2019. december 15., vasárnap

Afrikai élet

Schynse Ágoston afrikai hithirdető utazásainak naplójegyzetei után

Utolsó hagyományos könyvbemutató bejegyzésemben a Nogely István által szerkesztett „Idegen országok és népek” című sorozat első kötetéről meséltem az ELBIDA projektben. A sorozat, ha lehet így nevezni, mindösszesen két művet foglal magába, így gyakorlatilag a kezdő kötet bemutatása után, folytatásként a zárókötet érkezik. Az „Afrikai élet” című mű, Schynse Ágoston afrikai hithirdető naplójegyzetei alapján két izgalmas, időben pár év különbséggel zajló, afrikai utazás történetét meséli el. A szerző, akinek a „becsületes neve” August Wilhelm Schynse, 1885-ben utazott a Kongó vidékén, majd egy kisebb szünet után 1889-ben csatlakozik Stanley expedíciójához. Az Afrikában átélt élményeit végül két könyvben dolgozza fel Schynse, melyek mindegyike megjelenik a Nogely féle magyar műben. A két eredeti mű német nyelven 1889-ben és 1890-ben Kölnben került az olvasók elé, míg a magyar nyelvű kötet Nogely István gondozásában, 1891-ben jelenik meg Nagyváradon. A 156 oldalas műben egyetlen kép sem található.





August Wilhelm Schynse német katolikus hittérítő, térképész és Afrika-utazó 1857. június 21-én született Wallhausenben. Bonnban filozófiát és teológiát tanult, majd 1879-ben belépett a Speyer-i szemináriumba. 1880-ban szentelték pappá a Speyer-i székesegyházban. Rövid ideig lelkészi feladatokat látott el von Schweppenburg báró családjánál, majd 1882 szeptemberében Algírba utazott, ahol első németként csatlakozott a „Weiße Väter” afrikai misszionáriusokhoz. 1885-ben a Kongó vidékén utazott és megalapította a Bunguna állomást. II. Lipót belga király kongói beavatkozásának eredményeként azonban 1887-ben el kellett hagyni állomáshelyét, így rövid időre visszatért Európába. Hamarosan azonban matematika tanárnak nevezik ki az Ecole Notre Dame d’Afrique iskolában, így ismét Algériába utazott. A tanév végén a Kipalapalai misszióállomásra küldik szolgálni, de rövid idő múlva a helyi lakosság felkelése miatt 1889-ben a Bukumbi misszióállomásra menekül. 


August Wilhelm Schynse
Itt találkozik Henry Morton Stanleyvel és Emin pasával, majd csatlakozik az expedíciójukhoz. Az élményeiről naplót vezet, mely megjelenése nagy port kavar Németországban, hiszen a sorok között kiderül belőle Stanley valódi célja, amely nem pusztán a földrajzi felfedezés volt. 1890-ben Emin pasa újabb kutatási útján vesz részt a német kormány megbízására, elsősorban tolmácsként és térképészként. Ez volt utazásai közül az, amely során térképészként is érdemeket szerzett magának az afrikai tavak, elsősorban a Viktória-Nyanza-tó délnyugati részén végzett kartográfiai munkáival. 1891 tavaszán tér vissza Bukumbiba, ahol lázas betegsége legyengíti és mindössze 34 éves korában, 1891. november 18-án meghal.

Részlet a könyvből:

„Okt. 19. Ikunguban egy nap pihenés. Stanley rendelte, hogy vivőink magokat kinyugodják, mi pedig a >mgunda mkali< utjára élelmet vásároljunk. Beszélgettünk napközben az expeditió tisztjeivel; dicsérték gyors utazásunkat. Tizenkét nap alatt tettük meg harmadát a Nijanza és tenger között levő utnak. Ha igy haladunk, egy hónap alatt elérjük a partot; tekintettel a vivőkre tanácsosabb lassan menni.


Dél-kongói telep
Okt. 20. Megkésve indulunk; Stanley fél órával előbb meginditá a karavánt; vasárnap levén, szent-mise nélkül nem akartunk utra kelni.


A Tanganyika tó partján
Stanley karavánját könnyü volt elérni; a sok asszony és gyerek oly lassan megy, hogy egy óra mulva nem mi voltunk a sereg-hajtók. A >mgunda mkali< (gonosz erdő) azt a magaslatot boritja, mely Ugogo és Unijamuezi között emelkedik és egyuttal vizválasztó az Indiai oceán és beltavak között. Aki igazi erdőnek képzeli, az csalódik; alacsony cserjés váltakozik tüske bokrokkal, meg-megszakitva sik mezők által. Rossz hirbe a karavánok hozták. Öt nap nem talál az utas falut, nem jut élelemhez, vizhez is csak ritkán. Egyegy vadász kóborol e pusztaságban, az uttol távol itt ott utonálló csőcselék épit magának viskót. A vivőkre ráparancsolunk az erdő bejáratánál, lássák el magokat vizzel, ne pocsékolják, zár sorokban haladjanak, hogy a netalán támadó ellenséget visszaverhessék. meg is igéri mindegyik hüségesen, de kevés tartja meg. Soknak egy óra mulva üres a korsója, el is maradoznak. Ezért rendelte Stanley, hogy egy csapat fegyveres legyen folyvást a karaván háta mögött. Különös dolog az, hogy a vivők keveset isznak, ha tudják, hogy az esti tanyán kapnak vizet; de ha tudják, hogy az éjt a viztelen pusztában töltik, a vivőknek legalább fele elpocsékolja vizét feleutig.


Halad az expedíciós karaván
A karaván élén kétszáz fegyveressel maga Stanley halad, utána Emin basa és kisérete; egy sereg egyiptomi hivatalnok és kereskedő. A karaván 600 emberből áll: 180 szerecsen fegyveres, 70-80 vivő, a többi Vadelaiból való népség. Utóbbiak között van egy tuniszi zsidó, (gyógyszerész volt Vadelaiban), egy görög kereskedő, egyiptomi tisztek egész sereg asszonyt és gyermeket hajtanak mint rabszolgákat. Megrakták őket minden kigondolható zsákmánynyal; cipelnek lyukas kávés ibriket, nagy dézsát, üres bádogszelencét, széket, gyékényt, ládát és százféle haszontalanságot.


Emin pasa csónakba száll
Szép számmal vagyunk európaiak is- Stanley öt tiszttel és egy szolgával. Emin basa, Casati, mi ketten. Oly keveréke ez a karaván Afrika törzseinek és a fehérek nemzeteinek, hogy a benszülöttek nem tudnak hova lenni ijedtökbe és nagy az ő álmélkodásuk. A tarka sereg félhold által diszitett vörös zászló alatt áll, melyet Stanley előtt visznek. Az európaiak jobban szeretnék, ha Stanley az angol, vagy amerikai zászlót használná, de ez megtiltatott neki. A cserjésben érve, az utócsapat, melyet utolértünk, tolakodni kezd, mindenki első akarna lenni, kivált a nubiai asszonyok vetekednek egymással, mintha ma kezdenék az utat. Minthogy a sürű cserjében galyak és tüskék hajolnak az utra, lassabban haladunk előre, mint más karaván szokott. Köztünk tolong 80 darab szarvasmarha is. Szudáni csinos, termetes kapitány parancsnokol a gulyának pásztorai fölött.


Az Albert-tó megpillantása
A tisztásokon kicsapunk a sereg mellett és a fűben sietünk előre, a nubiai asszonyok lármáznak ezért, de nem törődünk velök; Negyedfél órát menvén, letérünk a fő karavánútról, éjszakkeleti irányban egy mellékútra fordulunk. Mult évben szintén éjszak felé tértünk a föútról és igen jó vizre akadtunk; megmondtam ezt Stanleynek is. A főúton 14 óra távolságban nem talál az ember vizet, a mellékösvényen pedig csak 11 óráig tart a viztelen ut. Fontos körülmény ez ily karavánra, melyben olyan sok beteg van. A >kirangozi<, Stanley karavánvezére, osztotta véleményünket; az éjszaki utra tértünk tehát, amelyet a karavánok különben is csak azért nem követnek, mert félnek a >maszai< törzstől, mely olykor itt szokott tanyázni.


Bennszülöttek 
Délután háromkor elértük a Mto Mizanzi (pálmafolyó) mellett az éjjelí szállóhelyet.


Bagamono
E folyó közelében tanyáztunk a mult évben is; esti hat órakor érkeztem ide, gyötört a láz, mégis a szabadban kellett töltenem az éjszakát, mert a sátorok nem jöttek meg. Ilyesmi fenyegetett most is, mert embereink nem érkeztek meg; azt gondolták, hogy a nagy karavánban kényök-kedvök szerint tehetnek. Mindig akadnak, akik utközben leülnek pihenni, ilyenekhez szegődhettek embereink is. Szomjan kellett álldogálnunk az égető nap hevében, miglen Stanley egyik tisztje meghitt egy csésze teára. Kissé megerősödve mentem vissza keresni embereimet. Másfél óra mulva megtaláltam őket egy fa alatt kényelmesen falatozva, csevegve. Tüskén bokron keresztül egy óra alatt elértek a táborba, ahol Girault atyának elpanaszolták, hogy az úr <kali> (gonosz) is tud lenni. Egy idegen ember tudatta velem, hogy vivőimből többen hátrább maradtak; még egy félórát menvén visszafelé, ezeket is éppen oly kellemes foglalkozásban találtam, mint az elsőket; fölzavartam és hajtottam őket magam előtt. Egyik sem akarván kezem ügyébe esni, terheik dacára futottak eszeveszetten a cserje között az elsők után. Fáradt levén, nem birtam őket követni, csak rájok kiáltottam, hogy siessenek, különben meglátják, mit kap az, aki hét órai utazás után még három órai gyaloglásra kényszeritett.


Kongói falu
Midőn az éj beálltával a tanyára érkeztem, a sátor és az ágy készen állott, a fazékban forrt a víz, hanem a kávéskanna nem volt sehol.”


„Weiße Väter” afrikai misszionáriusok

A Bukumbi misszióállomáson
Talán van olyan az ELBIDA projekt olvasói között, aki a kezdetektől fogva nyomon kíséri a blogot és tudja, hogy minden Henry Morton Stanleyvel kezdődött. A híres felfedező könyve volt az, amely egy életre megfertőzött az antik útleírások szeretetével és végül a blog indulásakor az első tényleges bejegyzés tárgya is az ő műve lett. Persze így visszanézve „kicsit” kezdetleges az a bejegyzés, de Stanley műve mindenképpen a top kategóriát képviseli. Nogely „Afrikai élet” című művében ismét visszaköszön Stanley és Emin pasa utazása. A kor, a térség ugyanaz, sőt valóságosan is jelen van a történetben a két utazó, hiszen a könyv második részében a szerző, Stanleyvel és Emin pasával közösen megtett expedíciójáról ír, számomra kimondottan lebilincselő formában. Mai fejjel szinte felfoghatatlan, hogy milyen kihívásokkal kellett megküzdenie az akkor Afrikában utazó expedícióknak, és micsoda szervezőmunka volt koordinálni a nem ritkán több száz fős csapatot. Schynse 1889-ben már tapasztalt Afrika utazóként csatlakozik Stanleyék csapatához, hiszen pár évvel azt megelőzően a Kongó folyó mentén utazott és alakította ki a Kasai torkolatnál a Bunganai missziós állomáshelyet, nem kevésbé sok kihívás és nehézség mellett. A Nogely által szerkesztett mű első része, Schynse leírása alapján ezt a történetet is bemutatja, így gyakorlatilag egy könyvben két, időben pár év különbséggel lezajlott afrikai kalandról olvashatunk.


Schynse Victoria-Nyansa térképe

Schynse Victoria-Nyansa térképe
Az „Idegen országok és népek” sorozat a második rész megjelenését követően befulladt. Valódi okát nem találtam annak, hogy miért maradtak el a további részek, hiszen Nogely István nem két kötettel kalkulált. Az első és a második rész között eltelt hat év is egyértelműen utalt arra, hogy valami probléma volt a háttérben, amely a második mű megjelenését követően végül a sorozat végét is jelentette. Összességében kár érte, hiszen a katolikus missziók kapcsán tett utazások köre óriási és egészen extrém helyekre is utaztak hittérítők, amely bemutatása bizonyára izgalmas további részeket eredményezett volna. Ugyanakkor búsulni nem kell, hiszen Henry Morton Stanley és Emin pasa is többször fog még szerepelni a blogban, de Nogely István nevét sem felejtjük el, hiszen a több éven át általa szerkesztett Katholikus Hitterjesztés Lapjának feldolgozása is megkezdődik 2020-ban. A különleges időszaki kiadvány, számos missziós utazást dolgoz fel, hasonlóan különleges utakat, mint Auguste Wilhelm Schynse útjai voltak. 



2019. november 27., szerda

A zöld Germanus

Drávai horgásztúrám előtti utolsó, amolyan villámbejegyzésként a zöld Germanusomról mesélek. Nem vagyok az a gyűjtő, aki egy-egy könyv különböző kötésváltozatait vadássza megszállottként, de az tény, hogy van olyan eset, amikor elgyengülök. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára és Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozat esetében már ismert a papír védőborítók iránti rajongásom, több bejegyzésben is írtam erről, ugyanakkor más hasonló mániám nincs. Gyűjteményem gyarapítom és folyamatosan keresem az 1945 előtti útleírásokat. Amelyik kötet már megvan, az lekerül a keresendő kötetek listájáról és továbblépek. Ritkán, nagyon ritkán azonban előfordul olyan eset, hogy már meglévő könyvem egy olyan példánya kerül elém, amely felbukkanása már önmagában is izgalomba hoz, hát még megszerzése. A könyvkiadás történetében nem ritka, hogy egy könyv több kötésváltozatban is megjelenik. Azok az esetek hoznak igazán izgalomba, amikor addig még soha nem látott és nem is ismert kötésváltozat kerül elő, egy már ismert műből. A zöld Germanusom szerintem egy ilyen kötet.

Germanus Gyula

A német 1. kiadás papír védőborítója is különleges 
Germanus Gyula nevét nyilván sokan ismerik. Írói munkássága, életútja lenyűgöző és művei is fantasztikusak. 1945 előtt egyetlen olyan műve jelent meg, amely a blog szempontjából számomra izgalmas volt, mégpedig az „Allah Akbar!” című, mely a „fekete Révai”minisorozat részeként már megjelent a blogban. A kétkötetes mű alaphelyzetben két fekete színű könyvből áll, amelyek borítójának közepén, Germanus Gyula arcképe látható hagyományos arab öltözetben. A gyűjteményemben egy hibátlan, gyönyörű állapotú példány van. A könyvnek ismert a papír védőborítója is, amely egy dominánsan kék hátterű felületen ugyancsak Germanus arcképét ábrázolja. Az 1936-os első kiadás ebben a formában volt ismert ez idáig.

A magyar 1. kiadás papír védőborító előlapja

A magyar 1. kiadás papír védőborító hátlapja 
Egy éjszakai böngészésem során akadtam rá az eddig még általam soha nem látott kötésváltozatra. Az persze, hogy én nem láttam, még nem jelent semmit, de „google” barátom se találja nyomát a felbukkant kötésváltozatnak, ami azért utal arra, hogy egy nem mindennap előkerülő kötésváltozattal van dolgunk. A különleges kötésváltozat, méretében, megjelenésében azonos a már ismert könyvvel, azonban az alapszíne nem fekete, hanem zöld. Míg a fekete változat felszíne sima és matt, addig a zöld színű enyhén érdes és csillogó. A papír védőborító azonos mindkét kötet esetében.

A zöld Germanus (fotózni is nehéz úgy csillog)

A ritka zöld és a hagyományos fekete kötet egymás mellett

A zöld kötésű kétkötetes mű 
A külső megjelenésen túl, a belső tartalom változatlan maradt. A „fekete Révai” minisorozatban, az ismert fekete színű kötésváltozattal több mű is megjelent, amelyek feldolgozása már megtörtént a blogban. A kérdés azonban ezek után az, hogy vajon a sorozat további kötetei is megjelentek-e hasonló zöld kötéssel, vagy ez az egyetlen mű, amely megkapta ezt a csodás borítást. Aki tudja a választ, az keressen bátran, hátha kiderül, hogy össze lehet állítani egy "zöld Révai" minisorozatot is. 



2019. november 24., vasárnap

Katholikus Missió a Báhnár vadak között Hátsó-Indiában

A magyar nyelven 1945 előtt megjelent útleírások száma ismeretlen pontosan. Valószínűleg hosszas kutatómunkával feltérképezhető lenne, de ezt a mai napig nem tette meg senki. Gyűjtő barátaimmal egyetértve biztos vagyok benne, hogy több ezer műről beszélünk, ha a magyar nyelven megjelent utazási irodalomról van szó. Az önálló kötetben megjelent utazási művek mellett, további hatalmas és feltérképezhetetlennek tűnő műhalmazt képez az időszaki kiadványokban megjelent útleírások száma is. A periodikák feldolgozásának megkezdése még egy kicsit várat magára itt az ELBIDA projektben, de amint elkészül az új weboldal, belekezdek azokba is, hiszen egészen lenyűgöző művek találhatók ezen kiadványokban. A jelentős részük, soha nem jelent meg önálló műként, miközben terjedelmüket tekintve nyugodtan kiadhatóak lettek volna könyv formájában is. A teljes magyar nyelvű utazási irodalom egy jelentős szeletét képezik azok a művek, amelyek valamely missziós utazásról szólnak. Messzi tájak, ismeretlen népeihez érkező hithirdetők leírásai nem csupán vallási művek. Jelentős részük a szó klasszikus értelmében útleírás, jókora adag néprajzi adalékkal. Az időszaki kiadványok közül példaként talán a Katholikus Hitterjesztés Lapját említhetném, amely kisebb megszakítással, de közel negyven évig működő, képes havi közlöny volt, amely telis-tele van különleges útleírásokkal, utazási beszámolókkal. Idővel a blogban is találkozni fog az olvasó ebből a kiadványból származó leírással, hiszen az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben több teljes évfolyam is található ebből a nem mindennapi periodikából. Természetesen ez csak egy időszaki kiadvány a sok közül, de mégis amiért ezt hoztam példaként, annak oka, egyik szerkesztője. Nogely István, aki több éven át kiadó szerkesztője volt a Katholikus Hitterjesztés Lapjának, fontosnak érzete, az ő elmondása szerint „vallástalan és erkölcstelen” nyomtatványok terjedésének megakadályozását, amely szerinte úgy lehetséges, ha „jóirányú műveket juttatunk az olvasni szerető közönség kezeibe”. Ennek a célkitűzésnek az elérése érdekében az 1880-as évek elején, Nogely kiadásában és szerkesztésében egy új missziós sorozat jelenik meg „Idegen országok és népek” sorozatcímmel. Nogely István hitt benne, hogy népszerű lesz a kezdeményezés és hosszú távon fog működni az új, önálló művekből álló, missziós utazásokról szóló sorozat. Sajnos tévedett, hiszen mindösszesen kettő mű jelent meg a sorozat keretein belül, majd végül dugába dőlt a vállalkozás. A teljes sorozat, azaz a kettő mű beszerzése azonban nem kis kihívást jelentett számomra, hiszen kimondottan ritkának számítanak az antik könyvek piacán. Mára azonban a hosszas keresgélés eredményeként a gyűjtemény részét képezik a könyvek, így büszkén mutatom be a blogban a sorozatban elsőként megjelent művet.

Nogely István szerkesztésében a magyar kiadás 
A könyv „Katholikus Missió a Báhnár vadak között Hátsó-Indiában” címmel jelent meg. A mű egy eredetileg franciául megjelent könyv magyar fordítása, amelyben a szerző, Pierre Dourisboure atya írja le missziós utazásának kalandjait. Az „Idegen országok és népek” sorozat első kötete 1885-ben jelent meg Nagyváradon, Nogely István szerkesztésében és kiadásában. A 207 oldalas művet Hollósy Jenő könyvnyomdájában Nagyváradon nyomtatták. A kisalakú könyvben egyetlen illusztráció sem található.

Az eredeti francia nyelven megjelent mű 
A mű több kiadást is megért 

Nogely István római katolikus pap, kanonok, képzőintézeti igazgató tanár, szentszéki ülnök és szerkesztő, 1839. december 26. született a Pozsony vármegyei Rétén. Iskoláit Pozsonyban és Nagyszombatban végezte, majd 1859-ben a növendékpapok sorába lépett Nagyváradon. Hivatalosan 1864-ben szentelték fel, majd ezt követően egy évig káplánkodott. 1865-ben a Szent József-fiúnevelő intézetben tanulmányi felügyelő lett, majd 1869-ben képzőintézeti tanár Nagyváradon. 1885-ben a Nagyváradi Királyi Tanítóképző igazgatójának választották. 1893-ban tiszteletbeli, míg 1905-ben valóságos kanonok lett. Életében több időszaki kiadvány szerkesztője volt, írt maga is, továbbá részt vett a "Tiszántúl" című napilap és a Szent László nyomda megalapításában. Az 1870-es években Waldfogel Károllyal együtt ő szerkesztette a „Katholikus Nevelés-oktatás-ügy” című évenként 25 füzetben megjelent szakközlönyt, valamint 1881-től szerkesztette „A Katholikus Hitterjesztés Lapjai”című képes folyóiratot. 1885-től Nogely adta ki a „Képes Missió-Könyvtár” című kiadványt is. A katolikus irodalom terén életében kiváló érdemeket szerzett. 1905. április 27.-én, 65 éves korában  Budapesten hunyt el.

Részlet a könyvből:

„A Báhnár vagy Bánnár törzs lakhelye az éjszaki szélesség 14-15-ik és a keleti hosszuság 104-105-ik fokai közt terül el, nagysága tehát kőrülbelül 200 négyzetmérföld. Ágas-bogas hegyeit erdők boritják, melyekből egy-egy darabot levágnak és fölgyujtanak a vadak, hogy szántóföldjeik legyenek; ha lesoványodott a föld, másutt csinál a nép tisztást, az ugart pedig rövid időn megint fölveri az erdő. A talaj jobbára kitünő; rizsen kívül megtermi a kukoricát, banánt és dohányt; diszlenek továbbá a tökfélék, ananász, cukornád, gyapott, mango, kenyérfa és kávé is. A hithirdetők által mehonositott európai zöldségfélék gyönyörüek. Háziállatok: a szarvasmarha, bivaly, sertés, kecske, kutya, baromfi és itt-ott a ló; a vadállatok közül emlitendő az elefánt, orrszarvu és a tigris, mely a legnagyobb csapása e vidéknek. Kígyó is van elég, a Bla vizében pedig krokodilok tartózkodnak. Vadhúst szolgáltatnak a vaddisznó, szarvas, őz, gelicze, ruca, páva, fürj és fajd. Vas nagy mennyiségben található a hegyekben, valószinüleg arany is, mivel a patakok és folyók homokjában sok aranypor van.

