2019. február 24., vasárnap

Menekülésem a kultúrdzsungelből

Van olyan könyv, amely már a címével felkelti az olvasó figyelmét. Szőgyi Gusztáv „Menekülésem a kultúrdzsungelből” című műve valószínűleg egy ilyen könyv. Persze az mindig nagy kérdés, hogy a cím mögötti tartalom is olyan magával ragadó-e, mint azt reméltük. A most bemutatott kötet esetében vélhetően az olvasók nagy részének a válasza a „nem” lenne, erre a kérdésre. A szerző sok mindenről ír művében. Svájci, olaszországi és spanyolországi kalandjairól, dél-franciaországi tanulmányútjáról és több, néha az utazással nem összefüggő témákról is. Talán éppen ez a kuszaság okozza a mű vesztét. A kötet 1917-ben jelent meg Budapesten a szerző saját kiadásában. A 234 oldalas műben néhány kép is található. 


Szőgyi Gusztáv élete ismét nagy kihívás elé állított. Érdemi információt magyar nyelvű forrásokban alig-alig lehetett találni. A műből kiderül, hogy Szőgyi László, aki a győri állami főreáliskola tanára volt és Doberdónál esett el, unokatestvére volt a szerzőnek. A szerző utáni „nyomozás” ezen a ponton vette kezdetét. 

Szőgyi László
Az unokatestvér apja Szőgyi G. Vilmos sokáig Győrben élő néptanító volt, aki valamikor az 1920-as években az Egyesült Államokba emigrált. Felesége Beran Berta volt, akitől összesen 6 gyermekük született, Felix, Kornél, Ilus, Elvira, Árpád és László, aki a műben is megjelenő hősi halált halt Szőgyi rokon. Vilmos az apa életét megismerve, kiderült, hogy a Szőgyi, egy 1895-ben felvett név. A névváltoztatás előtt Becher volt az eredeti családnév. Rövid keresgélés után, szerzőnk édesapja is előkerült. Szőgyi (Becher) Ignácz igazgató-tanító, akinek négy gyermeke volt, Aladár, Sándor, Ferencz és szerzőnk Gusztáv. Az apa személyének a megtalálása után, rövid keresgéléssel az anya is meglett, igaz csak egy 1903-as gyászjelentésben. Szőgyi Ignáczné született Diamant Júlia, 58 éves korában hunyt el és a temetésén ott volt férje és négy gyermeke is. A gyermekek a következők voltak a forrás szerint: Szőgyi Aladár aki kereskedelmi alkalmazott volt Budapesten, Szőgyi Ferencz aki körjegyző és állami anyakönyvvezető volt Csernén, Szőgyi Sándor aki a „Zsolnai-féle keramika” gyár tisztségviselője és Szőgyi Gusztáv aki a zsolnai polgári leányiskola igazgatója volt. Sándort felesége Engel Ernesztin, míg Gusztávot fia Imre kísérte el. Azaz megtudtuk, hogy Szőgyi Gusztáv is tanárember, sőt igazgató is volt, valamint, hogy volt gyermeke, mégpedig Szőgyi Imre, az, aki vélhetően szerepel is egy képen a könyvben. Ezen a ponton azonban elakadtam a kutatásban és bár pár apró információ morzsát sikerült összeszedni Szőgyi Gusztávról, valódi életrajzot abból nem sikerült összeállítani.

Részlet a könyvből:

"Másnap vidáman keltünk, jól esett a pihenés, az ellátás is jó és bőséges volt, mint Spanyolországban mindenütt. A szállóval szemben egy kis templom volt, régi és ízléssel épült. Beléptünk. Sötét volt; csak az oltárról kalauzolt egy pislogó mécs, mely segített helyet találni. Rövid fohász után mentünk. Fényes napsugárban úszott a Rambla. Gyönyörű látványt nyújtott teljes mozgalmasságában. A délszaki virágok helikoni dicsőségben egész kertet képeztek, mindenütt virágfakadás, virulás. Fájó szívvel emlékeztem vissza a párisi Ascension ünnepére, augusztus hó 15-ére; előtte való délután már megtelt a Szajnahíd pompás virágokkal, a kis kétfogatú kocsikon kertészek jöttek, akik kirakták illatos cserepeiket; a járókelők egymásután magukhoz váltották a cserepeket és vitték haza családi szentélyükbe. Másnap az ünnep a St.-Sévérin-templomban, a Quartier Latinben milyen intim, milyen kedves; a fehérruhás lányok, akik apró szentelt kalácsot vittek körül fehér kendővel letakart kosárkákban, aztán a Notre Dame . .. Óh te gőgös felfuvalkodott nép! . . .

Marseille - napnyugta
A Ramblán virágok között mindenütt subtropikus és forróövi madárkák csicseregtek kalitkáikban. Színpompájukat a papagályok és kakaduk hada erősítette, itt-ott majmok és egyéb néha ritka állatkák a tengerentúlról.

La farandole: provánszi népies tánc
Két oldalt a járdán és ezek között a lüktető élet; a villanyos közvetlen a járda mellett. A bankok és nagykereskedőházak között biztosító társulatok és kir. hajótársaságok irodái. Az úttesten újságárus kioszkok; kerestük a francia lapokat. Nincs, nem jöttek meg. Kérdezősködéseinkre utasítottak a Librairie Française-be; ott sem volt, nem eresztették át a határon, ott vesztegelnek. Mikor jöhetnek meg? Nem tudják. A kioszkokban spanyol lapok, szépek az illusztráltak, a Diario, az A. B. C. De igen díszesek, ízlésesek az illusztrált heti folyóiratok. Az Actualidad, a Mundo-Gráfico stb. nekem úgy tetszett, hogy ez az ipar fejlettebb itt, mint bármely más fővárosban, Európában. Összevásároltunk egy csomó spanyol és katalán újságot és silabizáltunk. Otthon bejelentettük, hogy másnap utazunk és legyen kocsi, mert itt ez nem oly egyszerű, mint másutt, itt nem cserkészik a kocsi, meg kell rendelni a tulajdonosnál.

Cette (Séte) kikötője
Másnap nagy büszkén helyet foglaltunk a kocsiban, adieu Hôtel de France! Már a kikötőben jártunk; árboc árboc mellett, a kocsis kérdi merre van a hajónk? Mi bizony nem tudtuk; azt sem tudtuk, hogy ezt lehet nemtudni, náluk ez nem úgy van, hogy a kocsis tud mindent, megkérdezett néhány embert és végre odatalált az óriási kikötőben. Messziről díszelgett a Valeria név, köröskörül tenger nép, útikészség, kosár, koffer, óriási számban, sokan podgyászaikon ülnek, mások izgatottan tárgyalnak, szent isten, baj van, — mi az kocsis, mért nem megy előre? A kocsis néhány szót vált egy matrózzal, aztán azt mondja — minek menjen, a hajó nem indul. — Nem indul, miért nem indul? Leugrom, odaszaladok és elolvasom a hajó hirdetési tábláján: „Ő felsége, a király rendeletéből a hajó nem szállhat tengerre.” Kérdem a körülállóktól, mi történt? Azt mondják, hogy francia torpedóhajók leselkednek a kikötő előtt. Ε pillanatban egy nyúlánk fiatal német lép kocsinkhoz és bemutatkozik. Carl Devantier; kérdi, vájjon nem vinnénk őt be a városba? De igen, csak szóljon a kocsisnak; megállapodtak és vittük vissza podgyászával együtt. Német hadköteles volt és még hatszáz társa váltott helyet a Villenára. Az úton beszélgetés indult meg köztünk, hogy hol lakunk, hogy lakunk, erre ő elmondta, hogy itt volt alkalmazásban egy frankfurti automobilgyár fiókjánál; jó dolga volt és hívott bennünket a penzióba, ahol lakott. Felvilágosításait megfelelőnek tartottuk és beleegyeztünk; időközben a hajótulajdonos helyiségé- hez érkeztünk és visszakértük a pénzünket. A tulajdonos a vis majorra hivatkozva 20%-ot le akart vonni, mire az ottlevők nagy zajongásba fogtak és panaszra mentek a gouverneur-höz. Másnap akadály nélkül visszafizették pénzünket. A Rambla Castaluna 77. száma alá érkezve, a felvonón mihamar a IV-ik emeletre értünk, ahol az egész társaság nagy üdvrivalgással fogadta Devantiert. Majd ránk került a sor, Senora Emilio Payerols Viuda (özvegy) de Subirachs „hamisítatlan” spanyol grandezzával fogadott és egy csinos szobát jelölt ki számunkra előszobával, melyhez számítva a két személyre szóló ellátást, napi kilenc pesetában állapodtunk meg, mond és írd kilenc peseta.

Az uj Provencal költészet múzsája: a tücsök
Asztaltársaságunk tíz-tizenkét személy volt, egy része állandó, egy része hosszabb-rövidebb időközökben változó. Két fekete kataloni gyáros csak étkezni járt fel; igen jó és bőséges volt az ellátás. A két kataloni sokat beszélt németországi útjukról, Kreefeld- és Elberfelddel összeköttetésben voltak. Igen sokoldalú az érintkezés Spanyol- és Németország között, Barcelonában sok vállalkozás német tőkével létesült; a villamoskocsiban, midőn először körülnéztem, hát ott látom: Berliner Elektrische Gesellschaft Mellettem ült a párisi venezuelai konzul. Tulajdonképpen festő volt; Parisban nevelkedett államköltségen, most neki is kiadták az útját, mert megbízatását visszavonták. Ismerős volt a szerb konzullal, aki különben egy becsületes barcelonai spanyol kereskedő, de rémdolgokat tudott mesélni a szerb betörésről, Györgye hősiessé géről, Budapest bekövetkezendő elfoglalásáról. Az már hihetőbb volt, amit Vilmos császárról beszélt, hogy két év előtt milyen jó benyomást tett a svájciakra; Bernben nagy bankettet rendeztek tiszteletére, mindenkit elragadott szívélyességével; a venezuelai is részt vett azon, mert Svájcra is szólt meghatalmazása. Parisból jött egy kubai család. Anya, két leánya és a vő, aki elszászi ember volt és nagyban sopánkodott, hogy virágzó irodáját le kellett csuknia. Anyósa és sógornője az év egy részét náluk töltötte; olyan kubaiasan beszéltek franciául és nagyon szerették a bikaviadalokat. Hazakészültek a háború végéig, csak hajóra vártak; a jegyek egy kis vagyont emésztettek fel. Egyelőre jól érezték magukat Barcelonában, hiszen ők is spanyol eredetűek — kreolok voltak. 

