Könyvek

Bozóky Dezső keleti utazása

Az ELBIDA projektben elsőként, de reményeim szerint nem utoljára jelentkezem másodközléssel. 2018. augusztus 24.-én a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, Élet és tudomány című hetilapjának 34. számában jelent meg elsőként a témában saját cikkem. A blog hagyományait követve ez esetben is az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjtemény egyik különleges antik útleírása volt a főszereplő. Bozóky Dezső, „Két év Keletázsiában” című kétkötetes munkája minden tekintetben kiemelkedő könyv, így tökéletes választás volt az első cikkhez. A megjelent írást bővített illusztrációval, de változtatás nélkül és a szerkesztőség engedélyével közlöm.

A kétkötetes mű

„A XIX. század végén lendületet kapott keleti irányú kutatásoknak és a közlekedési eszközök folyamatos fejlődésének köszönhetően egyre többen jutottak el a rendkívül vonzó úti célnak számító Távol-Keletre. A századforduló környékén több magyar utazó számolt be könyv formájában a misztikus térségben szerzett tapasztalatairól, élményeiről vagy éppen tudományos eredményeiről. Kreitner Gusztáv, Gróf Vay Péter, Hopp Ferenc, Gróf Széchenyi Béla, Lóczy Lajos, Gáspár Ferencz, Gubányi Károly vagy Kompolthy Jób kiváló munkáikban mesélték el az olvasóközönség számára távol-keleti utazásuk történetét.

Dr. Bozóky Dezső

A XIX. század végén és a XX. század elején népszerű szerzők számos jelentős magyar műve jelent meg utazási irodalmunkban. A kevéssé ismert, gyakran elfelejtett utazóink közé sorolható Bozóky Dezső sorhajóorvos 1911-ben megjelent könyve azonban az egyik legjobb munka a századfordulós távol-keleti útleírások közül. A Két év Keletázsiában című műnek önmagában már a számadatai is lenyűgözők. A két kötet összesen 1118 oldal terjedelmű, 558 eredeti fénykép és 2 térkép található benne. Az első rész az odaútról, Kínáról és Koreáról, míg a második csak Japánról szól.

Japán térképe a könyvből

Korabeli újságrészletek

A szerző saját korában nem volt ismeretlen az olvasók előtt, hiszen a kötetek megjelenését megelőzően már publikált részleteket úti élményeiből a korabeli újságokban. Jelentek meg írásai a Vasárnapi Újságban, a Budapesti Hírlapban és az Aradon kiadott Haladás című hetilapban is. A Két év Keletázsiában az 1911-es húsvéti könyvpiac egyik legjelentősebb munkája volt, amely a kor nyomdatechnikai újításának köszönhetően rendkívül éles, jól olvasható betűkkel jelent meg.

Legkellemesebb öltözékemben (Dr. Bozóky japán viseletben)

Bozóky azon utazóink közé tartozik, akik életéről igen keveset tudunk, jóformán csak hagyatékában található emlékei és műve mesélnek róla. Nagyváradon született 1871. szeptember 6-án. Apja, Bozóky Lajos a helyi jogi akadémia igazgatója volt. Budapesten végezte orvosi tanulmányait, majd az iskola elvégzését követően, 1894-ben a haditengerészet szolgálatába lépett. Sorhajóorvosként vett részt 1907–1908-ban az I. Ferenc József hadihajó kelet-ázsiai útján. Hazatérését követően leszerel és Salgótarjánban lesz orvos, később Nagyváradon nyit magánpraxist. Az első világháborúban ismét tengerre száll, majd a háború után – egészen 1957-ben bekövetkezett haláláig – vélhetően Budapesten dolgozik orvosként. Élete utolsó időszakáról voltaképpen semmilyen információnk nincs.

