2017. december 13., szerda

Délfranciaországból

Uti vázlatok

Maszlaghy Xavér Ferenc ritka könyveiből talán a most következő „Délfrancziaországból. Uti vázlatok” című műve a legismertebb. Maszlaghy szeretett utazni és életének egy bő tizenöt éve alatt beutazta Európa egy jelentős részét. Több útjáról is érdekes útleírást készített, amelyből a Franciaországról szóló műve a Házi Könyvtár XX. köteteként jelent meg. Nem nevezhető klasszikus útleírásnak, hiszen nem kizárólag az utazás során látottakról, átéltekről szól, hanem vannak benne történelmi kiegészítések és egyéni impressziók is. A mű 1875-ben Budapesten a Szent István Társulat gondozásában jelent meg, összesen 374 oldal terjedelemben. A könyvben egyetlen kép vagy illusztráció sem található. 




Maszlaghy Xavér Ferenc esztergomi prépost-kanonok és választott püspök, 1839. november 14.-én született Pesten. Középiskoláit Pesten végezte a bölcseletet, mint növendékpap 1859–60-ban Nagyszombaton, míg a hittudományokat Esztergomban hallgatta. Növendékpapként 10 arany pályadíjat nyert. 1864. július 26-án miséspappá szentelték fel és Karancsságra küldték káplánnak. 1865. augusztus 4-án érkezett Muzslára és folytatta munkáját. 1866. augusztus 24-én Pálffy Mór gróf fiainál lesz nevelő. Sokat utazott, így 1867-ben beutazta Közép-Németországot, 1870-ben Svájcot, 1872-ben Németországot, 1873-ban a Rajna vidékét, 1874-ben Dél-Franciaországot, a Provence-t és a Pireneusokat, majd 1875-ben ismét Olaszországot és 1882-84-ben a Német birodalmat. 1869. október 5-től a pozsonyi gimnáziumban hittanár és jogakadémiai hitszónok volt. 1871-ben a magyar irodalom és görög nyelv tanárává nevezték ki az esztergomi érseki líceumhoz, majd 1875 februárjában hercegprímási szertartóvá és levéltárnokká. 1880-ban szentszéki főjegyző lett. 1878-ban Simor bíbornokot Rómába kísérte és tagja volt a konklavénak, ahol XIII. Leó pápa titkos kamarásának nevezték ki. 1881. január 1-jén a budai királyi várpalota plébánosává, 1882. december 23-án Zsigmondról nevezett címzetes préposttá és a Szent István Jobbjának őrévé, 1889. december 20-án esztergomi kanonokká nevezték ki. Komáromi főesperes, a német lovagrend Mária keresztes vitéze, a római pápa házi főpapja, a román koronarend középkeresztese volt. Szenvedélyes porcelángyűjtő volt, amely gyűjteményét később a városi múzeumnak adományozott. 1915-ben a Szent István Akadémia III. osztályának alapító tagja volt. 1917. április 20.-án hunyt el, 78 éves korában, Esztergomban.

Részlet a könyvből:

„Ismét egy sorvadó test a szabadban. Aigues-Mortes, a holt vizek városa. Ugy látszik, az ujkor vívmányai elől szaladó középkor nagy sietségében itt felejté e várost óriási falaival, merész tornyaival, időt múló roppant erőditményeivel, s azóta ott áll né­mán, egyedül küzdve, harczolva az idők hatalmával s nem engedve annak egy kövecset. Les Baux ugy tünik föl, mint egy óriási százados cser, melyet a vihar kidöntött s mélyében lassú szúféreg rágódik, mely észrevétlen, de bizton pusztit; Aigues-Mortes fenn áll most is, egyenesen, merészen az égnek nyúlva, bár lombjait az idők leszaggaták. Les Baux varázsereje a művészetben rejlik, mely előállitá; Aigues-Mortes művészete azon csodás erőben, melyet együtt összesítve hiába keresnénk másutt. Ez is egy darab a középkorból, teljesen sértetlenül, kevesebb művészettel, de annál több erővel. Amazt a középkori nemes művészet emelé, ezt ama vashatalom, mely a középkornak tulajdona volt; az védhelye volt a tudományos művészetnek, ez a jognak. Mindkettő, mint a kö­zépkor két nagy eszméjének symboluma, még mindig fennáll s nem ismer végpusztulást.

Lyon

Lourdes

Már Lunelen túl csakhamar feltünnek a látharon a sötét, komor falak, a szegletes és gömbölyű tornyok, melyek mintegy a földből látszanak kinőve lenni. Közelebb jövén, mindinkább kivehetők a phantastikus alakú erőditvények, mintegy öröklétre épült körfalak, a nehézkes, lomha tornyok a déli nap fé­nyétől s a fölöttük elvonult viharoktól sötétbarnára festve. Körültük vidám rét, mező helyett dögleletes bűzt gőzölgő mocsárok, sással, náddal benőtt ingoványok, melyek közepéből mint egy elátkozott vár, nyugalmat nem találó kárhozott szellemek félelmes tanyája emelkedik ki a sötét kőhalom. Rovátkos szaggatott teteje messziről olyan, mintha a földöntúli erők hányták volna széjjel. Csak ha egészen közel jövünk, veszszük észre, hogy a kiálló tornyok csücskei, a csipkés falak, az óriási kapuk nyujták e bizarr látományt. Ott fekszik a büzhödt mocsároknak közepette, mint egy kővé aszott óvilági szörnyeteg, szétterpesztett lábaival és karmaival, guggolva a napfé­nyen; nyitott kapui mint nyitott üres szemek bámulnak a közeledőre. Ez Aigues-Mortes.

Morteau 

Korabeli életkép Franciaországból

Különös érzés fogott el, midőn e második holt város falai közé értem. Nem volt abban ama fájó vigasztalás, melyet Les Bauxban éreztem. Aigues-Mortes ijesztő, megdöbbentő hatást tesz arra, ki falai közé lép. Mintha egy óriási börtön előtt állana, elképzelve mindazon szerencsétlenek siralmas sorsát, kik ezen érzéketlen rideg falak között elsenyvedtek. Pedig Aigues-Mortes nem volt börtön, hanem határvár Provence védelme a földközi tenger részéről, mely még a régi időkben sokkal közelebb volt a városhoz, s ha nem is látott fényes napokat, emléke még sem oly szomorú a történelemben. De külsején oly erős oly imposans vonásokban irta le magát a középkor, hogy a jelen embere ezen egyetlen helyről el tudná ítélni az egész kort, melyben létrejött. Ezen hatást tette rám is. Azon korban, midőn ezen roppant erőd épült, még bujdokolnia kellé az igazságnak, vastag, megvíhatlan falak közé menekülnie az erőszak elől; azon korban a hatalomnak kellé képviselni a jogot, az erőnek az igazságot, különben nem lett volna szükség ily egész emberéletet elemésztő óriási erődítményekre.

Altar of St. Roch

Nimes

A nyomasztó benyomást épen nem enyhítek a várfalakon belül megpillantott modern házak, elég széles utczák; számra oly csekélyek azok, hogy csak röpke pillanatokra feledtetek velünk, hol vagyunk. A legtöbb épület még a régi állapotban van, a hogy sz. Lajos idejéből hátramaradt, barna, kemény szikladarabokból egymásra rakva, apró fatáblákkal ellátott ablakokkal, alacsony tetővel. A házak mentében, a piaczok szögleteiben fölverte magát a fű, utczai gaz, mely különböző nagyságú dombokat képezve, szomorú elhagyatottságra s nemtörődésre mutat. Embert alig láttam az utczákon. Oly néma és holt itt minden, mint Les Bauxban. Csak néha az utcza végén látni valamely különös formájú idegent, vezetőjével nagy sebten feltűnni, majd ismét elveszni. Ezek is egyenkint jőnek néhány órára, s azután futnak vissza mint a halottas koporsótól. Aigues-Mortes-on mintha átok feküdnék; ritka tourista látogatja, még ritkább, hogy valaki ott töltse az éjt. E helynek nappala is oly szomorú; költőietlen, kedélynyomasztó, hogy boldog az utas, ha elhagyhatta. Nagy vezeklőnek kellene magát éreznie, ki elhatározná önként, hogy örökké itt lakjék.

Korabeli életkép

Korabeli életkép

A város főpiaczán, hol mégis némi életjellel találkozunk, áll szent Lajosnak szobra. Igénytelen, szomorú emlék, bár Pradier mesteri kezétől eredt. Aigues-Mortes e lovagias nagy királynak, a középkor e fenséges, kiváló alakjának köszöni létét. Ő emeltété ez iszonyú falakat, e rémes nagyságú tornyokat, erkélyeket, melyek feladata volt a tenger felől jövő ellenségnek útját állni. Innét indult ki 1248-ban aug. 25-én 800 gályával s negyvenezer keresztes vitézzel a hetedik vagyis utolsó hadjáratra. Valódi lovag volt, kora legnemesebb szellemében. Midőn a hatodik sikertelen hadjáratból visszatért, ugy állitá magát anyja, az erőslelkü, s nagyszellemű Blanka elé, mint ki adott lovagi szavát nem válta be. Uj hadjáratra készült. Mintha érezte volna, hogy szép hazáját soha sem fogja viszont látni. Ugy is történt. Szent Lajos, mint király, bajnok és hős meghalt adott szaváért idegen földön, messze országától. Itt hangzottak el utolsó búcsúszavai, s itt mondott Isten-hozzádot a franczia nemesség utolsó virága, mely lovagias kirá­lyának sorsát osztá. Azóta több mint hatszáz év múlt el, de a história megőrzé nevét. Tán a romboló idők folyama azért kimélte meg e helyet, hogy egykori hő­sének emlékét, mely e helyhez füződött, föntartsa. Vallásos franczia mainap is kegyelettel gondol e helyre, s ugy tekinti mint egyetlen fénypontot Aisgues-Mortes múltjában.”

Avignon

Bataille de Sedan

Maszlaghy Xavér Ferenc dél-franciaországi úti beszámolója élvezhető olvasmány. Írom ezt azért, mert több esetben kérdésként kapom a blog olvasóitól, hogy nem túl régies-e az adott mű nyelvezete. Jelentem régies, de nem zavaróan. Lesz majd a későbbiekben olyan kötet is, amely gyakorlatilag élvezhetetlen nagyon régies nyelvezete miatt és maximum csak, mint különlegesség értékelhető, nem pedig olvasmányélményként. Maszlaghy műve egy igazi szubjektív élmény és úti beszámoló. Az előszóban már jelzi a szerző, hogy nem célja tudományos munkát írni, hanem követve az addig megjelent három útleírásának szellemét, három forrást használt: „történelmet, az életet, s kedélyem világát”. A műből erősen érződik Maszlaghy vallásossága, amely azonban egyáltalán nem válik a mű hátrányára csakúgy, mint a meglepően üdítő humora sem. A szerző Genfből indul és végigutazza Franciaország déli részét Lyon, Avignon, Vaucluse, Tarascon, Arles, Aigues Mortes, Nimes, Cette, Toulouse és Lourdes érintésével. Minden apró momentumáról beszámol utazásának, melyből sok érdekes dolog megtudható az 1860-as évek Franciaországáról.

Avignon

Pau Le Palais de justice


A könyv időről-időre feltűnik aukciós portálokon vagy internetes antikváriumokban, nagyon változó állapotban és áron. Egy-egy jobb példánynak megkérik az árát, de azért nem szökik extrém magasságokba, így szerencsével talán a legegyszerűbben beszerezhető Maszlaghy kötet ez. A Debreceni Egyetem elektronikus Archívuma azonban ez esetben is segítséget nyújt azoknak akik „csak” olvasni szeretnék a művet, hiszen ahogy a blogban megjelent kötetek egy részénél, úgy itt is ingyenesen letölthető a mű és szabadon elolvasható elektronikus formában. Maszlaghy Xavér Ferenc első műve ez a blogban, melyet több is fog követni. Az ELBIDA projekt alapját képező gyűjteményben jelenleg már megtalálható a szerző több kötete, de még koránt sem a teljes Maszlaghy életmű. Gyűjtőként tehát nyitott szemmel járok és keresem a még hiányzó műveket, de az idő alatt is míg keresgélek, biztosan találkozni fogunk itt a blogban Maszlaghy Xavér Ferenc újabb, különleges úti beszámolójával.