Keleti életképek

19. század egyik legismertebb magyar tudósának, Vámbéry Árminnak három kötete szerepelt már a blogban, amelyek mindegyike a megunhatatlan kategóriát képviselik számomra. Időrendben a következő műve, mely illik az ELBIDA projekt témájába, „Keleti életképek” címmel jelent meg. Vámbéry egész fiatalon jutott el Ázsia olyan részeire, ahol előtte kevés utazó járt. Megismerte szokásaikat, hagyományaikat és hamar magával ragadta ez a misztikus keleti világ. A „Keleti életképek” című művében azt a világot mutatja be, amely elmondása szerint „varázshatalmat” gyakorolt rá. A különleges kötet 1876-ban jelent meg Budapesten az Athenaeum Társulat gondozásában. Az összesen 417 oldalas műben egyetlen kép sem található. Vámbéry Árminról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Közép-Ázsiai utazás” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Részlet a könyvből:

„Azon élvezetek közt, melyek a moszlimhitű Ázsia egész széltében és hosszában elterjedtek, a dohány és a pipa úgy szólván első sorban állnak. Azok ott nem fényüzési cikkek, hanem nélkülözhetetlen élvezeti tárgyak, és ugyanazon jelentőséggel bírnak Stambulban a főúri palotában, mint a szegény közép-ázsiainak nemez sátrában, ki bár kenyeret soha se látott és soha sem evett, egy jó harapás füstölt lóhús, vagy pedig egy ital savanyús “kumis” után legfőbb élvezetet talál pipájában. Vajjon Európából, vagy Khinából jött-e át a dohány nyugat Ázsiába, ez a kérdés már gyakran vita tárgya volt. A feltevés, hogy a mennyei birodalom hajfonatos fiainak apró rézpipája a khinai befolyással egyetemben már korán megtalálta az utat a mongol sivatagon keresztül egész a Tien-san hegységig, nem egészen jogosulatlan; azonban mégis téves; mert a tény, hogy a dohány a középkorban még ismeretlen volt Keleten, már azon körülményből is kitünik, hogy Mohammed tanainak magyarázói a bódító élvezetek tilalmáról szóló értekezleteikben csak újabb időkben tesznek említést e növényről; másrészt e felfogás azáltal is támogattatik, hogy sem a török, sem a persa és tatár, szóval semmi keleti irodalomban sem bírtam felfedezni a dohány nyomát. A költők, kik szerelmet, bort, virágot, zenét s az élet egyéb gyönyöreit oly különbözőleg s oly szenvedélyesen megénekelték, a dohányról, a keletiek e főélvezetéről bizonyára meg nem feledkeztek volna. Képzeletük csak ismert tárgyakkal játszik s egyedül csak a dohányélvezet újságának tulajdonítható, ha még eddig nem talált dalnokot.

Szamarkand

Hogy az ismert közmondás: “Úgy pipázik mint a török,” igen régi eredetű volna, abban már azért is kételkedem, mert azon törökök, kik Európa délkeleti részén kellemetlen látogatásaikat szokták volt tenni, még nem kötöttek volt ismeretséget a nikotinnal, minthogy csak IV. Ahmed Szultán uralkodása alatt adatik ki a parancs, hogy a dohányfogyasztást meg kell akadályozni. Igaz, hogy ma éppen az Ottomán császárság az, melyben úgyszólván cultusszerüleg hódolnak a dohánynak. Rumeliában, még pedig a nagy macedóniainak szülőföldjén terem a dohányok királya, leginkább pedig a Szalinichtól észak-keletnek fekvő kis helységben: Jenidise Vardarban. Ezen apró, sárgásbarna növény hetekig, sõt gyakran hónapokig száríttatik a hazai talajon, azután kis csomagokba (bogcse) göngyöltetik s csak, miután már éveken keresztül feküdt a dohányárus raktáraiban, tiszteltetik meg az Aala Göbek-névvel, a stambuli inyencek által. A selyemszál vékony sárga vágott dohánynak aztán ugyancsak nagy is az értéke a császári palotában s a szultán háremében, s nem kevésbé a magas Portánál, hol a titkos minisztertanács sűrűn felszálló fűszeres füstfellegek közt végzi a fontos államügyeket. A pipák, a szár, valamint a szopóka is, melyek e legjobb dohány élvezetét közvetítik, ennélfogva különös gonddal választatnak és gondoztatnak. Az agyag pipának a Findiklibeli (Kanstantinápoly egyik negyede) Haszan-féle gyár bélyegével kell bírnia, a hosszú jázminszárnak, a selyembársonyszerű kéreggel, Brusza ültetvényeiből kell származnia, a szopókának átlátszó, tiszta borostyánkőből kell lennie az utolsó divat szerinti alakban faragva, s a zivána (vékony csövecske, melyre rátétetik) az első esztergályos műve. Csak az ily tökéletes dohányzó készletek érdemesíttetnek arra, hogy e legjobb dohány számára használatba vétessenek s ott, hol dohány és pipa a legjobb fajtából valók, ott a pipaszolgának (csibukcsinak) is igen jártasnak kell lennie művészetében.

Korabeli bíróság

Gyakran komikus csodálkozással szemléltem az ilyen csibukcsit, míg a pipa egyes részleteit gondosan s arányzatosan összeállítá. Az agyagpipa, mely néhány nappal a használat előtt megtöltetett, s köröskörül rojtszerű párkányzattal van ellátva, pléh szelencébe záratik. Többször hallám azon állítást, hogy a pipa íze, a dohányra tett parázs nagyságától és formájától függ, s ha a csibukcsi meggyújtja a pipát, mindaddig szokott a szénmedencében kotorászni, míg lapos, kerekalakú parázs darabot talál. A szolgát teendőiben figyelemmel kísérhetni, midőn jobbjában a hosszú pipát, baljában a kerek réz tálcát tartva komoly ábrázattal és kimért léptekkel közeledik urához, midőn attól a pipaszár hosszának megfelelő távolságra egy térdre ereszkedik a tálcát leteszi, s a pipát reá helyezi, hogy aztán a szárral félkört képezve a szopókát urának félig nyilt ajkai közé csúsztassa, mindez a szemlélő Európaira rendkívül komikus hatást gyakorol, míg a török egész természetesnek találja az egész eljárást. Míg az úr a pipaszár után nyúl, a szolga felemelkedett térdeltéből s alig hátrált egy lépéssel, midőn már az első mély szippantásra előidézett sűrű füstgomoly őt s a közel környezetet felhőjébe burkolja. Az első szippantás középszerűnek, a második és harmadik legjobbnak, a negyedik már rossznak tartatik s az ötödik az ínyencek által egészen megvettetik.

Oszmán uralkodó

Az elhunyt Abdul Medsid Szultánról azt hallottam beszélni, hogy soha sem tett egy pipából három húzásnál többet; az egykori külügyminiszter, Aali pasa, sem szítta soha végig pipáit. Az ínyencek által megvetett maradékot a künn várakozó szolgaszemélyzet finom nyalánkságképpen élvezi. Mi a finomított töröknek csípős és nyers, az megfelel a vad anatóliai durva ínyének, ki nagyon is szereti, ha nyelve erősen felmaratik.

Szamarkandi zenész

Minthogy ki-ki tulajdon pipájából szí, nem feltűnő, ha e tárgy minden előkelőbb ember nélkülözhetetlen vademecumjává válik; a pipa ennélfogva mindig és mindenkor kíséri a törököt. A nagyobb úr két-három szolgát tart a pipához; az egyik az úgynevezett petite domestique-ot végzi, a másik lovaglás, vagy séta közben kiséri urát. A hosszú szár, ékesen díszített posztó tokba dugatik; a pipafejet, dohányt és más hozzávalót a szolga egy oldalán lógó tölténytáskában hordja. A Konstantinápolyban tartózkodó idegen, gyakran nem csekély kíváncsisággal fog szemével követni valamely gyalogoló vagy lóháton járó büszke Oszmanlit, a jól elpakolt hosszú eszközt hordozó szolgától követve, ki oly gőggel lépdel ura mögött, mintha csakugyan egy hősies vasgyúró fegyverhordozója s éppen útban volna egy komoly légyottra. Bizony az idők változnak! Ami a régi, harcias nemzedéknek egykor a fegyverhordozó volt, az mai nap az elpuhult utódnak a csibukcsi!

Imádkozó Szufik

Naponta hatvan-nyolcvan pipát színi, nem ritkaság; a pipa minden foglalkozás alatt, s ha az mindjárt a legkomolyabb természetű lenne is, a török elválhatlan, nélkülözhetetlen kisérője. A magas Portánál, a minisztertanácsban, hol a török nagyok három világrészre terjedő hazájuk sorsa fölött tanakodnak, egykor a kérdés merült, nem lenne-e helyes a csibukcsikat legalább a fontos és titkos államügyek fölötti tanácskozásokból kizáratni. A vélemény különbség nagy és viharos volt, íny- és ész soká küzdöttek egymással, míg végre néhány potrohos ülnök indítványa győzött, mely szerint kár volna a régi, jó szokást szégyenbe ejteni s az ártatlan csibukcsinak megtiltani, hogy akármelyik percben a pipa felfrissítésére a terembe léphessen; pedig jól tudták, hogy e határozat helytelenséggel jár, miután a ravasz szolgák foglalkozásuk közben gyakorta ellesnek egy-egy államtitkot, s mielőtt még a Szultán, vagy a hivatalnokvilág a magas tanácsnak határozatairól csak távolról is értesítve volna, már nem egy fontos titok külföldre szivárgott. Ennélfogva a háremlakos után a csibukcsi a legbiztosabb reporter a követségi tolmácsok és hírlapírók számára. Hányszor volt alkalmam valamely büszke levantait látni, ki kevélykedésében az egész világot megvetve, orrával csaknem a csillagokig ért, míg egy csibukcsi előtt alázatosan hajlongott és csúszott-mászott, csakhogy egy-egy fontos hírt csalhasson ki belőle, vagy pedig valamely érdekes okmányba belepillanthasson. – Hogy e hírhordozás, az illető famulusra nézve igen jövedelmező üzletet képez, ezt tán mondani sem kell; mi a csibukcsit ura alter-égo-jává emeli, egyedül csak a törökök határtalan dohány-szenvedélyén alapuló tisztjében rejlik.

A zene az életük szerves része volt

A dohány és pipa, tehát nemcsak a különböző osztályok, de még az egyes rangfokozatok külső jelvényét is képezi. A musir (marsal) nagyon illetlennek találná, ha két rőfnél rövidebb pipaszárból szína, míg a mesterember vagy alsórendű hivatalnok kérkedőnek tartatnék, ha hosszabb pipát használna, mint amilyen rangjához illik. A nagy úr, az alárendelttel szemben pipáját egész hosszában nyújthatja ki, míg az alsóbbrendű a pipaszárt szerényen oldalra hajtva, csak a tenyerében nyugvó csutorát meri mutatni. A basa oly füstfellegeket fújhat ki a levegőbe, mint valamely gőzhajó kéménye, míg az alárendelt, csak zephir-könnyű füstkarikákat mer kilebbenteni, s azokat is nem maga elé, de háta mögé fújja. Nagyurak megtiszteltetésnek veszik, ha jelenlétükben a pipa mellőztetik, ugyanezt teszi a fiú is az apával szemben, s csak az a gyermek neveztetik jó nevelésűnek, mely atyja többszöri felszólítása után is, folyton tartózkodik a pipától.

Buharai férfiak

Nem kevésbé szenvedélyes a dohányzásban a nővilág, habár kissé tartózkodóbb a pipa élvezetében. Titokban már a tizenkétéves leányka is hajszálvékony papirczigarettekkel kezdi meg a dohányzást. 14-15 évében, melyben a török hölgyvilág már eladóvá válik, szabadon dohányozhat. Az évek számával a czigarette átmérője is növekszik és senkinek sem lesz feltűnő, ha a 24 éves asszonyt egy szerény kis csibukkal találja alacsony diványán ülve. A matrónák, – és 40 éves korában, minden török nő matróna, – szenvedélyes tisztelői a dohánynak. A hárem számára ugyan külön pipák és dohány vannak rendelve, azonban ez nem gátolja, hogy a legerősebb, legmaróbb dohány is forgalomban ne legyen a háremekben elannyira, hogy a szép hölgy szája, mely fiatal korában, a költő vallomása szerint, csak ambrát és pézsmát lehel, 40 éves korában már oly visszatetsző, éles szagot terjeszt, hogy némely hölgyet, a vészedzette matrózhoz hasonlólag, már messziről elárulja a megjelenését bejelentő, épenséggel nem kellemes illat.

Buharai férfi

Valamint a férfiak, ugy az előkelőbb hanimok női csibukcsiszokat visznek magukkal, ha sétálni vagy látogatóba mennek, csak azon különbséggel, hogy a félhosszú szár nem posztó, hanem szép selyemtokban vitetik. Szép kilátást nyújtó pontra érve, férfiaknál mint nőknél is divat egy pihenő pipát színi. Az előbbiek, akármely nyilvános helyet választhatnak e célra; az utóbbiak azonban csak egy rejtettet, mert ha a török szépség a vékony jasmakot (fátyolt) ajkairól eltávolítja, hogy a pipának hódolhasson, körülötte mindennek háremnek kell lennie. Olykor eunukhokat állítanak fel őrökül s ha netán valami férfi lény közeledik, zárt sisakkal beváratik, míg a kiváncsi elhaladt.

Vámbéry utazása nem volt veszélytelen

A legfontosabb szerepet a pipa a fürdőben játssza. Hogy a török szépek gyakran s még pedig órákig tartózkodnak forró fürdőkben, általán ismert tény. Rendesen nyolc órakor reggel gyülekeznek össze a fürdőbe, ott ebédelnek s délutáni 3-4 óráig a fürdő helyiségekben maradnak. A szünetek alatt, – a legboldogabb órák a török hölgyek életében – általánosan hódolnak a pipának. A legmelegebb terem közepén egy terasse szerű emelvény létezik, melynek neve “göbek tasi”, – ezen nyugszik apraja-nagyja, fiatalok és vének: Csirkaszia hófehér leányai és Szudan koromfekete szépei, festői összevisszaságban, részint egész test hosszában nyugodva, részint alávetett lábakkal ülve, azonban mindannyian, fáradatlanul dohányozva, s szüntelen társalgásban mulatva. Olykor az idősebbek egyike egy mesét regél, vagy valamely ifjú kis tudós vallásról beszél, vagy Aisia és Fatma erényeit és szépségét dicsőíti. Szóval, a társalgás fonala soh’sem fogy ki. De bármily érdekes látványt nyújt is a “göbek tasi”, a fénykép író, ki annak felvételét csak megkisérleni merné, erősen bünhödnék a merényletért.

