiknek lapos fedele kitekintő terrásza a másiknak. Van a melyiknek udvarából büszke pálma emelkedik, hosszú sudarán hintázva tetejének zöld bokrétáját. Egyes tágasabb, gazdagabb épületek a szaraczén építkezés minden diszítményeiben ékeskednek, alakban úgy mint színben. Némelyiknek az udvarába is betekinthetek. Vékony oszlopokon magas ívek csarnoka. Kiugró apró erkélyek a stalaktit támaszokon. Kettős, hármas ablakok, oszlopocskákkal, csúcsívecskékkel, gazdagon faragott sürű farostélylyal. Kertek és márványlapokkal kövezett udvarok ékes kúttal a középen. Kertben és udvaron fehérbe burkolt nő-alakok. Arányosság a nagy dispositiókban, de csupa változatosság az egésznek részleteiben, úgy hogy balra sohasem találjuk ugyanazt, a mit jobbra láttunk, sem alakban, sem színben. Semmi sem ismétlődik, más a hasonló is, ha jól megnéztük. Ez adja az élénkséget, a derűltséget, a könnyűséget a keleti építészetben épen úgy, mint a keleti szőnyegben.

Arab falu

A Jordán

Ezekből a háztömegekből kinyúlnak a minaretek mutató- ujjai és az egészen uralkodnak a nagy kaszárnyák a felső várfalakkal. A város alatt délnek húzódnak a homokhegyek ki a partokig, melyek apró nyelvekben nyúlnak a tengerbe, védfalak romjainak és a nagy világító toronynak szolgálva alapúi. Ezenkívül az egész képet a Libanon szaggatott lánczolata zárja el, mely mintegy harmincz mértföldnyi hosszban látható, a mint elnyúlik délnek Szaidaig, a régi Szidonig, s éjszaknak Latakiáig, a honnan utolsó ágazatait bocsátja le az alexandrettei nagy síkságba. A legkülönbözőbb zöldnek tarka harmóniája, a sötét piniától, a gránát- és a szederfa élénkségén át az olajfaerdők hamvas zöldjéig, vezeti a szemet a várostól a Libanon bérczeihez, sötét, zordon völgyeihez, óriás sziklaszakadásaihoz, melyekből az olvadó hóval vad patakok zuhognak le; magas cédrusos erdőségeihez, a havasokhoz, melyeknek fantasztikus rajza napos azúrról emelkedik le, a hol a távolnak ködében nem vész el; és győzelmesen emelkedik ki a Libanon óriása, a «Dsebel Szanin», messze tündöklő ezüst lapjával.


Fellah nő

Íme, ez a tájkép és nyugalmas tenger csöndes partverése a soha el nem némuló zenéje. Ilyen ez a város örökifjú frisseségében. Pedig egyike a legrégibb városoknak a világon. De annyiszor pusztíták el, és olyan alaposan, hogy mindig egészen meg kellett újulnia. Gyakori pusztulását és mindig győzelmes ujjáemelkedését bizony ára fontos fekvésének köszönhette, annak, hogy Syria legjobb kikötője. Legrégibb nevét, Berytos, a phoenícziaiak idejére vezetik vissza. Gibliták, kánaáni nép, lakott itten, melynek főistene «Él» volt. Ez az «Él» kétségkívül a héber «Elóhim» gyöke, sőt alighanem egyes számú alakja; mert ez az «elóhim» erős gyanú ok arra, hogy a zsidók sem voltak mindig monotheisták. Nyilván ugyanazon szó «Allah» is.”

A szuezi csatorna hajóforgalmi statisztikája

Asbóth Jánosnak az 1860-as évektől kezdve folyamatosan jelentek meg művei. Az első kettő műve is egyfajta útirajz volt, bár alapvetően eltérők, mint az „A Zaharától az Arabáhig”. Első műve az „Egy bolyongó tárcájából” 1866-ban jelent meg, mely saját korában azzal keltett feltűnést, hogy az akkor 21 éves szerző milyen jól érzékelte és milyen finoman megfigyelte az akkori társadalmi folyamatokat, miközben persze utazása során tapasztaltakat is kiválóan visszaadta. Második műve a „Párisból” pedig 1867-ben jelent meg, mely egy élvezetes beszámoló a szerző élményeiről és egy remek útirajz a korabeli Párizsról. Az „A Zaharától az Arabáhig” című mű sokkal inkább egy klasszikus útleírás mintsem útirajz, már abban az értelemben, hogy a könyvben bár vannak szubjektív elemek is ugyanakkor számos objektív, tényszerű információt is közöl az utazása során érintett helyszínekről.

Jeruzsálem az Olajfák hegyéről tekintve
Kairó

A kötet két fő részre van osztva. Az első blokkban a Budapesttől induló utazás Egyiptomig tartó részét ismerhetjük meg, míg a második blokkban a korabeli Palesztina van a központban. A csodálatos részletességgel leírt utazás, Asbóth János megfigyelései és a gyönyörű képek együtt az egyik legjobb, a térségről szóló útleírást eredményezték. Alapvetően egy nagyon ritka és drága műről beszélünk, amely egy-egy példányát még a gyűjtők is hosszasan keresik, ugyanakkor aki „csak” olvasni szeretné, annak ismét van egy egyszerű lehetősége. A Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából ez esetben is letölthető ingyenesen a mű, így bár nem papíralapon, hanem csak elektronikus formában, de mégis sokaknak van lehetősége megismerni Asbóth János utazását a civilizáció és vallás őshazájába. A szerző már említett két korai műve valamint egy későbbi Bosznia-Hercegovináról szóló könyve még nem része a blog hátterét biztosító gyűjteménynek, ugyanakkor optimista gyűjtőként reménykedem, hogy sikerül beszereznem, és akkor Asbóth János visszatér az ELBIDA projektbe. Míg ez megtörténik addig marad a gyűjtők által jól ismert, türelmes várakozás.




2017. december 23., szombat

Olasz földön

Olaszországot a blogban már több bemutatott mű kapcsán érintettük, emlékeim szerint utoljára Vértesi Károly „Több országból” című műve volt az, amelyben olasz földre "léphetett" az olvasó. Jánossy Gábor a következő szerző kinek segítségével újra Olaszországba utazhatunk. „Olasz Földön” című művének megjelenéséig már több az országot bemutató kötet jelent meg, így nagyon nehéz volt újat és érdekeset írni róla. Jánossynak nem is sikerült valami egészen világraszólót alkotni, ugyanakkor egy jól megírt klasszikus útleírásban hagyományos módon mutatja be olaszországi utazásának élményeit. A kötet 1902-ben jelent meg Szombathelyen a szerző saját kiadásában. A 242 oldalas műben egyetlen kép sincs, ugyanakkor a fejezetek kezdő oldalán díszes és szépen kidolgozott iniciálék találhatók.



Jánossy Gábor életrajzának összeállítása ismét nem volt egyszerű feladat. Amit biztosan tudunk, hogy 1870. szeptember 18-án született a vasmegyei Nemesmagasiban. Tanulmányait a soproni evangélikus gimnáziumban és a budapesti tudományegyetem jogi fakultásán végezte. Nyugati országokban való tanulmányútjai után egy ideig ügyvédjelölt volt Győrött és Budapesten, aztán 1897-ben Vas Vármegye szolgálatába lépett. Vármegyei aljegyző, árvaszéki jegyző, ülnök, helyettes elnök volt és végül árvaszéki elnök, majd ettől a tisztségétől vált meg az országos politika kedvéért, mikor az 1926-os évi általános választások idején képviselőként indult Celldömölkön. Nagy küzdelem után képviselőnek választották. Az országházban híres volt zamatos nyelvezetű, költői és bibliai idézetekkel tarkított felszólalásairól. A magyar irodalom tradícióinak és emlékeinek a politikai életben való ápolásával nagy érdemeket szerzett magának. 1931-ben ismét képviselővé választják.

Jánossy Gábor

Jánossy Gábor szeretett írni, életében összesen hat könyve jelent meg. Első könyve „Ifjúságom” címen jelent meg, a másodikban az ünnepi beszédeit gyűjtötte össze, a harmadik „A kivándorlók” című a kivándorlók sorsáról szólt, negyedik könyve közművelődési tárgyú munka volt, ötödikként az „Olasz földön” című úti emlékeit feldolgozó munka, míg utolsóként „A feminizmus Magyarországon” címmel jelent meg, a saját korát sok szempontból megelőző, erősen feminista munkája. Jánossy kora egyik nagy feministája volt, aki lelkesen védte a nőket. Antifeminista képviselőtársaival rendszeres vitákat folytatott a témában, ahol ismert mondása volt, hogy „ne haragudjanak úgy a nőkre, hiszen nők nélkül képviselők se lehetnénk, mert nem is jöttünk volna a világra”. Felesége Magassy Sarolta volt, akitől több gyermeke is született, melyek közül a legismertebb Jánossy Andor, aki később akadémikus és a tápiószelei Agrobotanikai Intézet alapítója és igazgatója volt. Jánossy Gábor élete utolsó időszakáról nem sikerült adatokat találni. Életének 75. évében, 1945-ben hunyt el.


Részlet a könyvből:

„A nap mind melegebben hinti sugárait az ébredező városra, megélénkül a kikötő, megjelennek a tengerparton az olasz népélet jellemző alakjai, a halászok, osztriga árusok, virágot, gyufát, kagylóból készített apró tárgyakat kinálgató gyerekek, leányok, vénasszonyok s megjelennek a dolce far niente elvét valló lazzaronik is, elfoglalják helyeiket, dominiumaikat a rakpart széles, forró kövein, egy része hanyatt fekve szemléli a rózsaszinü eget, kéjes lomhasággal nyujtóztatván végig a kemény nyoszolyán rongytakarta tagjait, a másik, a természet szépségei iránt kevésbé fogékony rész pedig a föld felé borulva folytatja az éjszakának éppen nem fáradságos munkáját, az abszolút nyugalmat adó, mindent felejtető áldomást.

Velence

Sorrentoi utcarészlet

Csak akkor méltóztatik a klasszikus lustaság e tiszteletreméltó lovagjainak megmozdulni és fölkelni, ha idegen közeledik érdekes táboruk felé; bezzeg frissek, elevenek, beszédesek ilyenkor e hitvány koldusok, kiknek egyetlen foglalatossága az idegenek zsebeinek kiüritgetése. Jaj annak a jámbor utasnak, a ki e néposztályt tanulmányozandó, a szerteszét heverő alakok közelébe jut, jól tele legyenek a zsebjei centesimókkal, hogy kielégithesse e nyomorultak kivánságait. El nem ereszti addig innen a tömeg, míg valamennyi kéregetőnek nem juttatott az alamizsna fillérekből.

Sorrento

Pompei. Casa del Fauno

Társaságunk lassan-lassan összeverődik s megindulunk a tenger partja mentén elhuzódó park árnyas pálmái, örökzöld bokrai között a világhirü aquárium megtekintésére. A látvány, mit a nápolyi aquárium nyujt az embernek, annyira uj, szokatlan, csodás, hogy nehéz az itt nyert benyomásokat hiven leirni.

Velence. Rialtó-híd

Nápolyi edényárus

A tenger állatvilágának, a legalsórbbrendü tengeralatti lényeknek változatos alakjait, a tenger vizét tartalmazó üvegrekeszekben elhelyezve látjuk itt. Mily csodás, rejtelmes, a laikus előtt megfoghatatlannak, megismerhetetlennek látszó világ tárul föl e csöndes. hangtalan helyen előttünk! Hatalmas polipok, a mint szinte észrevehetetlenül tapadnak az üvegfalhoz, majd magukat a tenger tápláló vizével teleszíván, félelmetes csápjaikkal, tapogatózóikkal előre törtetve ide-oda szállonganak a szükre szabott helyen; gyönyörü sugárállatok, melyeknek egész teste öt hosszu, sugáralakot öltő karból áll; testük áttetsző, mint a színes szappanbuborék, pompás szineket játszva lebegnek a vizben; ernyőalakot mutató meduzák különféle, változatos csoportjai, a mint a vizben hol itt, hol ott láthatjuk üvegszerüen áttetsző, csodálatos testeiket; valami különös, leirhatatlan alakokban ide oda libegő ugynevezett virágállatok, korallok, a ragyogó szinü tengeri rózsák, szivacsállatok, infusoriák (ázalékállatok), s a legremekebb alakzatokban jelentkező radioláriák, gömbalaku testből szétfutó tűerdőikkel: ezeknek a legalsóbb rendü állatoknak ily remek csoportositását, a természet nagy rendjében elfoglalt állapotaikban való föltüntetését látni, ily tudományos, rendszeres s mégis a laikus által is hozzáférhető formában, valóban dicsőségére válik azoknak a kulturnemzeteknek, a kiknek áldozatkészsége e világhirü aquárium föntartását és fejlesztését lehetővé teszi.

Nápolyi életkép 
Pompei

A leggyümölcsözőbb befektetés a tudományokra az az áldozatkészség, a mivel e természettudományi intézmény megteremtéséhez és állandósitásához a nemzetek (a magyar is) évről-évre hozzájárulnak.

A római kolosszeum

Nápoly

(Mikor fog a félvilág majd csodájára járni a fiumei magyar aquáriumnak, melynek fölállitása busás kamatozásokat hozna a magyar kultúra, a magyar tudományosság és az egyetlen magyar tengeri kikötő idegen forgalma számára egyaránt!)

Piac Rómában

Róma utcarészlet

Nincs ember, a ki Nápolyba jövet, ne sietne ezt a nagyszerü intézményt megtekinteni. Hogy mi is itt jártunk, egész sereg angol, német, franczia, amerikai, orosz utazó, egész légiói az idegeneknek tolongtak az aquárium homályos, felülről alászürődő gyönge fény megvilágitotta termében a hallani lehetett itt is, ott is a meglepetés, a csodálat hangos kitörését, a mint a nézők a tenger titokzatos világának csodáit szinte félelemmel teljes gyönyörüséggel szemlélték.”

Róma

Velence
  
Jánossy Gábor saját kora egy ismert és jellegzetes figurája volt. A hatvan éves szerzőről egy korabeli újság így írt: „Zsinóros, Zrínyi-vitézkötéses öreg Ferenc József-kabátot hord a jubiláns. Kis fekete nyakkendő, csokorra kötve, feketekeretű szemüveg a horgos orrán. Kipödört bajusz, szemeiben fiatalos temperamentum, arcán pillanatról-pillanatra változó vonások. Olyan ember arcjátéka ez, akinek az agya szüntelenül dolgozik, és szinte mohón várja a friss táplálékot. Elég egy szó, egy célzás és csak úgy zuhog belőle a gondolat, emlék, komoly reflexió, dévaj móka, ötlet, érzelem, hangulat.” Jánossy Gábor népszerű politikusa volt az 1920-as évek második felének, ugyanakkor 1902-ben, amikor az „Olasz földön” című könyve saját kiadásában megjelent, még nem volt komoly ismertsége. A mű nagyon csekély nyilvánosságot kapott a korabeli sajtóban és ott is inkább enyhe kritikával fogadták. A „Művészet” című folyóirat 1903-ban például finoman, de azért érthető módon jegyezte meg a műről, hogy: „Egy szép dolgokért rajongó lélek szerény jegyzetei, önálló műtörténeti igények nélkül”. Jánossy műve akkor jelent meg, amikorra már előtte többen megírták hasonló olaszországi utazásuk élményeit, így nehéz volt 1902-ben már újat írni a térségről a kor olvasója számára. A csekély ismertsége a műnek azonban annak is betudható, hogy a szerzői kiadások általában csekély példányszámú megjelenést jelentettek, így esély sem volt arra, hogy az olvasók széles köréhez eljusson a mű. Gyűjtőként ez a tényező azonban növeli a könyv értékét, hiszen nem egy gyakran előbukkanó kötetről van szó, ugyanakkor az tény, hogy nem a legjobb olasz útleírás, amit valaha olvastam, azonban a szerző védelmében azt mindenképpen elmondható, hogy egy kimondottan jó stílusban megírt könyv, amelyben Jánossy Gábor olasz utazását, élményeit és az ország számos művészeti értékét ismerheti meg az olvasó.


Jánossy Gábortól mint egykötetes szerzőtől búcsúzunk az ELBIDA projektben, ugyanakkor Olaszország, mint a kor népszerű úti célja, hamarosan újabb szerző tollából ismét szerepelni fog a blogban. Addig is, Ci vediamo!  



2017. december 17., vasárnap

Ujzéland

Új-Zéland földrajzilag a Föld egyik legelszigeteltebb állama, amely sokáig a legjelentősebb angol gyarmat volt. Donner Kornél az I. világháborút követően családjával együtt Erdélyből vándorolt ki a titokzatos országba. Útjáról és az ott szerzett benyomásairól egy egészen különleges könyvet írt, amelyben az útleírásoktól már megszokott élménybeszámolón túl, saját tapasztalatait felhasználva, egyfajta gyakorlati útmutatót ad a későbbiekben kivándorolni készülő honfitársai számára. Az „Ujzéland” című kötet vélhetően 1939-ben jelent meg Budapesten a szerző saját kiadásában, összesen 236 oldal terjedelemben. A könyvben több színes és fekete-fehér illusztráció található.

Ritka papírkötéses kötet

Klasszikus vászonkötés



Donner Kornél életéről egészen minimális információt sikerül kideríteni. Valószínűsíthetően apja Donner Lajos iskolaigazgató, aki 1849-ben született Körmenden. 1879. december 29-én Békéscsabán vette feleségül Haan Idát. A házasságból született fiúk, Donner Kornél, aki a későbbiekben a műegyetemen tanult. A szerző az I. világháború utáni nehéz gazdasági helyzetben határoz úgy, hogy kivándorol családjával Új-Zélandba. Okleveles gépészmérnökként elsőként az Aucklandi automobil klub dolgozója volt, majd később egy higany-pörkölő üzem kialakításán tevékenykedett. A honvágy azonban végül hazahúzza, így a család hazatelepül, kivétel Donner Kornél fiatal felnőtt fia, Pál. 

Donner Lajos gyászjelentése

Később a neve a Kereskedelmi Minisztérium alkalmazottjai között tűnik fel. 1936-ban Budapesten már könyve jelenik meg, a gépjármű-közlekedés fejlődésével kapcsolatban, amelyben Új-Zéland és Magyarország közlekedési viszonyait hasonlítja össze. 1937-ben a Kereskedelmi Minisztérium különmegbízottjaként Londonba küldik az „egész brit birodalomra kiterjedő munkakörrel”. 1939-ben jelenik meg „Ujzéland” című műve. 1943-ban már nyugalmazott minisztériumi dolgozóként említik.  Ezen a ponton azonban elfogy az információ a szerzőről. Születési dátuma, halálának időpontja és minden egyéb tény ismeretlen maradt a szerzővel kapcsolatban.

Részlet a könyvből:

„Azok közé a sportok közé, amelyeknek a gyökerei lenyulnak az eltemetett régi korokba – amikor az ember a természettel még nagyobb harmóniában élt – tartozik a horgászat is.

Geyzir Rotorua mellett. Újzéland északi szigetén


Jégbarlang a Tasmán gleccserben. Déli Alpok. 

A horgászat csupa ellentétből áll. Izgalmas és megsem izgató, idegcsillapító, de nem unalmas.

Wellington kikötője és környéke

Alsó Queen Street, Aucklandben, Újzéland északi szigetén

A vizek háborítatlan helyeit keresi fel, ahol a test és lélek felszabadul ezer apró gátlás alól, amiket a kultúra reákényszerített. Bizalmat önt minden hívébe és az egészség, a természettel összefüggés fenséges érzetével tölti el.

Young Women Christian Association palotája Balboában.

Mount Sefton, alatta a menedékház, az újzélandi alpokban. 

A heti munka után minden újzélandi ember szívevágya, hogy „week end”-jét gondtalanul töltse el. Szombattól hétfő reggelig a háborítatlan szabadság részese mindenki. Újzélandi ember a természet imádója, ami nem is csoda, mert gyönyörű hazája imádásra méltó. Az északi részek fekvésüknél fogva részükre kijáró meleget, a mindég fújó déli szél tavaszi hüvösségüvé enyhíti le. A napsugár ragyogó, a levegő tiszta, a pálmák és páfrányok fátyolszerű árnyéka hivogató. Nincsen ember, aki ilyen környezetben ellen tudna állni a természet hívásának. Mindeni a tengerre akar kijutni. Minket a horgászat láza ragadott el.

Vízesés Rotorua község mellett

Wainakei gejzír, Rotorua mellett

Mr. Mandeno mótorcsónakja  csendesen ringott a rakparthoz csapódó hullámokon. Egyszerű felszerelésünk 120 m hosszú vékony, de erősen sodrott zsinór, végén súlyos ólomdarabokkal és horgokkal megterhelve, és a hozzátartozó pálca öt kg csalétek – friss apró snaper – a remélt zsákmány nagyságához mérten, bíztatóan csillogott a fedélzeten.

Az északi sziget térképe

A déli sziget térképe

Sietnünk kellett, hogy a dagály érkezése bő zsákmányával együtt az öböl szűk bejáratánál találjon. Alig tettünk meg pár kilométert, a levegő váratlanul és hirtelenül meleg párával telitődött. Az imént ragyogó nap helyére opálos színt játszó tányér helyezkedett és nyirkos, ólmos eső kezdett esni. Lelkesedésünket a nyomasztó légkör meglehetősen lecsendesítette. Eltűntek szemünk elől Manganui parti házai, és lassanként a partok is. Az öböl bejáratát a nagy óceán dagályhullámai ostromolták és parti sziklák előtt csónakunk aggasztóan és tempósan emelkedett és süllyedt. Görcsösen fogtuk a csónak szélét, remélve talán, hogy valahogyan visszatarthatjuk a mélybe zuhanását.

Auckland látképe a Mount Edenről

Wekapo tó Westland tartományban

Megállottunk. Az átkozott ugrándozás csak nem szűnt meg. Sőt, mintha fokozódott volna. Körülkoszorúztuk a hajócska szélét és reményteljesen kivetettük a horgokat. Az erőteljes dagály összekúszálta zsinegeinket és amikor egy-egy sokat ígérő rángatásra sietve felhúztam a számlálatlan zsinegmétert – a szomszédom ónját halásztam ki. A türelem Istennője, - mint minden horgász védője – mégis megszánt és váratlanul 8 gyönyörű snapper fickándozott a levegőben.

Maori szövőnők munkában, Rotorua községben

Naplemente Waikaremoana taván

Máig is viselem a kis bestiák (némelyik 60 cm-nél is nagyobb volt) harapásának nyomait, amelyeket, mint tandíjat könyveltem el. Később kéjjel csúsztattam be két újjamat kopoltyúik nyilásán, és élvezettel ráncigáltam ki eltátott szájukból a horgot. A haláldásnak csakhamar vége lett. Tovább mentünk és feljebb a nagyobb szikláknál próbálkoztunk. A levegő fojtottabbá vált, a hullámok minden ellenkező reményünk dacára erősödtek. Izzadság csurgott valamennyiünk arcáról s az egész világ táncot járt körülöttünk. A sziklák között már vagy négy hasonló szándékú hajó dülöngélt, táncolt összevissza. Szerencsénk határozottan tűnedezőfélben volt s a helyzet kellemetlenné vált.  

Jellegzetes újzélandi magán család ház

"Ward" fürdő Rotoruában

De nemcsak az ember, de a hal sem szereti a tenger erősen hullámzó részeit, különösen a sziklák között. Tengeri beteg lesz ő is fél a sziklákhoz ütődéstől. Valamennyi kiúszott a nyilt tengerre. Ami maradt, azt kifogták előlünk. Hiábavalónak bizonyult, hogy jónéhányan, köztük öreg tengeri fókák, kiadtuk a tengernek az engesztelő áldozatot. Neptunus hajthatatlan maradt. Vissza, ez volt mindnyájunk hő vágya.

Kaikohei kráter, szénsavas tó, higanytartalommal

Jellegzetes táj Auckland tartományban

De, mint kétségbeesés után a reménysugár, visszamenet az öböl közepe táján a fojtogató köd, amilyen hirtelen jött, úgyszólván másodpercek alatt eltűnve egyszerre oly csodaszép idő szakadt reánk, amilyent csak subtropikus vidékeken tapasztalhat az ember. A tenger színe olyan lett mint a tej, a levegő enyhe s valamely távolról hozott virágportól illatos, tiszta, a napsugár ragyogó és nem tüzes. Távoli sárga partok és zöld mezők fénytől megittasult színei valamennyiünkre olyan lenyügöző hatást gyakoroltak, hogy szólni nem tudtunk a gyönyörűségtől. Úgy éreztük, mintha súlytalan testtel az örökkévaló mindenségben lebegnénk.

Mount Egmont, az újzélandi Fujiyama

Wanganu folyó egyik részlete

Zsinórjainkat újból kivetettük, szerencsénk hál’ Istennek visszatért. Halászszenvedélyünk teljes kielégítését azonban mégsem értük el. Szomszédom szerencsésnek látszó, de tulerős előjelek után, hosszas küzdelemmel, jókora cápafiókot húzott ki a habokból. Hajófenékre hajítottuk. Hárman alig tudtuk agyonverni. Hihetetlen vadság és szívósság van ezekben a tengeri tigrisekben. Amint sejtettük, ezek után eredményes horgászásunknak befellegzett. Ahol cápák jelennek meg, a mi jó halaink elmenekültek.

Kazalrakás Újzéland déli szigetén

Jellegzetes újzélandi gyümölcsös-kert

Fájó szívvel búcsúztunk el a csodás tájtól a hazamenet buzgó haltisztítással igyekeztünk elnyomni bánatunkat, amit enyhített az a kedves szokás, hogy a zsákmányt közöttünk a legöregebb igazságosan kisorsolta. Mindegyikünkre jutott vagy 5 kg.

Matheson tó és környéke

Chrisichurch város főtere

A hulladékkal még ezenfelül pár száz körülöttünk vijjogó sirályt is boldoggá tettünk.”   

Kanieri tó

Mitre-csúcs, Milford fjordban, Újzéland déli szigetén

Donner műve két nagyon jól elválasztható részből épül fel. Az első, oldalszámban kisebb részben a kivándorlás lelki, gazdasági, társadalmi és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik. Gyakorlatilag egy kivándorlási kisokost ír, amelyben az Új-Zélandra vágyóknak ad fontos és hasznos információkat, személyes tapasztalatai alapján. Három útirányt vázol fel, melyek közül az első Londonból a Panama csatornán keresztül Wellingtonig tart, a második Gibraltáron át a Földközi tengeren, Vörös tengeren és az Indiai Óceánon át Ausztrália érintésével Aucklandba ér, míg végül a harmadik Dél-Afrika megkerülésével a második verzióhoz hasonló úton éri el a célállomást. Gyakorlati tanácsaiban még a 21.681 km-es út költségvonzatáról is részletesen ír a szerző. Ezt követően saját Panamán keresztül vezető úti élményeit meséli el és csak ezután érkezünk a könyv második nagy blokkjához, amely már a címben is szereplő Új-Zélandról szól.

Az útitervek rajzos vázlata

A Panama csatorna térképe

A mű eltér a hagyományos útleírásoktól, hiszen a szó klasszikus értelmében vett utazás ezen esetben a könyv kisebb részét teszi ki. A szerző és családja Wellingtonba érkezését követően a világ 75. legnagyobb területű országában az új, szülőhazától távoli élet kialakításán dolgozott, melyet nagyon érzékletesen mutat be a könyvben. Szerethető és olvasmányos a mű, melyben sok érdekes információt kaphat az olvasó a szigetről, az ott élő maorikról és a hétköznapi élet számos egyéb területéről is. Donner műve azonban tartogat mindezek mellett egy kis pluszt is, ami miatt olvasásakor sok ponton nagyon aktuálisnak éreztem az amúgy közel 80 éves művet. A kivándorlás vagy elvándorlás a mai Magyarország lakosságának jelentős részét érintő aktuális kérdés. A „Menni vagy maradni?” kérdésre oly sokan keresik a választ, melyben azt gondolom, sokaknak segítene Donner művének az elolvasása. A külföldi új élet kialakításának a nehézségétől, az ott átélt örömökön és sikereken át a honvágy mindent elsöprő érzéséig, sok olyan helyzetet mutat be a szerző, melyet valószínűleg a ma útnak indulók sokasága is át fog élni.

Mount Egmont, az újzélandi Fujiyama

Donner Kornél az egykötetes szerzők közé tartozik az ELBIDA projektben, hiszen a témába vágó egyéb műve nincs. A szerzőtől tehát búcsúzunk, ugyanakkor a térségtől nem. Új-Zélanddal már eddig is találkoztunk a blogban, például Festetics Rudolf „Emberevők között” című művében és ezt követően is több kötetben fog szerepelni a James Cook brit felfedező által feltérképezett sziget különös világa. Addig, azonban míg ezek a művek sorra kerülnek a blogban, Donner Kornél művét ajánlom bátran, hiszen az egyik legjobb Új-Zélandról szóló útleírás ez, magyar szerző tollából.