2018. augusztus 26., vasárnap

Trieszttől-Szmirnáig

Tengeri utazásom emlékei


Kaposváriként kifejezetten örültem, amikor sikerült beszereznem Biczó Ferenc, híres kaposvári tanár egyetlen és ritka, utazással kapcsolatos könyvét. Biczó egyedi órái messze földön híresek voltak, tanítványai is rajongtak érte, amely valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a szokványostól eltérő módszerekkel, élménydúsan, változatosan és a tanulók aktivitására építve oktatta az irodalmat. Éppen ezért vártam kíváncsian „Trieszttől Szmirnáig” című útleírását, mely egy 6 országon és 11 városon keresztül vezető körutazás rövid élménybeszámolója. A könyv a kaposvári egyesületi leányiskola 1933-34. évi értesítőjéből származó különlenyomatként, 1934-ben jelent meg Kaposváron, Szabó Lipót Könyvnyomdájának kiadásában. A mindösszesen 24 oldalas aprócska műben, egyetlen térkép található. 






Biczó Ferenc irodalomtörténész és középiskolai tanár, 1895. január 28-án született Keszthelyen. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, ahol magyar-latin szakos diplomát és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Az I. világháborúban katonaként szolgált, ahonnan visszatérve a kaposvári egyesületi leányiskola tanára lett. 1922-es kinevezését követően 23 évig, egészen haláláig az iskola tanára maradt. Számos kritikája és irodalomtörténeti cikke jelent meg országos és helyi lapokban, 1935-től a "Pannón Múzsa könyvtára" című sorozat szerkesztője. Komoly figyelmet fordított az elszakított országrész irodalmára és megalapította a Kaposvári Katolikus Szabadegyetemet is. A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság örökös tagjává választotta.


Biczó Ferenc
A hazai irodalomtanítás módszertani úttörőjeként számos könyvet írt tapasztalatairól. A szovjet csapatok megszállása azonban nagyon megviselte. Az anekdota szerint a Kaposvárra bevonuló oroszok feldúlták Biczó Ferenc lakását is, szeretett könyveit széttépték és kidobálták. Ekkor Biczó lefeküdt a kanapéra és azt mondta: „Ilyen barbárság között nem tudok élni”, majd meghalt az akkor, 1945. május 4-én mindössze 50 éves tanár. 


Részlet a könyvből:

„Már egészen hajólakók lettünk: a szárazföldi kirándulásaink alatt visszavágyodunk a hajó kényelme után. Görögországban megpróbáltuk a szárazföldi életet: döcögtünk autókon sívár, sziklás vidéken keresztül. Eleusisbe Salamisba, Mykenebe, Marathonba, a régi dicsőség színhelyére. Mégis csak jobb a hajó fedélzetén sétálgatni, ledülni a heverőszékre és a tenger búzakék bársonyában gyönyörködni. Szárazföldi tartózkodásunk ideje alatt már nosztalgia fog el bennünket a hajó iránt. Többször felsóhajtunk a kellemetlen forróság közepette: menjünk haza.

Trieszt
Velence
Tehát újra a hajón vagyunk. Otthonosan mozgunk a folyósok labirintusában, s csak akkor tévedünk el, ha gondosan figyeljük a helyes útat. Egyébként ösztönünk után indulva biztosan elérünk a kitűzött helyre. Egész családias hangulat köt össze bennünket: ismerős társaságok csoportosulnak; esténként bridzspartik alakulnak ki, a táncteremben lelkesen lejtik a táncokat. A mozi érdekes drámáit feszült figyelemmel nézzük, miközben a Földközi tenger egéről egy-egy csillag fut le… Legkedvesebb emlékük lesz a hajón tartózkodás minden napja.

Szaloniki
Athén
Tehát ilyen szórakozások közepette hasítja a hajó az Égei tengert. A hajó körül halak fickándoznak, s mi a karfára dülve el-el mélázunk e nagy kékség csendes békéjében.

Athén
Isztambul
Si quotiens peccant homines sua fulmina mittat, Juppiter exiguo tempore inermis erit.

Cattaro
Korfu
Szaloniki felé megy a hajónk. A hajóról tisztán kivehető Olympusz komoly, méltoságos csúcsa, hol az istenek „boldog semmitevésben töltötték napjaikat.” A hegy felett ködfoszlányok szálldosnak, mintha az el nem múló görög istenek, vagy istennők lebegnének itt felhőszárnyaikon. Szinte várjuk, mikor küldi villámait a bűnös emberiségre a fellegtorlasztó Zeus. De Zeus menydörgése még kellemesen hatott volna ahhoz a zajhoz, lármáhozképest, amellyel bennünket Szaloniki élelmes lakossága fogadott. Parti városokban általában egy új hajó kikötése, pláne a világhírű, előkelő Oceania kikötése nagy esemény: felsereglenek a kíváncsiak, a kereskedők kezüket dörzsölik a nagy forgalom reményében, a koldusok pedig még siralmasabb könyörgésekre készülnek. Szaloniki lakossága is felkészült, de mi sem mentünk készületlenül a nagy invázióval szemben. A kíváncsiak elől elszökdöstünk, a kereskedőket kikerültük, a koldusoknak pedig görög tudományunknak fitogtattuk, mondván ezt a kimondhatatlan szót a már begyakorolt görög mimika kíséretében: ochi (nem). De a görög kiejtésünk úgy látszik sok kívánnivalót hagyott maga után, mert a kéregetők mindig kijavítottak bennünket, helyesen ejtve ki az occhit, vagy ha tetszik ochjit, vagy ha tetszik ochit. Azért itt is legcélszerűbb mindjárt a magyar nyelven kezdeni.

Korfu
Durazzo
Már több hete lévén kizárva az iskola krétaporos levegőjéből, vágyódtam, sóvárogtam a görög terciák, görög szekundák birodalmába. Ugyan eddig is egy városban sem mulasztottam el tiszteletemet tenni a múzsák felszentelt csarnokában. Jártam a velencei leánygimnáziumban, amelynek minden falát a tenger nyaldossa. Hej – gondoltam – itt talán nem igen hajolnak ki az ablakon a diáksignorinák. Felkerestem régi ismerősömet is, az athéni leánygimnázium tanárát, kivel Párisban együtt forgattuk a Nemzeti könyvtár foliánsait. Így érthető, hogy Szaloniki gödrös utcáin is elfogott a vágy a görög iskolapadok után… A gimnázium három tüdőbeteg pálmafa mögött szomorkodott. Hektikás ajtaját egy pirospozsgás pedellus nyitotta ki s előttem volt unatkozott vakációs tétlenséggel a penészes folyosólyú iskola. Benyitok egy tanterembe: egyszerűen, de ízléstelenül volt berendezve. Elaggott térképek dísztelenkedtek a határozatlan színű falon: a padok végkimerülésben szenvedtek. Siettem ki, ki a szabad levegőre ebből az áporodott szagú tanteremből. A folyóson egy diákleány olvasta a hirdetést, amely azt adta tudtul, hogy mikor lesz pótvizsga. Omilite gallika? (beszél franciául) kérdezem tőle, mire bájos görög mimikával és a sokat emlegetett ochi szóval felel. Többit az olvasó is sejti. Valószínűleg franciából bukott meg Nausika szépreményű rokona…

Isztambul
Rodosz
Mikes Kelemen, a hűséges íródeák árnya bukkan fel az idők homályából, mikor hajónk a Dardanellákon át Gallipoli, Rodostó mellett elhalad. Néma kegyelettel gondolunk a boldogtalanság boldog vándorára, aki még lóháton vágtatott át Konstantinápoly városába, ahová mi most a modern kor luxushajóján, az Oceanián megyünk.

Izmir
Izmir
Este hét óra van. Alkony és minarét. Ez a két szó jellemzi ezeket a bűbájos, keleti regékhez méltó perceket, amelyekben először látjuk meg Konstantinus városát, Konstantinápolyt. A bíbor alkony gyertyákat rak az európai és ázsiai házak ablakai mögé. A lenyugvó nap a házak ablaküvegjei mögül gyertyafény módjára világít. Majd bíborpalástját ráteríti a tengerre, az épületekre, hajónkra és mintha Stambul mögött valahol tüzet rakott volna. Vérszínű lesz tőle a tenger, az épületek fehér fala elpirul s mi meg szinte megborzongva látjuk a tengeren a vértócsákat, s az elpiruló, szemérmes házfalakat. A piros szín minden változata borul a horizontra, amelyből az ég felé tör a karcsú minaretfák síkolya. Valami meggyötörtség, lázas betegség van ebben a konstantinápolyi alkonyban, amelyet azonban az álmok hűsítő vizének, a tengernek csobogása enyhít…

Raguza
Lassanként Konstantinápoly piros megvilágítására rászáll az éjjel és ez a barna szerecsen kioltja az ablaküvegek gyertyáit, letépi a házak bíborát s fekete hamuesővel oltja el a tenger tüzeit. Fekete csönd borul így távolból nézve Konstantinápoly házaira, csak a minaretek sóhajtanak fel az ég, a hihetetlenül mély-kék ég irgalmáért…”

Biczó útjának térképe a könyvből
A szerző 1933 augusztusában indult 6 országot érintő körutazására. Vonattal utazik egészen Triesztig, majd onnan hajóra száll és Velence, Raguza (Dubrovnik), Athén, Szaloniki, Isztanbul, Szmirna (Izmir), Rodosz, Olimpia (Olümpia), Korfu, Durazzo (Durrës), Cattaro (Kotor) és ismét Velence érintésével érkezik vissza Triesztbe. Könyvében kiemeli, hogy utazása célja nem az, hogy művészettörténeti könyveket akarjon pótolni, vagy éppen útikönyvet írjon. A könyv megjelentetésének igazi célját a szerző így fogalmazza meg: „a trianoni ifjúságnak izenetet hozni a távoli országok embereiről. Szeretném elérni, hogyha a tanulóifjúság a térképen az egyes országokat nézegeti, elhigyje, íme itt is élnek emberek.” Azt, hogy a trianoni ifjúság miként reagált Biczó művére azt nem tudni, viszont az bizonyos, hogy a szerzőnek hatalmas élmény volt a Földközi-tengeri körutazás, amely egyértelműen érzékelhető a könyv olvasása során.

A Dunántúli Bank ex librise
Biczó Ferenc stílusa nagyon érdekes. Sokszor tényszerű az élménybeszámolója, de sok esetben szinte művészi képet rajzol az adott pillanat élményéről vagy éppen a látottakról. Az irodalomhoz fűződő szenvedélyes viszonyát le se tagadhatná, hiszen művében számos versrészlet színezi az aktuális élmény leírását. A könyv értékét számomra minden bizonnyal növeli, hogy a szerző szülővárosom egy híres személye, de ettől függetlenül is egy különleges és olvasmányos, bár nagyon rövid munkával van dolgunk. A mű így különlenyomatként rendkívül ritkának számít, nehezen beszerezhető és elektronikus formában is csak itt az ELBIDA projekt oldalán elérhető és tölthető le ingyenesen. Mindenkinek bátran ajánlom, hiszen Biczó Ferenc munkája egy rövidke de igazán különleges útleírás, amely megéri az olvasására fordított időt. A szerző értékes könyvtárát egy kaposvári bankra hagyta, amely nyilvános könyvtárként működött egészen az államosításig. Minden bizonnyal ezen adományozott kötetek egy példánya került az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteménybe, hiszen a könyvben megtalálható a Dunántúli Bank és Takarék Részvénytársaság könyvtárának ex librise. A szerző bár termékeny író volt, de utazással kapcsolatos műve csak ez az egy jelent meg, így jelen kötetének bemutatásával gyakorlatilag búcsúzunk is Biczó Ferenctől a szenvedélyes kaposvári irodalomtanártól.







2018. augusztus 20., hétfő

Törökországi képek

Az 1870-es évek derekára az oszmán birodalom, már csak komoly erőfeszítések árán tudta egyben tartani a lassan széthullásnak induló országot. Az 1875-ben Hercegovinából illetve Boszniából indult, eleinte jelentéktelennek tűnt antifeudális felkelésből kibontakozott háború végül aztán komoly változásokat eredményezett az oszmán birodalomban. Az 1876-ban kitört szerb-török háborúba érkezik a Nemzeti Hírlap fiatal „harctéri” tudósítójaként Márkus István, aki élményeit és az Törökországban látottakat aztán, „Törökországi képek” című művében örökíti meg. A ritka kötet 1877-ben jelent meg Budapesten az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat gondozásában. A 327 oldalas műben egyetlen kép vagy térkép sem található.


Márkus István

Márkus István újságíró, miniszteri titkár és országgyűlési képviselő, 1847. augusztus 14.-én született Szombathelyen. Édesapja Márkus József gombkötő, míg édesanyja Horvát Anna Rozália volt. Anyja, Horvát Boldizsár nevű testvére 1867-1871 között az Andrássy kormány igazságügy-minisztere volt. Hat testvére között volt főpolgármester, volt költő és volt színésznő is. István a Pesti Egyetem jogi karán tanult, ahol 1867-ben szerzett diplomát. Az iskola befejezését követően nagybátyja Horvát Boldizsár mellé kerül fogalmazónak. 1875-ben már miniszteri titkár. Andrássy Gyula külügyminiszter felkérésére a király kísérője és levelezője lett a dalmáciai útján. Bosznia okkupációjában parancsőrtisztként vállalt szerepet, mint Bienert altábornagy szárnysegédje. Részt vett a brecskai csatában is, így főhadnagyi ranggal, a Ferenc József rend lovagkeresztjével és hadiéremmel kitüntetve tért haza. Rendszeresen publikált különböző újságokban. Írói pályája az Esti Lapnál kezdődött 1867-ben, majd az 1848 című lap munkatársa lett. Ezt követően a Reform című újságnál is dolgozott, amíg az 1875-ben a Pesti Naplóba nem olvadt. 1876-ban a Nemzeti Hírlapnál hadi tudósítóként alkalmazták. 1878-ban már a Nemzeti Hírlap szerkesztője egészen az 1879-es megszűnéséig a lapnak. Ezt követően is jelentek meg cikkei különböző korabeli lapokban. 1875-ben a csíkszeredai kerület országgyűlési képviselőjévé választják, majd 1878-ban a Vas vármegye sárvári kerületének lett képviselője. 1877-ben a hadügyi költségvetés referense. Kezdetben a Deák párt majd később az abból létrejött Szabadelvű Párt híve volt. Aktív életet élt, vívott, lovagolt, de egészsége a háború után megromlott. Nagybátyjához utazott, remélve, hogy a vidéki levegő segíti gyógyulását, de ez a terve meghiúsult. Állapota egyre inkább romlott, mígnem 1880. augusztus 24.-én, 33 éves korában elhunyt Kismartonban.

Részlet a könyvből:

„A politikánál kellemesebb és reánk nézve tán érdekesebb themáink is voltak. Oszmán pasa nagy érdekkel tudakozódott B. gróf indiai és chinai utazása felől; és elbeszélt egyet mást saját arábiai éleményeiből. A pasa hosszabb időt töltött az arabok közt; s az ottani harcokban alapította meg parancsnoki hírét. Jellemző volt a pasa itélete az arabok különböző szokásai felöl. Az araboknak — mondá — sok sajátságos szokásuk van, melyek egé­szen eltérnek a törökökétől, s inkább az európaiakéhoz hasonlítanak. Így az arabok kopogtatnak az ajtón, (de hát a sátron ?) ha valakihez belépnek; evésnél külön tányérakról és nem a kö­zös tálból esznek, találkozásnál üdvözletül kezet fognak, európai módon ülnek; a kávét lassan szörpölgetve hülni hagyják, (a török gyorsan, egészen forrón issza meg kávéját), feleségeiktől elkü­lönítve alusznak; s több efféle.

Csatajelenet

Támadnak a törökök

A pasa mind e szokásokról ép ugy beszélt, mint a hogy mi beszélni szoktunk idegen népek, s most különösen a törökök »csudálatos« társadalmi szokásairól. S bizony igaza volt; mert a török szokások csak annyit érnek, sőt néha tán észszerüebbek, mint a mieink; azoknak, mint a mieinknek értékét a convenientia adja meg. E szokások csak külső jelei annak, hogy két külön társadalom vagyunk, a melyek egyikét a másik álláspontjáról helyesen megitélni nem is lehet.

Török rajtaütés

Konyha a nishi táborban

Oszmán pasa különben szigoru török volt. Komolyan vette a korán rendeletéit; bort nem ivott: rendesen mosta kezeit evés előtt és után. Az utóbbi mohamedán szokást egyébiránt most már Európa is elfogadta; csakhogy Törökországban kétszeres szükség van rá, miután ujjaival eszik az ember. Nem kevésbé pontosan végezte el a pasa a kiszabott imákat. Sátra mellett egy lombkaliba volt; szolgája ebben terítette fel az imádkozó szőnyeget, s a pasa egészen a szokott módon állva és térdelve végezte néha szemünk láttára ájtatosságát.

Haditanács

Diplomáciai látogatás

A táborban ismerkedtünk meg Halil pasával, a ki lovas tábornok volt és vagy harmadfél mázsát nyomott. Csak egy árokpartról tudott lovára felülni. A pasa arról volt nevezetes, hogy Magyarországon járt, és németül is beszélt, vagyis néhány német szót ismert; ezek közül azonban a »Sivimer«-t, Schvimmer temesvári török konzul nevét, kivel mint a török kormány lószállitójával, a pasa is csinált üzleteket, csak nagy vesződséggel bírta kimondani. A pasa volt az, a ki több magyar szónak, mint »kapu, szakál, kerevet« a török nyelvben való azonosságát is felfedezte előttünk.

Szerb katona

Börtönélet

Találkoztunk néha Hasszán bej, ezredessel a ki nemsokára pasai rangot nyert. Ő volt Oszmán pasa kardja; a hol ember kellett a gátra, északon a Timok torkolatánál, délen a Vrska Csukánál és Rakovicánál, mindenüvé őt küldte. Ő verekedett és győzött mindenütt; expeditióiból egy-egy muszka süveget, vagy érdemjelet szokott hazahozni. E jelvényeket a törökök nagy szorgalommal gyűjtötték, mint bizonyítékait az akkor hivatalosan még nem konstatált, de mindenki előtt ismeretes muszka invásiónak. Hasszán bey egyébiránt hírnevét a bolgár zavargásokban, néhány falu felkelésések kegyetlen letiprása által alapitottameg; neve tán Baring hires Reportjában is előfordul Fazli pasáéval egyetemben.


Segítő nők a háborúban
Konstantinápolyi utcarészlet

A tábor egy másik eredeti, de kellemes alakja volt Hamdi bej, ezredes és térparancsnok. Marcona, haragos és kemény, de jó izü kis ember, a kinek tréfáit azonban mi csak társai nevetéséből értettük meg. Egy látogatásom alkalmával sajátságos családapai foglalkozásban találtam őt. Lombkunyhó alatt lakott, mint a többi tiszt; mert Izvornál csak a pasáknak volt sátruk. Kunyhójának azonban szintén galyakból egy kis előcsarnoka volt, mely egyszersmind konyha gyanánt szolgált. Ide vagy négy darab apró szerb gyereket fogadott be, kiket a cserkeszek szedtek fel valahol portyázásaik közben. A marcona ezredes egy szerbül beszélő katonája által értekezett apró ijedt vendégeivel, a kiket később Vidinben egy bolgár háznál helyeztek el. Látjátok, hogy kegyetlenkedünk mi gyermekkel? mondá és nevetve megveregette az egyik kis mártír duzzadt pofáját.