Bahnar harcosok

Bahnar nők és gyerekek 
Az éghajlat egészségtelen. Az erdei-láz mindenkit elővesz, különösen a megérkező európait; mielőtt kinint venne be a beteg, hánytató vagy gyomortisztitó szerek által el kell távolitani a fölösleges epét. Évszakok csak kettő van: esős és száraz. Augusztus vége felé kiragyog a Nap a megszaggatott felhők között és beáll az izzó hőség: a források és patakok kiszáradnak, a fák levelei lehullanak, a növények ellankadnak, a természet mintegy álomba szenderül; a roppant hőség azért kellemetlen és nyomasztó, mert az éjek hüvösök, a hőmérő reggel két fok meleget, délben negyvenet mutat. Ápril végén a láthatárt tömött, világos-hamuszin felhők kezdik elboritani; estenden megzördül az ég, sebes zápor omlik alá, néha vegyes jéggel, ez az esős évszak beköszöntése. Néhány nap mulva az égbolt előbb sötét, azután koromfekete: az ég csatornái megnyilnak, mintha özönvizhez készülődnék a természet. A párakkal terhes levegő megtelik a rothadó hulladék dögletes parányaival. Ekkor a legkisebb csermely is zuhogó patak, a folyók kiöntenek, a vidék nagyobb része víz alatt áll.

Bahnar horgász

Tipikus bahnar ház  
Az még nincsen megállapitva, melyik emberfajhoz tartozik a Báhnár törzs, de annyi kétségtelen, hogy nem rokon sem testalkatra, sem nyelvre a szomszéd Kina, Annam, Kambodzsa és Laosz népeivel, a körülötte lakó törzsekkel közös eredetü, ámbár a tájszólások között nagy eltérések vannak. A báhnár termetre szálas és karcsu, tömött haja fekete, elvétve világos vörhenyes; bőre rézszinü, szemei sötétbarnák, gyér szakála és bajsza fekete, magatartása büszke, de nem kényeskedő, járása könnyű, fejét egyenesen hordja, a gyaloglást birja, futásban pedig vetekedik a nyullal. Gyakori köztök a bőrbetegség, bélpoklosság és rüh.

Misszionáriusok

Bahnar emberek 
A báhnár véghetetlenül féltékeny szabadságára. Egyik falunak a másikhoz semmi köze, sőt a helységekben sincs semmi előljáróság. A báhnár teheti, amit akar, de személyében vagy jószágában sértenie nem szabad senkit, mert a legcsekélyebb kihágásért is felelősségre vonja a sértett vagy káros fél. Ha szép szerivel megegyezhetnek a pörös felek, a bünös egy korsó rizs-bort, tyukot vagy sertést, sőt néha bivalyt tartozik adni a vétség nagysága szerint. Ezt a biroságot együtt költik el a kibékült felek, néha azonban osztozik velök az ügyvéd is, aki összeboronálta őket; minden falunak megvannak a maga szájas emberei, kik mint kenyérkeresetet üzik a perlekedők békéltetését, tehát ügyvédek. Ezek a falunak előcsahosai egyéb dolgokban is, mert addig eresztik a beszédnek mézes-mázos fonalát, míg meggyőzik usztató szavakkal a kupaktanácsot. Nagyon sokszor az okozott kár miatt felelősségre vonnak olyan embert, aki egészen ártatlan a dologban; ha p.o. megbetegszik a báhnár, azt gondolja hogy valaki megrontotta; fölépülése után megy a bűbájoshoz, aki megmondja neki, ki küldte rá a betegséget. A vádlott hiába mentegeti magát; ha szegény ember, a vádló eladja, mint rabszolgát; ellenben ha olyan vádoltatik, akinek van nagy rokonsága, megtagadja a követelt büntetés lefizetését, föllármázza a helységet, és gyakran háború lesz a dologból. Rendszerint abban történik megállapodás, hogy a hajba kapott felek bizonyítás által egyenlítsék ki a pört; ez következő módon történik. 

A vádló és legénysége "táborba száll"

Bahnar lakóház
Meghatározott napon a vádló maga mellé veszi faluja legénységét és ügyvédnek egy beszédes előcsahost; valamennyin kicsipik magokat, fölfegyverkeznek és a vádlott helysége elé vonulnak; a falu cölöp-kerítése előtt táborba szállnak, mert az alkudozás elhuzódik napokig is. Ha a vádlott szegény, faluja pedig nem meri a háborút kockáztatni, könnyű szerrel teljesíttetik a vádlónak minden követelése; ellenkező esetben vádlott és vádló között megejtetik a bizonyítási próba: levernek a Bla folyóba két cölöpöt; egyiket a vádló, másikat a vádlott fogja meg; adott jelre mindketten víz alá merülnek, és aki tovább kibirja, annak van igaza. Az u.n. tojás próbáról részletesen lesz szó történetünkben, itt tehát mellőzhetjük. Egy-egy faluban 20-100 ház van. Minden helység közepén áll a faluháza; kiválik a többi közül nagysága és magasabb szerhája által; néhol 5-6 faluháza is gubbaszkodik egy csomóban; ez annak a jele, hogy a helység olyan faluból áll, melyek összehurcolkodtak, hogy könnyebben védelmezhessék magokat. A faluház neve „Kong”. Itt gyülnek össze a férfiak beszélgetni, ha dolgukat elvégezték; itt tanácskoznak, midőn háborút terveznek, vagy ellenséget várnak; itt fogadják és szállásolják ez az idegeneket; itt hálnak a 14-ik évet betöltött suhancok, míg meg nem házasodnak. Nőknek csak kivételesen szabad itt megjelenni p.o. mulatság alkalmával.”

Pierre Dourisboure atya

Missziós központ 
A Nogely által szerkesztett és magyarul kiadott mű, eredetileg 1875-ben jelent meg Párizsban, „Les Sauvages Ba-Hnars” címmel. A szerzője Pierre Dourisboure atya, aki 1825. szeptember 19-én született Franciaország délnyugati részén, a spanyol határ közelében. Egyházi iskoláját Laressore-ban végezte. Emlékirataiban is említi, hogy már ezen időszakban érezte, misszionárius szeretne lenni. 1846. október 19-én lépett be a párizsi misszionáriusi szemináriumba, majd 1849. június 2-án nevezték ki hivatalosan papnak Franciaországban. 1849. október 6-án elhagyta az országot és elindult új szolgálati helye felé. A hosszú és nehéz utazás Nantes kikötőjéből indult és csak 1850 júniusában érte el végül úti célját, a mai Vietnamot. Innen pár hónap múltán indult tovább egy több fős társasággal misszionáriusi küldetésére. Az utazás nehéz volt, számos veszéllyel kellett megküzdeniük, de végül elérték a Kon Tum tartományban található Ko Xamot. Ebben az időben a katolikus misszionáriusok arra törekedtek, hogy megnyissák az utat a fennsíkon az evangelizáláshoz, így Kom Tum tartományban is. A vietnami katolikus egyház története megjegyzi, hogy az út 1848-ban történő megnyitása után két francia pap és hét vietnami tanár érkezett Kon Tumba. 1850-ben négy területen kezdték el missziós munkájukat. A négy központ közül az első kettő a mai Kon Tum tartományban található. Az egyik a Kon Ko Xam misszió, melyet Combes atya vezetett, míg a másik Kon Trang misszió, melyet Pierre Dourisboure atya vezetett. Pierre Dourisboure végül 35 évet töltött a misszióban és végezte hittérítő munkáját, mely nagyban hozzájárult a katolikus hit elterjedéshez a mai Vietnamban. A 35 év igen komoly időnek tekinthető, hiszen a betegségek, a vadvilág vagy éppen a helyi törzsek nem ritkán okozták misszionáriusok halálát. Dourisborge-ot gyakorlatilag elkerülte minden veszedelem, de végül 1890-ben ő is betegség miatt volt kénytelen elhagyni az országot, majd pár nappal hazatérése után 1890. szeptember 8.-án, 65 éves korában hunyt el Marseillében. A szerző misszionáriusi munkája is csodálatra méltó, de emellett néprajzi beszámolói és nyelvi munkái is rendkívül hasznos ismereteket adtak a később oda érkező utazóknak. Az 1875-ben kiadott „Les Sauvages Ba-Hnars” című könyve mellett, az 1889-ben megjelent "Dictionnaire Bahnar-Français" című szótára a legjelentősebb műve.

Bahnar falu, középen a kiemelkedő faluházzal

Misszionárius és "helyi segítői" 
A missziós utazások leírása rendkívüli mennyiségű úti beszámolót és útleírást jelentenek. A földrajzi felfedezőkhöz hasonlóan a korabeli misszionáriusok is hasonló kockázatokat és veszélyeket vállaltak, hiszen sokszor teljesen ismeretlen terülten és még kevéssé ismert népekhez indultak azért, hogy hirdessék isten igéjét. Útleírásaik éppen ezért rendkívül érdekesek, mint ahogy a Nogely István által az „Idegen országok és népek” sorozat első kötetéül választott „Katholikus Missió a Báhnár vadak között Hátsó-Indiában” című könyve is. Kalandos és sokszor tényleg életveszélyes útjuk során alaposan megismerték a helyben élő emberek világát, amely ebben a műben is érdekes néprajzi elemként jelenik meg és tovább növeli az értékét a műnek. A könyv amellett hogy ritka, még élvezetes olvasmány is, így egy hozzám hasonló gyűjtőnek igazi kincset érő kötet. Sajnos az ajánlása ebben az esetben is kicsit meddő, hiszen nagyon nehezen beszerezhető a könyv és elektronikus formátumban sem érhető el az interneten, ugyanakkor ha véletlenül összeakad vele valaki, az olvassa bátran, kitűnő munka. A sorozat első kötetét csak hat évvel később követte a második, amely bár ismét érdekes és kalandos, de végül az „Idegen országok és népek” sorozat záró kötete is lett egyben. A mindössze két részt megért „minisorozat” következő műve az afrikai földrészre kalauzolja majd az olvasót. Egy hét kihagyást követően (ismét csábít a Dráva egy kis horgászatra) visszatérek, és velem együtt érkezik Nogely sorozatának záró kötete is. Hamarosan tehát jön az „Afrikai élet”.  




2019. november 17., vasárnap

Az Északi-fok és a Spitzbergák felé

Igazi különlegesség a most következő mű, hiszen szerzője az első magyar női bölcsészdoktor, aki bár nem egy klasszikus útleíró, de életművében jelen van egy északi utazásról írt útirajza. Dr. Tedeschi Borbála 1903 nyarán részt vett egy „északvidéki” utazáson, amely végcélja a Spitzbergák volt. Élményeiről, tapasztalatairól hazatérését követően „Az Északi-fok és a Spitzbergák felé” címmel adja ki útirajzát, amelyet az utazás szokásos leírásán túl, még tanulmányokkal is kiegészített. A három hetes utazás Hamburgban veszi kezdetét és ide is tér vissza hajójuk az út végén. A mű 1904-ben jelent meg Budapesten, a Singer és Wolfner kiadó gondozásában. A 176 oldalas művet Hódmezővásárhelyen, Wesselényi Géza könyvnyomdájában nyomtatták és a címképen túl további kép nem található benne.


A ritka kötet, címképén az Északi-fok
Dr. Tedeschi Borbála bölcseleti doktor, tanár, 1869-ben született Temesváron. Apja a jómódú Tedeschi János Gusztáv volt, aki testvéreivel számos vállalkozást működtetett, köztük gőzmalmot, vasöntödét és épületvas kereskedést is. Anyja Graff Mária. Sok testvére volt, hiszen a családban összesen 14 gyermek született, akik közül 11 érte meg a felnőttkort. Az öt lány gyermek egyike volt Borbála. A szülők minden gyermeküket iskoláztatták. Borbála az Erzsébet Nőiskolában szerzett tanári diplomát, de mindig is a természettudományok vonzották igazán. Korabeli feljegyzésekből kiderül, hogy a továbbtanulás lehetőségének a hiánya elkeserítette Borbálát. A szüleinek addig könyörgött, míg azok engedélyezték, hogy Zürichbe utazzon, és ott folytassa tanulmányait. 

Dr. Tedeschi Borbála
A zürichi egyetemen négy félévet végzett, majd miután 1895-ben idehaza is megnyitották az egyetemek egyes karait a nők számára, hazatért és itthon fejezte be tanulmányait. 1898-ban első magyar nőként bölcsészdoktori címet szerzett. Először a fiumei, majd 1899-től a szegedi felsőbb leányiskola tanára volt, majd 1907 nyarán a trencsényi Állami Felsőbb Leányiskola igazgatójának nevezték ki. Sokáig nem tudta igazgatói feladatait gyakorolni, hiszen 1909. március 29-én, 40 éves korában egy hirtelen szívrohamban elhunyt. Rövid élete ellenére, több írása is megjelent, melyek között található tanulmány Leonardo da Vinciről, a transzcendens függvényekről és a számok világáról is.

Részlet a könyvből:

„Tromsővel szemben egy órányi távolságban van a híres Tromsdal, mely nyári lapp telepéről nevezetes. Délután átcsónakáztunk a Tromsősundon és kiszálltunk a Tromsdal bejárata előtt, honnét befelé a völgybe szép út vezet. A sűrű erdőségekkel borított magaslatokról vízesések és források sietnek a csörgedező patakba, melynek folyása mentén fölfelé megyünk. Dús erdőn és illatos réteken át haladunk; de az erdőkben erdei fenyőt és jegenyefenyőt már nem találunk. A 3-5 méter magas nyírfák, melyeket itt látunk, arra emlékeztetnek, hogy már a magas északon járunk. Körülbelül egy órai gyaloglás után elértük a lapp telepet, melyet alúl világos zöld növényzettel bíró, de nagyobb magasságban hóval fedett hegyek koszorúznak; ezek közül kiválik az 1233 m magas Tromsdalstind.


A tőkehalhalászat központja, a Lofoten szigetek
A svéd lappok rénszarvasnyájakkal eljönnek a nyár tartamára a norvég tengerpartra és szeptemberben megint visszamennek. Ezek a rénszarvastenyésztésből élő vándorlappok. A sarkkörben élő lappság másik csoportja, mely az előbbiektől csak is életmódban különbözik, a halászlappok; ezek már kevésbbé érdekesek, mert a norvég halászokhoz alkalmazkodnak, a kultúra pedig letörli az eredetiség hímporát. A Norvégiában élő lappok száma 18000, kik közül csak 1700 folytat vándoréletet; Svéd- és Oroszországban még 12000 lapp él.


Romdals fjord
A lappok a finn-ugor néptörzshöz tartoznak; őslakói Lappföldnek (Lappmark), mely Norvégiából Finnmarkent magába foglalja; utolsó maradványai annak a nagy néptörzsnek, mely hajdan egész Skandináviát uralta. Halász Ignácz, kolozsvári egyetemi tanár, a svéd- és norvégországi lappok között utazott s ott becses nyelvi és népköltési anyagot gyűjtött.


Látkép egy fjordban
A vándorlappok még ma is a nomádélet eredetiségét megőrizték, noha a művelődés előrehaladása szabadságukat sok tekintetben korlátozza. Rénszarvasnyájaikból és vadászatból élmek. A Tromsó környékén levő lappok, kik főképen azért jönnek ide, hogy a rénszarvas agancsát és bőrét eladják, már megízlelték a kulturát és már nem oly korlátoltak, mint ősállapotukban lehettek. Kiváltképpen ahhoz értenek, hogyan kell árúczikkeiket előnyösen eladni, hogy majd pálinkát vehessenek, mely iránt a kultúra „vívmányai” közül legtöbb érzékük van.


Hajó az Advent bay-ben
A Tromsdalban levő lapp telep a vándorlappok néhány családjából áll. Felkeresése megérdemli a fáradságot. Főképen kunyhóik, pásztoréletük és rénszarvasnyájaik érdekesek.


Háttérben az Auguste Victoria
A lappok arcza határozottan ázsiai typusra emlékeztet, kiálló pofacsontjuk és rézsutosan fekvő szemük van. Alacsonytermetűek (1.6 m) és görbelábúak, de mindamellett elég erőteljesek és vállasak s rendkívűl gyors, rugalmas gyaloglók.


Az Északi-fok
A nők és a férfiak ruházata, mely a rénszarvas bőréből készül, majdnem egyforma. A fődarab a kámzsa. Ez egy széles és felálló gallérral ellátott, szoknya-féle bő ruhadarab, melyen a szőr kifelé áll és melyet bőrővvel a derekukhoz szorítanak; a nőké hosszabb, mint a férfiaké. Szűk bőrnadrágot viselnek, mely a bokáig ér. Hegyesorrú sarúiknak rövid szára van. A ruházati különbség a fövegben áll. A férfiak kerek és bolyhos gombban végződő sapkát, a nők pedig fülvédős posztófőkötőt viselnek, mely az áll alatt leköthető.


Bergen látképe
A lappok nyári telepe kupolaszerű, de inkább nagy vakondtúrásokra emlékeztető alacsony kő- és földkunyhók (Gamme) szétszórt csoportjából áll, melyeknek alátámasztott nyírfatörzsek szilárdságot kölcsönöznek. A tetőt szőrből és vászonrongyokból rakják össze; némelykor kővel is fedik a kunyhót, erre pedig gyepet ültetnek, melyen a kecskék legelnek s mellettük a kutya is sütkérezik. A nagy hidegben az egy családhoz tartozó különböző korú és nemű lappokkal és a kutyával együtt a kunyhóban a kecskék is laknak, melyek azonban ottlétük idején a zöld, de helyenként mocsaras réteken tarka összevisszaságban barangoltak. A legelőkelőbb házijoga a kutyának van; mindenütt letelepülhet, benn a kunyhóban, körülötte és fölötte is, a hogy tetszik.


Kikötés a fjordban
Az ajtónyílás, mely szövet- vagy bőrdarabbal van befüggönyözve, aránylag keskeny és alacsony, a mit belépésünknél kellemetlenűl tapasztaltunk. A kunyhótető közepén van egy nyílás, melyen a világosság és talán egy kis levegő is behatol s a füst elszáll. Alatta van a néhány kővel körülrakott, nyitott tűzhely, melyen a tű mindig és; fölötte függ lánczon a nagy főző üst. A nyilás daczára a füst az egész kis térséget betölti, a benlevőket beburkolja és majdnem felismerhetetlenekké teszi.


Az Auguste Victoria
A tűzhely körüli helyett jó vastagon behintik nyírfarőzsével és rénszarvasbőrrel befödik. Ittvagy pedig a kunyhó körül guggoltak a férfiak, nők és gyermekek, kik az akkori enyhe időjárásban is tetőtől talpig rénszarvasbőrbe és kendőkbe be voltak burkolva s mocskosságuknál fogva nagyon kellemetlenül hatottak.


Kiszállás a Spitzbergákon
Abban a kunyhóban, melyet megnéztünk, két férfi, két asszony és három gyermek volt, kik „látogatásunk” alkalmával éppen barna rénszarvas-sajtot ettek. Bejövetelünk által nem zavartatták meg magukat étkezésükben; de mi sem akartunk sokáig alkalmatlankodni, mert a rossz levegő nem igen tartóztatott.”


Dr. Tedeschi Borbála utazás 1903. július 1-én veszi kezdetét. Az utazást a Hamburg-Amerika Linie társaság „kettőscsavarú gyorsgőzhajóján” a 25.000 tonnás és 213 méter hosszú, Auguste Victorián tették meg. Hamburgból indult a hajó, majd Moldén, Trondheimen és Tromson át jut el az Északi-fokig és a Spitzbergákig. Számos fjord érintésével, Bergenen keresztül tér vissza 22 nap múltán Hamburgba. Az utazás természetesen több megállóval tűzdelt, így jutnak el a tromsoi lapp telepre, kikötnek a Spitzbergák legnagyobb szigetén, és vonattal utaznak Bergen városába. A szerzőt lenyűgözi a táj, amelyről csodálatosan ír, de emellett mindig érződik írásából, hogy kicsit tudományos szemmel is vizsgálja a látottakat. Az utazás és a látott élmények leírását, rendszeresen szakítja meg egy-egy kisebb tanulmány, például Norvégia éghajlatáról, a tőkehalhalászatról vagy éppen az örökös nappal hatásairól. A mű e kettősségnek egy különös egyvelege, de mindenképpen pozitív értelemben, hiszen nem vállnak zavaróvá soha a tudományos betétek, sőt számomra kimondottan növelte is az olvasmányélményt.


Korabeli reklámposzter az északi utazásról
Dr. Tedeschi Borbála egyetlen útleírása igazi ritkaságnak számít. Persze objektíven nehezen tudom megítélni, hány példány is létezik a műből, de az biztos, hogy amióta napi szinten keresgélem a korabeli útleírásokat, mindösszesen csak egyszer került elém a mű, amelyet sikeresen meg is tudtam vásárolni. Az aukciók archívumában kutakodva is azt látni, hogy összesen egyszer szerepelt aukción egy példány. Vélhetően az eredeti 1904-es megjelenésekor is csupán pár száz példányban nyomtathatták, így nem csoda, hogy elvétve bukkan elő napjainkban a könyv. Számomra a ritkasága mellett igazi öröm volt, hogy egy újabb női útleíró művét sikerült a gyűjtemény részévé tenni, az pedig külön öröm, hogy a számomra oly vonzó északi vidékekről szól a könyv. Sajnos elektronikus formátumban nem fellelhető a mű, így ajánlásom is csak elméleti, de amennyiben valaki birtokolja a ritka könyvet, az olvassa bátran és vigyázzon rá, hiszen a magyar utazási irodalom egy olvasmányos és különleges műve van a birtokában. Dr. Tedeschi Borbálától, az első magyar női bölcsészdoktortól búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen egy kötetes szerző a témában, de más női útleírók különleges műveivel bizonyosan találkozni fogunk még itt a blogban.