zágoni Báró Szentkereszty Iréne hátrahagyott művei

Be kell vallanom férfiasan, hogy több év aktív gyűjtői lét után is vannak olyan könyvek, amelyről mielőtt megvettem, soha életemben nem is hallottam. Egy ilyen mű beszerzése tehát nem egy tudatos keresési folyamat eredménye, hanem egy általános keresgélés közbeni szerencsés helyzet gyümölcse. Az ELBIDA projektben most következő kötet is egy ilyen szerencsés találat. Bár első ránézésre sem a szerző személye, sem a könyv címe nem jelentett számomra semmit, mindkettő alapján simán továbblapoztam volna rajta, de ez esetben valami miatt mégis úgy éreztem, alaposabban meg kell néznem a könyvet. A megérzésem mellé egy kis szerencse is társult, hiszen az eladó a tartalomjegyzék fotóját is megjelentette a hirdetésében. Amint kinagyítottam az apró fotót és megláttam, hogy a mű gerince lényegében úti jegyzetekből áll, egyértelművé vált számomra, hogy kell nekem ez az ismeretlen mű. Ezen a ponton már csak ahhoz kellett még egy kis szerencse, hogy más ne fedezze fel ezt a kincset. Végül a történet happy enddel zárult és hamarosan a kezembe foghattam, a „Zágoni Báró Szentkereszty Iréne hátrahagyott művei” című könyvet. A könyv érdekessége, hogy lényegében ez egy emlékkötet, amelyet a címben említett Szentkereszty Iréne írásaiból a halálát követően állított össze és kegyeletük jeléül adta ki, a kézdivásárhelyi Humánus Intézetek Igazgatósága.  A műben a szerzőnő több izgalmas úti jegyzete, úti beszámolója olvasható. A könyv melyet ifj. Jancsó Mózes könyvnyomdájában nyomtattak, 1899-ben jelent meg Kézdivásárhelyen. A 183 oldalas könyvben a szerzőnő portréján kívül további illusztráció nem található.

Zágoni Báró Szentkereszty Iréne életéről rendkívül csekély információ lelhető fel internetes forrásokban, szerencsére azonban az 1899-ben megjelent emlékkönyv szerkesztői egy részt szántak a szerzőnő életének is, így a könyvből egy rövid életrajz összeállítható. Zágoni Báró Szentkereszty Iréne 1854. április 14-én született Kolozsvárott. Apja zágoni Báró Szentkereszty István, míg anyja vargyasi Dániel Anna volt. Gyermekkorát nagybátyja Báró Henter József kelementelkei házánál töltötte, mivel anyja sokat betegeskedett, így nem tudta anyai szerepeit ellátni. Henter József akinek nem voltak gyerekei lényegében magához vette a gyermek bárónőt. Igazi szerető családban nevelkedett, egészen 13 éves koráig, amikor gyámszülei meghaltak. Örökségül ráhagyták a gyönyörű és Szentkereszty Iréne számára később is sokat jelentő kelementelki birtokot. 

zágoni Báró Szentkereszty Iréne

Rövid időre visszakerült a szülői házhoz, majd nővére zágoni Báró Szentkereszty Stephanie vette magához Drezdában. Ebben az időszakban szerezte meg műveltségének és széleskörű tudásának alapelemeit. Szerette a zenét és az irodalmat, öt nyelven beszélt és verseket írt. 1871-ben hazatértek Zágonba, ahol nővére Stephanie, a vármegyében elsőként alakította meg a Zágoni Nőegyesületet. Az egyesület gyorsan fejlődött. Rövid idő alatt felmérték a vármegyében élő árvák, szegények és betegek számát, majd részükre támogatásokat kezdtek gyűjteni. A siker hatására Stephanie bárónő Kézdivásárhelyen létrehozta a Háromszéki Erzsébet Árvaleány-nevelő Intézetet, a Stephanie Menházat és kicsit később egy közkórházat. A jótékony munkához csatlakozott Iréne is és gyakorlatilag élete végéig ennek a jótékony missziónak szentelte az életét, támogatta nővére minden törekvését. Szüleik halálát követően Stephanie és Iréne egy háztartást alkotva éltek együtt. 

zágoni Báró Szentkereszty Stephanie

Zágoni Báró Szentkereszty Iréne sokat betegeskedett, szinte egész életében egészségügyi problémákkal küzdött. 1897 őszén rosszul lett, nővére Budapestre szállította, de az orvosok nem tudtak enyhíteni a problémán. Minden próbálkozás ellenére a halálos kór legyőzte őt. 1897. december 20-án, 43 éves korában hunyt el. Testét a kelementelki családi sírboltban helyezték végső nyugalomra. Nővérével sokat utazott, 1879-1880-ban Svájczba, 1890-ben Franciaországba és Olaszországba, míg 1894-ben Korfu szigetére és Görögországba utaztak közösen.  

Részlet a könyvből:

„Másnap Isten hozzádot mondtunk a kedves Nizzának és kocsin elutaztunk Monte Carloba. Az ut mind a tenger mellett van vezetve és gyönyörü szép. Felségesek a magas hegyek és óriási hegysziklák, ugy forma, mint szinvegyülékben. Nagy havasok, gyönyörü pinia- és olajfák, czitromfák és nagyon sok szentjános-kenyérfa. A kocsis beszélte, hogy a szentjános-kenyeret a lovaknak adják, melyet igen szeretnek, csak a magokat a keménység miatt nem rágják meg. Két tunnelen mentünk át, melyeknek kősziklába vágott boltozata igen szép. Egy néhány szép fekvésü helységet érintettünk, részint át is mentünk rajtok. Nem egészen két órát tartott utazásunk, mire megérkeztünk a Monte-Carlo szállodába, melynek tornáczáról nagyszerü kilátás tárul elénk.

Monte Carlo 

Másnap elkocsiztunk a Monacoi herczeg egy nagy hegyen fekvő gyönyörü kastélyához, Monacoba. Felérve, megkapta szemünket a nagyszerü és izlésteljes udvar, lépcső és freskókkal diszitett folyósó, a honnan aztán a kisérővel és több nézővel bementünk a termekbe, melyek megtekintése engedélyezve volt. Ezek a legnagyobb izléssel és remekül vannak berendezve. A főbb nevezetességüek: a trón-terem gyönyörü piros damaszt kelméjü butorzattal és trón-emelvénynyel.

Monte Carlo kaszinókert 

A „York terem”, melyben a yorki herczeg halt meg s onnan lett elnevezve; XIV-ik Lajos terme, felséges butorzattal. Igen szép, nagyobbára családi képek vannak. Innen kilépve elmentünk a nagyon szépen berendezett kertbe, a hol számtalan növényben s fában lehet gyönyörködni. Vannak óriás ficusfák is, melyek mégis csak 8-9 évet számlálnak. A veteményes kert lenyulik a tengerig. A park megtekintése után a kápolnába vezettek, mely valóban egy remekmű. Az oltár két különböző szinü márványból készült. A padozat a legszebb mozaik. Az egész Pazar kiállitásával királyi fényt képvisel és mégis oly egyszerü stylusban van tartva, a melyet ép csak a művészet legmagasabb foka tud elérni.

Monte Carlo Casino 

Monte-Carloba visszahajtatva, elmentünk a hires „Casino”-t megnézni és az egészet bejárni. Legelőbb egy szép nagy folyósóba léptünk. Onnan, a sajnosan igen is hires játszótermekbe. Egy gyönyörü nagy terem van és két kisebb, mindannyian nagy csillárokkal és szép fali festményekkel diszitve. Van egy pompás terem, a hol naponta kétszer, délután és este, a legszebb hangversenyeket lehet ingyen élvezni. Dusan van aranyozva a terem és gyönyörü freskókkal diszitve, a zenére vonatkozó képletekkel. Számtalan lépcsőn felmentünk még az emeletre, hol az olvasó és iró termek vannak.

San Remo 

Az épületből kilépve megjártuk a gyönyörü keteket, melyekben a legszebb pálmák s mindennemü exotikus növények vetélkednek pompás rózsákkal, melyekkel egész kis kalibák vannak befuttatva stb. stb. Az óriás terasse-ok a kert alsó részében, egészen lenyulnak a tengerpartig, felséges kilátást nyujtva a tenger és környékére.

Nizza 

Monte-Carloból elrándultunk Mentone-t megtekinteni, háromnegyed órára van onnét kocsin s az ut oda nagyon kies. Szép kis kikötője is van s fekvése igen szép. Három és fél napig időzve Monte-Carloban, onnét tovább utaztunk „San-Remo”-ba. rendkivül rosz időt kaptunk és e miatt nem élveztük ottlétünket, pedig „San-Remo” is egy igen szép hely. Nagyon érdekes a régi városrész s gyönyörü a sétány, mely be van ültetve pálma s babérfákkal, azaz nyirt bokrokkal; utóbbiak teljes virágban voltak, pompás illattal töltve be a helyet. Elkocsiztunk „Bordighera”-ba is. Ottan vannak a hires pálmakertek, a legszebbek az egész Riviérán. Egyet a zuhogó eső daczára megtekintettünk; valóban tündéries szép az a számtalan különböző pálmafej, egész kis erdőt képezve, közbe a legdusabb rózsabokrok, kuszó rózsák stb.; még a nap éltető varázsa nélkül is elbájoló szépsége!

Mentone 

San-Remoból Genuába utaztunk. Vonattal több órai távolságra esik. Utja nagyon szép, csak az a kár, hogy a tunnellek mindutalan háborgatják az embert a gyönyörü vidék élvezetében.”

Bordighera 

Zágoni Báró Szentkereszty Iréne könyve nem a legjobb útleírás, amit valaha olvastam. Stílusa kicsit egyszerű, beszámolói kevés valódi emóciót tartalmaznak, sokkal inkább emlékeztetnek az általános iskolában év elején menetrendszerűen kért fogalmazáshoz, melyet a nyári szünet élményeiről kellett írni. Könyvgyűjtőként azonban nem nagyon izgat a stílus. Természetesen jobb olvasni egy valóban lebilincselő művet, de gyűjtőként a ritkasága izgat fel. A zágoni Báró Szentkereszty Iréne írásaiból összeállított emlékkönyv pedig ezen a területen jól teljesít. Ritkaság a javából, gyakorlatilag érdemi információ a műről fellelhetetlen és a mai ismereteim szerint soha nem szerepelt aukción sem, ami alapjaiban jelzi, milyen ritka műről is van szó. Elektronikus formában sem fellelhető a könyv, így pici az esély, hogy lesz olyan olvasója a blognak aki élőben élvezheti Szentkereszty Iréne írását, azonban ha valakinek mégis a birtokába van vagy kerül a könyv, az  olvassa és vigyázza e ritka és értékes útleírást.

zágoni Báró Szentkereszty Iréne aláírása 

A könyv amellett, hogy igazi ritkaság, egy további apró érdekességet is tartalmaz. A borító belső lapján egy kis fehér nyomtatvány van beragasztva, mely szerint ez a konkrét kötet egy jutalomkönyv volt. Az apró dokumentum arról tájékoztat minket, hogy a könyvet a Jancsó Mózes szeszgyáros alapítvány jó magaviseletért és szorgalomért ajándékozta Gombai Marinak, a kézdivásárhelyi általános iskola ötödik osztályos tanulójának, 1910. június 26-án. Dr. Török Andor elnök és Székely János igazgató neve látható még a beragasztott iraton. A kis betétlapon felbukkanó nevek mindegyike erősen kötődik Kézdivásárhelyhez, illetve valamilyen módon a Szentkereszty Stephanie által elindított jótékonysági mozgalomhoz is. A nyomda ahol Szentkereszty Iréne írásaiból készült emlékkönyvet nyomtatták, ifj. Jancsó Mózesé volt, aki aktív részese volt a kézdivásárhelyi jótékonysági mozgalomnak és vélhetően a jutalomkönyvet ajándékozó alapítvány névadójának a fia is volt. Dr. Török Andor neve is több ízben felbukkan a Jótékony Nőegylet kapcsán és ismereteim szerint később polgármestere is lett Kézdivásárhelynek. Székely János református lelkész neve pedig a Szentkereszty Stephanie által létrehozott árvaházzal kapcsolatosan fordul elő, valamint felesége Székely Jánosné Incze Sarolta az, aki 1878. február 10-én létrehozza a kézdivásárhelyi Jótékony Nőegyletet, a Szentkereszty Stephanie által megalkotott Zágoni Nőegyesület mintájára.

Jutalomkönyv betétlap a könyvből 

Számomra a kötet kapcsán további izgalmat jelent, hogy egy újabb névvel bővült a női útleírók listája. A Szentkereszty Iréne írásaiból összeállított emlékkötet mellett, elvileg jelent meg a szerzőnőnek önálló útleírása is, „Uti jegyzetek 1879-80” címmel. Az önálló munkának sehol sem találtam nyomát, sőt a megjelenés dátuma is kérdéses a könyv kapcsán, de az biztos, hogy Szinnyei József „Magyar írók élete és munkái” című könyvének 13. kötetében megjelenik a mű Szentkereszty nevénél. Keresem és kutatom tovább, és amennyiben valahol fellelem és sikerül megszereznem az eddig számomra ismeretlen művet, akkor újra köszönthetjük zágoni Báró Szentkereszty Iréne-t az ELBIDA projektben.

A Kelet-Indiai szigetcsoporton

Vojnich Oszkár számomra megunhatatlan. Végre ismét sikerült egy művét beszereznem, így most újra itt köszönthetjük őt az ELBIDA projektben. A szerző a blog olvasói számára nem ismeretlen, hiszen több művét is bemutattam már itt (1, 2, 3). Bár még nem teljes a Vojnich gyűjteményem, de a „A Kelet-Indiai szigetcsoporton” című művével ismét közeledtem a hőn áhított végcélhoz, egy teljes és hiánytalan Vojnich sorhoz. A tragikusan rövid életű szerző a 30-as évei kezdetén döntött úgy, hogy utazni fog. Bejárta a világon és a haláláig eltelt nagyjából 20 év alatt utazóként, vadászként és íróként is beírta magát a magyar történelembe. Páratlan ember, páratlan életúttal. Művei irodalmi minősége és illusztráltsága is lenyűgöző. A most bemutatott művében egy 1909 decemberében indult utazásának egy szakaszáról mesél, a Vojnichtól már megszokott páratlan stílusban. A könyv 1913-ban jelent meg Budapesten, a Singer és Wolfner kiadó gondozásában. A 264 oldalas könyvben számos csodás kép található. Vojnich Oszkárról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Budapesttől Sitkáig” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

A szerző utazásának térképe

Részlet a könyvből:

„A kruёng-szeumpói biwak közvetlen közelé­ben, a Gajó-út kétoldalán khínaiak zöldséges kertet mívelnek és takarmányt termelnek. A zöldséges kert az út egyik felén alacsony domb oldalát foglalja el, túl rajta lalangfű és őserdő következik, az út másik felén terem a takarmány, itt patak hatá­rolja a drótkerítéssel körülvett szérűskertet. A zöldséges kertet részben tüskös drót, részben élő sövény és bambuszkerítés védi.

A jávai nők a "Kain"-t így öltik magukra

A környék őserdejében lakozó elefántok egy idő óta rákaptak a zöldséges kertre; éjjelenként jönnek és különösen a tengerit falatozzák be, szárastól, csutkástól.

Útszéli mozgókonyha Jáva szigetén

28-án szemlét tartva a helyszínén, meggyőződtem a hír valóságáról. Előttevaló éjjel is ott jártak, lelegelték, letaposták a tengeri jó részét, eldöntötték pár papája-gyümölcsfát (a karvastagságú papája-fa puha mint a bodza, ember is feldöntheti) a gyümölcs kedvéért; amint a nyomok mutatták, a domb felől jöttek és átsétálva a bambuszkerítésen, végzett munka után, az úton és a folyón keresztül, a túloldali őserdőkbe vonultak vissza.

Az élelmiszert, zöldséget, rizst és más apróságot szépen faragott bambuszkosában hordják

A kruёng-szeumpói őrség (40 ember és altisztek) igen veszélyes állatnak tartja az elefántot; de éjjel nem is tanácsos a kis öbű katonai fegyverrel szembeállni az óriásokkal, így nem zavarták meg eddig a legelésző állatokat. Ennek köszönhetem a sikert: az elefántok, amidőn megérkeztem a 470-es corditeokkal és vetitő villanylámpásommal, már otthonosan érezhették magukat Kroeёng Seumpónál.

Dél-jávai pónitípus

28-án este hiába vártunk az elefántokra; amíg a holdvilág fennjárt, nem mutatkoztak, de később ott voltak ketten, amint azt 29-én a nyomaikról meg­ ítélhettem és pedig az egyiknek nagy kerek első lábnyoma és hosszúkás hátsó nyomai elárulták, hogy bika.

Táncosnők Jáva sziget keleti részéről

29-én este, mint 28-án három altiszt jött ki velem, hogy az esetleges dzsahat támadásra sortűzzel felelhessünk, de azt kikötöttem és az Ígéretüket vettem, hogy elefántra nem lőnek.

3 méter 8 cm hosszú crocodilus porosus

Mivel az elefántok az eddigi megfigyelések szerint későn szoktak jönni, csak l/8 órakor mentem ki a zöldséges kertbe. Az egyik corditeot magam vittem, a másikat Benu, akit magammal hoztam Kroeёng Seumpóból.

Vadásztanyánk Batoeoeloenál

Alighogy elhelyezkedtem a domboldalon, egy jó kilátási pontról, amelyet reggel néztem ki leshelynek, lemutat az egyik katona az út felé. Nagy, mozdulatlan tömeget látok a tengeriben. Nappal nem volt ott semmi se. Most felemelte az orrmányát, felénk volt fordulva. Gyenge holdfénynél nem lehet elefántagyba puskázni, ha az elefánt 60 méterre áll a puskástól, tehát várnom kellett; a villanylámpával se voltam rendben, ezt kellett előbb rendbe hozni. 

Massage Jáva szigetén

Ezalatt folyton szemmel tartottam a vadat. Békén tovább legelt, nem kellett volna sietnem, ha egyedül vagyok,* mert igen jó szelünk volt, s az elefánt nappal se veszi ki 60 méterről a mozdulatlan embert, de a kíséretemben levő katonák nyugtalankodtak és izgatottságukban beszélni kezdtek. Oda kúsztam hozzájuk, megsúgtam halkan, hogy legyenek békével, majd akkor lövök, ha oldalt fordul a vad, mert a homlokát nem találnám el a gyenge világítás mellett. A földön ültem, bal könyö­kömet a bal combomra támasztva vártam, amíg oldalt fordul az elefánt; amint ezt megcselekedte, megnyomtam az előagy alatt a villanyos gombot. Bal szemmel kivettem a holdvilág fényénél a vadat, a jobb szemmel pedig oda helyeztem a lapjára a fényesen megvilágított célgombot. Meghúztam a jobb cső ravaszát. Olyat szólt az erős löveg mint egy fia­ ágyú. Rajta voltam jól, találnom kellett.

(*Az említettem villany-lámpa a saját utasításom szerint készült. A száraz villanyelem a vállon lóg le bőrtokban ; a vezeték egyik zsinórja a keménykalapon, vagy trópusi sisakon (helmet) elől megerősített vetítő lámpához vezet, a másik zsinór a fegyver előagya alatt megkötött villanygombhoz szolgál. Közvetlen közelből teljes sötétségben is lehet a lámpával lőni, mert elegendő világosságot szór a tárgyra és a célgombot is megvilágítja, de 25—30 méteren túl már gyenge a világosság arra, hogy a tárgyat jól kivegyem. Az adott esetben ha vad meg lévén világítva a hold által, csakis arra szolgált, hogy a puska legyét lássam és ebben nagy szolgálatomra volt, mert a gyenge holdfénynél nem tudtam volna célozni a segélye nélkül.)

Muszkát-diószedő Banda Neira szigeten

Most hirtelen felénk fordította fejét az elefánt, de a helyén maradt. Kétfelé kellett ismét ügyelnem. A katonákat elfogta a buzgóság. „Er falit an", — (Megtámad) mondták és emelgették a flintát, hogy sortüzeljenek csak úgy találomra, amint a nem vadászember tenni szokta, mert nem láthatták a legyet. Leintettem őket és vártam, hogy mi lesz?

1911 szeptember 9-én fogott kalapácsfejű fókák

Egyideig figyelt a vad, amint pedig az oldalát mutatta, ismét megnyomtam a villanyos gombot és a második lövésnek is a lapocka tájon kellett találni. Erre lassan elfelé kezdett mozogni. Halálos lövéseket kellett kapnia, nem mehet messzire, gondoltam.

Makasszeri menyasszony hazatérőben

Húsz méterrel tovább megállt. Nem akartam többször lőni, mert az elefánt viselkedése után feltételezhettem, hogy össze fog esni. De végre is úgy gondolva, hogy az elefánt elbír sok ólmot és nickelt (természetes, tele nickelburkolatu golyóval lőttem), vártam, amíg fordul és 80 méterről két lövést tettem, de a holdvilág elé felhők bújhattak, mert nem láttam jól a körvonalakat. Erre a két lövésre nem sokat adnék. Átment az úton, mégegyszer rátüzeltem abban a pillanatban, amint az útszéli keskeny árkon átlépett. Az egyik katona állította, hogy látta elesni. Amint másnap megállapítottam, ez a golyó a jobb hátsó combot érte, de nem tört csontot. Most pediglen hazamegyünk, mert sebzett veszélyes vadat nem szokás éjjel sűrűbe követni.

A bulurokingi kapála leányai rizst törtek az udvaron

A biwakba érkezve, mindenkit talpon találtunk. Megvan? Mi történt? Olyanokat szólt a fegyvere, mint az ágyú. A jó emberek egy része talán azt is hitte, hogy az ilyen nagyhangú fegyverrel a fülén vagy a farkán is halálosan lehet lőni a vadat. Amint aztán a katona elmondta, hogy látta elesni, engednem kellett a közkívánatnak, hogy gyerünk nyomozni.

Adószedés Lombok szigetén Matarangon

Előre rabok a fáklyával, ezt a rendeletet hallottam. A rabok épen nem szabadkoztak vitéznek látszani és megindultak, olyan fényt szórva a szemeinkbe, hogy lehetetlen lett volna az esetleg szembe támadó vadat meglátni. Vissza rabok, volt az én kommandóm . . . Csak nem engedem meg az efféle embereknek a tisztességet, hogy bátrabbak legyenek a vadásznál . . . Majd csak magam vezetek, de aztán csendesen a hátam mögött, mert a zaj figyelmessé teszi a vadat és ha bír még támadni (amiben igen kételkedtem, mert úgy gondoltam, hogy csontot törhetett az első lapockája táján a golyó és ez akadályozta a gyors mozgásban), ne vonjuk idő előtt magunkra a figyelmét.

Balii család

Mind a két lövés helyén vért találtunk, de az elefánt nem feküdt ott, ahol elesni látták. A sűrűig nyomoztunk, ott beszüntettem a keresést . . . Majd holnap folytatjuk, most pedig haza, ki-ki nyugalomra.

Tigriszsákmány

Egész éjjel zuhogott az eső; reggel korán kimentünk nyomozni; a nyomokat elmosta a zápor, csak a folyó partján láttunk félig elmosott nyomokat, itt mehetett le és át kellett mennie a túlsó partra.

Benszülöttek az Idjen fennsíkról

De hogyan tudott átmenni ilyen erős sebekkel a folyón és hogyan követjük majd mi ? Úgy megdagadt és úgy rohant a folyó, hogy elkaphatja az embert. Sumatrán értenek hozzá, hogy mint kell rohanó árban átgázolni. Négy katona összefogódzott, vállig bentjártak a vízben; amint egyik-másik félrelépett a köveken, azt hittem, elkapja az ár; végül mégis átérkeztek a túlsó partra. Egy ember nem mehetett volna egyedül keresztül, okvetlenül belepusztul.

Rövidfarkú fekete Siamanga syndactyla majom

A rendelet úgy szólt: igyekezzenek feltalálni az elefántot jó jutalomért; ha él, térjenek vissza és akkor magam is nekivágok a folyónak. Visszatértek nagyon is hamar, a közvetlen közeli vidéket se kutathatták át. Ide hát atjehiek! Hat emberre van szükség: két napig nyomozni kell jó napszámért, ezenfelül jutalmat is tűztem ki, ha rátaláltok, legyen az bár azonnal, kiadom a teljes díjazást. Elég magas jutalmat ígértem, mert attól tartottam, hogy nem mondják meg, ha rá is találnak, mert az agyarat más úton értékesíthetik.

Niászi benszülöttek Poeloetellon

Hatan nekiindultak klewanggal és élelmiszerrel felfegyverkezve. Nem telt bele másfél óra, visszajöttek azzal, hogy „ada" (maláji nyelven sokat jelent az ada, most azt jelentette, hogy megvan). Mit mivel? Áll és lóbálja az orrmányát. Hogyan lehetséges ez? Háromszáz méterre a lövési helytől és még mindig talpon volna? Ha így van, mondtam a parancsnoknak, el lehetünk készülve támadásra.

Gyarmati katonák őrjáraton

Az Onderlieutenant válasza az volt, hogy nem lévén engedélye a kormányzótól, hogy ilyen előrelátható veszélynek kitegye a katonáit, nem adhat mellém katonát. Hiszen az elefánt miatt maradhatnak tőlem, csupán a dzsahatok végett szorulhatnék a segé­lyökre, de ha az ember a saját sebzett nagy vada után mehet, biz nem törődik egy tucat dzsahattal se.

Atjehi lakóház Lam Temotnál

Tehát előre magyar. Az atjehi ifjúság követett, ki klewanggal, ki késsel; egy faládában áthúztak az áron és amint a túloldalra érkeztünk, olyan vitézi mozdulatokat végeztek és olyan harcias hangon tárgyaltak, hogy rajok kellett szólnom és csak két embert hagytam a közelemben, akik ismerték a helyet.

Bireuentől Kroeeng Seumpoig, a katonai Gajó-úton

Alig tettünk 200 métert kis patak medrében, gyönyörűséges őserdő közepén ott feküdt az őserdők királya holtan és a majmok úgy huhogtak a nagy fákon, mintha ránk akarnának ijeszteni, pedig csak a korai napot köszöntötték, amely az ő számukra ismét életet hozott és fényes sugaraival mégegyszer rámosolygott a porba hullott óriásra. Az atjehi puskahordozóm az adott utasítás ellenére felhúzhatta a második fegyver ravaszát, mert amint odaérkeztünk a zsákmányhoz, elsült a kezében a cordite, a fülem mellett ment el a golyó. így majdhogynem elmondhattuk, hogy egy elefánt és egy magyar!

Elefántzsákmánnyal

Ha az az elefánt nem fekszik előttem és ha nem olyan nagy az örömem, hogy szumatrai agyarast lőttem, az atjehi puskahordozómnak nehéz napja lett volna december 30-án; de a bocsánatrakészség nagy az emberben ilyen sikeres napokon, aztán remegett is a legény minden izében. A biwakból megindult a népvándorlás; úgy örült mindenki a sikeremnek és úgy köszönték, hogy megszabadítottam őket a kárttevő ellenségtől, hogy szívesen csináltam egy tucat felvételt az elefánttest körül pózoló társaságról és az altisztek, akik mindenben készséggel a segélyemre voltak, kaptak is már azóta a felvételekből.”

Virágfüzér árus Gendong állomáson

Vojnich Oszkár 1909 decemberében Marseille-ből indult útnak. A Szuezi-csatornán keresztül India volt a fő irány. 1910-ben gyakorlatilag bejárta Indiát, Mianmart (Burma), a Maláj félszigetet és Thaiföldet (Sziám), majd csak 1911-ben érkezik meg a Kelet-Indiai szigetcsoporthoz, ahol nagyjából ismét egy évet tölt el. A szerző hazatérését követően előbb könyv formájába rendezte a Kelet-Indiai szigetcsoporton tett utazás során szerzett élményeit, majd ezt követően jött csak a Brit Indiai úti beszámoló. Vojnich eleinte nem akarta az utazás Brit Indiai részét könyv formájában megírni, azzal az indokkal, hogy oly sok útleírás jelent meg a vidékről, de végül mégis könyv formájába rendezte rövid naplójegyzeteit. Így állt elő az a helyzet, hogy a Brit és a Holland Indiai utazásról szóló könyvek egy esztendőben, 1913-ban jelentek meg. Vojnich első indiai utazása tehát két fő részből állt. A Brit Indiai részből, amelyről született a „British India – Burma, a Maláji félsziget és Siam” című könyve, valamint a Holland Indiai részből, amelyet a „A Kelet-Indiai szigetcsoporton” című művében mesél el.

Útszéli maláji kávéház

A Kelet-Indiai szigetcsoport, vagy más néven Holland Kelet-India az a holland gyarmat volt, amelyből aztán a második világháborút követően kialakul a mai Indonézia. 1800-ban a Holland Kelet-Indiai Társaság államosított gyarmataiból jött létre és a legnagyobb kiterjedését a 20. század elején érte el. Vojnich művében Jáva szigetén indul az utazás, majd a Celebesz és a Borneo szigeten folytatódik, aztán a Lombok és Bali szigeteket érintve érkezik ismét Jáva szigetére, ahonnan végül a kaland zárásaként Szumátra szigetére és a tőle nyugatra eső kisebb szigetekre utazik. 1912. január 31-én, Belawan kikötőjéből indulva, a „Rumphius” nevű hajó fedélzetén hagyja el Szumátra szigetét Szingapúr felé, ahol végül zárul Vojnich Oszkár Kelet-Indiai szigetcsoporton tett utazása.

A "Rumphius"

A szerző utazásai a mai szemmel nézve egészen fantasztikusak. Mind időben, mind a megtett távolságban egészen más léptékű utazások, mint ahogy ma utazunk. Vojnich dúsgazdag volt, mindig meg tudott fizetni olyan embereket, akik útja során segítették, de ennek ellenére is óriási szervező munka lehetett egy ilyen több éven és több ezer kilométeren át tartó kalandozás. Természetesen, ahogy már Vojnichtól azt megszoktuk, az utazás egyik központi eleme ez esetben is a vadászat volt. Szenvedélyes vadászként gyakorlatilag minden útján hódolt ennek a hobbijának. Ezen utazása során is ejtett el különleges állatokat, többek között krokodilt, tigrist, majmot és elefántot is sikerült terítékre hoznia. A vadászkalandok leírásai mindig lebilincselőek, így a szerző műve az utazás szerelmesei mellett a szenvedélyes vadászoknak is csábító olvasmány lehet. Csodás képet rajzol a vidékről, az ott élő emberek életéről és az átélt kalandokról. 

Karo batak nők Tongkolnál

Biztos vagyok benne, hogy ha az olvasmányélmény mértéke szerint kellene rangsorolnom útleírásokat, akkor Vojnich Oszkár művei közül több is helyet kapna a top kategóriában. A probléma sohasem az, hogy nem jó a szerző műveit olvasni, hanem az, hogy nagyon nehéz beszerezni Vojnich műveit, és még ha néha fel is bukkan egy-egy kötete, akkor is általában mélyen a zsebünkbe kell nyúlni ahhoz, hogy miénk lehessen a különleges könyv. Ez nem jelent mást, minthogy Vojnich Oszkárt sohasem fognak tömegek olvasni, klasszikusan kézzel fogható könyv formájában. Ugyanakkor több műve is létezik elektronikus formátumban, így akit érdekel az a „A Kelet-Indiai szigetcsoporton” című művét is ingyen letöltheti a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából és elolvashatja azt. Ez a mű és a szerző egyéb művei is az erősen ajánlott kategóriát képviselik, így mindenkit csak ösztönzök, hogy olvasson Vojnich Oszkár könyveket. 

Hetivásár Tiga Raznál, 1912. január 17-én

A Vojnich gyűjteményem bár egyre bővül, de még mindig vannak hiányzó kötetek, így amint sikerül beszereznem a következőt, akkor ismét visszatér a dúsgazdag, vajdasági földbirtokos, világutazó Vojnich Oszkár az ELBIDA projektben.

Afrikai élet

Schynse Ágoston afrikai hithirdető utazásainak naplójegyzetei után

Utolsó hagyományos könyvbemutató bejegyzésemben a Nogely István által szerkesztett „Idegen országok és népek” című sorozat első kötetéről meséltem az ELBIDA projektben. A sorozat, ha lehet így nevezni, mindösszesen két művet foglal magába, így gyakorlatilag a kezdő kötet bemutatása után, folytatásként a zárókötet érkezik. Az „Afrikai élet” című mű, Schynse Ágoston afrikai hithirdető naplójegyzetei alapján két izgalmas, időben pár év különbséggel zajló, afrikai utazás történetét meséli el. A szerző, akinek a „becsületes neve” August Wilhelm Schynse, 1885-ben utazott a Kongó vidékén, majd egy kisebb szünet után 1889-ben csatlakozik Stanley expedíciójához. Az Afrikában átélt élményeit végül két könyvben dolgozza fel Schynse, melyek mindegyike megjelenik a Nogely féle magyar műben. A két eredeti mű német nyelven 1889-ben és 1890-ben Kölnben került az olvasók elé, míg a magyar nyelvű kötet Nogely István gondozásában, 1891-ben jelenik meg Nagyváradon. A 156 oldalas műben egyetlen kép sem található.

August Wilhelm Schynse német katolikus hittérítő, térképész és Afrika-utazó 1857. június 21-én született Wallhausenben. Bonnban filozófiát és teológiát tanult, majd 1879-ben belépett a Speyer-i szemináriumba. 1880-ban szentelték pappá a Speyer-i székesegyházban. Rövid ideig lelkészi feladatokat látott el von Schweppenburg báró családjánál, majd 1882 szeptemberében Algírba utazott, ahol első németként csatlakozott a „Weiße Väter” afrikai misszionáriusokhoz. 1885-ben a Kongó vidékén utazott és megalapította a Bunguna állomást. II. Lipót belga király kongói beavatkozásának eredményeként azonban 1887-ben el kellett hagyni állomáshelyét, így rövid időre visszatért Európába. Hamarosan azonban matematika tanárnak nevezik ki az Ecole Notre Dame d’Afrique iskolában, így ismét Algériába utazott. A tanév végén a Kipalapalai misszióállomásra küldik szolgálni, de rövid idő múlva a helyi lakosság felkelése miatt 1889-ben a Bukumbi misszióállomásra menekül. 

August Wilhelm Schynse

Itt találkozik Henry Morton Stanleyvel és Emin pasával, majd csatlakozik az expedíciójukhoz. Az élményeiről naplót vezet, mely megjelenése nagy port kavar Németországban, hiszen a sorok között kiderül belőle Stanley valódi célja, amely nem pusztán a földrajzi felfedezés volt. 1890-ben Emin pasa újabb kutatási útján vesz részt a német kormány megbízására, elsősorban tolmácsként és térképészként. Ez volt utazásai közül az, amely során térképészként is érdemeket szerzett magának az afrikai tavak, elsősorban a Viktória-Nyanza-tó délnyugati részén végzett kartográfiai munkáival. 1891 tavaszán tér vissza Bukumbiba, ahol lázas betegsége legyengíti és mindössze 34 éves korában, 1891. november 18-án meghal.

Részlet a könyvből:

„Okt. 19. Ikunguban egy nap pihenés. Stanley rendelte, hogy vivőink magokat kinyugodják, mi pedig a >mgunda mkali< utjára élelmet vásároljunk. Beszélgettünk napközben az expeditió tisztjeivel; dicsérték gyors utazásunkat. Tizenkét nap alatt tettük meg harmadát a Nijanza és tenger között levő utnak. Ha igy haladunk, egy hónap alatt elérjük a partot; tekintettel a vivőkre tanácsosabb lassan menni.

Dél-kongói telep

Okt. 20. Megkésve indulunk; Stanley fél órával előbb meginditá a karavánt; vasárnap levén, szent-mise nélkül nem akartunk utra kelni.

A Tanganyika tó partján

Stanley karavánját könnyü volt elérni; a sok asszony és gyerek oly lassan megy, hogy egy óra mulva nem mi voltunk a sereg-hajtók. A >mgunda mkali< (gonosz erdő) azt a magaslatot boritja, mely Ugogo és Unijamuezi között emelkedik és egyuttal vizválasztó az Indiai oceán és beltavak között. Aki igazi erdőnek képzeli, az csalódik; alacsony cserjés váltakozik tüske bokrokkal, meg-megszakitva sik mezők által. Rossz hirbe a karavánok hozták. Öt nap nem talál az utas falut, nem jut élelemhez, vizhez is csak ritkán. Egyegy vadász kóborol e pusztaságban, az uttol távol itt ott utonálló csőcselék épit magának viskót. A vivőkre ráparancsolunk az erdő bejáratánál, lássák el magokat vizzel, ne pocsékolják, zár sorokban haladjanak, hogy a netalán támadó ellenséget visszaverhessék. meg is igéri mindegyik hüségesen, de kevés tartja meg. Soknak egy óra mulva üres a korsója, el is maradoznak. Ezért rendelte Stanley, hogy egy csapat fegyveres legyen folyvást a karaván háta mögött. Különös dolog az, hogy a vivők keveset isznak, ha tudják, hogy az esti tanyán kapnak vizet; de ha tudják, hogy az éjt a viztelen pusztában töltik, a vivőknek legalább fele elpocsékolja vizét feleutig.

Halad az expedíciós karaván

A karaván élén kétszáz fegyveressel maga Stanley halad, utána Emin basa és kisérete; egy sereg egyiptomi hivatalnok és kereskedő. A karaván 600 emberből áll: 180 szerecsen fegyveres, 70-80 vivő, a többi Vadelaiból való népség. Utóbbiak között van egy tuniszi zsidó, (gyógyszerész volt Vadelaiban), egy görög kereskedő, egyiptomi tisztek egész sereg asszonyt és gyermeket hajtanak mint rabszolgákat. Megrakták őket minden kigondolható zsákmánynyal; cipelnek lyukas kávés ibriket, nagy dézsát, üres bádogszelencét, széket, gyékényt, ládát és százféle haszontalanságot.

Emin pasa csónakba száll

Szép számmal vagyunk európaiak is- Stanley öt tiszttel és egy szolgával. Emin basa, Casati, mi ketten. Oly keveréke ez a karaván Afrika törzseinek és a fehérek nemzeteinek, hogy a benszülöttek nem tudnak hova lenni ijedtökbe és nagy az ő álmélkodásuk. A tarka sereg félhold által diszitett vörös zászló alatt áll, melyet Stanley előtt visznek. Az európaiak jobban szeretnék, ha Stanley az angol, vagy amerikai zászlót használná, de ez megtiltatott neki. A cserjésben érve, az utócsapat, melyet utolértünk, tolakodni kezd, mindenki első akarna lenni, kivált a nubiai asszonyok vetekednek egymással, mintha ma kezdenék az utat. Minthogy a sürű cserjében galyak és tüskék hajolnak az utra, lassabban haladunk előre, mint más karaván szokott. Köztünk tolong 80 darab szarvasmarha is. Szudáni csinos, termetes kapitány parancsnokol a gulyának pásztorai fölött.

Az Albert-tó megpillantása

A tisztásokon kicsapunk a sereg mellett és a fűben sietünk előre, a nubiai asszonyok lármáznak ezért, de nem törődünk velök; Negyedfél órát menvén, letérünk a fő karavánútról, éjszakkeleti irányban egy mellékútra fordulunk. Mult évben szintén éjszak felé tértünk a föútról és igen jó vizre akadtunk; megmondtam ezt Stanleynek is. A főúton 14 óra távolságban nem talál az ember vizet, a mellékösvényen pedig csak 11 óráig tart a viztelen ut. Fontos körülmény ez ily karavánra, melyben olyan sok beteg van. A >kirangozi<, Stanley karavánvezére, osztotta véleményünket; az éjszaki utra tértünk tehát, amelyet a karavánok különben is csak azért nem követnek, mert félnek a >maszai< törzstől, mely olykor itt szokott tanyázni.

Bennszülöttek 

Délután háromkor elértük a Mto Mizanzi (pálmafolyó) mellett az éjjelí szállóhelyet.

Bagamono

E folyó közelében tanyáztunk a mult évben is; esti hat órakor érkeztem ide, gyötört a láz, mégis a szabadban kellett töltenem az éjszakát, mert a sátorok nem jöttek meg. Ilyesmi fenyegetett most is, mert embereink nem érkeztek meg; azt gondolták, hogy a nagy karavánban kényök-kedvök szerint tehetnek. Mindig akadnak, akik utközben leülnek pihenni, ilyenekhez szegődhettek embereink is. Szomjan kellett álldogálnunk az égető nap hevében, miglen Stanley egyik tisztje meghitt egy csésze teára. Kissé megerősödve mentem vissza keresni embereimet. Másfél óra mulva megtaláltam őket egy fa alatt kényelmesen falatozva, csevegve. Tüskén bokron keresztül egy óra alatt elértek a táborba, ahol Girault atyának elpanaszolták, hogy az úr <kali> (gonosz) is tud lenni. Egy idegen ember tudatta velem, hogy vivőimből többen hátrább maradtak; még egy félórát menvén visszafelé, ezeket is éppen oly kellemes foglalkozásban találtam, mint az elsőket; fölzavartam és hajtottam őket magam előtt. Egyik sem akarván kezem ügyébe esni, terheik dacára futottak eszeveszetten a cserje között az elsők után. Fáradt levén, nem birtam őket követni, csak rájok kiáltottam, hogy siessenek, különben meglátják, mit kap az, aki hét órai utazás után még három órai gyaloglásra kényszeritett.

Kongói falu

Midőn az éj beálltával a tanyára érkeztem, a sátor és az ágy készen állott, a fazékban forrt a víz, hanem a kávéskanna nem volt sehol.”

„Weiße Väter” afrikai misszionáriusok

A Bukumbi misszióállomáson

Talán van olyan az ELBIDA projekt olvasói között, aki a kezdetektől fogva nyomon kíséri a blogot és tudja, hogy minden Henry Morton Stanleyvel kezdődött. A híres felfedező könyve volt az, amely egy életre megfertőzött az antik útleírások szeretetével és végül a blog indulásakor az első tényleges bejegyzés tárgya is az ő műve lett. Persze így visszanézve „kicsit” kezdetleges az a bejegyzés, de Stanley műve mindenképpen a top kategóriát képviseli. Nogely „Afrikai élet” című művében ismét visszaköszön Stanley és Emin pasa utazása. A kor, a térség ugyanaz, sőt valóságosan is jelen van a történetben a két utazó, hiszen a könyv második részében a szerző, Stanleyvel és Emin pasával közösen megtett expedíciójáról ír, számomra kimondottan lebilincselő formában. Mai fejjel szinte felfoghatatlan, hogy milyen kihívásokkal kellett megküzdenie az akkor Afrikában utazó expedícióknak, és micsoda szervezőmunka volt koordinálni a nem ritkán több száz fős csapatot. Schynse 1889-ben már tapasztalt Afrika utazóként csatlakozik Stanleyék csapatához, hiszen pár évvel azt megelőzően a Kongó folyó mentén utazott és alakította ki a Kasai torkolatnál a Bunganai missziós állomáshelyet, nem kevésbé sok kihívás és nehézség mellett. A Nogely által szerkesztett mű első része, Schynse leírása alapján ezt a történetet is bemutatja, így gyakorlatilag egy könyvben két, időben pár év különbséggel lezajlott afrikai kalandról olvashatunk.

Schynse Victoria-Nyansa térképe

Schynse Victoria-Nyansa térképe

Az „Idegen országok és népek” sorozat a második rész megjelenését követően befulladt. Valódi okát nem találtam annak, hogy miért maradtak el a további részek, hiszen Nogely István nem két kötettel kalkulált. Az első és a második rész között eltelt hat év is egyértelműen utalt arra, hogy valami probléma volt a háttérben, amely a második mű megjelenését követően végül a sorozat végét is jelentette. Összességében kár érte, hiszen a katolikus missziók kapcsán tett utazások köre óriási és egészen extrém helyekre is utaztak hittérítők, amely bemutatása bizonyára izgalmas további részeket eredményezett volna. Ugyanakkor búsulni nem kell, hiszen Henry Morton Stanley és Emin pasa is többször fog még szerepelni a blogban, de Nogely István nevét sem felejtjük el, hiszen a több éven át általa szerkesztett Katholikus Hitterjesztés Lapjának feldolgozása is megkezdődik 2020-ban. A különleges időszaki kiadvány, számos missziós utazást dolgoz fel, hasonlóan különleges utakat, mint Auguste Wilhelm Schynse útjai voltak.