2018. augusztus 26., vasárnap

Trieszttől-Szmirnáig

Tengeri utazásom emlékei


Kaposváriként kifejezetten örültem, amikor sikerült beszereznem Biczó Ferenc, híres kaposvári tanár egyetlen és ritka, utazással kapcsolatos könyvét. Biczó egyedi órái messze földön híresek voltak, tanítványai is rajongtak érte, amely valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a szokványostól eltérő módszerekkel, élménydúsan, változatosan és a tanulók aktivitására építve oktatta az irodalmat. Éppen ezért vártam kíváncsian „Trieszttől Szmirnáig” című útleírását, mely egy 6 országon és 11 városon keresztül vezető körutazás rövid élménybeszámolója. A könyv a kaposvári egyesületi leányiskola 1933-34. évi értesítőjéből származó különlenyomatként, 1934-ben jelent meg Kaposváron, Szabó Lipót Könyvnyomdájának kiadásában. A mindösszesen 24 oldalas aprócska műben, egyetlen térkép található. 






Biczó Ferenc irodalomtörténész és középiskolai tanár, 1895. január 28-án született Keszthelyen. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, ahol magyar-latin szakos diplomát és bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Az I. világháborúban katonaként szolgált, ahonnan visszatérve a kaposvári egyesületi leányiskola tanára lett. 1922-es kinevezését követően 23 évig, egészen haláláig az iskola tanára maradt. Számos kritikája és irodalomtörténeti cikke jelent meg országos és helyi lapokban, 1935-től a "Pannón Múzsa könyvtára" című sorozat szerkesztője. Komoly figyelmet fordított az elszakított országrész irodalmára és megalapította a Kaposvári Katolikus Szabadegyetemet is. A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság örökös tagjává választotta.


Biczó Ferenc
A hazai irodalomtanítás módszertani úttörőjeként számos könyvet írt tapasztalatairól. A szovjet csapatok megszállása azonban nagyon megviselte. Az anekdota szerint a Kaposvárra bevonuló oroszok feldúlták Biczó Ferenc lakását is, szeretett könyveit széttépték és kidobálták. Ekkor Biczó lefeküdt a kanapéra és azt mondta: „Ilyen barbárság között nem tudok élni”, majd meghalt az akkor, 1945. május 4-én mindössze 50 éves tanár. 


Részlet a könyvből:

„Már egészen hajólakók lettünk: a szárazföldi kirándulásaink alatt visszavágyodunk a hajó kényelme után. Görögországban megpróbáltuk a szárazföldi életet: döcögtünk autókon sívár, sziklás vidéken keresztül. Eleusisbe Salamisba, Mykenebe, Marathonba, a régi dicsőség színhelyére. Mégis csak jobb a hajó fedélzetén sétálgatni, ledülni a heverőszékre és a tenger búzakék bársonyában gyönyörködni. Szárazföldi tartózkodásunk ideje alatt már nosztalgia fog el bennünket a hajó iránt. Többször felsóhajtunk a kellemetlen forróság közepette: menjünk haza.

Trieszt
Velence
Tehát újra a hajón vagyunk. Otthonosan mozgunk a folyósok labirintusában, s csak akkor tévedünk el, ha gondosan figyeljük a helyes útat. Egyébként ösztönünk után indulva biztosan elérünk a kitűzött helyre. Egész családias hangulat köt össze bennünket: ismerős társaságok csoportosulnak; esténként bridzspartik alakulnak ki, a táncteremben lelkesen lejtik a táncokat. A mozi érdekes drámáit feszült figyelemmel nézzük, miközben a Földközi tenger egéről egy-egy csillag fut le… Legkedvesebb emlékük lesz a hajón tartózkodás minden napja.

Szaloniki
Athén
Tehát ilyen szórakozások közepette hasítja a hajó az Égei tengert. A hajó körül halak fickándoznak, s mi a karfára dülve el-el mélázunk e nagy kékség csendes békéjében.

Athén
Isztambul
Si quotiens peccant homines sua fulmina mittat, Juppiter exiguo tempore inermis erit.

Cattaro
Korfu
Szaloniki felé megy a hajónk. A hajóról tisztán kivehető Olympusz komoly, méltoságos csúcsa, hol az istenek „boldog semmitevésben töltötték napjaikat.” A hegy felett ködfoszlányok szálldosnak, mintha az el nem múló görög istenek, vagy istennők lebegnének itt felhőszárnyaikon. Szinte várjuk, mikor küldi villámait a bűnös emberiségre a fellegtorlasztó Zeus. De Zeus menydörgése még kellemesen hatott volna ahhoz a zajhoz, lármáhozképest, amellyel bennünket Szaloniki élelmes lakossága fogadott. Parti városokban általában egy új hajó kikötése, pláne a világhírű, előkelő Oceania kikötése nagy esemény: felsereglenek a kíváncsiak, a kereskedők kezüket dörzsölik a nagy forgalom reményében, a koldusok pedig még siralmasabb könyörgésekre készülnek. Szaloniki lakossága is felkészült, de mi sem mentünk készületlenül a nagy invázióval szemben. A kíváncsiak elől elszökdöstünk, a kereskedőket kikerültük, a koldusoknak pedig görög tudományunknak fitogtattuk, mondván ezt a kimondhatatlan szót a már begyakorolt görög mimika kíséretében: ochi (nem). De a görög kiejtésünk úgy látszik sok kívánnivalót hagyott maga után, mert a kéregetők mindig kijavítottak bennünket, helyesen ejtve ki az occhit, vagy ha tetszik ochjit, vagy ha tetszik ochit. Azért itt is legcélszerűbb mindjárt a magyar nyelven kezdeni.

Korfu
Durazzo
Már több hete lévén kizárva az iskola krétaporos levegőjéből, vágyódtam, sóvárogtam a görög terciák, görög szekundák birodalmába. Ugyan eddig is egy városban sem mulasztottam el tiszteletemet tenni a múzsák felszentelt csarnokában. Jártam a velencei leánygimnáziumban, amelynek minden falát a tenger nyaldossa. Hej – gondoltam – itt talán nem igen hajolnak ki az ablakon a diáksignorinák. Felkerestem régi ismerősömet is, az athéni leánygimnázium tanárát, kivel Párisban együtt forgattuk a Nemzeti könyvtár foliánsait. Így érthető, hogy Szaloniki gödrös utcáin is elfogott a vágy a görög iskolapadok után… A gimnázium három tüdőbeteg pálmafa mögött szomorkodott. Hektikás ajtaját egy pirospozsgás pedellus nyitotta ki s előttem volt unatkozott vakációs tétlenséggel a penészes folyosólyú iskola. Benyitok egy tanterembe: egyszerűen, de ízléstelenül volt berendezve. Elaggott térképek dísztelenkedtek a határozatlan színű falon: a padok végkimerülésben szenvedtek. Siettem ki, ki a szabad levegőre ebből az áporodott szagú tanteremből. A folyóson egy diákleány olvasta a hirdetést, amely azt adta tudtul, hogy mikor lesz pótvizsga. Omilite gallika? (beszél franciául) kérdezem tőle, mire bájos görög mimikával és a sokat emlegetett ochi szóval felel. Többit az olvasó is sejti. Valószínűleg franciából bukott meg Nausika szépreményű rokona…

Isztambul
Rodosz
Mikes Kelemen, a hűséges íródeák árnya bukkan fel az idők homályából, mikor hajónk a Dardanellákon át Gallipoli, Rodostó mellett elhalad. Néma kegyelettel gondolunk a boldogtalanság boldog vándorára, aki még lóháton vágtatott át Konstantinápoly városába, ahová mi most a modern kor luxushajóján, az Oceanián megyünk.

Izmir
Izmir
Este hét óra van. Alkony és minarét. Ez a két szó jellemzi ezeket a bűbájos, keleti regékhez méltó perceket, amelyekben először látjuk meg Konstantinus városát, Konstantinápolyt. A bíbor alkony gyertyákat rak az európai és ázsiai házak ablakai mögé. A lenyugvó nap a házak ablaküvegjei mögül gyertyafény módjára világít. Majd bíborpalástját ráteríti a tengerre, az épületekre, hajónkra és mintha Stambul mögött valahol tüzet rakott volna. Vérszínű lesz tőle a tenger, az épületek fehér fala elpirul s mi meg szinte megborzongva látjuk a tengeren a vértócsákat, s az elpiruló, szemérmes házfalakat. A piros szín minden változata borul a horizontra, amelyből az ég felé tör a karcsú minaretfák síkolya. Valami meggyötörtség, lázas betegség van ebben a konstantinápolyi alkonyban, amelyet azonban az álmok hűsítő vizének, a tengernek csobogása enyhít…

Raguza
Lassanként Konstantinápoly piros megvilágítására rászáll az éjjel és ez a barna szerecsen kioltja az ablaküvegek gyertyáit, letépi a házak bíborát s fekete hamuesővel oltja el a tenger tüzeit. Fekete csönd borul így távolból nézve Konstantinápoly házaira, csak a minaretek sóhajtanak fel az ég, a hihetetlenül mély-kék ég irgalmáért…”

Biczó útjának térképe a könyvből
A szerző 1933 augusztusában indult 6 országot érintő körutazására. Vonattal utazik egészen Triesztig, majd onnan hajóra száll és Velence, Raguza (Dubrovnik), Athén, Szaloniki, Isztanbul, Szmirna (Izmir), Rodosz, Olimpia (Olümpia), Korfu, Durazzo (Durrës), Cattaro (Kotor) és ismét Velence érintésével érkezik vissza Triesztbe. Könyvében kiemeli, hogy utazása célja nem az, hogy művészettörténeti könyveket akarjon pótolni, vagy éppen útikönyvet írjon. A könyv megjelentetésének igazi célját a szerző így fogalmazza meg: „a trianoni ifjúságnak izenetet hozni a távoli országok embereiről. Szeretném elérni, hogyha a tanulóifjúság a térképen az egyes országokat nézegeti, elhigyje, íme itt is élnek emberek.” Azt, hogy a trianoni ifjúság miként reagált Biczó művére azt nem tudni, viszont az bizonyos, hogy a szerzőnek hatalmas élmény volt a Földközi-tengeri körutazás, amely egyértelműen érzékelhető a könyv olvasása során.

A Dunántúli Bank ex librise
Biczó Ferenc stílusa nagyon érdekes. Sokszor tényszerű az élménybeszámolója, de sok esetben szinte művészi képet rajzol az adott pillanat élményéről vagy éppen a látottakról. Az irodalomhoz fűződő szenvedélyes viszonyát le se tagadhatná, hiszen művében számos versrészlet színezi az aktuális élmény leírását. A könyv értékét számomra minden bizonnyal növeli, hogy a szerző szülővárosom egy híres személye, de ettől függetlenül is egy különleges és olvasmányos, bár nagyon rövid munkával van dolgunk. A mű így különlenyomatként rendkívül ritkának számít, nehezen beszerezhető és elektronikus formában is csak itt az ELBIDA projekt oldalán elérhető és tölthető le ingyenesen. Mindenkinek bátran ajánlom, hiszen Biczó Ferenc munkája egy rövidke de igazán különleges útleírás, amely megéri az olvasására fordított időt. A szerző értékes könyvtárát egy kaposvári bankra hagyta, amely nyilvános könyvtárként működött egészen az államosításig. Minden bizonnyal ezen adományozott kötetek egy példánya került az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteménybe, hiszen a könyvben megtalálható a Dunántúli Bank és Takarék Részvénytársaság könyvtárának ex librise. A szerző bár termékeny író volt, de utazással kapcsolatos műve csak ez az egy jelent meg, így jelen kötetének bemutatásával gyakorlatilag búcsúzunk is Biczó Ferenctől a szenvedélyes kaposvári irodalomtanártól.