Szerb önkéntesek

Ételt osztó török katonák

Igaz, hogy nem is láttam más kegyetlenséget, mint azt a pyromániát, melylyel a cserkeszek és basi bozukok minden kezük ügyébe esett épületet felgyújtottak. Velik Izvor falu, mely közvetlenül a tábor alján a hegyoldalban feküdt, már régóta romokban hevert. De a falu előtt- a völgyben még volt itt ott egy magános tanya, csőszház, vagy malom; ezek az első kedvező napon, mikor az eső megszűnt és egy élénk szellőnek adott helyet, sorban kigyuladtak. Vagy tiz máglya égett egyszerre a folyó hosszá­ban, mig a szerb előőrsek dühösen lődöztek a merész portyászokra, kik az orruk előtt gyújtogatták fel kunyhóikat.

Tájkép csata után

Szultáni látogatás a hadikórházban

Mi nem lévén még beavatva e hadviselés titkaiba, és mindig egy uj csatát, s török részről támadást várva, azt hittük, hogy e gyújtogatásnak valami célja van. Kérdeztük tehát franciául beszélő tiszteinket, hogy miért teszik ezt a cserkeszek? Pour s’amuser, volt a válasz.

Papok és katonák

Menekül a lakosság

Oszmán pasa rendes délutáni foglalkozása az volt, hogy a sátra előtt levő szerb fegyverarzenálból az újon érkező cserkeszeket és basibozukokat sajátkezüleg látta el fegyverekkel. Leginkább csak előltőket adott nekik; mert a hátultöltőkhöz nem vettek el a szerbekből elég töltényt, habár a pasa egyszerű sátrában a hiányzó székeket szerb töltényládák helyettesítették. A cserkeszeknek többnyire megvoltak ősi kovás puskáik is; azontul némelyik két fegyvert hordozott a vállán. A pasa nekünk is felajánlott néhány szerb fegyvert; de ez nagyon vesződséges bútordarab lett volna. Én inkább egy apróságot fogadtam el emlékül; egy kis szerb szótárt (Recsnik za tajnu korrespondenciju, a titkos levelezés szótára) melyet egy elesett szerb tisztnél találtak. A kis könyvecske egy betűrendes szótáron kívül, még a számokat, ragokat irásjeleket, betűket és szótag-kombináciokat külön is tartalmazza. Minden tétele egy tintával beirt számmal van megjelölve; az utolsó szó 1486-tal kezdődik és az első vagyis A betű 9987-tel végződik. A szótár, a mint látszik fontosabb titkos jelentések szerkesztésére szolgált. Oszmán pasa nem igen látszott ezzel törődni, mert különben tán jobb hasznát vehette volna, minthogy nekem ajándékozta.

Ágyúvontató ökrök

Értékmentés

Kellene itt még egyet mást mondanom a tábor tisztjeiről, katonáiról és cserkeszeiről; de mindezekkel újra találkozunk a másik nagyobb török táborban, s inkább akkor egyszerre mondom el észleleteimet.

A Morava völgye

Abdul Hamid szultán szemlét tart

Négy napi tartózkodásunk alatt hiába vártunk valami mozgalomra a táborban. Oszmán pasa azt mondta: pás d’ordre, nincs parancsa. Azt kezdtük sejteni, hogy az ordre, még sokáig nem jő meg; és nem akarva a pasának hiában terhére lenni, a harmadik napon megkértük, hogy rendeljen számunkra kocsit Vidinből. A tábori távirda ugyanis, sőt a vidin adliei vonal is csak tö­rökül dolgozik; s igy mi a magunk emberségéből nem használhattuk. Kocsink megérkezett a negyedik napon; s az ötödik nap reggelén elbúcsúzva gazdánktól ismét négy lovas díszes kíséretével utón voltunk Adlie és Vidin felé.”

Hadikórház

Önkéntesek eligazítása

Márkus István életrajzában a legtöbb helyen (szerintem tévesen) az olvasható, hogy haditudósítóként vett rész az orosz-török háborúban. Az évszámok azonban nem stimmelnek, így meggyőződésem, hogy helyesen a szerb-török háborúban vett részt „harctéri” tudósítóként. A szerb-török háború 1876-ban tört ki, míg a cár csak 1877 áprilisában üzent hadat az Oszmán Birodalomnak. 1877 tavaszán, amikor közel 260 000 fős seregével átkelt a Dunán az orosz hadsereg, akkor már Márkus István itthon tartózkodott, sőt könyvének előszavát is 1877. januári keltezéssel írta meg. A könyvben felbukkanó helyszínek is egyértelművé teszik, hogy valójában a szerb-török és nem az orosz-török háborúról van szó. 

