Könyvek

A Kis-Ázsiai és Bagdadi vasút történetével

Egy váratlan betegség miatt, lassan egy hete nem jelentkeztem új bejegyzéssel a blogban. Mostanra sikerült elérnem, hogy íróasztalhoz tudtam ülni, így folytatódik a kényszerű szünet után az ELBIDA projekt. Nem is olyan régen találkoztunk már a blogban Kúnos Ignáccal, majd egy másik bejegyzésben, röviddel utána, az Utazások Könyvtára sorozat is porondra került. Jelen bejegyzésben e két elem, azaz a szerző és a sorozat kapcsolódik össze, ugyanis az Utazások Könyvtára sorozat negyedik részeként jelent meg, Kúnos Ignác, „Török földön” című különleges műve. A kötetben a szerző, egy két hónapig tartó Anatóliai bolyongását írja le. Vonaton és szekéren járta a vidéket és rögzítette élményeit és gondolatait, a tőle megszokott érdekes és színes formában. A ritka kötet 1911-ben jelent meg Budapesten, az Utazások Könyvtára sorozat negyedik köteteként. Az összesen 78 oldalas kötetből 68 oldal Kúnos Ignác műve, míg a maradék 10 oldalon, függelékként, Halász Gyula „Szárazföldi útak Indiában” című rövid írása olvasható, mely tartalmazza a kötet címlapján említettet Kis-Ázsiai és Bagdadi vasút történetét is. A műben nyolc kép és két térkép található, mely térképek közül egy a Kúnos műhöz, míg a másik a Halász féle tanulmányhoz tartozik. Dr. Kúnos Ignácról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben „Anatóliai képek” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Részlet a könyvből:

„Másnap korán reggel útra készen állottunk megannyian. Csak Huluszi efendire kellett kissé várnunk; a hánban felejtette a kardját. Ott állott a két tatár szekér, előtte a két cserkesz csendőr, a kellőleg neki öltözködött tanár, a kardostól előkerült Huluszi és jó magam, a ki a bej mérnöki katona-köpönyegét öltöttem föl, hogy ezzel is rejtegessem frenk voltomat. Csak a tanárnak maradt meg az európai máza, úgy a ruházatában, mint a beszédében. Szíves búcsút vettem földinktől, a török szolgálatban megőszült Oszmán pasától, aki nem átallotta a fáradságot, hogy Izmidig elkísérjen.

Bozjuk cserkesz falu

Elhelyezkedtünk nem nagyon kényelmesnek igérkező tatár szekerünkben, és neki a döcögős országúinak. Alig haladtunk nehány kilométernyit a vasúti vonal mentén, amidőn elénk robog egy tresszin és egy rajta ülő francia barátságosan megszólít bennünket. Mr. Charles Hazelaire volt a nyájas idegen, az izmid-angorai vasútak egyik mérnöke és miután megtudta, hogy a vasúti igazgatóságnak is ajánlottjai vagyunk, rendelkezé­sünkre bocsátotta a tresszint. Szabandzsa városa volt az ő állomása, odáig elmehetünk a kocsijával. Legott elő­ bújtunk a szekerünkből és holminkat a kocsisok őrizetére bízva, elhelyezkedtünk a kényelmesebb tresszinen, amelyet két markos örmény legény hajtott, és egy talpig fegyverben levő csendőr őrizett.

Eszki-sehir

Hatan ültünk a négykerekű kis vasúti kocsin, előttünk lovagolt egy záptije (csendőr), a másik a két szekerünk után ment, és úgy robogtunk át a cserkeszek lakta nagy izmidi síkságon. Falura kettőre is akadtunk útközben; az egyik a cserkesz Tepe-tarla, a másik a georgiai lakóiról híres Büjük-dervend. Mennyire más képe volt e műveletlen vidéknek három év múltán, amidőn már vasút hasította át e területet. A kavicsos föld porhanyóssá vált, a cserjéket és bozótokat tűz emésztette el, és az apró falvak előtt oly formás állomások épültek, hogy művelődöttebb vidékre is beillettek volna.

Köplü (Biledzsik közelében)

Csak a cserkesz nép maradt a régi. És ugyanaz a cserkesz rabló, akit három év előtt üldözőben tartott az izmidi pasa, úri kényelemben füstölgetett az állomás padkáján és mustrálgatta a ki-beszálló útasokat. Zakhárija bejnek hívták a kiérdeműit rablót, aki az igazgatóság kívánságának engedve, felhagyott a rablóskodással s most kegydíjat húz, hogy gondtalanúl élhessen. Fegyverét azonban nem engedte át; ott hordja az övében emléknek.

Biledzsik állomása Asa-köj mellett

Nem sokára elénk csillámlott a távolból a szabandzsai nagy tó. Partja mentén négy óra hosszat haladtunk, amíg eljutottunk tresszinnel tett útunk végállomására, a francia mérnök székhelyére. Ma már rengeteg gyümölcsösök körítik a termékeny talajú Szabandzsát és mesés olcsón árulják a nagy kosár gyümölcsöket és a tó eleven halait. Mind ennek alig volt még azelőtt némi nyoma, és amidőn Hazelaire úr fölvitt bennünket primitiv berendezésű laká­sába, nem éppen franciás konyhával kedveskedett jól megéhezett vendégeinek. Egy sebtiben elkészített lakomával illusztrálta előttünk, hogy milyen életmódot folytatnak az Anatóliába szakadt európai mérnökök. Olajbogyó, száraz hal, hús-konszerv, meg sajt, ennyiből állott a mindennapi menüjök. Szabandzsa törökjei még kevesebbel érik be: gyümölcs, ami a kertjeikben terem és halfélék, amelyeket a tó dob ki nekik.

A vasút hídja Lefke előtt

Vendéglátó házi gazdánktól csakhamar búcsut vet­tünk, mert előre megállapított tervünk szerint Balabánig kellett volna még aznap jutnunk. Szekerünkre, amely időközben utolért bennünket, ismét felszállottunk és úgy indúltunk neki az emelkedő vidéknek. Jó későre fordúlt az idő, amikor megérkeztünk Balabánra, egy né­hány földviskóból álló cserkesz helységbe. Vendéglőfélé­nek még csak nyomát sem fedezhették föl fedél alá vá­gyódó csendőrjeink, karaván-szerájt pedig, főleg cserkeszek lakta vidéken, hiába is kerestünk volna.

Teve-karaván a Szakária folyó mellett

Benne voltunk a legsötétebb Anatóliában. Éhesek is voltunk, fáradtak is, és a hirtelen neki hűvösödött időjárást a törökök isten-áldása, az eső is kísérte. Leszálltunk a kényelmetlen alkalmatosságból, csendőrjeink lámpást gyújtottak, és úgy indúltunk nyugalom-kutató, meg éhség-csillapító útra. Annyit észrevehettünk a sötétben is, hogy már nagyban folytak a vasúti munkálatok és hogy mérnök vagy vállalkozó féléknek is lappanganiok kell valamerre. Nem csalódtunk e föltevésünkben Egy fák között rejtőző kis faházikóból víg beszélgetés zaja hallatszott. Utitársam majd olasz, majd német szót hallott (ezen a két nyelven tudott legjobban), Huluszi bej pedig égre-földre esküdözött, hogy franciáúl meg törökül társalognak, én meg mintha magyar szót is hallottam volna.

A Szabandzsai tó

Egyikünk sem csalódott. Különböző nyelven üdvözölvén a terített asztal mellett lévő társaságot, oly nagy hurrával fogadtak bennünket, mintha csak miránk várakoztak volna. A készülő vasút emberei voltak megannyian, és mert a perai igazgatóságtól különben is értesültek volt utazásunkról, kétszeres örömmel fogadtak bennünket. Volt a tíz főnyi társaságban olasz, francia, spanyol, svejci, angol, osztrák; sőt, ami engem légkellemesebben lepett meg, egy honfitárs is akadt közöttük. Hónapokon át nem érintkezve európaiakkal, egész esemény számba ment a betoppanásunk, elannyira, hogy valóban kölcsönös volt a jótétemény, amelyben egymást részesítettük. Kitűnő hangulat kerekedett és, miután egy magyar szakácsné főztjével éhségünket is lecsillapítottuk, megeredt a sok nyelvű beszéd, a kis-ázsiai vasúti élmé­nyek és egyéb érdekes megfigyelések sorozata.”

Izmid főutcája

Kúnos második és egyben utolsó könyve az ELBIDA projektben, hisz a blog témájába vágó műve nincs több a szerzőnek. Kúnos Ignác mindkét bemutatott műve egészen izgalmas és különleges kötet, amely abban az értelemben nem csoda, hogy a térség egyik legelismertebb szakértője a szerző. A törökök szerették őt és a népköltésük felfedezőjét tisztelték benne, hiszen neki köszönhették a népdalaik első lejegyzését és kiadását, nemcsak törökül és magyarul, hanem később több más európai nyelven is. A vidék azonban nem volt egy könnyen utazható és egyszerűen járható, éppen ezért a gyűjtés sem volt soha egyszerű feladat. A sok éves ott tartózkodás azonban egyre inkább megkönnyítette a feladatot és egyre jobban befogadták Kúnost a helyben élő emberek. A „Török földön” című munkát olvasva először egy klasszikus útleírásként értelmezhetjük, ugyanakkor miután jobban belemélyedünk, kezdjük megérteni, hogy van mélyebb tartalma is a műnek. Kúnos nagyon szépen bemutatja utazási élményei között, hogy a nyugati országok, mint Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország és Olaszország miként verseng a keleti piacokért. Sok munkával és ügyességgel próbálják elérni, hogy ők legyenek a befutók, ők szakítsák a legnagyobbat a keleti piacokból. Megmutatja milyen ütemben nyomul előre az európai civilizáció a keleti térségben, ugyanakkor kihallik a szerző soraiból az is, hogy sajnálja a magyaroknak ebben nincs semmilyen szerepe.

Kis-Ázsia

Az Utazások Könyvtára sorozatban már megszoktuk, hogy nincsenek túl combos kötetek a soraikban, ahogy Kúnos Ignác jelen műve is igen rövidkének mondható a maga 68 oldalas terjedelmével. A mennyiség azonban ez esetben sincs egyenes arányban a minőséggel, szerencsére. Az ELBIDA projektben a sorozat mind a négy ismert kötete megvan, egy kétkötetes képes borítójú verzióban. A sorozat kettő része egy kötetben, míg másik kettő egy másik kötetben van egybekötve. A „Török földön” című mű, a nem rég bemutatott Báró Nopcsa művel, „A legsötétebb Európa” cíművel van egybekötve, így alkotnak egy könyvet. A sorozat kötetei alaphelyzetben is ritkának mondhatók, míg ez a képes kötésű két kötetes verzió talán még ritkábbnak. Éppen ezért keveseknek van lehetősége papír alapú könyv formájában elolvasni a művet, azonban szerencsére ebben az esetben is van lehetőség elektronikus formában ingyenesen letölteni az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából a ritka könyvet, így bárki elolvashatja, Kúnos Ignác török földön átélt kalandjait. Mindenképpen az ajánlott kategóriát képviseli, hiszen Kúnosnál kevesen ismerik jobban a területet és az ott élő embereket. A szerzőtől bár búcsúzunk a blogban, de az ELBIDA projektbe hamarosan visszatér egy újabb különleges részével az Utazások Könyvtára sorozat.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment