2019. március 24., vasárnap

Törökországi kalandok a világháborúban

Egy rövid drávai horgászkirándulásról visszatérve ismét itt az ELBIDA projekt. Utolsó bejegyzésemben zárásként azt ígértem, hogy egy világháborús törökországi kalandról szóló kötettel folytatom a blogot. A szerzőnk, dr. Vidéky Emil gépészmérnök, aki az első világháborúban először a budapesti katonai gépkocsi póttár és javítóműhely vezetőjeként, majd 1917-től Konstantinápolyban, egy török hadiiskola gépkocsi oktatójaként szolgált. Itt átélt élményeiről számol be a „Törökországi kalandok a világháborúban” című művében. Bár Vidéky magáról azt írta, hogy nem mestersége az írás, mégis azt gondolom jól sikerült a mű. Lebilincselő, izgalmas és olvasmányos a könyv, de nagyon kár, hogy kimaradt belőle a Lénárd-féle kis-ázsiai expedíció története. A kötet 1933-ban Budapesten jelent meg, a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda gondozásában, mindössze 95 oldal terjedelemben. A könyvben nincs illusztráció.


A szerző dr. Vidéky Emil
dr. Vidéky Emil gépészmérnök, 1879. február 18.-án született Budapesten. A fogaskerék számítás és gyártás magyar úttörője gyermekkoráról nem sikerült adatot találni. Iskolái befejezése után a Budapesti Műegyetemen tanul, ahol 1900-ban szerzi meg diplomáját. Első munkahelye a budapesti Állami Gépgyár volt, ahol a mozdonyosztályon tervező mérnökként dolgozott. 1901-ben Schimanek Emil professzor meghívja tanársegédnek, így a Műegyetemre kerül. Itt kezd foglalkozni mélyebben a kulcsfontosságú gépelemmel a fogaskerékkel. 1902-től a műegyetemi állása mellett a Fővárosi Iparrajziskolában géprajzot tanít. 1904-ben adjunktussá lép elő és a tanszék géplaboratóriumában a Bánki-gázmotorok kísérleteit irányította. 1905-ben a budapesti Tejgazdasági Gépgyár műszaki tanácsadójaként Svédországba utazik. 1907-ben professzorváltás történik a „Gépelemek és emelőgépek" tanszéken. Cserháti Jenő az új professzor, azzal a feladattal bízza meg Vidékyt, hogy vizsgálja meg, hogy a miskolci és a pozsonyi villamosok nagy-fordulatszámú fogaskerekei miért mennek oly rohamosan tönkre. A feladat végrehajtása során, olyan összefüggésekre jött rá, amellyel forradalmasította a fogaskerékgyártást. 1910-ben az elsők között szerzett egyetemi doktori címet ,,A fogaskerék monográfiája" című disszertációjával, kitűnő minősítésű szigorlattal. Még ugyanebben az évben kidolgozza új módszerét a fogaskerekek méretezésére. 1912-ben elhunyt Cserháti Jenő professzor, aki helyett, az új professzor kinevezéséig, dr. Vidéky Emil kapott teljes hatáskörű helyettesítésre megbízást. 1913-ban egyetemi magántanár lesz. Még ugyanabban az évben a tanszékvezetői állásra mást neveznek ki, Vidékyt pedig meghívják a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskolára tanárnak. Ezzel párhuzamosan Budapesten, a Fővárosi Iparrajziskolához is meghívták, csak ide igazgatóhelyettesnek. Vidéky végül is családi körülményei miatt Budapesten marad és az iparrajziskola igazgatóhelyettese lesz. Annak ellenére, hogy Hermann professzort nevezték ki tanszékvezetőnek a Műegyetem, a „Gépelemek és emelőgépek" tanszékén, Vidéky további két évig helyettesként dolgozik a műegyetemen is, hiszen az újonnan kinevezett Hermann professzor súlyos beteg lett. Az első világháborúban katonai szolgálatának egy részét Törökországban tölti, majd részt vesz az 1918-a Lénárd-féle kis-ázsiai expedícióban és végül, az angolok fogságából kalandos körülmények között 1919-ben ér csak haza. Az 1920-as években folytatja a fogaskerekekkel kapcsolatos fejlesztő munkáját. 1922-től a svéd SKF gördülőcsapágygyár, 1927-től a magyar Ganz Vagon és Gépgyár, 1928-tól a svájci Maag Zahnräder A.G. műszaki tanácsadója. 1930-ban sikertelenül pályázta meg a budapesti Műegyetem Gépszerkezettani tanszékének professzori állását. 1935-ben a Fővárosi Iparrajziskolától nyugalomba vonult, és már csak szakértőként dolgozott és szakcikkeket írt. A második világháború után, 1952-ben, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos munkájának elismeréseként a műszaki tudományok doktora tudományos fokozatát adta Vidékynek. Élete utolsó évtizedében is aktív és sokat publikáló szakemberként élte az életét. 1960. november 12.-én, 81 éves korában hunyt el Budapesten.

Részlet a könyvből:

„A karácsony este után sietni kellett a cospoli úttal. Még nem kezdődött el ugyan az esős időszak, de mindennap rá- kezdhette; már pedig akkor felázik a sivatag fél- sőt egész méter mélyen ragadós, nyúlós csirizzé, melyen át semmi közlekedés nem lehetséges. Moszul el van vágva a világtól, mintegy hat hétig se kocsi, se ló, se teve, de gyalogos se bírja azt a sarat. Március elején azután 14 napig virágzik a sivatag. A magok egész évben pihennek erre a 14 napi virágzásra. Elképzelhetetlenül gyönyörű a virágzás: kábító színtenger, illattenger végig az egész. A beduinok tevecsordái jönnek erre az időre legelni messze tájakról. A kétheti virágzás után leszárad, nyomtalanul eltűnik minden vegetáció, marad a Szaharái homoktenger. Ez a virágzási periódus különbözteti meg a steppet a sivatagtól.

