2019. február 24., vasárnap

Menekülésem a kultúrdzsungelből

Van olyan könyv, amely már a címével felkelti az olvasó figyelmét. Szőgyi Gusztáv „Menekülésem a kultúrdzsungelből” című műve valószínűleg egy ilyen könyv. Persze az mindig nagy kérdés, hogy a cím mögötti tartalom is olyan magával ragadó-e, mint azt reméltük. A most bemutatott kötet esetében vélhetően az olvasók nagy részének a válasza a „nem” lenne, erre a kérdésre. A szerző sok mindenről ír művében. Svájci, olaszországi és spanyolországi kalandjairól, dél-franciaországi tanulmányútjáról és több, néha az utazással nem összefüggő témákról is. Talán éppen ez a kuszaság okozza a mű vesztét. A kötet 1917-ben jelent meg Budapesten a szerző saját kiadásában. A 234 oldalas műben néhány kép is található. 


Szőgyi Gusztáv élete ismét nagy kihívás elé állított. Érdemi információt magyar nyelvű forrásokban alig-alig lehetett találni. A műből kiderül, hogy Szőgyi László, aki a győri állami főreáliskola tanára volt és Doberdónál esett el, unokatestvére volt a szerzőnek. A szerző utáni „nyomozás” ezen a ponton vette kezdetét. 

Szőgyi László
Az unokatestvér apja Szőgyi G. Vilmos sokáig Győrben élő néptanító volt, aki valamikor az 1920-as években az Egyesült Államokba emigrált. Felesége Beran Berta volt, akitől összesen 6 gyermekük született, Felix, Kornél, Ilus, Elvira, Árpád és László, aki a műben is megjelenő hősi halált halt Szőgyi rokon. Vilmos az apa életét megismerve, kiderült, hogy a Szőgyi, egy 1895-ben felvett név. A névváltoztatás előtt Becher volt az eredeti családnév. Rövid keresgélés után, szerzőnk édesapja is előkerült. Szőgyi (Becher) Ignácz igazgató-tanító, akinek négy gyermeke volt, Aladár, Sándor, Ferencz és szerzőnk Gusztáv. Az apa személyének a megtalálása után, rövid keresgéléssel az anya is meglett, igaz csak egy 1903-as gyászjelentésben. Szőgyi Ignáczné született Diamant Júlia, 58 éves korában hunyt el és a temetésén ott volt férje és négy gyermeke is. A gyermekek a következők voltak a forrás szerint: Szőgyi Aladár aki kereskedelmi alkalmazott volt Budapesten, Szőgyi Ferencz aki körjegyző és állami anyakönyvvezető volt Csernén, Szőgyi Sándor aki a „Zsolnai-féle keramika” gyár tisztségviselője és Szőgyi Gusztáv aki a zsolnai polgári leányiskola igazgatója volt. Sándort felesége Engel Ernesztin, míg Gusztávot fia Imre kísérte el. Azaz megtudtuk, hogy Szőgyi Gusztáv is tanárember, sőt igazgató is volt, valamint, hogy volt gyermeke, mégpedig Szőgyi Imre, az, aki vélhetően szerepel is egy képen a könyvben. Ezen a ponton azonban elakadtam a kutatásban és bár pár apró információ morzsát sikerült összeszedni Szőgyi Gusztávról, valódi életrajzot abból nem sikerült összeállítani.

Részlet a könyvből:

"Másnap vidáman keltünk, jól esett a pihenés, az ellátás is jó és bőséges volt, mint Spanyolországban mindenütt. A szállóval szemben egy kis templom volt, régi és ízléssel épült. Beléptünk. Sötét volt; csak az oltárról kalauzolt egy pislogó mécs, mely segített helyet találni. Rövid fohász után mentünk. Fényes napsugárban úszott a Rambla. Gyönyörű látványt nyújtott teljes mozgalmasságában. A délszaki virágok helikoni dicsőségben egész kertet képeztek, mindenütt virágfakadás, virulás. Fájó szívvel emlékeztem vissza a párisi Ascension ünnepére, augusztus hó 15-ére; előtte való délután már megtelt a Szajnahíd pompás virágokkal, a kis kétfogatú kocsikon kertészek jöttek, akik kirakták illatos cserepeiket; a járókelők egymásután magukhoz váltották a cserepeket és vitték haza családi szentélyükbe. Másnap az ünnep a St.-Sévérin-templomban, a Quartier Latinben milyen intim, milyen kedves; a fehérruhás lányok, akik apró szentelt kalácsot vittek körül fehér kendővel letakart kosárkákban, aztán a Notre Dame . .. Óh te gőgös felfuvalkodott nép! . . .

Marseille - napnyugta
A Ramblán virágok között mindenütt subtropikus és forróövi madárkák csicseregtek kalitkáikban. Színpompájukat a papagályok és kakaduk hada erősítette, itt-ott majmok és egyéb néha ritka állatkák a tengerentúlról.

La farandole: provánszi népies tánc
Két oldalt a járdán és ezek között a lüktető élet; a villanyos közvetlen a járda mellett. A bankok és nagykereskedőházak között biztosító társulatok és kir. hajótársaságok irodái. Az úttesten újságárus kioszkok; kerestük a francia lapokat. Nincs, nem jöttek meg. Kérdezősködéseinkre utasítottak a Librairie Française-be; ott sem volt, nem eresztették át a határon, ott vesztegelnek. Mikor jöhetnek meg? Nem tudják. A kioszkokban spanyol lapok, szépek az illusztráltak, a Diario, az A. B. C. De igen díszesek, ízlésesek az illusztrált heti folyóiratok. Az Actualidad, a Mundo-Gráfico stb. nekem úgy tetszett, hogy ez az ipar fejlettebb itt, mint bármely más fővárosban, Európában. Összevásároltunk egy csomó spanyol és katalán újságot és silabizáltunk. Otthon bejelentettük, hogy másnap utazunk és legyen kocsi, mert itt ez nem oly egyszerű, mint másutt, itt nem cserkészik a kocsi, meg kell rendelni a tulajdonosnál.

Cette (Séte) kikötője
Másnap nagy büszkén helyet foglaltunk a kocsiban, adieu Hôtel de France! Már a kikötőben jártunk; árboc árboc mellett, a kocsis kérdi merre van a hajónk? Mi bizony nem tudtuk; azt sem tudtuk, hogy ezt lehet nemtudni, náluk ez nem úgy van, hogy a kocsis tud mindent, megkérdezett néhány embert és végre odatalált az óriási kikötőben. Messziről díszelgett a Valeria név, köröskörül tenger nép, útikészség, kosár, koffer, óriási számban, sokan podgyászaikon ülnek, mások izgatottan tárgyalnak, szent isten, baj van, — mi az kocsis, mért nem megy előre? A kocsis néhány szót vált egy matrózzal, aztán azt mondja — minek menjen, a hajó nem indul. — Nem indul, miért nem indul? Leugrom, odaszaladok és elolvasom a hajó hirdetési tábláján: „Ő felsége, a király rendeletéből a hajó nem szállhat tengerre.” Kérdem a körülállóktól, mi történt? Azt mondják, hogy francia torpedóhajók leselkednek a kikötő előtt. Ε pillanatban egy nyúlánk fiatal német lép kocsinkhoz és bemutatkozik. Carl Devantier; kérdi, vájjon nem vinnénk őt be a városba? De igen, csak szóljon a kocsisnak; megállapodtak és vittük vissza podgyászával együtt. Német hadköteles volt és még hatszáz társa váltott helyet a Villenára. Az úton beszélgetés indult meg köztünk, hogy hol lakunk, hogy lakunk, erre ő elmondta, hogy itt volt alkalmazásban egy frankfurti automobilgyár fiókjánál; jó dolga volt és hívott bennünket a penzióba, ahol lakott. Felvilágosításait megfelelőnek tartottuk és beleegyeztünk; időközben a hajótulajdonos helyiségé- hez érkeztünk és visszakértük a pénzünket. A tulajdonos a vis majorra hivatkozva 20%-ot le akart vonni, mire az ottlevők nagy zajongásba fogtak és panaszra mentek a gouverneur-höz. Másnap akadály nélkül visszafizették pénzünket. A Rambla Castaluna 77. száma alá érkezve, a felvonón mihamar a IV-ik emeletre értünk, ahol az egész társaság nagy üdvrivalgással fogadta Devantiert. Majd ránk került a sor, Senora Emilio Payerols Viuda (özvegy) de Subirachs „hamisítatlan” spanyol grandezzával fogadott és egy csinos szobát jelölt ki számunkra előszobával, melyhez számítva a két személyre szóló ellátást, napi kilenc pesetában állapodtunk meg, mond és írd kilenc peseta.

Az uj Provencal költészet múzsája: a tücsök
Asztaltársaságunk tíz-tizenkét személy volt, egy része állandó, egy része hosszabb-rövidebb időközökben változó. Két fekete kataloni gyáros csak étkezni járt fel; igen jó és bőséges volt az ellátás. A két kataloni sokat beszélt németországi útjukról, Kreefeld- és Elberfelddel összeköttetésben voltak. Igen sokoldalú az érintkezés Spanyol- és Németország között, Barcelonában sok vállalkozás német tőkével létesült; a villamoskocsiban, midőn először körülnéztem, hát ott látom: Berliner Elektrische Gesellschaft Mellettem ült a párisi venezuelai konzul. Tulajdonképpen festő volt; Parisban nevelkedett államköltségen, most neki is kiadták az útját, mert megbízatását visszavonták. Ismerős volt a szerb konzullal, aki különben egy becsületes barcelonai spanyol kereskedő, de rémdolgokat tudott mesélni a szerb betörésről, Györgye hősiessé géről, Budapest bekövetkezendő elfoglalásáról. Az már hihetőbb volt, amit Vilmos császárról beszélt, hogy két év előtt milyen jó benyomást tett a svájciakra; Bernben nagy bankettet rendeztek tiszteletére, mindenkit elragadott szívélyességével; a venezuelai is részt vett azon, mert Svájcra is szólt meghatalmazása. Parisból jött egy kubai család. Anya, két leánya és a vő, aki elszászi ember volt és nagyban sopánkodott, hogy virágzó irodáját le kellett csuknia. Anyósa és sógornője az év egy részét náluk töltötte; olyan kubaiasan beszéltek franciául és nagyon szerették a bikaviadalokat. Hazakészültek a háború végéig, csak hajóra vártak; a jegyek egy kis vagyont emésztettek fel. Egyelőre jól érezték magukat Barcelonában, hiszen ők is spanyol eredetűek — kreolok voltak. 

A pápa legátusa: Herceg Granito Pignatelli di Belmonte bíbornok
Reggel felkerestük a távíró-hivatalt, a Ronda Universidad-on; mert most már volt állandó címünk. Az értesítés fiamnak ment, hogy egészségesek vagyunk Barcelonában, stb. A szöveggel a kézben sort kellett képezni előbb az egyik kis ablaknál, ahol kiszámították a díjat, aztán a másiknál, ahol átvették a táviratot, meg a pénzt. Az egész procedúra majd egy óráig eltartott; nagyon sok volt a menekült, nagyon sok volt a sürgős távirat. Az én táviratom kitett 36 pesetát. Ez sok, gondoltam, ki tudja mit hoz a jövő. Kiálltam a sorból, újat csináltam. Ez már csak 10 peseta volt, minden szó egy peseta. Kérdeztem a postahivatalnokot, miért olyan drága az ügy. Felvilágosított, hogy Otrantón keresztül megy a távirat. Még egy szerény kérdés, megjön-e a távirat? Ő elég nyíltszívű volt megmondani, hogy erről a távíró- hivatal nem szavatol. Szép megnyugtatás! Átvettem a vevényt és indulunk. Igaza volt, a távirat sohasem jött meg. A spanyol távíró szép pénzt keresett, behozta a narancskivitelt, mely ott rothadt meg a fák alatt; örök kár a gyönyörű gyümölcsért.”

A Narenta partján a papság megáldja Ferenc Ferdinánd trónörökös és fenséges
nejének koporsóit a "Dalmát" hajó fedélzetén
Mint már a bevezetőben jeleztem, Szőgyi Gusztáv műve sok szempontból a „kevesebb több lett volna” kategóriába tartozik. Mindent akart a szerző és kicsit semmi se lett. A mű kezdetén 16 oldalt szentel Doberdónál elesett unokatestvére Szőgyi László emlékének. 

Szőgyi László gyászjelentése
A gesztus szép a kivitelezés azonban ez esetben is kicsit fura. Számos levélrészletet oszt meg a szerző, amelyből kiderül, Szőgyi Lászlót mennyien szerették és becsülték, azonban a szerző saját érzései vagy őszinte gondolatai a 16 oldalas megemlékezésben nem jelenik meg, amelyet személy szerint kicsit hiányoltam egy olyan esetben, amikor éppen emléket kíván valaki állítani egy rokonnak, barátnak.   

Károly Ferenc József trónörökös családjával
A megemlékező rész után indul a valódi mű. Franciaországi, spanyolországi és svájci epizódok váltják egymást. A stílus furcsa, amolyan könnyed tárcastílus, ahogy a korabeli kritika fogalmaz, amely még nem is a legnagyobb baj a könyvvel. Az események és történetek kuszasága, a néhol túl aprólékos, míg máskor túlzottan nagyvonalú történetvezetés és az Elk Péternél is említett és tapasztalt, meddő történelmi adatok, jelentősen csökkentik a mű élvezeti értékét. Furcsa az is, hogy egy alapvetően úti élménybeszámolót tartalmazó műben, miért kell fejezetet szentelni Zsolna városának vagy éppen Provence költészetének, nem is említve a Szőgyi Lászlóról megemlékező részt. Emellett a korabeli kritika is hangsúlyozza, hogy a legtöbb leírása, felületes, száraz, semmiféle eredetiség nincs benne, és több helyen tárgyi tévedés is található a műben. A „Menekülésem a kultúrdzsungelből” cím egy fejezethez köthető, amely bár valóban az egyik legjobb fejezete a könyvnek, de sajnos mindössze 14 oldal. A szerző ebben a részben meséli el menekülését Franciaországból, hiszen 1914-ben éppen egy tanulmányúton volt Dél-Franciaországban, amikor kitört az I. világháború és csak kalandos körülmények között tudott Zsolnára hazajutni. A történetben véleményem szerint több is volt, mint 14 oldal, de sajnos a szerzőnek csak ennyi sikerült.

A nancy-i egyetem egyik karának felavatása
(7. szám felett Dr. Szőgyi Imre vártüzérhadnagy, jogtudor, volt nancy-i diák)
Az ELBIDA projektben ennél gyengébb mű, mint a most bemutatott „Menekülésem a kultúrdzsungelből” című, még nem szerepelt. Azért is csalódás, mert a cím valami különlegeset, valami izgalmasat sejtett, mellyel szemben egy kusza és furcsa, sokszor zagyva művet kapunk. Ami miatt mégis úgy döntöttem, hogy bemutatom az két dolog volt. A blog az 1945 előtti utazási irodalom és az azt hordozó könyvek bemutatásával foglalkozik, melynek ha tetszik, ha nem, ez a mű is része. A másik fontos ok, hogy bár középszerű a kötet, mégis ritkának mondható, és ez a ritkasága is hordoz egyfajta értéket. Talán most először nem ajánlom a kötetet, de ha valaki mégis kíváncsi a dologra, vagy éppen saját véleményt kíván formálni a ritka műről, az ingyen letöltheti az MTDA Digitális Könyvtár oldaláról.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése