Egressy Gábor törökországi naplója

Valamikor idén tavasszal mutattam be Szöllősy Ferencz sok szempontból különleges művét, „Kossuth és a magyar emigratio török földön” címmel. A szerző jó viszonyt ápolt Kossuthtal és vele együtt menekült a világosi fegyverletétel után török földre. Kapcsolatuk azonban megromlott, útjuk elvált egymástól. Szöllősy műve csak halálát követően, 1870-ben jelenhetett meg, politikai okokból. Az emigráció történetét Szöllősyn kívül azonban mások is megörökítették, hiszen a Kossuthot Törökországba kísérők köre jelentős volt. A kísérők között volt Egressy Gábori is, a kor ismert színésze, aki naplójában részletesen mesél az utazásról, de emellett sok-sok izgalmas háttér információt is nyújt az emigráció során történ egyéb eseményekről. A szerző műve, „Egressy Gábor törökországi naplója” címmel jelent meg, amely eredeti kiadásban meglehetősen ritka műnek számít. A könyvet Kozma Vazul nyomdájában nyomtatták, majd 1851-ben adták ki Pesten. A 242 oldalas műben illusztráció nem található.

A ritka könyv címlapja

Egressy Gábor  

Egressy Gábor színész 1808. november 3-án született Sajólászlófalván. Születésekor Galambos Gábor néven látta meg a napvilágot. Apja Galambos Pál református lelkész, míg édesanyja Juhász Julianna volt. A miskolci református gimnáziumban végezet a tanulmányait, ahol már erősen benne volt a színészet iránti vágy. 1826-ban lép fel először Rosznyón a „Szent a törvény, szent az esküvés” című darabban, ahol Angelo a szolga szerepét játszotta. Szülei nem pártolták a szakmaválasztását, ezért háromszor is megszökött otthonról, hogy színészkedni tudjon. 1828-ban csatlakozik Miskolcon az erdélyi dalszíntársulathoz, amellyel Kassán  és Kolozsváron is fellép. 1826 és 1835 között vándortársulatokkal utazik és gyakorlatilag majd minden magyar városban fellép. Volt színlaposztó, súgó, világító, díszítő, festő, balett-táncos, énekes és színész is. Tartósan csak Kassán van jelen, ahol közel öt évig a báró Berzeviczy Vince és gróf Csáky Tódor színésztársulatában szerepel. 1831-ben elveszi Szentpétery Zsigmond húgát, Szentpétery Zsuzsika színésznőt. 1833-ban Kolozsvárra ment, ahol aztán részt vett a Bánk bán ősbemutatóján. 1835-ben, ahogy művének első soraiban is írja budapesti lakos lett és a budai Várszínházban meghívásra vállalt munkát. 1837-ben színészmesterséget tanul Bécsben, de csak rövid ideig, mert 1837 augusztusában már a Pesti Magyar Színház társulatának a tagja. Jó kapcsolatot tartott fenn Vörösmarty Mihállyal és 1844-ben barátságot kötött Petőfi Sándorral, akiről vélhetően ő készítette az egyetlen fotót.

Az egyetlen Petőfi fotó (vélhetően Egressy Gábor készítette)

Számos nagy szerepe volt, de művészi pályafutása során voltak hullámvölgyek is, amelyek elsősorban szeszélyes természetének voltak betudhatók. 1843-ban külföldre utazott és egy bő év alatt bejárta Münchent, Badent, Karlsruhét, Stuttgartot, Strassburgot és Párizst. 1848. március 15-én ő adja elő a Nemzeti Színházban a Nemzeti dalt. A szabadságharc kitörésekor nemzetőrnek állt, elkísérte Kossuthot a népfelkelést szervező toborzóútjára, majd két hónapig Szeged kormánybiztosa volt. 

Fotó Egressy Gáborról (1844)

Amikor az osztrák hadak előrenyomulása miatt megszűnt a szegedi kormánybiztosság akkor Miskolcra ment, ahol a saját maga által toborzott 500 főből álló csapat vezére lett. Kassa és Eperjes táján ezzel a csapatával csatázott, de megsebesült. Gyógyíttatása céljából Pestre utazott, ahol aztán rövidesen Ákos fia oldalán már önkéntesként vesz részt a budai vár ostrománál. Rövid időre ismét a Nemzeti Színház tagja, de az oroszok bevonulásakor Petőfivel együtt Erdélybe ment Bem táborába. A világosi fegyverletétel után halára ítélik, de Bemmel együtt sikeresen Törökországba menekül. Viddin, Sumla, Nikápoly és Konstantinápoly után 1850 szeptemberébe tér haza, de csak 1851-től alkalmazza ismét a Nemzeti Színház, mint operai és jelmezrendezőt. 1851. október 7-én végül amnesztiában részesül. A következő évek során a nemzeti színpadán kevés szerepet kapott, sőt volt, hogy törölték nevét a társulatból is. Éppen ezért vidéki vendégszerepléseket vállal, föllép Újlakon, Szigeten, Szatmáron, Nagykárolyban, Nagybányán, Debrecenben, Kolozsvárott és még számos helyen. 1855-ben aztán ismét szerződtette a Nemzeti Színház. 1863-ban a Kisfaludy társaság soraiba választják, 1865-ben pedig a Színitanoda tanára lesz. 1866. július 30-án a „Brankovics György” című darab közben a színpadon szélütés éri, majd pár órával később meghal. A korának egyik legműveltebb színészének tartott Egressy Gábornak életében összesen 358 szerepe volt.   

Részlet a könyvből:

„Hajnalban, a mint szemeinket felnyitók: a Bosforus tengerszorulat nyílásában találtuk magunkat. Ez ama keskeny csatornavölgy, mellyen át a Fekete és márványtengerek összefolynak. E keskeny csatornavölgy választja el Ázsiát Európától. Ennek partjain fekszik a világhirű Bizáncz, mellyet most a keresztény világ Konstantinápolynak, a török Sztambolnak, a bolgár, szerb és őrmény Czarigrádnak nevez.

Korabeli Konstantinápoly 

A Bosforus kapuját apró vármüvek védelmezik, mellyek szemközt feküsznek egymással a Bosforus partjain, ágyutelepekkel ellátva. A Bosforus nem egyéb, mint az Olymp és Haemos hegylánczok közötti mély és szük völgy, mellyet tenger borit. Mihelyt a nyílást elhagyók: a völgy kanyarodik, a látkör bezárul utánunk, s a Bosforus gyönyörü tavat képez, minden perczben változó tájképekkel. E csatorna legkisebb szélessége négyszer, a legnagyobb nyolczszor haladja meg a Dunáét. Egy órányira haladva befelé, a parthegyek kies vidékein mindkét felől kezdik mutatni magokat a nagy pashák gyönyörü villái, majd a szultán mulatókertei s vadászkastélyai.

Korabeli Konstantinápoly 

Az ember nem tudja, hová merre nézzen?... Itt, ott roppant fregátok, torony magosságu árboczaikkal. A parti paloták mind sürübben következnek jobb és balfelől. Most egy tágas öböl nyílik meg. Az europai oldalon, kies völgy kebelén tündéri város, ismeretlen növényzetü ligetek között. ‘Mi város ez?...’ kérdezem az egyik hajóstisztet? „Ez Bujuktere, legszélső külvárosa Konstantinápolynak.”

Korabeli Konstantinápoly 

A Bosforus ujra kanyarodik, s uj képeket mutat. Az ázsiai partok palotasorai, hegyek és erdők árnyaiban sötétlenek; az europai partok városai hajnalszinben ragyognak; s e bübájos árny és fény, egymás tárgyait kitüntetni versenygenek.

Viddin látképe 

Mindkét felől csodaszép városok nyulnak el keskenyen a partok hosszában, s a hegyek oldalain. A jobb felőliek egymásután következő külvárosai Sztambulnak, ugymint Bujuktere, Terapia, Bebek, Ortachia, Jenikő. A balfelöliek Szkutarihoz tartozó városrészek.

Orsova 

Gőzösünk már három óra óta halad Sztambul hosszában, a nélkül, hogy e városok egyetemének végét beláthatnók... Most megnyílik a látkör, s jobb felől látszanak Tophana, Péra, Galata városrészek egy csoportban; s ezeken tul egy különálló hegyen, a valódi Sztambul. Ennek átellenében Ázsiában, hasonló hegyen, Szkudari, mint Konstantinápoly kiegészitő része. Sztambul és Szkudari között, a tenger közepén Leander tornya, mint egy határpontjaul a Bosforusnak, melly itt ismét szétnyitja partjait, hogy a márvány tengert Sztambul és Szkudari falai alá bocsássa.

Korabeli Konstantinápoly 

Ég és tengerek, föld és emberek, természet és képzelet egyesülnek itt, hogy szépet teremtsenek, minő nem létezik több e sötét csillag felületén. Hegyek és völgyeken egymás felett függő, s magánálló paloták ezrei. Tova Sztambol magosságain a nagy méltóságu Sophia moshé, négy karcsu minarettel, s ezek mindenikén három gömbölyü erkélyjel. Amodább Mahmud Szultán imaháza, hat merészen sugár minarettel, s ezeken ismét hármas erkélyekkel. Kissé alantabb, gyönyörü kertek között a régi Szerájl-palota, vagy fényes kapu, tömérdek domboru s ónfedelü kúpjaival. Kertjei magas bástyafalakkal és csonka vártornyokkal keritvék. Még alantabb a szultáni özvegy háremnők palotái, mint megannyi török kolostorok. Tömérdek minarett mindenfelé. Itt lent a ázsiai parton Mahmud szultán, az europain Abdul Medsid tündér palotái arany kapuik, s gyönyörü kerteikkel.

Nikápoly 

A pérai magasokon, sötét cziprus erdők körében a külhatalmak követségi palotái, europai pompában. A legtávolabbi hegyormokon nagyszerü laktanyák, őrtornyok és vármüvek. A városrészek kebelében mind a két parton platán-, szil- és czipruserdők zöldszigetei. A galatai öbölben, s az Aranykürt nevü tengerágazat torkolatában, - mint egy uszó város, - több mint négyezer hajó, nemzeti lobogóival, minden részéből a világnak. Közöttük, de leginkább a Bosforus közepén, roppant hadi fregátok, vitorlások és gőzösök, 60-80 ágyuval. Számlálhatlan hosszukeskeny alaku csónak, tarka népével minden irányban czikázva. Közöttök a tenger habjain hintázó fejér madarak és bukfenczet hányó delfinek. Amott kint, a márványtenger síkjain, duzzadt vitorlák, mint apró fejér hójagok. Mindenfelé száguldó gőzösök. Fent az ég szine ázurkék, lent a tenger taváé smaragdzöld; a középen függő mesés városok fölött: hullámzó szivárványok délibábja; s az összes táj fölött keleti zománcz varázsa. Részegitő látvány, egészben és részeiben.

Viddin  

Ez a megtestesült költészet... Minő lehet ez a boldog emberek szemében!... Gőzösünk a galatai partoktól mint egy 500 lépésnyire horgonyt vetett. Mielőtt kiszállanánk: az angol püspök szobájába szólit. Arczán a jóság égi sugárival, s némi elfogultsággal kér: engedném meg neki, mint igaz kereszténynek és felebarátomnak, hogy velem vagyonát megoszthassa... s reszkető kézzel fogván meg kezemet: tőle nehány lonisdort elfogadnom kényszerit... Mélyen meg valék indulva, nem szólhaték. Kért egyszersmind, látogatnám meg őt Pérában, a hotel d’ Angleterre-ben, hová szállani fog. Névjegyét átadá, s elkérte az enyémet. Sztambulban csak két napot töltend, aztán utját Jeruzsálem felé folytatandja.”

Segesvár 1850 körül 

Egressy Gábor könyve több szempontból is izgalmas volt számomra. Az egyik ilyen Petőfi személye a műben. Igaz, hogy „csak” epizódszereplő a műben, de mégis rendkívül érdekes a szerző és Petőfi története. Egressy és Petőfi jóbarátok voltak. Barátságuk valamikor 1844-ben kezdődött és egészen Petőfi haláláig tartott. Vélhetően Egressy volt az egyetlen Petőfi Sándor alakjáról fennmaradt dagerrotípia fénykép készítője is. Egressy naplója érdekes adalék lehet a Petőfi halála során felmerült bizonytalanságok kapcsán is, de nevüket a „Nemzeti dal” vitában is egy lapon olvashatjuk.

A segesvári csata 

Gyermekként azt tanultam az iskolában, hogy 1848. március 15-én, Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta az általa írt Nemzeti dalt. Nem így volt, mint ahogy Dugovics Titusz sem létezett és valószínűleg Mátyás királyunk sem volt igazságos. Finom kifejezéssel élve, történelmi csúsztatásaink azért kerültek elő az Egressy könyvét bemutató bejegyzésben, mert a szerző neve is előkerült a „Nemzeti dal” ügy kapcsán. Miután kiderült, hogy Petőfi nem szavalt Nemzeti dalt a múzeum lépcsőjén, akkor több történész állt elő azzal a teóriával, hogy a lépcsőn szavaló ember valójában Egressy Gábor volt. Vélhetően ez is tévedés, és nagy valószínűséggel az igazság az, hogy senki nem szavalta a Nemzeti dalt a múzeum lépcsőén. Petőfi mondott beszédet akkor és ott, de a Nemzeti dal nem hangzott el, ugyanakkor a korabeli Vahot Imre szerkesztette Pesti Divatlap 1848. április 22-i számának mellékletében jelent meg egy olyan illusztráció, amin éppen a híres költő az említett helyszínen beszél. A mellékletben a Kálózdi János által megzenésített Nemzeti dal kottáját volt, címlapján a Petőfit ábrázoló képpel. Vélhetően ez indította el a legenda alakulását. Azonban sem Petőfi saját naplójában, sem más nem említ konkrét beszámolót a Nemzeti dal szavalásáról. Egressy Gábor neve akkor került elő, amikor Petőfi személyes szerepvállalása az eseményben már kétséges volt, de az esemény még úgy tűnt valóban megtörtént. Tény, hogy aznap Egressy is szavalta emberek előtt a Nemzeti dalt, de biztosan csak a Nemzeti Színházban. Semmi bizonyíték vagy tény nincs arra, hogy a múzeum lépcsőn is előadta volna. Jelenlegi álláspont tehát az, hogy Petőfi és Egressy is szavalt Nemzeti dalt 1848. március 15.-én, de a Nemzeti Múzeum lépcsőjén egyikük sem tett ilyet, mint ahogy vélhetően senki sem.

