2018. június 17., vasárnap

Küzdelmeim

Vámbéry Árminnak szám szerint az ötödik bemutatott könyve következik most az ELBIDA projektben. A szerző egészen lenyűgöző írói munkásságának ez persze csak töredéke, de utazásával kapcsolatosan könyveinek gyakorlatilag a végére érünk. Az eddig bemutatott Vámbéry kötetek (1., 2., 3., 4.) után a most következő „Küzdelmeim” című munka amolyan összefoglaló kötet, de tekinthető akár memoárnak is. Gyermekkorától kezdve, utazásain át egészen az Angliához és a mohamedánsághoz fűződő kapcsolatáig sok minden szóba kerül az olvasmányos műben. A kötet 1905-ben jelent meg Budapesten a Franklin Társulat gondozásában. Az összesen 517 oldalas műben több kép és pár egészen különleges illusztráció található. Vámbéry Árminról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Közép-Ázsiai utazás” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.



Vámbéry legujabb arczképe 
Részlet a könyvből:

„A midőn Perzsiába való utazásom közben, odahagyva Mukhlisz Emin pasának, Trapezunt kormányzójának vendégszerető hajlokát, egy kis kereskedelmi karavánnal lassan léptetve tartottam fölfelé a Pontusz hegység emelkedésén és rávetettem pillantásomat a távolba vesző tengerre: először éreztem, hogy szívem összeszorúl és lelkemben a kalandok vágya először kelt tusára vállalkozásom bizonytalanságának és veszedelmeinek riasztó érzetével. Szép tavaszi nap volt. A propontuszi hegyek közt az első állomásig vivő egész útam fenséges képe és csodás természeti szépségei lassankint elűzték komor gondolataimat és már-már győzedelmessé vált bennem a rajongás. De midőn estefelé betértem a karavánszeráj utálatos, piszkos fülkéjébe, aztán leterítettem a puszta földre szőnyegemet és fáradtan az első lovagló út viszontagságaitól, magamnak kellett elkészíteni sovány vacsorámat, akkor erőt vett rajtam helyzetem fagyos komolysága és első ízben éreztem a különbséget a rideg valóság és a rózsás ábrándok között. A rizskása, melyet főztem, megkozmásodott; a zsír avas volt s a kenyér, melyet hozzája ettem, a legélvezhetetlenebb fajtából való volt a között, mely török földön valaha ennem adatott. Éjjeli szállásom a hideg földön minden volt inkább, csak kényelmes nem volt és hogy még is mélységes álomba estem, azt csak első lovaglásom fáradalmának köszönhettem. Ez első hosszú lovaglás gyötrelmes hatását két vagy három napig megéreztem minden porczikámban. A Trapezuntból Erzerumba vivő út, Szamarkandig tartó hosszú lovaglásom e gyakorló iskolája, egyáltalán a legkínosabb út volt, melyet valaha jártam, mert mindenek előtt ezen kellett hozzátörődnöm öszvérhajcsárokból álló durva, piszkos és vakbuzgó utitársaim kíséretéhez, és a mi még ennél is jóval borzalmasabb volt, ezen kellett hozzászoknom a férgekhez, melyektől nyüzsgött minden éjjeli szállásom. Erzerumba érve, hol egykori főnököm, Daim Husszein pasa, a katonai kormányzó, látott magánál vendégszeretettel, részem volt újra némi pihenésben. Ez az áldott lelkű ember, a vallásos titokszerűség lelkes hitvallója, erősen meg volt győződve bokharai utazásom szent czéljairól és hadsegédével, Hidajet efendivel együtt órák hosszáig tartó oktatást adott a különböző rendek és főképen a nakisbendiek rendjének mivoltáról, mert ezeknek volt az alapítója az a szent, kinek sírjához zarándok-útam elvezérel. E háznál való tartózkodásom közben ismerkedtem meg egy merőben eredeti módjával annak, hogyan lehet a babonát a rendőrség szolgálatába állítani. A pasa elvesztette drága gyémántos gyűrűjét s mert azon a napon nem tette ki lábát a házból, jogos volt a föltevése, hogy megkerül, hacsak el nem orozta egyike ez ő nagyszámú szolgáinak. Minthogy minden kutatás hiábavaló volt, Hidajet efendi egy csodatevő sejkhet hivatott magához. Ez leűlt a ház nagy előcsarnokába, hova már előbb az egész háznépet összecsődítették. Ott volt a pasa is egész kíséretével. Én türelmetlenűl vártam az elkövetkezendőket, mikor a sejkh, törökös módon keresztbe vetett lábai űlve, egy fekete kakast vett elő a köpönyege alól és az ölébe téve, felszólította a szolgákat, hogy vonúljon el sorra előtte mind, simítsa meg tenyerével gyöngén a kakast, a kezét pedig rejtse tüstént a zsebébe, mert - így szólt a sejkh - a kakas menten el fogja árulni a tolvajt egy kukorításával. A mikor a szolga mind elvonúlt már a sejkh előtt és a kakast megérintette, a sejkh mindenkit sorra felszólított, hogy mutassa meg neki a kezét. Valamennyi kéz fekete volt, egynek a kivételével, mely fehér maradt s melynek gazdájában a tolvaj kilétét nyomban meg is állapították. Mert a kakas tolla be volt hintve korommal s mivel a tolvaj, attól való féltében, hogy elárulja magát, nem merte megsímitani, a keze fehéren maradt és bűnössége e miatt, természetes módon, kiviláglott. A tolvaj elvette büntetését, a sejkh meg a jutalmát.

Vámbéry tanulmányi naptára 1855-ből (a címlap)

A pasa házánál és egyáltalán Erzerumban való tartózkodásomnak sok kellemes oldala volt, de kényelme annál rosszabbul esett, mert az örmény fennsíkon át a perzsa határig vezető út a legfárasztóbbak egyike az ázsiai utazónak. A szegényes örmény házak - jobbára földalatti odú valamennyi, a vakondtúráshoz hasonlatos - egyetlenegy helyiségből állnak, melyben a lakó együvé van zsúfolva tíz vagy húsz bivalylyal. Örökre felejthetetlen lesz nekem az első éjszaka, melyet együtt töltöttem a rosszszagú állatokkal, melyeknek társaságában a végletekig gyötri az embert a gőz, a hőség és a féreg. Az ilyen gőzfürdő után pompásan hat az elernyedt idegekre az örmény fönsík fagyos reggeli levegője; az ember azt sem tudja, hova legyen gyönyörűségében az Isten szabad ege alatt és ujongva szívná magába a levegőt, ha a kis karavánt még inkább, mint a magános utast, nyomon nem kísérné a félelem a kurd rablók miatt, kiknek hazája a Köroglu hegyszorosnál kezdődik.

A Magyar Tudományos Akadémia 1857-ben adott ajánló levele

Ilyen lélekállapotban estem át a Dagar hegyen a kurd rablókkal akadt első kalandomon. Ez volt a tűzkeresztségem; de forróság helyett jéghideg borzadály futott végig tagjaimon, midőn örmény útitársaim könyörgésére, kiknek értékes árúmálháit már lerakták a reánk törő rablók, kénytelen voltam felcsapni a gyöngék védőjének és pisztolylyal a kezemben felrohantam a magaslatra, hogy kérdőre vonjam a vakmerő utonállókat. Szép erény a bátorság, a férfias elszántság és a halálmegvetés - gondoltam magamban - de nem mindig születik vele az emberrel, mert meg kell azt tanúlni és szokni kell hozzája. Meglehet ugyan, hogy a dagadó kebel, a bátor tekintet és az erekben vadúl keringő vér, e kétségtelen jelei a bátorságnak, természetes következése a többé vagy kevésbbé heves vérmérsékletnek, de azért mégis csak a szükség volt és lesz minden időben az a nagymester, ki ott őrzi művészetét az ép és erős férfilélekben! Ez volt a gondolatom a kimerűltségnek abban a pillanatában, mely idegerőmnek túlságosan erős és szokatlan megfeszítésére következett. A Dagar-hegyen átélt epizód után sok más támadás és meglepetés ért még későbbi útazásomon, s végezetül annyira vittem, hogy bátran a szeme közé néztem minden veszedelemnek, a nélkül, hogy gondoltam volna a halálra; de ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy az ember hősnek nem születik, hanem azzá nevelődik s hogy a fokozatos megszokás fegyvert szorít a legfélénkebb szobatudós öklébe is, láttára a fenyegető életveszedelemnek, és idővel bősz oroszlánná teheti az önvédelemben. Ilyeténképen és nem máskép támad a személyes bátorságnak néha fennen dícsért hatalma. Voltaképen az önfentartás ösztöne az a forrás, melyből a hősiesség fakad és a testben erős ember ritka eset, ha nincs birtokában ennek a szükségszülte lelki tulajdonságnak.

Levél Eötvös József bárónak, Perzepolisz romjai közül

Mikor Diadinnál átkelve a perzsa határon, Irán földjére léptem, mely egykor a költészet bűbájos fényében tűnt elém, csak annál gyorsabban ábrándított ki a táj sivár, puszta és kietlen voltán kivül a testi szenvedéseimhez járuló lelki nyomorúságom és annál kiméletlenebb kézzel tépte szét ifjúi képzeletem rózsaszín fátyolát. Török efendi szerepében - tehát a siíta perzsák szemében a legundokabb szerepben lépve fel (másként, a készültségem és iskolám miatt, nem lehetett), örökös czélpontja voltam a honi földjükön fanatikusabbá és vakmerőbbé váló perzsák gúnyos megjegyzéseinek, kajánságának és akárhányszor tettleges bántalmazásaiknak is. Mintha ifjúkoromban nem lett volna elég bő részem az eféléből: új formát öltve kezdett ismét gyötörni a vallási düh hidrája és a régebbi napok Hep! Hep! kiáltása éjjel és nappal ebben a változatban harsogott most fülembe: «Szegi szunni!» («Szunníta eb»); a perzsa kalmárok és perzsa mollák zaklatásai és éretlenkedései pedig épen nem voltak kevésbbé alkalmatlanok, mint a keresztény suhanczok kődobálása és a katholikus gimnáziumi professzorok csufondárosságai! De idő multával bele törődtem ebbe a nyomorúságomba is. A türelem és a kitartás a legádázabb ellenséget is lefegyverzi és ha csengő hangomon szigorúan siíta hangváltozatokkal elénekeltem a Korán egy-egy szúráját, vagy egy-egy versét a Mesznevinek, melyet egyformán szent könyvének vall mind a két mohamedán felekezet, haragjok megszünt és fanatikus útitársaim megvigasztalódtak ebben a mondásban: «Még nincs veszve egészen, válhat még belőle igazi muzulmán, azaz siíta is.» A későbbi lapok is bizonyságot tesznek majd róla, hogy jobbára - sajnos - épen a vallás, az isteni sugallatnak ez a fenséges alkotása és az emberi nem fellendülésének és megnemesítésének ez az állítólagos eszköze, leginkább éreztette velem az emberek rosszaságát. A bölcsőtől az aggkorig, Európában úgy, mint Ázsiában, a fényes kultúra levegőjében ép úgy, mint a pőre barbárság honában, fanatizmust és szűkkeblűséget, gonoszságot és igazságtalanságot jobbára a vallás emberei részéről és csak a vallás miatt szenvedtem!

Egy lap az Eötvös József báróhoz írt levélből
1863. március 20.

Perzsa földre való érkezésemmel tehát az eddigi anyagi gondokhoz és küzdelmekhez hozzájárultak még a lelki szenvedések is. Soha sem fogom elfelejteni azt az érzést, melyet a Khoi utczáján és bazárjában szemközt jövő perzsák kaján, haragos és megvető pillantása keltett bennem. Az emberek törökül beszélnek itt is, de elég volt a szájamat kinyitni, hogy tiszta sztambuli kiejtésemmel rögtön elárúljam szunníta voltomat. Ez a harag kétségtelenül csak megtorlása azoknak a sértéseknek és bosszantásoknak, melyek nyomon kisérik a török földön a siíta jövevényt; de én joggal vethettem föl magamban a kérdést: mit vétettem ezeknek az embereknek én és mi részem volt abban nekem, hogy Alit kiforgatták a próféta örökéből? De hiába volt minden okoskodás és argumentum, mert elvégre és tagadhatatlanul efendinek jöttem ez országba és az a mély gyűlölség, a melyet ez a szó a siíták lelkében ébreszt, elég súlyos okát szolgáltatta mindannak a szidalomnak, melyet tűrnöm kellett. Még pénzen is nagy bajjal kaptam valamit a vakbuzgó néptől. Fölmerűlt a kérdés: vajjon a szunníta is nedsisznek, vagyis tisztátalannak tekintendő-e, mint a keresztény, kível testileg érintkezni bűn, és csak hosszú és heves vita árán voltam képes eloszlatni az eféle skrupulusokat. Ha gyakoribb lett volna az érintkezés a perzsák és a törökök közt, bizonyára kevesebb szenvedés ér engem; de én voltam az első oszmán magánember, ki évek óta utazó minőségében perzsa földre lépett, és ennek következtében sok mindennel meg kellett alkudnom. Leginkább az lepett meg, hogy az asszonyok sokkal vadabbul viselkedtek, mint a férfiak. Sokan kiköptek előttem, ha elmentem mellettök és szemenszedett szidalmakkal kísérték gyűlöletük e kitörését. Hja, a szépnem mindenhol szenvedélyesebb, mint a férfinem!

Emléktárgyak Vámbéry középázsiai utazásából

Hála a fizikai fáradalmakban megaczélosodott és megizmosodott testem egészségének, könnyű volt beletörődnöm a szűnetlen lelki tusába. Még örültem is az állandó izgalomnak s midőn Tebriszben, az Emír-karavánszerájban, fülkémbe vonúlva, napokon át fáradhatatlanúl néztem én is a perzsa kalmárok, mesteremberek, koldusok, dervisek, komédiások, énekesek és szemfényvesztők őrült sokadalmát, kezdettem érezni, hogy keleti emberré alakúltam át és hogy a szegény vándorló ember sorsa egészen elviselhető. Félig európai ruházatomat egymás után cserélve föl a bő perzsa ruhadarabokkal, külsőmet lassankint átalakítottam és már kevésbbé tűntem fel az embertömegek között. Egyszer, a hogy a karavánszeráj udvarán ténferegve, az alkudozó csoportok s a megrakott és terhüktől megszabadított teherhordó állatok közt egy európai embert láttam, ki árumálháinak rendezése közben, valami török szót keresve, türelmetlenül levelezgetett egy nyolczadrét nagyságú könyvecskében: jót mulattam rajta, midőn e műben saját török zsebszótáramra ismertem, melyet évekkel azelőtt adtam ki Perában. A szorgalmas kalmár - egy W... nevű svájczi úr, kinek bizományi üzlete volt Tebriszben - végre megúnta a hiábavaló keresgélést s egynehány nem épen hízelgő komplimentum kíséretében félre tette a szótárat. Én ekkor hirtelen megszólítottam németűl, megjegyezve, hogy szótárának szerzője talán még sem olyan szamár, mint gondolja és hogy inkább talán az a baj, hogy nem jó helyen kereste benne a keresni valóját. Hogy egy rongyos, félig török, félig perzsa módra öltözött alak németül szólítsa meg Tebrisz bazárjában: ez már sok volt egy kissé a Merkurfi egykedvűségének. Néhány szót váltottunk, az elszégyenkezésre és a felindultságra mentegetőzés következett és a vége az lett a tréfás esetnek, hogy meghívott magához és néhány napig jól tartott házánál. Eféle mulatságos kalandjaim akadtak más alkalommal is s a rendkívüli nyelvbeli tudás, valamint az a szokásom, hogy hangsúlyban, hanghordásban és szófűzésben mindig a csalódásig híven utánoztam az idegen szójárást s hozzá a legtöbb esetben még velős mondásokat, a Koránból vett mondatokat és verseket is helyeztem el a megszokott taglejtések kíséretével, - hallgatóimat mindíg és mindenhol kihozta a sodrából és arczom minden idegenszerűsége mellett is elhitette velök, hogy bennszülött vagyok.

Az utolsó három pénzdarab, melyet Vámbéry, kolduló dervis szerepében kapott

Ez örvendetes megfigyelésre alkalmam nyílt már a Boszporus partján is, de még inkább középázsiai útazásom első felében. Nem mondhatnám ugyan, hogy ment voltam minden gyanúsítástól, mert arczom jellegzetes vonásai mindíg gyanút keltettek és mindig bajjal fenyegettek, de a nyugatázsiai világ népeinek tarka mozaikjában, hol örökös keveredésben és felszívódásban élnek egymással a legkülönbözőbb égövek fajai és típusai, a nyelv minden, a külső semmi s ha ez a nyelv hozzá még Allahnak és prófétájának dicséretét hirdeti, az ember jog szerint és tényleg bele kerűl a vallási közösség mindent egybefoglaló kötelékébe és nem idegen többé.

Vámbéry arczképe (1864. január)
Teheránban készült, Középázsiából való megérkezése után

Tebrisz karavánszerájában való tartózkodásom ennek következtében gazdag volt a legsajátszerűbb benyomásokban és megfigyelésekben. Puszta és szegényes czellámban ülve, órák hosszáig legeltettem szemem az udvaron tarka összevisszaságban alkudozó, czivódó, kiabáló, éneklő és imádkozó sokaságon. Utóbb közéjök vegyültem magam is, megszólítottam ezt vagy amazt, beszélgettem a legkülönbözőbb fajtájú üzletekről és, ha el nem kerülhettem, este, a midőn meglehetős csönd lett a karavánszerájban, részt vettem a vallási kérdésekről, a kormánydolgokról és sok más egyébről folyó társalkodásban is. Keleten és különösen Perzsiában a kalmár mindig az ellenzékhez szít, mert sokat szenved a fejetlenség és az önkényuralom miatt. Engem sokszor meglepett nézetének nyílt kimondásával.

Levele a turkomán pusztából 

Vámbéry levele Haidar Efendi török követhez

Midőn Tebriszben való hosszabb tartózkodásom után nyeregbe szálltam, hogy folytassam utazásomat Teherán felé, merészebb volt már a jövőbe vetett reménységem és szilárdabb a tervem sikerűltéhez fűzött bizodalmam. A megszokott karavánok helyett most már inkább egyes útazókhoz csatlakoztam, még pedig különös előszeretettel a szunníta országokból jövő és siíta inkognitóban egész Iránt bebarangoló kurdokhoz és arabokhoz, kik a vallással kalmárkodnak, más szóval: kik mint elégia-dallók (rouzekhan) faluról-falura járnak, naponta több liter könyűvel öntözik meg a két vártanú: Hasszán és Husszein emlékét s a mikor már besöpörték a szép sárga csikókat, álruhába bújt szunníta létökre jót nevetnek a markukba hallgatóik együgyűségén. Egy másik fajtája ezeknek a vallásos üzletembereknek eleven és holt perzsáknak a kerbelai szent búcsújáró helyekre való szállításával foglalatoskodott olymódon, hogy az előbbieknek úti marsalja volt zarándokútjokon, alaposan ki is szipolyozta, vagy pedig titkon összejátszva a rabló beduinokkal, minden javaikból kifosztatta őket, az utóbbiakat pedig, tudniillik Alinak az Úrban elszenderűlt híveit, négy deszka közé szorítva szállította Kerbelába és Nedsefbe. Perzsiai vándorlásaimról és élményeimről szóló könyvemben megpróbáltam képét festeni egy ilyen halottas karavánnak. Minden bizonynyal egyike a legborzalmasabb és a legundokabb üzleteknek a világon, de nyereséges üzlet. S midőn úgy egy társaságban útaztam ezekkel a szállító urakkal, elégia-dallókkal és kerbelai zarándokvezetőkkel, hamar rájöttem, hogy a szent férfiak szemfényvesztése Keleten ép úgy, mint Nyugaton és a keresztények közt csak úgy, mint a mohammedánok között, egy és ugyanaz mindig. Itt is, csak úgy, mint amott, a jelszó ez: «Mundus vult decipi - ergo decipiatur», csak épen, hogy Ázsiában sokkal alaposabb és gyakoribb a megcsalatásban való üdv esete, mint nálunk Európában.

Egy lap a pusztában írt feljegyzéseiből

Ázsiában csak nagyon keveseket világosított meg a műveltség és a felvilágosodottság. A kételkedés bátortalanúl jelentkezett az iszlám virágzásának korában is, mostanság pedig, midőn a szegénység és a nyomor csak a mindennapi életre fordítja az emberek gondolatát s midőn rabja mindenki a létért való nehéz küzdelemnek, manapság vajmi ritkán mutatkozik hajlandóság a metafizikai szemlélődésre; kevesebbet tűnődik az ember és hideg egykedvűséggel tartja magát a vallás régi szabályaihoz.

Egy lap Vámbérynak Középázsiában titkon írt feljegyzéseiből

Daczára a júliusi tikkasztó hőségnek és daczára időnként való éjjeli megtámadtatásunknak, mely inkább látszott megfélemlítésnek, mint igazi rablótámadásnak, vidám lélekkel köszöntöttem be a perzsa fővárosba s midőn a simrani hegyek hűs rejtekében levő török követségen valamennyire kihevertem fáradalmaimat, nem volt ember boldogabb, mint a milyen én voltam a hűvös napok beálltával, a mikor, oda se nézve többé a fénynek és a kényelemnek, reá léphettem kalandos útamra déli Perzsia, Iszpahán, Siráz és Perzepolisz felé. Ez az útazásom úgyszólván második tanfolyama volt középázsiai vándorlásom előkészítő iskolájának és ha nem végeztem volna el ezt a tanfolyamot, ki tudja: egyáltalán sikerrel jár-e turkesztáni vakmerő vállalkozásom? Tudniillik a midőn Teheránba érkezve, azt a kellemetlen hírt hallottam, hogy a bokharai útazás óriási és leküzdhetetlen veszedelmekkel jár és semmi esetre sem tehető meg oly könnyű szerrel, mint képzeltem, és hogy ráadásúl a Doszt Mohammed és Ahmed sah háborúja következtében Perzsia éjszaki részén kiütött zavarok miatt tisztára lehetetlen az útazás Mesheden és Merven, vagy Heraton át, a szükségtől kényszerítve, kibúvót és új elfoglaltságot kellett keresnem, hogy ne legyek kénytelen hosszabb pihenőt tartani. Déli Perzsiában ugyan kevés vagy semmi keresni valóm sem volt, mert tanúlmányaim czélpontja messzire esett az árja területtől; ámde nem hagyhattam fel a magam edzésének munkájával sem és annyira megszerettem már akkor a kalandos vándorélet izgalmait, hogy többre becsűltem a kemény nyerget, a száraz kenyeret és a puszta földet a török követség vendégszerető palotájának minden fényűzésénél, gazdagságánál és pompájánál.”

Vámbéry dervis-ruhájában

A "Küzdelmeim" című mű 1905-ben jelent meg, pontosan abban az évben, amikor Vámbéry Ármin visszavonult a katedráról. A kötet egyfajta lezárása, áttekintése volt kalandos életének. A megjelenést követően nyolc évig élt még Vámbéry, és természetesen ekkor sem tétlenkedett, de az igazi aktív pályafutása 1905-ben lezárult. A 19. század egyik leghíresebb magyar tudósa sok szerencse és küzdelem révén vált igazi legendájává saját korának, melyről a műben részletesen és őszintén számol be. A legendaként emlegetett szerző azonban nem kedvelte a róla szóló, sokszor túlzó beszámolókat, így megfogalmazott célja volt művének, hogy tompítsa azt a nagy „bámulatot” amelyet küzdelmei keltettek a „művelt világban”.

Vámbéry és tatárja (kép 1864-ből)

A bemutatott kötet egyik erőssége a szerző saját gyermekkorát tárgyaló rész, melyről több érdekes, vicces és egyben megható történetet is elmesél. Az egyik kedvencem a „pióczakereskedés” kihívásait bemutató rész. Így ír róla: „ A kocsmát be kellett csukni, mert fenntartására nem volt meg többé a mód és a kereset uj neme váltotta föl a csaplárosságot: a pióczakereskedés, mely úgyszólván családi üzletága volt a dunaszerdahelyi Fleischmann családnak. Igazabban szólva, nyomorúságos házalókereskedés volt biz ez. A Fleischmann testvérek összevásárolták a sok pióczát, melyet a parasztok a környék töméntelen mocsarában gyűjtöttek és szétválogatva, eladogatták Felső-Magyarország gyógyszertáraiban. E szerint én is hamarosan megismerkedtem az üzlet minden csinja-binjával. A pióczák, nagyságuk szerint, körülbelül negyven czentiméter hosszú vászonzacskókba voltak szétosztva és minden huszonnégy órában kétszer meg kellett őket füröszteni. A munkának ebben a részében segíteni kellett a gyermekeknek is s nekem különösen sok bajomba került, míg leküzdhettem a nyálkástestű férgek iránt érzett utálatomat. Néha megesett, hogy a pióczák éjnek idején kiszabadultak nem elég erősen bekötözött vászonzacskóikból és szertekúsztak a szobában, mely közös alvóhelye volt a családnak; minthogy pedig mi gyermekek, elegendő ágy hiányában, a földön háltunk, majd az egyikünk, majd meg a másikunk riadt fel álmából rémült kiáltással, mert az éhes állatkák a bőrünkre akaszkodtak és iziben szivni kezdték a vérünket. Ilyenkor természetesen általános riadalom támadt a szobában, a vérszopókat a mécs világa mellett össze kellett keresgélni és ujra zsákba kötni. Mi gyermekek nagyban derültünk az éjszakai jelenetek nevettető izgalmain. A közben négytagúból hat, sőt hét héttagúra nőtt család minden üdve és keserve a piócza kelendőségétől és árfolyamától függött. Magyarországon akkortájt még sűrűn rakták a pióczát a beteg emberiségre, de mert a haladó orvosi tudomány ellene volt a vér minden csökkentésének, lassan-lassan kiment a divatból a piócza és abban az arányban, a mint az értéküket veszítették ez állatkák, nőttön nőtt a szegénység szüleim hajlékában.”

Vámbéry huszonkét éves korában


Vámbéry Ármin egészen lenyűgöző figura volt és az összes kötete, amit az ELBIDA projektben bemutattam igazi olvasmányélmény. Gyűjtőként a szerző eredeti műveinek beszerzése általánosságban nagy kihívás, némelyik pedig egészen nehezen beszerezhető, ritka kötet. A „Küzdelmeim” című kötet megszerzése talán az összes közül a legkönnyebb, a blogban már bemutatott kötetetek közül, de az árát azért ennek a könyvnek is meg kell fizetni. Vámbéry ezen művével is szerencséje van azonban annak, aki nem akarja minden áron a könyvespolcán tudni, hiszen ingyenesen le lehet tölteni a művet az Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából, így bárki gyorsan beszerezheti és elolvashatja. Írói életműve természetesen jóval nagyobb a blogban bemutatott öt kötetnél, de szűken az utazással is foglalkozó, nincs több. Vámbéry Ármintól tehát búcsúzunk a blogban, de biztos vagyok benne, hogy egyéb szerzők köteteinek bemutatása során többször fogunk még hivatkozni rá. A kor megkerülhetetlen orientalistája volt, akire nagyon büszkék lehetünk, hiszen egy olyan magyar volt, aki világviszonylatban is nyomott hagyott életművével.