2018. január 31., szerda

Keleti életképek

19. század egyik legismertebb magyar tudósának, Vámbéry Árminnak három kötete szerepelt már a blogban, amelyek mindegyike a megunhatatlan kategóriát képviselik számomra. Időrendben a következő műve, mely illik az ELBIDA projekt témájába, „Keleti életképek” címmel jelent meg. Vámbéry egész fiatalon jutott el Ázsia olyan részeire, ahol előtte kevés utazó járt. Megismerte szokásaikat, hagyományaikat és hamar magával ragadta ez a misztikus keleti világ. A „Keleti életképek” című művében azt a világot mutatja be, amely elmondása szerint „varázshatalmat” gyakorolt rá. A különleges kötet 1876-ban jelent meg Budapesten az Athenaeum Társulat gondozásában. Az összesen 417 oldalas műben egyetlen kép sem található. Vámbéry Árminról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Közép-Ázsiai utazás” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.




  
Részlet a könyvből:

„Azon élvezetek közt, melyek a moszlimhitű Ázsia egész széltében és hosszában elterjedtek, a dohány és a pipa úgy szólván első sorban állnak. Azok ott nem fényüzési cikkek, hanem nélkülözhetetlen élvezeti tárgyak, és ugyanazon jelentőséggel bírnak Stambulban a főúri palotában, mint a szegény közép-ázsiainak nemez sátrában, ki bár kenyeret soha se látott és soha sem evett, egy jó harapás füstölt lóhús, vagy pedig egy ital savanyús "kumis" után legfőbb élvezetet talál pipájában. Vajjon Európából, vagy Khinából jött-e át a dohány nyugat Ázsiába, ez a kérdés már gyakran vita tárgya volt. A feltevés, hogy a mennyei birodalom hajfonatos fiainak apró rézpipája a khinai befolyással egyetemben már korán megtalálta az utat a mongol sivatagon keresztül egész a Tien-san hegységig, nem egészen jogosulatlan; azonban mégis téves; mert a tény, hogy a dohány a középkorban még ismeretlen volt Keleten, már azon körülményből is kitünik, hogy Mohammed tanainak magyarázói a bódító élvezetek tilalmáról szóló értekezleteikben csak újabb időkben tesznek említést e növényről; másrészt e felfogás azáltal is támogattatik, hogy sem a török, sem a persa és tatár, szóval semmi keleti irodalomban sem bírtam felfedezni a dohány nyomát. A költők, kik szerelmet, bort, virágot, zenét s az élet egyéb gyönyöreit oly különbözőleg s oly szenvedélyesen megénekelték, a dohányról, a keletiek e főélvezetéről bizonyára meg nem feledkeztek volna. Képzeletük csak ismert tárgyakkal játszik s egyedül csak a dohányélvezet újságának tulajdonítható, ha még eddig nem talált dalnokot.

Szamarkand

Hogy az ismert közmondás: "Úgy pipázik mint a török," igen régi eredetű volna, abban már azért is kételkedem, mert azon törökök, kik Európa délkeleti részén kellemetlen látogatásaikat szokták volt tenni, még nem kötöttek volt ismeretséget a nikotinnal, minthogy csak IV. Ahmed Szultán uralkodása alatt adatik ki a parancs, hogy a dohányfogyasztást meg kell akadályozni. Igaz, hogy ma éppen az Ottomán császárság az, melyben úgyszólván cultusszerüleg hódolnak a dohánynak. Rumeliában, még pedig a nagy macedóniainak szülőföldjén terem a dohányok királya, leginkább pedig a Szalinichtól észak-keletnek fekvő kis helységben: Jenidise Vardarban. Ezen apró, sárgásbarna növény hetekig, sõt gyakran hónapokig száríttatik a hazai talajon, azután kis csomagokba (bogcse) göngyöltetik s csak, miután már éveken keresztül feküdt a dohányárus raktáraiban, tiszteltetik meg az Aala Göbek-névvel, a stambuli inyencek által. A selyemszál vékony sárga vágott dohánynak aztán ugyancsak nagy is az értéke a császári palotában s a szultán háremében, s nem kevésbé a magas Portánál, hol a titkos minisztertanács sűrűn felszálló fűszeres füstfellegek közt végzi a fontos államügyeket. A pipák, a szár, valamint a szopóka is, melyek e legjobb dohány élvezetét közvetítik, ennélfogva különös gonddal választatnak és gondoztatnak. Az agyag pipának a Findiklibeli (Kanstantinápoly egyik negyede) Haszan-féle gyár bélyegével kell bírnia, a hosszú jázminszárnak, a selyembársonyszerű kéreggel, Brusza ültetvényeiből kell származnia, a szopókának átlátszó, tiszta borostyánkőből kell lennie az utolsó divat szerinti alakban faragva, s a zivána (vékony csövecske, melyre rátétetik) az első esztergályos műve. Csak az ily tökéletes dohányzó készletek érdemesíttetnek arra, hogy e legjobb dohány számára használatba vétessenek s ott, hol dohány és pipa a legjobb fajtából valók, ott a pipaszolgának (csibukcsinak) is igen jártasnak kell lennie művészetében.

Korabeli bíróság
  
Gyakran komikus csodálkozással szemléltem az ilyen csibukcsit, míg a pipa egyes részleteit gondosan s arányzatosan összeállítá. Az agyagpipa, mely néhány nappal a használat előtt megtöltetett, s köröskörül rojtszerű párkányzattal van ellátva, pléh szelencébe záratik. Többször hallám azon állítást, hogy a pipa íze, a dohányra tett parázs nagyságától és formájától függ, s ha a csibukcsi meggyújtja a pipát, mindaddig szokott a szénmedencében kotorászni, míg lapos, kerekalakú parázs darabot talál. A szolgát teendőiben figyelemmel kísérhetni, midőn jobbjában a hosszú pipát, baljában a kerek réz tálcát tartva komoly ábrázattal és kimért léptekkel közeledik urához, midőn attól a pipaszár hosszának megfelelő távolságra egy térdre ereszkedik a tálcát leteszi, s a pipát reá helyezi, hogy aztán a szárral félkört képezve a szopókát urának félig nyilt ajkai közé csúsztassa, mindez a szemlélő Európaira rendkívül komikus hatást gyakorol, míg a török egész természetesnek találja az egész eljárást. Míg az úr a pipaszár után nyúl, a szolga felemelkedett térdeltéből s alig hátrált egy lépéssel, midőn már az első mély szippantásra előidézett sűrű füstgomoly őt s a közel környezetet felhőjébe burkolja. Az első szippantás középszerűnek, a második és harmadik legjobbnak, a negyedik már rossznak tartatik s az ötödik az ínyencek által egészen megvettetik.

Oszmán uralkodó
  
Az elhunyt Abdul Medsid Szultánról azt hallottam beszélni, hogy soha sem tett egy pipából három húzásnál többet; az egykori külügyminiszter, Aali pasa, sem szítta soha végig pipáit. Az ínyencek által megvetett maradékot a künn várakozó szolgaszemélyzet finom nyalánkságképpen élvezi. Mi a finomított töröknek csípős és nyers, az megfelel a vad anatóliai durva ínyének, ki nagyon is szereti, ha nyelve erősen felmaratik.

Szamarkandi zenész

  
Minthogy ki-ki tulajdon pipájából szí, nem feltűnő, ha e tárgy minden előkelőbb ember nélkülözhetetlen vademecumjává válik; a pipa ennélfogva mindig és mindenkor kíséri a törököt. A nagyobb úr két-három szolgát tart a pipához; az egyik az úgynevezett petite domestique-ot végzi, a másik lovaglás, vagy séta közben kiséri urát. A hosszú szár, ékesen díszített posztó tokba dugatik; a pipafejet, dohányt és más hozzávalót a szolga egy oldalán lógó tölténytáskában hordja. A Konstantinápolyban tartózkodó idegen, gyakran nem csekély kíváncsisággal fog szemével követni valamely gyalogoló vagy lóháton járó büszke Oszmanlit, a jól elpakolt hosszú eszközt hordozó szolgától követve, ki oly gőggel lépdel ura mögött, mintha csakugyan egy hősies vasgyúró fegyverhordozója s éppen útban volna egy komoly légyottra. Bizony az idők változnak! Ami a régi, harcias nemzedéknek egykor a fegyverhordozó volt, az mai nap az elpuhult utódnak a csibukcsi!

Imádkozó Szufik
  
Naponta hatvan-nyolcvan pipát színi, nem ritkaság; a pipa minden foglalkozás alatt, s ha az mindjárt a legkomolyabb természetű lenne is, a török elválhatlan, nélkülözhetetlen kisérője. A magas Portánál, a minisztertanácsban, hol a török nagyok három világrészre terjedő hazájuk sorsa fölött tanakodnak, egykor a kérdés merült, nem lenne-e helyes a csibukcsikat legalább a fontos és titkos államügyek fölötti tanácskozásokból kizáratni. A vélemény különbség nagy és viharos volt, íny- és ész soká küzdöttek egymással, míg végre néhány potrohos ülnök indítványa győzött, mely szerint kár volna a régi, jó szokást szégyenbe ejteni s az ártatlan csibukcsinak megtiltani, hogy akármelyik percben a pipa felfrissítésére a terembe léphessen; pedig jól tudták, hogy e határozat helytelenséggel jár, miután a ravasz szolgák foglalkozásuk közben gyakorta ellesnek egy-egy államtitkot, s mielőtt még a Szultán, vagy a hivatalnokvilág a magas tanácsnak határozatairól csak távolról is értesítve volna, már nem egy fontos titok külföldre szivárgott. Ennélfogva a háremlakos után a csibukcsi a legbiztosabb reporter a követségi tolmácsok és hírlapírók számára. Hányszor volt alkalmam valamely büszke levantait látni, ki kevélykedésében az egész világot megvetve, orrával csaknem a csillagokig ért, míg egy csibukcsi előtt alázatosan hajlongott és csúszott-mászott, csakhogy egy-egy fontos hírt csalhasson ki belőle, vagy pedig valamely érdekes okmányba belepillanthasson. – Hogy e hírhordozás, az illető famulusra nézve igen jövedelmező üzletet képez, ezt tán mondani sem kell; mi a csibukcsit ura alter-égo-jává emeli, egyedül csak a törökök határtalan dohány-szenvedélyén alapuló tisztjében rejlik.

A zene az életük szerves része volt
   
A dohány és pipa, tehát nemcsak a különböző osztályok, de még az egyes rangfokozatok külső jelvényét is képezi. A musir (marsal) nagyon illetlennek találná, ha két rőfnél rövidebb pipaszárból szína, míg a mesterember vagy alsórendű hivatalnok kérkedőnek tartatnék, ha hosszabb pipát használna, mint amilyen rangjához illik. A nagy úr, az alárendelttel szemben pipáját egész hosszában nyújthatja ki, míg az alsóbbrendű a pipaszárt szerényen oldalra hajtva, csak a tenyerében nyugvó csutorát meri mutatni. A basa oly füstfellegeket fújhat ki a levegőbe, mint valamely gőzhajó kéménye, míg az alárendelt, csak zephir-könnyű füstkarikákat mer kilebbenteni, s azokat is nem maga elé, de háta mögé fújja. Nagyurak megtiszteltetésnek veszik, ha jelenlétükben a pipa mellőztetik, ugyanezt teszi a fiú is az apával szemben, s csak az a gyermek neveztetik jó nevelésűnek, mely atyja többszöri felszólítása után is, folyton tartózkodik a pipától.