A tévedésre okot adó illusztráció 

Egressy művében az első pár „naplóbejegyzés” még az emigráció előtti időszakot mutatja be. 1849 júliusában, amikor már elindult a szerző, találkozik Berényben Petőfivel és családjával. A szerző csatlakozik Petőfiékhez, és közösen indulnak tovább Nagyvárad irányába. Petőfi a családját Tordán egy baráti családnál, biztonságban hagyja és már feleség és gyermek nélkül mennek a szerzővel tovább Marosvásárhely felé, ahol csatlakoznak Bem seregeihez. Egressy beszámolója szerint, Petőfi rajongott Bemért. A naplóban leírtak szerint Bem is kedvelte Petőfit, sőt talán még féltette is, így nem ragaszkodott ahhoz, hogy csatlakozzon hozzájuk, mikor Segesvárra indultak. Petőfi azonban hajthatatlan volt és velük ment. Egressy ekkor látta utoljára barátját. Bem sérülten érkezik vissza Marosvásárhelyre. Elmesélte, hogy még látták Petőfit, vászon kabátjában, gyalog, az országúton keresztül futni a kukoricaföldek felé, aztán végleg elvesztették a nyomát. Bauer százados beszámolója szerint, aki a csata során fogságba esett, majd onnan sikeresen megszökött, nem látta a foglyok között Petőfit, így alig maradt remény arra, hogy a költő túlélte a csatát. Egressy bízott benne, hogy esetleg Tordára a családjához menekült, de soha többé nem kapott hírt felőle.

Bem József  

Petőfi halála a mai napig tisztázatlan. A két létező verzió hívei még nem tudtak egyezségre jutni, hiszen egyik állításnak sincs 100%-os bizonyítéka. A klasszikus teória szerint Petőfi Segesvárnál elesett. Így tanultuk történelemből, és Egressy naplója is inkább ezt a verziót támasztja alá. A másik teória az, hogy Petőfi fogságba került és a távoli Oroszországban élte le élete hátralévő éveit, konkrétan a dél-szibériai Barguzinban ahol 45 éves korában halt meg, tüdőbajban. 1984-ben kelt életre a legenda, amikor Vaszil Vaszilovics Pahrija szovjet szerző cikke megjelenik a barguzini Petőfi legendáról. A Bajkál-tó közelében fekvő településen az a legenda élt, hogy lakott ott egy Alexander Petrovics nevű magyar egészen a haláláig. A cikkben még a sírról egy fotó is látható volt, amelyen a felirat szerint Petrovics István fia, Sándor, magyar őrnagy és költő nyugszik ott. A hír hallatán egy magyar nagyvállalkozó Morvai Ferenc indít expedíciót a sír felkutatására. 1989 júliusában meg is lelik az említett sírt, amelyben a fellelt csontok és koponya vizsgálatát követően, bejelentik Petőfi maradványait találták meg. Az antropológusok több olyan jellegzetességet azonosítottak a maradványokból, amely egyértelműen Petőfi Sándorra utalt. A vizsgálat során az Egressy által készített fotót is felhasználták, mint egyetlen ismert Petőfi fotó. 1989 novemberében az MTA vizsgálata azonban azzal az eredménnyel zárult, hogy a Barguzinban előkerült csontmaradványok egy nőtől származnak. 1991-ben, 1996-ban és 2001-ben is vizsgálták a csontokat, de változást továbbra sem volt az ügyben. A DNS vizsgálat eredményes lehetne, ugyanakkor a belügyminisztérium kegyeleti okokra hivatkozva nem engedte, hogy Petőfi szüleinek sírját feltárják, és onnan mintákat vegyenek. 2015-ben aztán újabb fordulat állt be az ügyben. Morvai Ferenc megkereste Petőfi szüleinek az oldalági leszármazottjait, akik közül többen is hajlandóak voltak a genetikai vizsgálathoz szükséges mintákat biztosítani. A kínai genetikusok által elvégzett vizsgálat eredményeit 2015 márciusában jelentették be. A barguzini minta gyakorlatilag teljes egyezőséget mutat a szülők oldalági leszármazottainak mintájával, így bejelentik, hogy Petőfi maradványai azok, amit dél-Szibériában megtaláltak. Természetesen a rejtély még nem ért végett, hiszen a hivatalos álláspont ma is az, hogy Petőfi Segesvárnál elesett. A hivatalos álláspont ez, de mindenki eldöntheti, melyik verzió az amelynek inkább hitelt ad.

Barguzini sírfelirat

Egressy miután Petőfit elveszti, a vesztes Bem seregeivel menekül tovább egészen Orsováig, ahol aztán csatlakozik, Kossuthoz és a magyar emigránsokhoz. Orsova, Viddin, Lom, Mahlat, Sumla, Nikápoly majd Konstantinápoly útvonalon kísérjük Egressyt, naplója segítségével. 1850. augusztus 23.-ai keltezésű az utolsó naplóbejegyzés Konstantinápolyban, ahol Egressy leírja, véget vet a hontalanságnak és hazatér. Itt ér véget a mű és itt ér véget a nagyjából egy éves utazás is. A kötet egy érdekes adaléka az emigráló magyarok történetéhez, de még érdekesebb, ha Szöllősy művével is összevetjük. Bevallom olvasás előtt a leginkább Kossuth személyének a megjelenése, illetve alakjának a bemutatása izgatott a leginkább. A „Kossuth és a magyar emigratio török földön” című könyv kapcsán említettem, hogy a szerző az utazás kezdetén még jó barátságban volt Kossuthtal, amely aztán az emigráció alatt megromlott és végül komoly ellentét lett a vége. Szöllősy műve ezért is csak 1870-ben jelenhetett meg, de még akkor is csak ismeretlen kiadónál Lipcsében. Egressy műve kapcsán tehát nagyon kíváncsi voltam arra, Ő hogy látta Kossuth személyét, vagy esetlegesen a Szöllősyvel kapcsolatos vitát. Szöllősy neve érdemben egyszer kerül elő a műben, amikor arról ír Egressy, hogy Kossuth eltávolította köreiből Szöllősyt. A történet szerint azért, mert kártyán 300 darab aranyat nyert tőle el. Egy másik történet szerint Orsovánál Szöllősy töltött puskával várta Kossuthot, hogy osztozkodásra kényszerítse, de akkor és ott nem találkoztak össze. Az osztozkodás később történt a Kossuth által elhozott 1000 arany és 13000 pengő forinton, azaz a konfliktus alapja a pénz volt. Ugyanakkor arról is ír Egressy, aki amúgy nem volt a Kossuthoz nagyon közeli emberek körében, hogy egyre nagyobb volt az elégedetlenség a táborban amiatt, hogy a felső vezetésben a kártyaforgalom ezrekre rúg, míg a magyar honvédek közül többen az elégtelen ruházat vagy ellátás miatt halnak meg. Egressy azt írja, ezzel szemben a lengyel és olasz "főnökök" mindent megosztanak katonáikkal. Kossuthot vagy döntését csak finoman, inkább a sorok között bírálja Egressy, ugyanakkor másokkal, így Bemmel való konfliktusát Kossuthnak részletesen leírja. Szöllősy és Egressy műve Kossuthról, annak viselkedéséről és vezetéséről sok ponton egybe cseng. Kossuth, mint a legnagyobb magyar képről egyre inkább azt gondolom, hasonló ez mint Petőfi és a Nemzeti dal, vagy éppen Dugovics Titusz. Sok kiemelkedő dolog fűződik Kossuth Lajos nevéhez, de nem teljesen úgy, ahogy azt annak idején a történelemkönyvekből megtanultuk.

Orsova látképe 

Minden tekintetben rendkívüli mű Egressy Gábor most bemutatott könyve. Már eleve elképesztő érzés egy olyan könyvet olvasni, amit 1851-ben adtak ki, de még inkább izgalmassá teszi a szerző és az őt körülvevők története. Az utazás a mű fő cselekménye, de a köztes epizódok teszik igazán különlegessé a könyvet. Nagyon erősen ajánlom a könyvet. Ez esetben kicsit könnyebb a dolga azoknak, akik kedvet kapnak és maguk is el szeretnék olvasni, hiszen bár az eredeti 1851-es kiadás nehezen beszerezhető, de létezik reprint kiadás is 2012-ből és elektronikus formátumban is elérhető a mű több helyen, köztük az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában is. A szerzőtől búcsúzunk, hiszen sokkal inkább volt ő színész, mint író, ugyanakkor az „Egressy Gábor törökországi naplója” című műve, igazi kuriózum a maga nemében és az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjtemény egy kiemelt gyöngyszeme. 

Nogel István utazása Keleten

Múlt heti bejegyzésemet azzal zártam, hogy hasonlóan különleges kötettel jelentkezem e héten, mint az „Utazás Brazíliába és vissza” című ritka könyv volt.  Ígéretemet megtartva következzék most, Nogel István rovarász extrém ritka kötetének a bemutatása. Többször írtam már a blogban egyes kötetekről, hogy ritka, de a „Nogel István utazása Keleten” című könyv talán az egyik legritkább, az eddig bemutatott művek között. Szilády Zoltán a Földgömb című folyóirat 1935-ös évfolyamának 9. számában ezt írta róla: „Nogel könyvet is írt útjáról, de az már csak mint ritkaság található egy-két könyvtárunkban”. Ritkaság volt már 1935-ben is, nemhogy 2019-ben. Az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben azonban szerencsére megtalálható az egészen kivételes kötet. A szerző keleti utazása több évig tartott, majd hazatérése után megírta, ismereteim szerint egyetlen könyv formájában megjelent művét, amely 1847-ben Pesten jelenik meg a Schultz Testvérpár kiadásában. A 196 oldalas és illusztrációt nem tartalmazó művet Beimel József nyomdájában nyomtatták.  A bejegyzésben látott képek Jean Brindesi akvarellművész munkái. A híres festő 1826-ban született és közel 30 évig élt és dolgozott Konstantinápolyban. Munkáiban a korabeli város életét próbálta megragadni, mely ilyen lehetett Nogel István ottjártakor is. 

Nogel István életéről nagyon kevés információval rendelkezünk. A századfordulós források is jelzik, hogy nevével alig találkozni, munkássága pedig kevéssé ismert. Születési dátuma ismeretlen, bár könyvét olvasva nagyjából belőhető. A blogban megjelenített könyvrészlet egy örmény esküvőnek a leírását is tartalmazza. Az ott történt események során említi egy mondatban Nogel, hogy alig 18 éves ifjú ember ő. Mindez 1842 elején történik, azaz visszaszámolva 18 évet, valahol 1824 környékén születhetett Nogel István. 1841-ben mint Frivaldszky Imre küldöttje indul keletre, elsősorban Konstantinápoly környékére, ahol a Magyar Nemzeti Múzeum számára végez rovartani gyűjtéseket. Útja során találkozik Moritz Wagner német természettudóssal, akivel közösen a Kaukázus és a Fekete-tenger környékét is bejárják.

Moritz Wagner

Közösen több a Kaukázusban található csúcsra is feljutnak. Később Wagner nagy elismeréssel emlékezik meg Nogelről az Augsburger Allgemeine Zeitungban. Nogel utazása során bejárta Konstantinápolyt, Bursát, a Krímet a Kaukázus északi oldalát, Grúziát és Örményországot is. Wagnertől elválva, azonban a hazaküldött rovarok után oly kevés pénzt kap, hogy kénytelen pályát változtatni, így a török szultán szolgálatába áll Konstantinápolyban, mint kertész. Háromévi kertészkedés után 1846-ban tér vissza Pestre és megírja utazása történetét, amelyet aztán a Schultz testvérpár átdolgozása után kerül az olvasóközönség elé. Élete további szakaszáról eltérő információkkal rendelkezünk. Egyes források szerint, 1849-ben hadnagy a szabadságharcban, de más adatok alapján nem tartózkodott már 1849-ben az országban, hiszen 1848-ban visszatért a Kaukázusba és folytatta rovargyűjtői munkáját. Az szinte biztos, hogy valamikor visszatért Konstantinápolyba és újra a szultán kertészének állt. 1860-ban kereskedelemmel foglalkozik a Fekete-tenger kis-ázsiai partvidékén. 1861-ben és 1874-ben egy-egy hírlapi közlemény még hírt ad Nogelről, aki akkor Szmirnában élt. Utolsó ismert írása 1879. március 19-én kelt levele Hermann Ottónak, amelyben leírja az utóbbi években általa tapasztalt sáskajárások történetét. A levélből kiderül, hogy ekkor még mindig Szmirna környékén élt. Halála időpontjáról, helyéről vagy bármely egyéb körülményről nincs információnk.

Részlet a könyvből:

„1842-iki jan. utolján ismét Brussába mentem, hol örmény gazdasszonyom örömmel fogadott lakába. Brussában febr. s mart. hónapban még minden létszeres élet hátrabb volt mint Konstantinápolyban, amiatt rovarokat nem igen gyüjtheték s csak vadászattal foglalkozám.

Ahmed szultán mecsetje

A Boszporusz

Brussában nagy számmal léteznek a félholdas gerlicék, mely fajat t. Frivaldszky úr utazói a Balkán vidékén födöztek fel. Ezen galambokból szerettem volna pár tuczetet kitömni, de a városban lőni nem szabad s a városon kívül nem tartózkodnak. A bujada-hárban (buzahárban) hol tömérdeken költenek, a felvigyázó néhány piaszterért megengedte a fogdosást. Gazdanőm fiával már többeket fogtunk hálóval, midőn egy fanatikus török pap ezt észrevette, s a népet reánk csődité; engem ugyan nem bántottak, de az örményt jól eldöngették, s egy kavász (rendőr) jött hozzám intve, hagynék fel a gerlice-vadászattal mivel nem áll jót, hogy magam is úgy járok mint az örmény. Törökhonban nem tanácsos némelly madarak s állatokat, például: galambot, gólyát, chatartes percnopterust (saskeselyü faj), macskát bántani, mert vallási elveknél fogva tiszteletben állanak a nép előtt.

Korabeli lovasfogat

Bursa környékén  

Szomszédunkban egy ifjú örmény lakott, ki megházasodván, engem is meghítt a lakodalomra. Átmentem házinőmmel, ennek fia s két leányával, s fogadtak bennünket szokás szerint rokonilag, vendégszeretőleg a küszöbön mindjárt cukorsüteményekkel kinálván meg. A nők és férfiak külön szobákba váltak. Este kilencz órakor hozták a menyasszonyt, egészen veres selyembe beburkolva úgy, hogy még a szeme sem látszott, szövétnekek világánál, miknek vivői vígan kiáltoztak az utcákon végig, míg a vőlegény lakásához értek. Több szertartás után a papok elkezdettek imádkozni az előteremben, azután szemközt álliták az új párt, kik is homlokukat együvé tették; a papok ismét imádkoztak, mialatt a fiatal pár fejöket még mindig együvé tartá; harmadszor kezdtek a papok imádkozni fenhangon ó örmény nyelven, mit a körülállók nem értettek; a házasulandók fejeire egy körkarimába foglalt keresztet tettek, mi a házasság végtelenségét jelenti. Az uj pár több percig állott e helyzetben anélkül, hogy kérdést intéztek volna hozzájuk szeretik e egymást, úgy a nálunk szokásban levő esküt sem mondatták el velök.

A szultáni palota előtt

Korabeli ökörfogat 

A törökök és örményeknél a szerelem vagy szeretőtartásnak hire sincs, hanem a ki fiát házasitni akarja, összebeszél nejével, és azon házba, hol valamelly leányt kiszemeltek, egy vénasszonyt küldenek, ki a leányt, s ha nővérei vannak, mindnyájokat megvizsgálja, vajon nincs-e valami testi hibájok, s ez mind úgy történik, hogy tulajdonképp magok a leányok sem tudják valódi okát, annál kevésbé a házasságra szánt fiu. Ha pedig ennek atyja vagy anyja nincs, akkor a legközelebbi rokonok végezik e tisztet. Megegyezvén mind a két félrőli öregek, ez a fiunak tudtául adatik, ki menyasszonyának valami jegyet küld és a leány az övé. Leggyakrabban épen nem is ismerik egymást, vagy legalább nem kellene ismerniök, a szokás törvénye szerint. A vőlegény menyasszonyához nem jár, míg a kiszabott idő meg nem érkezik, midőn hölgyét szövétnekekkel házához kisérik, hol az összekelés után harmadnapra burkolják le előtte élete párját. A leány pedig, mielőtt férjéhez viszik, több napig tanítást nyer egy vénasszonytól a férfivali miképpi bánásmódban.

Török nők az utcán

Hölgyek és szolgálójuk 

Bevégeztetvén a fentebb leirt összeadását a fiatal párnak, a mulató termekbe vonultunk. A hölgyek másfelé, a férfiak szinte másfelé oszoltak, kivévén néhány vénasszonyt, kik velünk egy szobát foglaltak el. Mindenki viaszbábként hallgatagul ült a fal körüli pamlagon, s már én igen kezdém magam unni, midőn egyik nászvendég kinyitá az ablakot, s jajgató török melodiáját a völgybe bömbölé, melynek visszhangja kellemesb s türhetőbb volt eredetijénél. Ezután engem híttak fel, daloljak valami frank éneket, de ebből ugyan mi sem lett. Az alatt a vőlegény pálinkás üveggel járt körül, egy más pedig cukorsüteménnyel, legelőször a papot, aztán a leány atyját, utána meg engem kináltak meg, és ugy a többit - utoljára az asszonyokat. Mindegyre jobban kezdém magam unni s már gondolkodtam is ugyan mit tegyek, hogy a teremben uralkodó közcsendet megzavarhassam. E közben két nő vezeté be a beburkolt menyasszonyt, s először a paphoz mentek vele, kinek az kezet csókolt a selyemfátyolon keresztül, aztán néhány öreg emberhez és hozzám is mint idegen vendéghez különös megtiszteltetésből. Én még alig 18 éves ifju, miután a talán nálamnál öregebb menyasszonytól kezemet, mint illyen szertartásokhoz nem szokva, megcsókoltatni sokáig vonakodtam, nem annyira valami titkos, regényesszerű érzéstől, mint inkább a kegyelet egy nemétől indittatva, kinyujtám végre kezem s a menyasszonyét amugy magyarán megszorítva én akartam tréfából megcsókolni, de ettől ismét a menyasszony vonakodott, kezét ide s tova ráncigálva, mi a fiatalok közt hangos nevetést, az öregeknél ellenben csendes, belsőleg elfojtott haragot ébreszte. De a félelem és zavar senkit úgy meg nem lepett mint a vőlegényt, kivel már jegyes korában is többször ingerkedtem, hogy nejét majdan elszeretem. Még most is szemem előtt áll hosszu fekete, reverenda forma öltönyében, kecsegalaku kalpaggal fején, hogy ugrott fel hirtelen, és tátott szájjal, terjesztett karokkal megállt a terem közepén. Pillanatig magam is tartottam némi kedvetlen következményektől, de a szerelemféltő gyáva is volt, s a kis förgeteg villámlás s mennydörgés nélkül vonult el.

A mecset udvarán

Korabeli lovasfogat 

Egymás iránti vonzalomról szó sincs az óhitü örményeknél, vagy a törököknél, az utóbbiaknak a korán a nélkül is hét feleséget enged, de még a katholikus örményeknél sem, kik egyébiránt szokásaikban szabadabbak s a frankok mulatságait is megkeresik, de nőik mind a mellett az utcán burkolva járnak. Ezen népeknél a természeti szükségen kivül leginkább haszonkeresés határozza el a házasságot, mire nézve következő példa is szolgál elegendő tanúságul. 

A bazárban

Konstantinápoly látképe

Perában egy fiatal olasz kereskedő gyakran járt egy kath. örmény házhoz, hol egy fiatal leány volt, kit magának nőül kiszemelt, ebbeli szándékát a leány atyjával is közlé, és a leánynak már több ajándékot is adott. Az olasznak egy jó barátja volt, kit szinte bevezetett az örmény házba s egyikéül mutatá be legmeghittebb ismerősének. Egykor a fiatal kereskedő Trapezuntba utazott bizonyos ügyében s kéré barátját, járjon el szorgalmasan az örmény házhoz, s közölje majdan vele, ha valamit észre vesz, ami netán jövendő boldogságára rossz eredménnyel lehetne. A megkért barát most gyakrabban látogatja az örmény házat s már híre terjed, hogy a leányt nőül veszi, mert Törökországban, mihelyt valamely ifjú csak rátekint a leányra, már annyiba veszik, mintha megkérte volna. A Trapezuntba utazott kereskedő kedvesének pompás perzsa szöveteket küldött ajándékul, de mit a következő gőzössel ismét visszakapott. Levelet irt a leánynak s okát kérte az ajándék el nem fogadásának. Mire ez nyiltszivüleg megvallá, hogy atyja őt barátjának igérte, minthogy az nálánál sokkal gazdagabb. A fiatal kereskedő nem sokára visszatért, és keserű szemrehányások közt előmutatja a leány levelét barátjának, ki nevetés, álmélkodás és becsületére hivatkozással bizonyítja, hogy soha sem viselte magát úgy, miszerint a szülék legkisebb igényt tarthattak volna e tekintetben reá, - s többé házuk felé sem ment. Elmaradván a gazdagabb, a leány kináltatá kezét az előbbinek, de ez is a faképnél hagyta őt.

Utcai árus 

Háttérben a Rumeli erőd 

Még egy pár esetet hozok fel annak bebizonyítására, milly szükségtelennek tartják a keletiek a házasságkötésben az egymáshozi vonzalmat. B...adi - egy a legtiszteletreméltóbb ember kit ismerek, még Napoleon alatt egy pár évig katonáskodott, miután a hadi pályáról lelépett, előbb Némethonba s aztán Olaszországba mint szülőföldjére, innen végre Törökországba jött, hol már évek óta lakik, s egy nagy kereskedőház könyvvivője. Ez házasodni akarván, egy kath. örmény két leánya közül a fiatalabbiakat megkérette és igéretül el is nyerte. Ferde szokás azonban az örményeknél, hogy ha tiz leány van is a háznál, a fiatalabbat férjhez nem adják, míg az öregebben tul nem adnak. Dacára szentül adott ígéretének, megtartá makacsul szokását az álnok örmény. A mennyegzőre minden kész már, B...adinak elhozzák a beburkolt menyasszonyt, hanem az összekelési szertartás után a szegény vőlegény legnagyobb elrémülésére látja, hogy Ráchel helyett Liát kapott - fiatal s a csinos helyet a korosabbat és kecsnélkülit. Mindenképp vonakodott a cselszövényesen kötött házasság elfogadásától, de a papok nem akarták őt elválasztani, mire B... vele született jószívűségből nem akarta a reá tukmáltottat mégis elhagyni - és még most is békével együtt élnek.”

Török temetőben

Forgalmas kikötő 

A sok-sok kalanddal és nehézséggel tarkított utazás 1841. március 21.-én indul, amikor gőzhajón, zsebében Széchenyi István ajánlólevelével elhagyja Pestet a szerző. Orsovánál átszáll egy Galatiba tartó hajóra, majd a Duna-deltát elhagyva a Fekete-tengeren keresztül jut el Konstantinápolyba. Innen aztán a mai Bursába megy, ahol megmássza az Olympos hegyet (Uludağ hegy). A városba történő visszatérés után ismerkedik meg Moritz Wagner német természettudóssal, aki munkatársául szerződteti kaukázusi útjára Nogelt. Bursából egyenesen Oroszországba utaznak. Odessza után gőzhajóval a Krím felé veszik az irányt. Oroszországban sok időt töltenek. Bejárják a Kaukázus bizonyos részeit, gyűjtenek tatárlakta vidékeken és eljutnak egészen a Terek-folyó vidékére. Tizenhat hónapig tart az expedíció Wagner professzor oldalán, majd 1843 nyarán térnek vissza Konstantinápolyba. Nogel ekkor vállal munkát a szultán kertjeiben. 1846 tavaszán azonban felébred benne a honvágy, így útnak indul haza. Braila, Bukarest és Brassó érintésével érkezik meg Pestre, ahonnét pár nap múlva Miskolcra utazik 90 éves nagyanyjához.

Konstantinápolyi utcakép

A Boszporuszon  

1822-ben Frivaldszky Imre mindössze 23 évesen a Magyar Nemzeti Múzeum természetrajzi igazgatója lett. Az akkor még kezdetleges állattani részlegen volt mit fejleszteni, de pénz nem állt rendelkezésre megfelelő mértékben. A fiatal és rendkívül lelkes Frivaldszky ezért a saját költségén kezd el gyűjteni és emellett néhány érdeklődő fiatalt kezd tanítani a gyűjtés és a preparálás fortélyaira. 

Frivaldszky Imre

Amikor készen állt a fiatal csapat Frivaldszky Imre elküldte őket a Balkánra kutatni. 1830-ban Füle András az egyik legismertebb rovarkutató, aki Macedóniába, Törökországba és a Balkán-hegység lábaihoz szervez expedíciót Frivaldszky utasítására. Az 1833-as expedíció során azonban Füle rablógyilkosság áldozata lesz. A hazakerült expedíciós anyag azonban oly gazdag, hogy további kutatóutak indulnak a vidékre. 1835-1836-ban újra a Balkán-hegység és Macedónia a célpont. A Karl Hinke vezette kutatóút eredményeként 18 féle, addig ismeretlen fajt írnak le. 1841-ben Nogel István vezetésével a Balkánra szervez tudományos utat, majd 1843-ban Zách Ferencet küldi Krétára. Frivaldszky emellett maga is folyamatosan gyűjtő úton van, elsősorban a Déli-Kárpátokban végez intenzív munkát. A balkáni kutatások rendkívüli lendületét végül az 1848-1849-es szabadságharc szakítja meg. Frivaldszky a szabadságharc után már nem tudja folytatni a munkát. 1851-ben nyugalomba vonul, majd 1870-ben, 71 évesen halt meg Jobbágyiban.

Bursai életkép

Utcazenészek 

Nehezen találok jelzőket arra, hogy Nogel könyve mennyire izgalmas számomra. Könyvészeti szempontból is elképesztő, de olvasmányélményként is rendkívüli. Tudom persze, hogy megszállott vagyok e témában, viszont Nogel könyvénél abban is biztos vagyok, hogy a könyv iránti rajongásomat nem csak ez a megszállottság okozza. Kiváló, kalandos és olvasmányos a mű. Vélhetően a mű gerincét adta Nogel István és a nyelvi javításokat a Schultz testvérpár végezte, de végül is mindegy, hogy kinek köszönhetően, de egészen lebilincselő olvasmány lett. A nyelvezet bár régies, de nem zavaró. A hosszú út leírása mellett számos egyéb átélt élményt is elmesél a szerző, amely igazán színessé teszi a művet. Mindenki számára erőteljesen ajánlom a művet és bár papír alapon gyakorlatilag extrém szerencse kell, hogy valaki fellelje, de online felületen elérhető a mű. Amikor először keresgéltem, akkor a Magyar Nemzeti Digitális Archívumba leltem meg Nogel művét, de végül sajnálattal tapasztaltam, hogy mindösszesen 2 oldal a szkennelt állomány. Tovább keresgetve végül a Terebess Ázsia E-tár oldalán megtaláltam, ahol bár nem letölthető formátumba, de mégis elolvasható a teljes mű. Aki elolvassa és tetszik neki, annak egy további kis Nogel István adalék itt letölthető két részletben (1.2.). A Vasárnap Újság 1861-es 8. évfolyamának 34.-ik számában jelent meg Nogel írása, „Egy magyar kertész levelei Kis-Ázsiából” címmel. A cikk lényegében egy levél, amely igazi érdekessége, hogy Nogel 1848-ban írta Kertész László csongrádi ügyvéd barátjának, azonban nem küldte el azt. 1860-ban aztán Konstantinápolyban találkozik Szilágyi Dániel ismerősével, aki több Vasárnapi Újság című lappal lepi meg őt. Ez adja az ötletet a szerzőnknek, hogy ezt a levelet, amely lényegében egy úti beszámoló elküldje a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe. Így jelenik meg végül is 1861-ben Nogel István 1848-as levele. Az eset további érdekessége, hogy az is kiderül a szerkesztői jegyzetből, hogy akkor Nogel István a Fekete-tenger kis-ázsiai partvidékén kereskedéssel foglalkozott. Nogel Istvánnak könyv formájában a most bemutatott műve az egyetlen, így búcsúzunk tőle az ELBIDA projektben. Az elfeledett rovarász műve számomra erősen a top kategóriát képviseli. Nem kell azonban megijedni, hogy itt a vége az érdekes műveknek, hiszen ahogy rápillantok a könyvespolcomra, sorban várakoznak még a további, sok szempontból hasonlóan kiemelkedő könyvek. Jövő héten tehát, újra érkezik egy különleges mű a az ELBIDA projekt könyvespolcáról. 

Utazás Brazíliába és vissza

Vannak művek, amelyek valamilyen szempontból fontosabbak, mint sok más, amúgy kiemelkedő kötet. Szendrői Geőcze István „Utazás Brazíliába és vissza” című műve egy ilyen könyv. Fontos mű, hiszen az első térségről szóló útleírás, másrészről pedig olyan eseményekről is beszámol a szerző szemtanúként, amelyek Brazília történelmének kulcsfontosságú mozzanatai voltak. A mű elismerő kritikát kapott saját korában, sőt Erzsébet királyné tetszését is elnyerte olyannyira, hogy gyémántos melltűvel tüntette ki a szerző. A kétkötetes mű 1869-1870-ben jelent meg Pesten, Lauffer Vilmos kiadásában. A kisméretű könyv összesen 350 oldal terjedelmű, illusztráció nem található benne.

A ritka kétkötetes mű 

Szendrői Geőcze István magyar királyi honvéd százados, 1836. július 25.-én született Bacska településen. Apja Geőcze János ügyvéd, míg édesanyja Szerdahelyi Antónia volt. Az iskoláit Sátoraljaújhelyen, Ungváron és Kassán, majd jogi tanulmányait 1853-1857 között a pesti egyetemen végezte. 1860-ban Garibaldi alatt harcolt Olaszországban, ahol részt vett Szicília és Nápoly felszabadításáért folytatott harcokban. Garibaldi tiszti testőrségében először hadnagy, majd főhadnagy lesz, végül az I. Zuáv-zászlóaljban századparancsnokként teljesít szolgálatot. Rövid ideig a cuneoi tiszti iskola tanáraként dolgozott, majd Svájcba utazott, ahol az újságokból tudomást szerzett arról, hogy dr. Hermann Blumenau német emigráns Brazília déli részén, az Itajahy folyó mellett, egy települést alapított. 

dr. Hermann Blumenau

Geőcze István úgy döntött elutazik Brazíliába. 1864-1866-ig tartózkodik az országban, ahol számos kalandot él át. Hazatérését követően útjáról írja meg az első magyar nyelven megjelent Brazíliáról szóló útleírást, „Utazás Brazíliába és vissza” címmel. 1867-ben először a magyar miniszterelnökségnél fogalmazó lesz, majd 1870-ben mint főhadnagy a magyar királyi honvédség soraiba lép. Hamarosan már dandársegédtiszt rangban a Ludovika Akadémián a hadseregszervezés tanára lett. 1879-ben I. osztályú honvéd századossá nevezik ki. 1880-ban a honvédelmi minisztérium I. ügyosztályához kerül, mint irodai dolgozó. 1882-től már egyre többet betegeskedik, így 1884. március 30-án nyugdíjba megy. A 74 éves korában, 1900-ban Nagybányán bekövetkezett haláláig aktív katonai szakíróként tevékenykedik. A magyar katonai irodalom egyik kiemelkedő alakja, emellett komoly eredményei vannak a magyar katonai nyelvújításban is. Az „Utazás Brazíliába és vissza” című műve kiemelkedően fontos eleme a magyar katonai utazási irodalomnak is. Könyve mellett számos helyen publikált, több művet fordított és 1873-1879-ig a Ludovika Akadémia Közlönyét is szerkesztette. Gyakran írói álnéven publikált. Ismert írói álnevei: Szendrői, Bacskay, Kaponyai, G.K. és G.J.. Magánéletéről kevés információval rendelkezünk, de egy biztos, hogy egyetlen gyermeke született a későbbi híres matematikus, Geőcze Zoárd.

Részlet a könyvből:

„Rioban való huzamosabb létem alatt alkalmam volt meggyőződni, miszerint e rabszolga eredetű színes senhorák a szegényebb osztályhoz tartozó színes nők irányába sokkal nagyobb aristocratismust gyakorolnak, mint az igazán uri eredetű delnők.

Korabeli Rio de Janeiro látképe 

Főleg cziczomás pipere, s különösen az őket minden lépten nyomon tiszteletteljes távban követő czifra inasok és rabnők által iparkodnak feltűnést okozni.

Utcai árusok Rioban

E túlzott női gyengeségnek igaz hogy némi lélektani mentsége is van. A fehér hölgyek társadalmi állását senkinek se jut eszébe kétségbe vonni, míg a színes nőt csakis kisérő cselédsége, s nagyobb mérvű fényüzése után lehet biztosan felismerni, hogy nem rabnő, - miután végtére ez utóbbi is öltözhetik selyembe, ha ura megengedi és pénzt ad rá.

Utcai árus nő 

Az európai öltözetek fekete vagy barna nőnek soha sem állnak oly jól, mint az élénk színű egyszerű szabásu öltözetek, s a szegényebb osztályu színes nők mindenesetre kedvesebbek csinos egyszerű öltözetökben, mint a fajtájokbeli azon nők, kik a franczia divatot mindenáron majmolni igyekeznek.

Dél-Amerikai indiánok 

A szerecsennők közt ritkán akad szép. Arczbőrük folytonos izzadása, lapos pisze orruk, tulságosan rövid gyapotszerű hajuk, nem mindenkire gyakorolnak kedves hatást; bár előitélet az, hogy Afrika piros ajku leányai kivétel nélkül derogálnak a szépnemnek. Nem egy afrikai származási nőt láttam, ki a legszebb kaukazusi arczidommal birt, mit a villogó tüzes szem bájban még emelt.

Salvador látképe 

Igen sok szép csábalakot látni azonban az indián eredetű középosztályu nők közt, - különösen a hosszu fekete hajú, szelid vonzó arczú, olykor epekedő kék szemű Mineirák, és a szep növésű, élénk nagy fekete szemű, göndör fürtös Cabucák közt.

Korabeli személyszállítás 

Deli alakjukhoz lágyan simuló hosszu ruhájuk rózsaszín, kék, fehér, vagy piros vékony patyolatból van készítve.

Az Itajahy folyó mentén 

Gömbölyded vállaikat és mellöket csak néha takarja el félig a kék-, fehér- vagy piros fátyolkendő, mit bizonyos női tetszelgéssel, félvállra vetve hordanak. Meztelen karjaikat ezüst karpereczekkel, tömött fekete fürteiket pedig egy két élénkszínű virággal ékesítik.

Ültetvényesek 

Bármennyire érdekeltek is e szokatlan színes női bájak, és Rio egyéb minden lépten nyomon feltünő tarkaságai, mégis mihamar érezni kezdém, mennyire idegen vagyok e délamerikai földön. Ezenkivül az sem igen kellemesen hatott kedélyemre, hogy a postán semmi levelet sem találtam Europából.

Rio forgalmas kikötője 

A „Café americano-„tól jobbra átmentem a Rua Quintadába, hol Brazilia egyik főiparának gazdagsága tünt szemembe: az ezen utczában majdnem minden házban csillogóbbnál csillogóbban felszerelt arany és drágakő raktárak.

Népes kolónia 

E kincshalmaz láttára eszembe jutott a népies közmondás, hogy: „itt volnék biz én mint szegény legény gazda városban!”

A német iskola növendékei Blumenauban 

A hosszú tengeri úton átélt nyomorgás utáni hatalmas étvágyam azonban minden czélnélküli mélázásnak elejét vevé, s mindinkább érezni kezdém, hogy bizony valami uj amerikai ebéd már nagyon is elkelne.

Manausi utcakép 

Hogy tehát utitársaimmal ebédre mehessünk, és az első szükségletek fedezésére néhány mil reisünk is maradjon, két sok viszontagságok közt megőrzött gyűrűmet valék kénytelen eladni egyik kisebb ékszerárus boltban.

Blumenau-i telepesek 

Az ebéddel sietnünk kellett, miután még az nap felakartuk keresni O. Th. senatort és egykori ministert, kinek egy levelet ohajtottunk mielőbb átadni, melyet Genuából egy igen kedves barátjától Dr. P-től hoztunk, ki által igen melegen ajánltatánk neki és családjának.

A Blumenau-i katedrális 1876-ban 

A közeli Rua de Hospicioban levő leghamarabb talált „De Paz” nevű vendéglőben rövid idő alatt elköltöttük egyszerü ebédünket, mely leves, olaszosan készitett risből, sült Chero-halból franczia mustárral, néhány felséges ízű narancsból, mire a braziliaiak oly büszkék, - s az itt kis poharankint árult kitünő portói borból állott.

Blumenau-i telepesek 

A Chero gömbölyded háru nagy rózsaszínű tengeri hal, s minden délamerikai halak közt a legjobb ízűnek tartatik.

Manaus az 1800-as évek végén 

Szükséges-e mondanom mily jó ízűn esett az ebéd a sok száritott tőkehal és romlott sós hús-féle poenitentialis bőjtölés után?

Vadászat a folyó mentén 

Ebéd után megtudtam, hogy O. Th. senator künn lakik a Quartel aristocratico (aristocraticus városrész) nevű külvárosban, mely a belvárostól jó háromnegyed órai séta a tengerparton délnek.”

dr. Hermann Blumenau 

Geőcze István 1864. január 13-án indul hosszú útjára Genova kikötőjéből a Santa Catherina nevű háromárbocos hajóval Brazíliába. A hajó nem volt igazán felkészült a hosszú útra, hiszen az indulás előtti másfél évben a kikötőben vesztegelt. Az út során folyamatosan szivárgott a hajótestbe a víz, ezért a szerző, amint melegebb területre értek, fel is költözött a fedélzetre. A hajón emellett rendkívül rossz minőségű volt az élelmezés, amely erősen megviselte a szerzőt. Január 27-én érik el a Gibraltári-szorost, majd innen Madeira és a Zöld-foki-szigetek felé veszik az irányt. Február 17-én már az egyenlítő alatt vesztegelnek, hiszen szél híján három napig csak sodródtak. Az út során kiegészítve az amúgy szegényes élelmiszerkészletüket, rendszeresen horgásztak. A zsákmányt a szerző részletesen bemutatja művében. A sok nehézséggel és kihívással tarkított út végül március 10-én zárul, amikor elérik Rio de Janeirót, Brazília akkori fővárosát. Riót, a lakóit, a kikötő nyüzsgő világát, az ételeket, a rabszolgaságot és szinte mindent leír Geőcze, amit látott vagy amivel kapcsolatba került. Rióból körülbelül két hét múlva indul tovább Santa Catherina felé egy gőzőssel. A városban pár napot eltölt, majd vitorlással indul tovább felfelé az Itajahy folyón egészen Blumenauig. Az út során látott rendkívül sokszínű élővilágot részletesen bemutatja a művében Geőcze. A német gyógyszerész által 1850-ben alapított város, mire a szerző 1864-ben odaért, már közel 3000 fő lakosú város volt. A településen a rabszolgaság már tiltott volt akkoriban, ezért Geőcze két a terepet jól ismerő embert bérelt, megvette a szükséges felszerelést és élelmiszert, majd elindult a folyó jobb partján és elkezdte kialakítani kávéültetvényének helyszínét. Mindennap szorgalmasan irtották a gazt és az erdőt, emellett építettek egy lakókunyhót is. 1866-ig él a szerző itt, mint kávéültetvényes. 1866 júliusában az Európából érkező hírek hatására azonban úgy dönt hazatér. Visszaadja birtokát, majd hajóval Rio de Janeiro felé indul. Szerencsésen visszatért a fővárosba, de lekéste az Európa felé induló postagőzöst, így két választása maradt. Vagy megvárja az egy hónap múlva induló újabb hajót, vagy egy francia háromárbocos clipperre vált jegyet. A türelmetlen szerző végül is „Raoul” nevű francia vitorlás mellett dönt, amelyre jó drágán kapott jegyet és végül is csak 3 hét múlva indult. A hazatérésnek külön fejezetet szentel a szerző, mely során ismét nem volt hiány kalandban. 1866. augusztus 2-án indult útnak és sok nehézséget követően végül 1866. október 11-én pillantja meg Marseille-ét a hajóról. A közel három évig tartó, kalandokban bővelkedő útját aztán hazatérése után veti papírra.

A német kolóniák térképe 

Geőcze István műve egészen kiemelkedő. Olvasmányos, kalandos, lebilincselő és rendkívül informatív. Már saját korában is elismerő szavakkal méltatták a művet, és kiemelték az írás kiváló stílusát, valamint a „tiszta, zamatos” magyarságát. A szépirodalmi szempontokon túl, földrajzi és katonai oldalról vizsgálva is egészen lenyűgöző a könyv. Az első Brazíliáról szóló útleírásban a szerző egy közel három éves utazás élményeit írja le, amelyben rendkívüli alapossággal mutatja be az akkor még szinte ismeretlen országot. Részletesen ír a korabeli Rio de Janeiro nyüzsgő életéről, a kontinens éghajlatáról, hegy és vízrajzáról, társadalmáról, szokásairól, politikai és gazdasági helyzetéről és mindenről amivel útja során kapcsolatba került. Az informatív tényezők mellett az utazás során átélt kalandok leírása is lebilincselő. Katonai szempontból azért rendkívül izgalmas a mű, mert Geőcze pont abban az időben utazik Brazíliába, amikor az ország a történelme egyik legsúlyosabb konfliktusába keveredett a szomszédos Paraguay-jal. Francisco Solano López elnök irányítása mellett 1864. december 13.-án támadta meg Paraguay Brazíliát. Az agresszor elleni védekezés során Brazília, Argentína és Uruguay szövetséget köt, de még így is 1870-ig tartott a fegyveres konfliktus. A szerző művében részletesen bemutatja a brazil honvédelem rendszerét és a nemzetőrség szervezetét, valamint magáról a háborúról is tömör összefoglalókat ír.

A paraguay-i háború 

Szendrői Geőcze István műve egy igazi ritkaság. Életemben egyszer találkoztam a könyvvel és szerencsémre akkor sikerült is megszereznem. A könyv nagyon olvasmányos és sok szempontból rendkívül izgalmas. Az olvasók széles körének vélhetően vonzó olvasmány lenne, hiszen nem csak egy egyszerű földrajzi leírásról beszélünk. Mindent amit látott leírt a szerző, mégpedig kimondottan élvezetes stílusban. Bár a könyvnek minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy népszerű olvasmány legyen, mégis sajnos csak keveseknek adatik meg, hogy olvashassák, hiszen elektronikus formában nem fellelhető a mű, a nyomtatott eredeti könyv pedig végtelenül ritka. Akinek sikerül beszerezni, az olvassa el mindenképpen és emellett vigyázzon rá nagyon, hiszen a magyar utazási irodalom egy kiemelten fontos kötete az „Utazás Brazíliába és vissza” című könyv. Geőcze igazi egykötetes szerző az ELBIDA projekt szempontjából, így búcsúzunk tőle, de jövő héten egy hasonlóan különleges kötettel folytatódik a blog.