A “Szigetvár” cirkáló

Sorhajóorvosként olyan helyekre is eljutott, ahová a kor átlagos utazója nem vagy csak nagyon nagy áldozatok árán, így olyan széles körben tudta megismerni az egyes országokat, ami előtte keveseknek sikerült. A szerző sokat látott, de ez egymagában még valószínűleg kevés lett volna a könyv népszerűségéhez. A siker alapja az volt, hogy a kiváló íráskészséggel megáldott Bozóky nem egyszerű, felszínes úti élménybeszámolót írt, hanem egy rendkívül alapos és sokrétű útleírást. Érdekes és egyéni stílusa mellett művének jellegzetessége, hogy nem érezni benne a kor némely európai utazójánál érezhető felsőbbrendűséget. Bozóky megismerte és elfogadta a keleti embert, értékeit és a sokszor furcsa szokásait is.

Kígyóbűvölők bűvöletében

Első ízben 1907. március elején indul útnak Polából (a mai Pulából) a Szigetvár nevű cirkálón. A küldetés célja az volt, hogy a Szigetvár legénysége leváltsa a már említett I. Ferenc József hadihajó legénységét, valamint utánpótlást szállítson a tervek szerint több mint két évesre tervezett útra. A Szigetvár közel 400 főnyi legénységgel és 25 főből álló tisztikarral, valamint lőszerrel, ruhával, élelmiszerrel és borral megrakva indult úti célja, Szingapúr felé. Az utazás első szakasza Port Said, Aden és Colombo érintésével Szingapúrig tartott, ahol 1907. március 31-én az I. Ferenc József hadihajón megtörtént a legénységváltás. A Szigetvár ezt követően azonnal hazatért. Bozóky könyvének első kötetében az ezen megtett utazás körülbelül a mű egyötödét teszi ki, s nagyrészt Ceylon szigetérről szól. A szerzőt lenyűgözte az ott látottak. A ma már Sri Lankaként ismert szigeten Bozókyt megelőzően nem sok magyar utazó fordult meg, így az itt rögzített élmények igazi kuriózumnak számítottak a könyv megjelenésekor. A szerző egyik nagy élménye a szigeten a kígyóbűvölők és hindu bűvészek mutatványai voltak. Könyvében így ír róla:

„Megjelentek az elmaradhatatlan kigyóbűvölő hinduk is a fedélzeten. Köralakú lapos sáskosarukat letették maguk elé és leguggolva elkezdtek furcsa hangokat adó kis öblös dudákon tilinkózni, melyeknek lágy hangja leginkább a régi zenélő-órák hangjára emlékeztet. Lassan fölemelkedik a kosár fedele s kiüti belőle fejét egy rémséges kobra-kigyó, mely lassanként egészen kimászik a kosárból. Az összetekergőzött kobra magasra emeli fejét és hátborzongató, fúvó, sziszegő zörej kíséretében fölfujja a nyakát, mely mint egy lapos ívben behajtott tenyér szélesedik ki jobbról-balról a fertelmes háromszögletes lapos fej alatt. Néha villámgyorsan kiöltögeti a nyelvét is és fejével a körülállóknak lábai felé csap. Egy zsákból előkerült most a mungó, egy a mi menyétünkhöz hasonló, de jóval nagyobb, szürkés-barna színű fürge állatka, melynek apró fekete szemei élénk tűzben égnek a kobra láttára, míg a kobra, melynek a mungó született ellensége, félelmesen sziszegni kezd. A mungót alig bírja a hindu addig is fékentartani, míg megtudja tőlünk, hogy hajlandók vagyunk-e neki egy kobra–mungó viaskodásért, mely az egyik félnek halálával szokott végződni, négy angol fontot fizetni. Megkapta a háromra lealkudott fontokat s szabadon eresztette a mungót, mely most egyenesen a kígyóra vetette magát. A kobra rögtön a mungó teste köré csavarodott és szorításával igyekezett őt megfojtani. A szegény kis mungó, melynek sorsát az utálatos hüllővel folytatott küzdelmében osztatlan rokonszenvünk kísérte, alig tudott már lélegzeni, de végső erőmegfeszítéssel mégis csak sikerült fejét annyira kiszabadítani, hogy ellenfele nyakát a tarkó alatt átharaphatta. Megakartuk a győztes mungót vásárolni, de tulajdonosa nem akart a „very good mungo”-tól megválni.

 

Az esernyő- és lampionkészítőnél

Láttuk azután a fedélzetre borított kertiföldbe dugott magból kikelni s növekedni a mangófát, no meg a vesszőkosárba bujtatott gyermekkel produkált bűvészetet. A hindu keresztül-kasul szurkálta hegyes kardjával a kosarat, melyből mégis sértetlenül került elő a gyermek. A bűvészet a hindunál igen magas fokon áll s mutatványaik annál imponálóbbak, mivel teljes napfény mellett, a fedélzeten csinálták azokat, minden oldalról szorosan körülvéve a kíváncsi nézőktől.”

Legénységcsere után

Szingapúrba érkezve megtörtént tehát a legénységcsere és velük együtt Bozóky is az I. Ferenc József hadihajón folytatta útját. A könyvének ezt követő részében részletesen mesél Kínáról és az akkor még nagyon ismeretlen Koreáról. Szingapúr, Hongkong, Makaó, Fucsou, Sanghaj, Peking, Tiencsin és Vladivosztok érintésével érkezik Koreába. Bozóky azt megelőzően soha nem járt még Koreában és ez esetben sem tud hosszú időt tölteni, de a látottakról izgalmas beszámolót ír könyvében. A koreai asszonyok és nők, akik talán nem is azok, már az első partraszálláskor erős nyomot hagynak Bozókyban. Így mesél az élményről:

„A feltűnő csúnya s korán vénülő asszonyok négy-öt otromba fehér tüllszoknyát viselnek egymás fölött, melyek rendesen ugy összevissza vannak gyűrődve, mintha csak vasvillával hányták volna reájuk. A felső testen egy talán kis arasznyi széles, a szó szoros értelmében csak a vállakat befedő, hosszú ujjú tüllkabátkát viselnek. A mellnek az a része, melyet nálunk még a legmerészebb kivágású ruhában is el szoktak fedni, valamint a hát közepe — ha ugyan nem lovagol épen rajta egy kis csemete — teljesen fedetlenül maradnak. Ennek ellenében a fejre borított fehér vagy vilá­goszöld, hosszú lenge köpenynyel az arcukat fedik el az asszonyok. A köpeny széleit az arc előtt összefogva ujjaikkal, csupán egy kis résen kandikálnak ki alóla, míg két oldalt a köpeny üres ujjai lógnak le a fejről. Igazán furcsa ellentét az elfedett arc s a nyilvánosan mutogatott, lebenyszerűen lecsüngő, hervadt mellek. A reggeltől estig keményen dolgozó asszonynépség hamar hervad s korán vénül. A kánikula idején az említett köpenyt összehajtogatva a fejtetőre teszik az asszonyok, kik különben minden terhet, úgymint vizes dézsá­kat, kosarakat a fejükön visznek.

 

Koreai női viselet

Koreában azt lehet mondani, hogy nem a nők, de a férfiak cicomázzák magukat. Az asszonyok csúnyaságáért bőven kárpótol bennünket az utcán lépten-nyomon látható fiatal leányok ideális szépsége, ami már az első pillanatban minden idegennek feltű­nik. Gyönyörűség ezeket a ragyogó feketeszemű, kedves, széparcú teremtéseket nézni. Hollófekete hajuk szép simára van fésülve, a fej közepén gondosan elválasztva s a hátukon két dús copfban végződik. Tudja Isten, de mindig jókedvűek ezek a bakfis leányok s ugyan csintalanul, sőt azt lehetne mondani, kihívóan néznek az ember szemébe, mi annál feltűnőbb s szokatlanabb jelenség, mert Keletázsiában, legalább is China és Japánban nem ismerik a nők a kokettirozást. Hát bizony Koreában sem ismerik azt, mert az a sok csintalan pillantású, szép leány mind fiú. A nőtlen fiatalemberek s fiúgyermekek ezek, kik nőtlenségük jeléül még fedetlen fő­vel és copfba font hajjal járnak, tévedésbe ejtvén külsejükkel az idegent.”