Buhara emírje

A provinciákkal szemben, Konstantinápoly az ország civilizált és gazdag részét képviseli; ez már a pipából is kitűnik. Az anatóliai és rumeliai, terménye jobb részét eladja s maga beéri harmad-negyedrendű dohánnyal. A feketetenger partjain többnyire a Szamszundohányt szívják, mely aroma és iz tekintetében igen messze hátramarad a rumeliai mögött; a pipa és pipaszár is nagyon elhanyagolt állapotban van itt. A Középtenger keleti partján virul a fekete Latakia. A pipa csak félig töltetik meg ezzel, s e dohány finomabb minősége már arról is megismerhető, hogy az már a második szippantásnál, mint a bepréselt pamut ruganyosan feldudorodik és sustorogva túl akar áradni. Sokan a Latakiát, melyet mi arab dohánynak nevezünk, magasan a rumeliai fölé helyezik; ez azonban ízlés dolga. A finomabb minőségből nem lehet elvitatni egy bizonyos, kellemes zamatot, de ez is igen erős és bódító, s erősen nélkülözi a Jenidse Vardar enyhe kellemét.

Hozományvizsgálat Buharában

Törökök és arabok többnyire még a pipát használják s csak kivételesen akadunk itt-ott a nargilehra amint a vízipipa elkorcsosult nemét, a keleti tartományban nevezni szokták. Falun, leginkább a kávéházakban, hol az egész világ összegyűl, a pipa a nélkülözhetetlen közvetítő, minden politikai és vallási társalgásnál, vagy vitánál. Városban, az előkelő török soh’sem jár a nyilvános kávéházba, azonban falun nem ragaszkodnak e szabályhoz. Ha egy mezőváros vagy kisváros anyagi vagy szellemi állapotáról biztos képet óhajtanak maguknak alkotni, csak az ily-féle helyiséget kell felkeresnünk. A kávéház birtokos, vagy felügyelő mindenkor komoly arca s a kutató, átható tekintet, mellyel minden újonnan érkező utazó vonásait tanulmányozza, még teljes elevenséggel megmaradt emlékezetemben.”

Vámbéry utazása térképen

Vámbéry ezen kevésbé ismert műve nagyon érdekes és élvezetes. Bár a szó klasszikus értelmében nem útleírás, mégis azt gondolom a szerző Közép-Ázsiai utazásának szerves részeként, egyfajta kiegészítő kötetként értelmezhető. Az Ázsiában töltött évek alatt látottakból és tapasztaltakból mutatja be a szerző a számára oly vonzó, keleti élet misztikus világát. A kötetet olvasva megismerjük a keleti házat és háztartást, a családi életet, a nőket, a ruhákat és ékszereket, az étkezést, a tivornyázást, a dohányzást és egyéb bódító szereket, a fürdőt, az iskolákat, az ünnepeket, a zarándokokat és zarándokolásukat, a derviseket, a karavánokat, a bazárokat és az ott folyó életet, valamint a keresztényeket és zsidókat, sőt még a muszlim néptípusokat is. Nagyon színes és látványos életképek ezek, melyet a szerző több mint 10 évvel az ázsiai utazását követően írt meg, egy „tekintélyes külföldi könyvkiadó” felkérésére. A visszautasíthatatlan ajánlaton túl egyfajta kikapcsolódást is jelentett a mű megírása, Vámbéry éppen aktuális elméleti munkájából. A mű egy néprajzi munka, melyből erőteljesen érezhető, hogy a szerző milyen erős vonzalommal volt az ott élő népek iránt és milyen mély ismerettel rendelkezett a szokásaikról, hagyományaikról és mindennapjaikról. A kötet az erőteljesen ajánlott kategória, mint minden Vámbéry mű, melyet ez esetben bár könyv formájában nehéz beszerezni, de elektronikus formában lehetőség van az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából ingyen letölteni és azt elolvasni. Nagyon izgalmas, informatív és olvasmányos munka, mely azonban szerencsére nem az utolsó Vámbéry kötet az ELBIDA projektben. Hamarosan tehát újra találkozunk Rasid efendivel, a regényes életű magyar kutatóval.