Buharai férfiak
  
Nem kevésbé szenvedélyes a dohányzásban a nővilág, habár kissé tartózkodóbb a pipa élvezetében. Titokban már a tizenkétéves leányka is hajszálvékony papirczigarettekkel kezdi meg a dohányzást. 14-15 évében, melyben a török hölgyvilág már eladóvá válik, szabadon dohányozhat. Az évek számával a czigarette átmérője is növekszik és senkinek sem lesz feltűnő, ha a 24 éves asszonyt egy szerény kis csibukkal találja alacsony diványán ülve. A matrónák, – és 40 éves korában, minden török nő matróna, – szenvedélyes tisztelői a dohánynak. A hárem számára ugyan külön pipák és dohány vannak rendelve, azonban ez nem gátolja, hogy a legerősebb, legmaróbb dohány is forgalomban ne legyen a háremekben elannyira, hogy a szép hölgy szája, mely fiatal korában, a költő vallomása szerint, csak ambrát és pézsmát lehel, 40 éves korában már oly visszatetsző, éles szagot terjeszt, hogy némely hölgyet, a vészedzette matrózhoz hasonlólag, már messziről elárulja a megjelenését bejelentő, épenséggel nem kellemes illat.

Buharai férfi
  
Valamint a férfiak, ugy az előkelőbb hanimok női csibukcsiszokat visznek magukkal, ha sétálni vagy látogatóba mennek, csak azon különbséggel, hogy a félhosszú szár nem posztó, hanem szép selyemtokban vitetik. Szép kilátást nyújtó pontra érve, férfiaknál mint nőknél is divat egy pihenő pipát színi. Az előbbiek, akármely nyilvános helyet választhatnak e célra; az utóbbiak azonban csak egy rejtettet, mert ha a török szépség a vékony jasmakot (fátyolt) ajkairól eltávolítja, hogy a pipának hódolhasson, körülötte mindennek háremnek kell lennie. Olykor eunukhokat állítanak fel őrökül s ha netán valami férfi lény közeledik, zárt sisakkal beváratik, míg a kiváncsi elhaladt.

Vámbéry utazása nem volt veszélytelen
  
A legfontosabb szerepet a pipa a fürdőben játssza. Hogy a török szépek gyakran s még pedig órákig tartózkodnak forró fürdőkben, általán ismert tény. Rendesen nyolc órakor reggel gyülekeznek össze a fürdőbe, ott ebédelnek s délutáni 3-4 óráig a fürdő helyiségekben maradnak. A szünetek alatt, - a legboldogabb órák a török hölgyek életében – általánosan hódolnak a pipának. A legmelegebb terem közepén egy terasse szerű emelvény létezik, melynek neve "göbek tasi", – ezen nyugszik apraja-nagyja, fiatalok és vének: Csirkaszia hófehér leányai és Szudan koromfekete szépei, festői összevisszaságban, részint egész test hosszában nyugodva, részint alávetett lábakkal ülve, azonban mindannyian, fáradatlanul dohányozva, s szüntelen társalgásban mulatva. Olykor az idősebbek egyike egy mesét regél, vagy valamely ifjú kis tudós vallásról beszél, vagy Aisia és Fatma erényeit és szépségét dicsőíti. Szóval, a társalgás fonala soh’sem fogy ki. De bármily érdekes látványt nyújt is a "göbek tasi", a fénykép író, ki annak felvételét csak megkisérleni merné, erősen bünhödnék a merényletért.

Buhara emírje

A provinciákkal szemben, Konstantinápoly az ország civilizált és gazdag részét képviseli; ez már a pipából is kitűnik. Az anatóliai és rumeliai, terménye jobb részét eladja s maga beéri harmad-negyedrendű dohánnyal. A feketetenger partjain többnyire a Szamszundohányt szívják, mely aroma és iz tekintetében igen messze hátramarad a rumeliai mögött; a pipa és pipaszár is nagyon elhanyagolt állapotban van itt. A Középtenger keleti partján virul a fekete Latakia. A pipa csak félig töltetik meg ezzel, s e dohány finomabb minősége már arról is megismerhető, hogy az már a második szippantásnál, mint a bepréselt pamut ruganyosan feldudorodik és sustorogva túl akar áradni. Sokan a Latakiát, melyet mi arab dohánynak nevezünk, magasan a rumeliai fölé helyezik; ez azonban ízlés dolga. A finomabb minőségből nem lehet elvitatni egy bizonyos, kellemes zamatot, de ez is igen erős és bódító, s erősen nélkülözi a Jenidse Vardar enyhe kellemét.

Hozományvizsgálat Buharában
  
Törökök és arabok többnyire még a pipát használják s csak kivételesen akadunk itt-ott a nargilehra amint a vízipipa elkorcsosult nemét, a keleti tartományban nevezni szokták. Falun, leginkább a kávéházakban, hol az egész világ összegyűl, a pipa a nélkülözhetetlen közvetítő, minden politikai és vallási társalgásnál, vagy vitánál. Városban, az előkelő török soh'sem jár a nyilvános kávéházba, azonban falun nem ragaszkodnak e szabályhoz. Ha egy mezőváros vagy kisváros anyagi vagy szellemi állapotáról biztos képet óhajtanak maguknak alkotni, csak az ily-féle helyiséget kell felkeresnünk. A kávéház birtokos, vagy felügyelő mindenkor komoly arca s a kutató, átható tekintet, mellyel minden újonnan érkező utazó vonásait tanulmányozza, még teljes elevenséggel megmaradt emlékezetemben.”

Vámbéry utazása térképen


Vámbéry ezen kevésbé ismert műve nagyon érdekes és élvezetes. Bár a szó klasszikus értelmében nem útleírás, mégis azt gondolom a szerző Közép-Ázsiai utazásának szerves részeként, egyfajta kiegészítő kötetként értelmezhető. Az Ázsiában töltött évek alatt látottakból és tapasztaltakból mutatja be a szerző a számára oly vonzó, keleti élet misztikus világát. A kötetet olvasva megismerjük a keleti házat és háztartást, a családi életet, a nőket, a ruhákat és ékszereket, az étkezést, a tivornyázást, a dohányzást és egyéb bódító szereket, a fürdőt, az iskolákat, az ünnepeket, a zarándokokat és zarándokolásukat, a derviseket, a karavánokat, a bazárokat és az ott folyó életet, valamint a keresztényeket és zsidókat, sőt még a muszlim néptípusokat is. Nagyon színes és látványos életképek ezek, melyet a szerző több mint 10 évvel az ázsiai utazását követően írt meg, egy „tekintélyes külföldi könyvkiadó” felkérésére. A visszautasíthatatlan ajánlaton túl egyfajta kikapcsolódást is jelentett a mű megírása, Vámbéry éppen aktuális elméleti munkájából. A mű egy néprajzi munka, melyből erőteljesen érezhető, hogy a szerző milyen erős vonzalommal volt az ott élő népek iránt és milyen mély ismerettel rendelkezett a szokásaikról, hagyományaikról és mindennapjaikról. A kötet az erőteljesen ajánlott kategória, mint minden Vámbéry mű, melyet ez esetben bár könyv formájában nehéz beszerezni, de elektronikus formában lehetőség van az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából ingyen letölteni és azt elolvasni. Nagyon izgalmas, informatív és olvasmányos munka, mely azonban szerencsére nem az utolsó Vámbéry kötet az ELBIDA projektben. Hamarosan tehát újra találkozunk Rasid efendivel, a regényes életű magyar kutatóval.




2018. január 26., péntek

Vörös és fekete

Az ELBIDA projektben eddig bemutatott művekkel gyakorlatilag bejártuk már a teljes földgolyót, kevés olyan vidék maradt ahol még nem jártunk. Salamon Ödön most egy eddig ismeretlen országba, a világ akkori legkisebb államába, Monacóba kalauzol minket „Vörös és fekete” című művében. Monaco öt kerültből áll, amelyek közül az egyik legismertebb Monte Carlo. Salamon az itt szerzett élményeit meséli el, melyből az olvasó megismeri ezt a különös törpeállamot, a kaszinók különös világát és a századeleji Monte Carlo fényűző, de sokszor drámai mindennapjait. A könyv 1900-ban Budapesten jelent meg, a Singer és Wolfner kiadó gondozásában. A 94 oldalas képben egyetlen kép sem található.





Salamon Ödön író, újságíró 1864. február 17-én született Érsekújváron. A középiskolát Budapesten végezte, technikusi pályára készült. Az iskola után rövid ideig technikusként dolgozott szülővárosában, azonban az érdeklődése egyre inkább az újságírás felé fordult. 1888-ban kiutazott Párizsba, ahol elkezdte újságírói pályafutását. Három évet élt ott és ezalatt az idő alatt a Vasárnapi Újság és az Egyetértés levelezője volt. A párizsi magyar egyesület felkérésére megírta annak történetét is. 1891-ben tért vissza Budapestre és folytatta újságírói munkáját. 

Salamon Ödön

Elsősorban tárcacikkei és interjúi tették a szakmán belül ismertté. Közel három évig a Magyar Királyi Operaház intendási titkáraként dolgozott. Az operaházban játszott „Korrigán” című fantasztikus balett szövegmagyarázatát is megírta. Többször utazott és ezek élményanyagát hazatérése után elbeszéléseiben írta meg. Könyvei mellett színművet is írt. „A Hipnotizmus” című egyfelvonásos színművét, melyet Bethlen Miklós gróffal írt, 1894-ben a kolozsvári Nemzeti Színházban mutatták be. Váratlanul, 39 éves korában, 1903. november 6-án hunyt el Budapesten.

Részlet a könyvből:

„Ha kellemetlen, ködös és nyirkos februári napon itthagyjuk Budapestet, úgy huszonnyolcz órai szakadatlan gyorsvonati utazás után már az olasz Riviera a hátunk megett van. Ventimiglianál búcsut intünk Olaszországnak, ha arra kedvünk van, mert bizony alig maradt meg valami a lelkünkben, kirázta azt a kissé kényelmetlen olasz vasut. A franczia köztársaság földjén vagyunk. Csillagos az ég, a levegő lágy, tavaszias. A téli kabát elvesztette szükséges voltát és néhány, még San-Remoban felszállott útitárs szalmakalapot visel. Szalmakalap februárban! Mily fölséges reklámja ez a Rivierának.


Monte Carlo kaszinó

Le Boulingrin

Sokan vannak, akik kéjes gyönyörrel írják haza a leveleket, az otthon rekedt irigyeknek, hogy: „Ma, február ötödikén, szalmakalapban mentem végig a tengerparton.” Néha hideg szél fúj, oly hideg, hogy az ember bajusza szinte megfagy, de azért egyesek a szalmakalapot le nem teszik. Ezek a Rivierának úgynevezett”snob”-jai, akik forró nyári napokon a norvégi fjördokon túl egészen Spitzbergig merészkednek és ilyenkor különös kedvtelésük, hogy augusztusi napon prémes bundákban járkálnak.


A monacói szikla

Monaco madártávlatból

De ne higgyük, hogy a Rivierán télen okvetlenül meleg van. Sőt néha kis északi levegő lopódzik ebbe a narancsfás paradicsomba, amely szinte átfutja az ember csontjait. Hirtelen, hogy az időjárás milyen befolyással van a játékkedvre. Ha nagyon hideg az idő, úgy mindenki Montecarloban van, részben a játéktermekben, részben a szinházban, részben Pazar vendéglőiben. Nizzában lakni csak ürügy, mivel odahaza nagyon megrémülnének, ha montecarloi levélbélyeggel kapnának néhány sort.


A monacói katedrális

La Condamine

A ki Nizzában lakik, arról azt hiszik, hogy üdül és nem játszik. Viszont Montecarloban sok olyan angol lakik, aki nem is néz a kaszinó felé, csupán a páratlanul szép vidék kedvéért lakik ott. Nizzától minden félórában visz vonat Montecarloba. Semmi sem tanulságosabb, mint ilyen utazás oda és vissza. Az utasok másról nem beszélnek, mint a nyerés rendszereiről, számokról, rouge és noire-ról. Mintha csak pogány időkben élnének és csupán egy istennőt ismernének, Fortuna ő felségét.


A virágos Monaco

A mindig forgalmas Monte Carlo

Az egyes állomáshelyeken kis piros jegyfüzeteket árulnak nagy sikerrel, melyeken a játékos megjelöli a nyerő számokat. Mintha Európa, politika, haza és isten nem is létezne, annyira fogva tartja őket, annyira szaturálja őket a roulettejáték. Montecarloban lázas izgatottsággal ugrik le mindenki a vonatról és szalad felfelé a lépcsőkön a sziklacsúcson fel a kaczér kaszinóba, melyre épen szemben rámosolyog az alpesek koszorúja, a Turbie hegység.


A mindig nyüzsgő Monte Carlo 

Kaszinó terasz

Aki nyert, az a veszettül drága Café de Parisba siet, hogy éhségét csillapitsa. Aki vesztett, az a vasúti állomásnál nyel le búsan néhány sandvich-et. Ott látni sokszor szerény munkások közt selyemruhás dámákat, amint pohár sörrel együtt sajtot falatoznak teritetlen márványasztalon. Az utolsó vonat elindulása előtt kezdődik a szerelem börzéje. A Riviera kisebb csillagjai, akik ma mindenüket vesztették, Lombrozohoz méltó arcztanulmánynyal keresik a férfiak közt a nyerőket.


A kikötő

Hercegi palota

A ki idegesen, gyorsan fel és alá megy a perronon, az vesztett. Aki a legujabb keringőt fütyörészi, az feltétlenül nyert. Van olyan nyerő is, a ki zsebében a sok aranyat nem birja el. Körülötte van négy-hat hölgyecske, a ki néhány szerény huszfrankos aranyat kér napi kiadása fejében. Éjfél után husz perczkor elhangzik az „En voiture s’il vous plait” és megindul a századvégi bábeli vonat. Rajta angol lady-k, párisi és nemzetközi kokottok, kalandorok, fürdővendégek, turisták és átutazók.”


Monte Carlo látképe

Schmitt terem a rulett asztallal

Monaco 1789 és 1814 között francia fennhatóság alatt állt, majd 1815-től egészen 1860-ig a bécsi kongresszus döntése alapján Szardínia protektorátusa volt. 1861-ben a francia-monacói szerződésben elismerték függetlenségét, bár területének 95%-át elvesztette. Ekkortól a világ legkisebb államaként jegyezték egészen 1929. február 11-éig, amikor is Olaszország és az Apostoli Szentszék között megkötött lateráni egyezmény alapján megalakult Vatikánvárosi Állam. Monaco ekkortól már „csak” a második legkisebb állam a világon.


Monte Carlo kaszinó - Schmitt terem

Tir aux Pigeons

Salamon nagyon szerethető stílusban ír. Izgalmas képet fest a korabeli Monte Carlóról, ahol a fényűzés és a ragyogás mellett jelen vannak azok az emberi drámák is, amely a mindenáron nyerni akaró és a játékasztalnál az életük megváltozását remélő emberek bukásából fakadtak. Kitűnő megfigyelő, így kiváló jellemrajzokat mutat a gyönyörű Riviérára érkező sokféle emberről. Összegyűlnek tehetős urak és hölgyek, kalandorok, szerencselovagok, dúsgazdag snobok, turisták és átutazók egyaránt. Salamon a kaszinókban megforduló személyek jellemrajzán túl magáról a játékról és mai szóval a játékfüggőségről is ír. Szemléletesen mutatja be a játékosok sokszor kétségbeesett, sokszor euforikus pillanatait. A könyv olvasása közben mindezeken túl azonban kirajzolódik az olvasó előtt a színes, különös és szokatlan századvégi Monte Carlo.


Érdekes üdvözlőlap Monte Carloból

Életkép a kaszinóból

Jó könyv, szerethető könyv és ritkán, de be is szerezhető könyv, amely ára alapvetően nem megfizethetetlen. Bár nem egy sokestés olvasmányélményt ígérő mű, már terjedelme okán, de mindenképpen izgalmas munka, ami nem csupán a századvégi Monte Carlóba kalauzolja az olvasót, hanem sok olyan jelenséget is megmutat, amelyek akár a mai korra vonatkoztatva is gondolatébresztők lehetnek. Ebben az esetben elmarad a jól megszokott „ingyen letölthető” lehetőség a blogban, hiszen ez a mű nem található meg elektronikus formában, egy internetes archívumban sem. Aki tehát kedvet kapott annak az antikváriumokban kell böngésznie a kötet után, melyet egy fiatalon meghalt elfelejtett tehetség, egy mai napig létező különös országról és világról írt. 




2018. január 21., vasárnap

A legsötétebb Európa

Vándorlások Albániában


Albániában nem először járunk az ELBIDA projektben, hiszen Temesy Győző és Oleják Károly egy-egy kiváló művében már olvashattunk a furcsa országról. A most következő bejegyzésben, egy a térséget talán mindenkinél jobban ismerő szerző, Báró Nopcsa Ferenc egyik különleges művében ismét Albániába utazunk. „A legsötétebb Európa Vándorlások Albániában” című könyv a szerző egyik legismertebb műve, mely személyes véleményem szerint a korabeli Albániát bemutató kevés könyv közül a legkiemelkedőbb. A mű minősége és a szerző személye az igazi kuriózumok sorába emeli a kötetet. A könyv 1911-be jelent meg Budapesten az Utazások Könyvtára kiadásában. A mű egy négy műből álló sorozat harmadik része. A 64 oldalas könyvben kép nem található csak egy térkép Észak Albániáról. A bejegyzésben látható képek internetes forrásból származnak. 

A két művet tartalmazó képes kötésű kötet

Az önálló megjelenési forma



Báró felsőszilvási Nopcsa Ferenc paleontológus, geológus, albanológus, 1877. május 3-án született Déván, egy Erdély történetében évszázadok óta jelentős szerepet játszó főúri családban. Középiskolai tanulmányait a bécsi Collegium Theresianumban végezte. Életének és pályájának további alakulását alapvetően befolyásolta, hogy Ilona nevű testvére szentpéterfalvai birtokukon 1895-ben különös csontmaradványokat talált. A leleteket Bécsbe vitte és megmutatta Eduard Suessnek, a tudományegyetem nagy hírű tanárának. Suess ösztönzésére hozzá fogott a csontok, az első magyarországi dinoszaurusz-leletek vizsgálatához. Munkája egyre inkább elmélyült, tanulmányozta a szakirodalmat és az egyetemen rendszeresen látogatta Suess óráit. Első előadását huszonkét éves korában, 1899. június 21-én a bécsi tudományos akadémia osztályülésén tartotta meg. 1903-ban kitüntetéssel tett doktori szigorlatot. 

báró Nopcsa Ferenc

A következő évtizedekben vizsgálatok céljából felkereste Európa legjelentősebb természettudományi múzeumait, ahol az őshüllő maradványokat tanulmányozta. Terepen a kutatásait elsősorban Erdélyben és a Balkán-félszigeten végezte. Utazásai során először 1899 augusztusában fordult meg a Balkánon, 1903 végén eljutott Albániába. Az 1905-ös utazásának hatására kezdetét vette az élete végéig tartó munkásság, amelynek célja Albánia földjének és népének tanulmányozása volt. Több mint egy évtizeden keresztül, sokszor életveszélyes és kalandos körülmények között rendszeresen járta az országot. 1903 és 1916 között több mint 4000 kilométert utazott országon belül és összesen 360 napot töltött ott. 

A fiatal Nopcsa albán népviseletben

Utazásai során nagyon megszerette az albán népet, ahogyan ő nevezte őket, „Európa nagy fegyveres gyermekei"-t. Nopcsa a magyar mellett angolul, németül, olaszul, románul és szerbül is beszélt. Nagyon jó nyelvérzéke volt, így hamar megtanulta az albán nyelvet és a nyelvjárásokat. Elmélyülten tanulmányozta Észak-Albánia földrajzát, az albánok nyelvét, történelmét és néprajzát is. Személye és tevékenysége kivívta az albánok tiszteletét, sőt szeretetét olyannyira, hogy 1913-ban kevés híján királyukká választották. A földtani munkálatok és kutatások mellett Nopcsa végig tartotta a kapcsolatot a monarchiával, diplomáciai feladatokat is ellátott és kémkedett is. 

báró Nopcsa Ferenc
forrás: www.albanianphotography.net

Az I. balkáni háború kitörésekor az európai nagyhatalmak elhatározták, hogy megteremtik az önálló albán monarchiát. Ez volt az az információ, melynek hatására báró Nopcsa Ferenc is jelezte igényét a trónra, sőt egy levélben még teljes vagyonának a feláldozását is vállalta volna, csak hatalomra kerülhessen. Ötletét azonban nem támogatták, így nem lett Albánia királya, pedig már előre megvette a díszes lovat, amin belovagolt volna szeretett és választott népe közé új királyként. 1925-ben a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatójává nevezik ki. Egészen 1928-ig töltötte be ezt a pozíciót, de a megfeszített munka és a gyermekkora óta időnként kiújuló pszichés betegsége miatt, olyannyira kimerült, hogy lemondott igazgatói állásáról és visszavonult bécsi lakásába. 

Bajazid Elmaz Doda és báró Nopcsa Ferenc

Visszatérte után sikerült újra talpra állnia és folytatta paleontológiái, geológiai és albanológiai kutatásait. Az 1930-as évek elején motorral bejárta Olaszországot, majd hazatértét követően megírta a félsziget történetét. Ezt követően már nem mozdult ki lakhelyéről, betegsége erősödött, vagyona nagy részét elveszítette különböző albániai akciói során és depresszió gyötörte. 1933. április 24-én Bajazid Elmaz Dodát, titkárát és szeretőjét elaltatta, majd agyonlőtte, ezt követően magával is végzett. 

A korabeli újságok vezető hírként, egész oldalas cikkben számoltak be az esetről
(a teljes cikk itt elolvasható)

A helyszínre érkező rendőrök egy búcsúlevelet is találtak, amelyben Nopcsa leírja, hogy egyre súlyosbodó idegbaja és az anyagi nélkülözés miatt döntött úgy, hogy öngyilkos lesz és „hű” titkárát is magával viszi, „nehogy ínségbe jusson” halála után. Az akkorra a bécsi éjszakai élet ismert alakjává váló Bajazid Elmaz Doda esetében azonban valószínűleg nem pusztán ez volt az egyedüli indok, hanem szerelemféltés is állhatott a háttérben, hiszen a korabeli pletykák szerint Nopcsa titkára és szeretője egy másik férfival is „szerelmi kalandba” keveredett. Báró Nopcsa Ferenc huszonkét éves korától haláláig több mint 150 tudományos művet publikált, melyből körülbelül 60 írás foglalkozott Albániával és az albánokkal. Könyvei és tanulmányai egyaránt megjelentek magyar és idegen nyelven, a hazai tudományos folyóiratok mellett a legjelentősebb külföldi szakfolyóiratok is közölték írásait. Munkásságát számos elismerés övezte. Több magas kitüntetést kapott és rangos tudományos társaságok is tagjai közé választották. A geológia, paleontológia és albanológia mindegyikének igazi úttörője volt, a tudománytörténészek a mai napig a világ egyik legnagyobb őslénytudósaként tartják számon.


Részlet a könyvből:

„ Sebkezelést kétszer volt alkalmam látni Albániában. Az első esetben az ágyék-tájon kapott veszedelmes, súlyos lőtt sebről volt szó. A másik eset egy tekintélyes katolikus emberrel esett meg, aki rozsdás szegbe lépett. A kezelés mind a két esetben oly sajátságos volt, hogy nem lesz érdektelen róla külön megemlékeznünk. A lőtt seb gyógyítása nem azzal kezdődött, hogy kimosták a sebet, hanem puha juh-sajtot tettek rá, hogy elállítsák a vérzést. A további eljárást magam nem láttam, de úgy tudom, hogy a sebesült lázba esett, később azonban kigyógyult.

Híd a Buna folyónforrás: www.albanianphotography.net

P. megsérült lábának tragikomikus kezelését elejétől végig megfigyeltem. Az első orvosi segély, amiben P.-t részesítették, abban állt, hogy a sebhelyet olajjal többszörösen bedörzsölték és parázzsal megpörkölték. Este a sebesült maga elővett egy kis darab ürüfaggyút s szurokfenyő lángja fölé tartotta, hogy megolvassza s a sebre csepegtesse. A faggyú igen kicsi volt s a szurokfenyő forgácsa lobogva égett. P. megégette az ujjait s az olvadt faggyú rácsepegett a lábára. Mindenhova jutott belőle, csak a sebre nem. Végre aztán, amikor alaposan összeégette a sarkát, bokáját s az ujjait, egy csepp elérte a megsérült helyet a talpon s ezzel a sebkezelés arra a napra befejeződött. Másnap megismételte az egész eljárást, harmadnap ugyancsak, s a negyedik napon szerencsésen felgyógyult.

Észak Albán hegyvidékforrás: www.albanianphotography.net

Mi sem természetesebb, mint az, hogy a belső bajokat — ha lehet — még nagyobb tudatlansággal gyógyítják. Országszerte el van terjedve a talizmánok, kegyes mondásokkal teleírt papiros-darabok használata. Ez a papoknak egyik főfoglalkozása. Annak az elvnek az alapján aztán, hogy, „ha nem használ, nem is árt", sok esetben mohamedánok is magukra aggatják ezeket a bibliai mondásokkal ellátott, bűvös szereket. A Malcija Madhe vidékén elterjedt az a babona, hogy az április végén vásárolt orvosságnak valami különös csodatevő ereje van.

Albán férfiak és fiúk népviseletbenforrás: www.albanianphotography.net

Miután járványok idején a betegek elkülönítésére még csak nem is gondolnak, hihetetlen módon dühöng a tífusz, a fekete himlő és az influenza. Ujabban a Malcija vidékén egy ragályos nemi betegség is befészkelte magát. Másrészt viszont kezdik már az albánok elismerni a tehénből vett himlő beoltásának a hasznosságát. A halandóság a férfi-lakosságban évről-évre a következő számokat mutatja az általam összeállított bővebb statisztika alapján, 16 éven keresztül (1890—1905). Ezerre: 95, 128, 124, 70, 72, 74, 77, 66, 57, 49, 52, 56, 50, 52, 83, 126. Évi átlagban 77.

Albán nőkforrás: www.albanianphotography.net

Sok utazó állította azt, hogy Albániában a férfi lakosság 30—50%-a esik áldozatul erőszakos halálnemeknek, vagyis gyilkosságnak, miután az öngyilkosság úgyszólva teljességgel ismeretlen. Sőt Barbarich az ő kevéssé ajánlható könyvében annyira elveti a sulykot, hogy 70%-ot említ Merditára vonatkozólag. Indokoltnak látom ennélfogva, hogy közöljek itt néhány pontosabb statisztikai adatot. A felnőtt férfi-lakosságból gyilkosság következtében hal meg, az összes halálesetek százaléká­ban kifejezve:

Gyilkossági statisztika Nopcsa művéből
  
Toplaná-t illeti a szomorú dicsőség, hogy élére került ennek a kimutatásnak. A gyilkosságok óriási száma már a környékbeli törzseknek is felötlik s szólásmóddá vált köztük: „úgy gyilkolják egymást rakásra, mint Toplaná-ban”, vagy pedig: „Toplaná-ban úgy öldösik az embert, mint a disznót." Az egész vidékre átlagul körülbelül 19% kerül ki.

Híd a Drin folyónforrás: www.albanianphotography.net

Az életbiztonság hiánya, ami kifejezésre jut ezekben a számokban, visszatükröződik az albán házak építésmódjában is. A hegyek között nincs olyan falu, amelynek a házai egymás mellett volnának. Az egyes házakat gyakran kis dombokon emelik s többnyire puskalövésnyire esnek egymástól vagy legalább is egy-egy kisebb birtok közepére építik azokat. Csak ritkán láttam a hegyvidéken házakat, amelyek csupán hajításnyira voltak szétszórva.

Kamerának pózoló Albánokforrás: www.albanianphotography.net

Legszívesebben persze kőből építik házaikat. Merdita keleti részeiben azonban, továbbá a Malizi és Krabi-hegyen, ahol nagyobb kiterjedésű tölgyerdők vannak, szegényebb nép egy része faházakban lakik. A tető mindenütt kőlapokból vagy cserépből való, csak Thethi-ben fedik a házaikat a hó miatt még a legjobb módban élők s méteres fadarabokkal, amelyekből meredek tetőt rónak össze s ezt kövekkel terhelik meg. Ilyen tetőt csak Dugó-pljana mellett láttam még Sjenica közelében, ahol szintén igen sok hó esik. Általában kiválnak a thethibeliek a többi malsor-ok (hegyi lakók) közül tetszetősebb famunkáikkal, fafaragásukkal és általában szorgalmukkal. A kő-tetőzet előnye albán felfogás szerint az, hogy nem hatol rajta keresztül a lövés.

A felfújt kecske, melyet a folyón történő átkeléshez használtakforrás: www.albanianphotography.net

Kiválólag a jobbmódú férfiak lakóháza a kőből épült, toronyszerű kula. Ez rendesen több emeletes, ablakai kicsinyek és kivétel nélkül ablaktáblákkal záródnak. A bejárat gyakran az első emelet magasságában van. A ház belsejében minden emeleten rendesen csak egy szoba van. A szobában a félig befalazott kémény mellett szinte mindig találunk egy fülkét, amelyben a kávés-edényeket tartják.

A Drin folyótól északra élő albán törzs férfi tagjaiforrás: www.albanianphotography.net

Bútorzatról különben alig lehet szó. A Malcija Madhe vidék házaiban néhány csinos, nem ritkán faragásokkal ékesített félkörös széket találunk s nem hiányzik a legszegényebb házból sem egy-két alacsony, háromlábú ülőke. A világítást szurokfenyő-forgács szolgáltatja, amelyet vasrostélyra, kőre vagy valami vaslappal bevont fadarabra helyeznek. Csak a gazdagabbak használnak apró, szabadon égő, füstölő bélü kőolaj-lámpákat. A nagy ebédlő asztalt csak éppen az étkezések előtt hozzák be. Az asztal kerek s egészen alacsony, legfeljebb húsz centi méter magas. A nők lakosztálya és az istállók többnyire a kulán kívül vannak.

Albán hegyvidékforrás: www.albanianphotography.net

Ettől a lakás-típustól lényegesen elüt a szegényebbeknek a háza. Ez földszintes és egyetlen szobából áll, vagy pedig rőzsefonadékkal félig-meddig elválasztott két helyiségből. Az ilyen házakban a tűzhely a szoba közepén foglal helyet s egy fedél alatt lakik ember és állat.

Shkodrai férfiakforrás: www.albanianphotography.net
  
Jaj az utazónak, aki véletlenül két kakasra akad egy ily házban s azoknak éjjel eszükbe jut rákezdeni a kukorékolást a tyúkok gyönyörködtetésére. Az efféléből olykor szenvedélyes éjszakai hangverseny támad.”

A könyvben található Észak Albánia térkép

Az Utazások Könyvtára sorozatban, melyet Halász Gyula szerkesztett, összesen 4 mű jelent meg. Saját korában egy megjelent mű ára 1 korona volt. A nagy lendülettel megindult sorozatban rövid egymás után jelentek meg a kötetek, de aztán amilyen hirtelen megindult, olyan gyorsan meg is szűnt a sorozat folytatása, pedig ismereteim szerint, eredetileg hosszú sorozatot terveztek, de végül nem így alakult. A megjelent művek időrendben az alábbiak voltak:

1. dr. Mészáros Gyula: A Boszporusz partjain
2. dr. Prinz Gyula: Ázsia szívében
3. dr. Báró Nopcsa Ferenc: A legsötétebb Európa
4. dr. Kúnos Ignác: Török földön


Személyes véleményem szerint a legkiemelkedőbb munka mind közül a „A legsötétebb Európa” című Nopcsa mű. Ezért is kezdtem a sorozat bemutatását ezzel a művel, holott természetesen az összes munka kiváló a maga nemében, de Nopcsa személye és műve mégis valami egészen más dimenzió. A szerző élete olyannyira izgalmas, hogy külön mű is született róla „Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete” címmel, melyet az ELBIDA projektben is be fogok mutatni, hiszen Világjárók – utazások és kalandok sorozat egyik ritka kötete.

Albán férfi népviseletbenforrás: www.albanianphotography.net

Albánia igen különös történelmű ország és az albánok igen különös szokásokkal és hagyományokkal rendelkező nép. Az ország nem volt túlzottan népszerű az utazók körében akkoriban (és talán ma sem), hiszen a kényelem hiánya és az ország rossz híre általában visszatartotta az utazni vágyókat. Nopcsa a kényelem hiányát elismeri, viszont az ország rossz hírét okozó veszélyeket cáfolja, sőt azt állítja nem veszélyesebb Albánia, mint Európa bármely más országa. A műben számos érdekes szokást, hagyományt és információt mesél el Nopcsa, amelyből egy nagyon különleges ország és nép képe rajzolódhat ki az olvasó számára. Nyelvről, történelemről, vérdíjról, vérbosszúról, fegyvercsempészetről, sebkezelésről, életmódról, ételekről, ruházatról, asszonyokról, vallásról és megannyi izgalmas dologról olvashatunk báró Nopcsa Ferenc kiemelkedő munkájában. A könyv nagyon jó stílusban megírt és olvasmányos munka, amely ugyanakkor nehezen szerezhető be. Éppen ezért nagy szerencse, hogy ebben az esetben is lehetőség van elektronikus formában ingyenesen letölteni a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából a művet, így bárki elolvashatja az egyik legkalandosabb életű magyar tudós korszakos művét. Többször írtam egy-egy blogbejegyzés végén, hogy a téma iránt érdeklődők számára ajánlott. Nos, ebben az esetben nem csak a téma iránt érdeklődőknek, hanem mindenkinek bátran ajánlom, hiszen egy kivételes és lebilincselő könyvről van szó. báró Nopcsa Ferenctől és az Utazások Könyvtára sorozattól sem köszönünk még el végleg, hiszen rövidesen mindkettővel találkozni fogunk újra az ELBIDA projektben, ezért csak így búcsúzok: Mirupafshim!