Fegyverszünet kihirdetése

Szerb hadifoglyok

Márkus István híres volt kimondottan magas szintű szónoklatairól, és mint újságíró is, népszerű volt könnyed stílusú, de tartalmas írásai miatt. Az 1876 júliusától-novemberig tartó utazásról szóló élménybeszámolója azonban nem kapott túlzottan jó kritikát. Alapvetően nem a stílussal volt problémája a korabeli kritikusoknak, hanem sokkal inkább a tartalmi tévedésekkel, helyesírási hibákkal és a zavaróan sok téves vagy általánosító következtetéseivel. Kiemeli a kritika, hogy a kivételes állapotokból, azaz a háborús helyzet során tapasztaltakból, általános érvényű ítéleteket hoz. A mű 19 fejezete lényegében a harctéren játszódik, míg a 20 fejezet Konstantinápolyban. Éppen ezért a korabeli vélemények szerint, elsősorban hadtörténeti értéke van a műnek, nem pedig földrajzi vagy éppen néprajzi. Az 1877-ben zavaró helyesírási hibák, melyet a kritika kiemel, ma olvasva már nem tűnik fel, hiszen az ilyen korú művek nagy többségét a régies nyelvezete miatt amúgy sem egyszerű olvasni. A kritika ellenére, azonban az biztos, hogy egy sajátos történelmi helyzet, különleges leírása a mű, amely egy olyan történelmi eseményről számol be, amelyről kevés írás született, éppen ezért nagyon keveset tudunk róla.

Török foglyok

Török kémek

Márkus István műve vélhetően nem a legjobb kötet a Törökországot bemutató művek közül, ugyanakkor egy nagyon izgalmas és kalandos, háborús úti élménybeszámoló. 1877-ben a mű megjelenésekor nem volt még tele a piac Törökországról szóló munkákkal, így különösen izgalmas olvasni ezt a korai törökországi beszámolót. Beszerezni nagyon nehéz, kimondottan ritkának számít a mű, de akit érdekel annak lehetősége van elektronikus formában a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumában megtalálni, letölteni és elolvasni a könyvet. A szerzőt korai halála meggátolta abban, hogy utazzon és az ott látottakból további könyveket írjon, így gyakorlatilag ez az egyetlen olyan műve, amely az ELBIDA projekt része tud lenni. Egykötetes szerzővel van tehát dolgunk, így Márkus Istvántól búcsúzunk, de a térségtől nem, hiszen hamarosan újra visszatérünk erre az izgalmas vidékre.     




2018. augusztus 2., csütörtök

Búcsú a könyvektől

Még mielőtt bárki megijedne, csupán egy rövid időre búcsúzom, búcsúzik az ELBIDA projekt. Eljött az év egy nagyon várt időszaka: a SZABADSÁG, csupa nagybetűvel. 10 napra most visszavonulok Dráva parti hétvégi házunkba, ahol a passzív pihenés mellett, horgászatra is szakítok időt. A szabadság mindig gyorsan elrepül (sajnos), így hamarosan visszatérek és folytatom a heti rendszerességgel megjelenő könyvbemutató bejegyzéseimet. Augusztus amúgy is sok szempontból egy fontos mérföldkőnek fog számítani a blog életében, de erről majd csak akkor írok, amikor már valósággá vált. Kedvcsinálóként azonban, addig is itt van néhány kép (persze a teljesség igénye nélkül), a rövidesen bemutatásra kerülő különleges kötetekről. 

Megismerjük Sulkowsky és Bartha hihetetlen kalandját

Érkezik Tessedik Ferencz rendkívül ritka kötete 1831-ből

Ismét bővült az MFTK gyűjtemény pár igazi kuriózummal

Több ritka vadászkötet is bemutatkozik hamarosan

És jönnek ismét az igazi klasszikusok is