A pápa legátusa: Herceg Granito Pignatelli di Belmonte bíbornok
Reggel felkerestük a távíró-hivatalt, a Ronda Universidad-on; mert most már volt állandó címünk. Az értesítés fiamnak ment, hogy egészségesek vagyunk Barcelonában, stb. A szöveggel a kézben sort kellett képezni előbb az egyik kis ablaknál, ahol kiszámították a díjat, aztán a másiknál, ahol átvették a táviratot, meg a pénzt. Az egész procedúra majd egy óráig eltartott; nagyon sok volt a menekült, nagyon sok volt a sürgős távirat. Az én táviratom kitett 36 pesetát. Ez sok, gondoltam, ki tudja mit hoz a jövő. Kiálltam a sorból, újat csináltam. Ez már csak 10 peseta volt, minden szó egy peseta. Kérdeztem a postahivatalnokot, miért olyan drága az ügy. Felvilágosított, hogy Otrantón keresztül megy a távirat. Még egy szerény kérdés, megjön-e a távirat? Ő elég nyíltszívű volt megmondani, hogy erről a távíró- hivatal nem szavatol. Szép megnyugtatás! Átvettem a vevényt és indulunk. Igaza volt, a távirat sohasem jött meg. A spanyol távíró szép pénzt keresett, behozta a narancskivitelt, mely ott rothadt meg a fák alatt; örök kár a gyönyörű gyümölcsért.”

A Narenta partján a papság megáldja Ferenc Ferdinánd trónörökös és fenséges
nejének koporsóit a "Dalmát" hajó fedélzetén
Mint már a bevezetőben jeleztem, Szőgyi Gusztáv műve sok szempontból a „kevesebb több lett volna” kategóriába tartozik. Mindent akart a szerző és kicsit semmi se lett. A mű kezdetén 16 oldalt szentel Doberdónál elesett unokatestvére Szőgyi László emlékének. 

Szőgyi László gyászjelentése
A gesztus szép a kivitelezés azonban ez esetben is kicsit fura. Számos levélrészletet oszt meg a szerző, amelyből kiderül, Szőgyi Lászlót mennyien szerették és becsülték, azonban a szerző saját érzései vagy őszinte gondolatai a 16 oldalas megemlékezésben nem jelenik meg, amelyet személy szerint kicsit hiányoltam egy olyan esetben, amikor éppen emléket kíván valaki állítani egy rokonnak, barátnak.   

Károly Ferenc József trónörökös családjával
A megemlékező rész után indul a valódi mű. Franciaországi, spanyolországi és svájci epizódok váltják egymást. A stílus furcsa, amolyan könnyed tárcastílus, ahogy a korabeli kritika fogalmaz, amely még nem is a legnagyobb baj a könyvvel. Az események és történetek kuszasága, a néhol túl aprólékos, míg máskor túlzottan nagyvonalú történetvezetés és az Elk Péternél is említett és tapasztalt, meddő történelmi adatok, jelentősen csökkentik a mű élvezeti értékét. Furcsa az is, hogy egy alapvetően úti élménybeszámolót tartalmazó műben, miért kell fejezetet szentelni Zsolna városának vagy éppen Provence költészetének, nem is említve a Szőgyi Lászlóról megemlékező részt. Emellett a korabeli kritika is hangsúlyozza, hogy a legtöbb leírása, felületes, száraz, semmiféle eredetiség nincs benne, és több helyen tárgyi tévedés is található a műben. A „Menekülésem a kultúrdzsungelből” cím egy fejezethez köthető, amely bár valóban az egyik legjobb fejezete a könyvnek, de sajnos mindössze 14 oldal. A szerző ebben a részben meséli el menekülését Franciaországból, hiszen 1914-ben éppen egy tanulmányúton volt Dél-Franciaországban, amikor kitört az I. világháború és csak kalandos körülmények között tudott Zsolnára hazajutni. A történetben véleményem szerint több is volt, mint 14 oldal, de sajnos a szerzőnek csak ennyi sikerült.

A nancy-i egyetem egyik karának felavatása
(7. szám felett Dr. Szőgyi Imre vártüzérhadnagy, jogtudor, volt nancy-i diák)
Az ELBIDA projektben ennél gyengébb mű, mint a most bemutatott „Menekülésem a kultúrdzsungelből” című, még nem szerepelt. Azért is csalódás, mert a cím valami különlegeset, valami izgalmasat sejtett, mellyel szemben egy kusza és furcsa, sokszor zagyva művet kapunk. Ami miatt mégis úgy döntöttem, hogy bemutatom az két dolog volt. A blog az 1945 előtti utazási irodalom és az azt hordozó könyvek bemutatásával foglalkozik, melynek ha tetszik, ha nem, ez a mű is része. A másik fontos ok, hogy bár középszerű a kötet, mégis ritkának mondható, és ez a ritkasága is hordoz egyfajta értéket. Talán most először nem ajánlom a kötetet, de ha valaki mégis kíváncsi a dologra, vagy éppen saját véleményt kíván formálni a ritka műről, az ingyen letöltheti az MTDA Digitális Könyvtár oldaláról.




2019. február 17., vasárnap

Utirajz és kalauz

Budapestről: Cili, Laibach, Triest, Grado, Velencze, Padua, Verona, Milano, Arona. Innen gyalog : Locarno, Lugano, Como, Belagio, Chiavena, Maloja-hágón át Maloja, Szt.-Moritz, Ponterezina, Berninahágón át Tirano, Bormio, Stilfster-Joch, Trafoje, Meran, Lienz, Villach, Vörti tó, Klagenfurt, Judenburg, Leoben, Bruck, Semmering és Badenon át Bécsig. Részben gyalog és vasúton.

Ujváry Aladár neve nem található a híres utazók között és most bemutatott „Utirajz és kalauz” című műve sem egy kiemelkedő könyv a témában, ugyanakkor egy ritka, különleges és kevéssé ismert mű a magyar utazási irodalomban, így mindenképpen érdemes egy bejegyzést szentelni neki. A szerző könyvében 1912-es európai utazását mutatja be, amely során Olaszországban, Svájcban és Ausztriában járt. Útja nagy részét vonattal és gyalog tette meg. A műben az utazás élményei mellett számos egészségügyi tanácsot is ad az olvasónak, az ő elmondása szerint így, a kellemes dolgok mellett, hasznosakat is adhat az olvasóknak. A könyv csekély példányszámban Budapesten jelent meg 1913-ban, az Egenberger és Pfeifer Ferdinánd Könyvkereskedések gondozásában. A művet a ceglédi Sárik Gyula féle „villanyerőre berendezett” könyvnyomdában nyomtatták. A mindösszesen 152 oldalas műben egyetlen kép vagy illusztráció sem található.  



Ujváry Aladár vízgyógyintézet tulajdonos, gépész, természetgyógyász és író életéről ugyancsak csekély információ áll rendelkezésre. Amit biztosan tudunk az, hogy Pozsony vármegyében született 1890-ben. Apja, gróf Széchenyi Pál gazdatisztje volt. Iskoláit Nagykanizsán végezte, majd gépipari pályára lépett és mint gépész, hét évig Svájcban, Németországban, Franciaországban és Olaszországban tevékenykedett. Külföldről hazatérve Budapesten is gépgyárban dolgozott mindaddig, míg régi idegbetegsége ki nem újult. Bajorországba, Pullachba egy természetgyógyászattal foglalkozó intézetbe utazott kezeltetni magát, ahol felismerte a természetes gyógyászat fontosságát, éppen ezért kezelése befejezése után Berlinbe ment, ahol két évig tanulta a természetgyógyászatot. Hazatérve Budapestre, elkezdte terjeszteni a természetgyógyászattal kapcsolatos ismereteit, sőt megalapította a második Kneipp egyesületet is. Először Lippán, majd Cegléden aztán Budapesten nyit, gőz és kádfürdőt valamint vízgyógyintézetet. Ekkor már újságban hirdetve terjeszti működését és toborozza a gyógyulni kívánókat gyógyintézményeibe. 


Számos külföldi szaklap munkatársa, valamint a hazai Kneipp újságban is rendszeresen ír. Könyvei jelennek meg a meleg, hideg és gőzfürdők előnyeiről, valamint bizonyos betegségek kezelési lehetőségéről, szigorúan a természetes gyógymódot alkalmazva. Egyetlen utazással kapcsolatos műve, a jelen bejegyzésben bemutatott „Utirajz és Kalauz” című, amelyben is dominánsan jelennek meg az egészségre vonatkozó tanácsai. Élete utolsó szakaszáról és halálának időpontjáról nincs információ.


Részlet a könyvből:

„Itt újra hajóra szálltam, hogy Morcotoba utazzam. Az egész hajóutam végtelen vadregényes, sziklák között vezetett végig. Zord, magas, fiatal erdővel bevont hegyek néznek le a tó vizébe jobbra-balra. Sehol egy gyalogösvény vagy út a hegy oldalán nem látható. Az egész Lugano-tó több remek öblével és vadregényes hegyeivel felveszi a versenyt a Férvaldstetti-tóval, sőt sok részben még szebb.

Trieszt

Velence
Utamban a tó egyik öblének végén fekvő kies völgy kezdetén, a magas hegyek közé ékelve fekszik Porto, mely szintén nagyon bájos kis olasz üdülőhely, több szép villával, szállodával és villanyvasuttal. Innen hajóm Morkoto, végtelen kedves, festői fekvésü kis városkájaba érkezett. Itt kiszálltam, hogy gyalog folytassam utam Luganoba. Morkoto városka teljesen a tó partján fekszik, árkádos házakkal és keskeny utcákkal. Felette a hegy oldalában, végtelen bájosan trónol a Madonna del Saso, gyönyörű bucsujáró temploma, érdekes márványoszlopokkal és képekkel. Közvetlen mellette van egy ősrégi temető, szebbnél-szebb kriptákkal és sirkövekkel. Innen utam teljesen a vadregényes tó partján vezetett, mindenütt több kedves kis villával találkoztam, melyek oly festőien, oly ideálisan feküsznek itt a tó partján, a meredek sziklák aljában, hogy megirigyeltem lakóit.

Verona

A Garda-tó
Melidebe érkezve, gyönyörű festői kép tárult elém. Jobbról, Como felől, egy vadregényes völgyből jön ki a Gotthárd-vasút egyik fővonala s azután több hidon és töltésen átvágja a tavat és Melidébe érkezik s innen tovább megy Luganoba. A vasut felett trónol a Monte Genereso festői hegycsúcsa, rajta két nagy szállodával, melyek a Lugano-tó körüli hegyek közül a legszebb kilátást nyujtják, hova egy teljesen külön kis hegyi pálya is vezet fel. Melide községe több szép épülettel bir. Óriási borpincéi nagy kereskedést űznek egész Sveicban. Itt végre alkalmam nyilt a tóban felfrissiteni magamat. S egyuttal gyönyörködtem is a vidék vadregényes szikláiban.

A Comói-tó

Földpiramisok Merano közelében
Délután 5 óra felé Lugano külső részébe érkeztem, ahol pár szép remek kastély trónol a hegyoldalon. Gazdag angolok és amerikaiak tulajdona.

St. Moritz

Lugano
Lugano talán a legkisebb, legbájosabb város és gyógyhely, amit életemben láttam. Luzern, Locarno, Merán, Posen, Salzburg, Innsbruck, Berchtesgaden, ezek mind elsőrendű, szép helyek, de Lugano ezeken is túltesz a vadregényes hegyevel és keskeny, bájos tavacskájával. Nem számitva a város remekül épült részeit, de maga a tó, a közvetlen mellette levő magas hegyektől dél, kelet és nyugat felé úgy körül van véve, hogy Luganoból négy gyönyörű hegycsúcs is látható, melyek mindegyikére külön kis vasút vezet fel. Igy ha a remek tópartra (strandra) kiülünk, megy ritkitja párját, úgy először is szembe ötlik a Monte Generesso 1000 m., második jobbról a Monte Salvatore 950 m., harmadik közvetlen balról a Monte Bree 973 m. és végre a negyedik, a Monte Casle 1048 m. magas, mindegyik szállodával. Nálunk, Magyarországon még a Tátra Szalóki csúcsra is talán csak most fognak vasutat felépiteni. De itt az élelmes sveici négyei is épitett, hogy minél jobban lekösse az ott időző utazókat.”

Bernina-hágó

Merano
Ujváry Aladár másodikként alapított a Kneipp féle természetes gyógymód népszerűsítésére Egyesületet Magyarországon. A Kneipp módszer alapja egy közel 300 receptből és gyógymódból álló vízkúra volt, amely a hideg és a meleg víz váltakozása által előidézett ingerek elvén alapult/alapul. A váltott hőmérsékletű fürdőkön kívül borogatásokat, pakolásokat és gőzfürdőt is alkalmaz a módszer, amely a tapasztalatok alapján serkenti az anyagcserét, élénkíti a vérkeringést, erősíti az immunrendszert. A bizonyított egészségjavító hatáson kívül a Kneipp kúra kiváló közérzetet is biztosított a kezelésen részesültek körében. Az első ilyen egyesületnek József Főherceg állt az élén, de ennek a tömörülésnek elsősorban a magasabb körök voltak a tagjai, illetve a kedvezményezettjei. Az Ujváry által létrehozott egyesület arra törekedett, hogy a munkásosztály is megismerje és használja a természetes gyógymódokat. Az egyesületbe való belépés 1 koronába került, majd évenként további 3 korona volt a tagdíj.

Sils-tó

St. Moritz
A szerző munkája alcímében gyakorlatilag leírja teljes útvonalát. Az utazás Budapesten veszi kezdetét, majd a Balaton mellett végig vonatozva egy rövid nagykanizsai pihenőt követően hagyja el az országot. Prágerhofban ( a mai Pragersko, Szlovénia) száll át a Trieszti vonatra. Trieszten át aztán Velence következik. Innen továbbindulva bejárja Olaszország számos városát és természeti látnivalóját. Az utazás következő fontos állomása Svájc, ahol sok időt tölt el a szerző az Alpokban való túrázással, majd ezt követően a mai Ausztrián keresztül tér haza ismét Budapestre. A nem sokkal hazatérése után megjelenő könyvében aztán beszámol a látottakról és az átélt élményeiről, de konkrét adatokat és javaslatokat is ad az olvasónak, a szállásokról, fürdőkről, éttermekről, egyéb látnivalókról és a helyi közlekedés lehetőségeiről is. Ujváry Aladár műve összességében egy érdekes és sok információt tartalmazó útirajz lett, mely a szerző szerint „a kontinens legszebb vidékét” mutatja be az olvasó számára.

Bécs

Bécs
Ujváry Aladár művében az utazás mellett az egészség is jelentős szerepet kap. A könyv gyakorlatilag egy útinapló és egy prevenciós kiadvány keveréke, amelyben az aktuális helyszínek kapcsán a szerző mindig megfogalmaz egészségügyi tanácsokat is az utazóknak. A mai szemmel sokszor közhelyszerű jó tanácsok, mint például, hogy a szeszes ital fogyasztása nem ajánlott hegymászás során, vagy éppen a réteges öltözködés és megfelelő lábbeli használatára utaló tanácsok, megmosolyogtatóak, ugyanakkor az 1900-as évek elején még nem voltak annyira alapértelmezettek, mint ma. A mű korabeli értékelése is kettős. Izgalmasnak és érdekesnek tartják az utazás leírását, azonban a könyvbe kevéssé passzoló egészségügyi tanácsokat már nem erősségeként említik a műnek, valamint azt is zavarónak említik, hogy rendszeresen utalásokat tesz a szerző a nála beszerezhető egészségmegőrző készítményekre és kiadványokra, amolyan burkolt reklám formájában. Tény, hogy a mű egy furcsa keverék, amelyben egy útleírás, egy útikalauz és egy preventív célú egészségügyi könyv egyszerre jelenik meg, azonban mindezek ellenére jól olvasható és mulatságos a mű. Akinek kezébe akad a könyv az vigyázzon rá, mert egy ritka és különleges könyvről van szó, ugyanakkor bátran ajánlom olvasásra is, hiszen sok érdekes és a mai szemmel megmosolyogtató információt tartalmazó, furcsa de olvasmányos útleírás Ujváry Aladár „Utirajz és kalauz” című műve. 



2019. február 4., hétfő

Észak vidékein

A blogban nem először mutatok be olyan művet, amelynek a szerzője lényegében ismeretlen, pontosabban bár tudjuk a szerző nevét, de életéről vajmi csekély információval rendelkezünk. Eck Péter a most következő kötet szerzőjének élete is valódi rejtély, ugyanakkor két ismert útleírás is fűződik a nevéhez. Az elsőként bemutatott mű az „Észak vidékein” című, klasszikus útleírás, amelyben a szerző 1913 nyarán tett utazásáról mesél, melyben Prágán, Drezdán és Berlinen keresztül a dán, norvég és svéd fővárosokba látogatott el. A kötet 1913-ban jelent meg Temesváron, Uhrmann Henrik könyvnyomdájának kiadásában. A mindösszesen 135 oldalas könyvben számos kép található, többek között a szerző arcképe is, mely az egyetlen ismert fotó róla.




Eck Péter teljes életrajza gyakorlatilag nem fellelhető, ugyanakkor apró morzsák megismerhetők életéből. Az első nyom, amin elindultam a szerző utáni kutatásban az a könyvének értékesítéséből származó bevétel felajánlása volt, hiszen a könyveladás teljes bevételét a vakok temesvári képző és foglalkoztató intézetének adományozta. Nyilvánvaló, hogy aki egy ilyen felajánlást megfogalmaz, azt erős szálak kötik a támogatott intézményhez vagy célhoz. A szerző neve, mint vakok intézetének gondnoka, elsőként a „Szeged és vidéke” című újságban tűnt fel 1908-ban. Az egyik hír a vakokat gyámolító országos egyesület alföldi fiókegyesületének választmányi üléséről számol be, ahol Eck Péter már gondnoki minőségben jelenik meg, majd még ugyanazon év szeptemberében a következő hír arról szól, hogy Eck Péter gondnokot a vakok szegedi intézetének vezetőjét, ugyanilyen minőségben áthelyezik Temesvárra. 1908-tól tehát a Temesvári Vakok Intézetét gondnokként vezette. Az 1913-ban megjelent első művének és az 1915-ben megjelent második könyvének is a bevételeit ennek az intézetnek szánta, valamint több korabeli feljegyzés is arról számol be, hogy anyagi eszközökkel támogatta a temesvári intézményt. Vélhetően alapvégzettségét tekintve tanító lehetett a szerző. A feltevést két információ is alátámasztja. A neve 1888-ban, mint rudolfsgnádi tanító tűnik fel. Rudolfsgnád, mai nevén Rezsőháza, a bánsági térségben Szerbia területén található település, Szegedtől kb. 180 kilométerre, míg Temesvártól mindössze 120 kilométerre. A térség és a kor passzol tehát vélhetően szerzőnkről van szó. Másrészről pedagógiai végzettségét az is alátámasztja, hogy rendszeresen publikált a „Siketnémák és vakok oktatásügye” című, a siketnémák és vakok tanárai országos egyesületének hivatalos lapjában. Az 1930-as években több ilyen irányú cikkét olvashatjuk a szakfolyóiratban. Rezsőháza település kapcsán neve feltűnik még, mint a Rudolfsgnádi Takarékpénztár Részvénytársaság közgyűlésének tagja, továbbá egy tragikus esetről szóló beszámoló kapcsán is. A rövidke cikkből kiderül, hogy szerzőnknek voltak a térségben rokonai, ami azt is alátámaszthatja, hogy talán ez volt Eck szülőföldje is. 1933 szeptemberében a „Délamerikai magyarság” című újság rövid hírben számol be, egy balesetről:

„Eck Ferenc, a becskereki Guttmann-féle szőnyeggyár művezetője halászni ment a Begára rokonaival, Eck Péterrel együtt. Eck Péter nemsokára jelentette a rendőrségen, hogy Eck Ferenc belefulladt a folyóba. A holttestet kifogták s elrendelték felboncolását.”

Nagybecskerek Rezsőházától pár kilométerre található és mindkét település mellett ott folyik a Béga nevű folyó. Az évszám és a terület ez esetben is stimmel, tehát ismételten feltételezhető, hogy a hírben szereplő Eck Péter a szerző, míg Ferenc valamely rokona.

A szerző arcképe
Más akár a születésére, akár a halálára, vagy bármely más életének fontos részére utaló adatot nem sikerült fellelni.
  
Részlet a könyvből:

„A délutáni idő hátralevő részét ezután a Stockholm külvárosában, Tomdebodában levő egyik jóté­kony intézményt, a vakok intézetét tekintettem meg. A nagyhírű svéd intézménybe vonzó meleg érdeklődés ösztökélt, ahová a villanyos rövid idő alatt szállított ki. Megilletődéssel léptem a nagy lombos parktól körülvett kétemeletes épületbe, mely egyszerűségével igen mély benyomást gyakorolt reám. Belépve a szerény méretekre szorított előcsarnokba, az intézet igazgatója iránt tudakozódtam s egy ép ott tartózkodó vak leány fürge, biztos lépésekkel vezetett abba a helyiségbe, ahol az igazgatót valóban meg is találtam. Amidőn bemutattam magam, igen szívélyesen fogadott és ritka vendégként oly előzékeny barátsággal állt a rendelkezésemre, hogy karonfogva kisért a családjához, engem a Balkán tőszomszédságából odakerülő vitéz nemzetbeli magyarnak ismertetve meg. Előkerültek az igazgató kisebb gyermekei és velük is meg kellett ismerkednem, akik megbámultak, fürkészve kerestek valamit rajtam. Magyar jelleget-e, vagy balkánszerűséget, nem tudom, de miután rajtam semmi különöset fel nem fedeztek, megcsappant irányomban a további érdeklődésük és folytatták ismét abbahagyott szórakozásaikat.

Prága látképe a Károly-híddal


Rattwiki leány
Az igazgató ezután megmutatta intézetét. Elsőbb a minden egyszerűséggel berendezett kápolnába tértünk, ahol naponként istentisztelet tartatik az összes növendékek és benlakó személyzet részvétele mellett. Tehát vallásosságon nyugszik az a mindenekfeletti humánus ténykedés, mellyel a vakokból művelt egyé­neket törekszenek kiképezni és a vallásos érzelmek által eme szerencsétlenek lelki állapotába vigaszt és erőt csepegtetni. Megtekintettük a háló- és mosdó, majd pedig az ebédlő helyiségeket, ezekben az igazgató azt a felvilágosítást nyújtotta, hogy a vakok tanári felügyelet mellett az öltözködést, az ágyak rendbehozatalát, elkülönített helyiségekben a ruha- és cipőtisztítást, a mosakodást elsajátítják egymaguk elvégezni és egyedül minden segítség nélkül el is végzik olyannyira, hogy e tekintetben senki segélyére nem szorulnak. Megtanulják a vak növendékek az inté­zetbe való bejutásuk alkalmával az egyedüli étkezést, a villával, késsel, kanállal való bánásmódot, az intézet minden részében a szabad tájékozódást, a vezetés nélküli önálló járást. A szakszerű útbaigazítások mindezeknél természetszerűen nem maradnak el és a növendékek minden szerencsétlenségük dacára — lehet-e még borzasztóbb is valami, mint vaknak lenni — életrevalósággal, kedvvel és buzgalommal tanulják meg ezeket a mindennapi dolgokat és képesíti őket az egyedülálló tevékenységre, a szabad mozgásra.

Drezda látképe

Fiatal lapp
A további tanhelyiségeken átjárva, meghatottsággal érintett, amint a slöjd-teremben kiállított és az apró 10—12 éves vak gyermekek által készített agyagtárgyakat szemléltem végig, melyek almát, narancsot, körtét és más gyümölcsöket, majd háziállatokat ábrázoltak. Nem tökéletesek ezek a munkák, de számbavéve, hogy vakok készítették azokat az egyedüli tapintási érzékükre támaszkodva, bámulatosnak találtam az ügyességüket. Azonban a felsőbb osztályú növendékek fiúrészének asztalosmunkái, leányrészének női kézimunkái már olyan ügyességgel vannak megcsinálva, hogy a látók munkáitól egyáltalán meg sem különböztethetők.

Katholikus udvari templom Drezdában
Az igazgató ezután bemutatta az egyik növendék által a vakok speciális pontrendszerű írását, a könyveket, a földrajzi domború térképeket, sőt a mértani rajztáblákat is, melyeken a vakok lapos lószőrpárnán tapintható vonalzó, gummizsineg és kampós tűk segítségével mértani alakzatokat rajzolnak.

Pálmacsoport és palota a drezdai királyi kertben

A berlini császári dóm
A gazdag felszerelésű tornaterem megtekintése után, mely a vakok táncterméül is szolgál — és nem irónia ez, hogy a vakok megtanulnak táncolni is? — az intézeti épület hátsó kertrészében lévő játszótermet tekintettem meg. Itt a növendéksereg ép abban az időben játékkal volt elfoglalva és a szabatos mozdulatok, a biztos tájékozódás szinte kétségessé tette előttem, hogy valóban vakok-e a növendékek ? A szomorú valóság azonban meggyőződtetek, hogy szerencsétlen világtalanok mozogtak és szórakoztak a téren; az oktatás, a gondos nevelés és a velük való szeretetteljes foglalkozás igen sokat eltávolított a vaksággal együtt járó előbbi ügyefogyottságukból. A játszótér közelében megmutatott az igazgató egy cementirozott térséget, ahol a téli időben korcsolyapálya van és amikor a vakok szabad idejüket ezzel a sporttal töltik ki.

A kopenhágai városház-tér
Visszatértünk ezután ismét az intézeti épületbe és annak egyéb internátusi berendezését szemléltem végig. A látottak a rend és tisztaság jelében nemcsak figyelemreméltók voltak, hanem meggyőződtek arról, hogy ez az intézmény nemes hivatását példásan tölti be és lehetetlen, hogy meg ne indítsa azt, aki ennek az intézménynek belső életével megismerkedik.

Városi kép Kopenhágában. Dronning Louises Bro
Megtudtam végül azt is, hogy a stockholmi vakok intézete tanárai zászlóvivői annak a mozgalomnak, mely az eszperantó nyelv segítségével a világ összes vakjait egymáshoz közelebb hozni törekszik, ilyen nyelvű folyóiratot pontrendszerű írásban ki is adnak már és remény van arra, hogy egykor a világ összes vakjai ilyen nyelven egyesítve, egymástól tanulva, egymást támogatva jövő sorsukat, ipari és zenei életboldogulásukat szilárdabb alapokra lefektethetik és egymaguk erejére támaszkodva létfentartásukat is jobban előmozdíthatják.

Tűzijáték Tivoliban a hangversenycsarnok előtt 
Amidőn a jótékony intézmény hajlékából távozva, köszönettel búcsúztam az igazgatótól kedves és elő­zékeny felvilágosításaiért és kalauzolásáért, lelkem mélyére maradandóan belevésödtek mindazon benyomások, melyeket az intézet reám gyakorolt. A vakság ténye nyomult gondolataim közé, vaknak lenni, mily mérhetetlen nagy csapás lehet. Nem látni ezt a szép világot, természetében nem gyönyörködhetni, tétlenül hiába reménykedni a sorsnak jobbrafordulatán, nagyobb fogyatékosságot el sem lehet képzelni. És mégis az ilyen intézetek embermentö munkája mennyit tud kárpótolni, a tanítás, nevelés mennyit el tud venni a súlyos csapásból. A füll hallásának, az ujjak tapintó érzékének kiművelődése által mennyivel közelebb juthatnak látó embertársaikhoz. Felemeli az elveszetteknek látszó szerencsétleneket arra az útra, melyen minden fogyatékosság dacára, boldogulásukat meglelhetik. Áldásos munka ez, mely a nyomorék koldusból munkás erőt és hasznos polgárt formál a társadalomnak.

Rosenborg vára

Marienlyst fürdő Helsingőrnél.
Másnap délelőtt útra készen állottam ismét, hogy hazafelé irányítva utamat Stockholmból eltávozzak. Szállodám éttermében az utolsó svéd reggelihez ültem, mely ugyancsak gazdag volt ez alkalommal is, egy asztal területének méretei kellettek ahhoz, hogy elhelyezhetö legyen rajta mindaz a sok mindenféle felvá­gott, sajt, vaj, halkészítmény, híg tojás, kávé, tej és a süteményfélék, melyeket erre a célra felszolgálnak minden egyes vendégnek. Nem kérdezik senkitől, miből mennyit fogyasztott, bő alkalmat kínálnak, hogy tetszés szerint elvégezhesse ki-ki a reggelijét és ha kielégítve ez megtörtént, az egységes fizetéssel rendbe jő minden, ami irigylésre méltó jó szokás.

Helsingborg restaurált vára a kilátótoronnyal.

Trollhattani vízesés
A vonat csak a déli órákban indult, úgy terveztem, hogy az elindulás előtt még rendelkezésre álló szabad idő alatt bevásárlásokat eszközlök. Ez azonban meghiúsult azáltal, hogy még délelőtt 11 óra után is az üzletek mind zárva voltak. Egyetlen egy papirüzletet találtam nyitva, abban meg nagy takarítást végeztek és bajos lett volna abba belépni. Az útravaló cigarettákkal, mit tehettem mást, csak automata útján láthattam el magamat, még a trafik-üzletek is mind zárva voltak.

Karl Johanns Gate Krisztiániában.

Főtéri park Krisztiániában
Elhagytam Stockholmot, három-négy alagúton vezetett át a vonat, míg a nagykiterjedésű város határait végleg elhagytuk. Kedves utitársaim akadtak közben, akik közül az egyik helsingforsi mérnök volt és Berlinbe utazott, egy általa feltalált önműködő tejmérőkésziilék értékesítése végett, a másik pedig egy wiborgi banktisztviselő, akinek útja ugyancsak Berlinbe vezetett. Mindkettő finn és csak az egyik bírta nagynehezen a német nyelvet, de azért az angol és orosz nyelvek segítségével mégis annyira el tudtunk menni, hogy megértettük egymást. A hosszú út alatt kölcsönösen igyekeztünk ennek a vegyesnyelvű társalgásnak folytonosságát fentartani, ami a nehézségek ellenére nagyban hozzájárult, hogy utazásunk idejét élénkebb hangulatban kitölthettük.

Krisztiania-fjord
Éjszakára az utolsó svéd állomásra, Tralleborgba érkeztünk, ahol vonatunkat egy ott várakozó trajekthajóra vontatták. A hajón azután hálófülkét béreltünk és amíg a hajó a német Sassnitz kikötőbe jutott, ha  nem is teljesen, de kipihentük az út fáradalmainak legnagyobb részét. Sassnitzra érve a vonatra szálltunk ismét, amikor újra kivonták azt a hajóról és folytattuk utunkat Berlinig.

A stockholmi királyi műkert
Berlinben egy napi pihenőt tartottam, bevásárlásokat eszközöltem, azután ismét vonatra szálltam és Oderbergen át magyar földre jutva otthonomba tértem.”

Saltsjöbaden
Eck Péter első könyve több szempontból is különleges. Útleírásként semmi kiemelkedő nincs a kötetben, egy korrekt és élvezetes munka, melyben az úti élménybeszámoló a 109. oldalon lezárul. A kötet különlegességét a fennmaradó 36 oldal adja. Elsőként a korabeli magyar viszonyokkal összehasonlítva mesél a külföldön szerzett tapasztalatairól, a közlekedés, a szállás és vendéglátás, valamint a vendégszeretett területéről. Véleménye a hazai viszonyokról nem túl pozitív, és mint egy követendő példa hozza az utazása során, külföldön tapasztaltakat. A könyv ezt követő záró blokkjában pedig amolyan függelékként az észak mitológiáját dolgozza fel és mutatja be. Odin, Loki, Thor istenek mellett olvashatunk a Walhalláról is. A kötet legizgalmasabb része véleményem szerint ez a rész.

Riddarholmen kikötő Stockholmban
Második kötetének feldolgozása kapcsán is majd említem, de ez esetben is meg kell jegyezni, hogy Eck Péter bármely országban ahol járt, igyekezett annak történelmi hátteret is bemutatni. A probléma ezzel csak az, hogy szűkös terjedelem, amolyan dióhéj szerű bemutatása a történeti háttérnek, véleményem szerint nem növeli a kötet értékét, sőt olvasás közben kimondottan zavaró a sok név és dátum egymás után említése. Valószínűleg a kevesebb ez esetben is több lett volna. A szerző azonban ezt az utat választotta és az 1915-ben megjelent következő útleírásában is ezt a felépítést követi. Az összességében érdekes kötet ritka és nehezen beszerezhető, de aki mégis beleolvasna, annak lehetősége van elektronikus formában ingyen letölteni a művet az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából. Érdekességként mindenképpen ajánlott a kötet, ahogy a szerző második műve is, melyet hamarosan az ELBIDA projekt oldalán is bemutatok.