2018. január 26., péntek

Vörös és fekete

Az ELBIDA projektben eddig bemutatott művekkel gyakorlatilag bejártuk már a teljes földgolyót, kevés olyan vidék maradt ahol még nem jártunk. Salamon Ödön most egy eddig ismeretlen országba, a világ akkori legkisebb államába, Monacóba kalauzol minket „Vörös és fekete” című művében. Monaco öt kerültből áll, amelyek közül az egyik legismertebb Monte Carlo. Salamon az itt szerzett élményeit meséli el, melyből az olvasó megismeri ezt a különös törpeállamot, a kaszinók különös világát és a századeleji Monte Carlo fényűző, de sokszor drámai mindennapjait. A könyv 1900-ban Budapesten jelent meg, a Singer és Wolfner kiadó gondozásában. A 94 oldalas képben egyetlen kép sem található.





Salamon Ödön író, újságíró 1864. február 17-én született Érsekújváron. A középiskolát Budapesten végezte, technikusi pályára készült. Az iskola után rövid ideig technikusként dolgozott szülővárosában, azonban az érdeklődése egyre inkább az újságírás felé fordult. 1888-ban kiutazott Párizsba, ahol elkezdte újságírói pályafutását. Három évet élt ott és ezalatt az idő alatt a Vasárnapi Újság és az Egyetértés levelezője volt. A párizsi magyar egyesület felkérésére megírta annak történetét is. 1891-ben tért vissza Budapestre és folytatta újságírói munkáját. 

Salamon Ödön

Elsősorban tárcacikkei és interjúi tették a szakmán belül ismertté. Közel három évig a Magyar Királyi Operaház intendási titkáraként dolgozott. Az operaházban játszott „Korrigán” című fantasztikus balett szövegmagyarázatát is megírta. Többször utazott és ezek élményanyagát hazatérése után elbeszéléseiben írta meg. Könyvei mellett színművet is írt. „A Hipnotizmus” című egyfelvonásos színművét, melyet Bethlen Miklós gróffal írt, 1894-ben a kolozsvári Nemzeti Színházban mutatták be. Váratlanul, 39 éves korában, 1903. november 6-án hunyt el Budapesten.

Részlet a könyvből:

„Ha kellemetlen, ködös és nyirkos februári napon itthagyjuk Budapestet, úgy huszonnyolcz órai szakadatlan gyorsvonati utazás után már az olasz Riviera a hátunk megett van. Ventimiglianál búcsut intünk Olaszországnak, ha arra kedvünk van, mert bizony alig maradt meg valami a lelkünkben, kirázta azt a kissé kényelmetlen olasz vasut. A franczia köztársaság földjén vagyunk. Csillagos az ég, a levegő lágy, tavaszias. A téli kabát elvesztette szükséges voltát és néhány, még San-Remoban felszállott útitárs szalmakalapot visel. Szalmakalap februárban! Mily fölséges reklámja ez a Rivierának.


Monte Carlo kaszinó

Le Boulingrin

Sokan vannak, akik kéjes gyönyörrel írják haza a leveleket, az otthon rekedt irigyeknek, hogy: „Ma, február ötödikén, szalmakalapban mentem végig a tengerparton.” Néha hideg szél fúj, oly hideg, hogy az ember bajusza szinte megfagy, de azért egyesek a szalmakalapot le nem teszik. Ezek a Rivierának úgynevezett”snob”-jai, akik forró nyári napokon a norvégi fjördokon túl egészen Spitzbergig merészkednek és ilyenkor különös kedvtelésük, hogy augusztusi napon prémes bundákban járkálnak.


A monacói szikla

Monaco madártávlatból

De ne higgyük, hogy a Rivierán télen okvetlenül meleg van. Sőt néha kis északi levegő lopódzik ebbe a narancsfás paradicsomba, amely szinte átfutja az ember csontjait. Hirtelen, hogy az időjárás milyen befolyással van a játékkedvre. Ha nagyon hideg az idő, úgy mindenki Montecarloban van, részben a játéktermekben, részben a szinházban, részben Pazar vendéglőiben. Nizzában lakni csak ürügy, mivel odahaza nagyon megrémülnének, ha montecarloi levélbélyeggel kapnának néhány sort.


A monacói katedrális

La Condamine

A ki Nizzában lakik, arról azt hiszik, hogy üdül és nem játszik. Viszont Montecarloban sok olyan angol lakik, aki nem is néz a kaszinó felé, csupán a páratlanul szép vidék kedvéért lakik ott. Nizzától minden félórában visz vonat Montecarloba. Semmi sem tanulságosabb, mint ilyen utazás oda és vissza. Az utasok másról nem beszélnek, mint a nyerés rendszereiről, számokról, rouge és noire-ról. Mintha csak pogány időkben élnének és csupán egy istennőt ismernének, Fortuna ő felségét.


A virágos Monaco

A mindig forgalmas Monte Carlo

Az egyes állomáshelyeken kis piros jegyfüzeteket árulnak nagy sikerrel, melyeken a játékos megjelöli a nyerő számokat. Mintha Európa, politika, haza és isten nem is létezne, annyira fogva tartja őket, annyira szaturálja őket a roulettejáték. Montecarloban lázas izgatottsággal ugrik le mindenki a vonatról és szalad felfelé a lépcsőkön a sziklacsúcson fel a kaczér kaszinóba, melyre épen szemben rámosolyog az alpesek koszorúja, a Turbie hegység.


A mindig nyüzsgő Monte Carlo 

Kaszinó terasz

Aki nyert, az a veszettül drága Café de Parisba siet, hogy éhségét csillapitsa. Aki vesztett, az a vasúti állomásnál nyel le búsan néhány sandvich-et. Ott látni sokszor szerény munkások közt selyemruhás dámákat, amint pohár sörrel együtt sajtot falatoznak teritetlen márványasztalon. Az utolsó vonat elindulása előtt kezdődik a szerelem börzéje. A Riviera kisebb csillagjai, akik ma mindenüket vesztették, Lombrozohoz méltó arcztanulmánynyal keresik a férfiak közt a nyerőket.


A kikötő

Hercegi palota

A ki idegesen, gyorsan fel és alá megy a perronon, az vesztett. Aki a legujabb keringőt fütyörészi, az feltétlenül nyert. Van olyan nyerő is, a ki zsebében a sok aranyat nem birja el. Körülötte van négy-hat hölgyecske, a ki néhány szerény huszfrankos aranyat kér napi kiadása fejében. Éjfél után husz perczkor elhangzik az „En voiture s’il vous plait” és megindul a századvégi bábeli vonat. Rajta angol lady-k, párisi és nemzetközi kokottok, kalandorok, fürdővendégek, turisták és átutazók.”


Monte Carlo látképe

Schmitt terem a rulett asztallal

Monaco 1789 és 1814 között francia fennhatóság alatt állt, majd 1815-től egészen 1860-ig a bécsi kongresszus döntése alapján Szardínia protektorátusa volt. 1861-ben a francia-monacói szerződésben elismerték függetlenségét, bár területének 95%-át elvesztette. Ekkortól a világ legkisebb államaként jegyezték egészen 1929. február 11-éig, amikor is Olaszország és az Apostoli Szentszék között megkötött lateráni egyezmény alapján megalakult Vatikánvárosi Állam. Monaco ekkortól már „csak” a második legkisebb állam a világon.


Monte Carlo kaszinó - Schmitt terem

Tir aux Pigeons

Salamon nagyon szerethető stílusban ír. Izgalmas képet fest a korabeli Monte Carlóról, ahol a fényűzés és a ragyogás mellett jelen vannak azok az emberi drámák is, amely a mindenáron nyerni akaró és a játékasztalnál az életük megváltozását remélő emberek bukásából fakadtak. Kitűnő megfigyelő, így kiváló jellemrajzokat mutat a gyönyörű Riviérára érkező sokféle emberről. Összegyűlnek tehetős urak és hölgyek, kalandorok, szerencselovagok, dúsgazdag snobok, turisták és átutazók egyaránt. Salamon a kaszinókban megforduló személyek jellemrajzán túl magáról a játékról és mai szóval a játékfüggőségről is ír. Szemléletesen mutatja be a játékosok sokszor kétségbeesett, sokszor euforikus pillanatait. A könyv olvasása közben mindezeken túl azonban kirajzolódik az olvasó előtt a színes, különös és szokatlan századvégi Monte Carlo.


Érdekes üdvözlőlap Monte Carloból

Életkép a kaszinóból

Jó könyv, szerethető könyv és ritkán, de be is szerezhető könyv, amely ára alapvetően nem megfizethetetlen. Bár nem egy sokestés olvasmányélményt ígérő mű, már terjedelme okán, de mindenképpen izgalmas munka, ami nem csupán a századvégi Monte Carlóba kalauzolja az olvasót, hanem sok olyan jelenséget is megmutat, amelyek akár a mai korra vonatkoztatva is gondolatébresztők lehetnek. Ebben az esetben elmarad a jól megszokott „ingyen letölthető” lehetőség a blogban, hiszen ez a mű nem található meg elektronikus formában, egy internetes archívumban sem. Aki tehát kedvet kapott annak az antikváriumokban kell böngésznie a kötet után, melyet egy fiatalon meghalt elfelejtett tehetség, egy mai napig létező különös országról és világról írt.