2019. március 10., vasárnap

A török harctérről – haditudósítások, élmények

Rudolf trónörökös fantasztikus keleti utazását követően, mostani bejegyzésemben egy rendhagyó úti beszámoló, akár úgy is mondhatom, hogy egy harctéri útinapló következik. A szerző Simon Vilmos, haditudósítóként érkezik az első balkáni háború kitörése előtt pár nappal Törökországba. Élményeit, beszámolóit aztán hazatérését követően „A török harctérről – haditudósítások, élmények” címmel könyv formájában is megírja. Tény, hogy a mű nem egy klasszikus útleírás, de mégis azt gondolom, hogy helye van az ELBIDA projektben, hiszen Simon Vilmos riportjait olvasva gyakorlatilag beutazzuk a háborús Törökországot egy olyan időszakban, amikor kevesen jártak a vidéken. A könyv egyetlen kiadásban jelent meg 1913-ban Budapesten a Légrády Testvérek gondozásában. A 158 oldalas könyvben számos fotó található.

A ritka kötet fényképpel illusztrált borítója 


A szerző a búr háború idején
Simon Vilmos író és újságíró, 1876. március 8.-án született Klopotiván, Erdélyben. A gyermekkoráról gyakorlatilag nem rendelkezünk információval. Neve elsőként az 1899-1900-as angol-búr háború kapcsán kerül elő, ahol önkéntesként harcolt a búrok oldalán. A függetlenségi háború kitörése előtt a 38. gyalogezred tisztje volt, majd a háború kitörését követően előbb egy németekből álló önkéntes csapatnál lesz segédtiszt, majd később a csapat parancsnoka. Részt vett a natáli és transvaali nevezetesebb ütközetekben, majd a Helpmavaar szorosnál vívott csatában súlyosan megsérül, így haza kell térnie Budapestre. Ahogy felépült sérüléséből újságíróként kezd dolgozni. Több lap riportere, majd külpolitikai munkatársa, végül a Budapesti Hírlap külső munkatársa lesz. 1910-ben a Pesti Hírlaphoz szegődik, ahol külpolitikai rovatvezetőként egészen a haláláig dolgozik. Haditudósítóként részt vesz az első és a második balkáni háborúban, valamint az I. világháborúban is. A Tanácsköztársaság bukását követően Bécsbe menekül. Bécsi tartózkodása során osztrák államférfiakkal és az internált kommunista népbiztosokkal több interjút is készít. Cikkei, írásai több újságban jelentek meg, élete során pedig három könyvét adják ki. Kettő a búr háborúról és egy a balkáni háború során szerzett élményeiről. 1935. november 12.-én, 59 éves korában, Budapesten halt meg.
  
Részlet a könyvből:

„1912-ben október eleje volt az a kritikus időpont, amikor Constanzában, e kies romániai tengeri fürdő partján, hirtelen megjelentek emberek, akikről látszott, hogy különböző nemzetek fiai, de akik egy és ugyanazon módszer szerint sürögtek-forogtak a városka utcáin. Constanzában már régen túl voltak a szezonon, a Fekete-tengeren hideg, fagyos szél süvített végig és így érthető volt, ha a parti halászok csodálkozva bámulták az idegeneket, akik úgy járnak-kelnek, mint akik teljesen otthon érzik magukat. A derék halászok talán nem is tudták, hogy mi készül odaát a tenger másik szélén, ahol a török kollégáik már bevonták hálójukat az örökké mosolygó Boszporusz partján.

Sátortábor Csataldzsa előtt

Menekülő lakosság
Constanza volt a haditudósítók gyülekezőhelye, innen keltek át a Fekete-tengeren, a kalifa birodalmába, ahol akkor már fegyverzörejtől visszhangzottak a tráciai mezőségek.

Egy elkésett menekülő

Sebesülteket szállító ökrös kocsik
Október 4-én keltem útra én is, négy nappal a balkáni államok általános mozgósítása után. Harmadikán délután nyugodtan ültem le íróasztalomhoz a szerkesztőségben amikor behívott főszerkesztőm: dr Légrády Imre. Néhány szóval tudtomra adta, hogy haditudósítónak szemelt ki, mégpedig a török harctérre.

Visszavonuló csapatok átkelése az ősrégi tráciai kőhídon

A haditudósítók visszatérése a lüleburgaszi csatából
Miután a balkáni államok már benne voltak a mozgósításban és Szófiából azzal fenyegették a törököket, hogy az ellenségeskedést néhány nap mulva megkezdik, az én utam is nagyon sürgős volt. Annyi időm sem maradt, hogy felszerelésemet Budapesten vásároljam be, mert már másnap délben utaznom kellett, különben lekéstem volna az összeköttetést a Constanzai hajóval.

Principessa Maria 

Lőállás
Talán az egyedüli haditudósító voltam, aki úgy utazott el, mintha látogatóba menne a szomszédba. Az igazság kedvéért mégis meg kell említenem, hogy egy felszerelési cikket hazulról vittem magammal: a szerkesztőségi bőrkabátot. Eredetileg gazdánk vadászkabátja volt, de aztán ledegradálták riporterkabáttá. Télviz idején, ha valamelyik kollégám riportra indult, akkor mindig rendelkezésére állt a bőrkabát, amely lassanként bejárta az egész országot és különösen Horvátországban ismerték általánosan, abban az időben, amikor a Pesti Hírlap szembeszállt a horvát korrupcióval.

Haditudósítók tábora a konstantinápolyi főhadiszálláson

Büszke katonák a győzelem után
A balkáni háború alatt aztán a bőrkabát ismét avanzsált. Harctéri kabát lett és ott volt Kirkkilise körül, Lüle-Burgasnál, babaeszkinél, Karastiránnál, Csorlun, Cserkeszköiben és Csataldzsánál. Ezzel a bőrkabáttal, mint harci felszereléssel indultam tehát útnak október 4-én délben. A vasúti összeköttetés Konstantinápolylyal már megszakadt és így én is, mint a többi kollégám, Constanzán át utaztam a török fővárosba. Hideg, esős idő volt, egész Románia víz alatt állt. Bukarestben már némi előjelét láttam a háborús mozgolódásnak. Több mint kétszáz törökigyekezett vissza hazájába, mind Bulgáriából menekült, a bolgár nép harci fanatizmusa elől. Magában a román fővárosban elég nyugodtak voltak a kedélyek, az emberek mohón olvasták ugyan a napilapok jelentéseit a legújabb bonyodalmakról, de nem azzal az izgalommal, amelyből arra lehetett volna következtetni, hogy Románia is készül aktiv részt venni az eseményekben. Bukarestben különben alig látott az ember katonát, mind ott voltak a nagy hadgyakorlatokon, Plojesti körül.

Rövid de véres háború volt

Egy hadifogoly vizet iszik
Constanza azonban már határozottan a háború hatása alatt állt. Törökország már csak ennek a kikötővárosnak az útján állt összekötetésben Európával. A „Principessa Mária”, amely ott tartózkodásom idején soron volt a konstantinápolyi útra, nem tudta elhelyezni a sok podgyászt és utast, aki mind Törökországba utazott. Az első osztályú fülkékben három embert szállásoltak el kettő helyett, ezenkívül a szalont és a dohányzót is átalakították hálószobává. A fedélzeten természetesen már nem lehetett elhelyezni utasokat, mert az orkánszerű hideg szél majd leseperte az embert. Azt hiszem, hogy azok, akik október 6-án a „Principessa Máriá”-val Konstantinápolyba utaztak, nem fogják egyhamar elfelejteni azt az éjszakát. A kis román hajó valósággal boszorkánytáncot járt a Fekete-tenger felkorbácsolt habjain és voltak percek, amikor az ember azt hitte, hogy hajóstól, mindenestől már a mélységbe zuhan. Egyik hullám a másikra dobta a „Principessa Máriá”-t és oldalbordái rémesen recsegtek a nagy víznyomástól. Az emberek fekve maradtak az egész úton, mert senki sem volt képes megállni a lábán. Délelőtt tíz óratájt aztán hirtelen elhallgatott a tenger rémes moraja és a „Principessa Mária” is nyugodtan kezdett előre haladni.