Konstantinápoly
Még az eső beállta előtt kellett átjutnom, tehát lázasan siettem, — két teherkocsival indultunk, jól felszerelve pallókkal, drótkötelekkel. Baj nélkül haladtunk két napig, de azután már oly helyre értünk, ahol már azelőtt esett: a talaj már kocsonyás volt. Megfeneklett az egyik kocsi. Nosza neki pallókkal, nagynehezen kivánszorgott. Néhány óra múlva megint, de most már erősebben, a másik kocsi is. A dolog nem volt tréfa; segítséget kapni ki van zárva hat héten belül, ha nem bírunk kikászmálódni. A pallók már mind foszlányokká töredeztek, a kocsik nem mozdultak. Egyiket a másik motorjával drótkötéllel vontattuk rövid darabokra és folyton ástuk a nyúlós sarat. így ment ez másfél napon át. Már gyülekeztek a keselyűk felettünk, ezek már pecsenyét sejtettek és mi sem voltunk messze a kétségbeeséstől.

A Fekete-tenger partján
Végre az egyik kocsi keményebb, zsombékos helyen megfogott és elindult, drótkötéllel húzva maga után a másikat. No, most csak nem megállani. Tolva, húzva, izzadva, így ment ez most két napig. Befutottunk Demirkapuba. Egyszemélyes, hegyes török sátorban aludtam, irtózatos hideg volt. A sátornyíláshoz ült egy sakál és vonított egész éjjel. Annyira fáztam, nem keltem fel, hogy oldalba rúgjam, a karabélyomat pedig nem értem el kinyújtott kezemmel. Reggel felé végre elbaktatott. Demirkaputól egy darabig jobb volt az út.

Konstantinápoly - utcakép
Hanyatt fekve a kocsin mindig a felhők vonulását néztem, a kimerültségtől félig lázas állapotban. A kalauz más utat vá- lasztott, mint a rendes. Egyszerre egy zöld rétes oázison voltunk, tele és tele hintve pár kilométer kiterjedésben nagy ember és félember átmérőjű sima, gömbölyded gránit kősziklákkal; teljesen meglepő, idegenszerű látvány. A kalauz figyelmeztetett, hogy a köveken itt-ott karcolt rajzokat látni. Meg is néztem néhányat, primitív, gyermekrajzszerű belekarcolt alakok, emberi, állati, inkább jelképek, melyekből nem igen bírtam kiolvasni valamit. Halat is láttam rajzolva, meg napot, holdat. Nem igen jól éreztem magamat, talán azért nem skicceltem le, most sajnálom.

Moszul
A további út ismét kínos volt helyenként. Felraktuk a jégláncokat a kerekekre, azokat is elnyűttük lassan. Mindig a félelem, hogy elakadunk. Befutottunk Nessibinbe. Egy házat mutattak ott, mely állítólag az volna, ahol Krisztus Urunk elibe a tetőről leeresztették az inaszakadtat. Nem tudom, mi alapon állították ezt, én Nessibinről a ~bibliában nem olvastam semmit. Igen nehéz út volt még ezután. Teljesen legyö- törve, rongyosan, véres kezekkel és lábakkal mentünk tovább a kocsik mellett, tolva, rettegve az elf énekléstől, bele az éjszakába. Már itt kell lennünk Tel Halifban, de csak nem vagyunk ott. Egyszerre a kocsireflektor fényében megcsillan valami! Uram, Istenem, a vasúti sín! Végre, hála a jó Istennek! Szilveszter éjjelén 1 órakor pillantottam meg. Innen még jó néhány kilométer az első vasútépítő sátrakig, de ez már vígan megy. Tel Halifban kipihentünk. A vasúton ezután berendeztük a magunk marhaszállító vagonját, még „mangái“-t is tettünk be fűteni. Az Amamis vasútnál valami földcsuszamlás miatt egy erdei lakban két napig vártunk, — azután simán ment tovább. Belemedeknél, a Taurus vasút végén találkoztunk német bajtársakkal, kaptunk jó kosztot, ettünk beklemét, az valami jó mézes lekvárféle, szóval jól éltünk és szép vadliliomokat is szedtünk. Vittem is egy pár hagymát magammal.

Híd a Tigris folyón
Jól ment az út a kóniai fennsíkig, ott azután istentelen hideg lett. Ablak nélküli kocsiban, szorongva, beesett a hó és nőtt a fejünkön meg az ölünkben a réteg vastagság. Egyszerre csak teletömték az egész vonatot a jeruzsálemi menekültekkel.

A bagdadi vasút
A ghaza-i csata után rettenetes tömeget kellett leszállítani. Mellettem ült Ernst jeruzsálemi konzulunk, azután egy mohamedán asszony a gyerekével. Szardínia-dobozszerűén össze voltunk zsúfolva, egy tagját sem mozgathatta az ember. — A szükségleteket az ablakon át végezték. A vágón végében a súlyosan sebesült Armstrong őrnagynak is alig jutott hely feküdni. Mellettem a mohamedán asszony lelki nyugalommal tetvezte a gyerekét, de nem ölte meg a tetveket.

Aleppo
Valamelyik állomáson vesztegeltünk, egy öreg török festői szép, csíkos, egybeszövött köpönyegben állt ott és semmi pénzígéretért sem volt hajlandó nekem a köpönyegét eladni. — Igaz, közben Aleppóban rendbehozattam a fogaimat. Moszulban ugyanis egyszer kettérepedt az egyik fogam, Aleppóban pedig volt egy jó fogorvos. Sajnos, emiatt nem bírtam már a Boromeus-kolostorba eljutni. — Istenem, odafelé Aleppo már a „kelet“ kellő közepe volt, — visszafelé Aleppo már a „nyugat“-ot jelentette. Cospoliban a január vége a legroszszabb időjárás; csúnya fagyos esőben érkeztem, kellemetlen új kommandáns körmei közé.”

Lénárd Jenő és felsége Hoffman Ilona
 A szerző előszavában már jelzi, hogy könyvét amolyan első könyvnek szánja, melynek népszerűsége esetén folytatná, pontosabban kiegészítené kalandjait a Lénárd-féle „Fekete-tengeri katonai expedíció” naplójával. Bár Vidéky könyvének a fogadtatása pozitív, ismereteim szerint soha nem készült el a folytatás. A korabeli kritikák egyetlen apróbb hibát említenek a műben, mégpedig azt, hogy a szerző nem időrendben írta meg élményeit, így egy kicsit nehézkes az időbeli eligazodás. A kritika igaz, de alapvetően nem befolyásolja a mű élvezeti értékét. Sokkal nagyobb kár, hogy nem készült el a folytatás, hiszen a kis-ázsiai tudományos expedíció leírása vélhetően érdekes olvasmány lett volna.

A bagdadi vasút
1917 végére Vidéky viszonya megromlik új felettesével, így éppen kapóra jön neki a kis-ázsiai expedícióhoz való csatlakozás lehetősége. A császári és királyi hadügyminisztérium keleti osztálya és a magyar kormány elhatározta, hogy Kis-Ázsia északi partvidékének feltérképezésére egy expedíciót indít. A kutatóút eredményeitől későbbi török-magyar gazdasági kapcsolatot is remélt a kormány. Az expedíció megszervezésében komoly szerepe volt a Turáni Társaság akkori elnökének gróf Teleki Pálnak, aki nagyrészt maga válogatta össze a résztvevőket. Lénárd Jenő parancsnok mellett a csapat tagja lett gróf Széchenyi Rudolf főhadnagy, aki a mezőgazdasági és vadászati területért felelt, László Gábor geológus, aki a geológusi, dr. Györffy István etnográfus, aki a néprajzi és végül dr. Vidéky Emil a műszaki feladatokat látta el. A tudósokon túl a kisegítő személyzettel együtt 16-an indultak útnak, de sokkal később, mint azt először tervezték. A szervezés 1917 végén elindult és az eredeti tervek szerint 1918 májusában vette volna kezdetét a tényleges expedíció. A szervezés folyamán azonban számos nehézségbe ütköztek. Az engedélyek beszerzése a török hatóságoktól sem volt csekély idő, de problémát jelentett a résztvevők rendelkezésre állása is. Vidékyt például először nem engedte el az expedícióra parancsnoka, vagy éppen Györffy István is csak 1918 szeptemberében tudta megszakítani romániai szolgálatát. A hátráltató tényezők ellenére végül 1918. szeptember 21-én elindul az expedíció. Pár nap alatt elérik a Fekete-tenger partvidékét, de sok problémával kell szembenézniük. A lovak nem voltak alkalmasak teherhordásra, a csomag is túl sok volt és bár szereztek két bivalyt, végül ezek sem váltak be, mint szekérhúzók a nehéz terepen. A háború a vége felé közeledett és bár késve, de értesültek az expedíció résztvevői is az eseményekről. A Szakaria folyón történő átkelés után azonban egyértelművé vált, a kapott hírekből, hogy közel vannak az angol csapatok, akik könnyedén elvághatják az utat Konstantinápoly felé. A bivalyokat és szekereket így eladták és a csomagok egy jelentős részét hajón Eregli kikötőjébe küldték. Az expedíció vezetője Lénárd vérhas fertőzést kapott Ereglibe érve, így ismét pár nap kényszer szünet következett. A városban érte őket Pomiankovszki tábornok parancsa a visszavonulásról. Lénárd, felépülése után Györffyvel és Lászlóval valamint a megmaradt 31 lóval indult Konstantinápolyba, míg a felszerelés további részével és a jórészt lebetegedett legénységgel Vidéky és Széchenyi hajóval indult el. Röviddel a városba történő visszatérést követően az antant csapatok megszállták azt, így jelentősen megváltozott a helyzet. A városban lévő osztrák-magyar személyek internálása elindult Konstantinápoly kis-ázsiai városrészébe. Széchenyi és László Modába került, míg Vidéky, Györffy és Lénárd Maltepébe. 1919. január 7-én aztán körülbelül 1800 főnyi katonával és civillel egy török szénszállító hajó, a Resid pasa nevű gőzős végül Trieszt felé viszi őket, bár ekkor még nem lehetett tudni mi lesz a sorsuk. Szóba jöhetett francia vagy olasz fogság, de az is, hogy hazaszállítják őket. A trieszti kikötést követően azonban mindenki megkönnyebbülésére végül vonatra pakolják őket és 1919. január 21-én érkeznek meg Magyarországra.

A Boszporusz partján
A közel ötven napig tartó expedíció, az eredeti célkitűzések töredékét tudja csak teljesíteni. A gyűjtés mely nem volt könnyű háborús időszakban, sem zárul óriási eredménnyel, és a gyűjtött anyag nagy része is végül Konstantinápolyba marad az ottani pápai követnél, remélve, hogy rövidesen haza kerül. Az anyag hazakerülése végül elmarad, így lényegében csekély kézzelfogható eredmény marad az amúgy is nagyon nehézkesen létrejövő és zajló expedícióról. Györffy etnikai térképe a legjelentősebb eredmény, amely egy 12.500 km2-es területet rendkívül részletesen mutatta be etnikai és vallási szempontból. Hasonló csak évtizedekkel később jelent meg, így Györffy etnikai térképe sokáig az egyetlen volt a vidékről.

Malpete-i barakk
Vidéky könyvéből végül is az indulástól a Maltepéig tartó részt hagyja ki, azaz a tényleges expedíció leírását. Egy ponton a mondatot csillaggal zárja le és a lábjegyzetben ezt írja: „Itt következnék az előszóban említett „Feketetengeri expeditio” naplója”. A könyv ezen a ponton folytatódik tovább, de már a fegyverszünettel, azaz átugorva a teljes expedíció történetét.

Széchenyi Ödön pasa a konstantinápolyi tűzoltóság megszervezője
Vidéky műve minden hiányossága ellenére is egy különleges és olvasmányos mű. Átélt élményei alapján egy olyan időszak történéseit meséli el, amelyről nem sok korabeli leírás készült, így amolyan kordokumentumnak is tekinthető. Stílusa annak ellenére, hogy magát nem tartotta írónak, kimondottan élvezetes. A kötet ritkának mondható, de azért időről-időre előbukkan az antikváriumok vagy aukciók kínálatában. Aki „csak” olvasni szeretné a művet, annak szerencséje van, hiszen az MTDA Digitális Könyvtár oldalán elérhető és ingyen letölthető a könyv. A 95 oldalas mű gyorsan olvasható, így akit a téma érdekel annak, bátran ajánlom a könyvet. Szerzőnktől, Vidéky Emiltől a fogaskerék számítás és gyártás magyar úttörőjétől azonban búcsúzunk, hiszen a fogaskerekekkel kapcsolatos szakmai eredményeiről sokat publikált, az ELBIDA projektbe illő műve csak ez az egyetlen volt. 



2019. március 10., vasárnap

A török harctérről – haditudósítások, élmények

Rudolf trónörökös fantasztikus keleti utazását követően, mostani bejegyzésemben egy rendhagyó úti beszámoló, akár úgy is mondhatom, hogy egy harctéri útinapló következik. A szerző Simon Vilmos, haditudósítóként érkezik az első balkáni háború kitörése előtt pár nappal Törökországba. Élményeit, beszámolóit aztán hazatérését követően „A török harctérről – haditudósítások, élmények” címmel könyv formájában is megírja. Tény, hogy a mű nem egy klasszikus útleírás, de mégis azt gondolom, hogy helye van az ELBIDA projektben, hiszen Simon Vilmos riportjait olvasva gyakorlatilag beutazzuk a háborús Törökországot egy olyan időszakban, amikor kevesen jártak a vidéken. A könyv egyetlen kiadásban jelent meg 1913-ban Budapesten a Légrády Testvérek gondozásában. A 158 oldalas könyvben számos fotó található.

A ritka kötet fényképpel illusztrált borítója 


A szerző a búr háború idején
Simon Vilmos író és újságíró, 1876. március 8.-án született Klopotiván, Erdélyben. A gyermekkoráról gyakorlatilag nem rendelkezünk információval. Neve elsőként az 1899-1900-as angol-búr háború kapcsán kerül elő, ahol önkéntesként harcolt a búrok oldalán. A függetlenségi háború kitörése előtt a 38. gyalogezred tisztje volt, majd a háború kitörését követően előbb egy németekből álló önkéntes csapatnál lesz segédtiszt, majd később a csapat parancsnoka. Részt vett a natáli és transvaali nevezetesebb ütközetekben, majd a Helpmavaar szorosnál vívott csatában súlyosan megsérül, így haza kell térnie Budapestre. Ahogy felépült sérüléséből újságíróként kezd dolgozni. Több lap riportere, majd külpolitikai munkatársa, végül a Budapesti Hírlap külső munkatársa lesz. 1910-ben a Pesti Hírlaphoz szegődik, ahol külpolitikai rovatvezetőként egészen a haláláig dolgozik. Haditudósítóként részt vesz az első és a második balkáni háborúban, valamint az I. világháborúban is. A Tanácsköztársaság bukását követően Bécsbe menekül. Bécsi tartózkodása során osztrák államférfiakkal és az internált kommunista népbiztosokkal több interjút is készít. Cikkei, írásai több újságban jelentek meg, élete során pedig három könyvét adják ki. Kettő a búr háborúról és egy a balkáni háború során szerzett élményeiről. 1935. november 12.-én, 59 éves korában, Budapesten halt meg.
  
Részlet a könyvből:

„1912-ben október eleje volt az a kritikus időpont, amikor Constanzában, e kies romániai tengeri fürdő partján, hirtelen megjelentek emberek, akikről látszott, hogy különböző nemzetek fiai, de akik egy és ugyanazon módszer szerint sürögtek-forogtak a városka utcáin. Constanzában már régen túl voltak a szezonon, a Fekete-tengeren hideg, fagyos szél süvített végig és így érthető volt, ha a parti halászok csodálkozva bámulták az idegeneket, akik úgy járnak-kelnek, mint akik teljesen otthon érzik magukat. A derék halászok talán nem is tudták, hogy mi készül odaát a tenger másik szélén, ahol a török kollégáik már bevonták hálójukat az örökké mosolygó Boszporusz partján.

Sátortábor Csataldzsa előtt

Menekülő lakosság
Constanza volt a haditudósítók gyülekezőhelye, innen keltek át a Fekete-tengeren, a kalifa birodalmába, ahol akkor már fegyverzörejtől visszhangzottak a tráciai mezőségek.

Egy elkésett menekülő

Sebesülteket szállító ökrös kocsik
Október 4-én keltem útra én is, négy nappal a balkáni államok általános mozgósítása után. Harmadikán délután nyugodtan ültem le íróasztalomhoz a szerkesztőségben amikor behívott főszerkesztőm: dr Légrády Imre. Néhány szóval tudtomra adta, hogy haditudósítónak szemelt ki, mégpedig a török harctérre.

Visszavonuló csapatok átkelése az ősrégi tráciai kőhídon

A haditudósítók visszatérése a lüleburgaszi csatából
Miután a balkáni államok már benne voltak a mozgósításban és Szófiából azzal fenyegették a törököket, hogy az ellenségeskedést néhány nap mulva megkezdik, az én utam is nagyon sürgős volt. Annyi időm sem maradt, hogy felszerelésemet Budapesten vásároljam be, mert már másnap délben utaznom kellett, különben lekéstem volna az összeköttetést a Constanzai hajóval.

Principessa Maria 

Lőállás
Talán az egyedüli haditudósító voltam, aki úgy utazott el, mintha látogatóba menne a szomszédba. Az igazság kedvéért mégis meg kell említenem, hogy egy felszerelési cikket hazulról vittem magammal: a szerkesztőségi bőrkabátot. Eredetileg gazdánk vadászkabátja volt, de aztán ledegradálták riporterkabáttá. Télviz idején, ha valamelyik kollégám riportra indult, akkor mindig rendelkezésére állt a bőrkabát, amely lassanként bejárta az egész országot és különösen Horvátországban ismerték általánosan, abban az időben, amikor a Pesti Hírlap szembeszállt a horvát korrupcióval.

Haditudósítók tábora a konstantinápolyi főhadiszálláson

Büszke katonák a győzelem után
A balkáni háború alatt aztán a bőrkabát ismét avanzsált. Harctéri kabát lett és ott volt Kirkkilise körül, Lüle-Burgasnál, babaeszkinél, Karastiránnál, Csorlun, Cserkeszköiben és Csataldzsánál. Ezzel a bőrkabáttal, mint harci felszereléssel indultam tehát útnak október 4-én délben. A vasúti összeköttetés Konstantinápolylyal már megszakadt és így én is, mint a többi kollégám, Constanzán át utaztam a török fővárosba. Hideg, esős idő volt, egész Románia víz alatt állt. Bukarestben már némi előjelét láttam a háborús mozgolódásnak. Több mint kétszáz törökigyekezett vissza hazájába, mind Bulgáriából menekült, a bolgár nép harci fanatizmusa elől. Magában a román fővárosban elég nyugodtak voltak a kedélyek, az emberek mohón olvasták ugyan a napilapok jelentéseit a legújabb bonyodalmakról, de nem azzal az izgalommal, amelyből arra lehetett volna következtetni, hogy Románia is készül aktiv részt venni az eseményekben. Bukarestben különben alig látott az ember katonát, mind ott voltak a nagy hadgyakorlatokon, Plojesti körül.

Rövid de véres háború volt

Egy hadifogoly vizet iszik
Constanza azonban már határozottan a háború hatása alatt állt. Törökország már csak ennek a kikötővárosnak az útján állt összekötetésben Európával. A „Principessa Mária”, amely ott tartózkodásom idején soron volt a konstantinápolyi útra, nem tudta elhelyezni a sok podgyászt és utast, aki mind Törökországba utazott. Az első osztályú fülkékben három embert szállásoltak el kettő helyett, ezenkívül a szalont és a dohányzót is átalakították hálószobává. A fedélzeten természetesen már nem lehetett elhelyezni utasokat, mert az orkánszerű hideg szél majd leseperte az embert. Azt hiszem, hogy azok, akik október 6-án a „Principessa Máriá”-val Konstantinápolyba utaztak, nem fogják egyhamar elfelejteni azt az éjszakát. A kis román hajó valósággal boszorkánytáncot járt a Fekete-tenger felkorbácsolt habjain és voltak percek, amikor az ember azt hitte, hogy hajóstól, mindenestől már a mélységbe zuhan. Egyik hullám a másikra dobta a „Principessa Máriá”-t és oldalbordái rémesen recsegtek a nagy víznyomástól. Az emberek fekve maradtak az egész úton, mert senki sem volt képes megállni a lábán. Délelőtt tíz óratájt aztán hirtelen elhallgatott a tenger rémes moraja és a „Principessa Mária” is nyugodtan kezdett előre haladni.

Bulgár katonák kelnek át a Maritsa folyón

Seidler állomás a lüleburgaszi pánik napján
- Kavak, - hallatszott minden oldalról az örömkiálltás.

Hajónk csakugyan beevezett már a Boszporusba és jobbról, a magaslatok tetején szembetűnt Kavák, az első város a Boszporus bejáratánál. A „Principessa Máriá”-n aztán gyorsan kezdett visszatérni a rendes hajóélet. Az utasok kiszállingóztak fülkéikből és a hajó szalonjában gyorsan reggelihez terítettek. Általános feltűnést keltett, hogy a reggelihez az utasok egy része fényes egyenruhában jelent meg. Ekkor láttuk csak, hogy utazótársaink közül nagyon sokan török tisztek, akik Kavaknál már hazai földön voltak és siettek egyszerű polgári ruhájukat felcserélni ezredeik egyenruhájával. Aki jobban megfigyelte a „Principessa Mária” utasait, annak okvetlenül tapasztalnia kellett, hogy Kavaknál egészen más emberek voltak, mint Constanzában. A tisztek pengő sarkantyúval, harcias magatartással jártak a fedélzeten, mint akik érezték, hogy minden idegen szeme ezen a hajón rájuk tapad és leolvasni akarja arcukról a török hadsereg szellemét, a háború előestéjén. Sokan az idegenek közül szintén harcias ruhában jártak-keltek, amolyan katonás polgári ruhában. Ezek a haditudósítok voltak. Szóval miközben a „Principessa Mária” lassú méltósággal haladt előre a Boszporus gyönyörű villái között, az embernek bő alkalma nyílt megfigyeléseket tenni a különböző embercsoportok között, akiket más-más cél vitt a török fővárosba. Csak Konstantinápoly külső képét nem tudták megváltoztatni a háborús események. Az óriási város a „Principessa Mária” fedélzetéről nézve békésen nyúlt végig a Boszporus partjáról a Márvány-tengerre és karcsú minarettjei épp úgy sütkéreztek a pompás napsugarakban, mint máskor a béke napjaiban.”

Haditudósítók elutazása Konstantinápolyból

Ebéd a táborban
A Balkán-háború(k)hoz vezető út is egy háborúval kezdődött. Az 1911-es olasz-török háborúból vesztesen került ki Törökország, melynek eredményeként jelentősen meggyengült a térségben a pozíciója. Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró ezt kihasználva több politikai és katonai egyezményt kötött, melynek köszönhetően létrejött a Balkán-szövetség. Bár az európai nagyhatalmak igyekeztek megakadályozni, hogy a Balkán-szövetség háborút robbantson ki az Oszmán Birodalommal szemben, a diplomáciai kísérleteik sorra kudarcot vallottak. 1912 szeptemberében a balkáni államok és az Oszmán Birodalom egyaránt mozgósította a seregeit. Október 8-án elsőként Montenegró üzent hadat az Oszmán Birodalomnak, amelyhez aztán október 17-én a szövetség másik három országa, Bulgária, Szerbia és Görögország is csatlakozott. A bolgárok Trákiát rohanták le, s ezzel elvágták Konstantinápolyt a birodalom európai területeitől. A szerbek és a montenegróiak a Szandzsák, Észak-Albánia és Észak-Macedónia ellen intéztek támadásokat, míg a görög csapatok Dél-Macedónia és Epirusz ellen vonultak. A Balkán-szövetség körülbelül 450 ezres hadseregével szemben a nehézségekkel küszködő, összességében 350 ezer főt kitevő oszmán hadsereg állt. A sereg főparancsnoka, Nazım pasa a szerbek elleni hadi sikert igyekezett kiharcolni, Zekki pasa embereivel a Vardar-völgyet védelmezte, míg Ali Riza pasa a görög előrenyomulást igyekezett megakadályozni. A trákiai fronton 130 ezer emberével Abdullah pasa állt szemben a bolgár túlerővel.

Vaszfi őrnagy sátra, ahol a tudósításokat cenzúrázták

A haditudósítók csorlui tábora
A harcok megkezdését követően a török hadsereg több vereséget is elszenvedett és december elejére jelentősen visszaszorították őket. December 3-án az Oszmán Birodalom és Bulgária, majd rajta keresztül a teljes Balkán-szövetség két hónapos fegyverszünetet kötött. A béke előkészítése érdekében Londonban, december 17-én asztalhoz ültek a nagyhatalmak és a hadban álló felek képviselői. A fegyverszünetet bár első körben meghosszabbították, a törökök eközben mégis felrúgták az egyezséget. A február 9-én puccsal hatalmat szerző Enver pasa parancsára újraindultak a harcok. A harcok ellenére a háttérben tovább folytak az egyeztetések, amelynek eredményeként 1913. május 30.-án végül aláírták a felek a londoni egyezményt, amely lezárta az első Balkán háborút. A londoni egyezmény rendelkezéseivel azonban elégedetlenek voltak az első Balkán-háborúból győztesen kikerült szövetségesek. A feszültség eredményeként a bolgárok 1913. június 29-én váratlanul megtámadták a makedóniai szerb és görög hadállásokat, így kitört a második Balkán-háború. A rövid ideig tartó fegyveres területi vita, végül 1913. augusztus 10.-én az egész Balkán-háborút lezáró bukaresti egyezménnyel zárult. A bolgárok agressziója és veresége eredményeként, Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területeinek a java részét.

Akiknek sátrát elragadta az orkán

A haditudósítók csorlui szállása
Simon Vilmos a háború kitörésekor érkezik az országba és kezdi meg munkáját haditudósítóként. Érdekes azonban, hogy könyvében a történéseket csupán 1912. november 7-ig kísérheti az olvasó, holott ismereteim szerint Simon egészen a második Balkán-háború lezárásáig az országban maradt. A könyv éppen ezért kicsit kurtán-furcsán ér véget, és ezt azért is bántam, mert amit és ahogy előtte írt a szerző azt jó volt olvasni. A kötet, ahogy említettem nem egy klasszikus útleírás, sokkal inkább egy háborús útinapló, amelyben Simon Vilmos saját haditudósítói élményeit, kalandjait és észrevételeit meséli el. A csaták közvetlen közelébe bár sohasem jut, ahogy a kor haditudósítóinak jelentős része sem, mégis izgalmas és feszültséggel teli a kötet. A szerző a török sereget követve utazza be az ország egy részét. A könyvben az út során szerzett benyomásait és az ott látottakat írja le, meglehetősen élvezetes stílusban. A ritka kötet egy olyan háborúról mesél, amelyről kevés mű született, így kifejezetten izgalmas olvasmány a téma iránt érdeklődőknek. Összességében tehát egy kitűnő munka Simon Vilmos könyve, azonban nagyon nehezen beszerezhető a kötet, mely így sajnos csak kevesekhez juthat el. Ez esetben letöltési lehetőség sincs, hiszen egyetlen elektronikus könyvtárban sem fellelhető a kötet. Aki azonban mégis be tudja szerezni a könyvet, az vigyázzon rá, de olvassa bátran, mert egy különleges és olvasmányos mű, Simon Vilmos „A török harctérről – haditudósítások, élmények” című könyve.

Haditudósítók pihenője a lüleburgaszi csata hátterében

Karastirán romjai a lüleburgaszi csata után
A szerzőtől még nem búcsúzunk, hiszen Simon Vilmosnak van még a blog szempontjából érdekes műve, de valójában a térségtől és a háborútól sem köszönünk el, csupán egyet ugrunk a háborúk sorában. A következő bejegyzésben egy világháborús törökországi kalandokat bemutató könyvvel és a szerzőjével folytatjuk az ELBIDA projektet. 





2019. március 3., vasárnap

Utazás a Keleten

3 éves az ELBIDA projekt. Az évforduló alkalmából mindenképpen egy kiemelkedő munkát szerettem volna bemutatni, pláne azok után, hogy az előző bejegyzésben Szőgyi Gusztáv műve nagyon alacsonyra vitte az olvasmányélmény szintet. Rudolf trónörökös általam régóta vadászott első magyarul megjelent úti beszámolója azt gondolom éppen megfelelő az évforduló alkalmából. Minden tekintetben fantasztikus kötet, mely a gyűjteményem egyik igazi ékköve.





Hideg, igazi téli nap volt 1881 februárjában, amikor vonatra szállt Bécsben egy nyolcfős csapat és Trieszt felé vette az irányt. A csapat egyik tagja Rudolf Ferenc Károly József osztrák főherceg, magyar és cseh királyi herceg, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse volt. 1881. február 9-én vette kezdetét Rudolf trónörökös keleti utazása, amely történéseiről aztán két évvel később jelent meg „Utazás a Keleten” című fantasztikus műve, Brankovics György fordításában. A ritka kötetre régóta fájt már a fogam, hiszen a szerző korábban bemutatott „Tizenöt nap a Dunán” című ugyancsak ritka könyve is különleges olvasmányélményként él bennem. A vadászkalandokkal ez esetben is bőven fűszerezett útleírás 1883-ban jelent meg Budapesten, a Lampel Róbert féle könyvkereskedés gondozásában. A két kötetes mű összesen 460 oldal. A magyar nyelvű kiadásban csak néhány szövegközi, díszítő illusztráció található, ugyanakkor a két évvel később Bécsben megjelent német nyelvű kiadásban számos, fantasztikus kép található, mely az útitárs Franz Pausingernek köszönhető. A blog bejegyzésben illusztrációként az 1885-ös bécsi kiadás képeit használom. Rudolf trónörökös életéről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Tizenöt nap a Dunán” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.


A német nyelvű Bécsben megjelent mű
Extrém ritka kötésváltozat a magyar kiadásból

A díszes kötésváltozatú magyar kiadás

Részlet a könyvből:

„A sátrak csinos szövetekből s kényelmesen rendeztettek be; két-két ur lakott együtt mindegyikben s a szellős otthon, ágyakkal s még asztalokkal is kedveskedett. Nyilt tűzön jó ételeket készíteni s a sátrakat gyorsan és kényelmesen felépíteni, azt egyedül csak a keletiek értik, utazzék tehát a ki teheti, e pompás emberekhez.




Ebéd után dohányoztunk, csevegtünk, s a jövő napra terveket csináltunk; 10 óra felé csend uralkodott a sátortáborban, kisérteties fehér köpenyegeikbe burkoltan, a szabad ég alatt, az arabok is feküdtek már a homokban.




Az éj korántsem mult el oly simán, mint azt, a gyönyör est után, reméltük. Erős szélvihar támadt s egy kissé nagyon is durván fütyült sátraink között. Hassán, a tolmács, egyik sátortól a másikhoz csúszott s a karókat mélyebbre verte a földbe.




Nagybátyám s az én sátramnak, mi ketten együtt alvánk, egyik oldalfalát szakította el a forgószél, s igy a hűvös léghuzam által felébresztetvén álmainkból, a ránk mosolygó csillagos eget elég alkalmunk volt megbámulni.




Szerencsére a kár csakhamar helyreüttetett s reggel felé elveszté a vihar erejét.




Igen korán, még napkelte előtt reggeliztünk ; a sziget partjain akartunk elszéledni, hogy a vízi madarak húzását megfigyelhessük s lesre kedvez helyet keressünk.




Alig hagytuk el sátrainkat, már is temérdek kormoránt, kócsagot, külömböző kacsákat és gödényt láttunk húzni; az utóbbiak nagyon nevetséges tünemények; hosszú csőrük furán fityeg alá s az otromba nagy testet, látszólag, még a megmérhetlen szárnyak is csak nagy nehezen tudják a levegőben fenntartani, dacára annak azonban jó és kitartó repülők. A nagyherceg és én, a sátraktól nem messze, a lapos partra mentünk s ott, a mennyire lehetett, a fűzfalombok között rejtettük el magunkat.




Mindenféle szárnyas vonult el felettünk; néhányat el is ejtettünk ; a húzás nem veszett kárba, s felette rövid ideig kellett az egyik lövéstől a másikig várakozni; jégmadarunk megnagyobbított de megrosszabbított kiadásából: a szürke halászból is ejtettünk egynéhány példányt, a gödény azonban — sajnos — nem jött lőtávlatunkba.




Minden oldalról hallatszott a fegyverropogás s jó zsákmányt remélhettünk; első nap nagyon bizalmasak még az idegenhez az állatok; két nap múlva kipusztítottuk már az állandó vadat a szigeten s a húzó madarak nagy körben kerülték ki a veszedelmes sziklát.




Egy óra múlva vége volt a reggeli húzásnak s a sátrakhoz visszatértünk; közvetlen közel lőttem le néhány perc alatt két halászsast, a melyek fejem fölött húztak.




Az urak egymásután érkeztek zsákmányaikkal haza; legjobban járt Pausinger; közel a sátrakhoz egy jelentéktelen bokor mögé rejtőzött s rövid idő múlva egészen alacsonyan egy gödény repült feléje, melyet fegyverbiró művészünk egy lövése szerencsésen leterített.




Mielőtt a nap további vadászati élményeit ecsetelném, a sziget leirását kell előre bocsátanom.



A keleti és a délkeleti partnak egy része lapos és bokros, minden egyéb része meredeken es törmelékes sziklafal: a szigetnek csak legéjszakibb pontján van egy kis hely a hol a part sekélyes s kicsiben lagunaszerű, posványos.




A part és a sziklakúp között sík tér terül el, amely 300 lépésnél egyetlen ponton sem szélesebb s finom homokkal fedett.




A sziget éjszaki oldalán e síkságot a sziklakúpról elvált s legördült nagyobb kövek s kőtuskók borítják. Azt a néhány parti bokrot kivéve, mindenütt kopár, a legvéznább fű sem tenyész sehol. A tó folytonosan alámossa az omladékony partokat, s nem sokára csak a rendületlen sziklakúpból fog a sziget állani.




Rövid idő mulva ismét elhagytuk, nagybátyám és Taxis herceg, Saurma báró és én, sátorhelyünket. Szándékunk az volt hogy egy pontról két csoportban, mindegyik néhány borzebbel kiindulva, a hegykúpot átkutatjuk s egymás felé vadászva, az éjszaki oldalon ismét összetalálkozunk.




Az első sziklatuskók közül két triel repült fel, melyek közül egyet lelőttem. A sziklák között szabadon bocsátott ebeket a derék Osman vezette. Ekkor egy érdekes, de igen fáradságos vadászat vette kezdetét: a sziklalapokon s a kőtuskókon át kellett ugrálnunk, hogy az ebeket követhessük. A hegyképződés felette csodás: a leghihetetlenebb alakú kövekre talál itt az ember, nagy gombához hasonlít a legtöbb; alól minden üres s folyosókkal keresztezett; a repedéseken s gyakran széles hasadékokon keresztül, melyeket át kellett ugrani, lehetett csak a sötét folyosókba belátni, melyekben a borzebek, időről-időre elbújva, vadásztak.




E sziklarepedések egyike előtt csaholni kezdtek az ebek s a kövek kőzött szimatolva tűntek el. Néhány másodperc múlva egy hiúz ív alakú ugrásokkal hagyta el rejthelyét.




Oly sziklapárkányon állottam, a mely alatt ugrást kellett váltania.




Első lövésemre a tüzelés alatt összerogyott, de ismét összeszedte magát s a o-serétnek csak a második töltése teríté le teljesen.




Kiválóan hatalmas, szürke színű állat volt, fülein szörcsomókkal, valóságos afrikai sivatag-hiúz, európai rokonánál nagyobb és erősebb.




A nagyherceg ezalatt a hegy ellenkező oldalát kutatta át az ebekkel. Kétszer látott hiúzt, de mindig oly rövid pillanatra, hogy lövésről szó sem lehetett. Az előre megállapított ponton összejöttünk s azután együttesen, az összes kutyákkal kutattunk. Csakhamar felhangzott a borzebek vidám csaholása: utánok siettünk tehát, nagybátyám azonban, a kin most a lövés sora volt, nem követett a sziklákon elég gyorsan, s igy a hiúz minden baj nélkül hagyta el rejthelyét, hogy a kövek között ismét eltünjék. Az ebek, a mennyire a lejts sziklákon rövid lábaik engedték, gyorsan követték a nyomot. Néhány perc múlva megállító csaholást adtak az ebek egy verem szájánál, a mely egy óriás sziklatuskó alatt vezetett; a szikla túlsó oldalán a verem tág kijárata volt látható.




Rövid felszólításra több borzeb az üregbe hatolt. A hiúz, ugy látszék, zsákutcába szorult, mert erős küzdelem fejlődött ki. A megvert ebek panaszhangjai, a bátran küzdök víg csaholásával s a hiúz vad morgásával vegyültek össze. Majdnem egy óráig állottunk a verem mellett s a helyzet nem változott; az ebek kicsalása volt most főfeladatunk , hogy a hiúznak alkalmat adjunk a megugrásra.




Végre porosan és a küzdelemtől fáradtan egymás után jelentek meg az ebek, kettő azonban sehogy sem akarta elhagyni a vermet.




Egyszerre egy sziklahasadékot fedeztünk fel, a melyből legjobban hallatszott ki a kutyák hangja: a hasadékot a lehetőség szerint megnagyobbítottuk s én egy póznával vizsgálván meg a verem bensejét, rögtön egy puha tárgyra akadtam. Midőn a póznát felhúztam, szürke hiúzszőr függött azon. Óvatosan betekintve, megpillantottuk a hiúz szemének zöld fényét. Az állatra ütögettem most a póznával, a mint csak lehetett s néhány perc múlva éreztem, hogy a puha test eltünt. A föld alatti vadászat, a menekvő hiúz és az ebek zörömbölése hallatszott csakhamar.




Néhány másodperc múlva hosszú ugrásokban jelent meg a szürke legény a nyilás előtt, a hol a nagyherceg állott.




Egy jól irányzott lövés fogadta őt; félig gurulva, félig mászva, egy nagy kő alatti rejtekhelyhez vonszolta magát a súlyosan megsebesült állat. Szerencsére a derék ebek hátsó talpainál fogták a hiúzt s igy sikerült Taxis hercegnek, a szikla alá mászva, szarvas-gyilokkal keresztül döfni az állatot. Szép, de kisebb példány, nőstény, s korántsem oly nagy és hatalmas, mint az általam elejtett hím, feküdt előttünk.




Ez eredmény után felhagytunk a további kutatással s a fáradt, többé-kevésbé megsebzett ebekkel sátrainkhoz tértünk.




Az idő a délelőtti órákban megromlott. Világosszürke felhők fedték az égboltozatot s néhányszor finom eső permetezett, a mi itt a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az éjszaki vihar ismét fokozódott s az elmúlt nap pörzsöl melegét, a gyors változás folytán még érzékenyebb hűvösség váltá fel. A tó hullámai magasra csapkodtak s a halászok kijelenték, miszerint ily körülmények között, a sziget elhagyása, a lehetetlenségek közé tartozik.




A világtól tehát Robinson módjára el valánk e kis szigeten zárva.”




Rudolf trónörökös kíséretében a keleti vadászexpedíción részt vett még Rudolf nagybátyja a toszkánai nagyherceg, gróf Waldburg tábornok, az udvari plébános Mayer apát, Eschenbacher őrnagy, Hoyos József gróf és a híres állatfestő és grafikus Franz Pausinger. Bécstől az Adriai tengerig tartó szakaszon útitárs volt még Wilczek János gróf (Ausztria egyik leggazdagabb embere, az északi sarki expedíciók buzgó pártolója, Rudolf meghitt barátja) azonban ő más irányba, Olaszország felé folytatta saját útját. A hét fős kelet felé igyekvő csapat a Trieszt melletti Miramar kastély kikötőjéből indult, a Miramar nevű hajóval Egyiptom felé. Pár nappal az indulást követően Zákinthosz (Zante) szigetén egy kis pihenőt tartottak. Február 16-án indultak csak tovább és rá két napra érték el Alexandriát. 




Rövid tartózkodás után továbbutazott a társaság Kairóba, ahol volt alkalmuk a khedive vendégeként több piramist is megtekinteni. Kairóból vonattal a Nílus mentén körülbelül 100 kilométert délebbre mentek, ahol Saurma német konzul vendégeként Fajjúm (Fájum) tartományba vadásztak. A „fajumi zöld szigeten” töltött pár nap eredményeként, hiúzokat, farkasokat, nyulat, valamint közel 200 madarat, köztük gödényeket, sasokat, keselyűt és számos egyéb fajt zsákmányolt a vadásztársaság. Az utazás folytatásaként a khedive által rendelkezésükre bocsájtott „Feruz” nevű gőzössel indult a csapat a Níluson dél felé, egészen Asszuánig. Természetesen ez idő alatt is folyamatosan vadásztak. Az utazásuk legdélebbre eső állomása itt volt, majd innen több megállóval tértek vissza Kairóba. A könyv első fejezete ezen a ponton ér véget.




Kairóból egyből még nem utazott tovább a társaság, hanem számos kisebb kirándulást, utat indítottak a városból. Jártak Damiettában, eljutottak a Menza-leh tóhoz, Port-Saidba, Iszmáilijába és Szuezba. A kirándulásokat követően indult tovább a csapat a Szentföldre. Jaffába érkezésüket követően lóháton haladtak tovább Latrun érintésével egészen Jeruzsálemig. Innen aztán lóháton bejárták a vidéket. A Jordán folyó mentén és a Holt-tenger vidékén sokat vadásztak. Szentföldi kalandjaik utolsó hetébe a társaság néhány tagját, köztük Rudolf trónörököst is, lázas betegség döntötte le a lábáról. Haifába visszatérve végül április 13-án a Miramar fedélzetén vettek búcsút a "Kelettől". Április 17-én rövid, pár órás korfui pihenő után továbbindultak, majd 20-án értek Triesztbe, onnan pedig 21-én elindulva másnap tértek vissza Bécsbe.




A közel két és fél hónapos vadászexpedíció eredményeit a kötetben egy függelékben részletezi a szerző. Az út során 39 emlősállatot, köztük több hiénát, farkast, sakált, hiúzt, nyulat és vaddisznót ejtett el a társaság. A zsákmányul ejtett emlősök száma azonban eltörpül a madarakéhoz képest. Összesen 124 faj 1020 példányát sikerült puskavégre kapnia a vadászcsapatnak, köztük számos, ma már ritka ragadozó madarat is. A zsákmányjegyzék végén, hogy teljes legyen a kép, szerepel még egy 96 cm hosszú „varan-gyík” (vélhetően valami varánusz féle lehetett) , továbbá egy nagy kígyó és egy nagy fekete gyík is. A záró függelék második felében pedig madártani megfigyeléseit részletezi a szerző, mégpedig a zsákmányul ejtett és zsákmányul nem ejtett, de észlelt madarakat számba véve.



Rudolf trónörökös második az ELBIDA projektben bemutatott műve egészen kitűnő munka. Lebilincselő, olvasmányos, jó stílusban megírt útleírás, amely sokak számára lenne kedves olvasmány, amennyiben elérhető lenne. Az eredeti 1883-as mű, ritka és drága, az a kategória, amelyet nem lehet olcsón beszerezni, meg kell fizetni az árát, hiszen keresett műről van szó. Megjelent a mű reprint kiadásban is a német nyelvű műben látható illusztrációkkal feljavítva, de ez is nehezen és még mindig drágán érhető csak el. Akik azonban birtokolni nem, csak elolvasni szeretnék, azoknak szerencséjük van, hiszen az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából ingyenesen letölthető a különleges útleírás. Vadászoknak és útleírás rajongóknak kötelező kötet, de gyakorlatilag mindenkinek bátran ajánlom, hiszen minden szempontból magával ragadó könyv az „Utazás a Keleten”.