 

A Fan-tan játéknál

Az első kötet Bozóky monstre művében Koreában ér véget, a piros kötéses második kötet pedig már teljes egészében Japánról szól. Személyes véleményem szerint a mai napig a legjobb Japánról szóló munka a mű második kötete. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy nem útinaplóval van dolgunk, hanem útirajzzal, azaz a teljes mű nem egy időbeli kronológia szerint halad, hanem sokszor időben ugrálva, néha nehezen követhetően utazzuk be a szerzővel közösen a különös országokat. Az időbeni ugrálás a Japánról szóló második kötetben még inkább tetten érhető, így nem kell csodálkozni, ha például Nagaszakiról tavaszi, nyári és őszi időszakból származó élményeket is elmesél, anélkül, hogy a leírtak közt eltelt idő érzékelhető lenne. Japánban egy ponton elhagyják az I. Ferenc József hadihajót és átszállnak a kisebb Leopárd nevű cirkálóra, amely hajóval aztán 1908 novemberében indultak haza és végül 1909. április 12-én érkeznek vissza Polába.

Japán vonzásában

A teljes mű egészét tekintve érzékelhető, hogy Japán volt az az ország, amely teljesen lenyűgözte és magával ragadta Bozókyt. Erre a vonzalomra két tény is utal. Egyrészről a hagyatékában található vásárolt és saját maga által készített fotók nagy része – mintegy 1500 darab – Japánban készült, többségük a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumhoz kerültek. Másrészről pedig a kétkötetes munka vaskosabb kötetének egésze Japánról szól, nagyobb terjedelemben, mint az összes többi országot bemutató többi rész egybevéve.

Táncoló gésa

Japán sokáig egy elzárt ország volt. 1854-ben megérkezett Matthew C. Perry kapitány és hadihajói az ország partjához és véget ért Japán évszázados zártsága. A kanagavai egyezmény értelmében Japán megnyitotta kapuit a világ előtt és innentől fogva egy viharos időszak, de óriási fejlődés következett. 1907–1908-ban amikor Bozóky az országban járt, egy tradícióit még őrző, de már nagyon fejlett Japánnal találkozik.

Hongkongi kereskedők ebéd utáni sziesztája

A második kötet előszavában a szerző már jelzi, hogy szeretne az olvasóban rokonszenvet ébreszteni a japán nép iránt, mely szándék az egész mű optimista és pozitív hangvételéből is sugárzik.

A tokiói villamoson

Természetes ezek után, hogy a japánokról ilyen mondatokat olvashatunk a műben: „A japánok családi életénél bensőségesebbet el sem lehet képzelni.”, „A japán nőnél jobb feleséget, jobb anyát keresve sem lehet találni e föld kerekségén.”, „Azt hiszem, hogy e föld hátán Japánban vannak a legboldogabb gyermekek!” vagy akár a tisztaságukra vonatkozóan: „szégyenkezve kell beismernünk, mennyivel magasabb fokon áll e népnek tisztaság iránti érzéke, mint bármelyik nyugateurópai népé.”, „A japán vasutak tisztasága szintén felülmúlja a mieinket.”, „A japán ember az evésben is rendkívül tiszta.”, „Japánban még a legnagyobb népcsoportosulásnál sem lehet ezt a kellemetlen szagot érezni, sőt inkább azt mondhatnám, hogy kellemes illat árad ki az itteni tiszta emberek alkotta néptö­megből.”.

 

Kivégzés megfojtás által

Bozóky tehát igazi japánbarát és ez a véleménye nem változott az utazása végére sem. Majdnem egyéves Japán tartózkodása alatt nagyon részletes képet rajzolt az országról. Olyan mélységben mutatja be a japánokat, szokásaikat, hagyományait, az ország értékeit és mindent, amit ott tapasztalt, mint senki előtte.

Feldolgozatlan örökség

Bozóky Dezső hagyatéka mind a mai napi még feldolgozásra vár csakúgy, mint a szerző élete maga. Hagyatéka, a számtalan csodás fotó olyan kuriózum, amely nemzetközi szinten is figyelemre méltó. Könyvből, mely ennek a hagyatéknak az egyik fontos pillére, nem létezik reprint kiadás. Az eredeti könyv nehezen és akkor is csak drágán beszerezhető, így aki szívesen végigutazná Bozókyval távol-keleti útját, annak csupán egyetlen lehetőség maradt: a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumában fellelhető a mű, így elektronikus formában bárki számára elérhető elfeledett sorhajóorvosunk remek és izgalmas útleírása.”

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment