2017. december 28., csütörtök

Anatóliai képek

1885-öt írtunk, amikor a most bemutatott mű szerzője először Kis-Ázsiába utazott. A következő években még további két alkalommal járta be a vidéket. Alapvetően mindhárom utazása egyfajta nyelvészeti és néprajzi tanulmányút volt. Az utazások során Anatólia (Kis-Ázsia), Márvány-tengeri partvidékén folytatott nyelvészeti kutatásokat. Az 1885-1886-os tanulmányútjából született meg a szerző, Dr. Kúnos Ignácz talán legismertebb műve, mely „Anatóliai képek” címen került a korabeli olvasóközönség elé. A különleges mű 1891-ben jelent meg Budapesten a Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatal gondozásában. A mindössze 139 oldal terjedelmű könyvben összesen 10 eredeti kép található.




Dr. Kúnos Ignácz nyelvész és  turkológus, 1860. szeptember 22-én született Hajdúsámsonon. Nevét 1881-ig Lusztig Ignáczként használta. Zsidó családban született, apja kereskedő volt. A középiskolát a Debreceni Református Kollégiumban végezte, majd 1879-ben a Budapesti Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Elsősorban nyelvészeti előadásokat hallgatott. Doktori és tanári oklevelét 1882-ben szerezte meg. Mestere, Vámbéry Ármin hatására, valamint Budenz József és Goldziher Ignác ösztönzésére, érdeklődése az 1880-as évek közepén a török nyelv és filológia felé fordult. A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával 1885-től kezdve, öt éven át Konstantinápolyban élt, ahol a török nyelvet és kultúrát tanulmányozta. 1885-től 1890-ig tartó konstantinápolyi tartózkodása során beutazta Ruméliát, Anatóliát, Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot. 1890-ben kinevezték a Budapesti Tudományegyetemre a török filológia magántanárává, ahol 1902-től címzetes nyilvános rendkívüli tanárként oktatott. 1899–1919 között az újonnan szervezett, Keleti Kereskedelmi Akadémia munkáját irányította igazgatóként. 

Dr. Kúnos Ignácz

Az első világháború idején, 1915-ben az esztergomi és egri hadifogolytáborokban élő kazáni és krími tatár raboktól jelentős népköltési anyagot gyűjtött. 1919-től 1922-ig a Budapesti Egyetem Keleti Intézet néven működő akadémiájának igazgatói tisztét töltötte be, majd 1922-től a török nyelv előadó tanáraként oktatott az egyetemen. 1925 és 1926 nyarán a török kormány meghívására az isztambuli és az ankarai egyetem vendégprofesszora volt, majd ő szervezte meg az isztambuli egyetem folklorisztikai tanszékét. A második világháború során 1945. január 12-én, Budapest ostroma során 85 éves korában vesztette életét. Török népköltészeti gyűjtéseinek és a török népmesekincs feltárása miatt saját korának európai szinten egyik legelismertebb turkológusa volt. Tudományos eredményei elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1893-ban levelező tagjai közé választotta. 1889-től a párizsi Ázsia Társaság külső tagja, 1899-től a Német Napkeleti Társaság tiszteletbeli tagja és a helsinki Finnugor Társaság  levelező tagja volt, emellett a Nemzetközi Közép- és Kelet-Ázsia-kutató Társaság alelnöki tisztét is betöltötte.
  
Részlet a könyvből:

„A szmirnai útat követtük további utazásunkban. Az olimpustúli vidék a dombosba csapott át és a naponként váltakozó török falvak ugyanazt a képet mutatták mindenütt. Kezünkben az emir-námé-val (parancslevéllel), melyet a kormány burjuruldu-ja alapján a kormányzó pasa állított ki, a falu vagy helység vendégei voltunk mindenfelé. A karaván-szeráj a szállónk, a község emberei a házigazdánk. Soha pénzzel a vendégszeretetet meg nem fizethettük. A csaus meg az egyik zejbek visszatért, még Ömer efendi is elmaradt tőlem, jóllehet nem a maga jószántából. Nem volt meg a kellő tezkeré-je (útlevele), meg az engedélye, újat pedig nem egy könnyen kap a szofta.

Zejbek

Másodmagammal folytattam hát az útat, meg az új csaussal, a kit a sztambuli nagy írás erősza­kolt rám. Brussza vidékéről a szmirnaiba igyekeztem, az északi zejbekek földjéről a déliekébe. A voltaképi zejbek fészek külömben is ott van az ájdini kerületben és csak később húzódoztak el felfelé, midőn szorongatni kezdte őket a kormány.

Zenélő csengi

Elbúcsúztunk a falubeliektől, jó darabig még el is kisértek bennünket. Lefelé vezetett az útunk az olimpusokról és ott csillámlott előttünk az Apollónia tava, melyet egy jókora nagy csónakkal, az úgynevezett szándál-lal szeltünk át. Zejbekes alakok voltak a csónakosaink, noha zejbek eredetüket ugyancsak titkolták előttünk, főleg a fegyveresünk előtt. A hol hegyek nincsenek, ott zejbek se lakhatik el. És rámutattak a tavon túli nagy síkságra, a melyről ott sötétellett elő egy város, a görögök lakta Mihálics. Itt már ezek közé helyezkedtem el, mert ők voltak a város urai. A szokásos vendégszeretettel fogadtak ők is, de inkább az idegent, a frenk-et tisztelték bennem és nem a vendéget, a müszáfir-t. Számítás volt a barátságuk s vigyázva kisérgették a lépteimet, hogy valahogy más le ne foglaljon előlük. Minél közelebb értük a tengert, annál ritkább a törökség. Mintha menekülni akarnának előle, úgy vonulnak beljebb a szárazföldbe és tódulnak helyükbe az örmények, meg a görögök és szaporodnak jobban és boldogulnak könnyebben. Mihálicstól kezdve a Kara-szu (Fekete-víz) nevű folyó mentén haladtunk, görög és örmény falvak közt és útunkba esett még egy másik nagy tó, a Mániász tava. Itt szállottunk meg egy tómenti kis faluban, ezúttal örmények vendégekép. E falutól Bándermá-ig vezetett az útunk, a Mármara egy másik kikötő városáig és előttem állott a nyílt tenger, az ő beláthatatlan nagyszerűségében. Vonzott e látvány szirénája és hajlottam a csábító szóra. Tengerre kerültem.

Rámázáni mulatozás

Nagyobb kerülővel akartam a szárazföldi nyügös utazást kipihenni. Egy másik kikötőbe mentem, a hol Egyiptomba induló hajók voltak és hatodnapra már ott sütkéreztem Afrika kánikulájában. Alexandriából Kairóba menet Tántá-ban állapodtam meg és sztambuli bará­tom­nál, Juszuf Számih-nál, a tántái iskola török tanítójánál telepedtem le egy időre. Arab városban törökök közt. A nyár legforróbb évszaka köszöntött ránk és mennél tovább maradtam a Nilus-menti városkában, annál jobban szoktam az életükhöz, annál inkább barát­koztam a szokásaikkal. Itt szándékoztam kihúzni a nyarat és csak ősz felé indulni vissza Kisázsiába. Juszuf barátom pedig egyre arról gondoskodott, hogy elhatározássá váljék e tervem. Egy kisázsiai telep volt a város közelében, nem rég ide költözködött emberek Kónia vidékéről. Közéjük telepedtünk mi is és hozzá láthattam a török tanulmányaimhoz, arabok lakta földön, a piramisokhoz közel. Annál becsesebb volt Juszuf Számih segítsége, mert maga is Kónia vidékebeli volt. Emberséges barátom egész Kairóig kisért el innen. A szuezi csator­nán keresztül Port-Száid-ig, innen meg a szíriai partok mentén Cziprus-ig vitt el a tengeri gőzös, egy rozzant kedivei alkotmány. Tengerre került szenvedéseimnek örökké emlékezetes tanyája. Úgyszólván a vihar hajtott bennünket Görögországba és vesztegzárral adóztunk a hellén föld előtt. A megpróbáltatásoknak még egy éjszakája és ott voltunk Szmirná-ban, Anatóliának legszebben épült városában.

Karagöz és Hádsejvát

Körszínjáték (orta-ojunu)

Szmirnát Gyaur-Izmir-nek (Hitetlen Szmirnának) nevezi a török, mert több benne a keresz­tény, mint a mohamedán. Főleg a görög millet (nemzet), melynek pompás negyede ott húzó­dik el a tengerparton, a szépen épült rakodó mentén. Görög és európai foglalja el az egész völgyet, a legszebb házakban ők laknak és a leggazdagabb jövedelem az övék. A törökök jó része csak tengődik mellettük. Ott húzódik el az ő negyedük a hegyoldal felé, csak éppen a konák őrködik a parton, a váli pasa (kormányzó) rezidencziája. Szmirna nem annyira a törököknek, mint a görögöknek a főhelye. De gyülekezője egész Levánténak, külömböző világrészek különféle embereinek. A mi Sztambulnak a nagy hídja, az Szmirnának a kikötő utczája. Csakhogy amott tömöttebb a sokaság, emitt meg különfélébb, amott gazdagabb, emitt meg változatosabb. De változatosabb a piacza is, és három világrésznek a közelsége ide halmozza össze az árúit. Kisázsia fügéje és mazsolája mellett Egyiptom datolyája meg banán­ja, emitt Szmirna szőlője és Jaffa narancsa, amott az usáki szőnyegek, meg az indiai kelmék. És mind ez változatos gazdagságban és a lehető legkülömbözőbb módjaival a szárazföldi és tengeri közlekedésnek. A messze tengerekről jövő hajók mind ide térnek meg a szmirnai kikötőbe és a kolompoló tevekaravánok ide lomháskodnak el, a csársi sikátoraiba. És e világ­zaj elől egyre húzódik a török, egyre pusztul a zejbek. Faházacskáit a hegyoldalra építi, és míg a levántei a tengerparton tartja a pihenőjét és ott bugyogtatja a török világ legjobb nárgiléját, addig a város török ura csak a magasról mereng el a tengeren és onnan nézi a nyüzsgő életet, az idegen hajóknak árbocz-erdejét.

Török tánczosnő

Ma már nincs is otthonja a zejbeknek a hazájában. Nem úgy mint régebben, a mikor még egészen az övék volt a város és ők uralkodtak a tengeren, a partokon, meg a hegyeken. Még a sztambuli kormánynak is ellene voltak és utolsó harczukat is ott vívták el a konákban a pasa embereivel s az ország katonáival. Csak nem régiben történt, 1885-ben. Lázadozóban voltak a zejbekek és sem adót nem akartak fizetni, sem pedig a törvényeknek engedelmeskedni. Csellel fogott ki rajtuk a szmirnai pasa. Oda rendeli őket a konák udvarába és mialatt hitegette őket, hogy megkapják a kiváltságaikat, katonasággal véteti őket körül és jó részüket leöleti. Alig menekült belőlük egy-kettő. Csak nagy ritkán mozdulnak ki azóta Ájdin-ból, az ő voltaképi fővárosukból. Kádri bej beszélte el nekem e történetüket, az ájdini kerület nagy tudo­mányú és előzékeny defterdár-ja (pénzügy igazgatója). Monarchiánk ottani képviselője a magyar Rémi, szintén lekötelező szivességgel bánt velem és nem egy tanácsának köszön­hetem, hogy Kisázsia legfélelmetesebb vidékén is bántatlanul járhattam. Épen azokban a hetekben, mikor a zejbek rablók egész Szmirnáig merészkedtek és konzulunk egy alattvalóját is a hegyek közé hurczolták.

Éjjeli őr (bekcsi)

Felszerelve a szükségesekkel, neki indultam Ájdin-nak, a zejbekek fővárosának. Az angol gőzös eleintén kisebb völgyeket szeldelt át, majd alagútakat tört keresztül és oly vadregényes vidékekbe vezetett, a minőket csak a brusszai Olimpuson láthattam. Klasszikus földre jutottunk az efézusi romoknál, a törökök Ájá-Szoluk-jánál. A hegyek itt meredeznek a leg­magasabban és ez a vidék a tanyája annak a számos zejbek és jürük törzsnek, mely menekül a városi uralom elől, hogy csak függetlenül és szabadjára élhessen. De tanyája egyúttal a leg­veszedelmesebb rablófészkeknek is, a ‘türk’ világ leghirhedtebb betyárjainak. A városokban megszelidülnek és eloszmánliasodnak, mezei munkához látnak és állandó lakáshoz szoknak. De nem úgy a nagy környék, a szmirnai meg az ájdini fensík. A körülötte levő falvak meg­annyi vándor telep és a vidék zordon hegységeiben százával ólálkodnak még a kisázsiai türkök különféle törzsei. Együttesen zejbek-nek nevezik őket, mely szó régebben csak egy törzsnek a nevét jelentette. Ma már elveszőben az ethnográfiai jelentőségük és a mióta állandó lakóhelyre kényszerítik őket, szemlátomást pusztulnak és eredeti jellemvonásaikból is sokat veszítenek. A zejbek ma már csak rablót, hegyek között barangolót jelent. Nem úgy mint régebben, a mikor még városokat és falvakat uraltak és efé-nek nevezett vezéreik alatt függetlenül éltek s a török uralomról tudomást se vettek; ha csak akkor nem, mikor harczra került köztük a dolog. Századokon át tartott ez a küzdelem, Anatólia legvéresebb testvér­harcza, de elvégre is a szmirnai pasa győzött, a sztambuli uralom eszméje. Az egykor oly büszke faj, mely Anatólia őslakójának és szeldsuki ivadéknak vallja magát, ma még a fegyverhordástól is el van tiltva és csak falvakban ha teleaggathatja övét kedvelt fegyverével, a hosszú nyelű jatagánokkal. Még csak nem is oly rég, hogy felhagytak a kóbor élettel.”

Jürük-sátor

Dr. Kúnos Ignácz műve egy egészen különleges kötet. Egy klasszikus útleírás jókora rész nyelvészeti és néprajzi adalékkal. Az útleírás illetve földrajzi adalékok azonban inkább csak keretet adnak a műnek és nem a középpontja annak.  A szerző célja utazása során az volt, hogy megismerje a török népnyelvet, a nyelvjárásokat és a költészetüket. Természetesen nem pusztán a verbalitás érdekelte, hanem  a török nép gondolkodása, szokásaik és hagyományaik is. Öt évig tartózkodott a törökök között a Magyar Tudományos Akadémia támogatásának köszönhetően. Az öt év alatt gyűjtött és feltárt népköltészeti anyag nagysága óriási volt. Dr. Kúnos Ignácz kutatómunkája eredményeként az egyik legjelentősebb turkológusa lett saját korának. A kötetben számtalan dal és vers található, melyet a szerző fordított magyarra, ahogyan Ő mondja, „ritmusokban fordítottam le, ugyanannyi szótagszámmal és az eredetinek megfelelő rárimelésekkel”. Inkább a nyelvi hűségre törekedett és kevésbé a költészeti szépségre. A török nép mondáit kutatva több magyar vonatkozású  monda is előkerült, mint például a „magyar arany” mondája vagy az a keleti néprege, aminek mása a „Jóka ördöge” porregében  található meg.  Nagyon izgalmas megismerni a műben azokat a népszokásokat, hagyományokat, amelyek a korabeli török nép sajátjai voltak, mint például a zejbek legények leányrablása, lakodalmi szokások vagy éppen a bajnokversenyek hagyománya. Összefoglalva tehát egy egészen kivételes munkával van dolgunk. 

Népmesélő (meddáh) Brusszában

A ritka és nehezen beszerezhető a mű, igazi kuriózum, amely papír alapú könyv formájában kevesek számára elérhető, ugyanakkor az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában fellelhető és ingyenesen letölthető elektronikus könyv formájában.  Az „Anatóliai képek” nem az egyetlen műve a szerzőnek, hiszen Kúnosnak nagyon komoly írói munkássága van. Az ELBIDA projektben tehát még nem búcsúzunk a szerzőtől, hiszen hamarosan ismét érkezni fog egy újabb izgalmas munkájával.

Bajnokverseny (pehliván)


Dr. Kúnos Ignácz műve a 2017-es év utolsó bemutatott antik utazással kapcsolatos könyve. Az idei évre tehát búcsúzik az ELBIDA projekt és egyben köszönöm az olvasóknak az egész éves és szerencsére egyre növekvő figyelmet. Jövőre tovább folytatódik az antik kötetek bemutatása, de addig is kívánok minden kedves olvasónak, kellemes ünnepet és boldog új esztendőt.