Bulgár katonák kelnek át a Maritsa folyón

Seidler állomás a lüleburgaszi pánik napján
- Kavak, - hallatszott minden oldalról az örömkiálltás.

Hajónk csakugyan beevezett már a Boszporusba és jobbról, a magaslatok tetején szembetűnt Kavák, az első város a Boszporus bejáratánál. A „Principessa Máriá”-n aztán gyorsan kezdett visszatérni a rendes hajóélet. Az utasok kiszállingóztak fülkéikből és a hajó szalonjában gyorsan reggelihez terítettek. Általános feltűnést keltett, hogy a reggelihez az utasok egy része fényes egyenruhában jelent meg. Ekkor láttuk csak, hogy utazótársaink közül nagyon sokan török tisztek, akik Kavaknál már hazai földön voltak és siettek egyszerű polgári ruhájukat felcserélni ezredeik egyenruhájával. Aki jobban megfigyelte a „Principessa Mária” utasait, annak okvetlenül tapasztalnia kellett, hogy Kavaknál egészen más emberek voltak, mint Constanzában. A tisztek pengő sarkantyúval, harcias magatartással jártak a fedélzeten, mint akik érezték, hogy minden idegen szeme ezen a hajón rájuk tapad és leolvasni akarja arcukról a török hadsereg szellemét, a háború előestéjén. Sokan az idegenek közül szintén harcias ruhában jártak-keltek, amolyan katonás polgári ruhában. Ezek a haditudósítok voltak. Szóval miközben a „Principessa Mária” lassú méltósággal haladt előre a Boszporus gyönyörű villái között, az embernek bő alkalma nyílt megfigyeléseket tenni a különböző embercsoportok között, akiket más-más cél vitt a török fővárosba. Csak Konstantinápoly külső képét nem tudták megváltoztatni a háborús események. Az óriási város a „Principessa Mária” fedélzetéről nézve békésen nyúlt végig a Boszporus partjáról a Márvány-tengerre és karcsú minarettjei épp úgy sütkéreztek a pompás napsugarakban, mint máskor a béke napjaiban.”

Haditudósítók elutazása Konstantinápolyból

Ebéd a táborban
A Balkán-háború(k)hoz vezető út is egy háborúval kezdődött. Az 1911-es olasz-török háborúból vesztesen került ki Törökország, melynek eredményeként jelentősen meggyengült a térségben a pozíciója. Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró ezt kihasználva több politikai és katonai egyezményt kötött, melynek köszönhetően létrejött a Balkán-szövetség. Bár az európai nagyhatalmak igyekeztek megakadályozni, hogy a Balkán-szövetség háborút robbantson ki az Oszmán Birodalommal szemben, a diplomáciai kísérleteik sorra kudarcot vallottak. 1912 szeptemberében a balkáni államok és az Oszmán Birodalom egyaránt mozgósította a seregeit. Október 8-án elsőként Montenegró üzent hadat az Oszmán Birodalomnak, amelyhez aztán október 17-én a szövetség másik három országa, Bulgária, Szerbia és Görögország is csatlakozott. A bolgárok Trákiát rohanták le, s ezzel elvágták Konstantinápolyt a birodalom európai területeitől. A szerbek és a montenegróiak a Szandzsák, Észak-Albánia és Észak-Macedónia ellen intéztek támadásokat, míg a görög csapatok Dél-Macedónia és Epirusz ellen vonultak. A Balkán-szövetség körülbelül 450 ezres hadseregével szemben a nehézségekkel küszködő, összességében 350 ezer főt kitevő oszmán hadsereg állt. A sereg főparancsnoka, Nazım pasa a szerbek elleni hadi sikert igyekezett kiharcolni, Zekki pasa embereivel a Vardar-völgyet védelmezte, míg Ali Riza pasa a görög előrenyomulást igyekezett megakadályozni. A trákiai fronton 130 ezer emberével Abdullah pasa állt szemben a bolgár túlerővel.

Vaszfi őrnagy sátra, ahol a tudósításokat cenzúrázták

A haditudósítók csorlui tábora
A harcok megkezdését követően a török hadsereg több vereséget is elszenvedett és december elejére jelentősen visszaszorították őket. December 3-án az Oszmán Birodalom és Bulgária, majd rajta keresztül a teljes Balkán-szövetség két hónapos fegyverszünetet kötött. A béke előkészítése érdekében Londonban, december 17-én asztalhoz ültek a nagyhatalmak és a hadban álló felek képviselői. A fegyverszünetet bár első körben meghosszabbították, a törökök eközben mégis felrúgták az egyezséget. A február 9-én puccsal hatalmat szerző Enver pasa parancsára újraindultak a harcok. A harcok ellenére a háttérben tovább folytak az egyeztetések, amelynek eredményeként 1913. május 30.-án végül aláírták a felek a londoni egyezményt, amely lezárta az első Balkán háborút. A londoni egyezmény rendelkezéseivel azonban elégedetlenek voltak az első Balkán-háborúból győztesen kikerült szövetségesek. A feszültség eredményeként a bolgárok 1913. június 29-én váratlanul megtámadták a makedóniai szerb és görög hadállásokat, így kitört a második Balkán-háború. A rövid ideig tartó fegyveres területi vita, végül 1913. augusztus 10.-én az egész Balkán-háborút lezáró bukaresti egyezménnyel zárult. A bolgárok agressziója és veresége eredményeként, Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területeinek a java részét.

Akiknek sátrát elragadta az orkán

A haditudósítók csorlui szállása
Simon Vilmos a háború kitörésekor érkezik az országba és kezdi meg munkáját haditudósítóként. Érdekes azonban, hogy könyvében a történéseket csupán 1912. november 7-ig kísérheti az olvasó, holott ismereteim szerint Simon egészen a második Balkán-háború lezárásáig az országban maradt. A könyv éppen ezért kicsit kurtán-furcsán ér véget, és ezt azért is bántam, mert amit és ahogy előtte írt a szerző azt jó volt olvasni. A kötet, ahogy említettem nem egy klasszikus útleírás, sokkal inkább egy háborús útinapló, amelyben Simon Vilmos saját haditudósítói élményeit, kalandjait és észrevételeit meséli el. A csaták közvetlen közelébe bár sohasem jut, ahogy a kor haditudósítóinak jelentős része sem, mégis izgalmas és feszültséggel teli a kötet. A szerző a török sereget követve utazza be az ország egy részét. A könyvben az út során szerzett benyomásait és az ott látottakat írja le, meglehetősen élvezetes stílusban. A ritka kötet egy olyan háborúról mesél, amelyről kevés mű született, így kifejezetten izgalmas olvasmány a téma iránt érdeklődőknek. Összességében tehát egy kitűnő munka Simon Vilmos könyve, azonban nagyon nehezen beszerezhető a kötet, mely így sajnos csak kevesekhez juthat el. Ez esetben letöltési lehetőség sincs, hiszen egyetlen elektronikus könyvtárban sem fellelhető a kötet. Aki azonban mégis be tudja szerezni a könyvet, az vigyázzon rá, de olvassa bátran, mert egy különleges és olvasmányos mű, Simon Vilmos „A török harctérről – haditudósítások, élmények” című könyve.

Haditudósítók pihenője a lüleburgaszi csata hátterében

Karastirán romjai a lüleburgaszi csata után
A szerzőtől még nem búcsúzunk, hiszen Simon Vilmosnak van még a blog szempontjából érdekes műve, de valójában a térségtől és a háborútól sem köszönünk el, csupán egyet ugrunk a háborúk sorában. A következő bejegyzésben egy világháborús törökországi kalandokat bemutató könyvvel és a szerzőjével folytatjuk az ELBIDA projektet. 





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése