2019. július 29., hétfő

Keleti utazás

Egyptom, Szentföld, India, Ceylon - Uti jegyzetek


Mocsáry Béláné Fáy Mária egy rendkívüli asszony volt. A szerző az ELBIDA projektben sem először szerepel, hiszen az „India és Ceylon – uti jegyzetek” című, 1899-ben megjelent munkáját mutattam be a blog második bejegyzésében, még valamikor 2016 tavaszán. Az első útleíró nőként nyilvántartott Mocsáry Béláné életében többször utazott és az olvasók szerencséjére több alkalommal be is számolt ezen útjairól. Most következő műve, a már bemutatott „India és Ceylon – uti jegyzetek” című művének egy második, lényegében kibővített kiadása, amelyben az indiai út mellett, megírja egyiptomi és szentföldi utazásának az élményeit is. A „Keleti utazás” című könyv, 1901-ben jelent meg Budapesten, az Athenaeum Társulat gondozásában. A 400 oldalas műben számos kép található. Mocsáry Béláné Fáy Máriáról ebben a bejegyzésben nem írok újra, mert az ELBIDA projektben az „India és Ceylon – uti jegyzetek” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.




Részlet a könyvből:

„Különösen kedves emlékű nekem a három hétig tartó nílusi utam Kairótól Assuán-Phyléig. A Nilus hosszú völgye oázis a sivatagban.

A karnaki nagytemplom oszlopos terme
A Nilus a sivatagon folyik és az abessyniai eső­zésektől a nyári négy hónapig tartó iszapos kiöntései határozzák meg annak partjain a termő talaj szé­lességét, mely helyenként fél mértföld vagy sokkal szélesebb is, néhol csak néhány lépés szélességű. Az apadás beálltával, novemberben kezdenek vetni, mely az ár teljes visszavonulásáig, azaz februárig tart — ezentúl, miután eső nem éri a gabonát és egyéb veteményeket, öntözéssel, a Nílusból kell fentartani — az aratás csakhamar bekövetkezik, de a gabona szeme szorult. A szárazságtól ekkor már a föld annyira összerepedezik, hogy kocsikerék azon nem járhat, azért sietni kell az összes termést tevé­ken, szamarakon biztos helyre, a sivatagra hordani a bekövetkező áradás elől.

Sphinx és a gizehi pyramisok
Márczius végén a Nilus vize már oly csekély, hogy nagyobb hajó azontúl már nem járhat rajta. Cook Tamás utazó-vállalatának a dahabiékkal együtt, több mint száz hajója jár a Níluson.

Arabs nő
Kairóból január 24-én Kasr-el-Niltől a »Ramses« nevű hajóval indultunk a három hétig tartó nílusi utunkra, melynek első osztálya hatvankét személyre volt berendezve, több vezető kíséretében. A nagyobb városokban az elindulás és megérkezés előtt fellobogózták a hajót különböző nemzetek zászlóival.

Ramses hajónk a Niluson
Étkezésünk kitűnő volt; jó halak, a vízi-vad, a szalonka, szárnyas, pulyka vagy bármily állat húsa hízottan és annak is csak a legválogatottabb darabjai jönnek az asztalra, mert ott minden állat jól élhet télen, a két láb magas esparsette-forma takarmányban (rétek ott nincsenek). Fagylalt, gyümölcs, sütemény, a mennyit akartunk.

Dum-pálma Felső-Egyptomban
A ki a Niluson Kairótól Assuánig egy ilyen hajóval ment, az tudja, hogy mi egy kellemes úszó-szálloda, hol mindenki otthonosan érzi magát s a szíves, jó útitársak között hányszor néztük imára kulcsolt kezekkel a csodálatos tüzes, csíkos égbolton a lenyugvó napot, a minőről azelőtt fogalmunk nem volt s ugyanakkor a mohamedán szolgák, hajónkon térdre borulva, mondják imájukat: nagy az Isten, nagy!

A libyai hegyek közt lévő király-sírok bejárata
Az étterem, az írószoba, a nyitott társalgó­ csarnokok a fedélzeten vannak és mindig ott szolgálták fel a jó török fekete kávét vagy a theát és estebéd után a fiatalság ott mulatott, tánczolt. Egy sötét este egy nádczukorgyár megtekintéséről lámpásokkal visszatérve, hajónk a partról nézve olyan volt a fényes villamvilágítással, mint egy tündérpalota a vizén. A mint felszálltunk rá, rögtön befüggönyözték oldalait a hűvös esti levegő ellen és hogy be ne lássanak a partról, mert hajónk éjjel nem ment csak nappal, s Kairót elhagyva? naponta kisebb-nagyobb kirándulást tettünk az érdemesebb látnivalókhoz.

A Theba melletti (közel negyedfélezer éves) királysírok
Egyptomban szent állat volt: az apis-bika, krokodil, kigyó, macska, ibis-madár, sakál, farkas stb., melyeket bebalzsamoztak és kőkoporsókba téve, sziklasírokba helyeztek el Első nap délután Memphisen át Sakarába szamaragoltunk Mariette házát és a Serapeumot megnézni, hol apis-bikák óriás sarkophagjait láttuk; továbbá Thi sírját. A szép pálma-erdőben Ramsesnek két óriás nagy szobra is fekszik. A sakarai lépcsőpyramisok és más régibbnél-régibb kisebb pyramisok láthatók a Nilus mentén.

Luxori obelisk
Másnap vezetőnk előre bocsánatot kért abenihaszani sovány és maliciosus szamarakért, melyen az ottani szikla-sírokhoz mentünk, ígérve, hogy másutt jobbakat kapunk, úgymint: az asziuti szent farkassírokhoz a hegyoldalban, a denderahi Hathor templomhoz, stb. Kenehben készítik a szivárgó vizes korsó­kat, melyekben a víz hűvös és ízletes. Né­ melykor két napig sem tettünk kirándulást s ilyenkor a hajón szó­ rakoztunk. Délutánonkint az egyhangú vidé­kek mellett a fedélzeten szundikálás közt pillantgattunk fel, nem látunk-e valami újat, érdekest — olykor csolnakon hoztak élelmi czikkeket, halakat, húst vagy zöldsé­get — utóbbit gyorsan eltakarították, mivel egyszer a gyenge sárgarépát és bananát időtöltésből kiszedegették a kosárból és megették.

Templom-pavillon vagy Fáraó ágya Phylaeben
Nagy kedvtelésünkre volt a hajóállomásokon, midőn induláskor egy darabka vízbedobott teasüteményért utánunk úsztak a vizet merítő felláh-k, sőt ezzel még a felnőtteket is messze csalogattuk a hajóink után.

Arab menyegző
Az egyptomi hegyek lejtőjén esőzések nem moshattak barázdákat, árkokat, ott a hegyek lépcső Az egyptomi hegyek lejtőjén esőzések nem moshattak barázdákat, árkokat, ott a hegyek lépcső befejezésekor abroszunk már is vonalnyi sárga kvarczporral volt borítva. Délután a vihar fokozódott, hajónk nem haladhatva, a parton, nyilt mezőn karót vertek a földbe és ahhoz kikötötték hajónkat. Ekkor oly sötét lett, hogy nem láttuk a folyót, sem az eget, melyen a fényesen sütő napot még sejteni sem lehetett a sűrű portól. Másnap ismét szép idő lett.

Kairói fullajtárok (seis)
A hajóállomásoknál várt bennünket a falu népe szamaraival és a község birájával; vezetőnk előre ment a kirándulásra alkalmatos állatokat kivá­logatni — a többit elküldte, a mi sok perpatvarral ment véghez, s miután korbácsával kellő rendet csinált, csengettek nekünk a kimenetelre.

Czukornádat áruló arab család Egyptomban
Társaságunk fátyolos, nagy szalmakalapokban, melynek széleit is le kellett kötni állunk alatt, hogy a szél el ne kapja, a kijáratnál már készen várt, s ekkor mindenki rohant a legjobb nyergű csacsira felkapaszkodni s versenyt nyargalni a kitűzött czél felé. Csapatunk ilyenkor a csacsik gazdáival és a bennünket kisérő csőcselékkel három-négyszáz személyre is ment. A kirándulások apró inczidenseihez nékünk is kellett járulni; például, egyszer én a csolnak helyett a Nílusba léptem, valamit magyarul mondva azon angolnak, a miért kezemet rosszul tartotta, húgom pedig az nap öreg, botlós szamarával együtt a Memnon-szobrok előtt tisztelgett a földön. Némely utas mindennap elesett szamarával. Útitársaink között igen magas korú és roskatag emberek is voltak, kik palankinon jöttek velünk a kirándulásokra.

Izraeliták siralomfala Jeruzsálemben
Egész napi kiránduláshoz a hajóasztal személyzete is velünk jött a lunche-ot felszolgálni, mely nagy ládákba csomagolva, tevék oldalaira volt kötve és kétoldalt fegyveres emberek kisérték.”

Via Dolorosa, Veronika házával
Mocsáry Béláné Fáy Máriát tartjuk az első magyar útleírónőnek, amely persze nem azt jelenti, hogy ő volt az első női útleírás szerzője is. Paget Jánosné Wesselényi Polixéna az első női szerző a műfajban, akinek „Olaszhoni és schweizi utazás” című 1842-ben megjelent művét már a blogban is bemutattam. Természetesen az 1842-es időszak után is fel-felbukkannak női szerzők tollából származó munkák, de vélhetően mégis azért Mocsáry Béláné Fáy Máriát tartjuk az első női útleírónak, mert sokat utazott és gyakorlatilag minden útjáról írt is valamit. Kettő önálló könyve jelent meg és emellett három további útleírása, korabeli periodikákban vagy különlenyomatokban. Érdekes kérdés persze, hogy amennyiben Wesselényi Polixéna megjelenteti utazása további történetét, akkor is ez lenne-e a helyzet. Tudom persze, hogy ez egy teoretikus kérdés, mivel Wesselényi kézirat formájában lévő további műve a tűz martaléka lett 1848-ban, így sokan még a valahai létezését is kétségbe vonják azoknak. Valójában azonban az „első” jelzőnek nincs minőségi tartalma ez esetben és sem Wesselényit, sem Mocsáryt nem emiatt szeretjük igazán, hanem azért mert jó és igazi olvasmányélményt adó könyveket írtak.

Delelési helyünk a Jordán folyó partján
Mocsáry Béláné Fáy Mária életében először 14 éves korában utazott. Apja, aki maga is szenvedélyes utazó volt, magával vitte Velencébe. Az út nagy hatást, mondhatni életre szóló hatást gyakorolt a fiatal Máriára. 17 évesen ment férjhez Mocsáry Béla földbirtokoshoz, akivel kapcsolatuk nem volt harmonikus. A férj 1890-ben bekövetkezett halála előtti években azonban sokat utaztak. Bejárták Svájcot, Franciaországot, Belgiumot, Angliát és Olaszországot. Fáy Mária férje elvesztése után a birtokainak jövedelmét utazásra fordította. Első önálló útja a Tátrába és Erdélybe vezette, de egyre inkább távolabbi úti célok jártak az eszében. 1893 januárjában húgával, Beniczky Margittal indul első hosszabb utazására. Az útvonal Egyiptom, a Szentföld, Szíria volt, majd Görögországon keresztül tértek vissza Magyarországra. A hazatérést követően nem sokkal, még abban az évben neki is vág következő útjának, ekkor már egyedül. Az úti cél India és Ceylon. A közel három hónapos utazást követően írja meg elsőként az „India és Ceylon – uti jegyzetek” című művét, amelyben pusztán az aktuális útra koncentrál. A könyv fogadtatása pozitív volt a megjelenést követően, így ezen felbuzdulva jelenteti meg a most bemutatott második könyvét, „Keleti utazás” címmel, melyben az indiai és ceyloni útját megelőző, egyiptomi és szentföldi utazását is bemutatja. Lényegében tehát az első művét bővíti ki, egyiptomi és szentföldi útjával, így a második könyvben mindkét utazása olvasható a szerzőnőnek.

Apostolok forrása a jerichoi úton
Mocsáry Béláné Fáy Mária második könyve is hozza az első műve olvasása során már megtapasztalt magas színvonalat. Kiváló és olvasmányos mű, igazi klasszikus útleírás, amely különlegességét tovább növeli az a női szemszög, ami miatt igazán szeretem a női útleírók műveit, és ami miatt több ponton eltér a kortárs férfi utazók műveitől e kötet is. A könyv az ajánlott kategóriát képviseli, azonban beszerzése nem egyszerű, hiszen nem mondható mindennapos kötetnek. Aki „csak” olvasni és nem birtokolni is szeretné a könyvet, annak lehetősége van elektronikus formában, ingyenesen letölteni a művet, a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából itt. Mocsáry Bélánénak bár klasszikus értelemben csupán ez a két könyve jelent meg, mégis találkozni fogunk vele még az ELBIDA projektben. 1896-ban Amerikába utazott, majd 1905-ben föld-körüli utazást tervezett, de a japán-orosz háború közbeszólt, így a földkerülés meghiúsult, de utazása során így is eljut egészen Mexikóig. Útjairól ez esetben is írt feljegyzéseket, szám szerint hármat, amelyek elsősorban periodikákban jelentek meg, de volt olyan, amelyből készült különlenyomat is. Az ELBIDA projektben, még az idei évben (talán az új weboldal létrejöttekor) elkezdem bemutatni a gyűjteményben található időszaki kiadványokban megjelenő egészen különleges útleírásokat is. Ezen a ponton Mocsáry Béláné Fáy Mária neve ismét elő fog kerülni, hisz mind az amerikai, mind a mexikói útjáról fantasztikus írásai jelentek meg. Mocsáry Béláné tehát hamarosan újra itt lesz az ELBIDA projektben.

Betlehemi gyümölcsárusnő
Az előző, a szerzőnőről szóló bejegyzésem a blog történetének második bejegyzése volt. Henry Morton Stanley aki a gyűjtőszenvedélyemet lángra lobbantotta, kapta meg a megtisztelő első bejegyzést, majd az követte Mocsáry Béláné. Szerettem volna, ha mielőbb női útleíró műve is megjelenik a blogban. Azóta eltelt több mint három év. Ez alatt az idő alatt sokat változott egy-egy bejegyzés is. Hosszabb és talán alaposabb lett, de mindenképpen más. Éppen ezért furcsa kicsit visszaolvasni a kezdeti szárnypróbálgatásokat. Akkoriban még sokkal kevesebb olyan archívumhoz fértem hozzá, ahol például a szerzők életére vonatkozó adatokat ma gyűjtöm. Így fordulhatott elő, hogy Mocsáry Béláné Fáy Mária halálának kapcsán azt írtam, ismeretlen. Ma már tudjuk, pontosabban sejtjük, hogy élete utolsó 10 évében Pomázon élt és vélhetően 1917. április 8-án hunyt el 72 éves korában az első magyar útleírónő.






2019. július 21., vasárnap

Egressy Gábor törökországi naplója

Valamikor idén tavasszal mutattam be Szöllősy Ferencz sok szempontból különleges művét, „Kossuth és a magyar emigratio török földön” címmel. A szerző jó viszonyt ápolt Kossuthtal és vele együtt menekült a világosi fegyverletétel után török földre. Kapcsolatuk azonban megromlott, útjuk elvált egymástól. Szöllősy műve csak halálát követően, 1870-ben jelenhetett meg, politikai okokból. Az emigráció történetét Szöllősyn kívül azonban mások is megörökítették, hiszen a Kossuthot Törökországba kísérők köre jelentős volt. A kísérők között volt Egressy Gábori is, a kor ismert színésze, aki naplójában részletesen mesél az utazásról, de emellett sok-sok izgalmas háttér információt is nyújt az emigráció során történ egyéb eseményekről. A szerző műve, „Egressy Gábor törökországi naplója” címmel jelent meg, amely eredeti kiadásban meglehetősen ritka műnek számít. A könyvet Kozma Vazul nyomdájában nyomtatták, majd 1851-ben adták ki Pesten. A 242 oldalas műben illusztráció nem található.

A ritka könyv címlapja

Egressy Gábor  
Egressy Gábor színész 1808. november 3-án született Sajólászlófalván. Születésekor Galambos Gábor néven látta meg a napvilágot. Apja Galambos Pál református lelkész, míg édesanyja Juhász Julianna volt. A miskolci református gimnáziumban végezet a tanulmányait, ahol már erősen benne volt a színészet iránti vágy. 1826-ban lép fel először Rosznyón a „Szent a törvény, szent az esküvés” című darabban, ahol Angelo a szolga szerepét játszotta. Szülei nem pártolták a szakmaválasztását, ezért háromszor is megszökött otthonról, hogy színészkedni tudjon. 1828-ban csatlakozik Miskolcon az erdélyi dalszíntársulathoz, amellyel Kassán  és Kolozsváron is fellép. 1826 és 1835 között vándortársulatokkal utazik és gyakorlatilag majd minden magyar városban fellép. Volt színlaposztó, súgó, világító, díszítő, festő, balett-táncos, énekes és színész is. Tartósan csak Kassán van jelen, ahol közel öt évig a báró Berzeviczy Vince és gróf Csáky Tódor színésztársulatában szerepel. 1831-ben elveszi Szentpétery Zsigmond húgát, Szentpétery Zsuzsika színésznőt. 1833-ban Kolozsvárra ment, ahol aztán részt vett a Bánk bán ősbemutatóján. 1835-ben, ahogy művének első soraiban is írja budapesti lakos lett és a budai Várszínházban meghívásra vállalt munkát. 1837-ben színészmesterséget tanul Bécsben, de csak rövid ideig, mert 1837 augusztusában már a Pesti Magyar Színház társulatának a tagja. Jó kapcsolatot tartott fenn Vörösmarty Mihállyal és 1844-ben barátságot kötött Petőfi Sándorral, akiről vélhetően ő készítette az egyetlen fotót.

Az egyetlen Petőfi fotó (vélhetően Egressy Gábor készítette)
Számos nagy szerepe volt, de művészi pályafutása során voltak hullámvölgyek is, amelyek elsősorban szeszélyes természetének voltak betudhatók. 1843-ban külföldre utazott és egy bő év alatt bejárta Münchent, Badent, Karlsruhét, Stuttgartot, Strassburgot és Párizst. 1848. március 15-én ő adja elő a Nemzeti Színházban a Nemzeti dalt. A szabadságharc kitörésekor nemzetőrnek állt, elkísérte Kossuthot a népfelkelést szervező toborzóútjára, majd két hónapig Szeged kormánybiztosa volt. 

Fotó Egressy Gáborról (1844)
Amikor az osztrák hadak előrenyomulása miatt megszűnt a szegedi kormánybiztosság akkor Miskolcra ment, ahol a saját maga által toborzott 500 főből álló csapat vezére lett. Kassa és Eperjes táján ezzel a csapatával csatázott, de megsebesült. Gyógyíttatása céljából Pestre utazott, ahol aztán rövidesen Ákos fia oldalán már önkéntesként vesz részt a budai vár ostrománál. Rövid időre ismét a Nemzeti Színház tagja, de az oroszok bevonulásakor Petőfivel együtt Erdélybe ment Bem táborába. A világosi fegyverletétel után halára ítélik, de Bemmel együtt sikeresen Törökországba menekül. Viddin, Sumla, Nikápoly és Konstantinápoly után 1850 szeptemberébe tér haza, de csak 1851-től alkalmazza ismét a Nemzeti Színház, mint operai és jelmezrendezőt. 1851. október 7-én végül amnesztiában részesül. A következő évek során a nemzeti színpadán kevés szerepet kapott, sőt volt, hogy törölték nevét a társulatból is. Éppen ezért vidéki vendégszerepléseket vállal, föllép Újlakon, Szigeten, Szatmáron, Nagykárolyban, Nagybányán, Debrecenben, Kolozsvárott és még számos helyen. 1855-ben aztán ismét szerződtette a Nemzeti Színház. 1863-ban a Kisfaludy társaság soraiba választják, 1865-ben pedig a Színitanoda tanára lesz. 1866. július 30-án a „Brankovics György” című darab közben a színpadon szélütés éri, majd pár órával később meghal. A korának egyik legműveltebb színészének tartott Egressy Gábornak életében összesen 358 szerepe volt.   
Részlet a könyvből:

„Hajnalban, a mint szemeinket felnyitók: a Bosforus tengerszorulat nyílásában találtuk magunkat. Ez ama keskeny csatornavölgy, mellyen át a Fekete és márványtengerek összefolynak. E keskeny csatornavölgy választja el Ázsiát Európától. Ennek partjain fekszik a világhirű Bizáncz, mellyet most a keresztény világ Konstantinápolynak, a török Sztambolnak, a bolgár, szerb és őrmény Czarigrádnak nevez.

Korabeli Konstantinápoly 
A Bosforus kapuját apró vármüvek védelmezik, mellyek szemközt feküsznek egymással a Bosforus partjain, ágyutelepekkel ellátva. A Bosforus nem egyéb, mint az Olymp és Haemos hegylánczok közötti mély és szük völgy, mellyet tenger borit. Mihelyt a nyílást elhagyók: a völgy kanyarodik, a látkör bezárul utánunk, s a Bosforus gyönyörü tavat képez, minden perczben változó tájképekkel. E csatorna legkisebb szélessége négyszer, a legnagyobb nyolczszor haladja meg a Dunáét. Egy órányira haladva befelé, a parthegyek kies vidékein mindkét felől kezdik mutatni magokat a nagy pashák gyönyörü villái, majd a szultán mulatókertei s vadászkastélyai.

Korabeli Konstantinápoly 
Az ember nem tudja, hová merre nézzen?... Itt, ott roppant fregátok, torony magosságu árboczaikkal. A parti paloták mind sürübben következnek jobb és balfelől. Most egy tágas öböl nyílik meg. Az europai oldalon, kies völgy kebelén tündéri város, ismeretlen növényzetü ligetek között. ‘Mi város ez?...’ kérdezem az egyik hajóstisztet? „Ez Bujuktere, legszélső külvárosa Konstantinápolynak.”

Korabeli Konstantinápoly 
A Bosforus ujra kanyarodik, s uj képeket mutat. Az ázsiai partok palotasorai, hegyek és erdők árnyaiban sötétlenek; az europai partok városai hajnalszinben ragyognak; s e bübájos árny és fény, egymás tárgyait kitüntetni versenygenek.

Viddin látképe 
Mindkét felől csodaszép városok nyulnak el keskenyen a partok hosszában, s a hegyek oldalain. A jobb felőliek egymásután következő külvárosai Sztambulnak, ugymint Bujuktere, Terapia, Bebek, Ortachia, Jenikő. A balfelöliek Szkutarihoz tartozó városrészek.

Orsova 
Gőzösünk már három óra óta halad Sztambul hosszában, a nélkül, hogy e városok egyetemének végét beláthatnók... Most megnyílik a látkör, s jobb felől látszanak Tophana, Péra, Galata városrészek egy csoportban; s ezeken tul egy különálló hegyen, a valódi Sztambul. Ennek átellenében Ázsiában, hasonló hegyen, Szkudari, mint Konstantinápoly kiegészitő része. Sztambul és Szkudari között, a tenger közepén Leander tornya, mint egy határpontjaul a Bosforusnak, melly itt ismét szétnyitja partjait, hogy a márvány tengert Sztambul és Szkudari falai alá bocsássa.

Korabeli Konstantinápoly 
Ég és tengerek, föld és emberek, természet és képzelet egyesülnek itt, hogy szépet teremtsenek, minő nem létezik több e sötét csillag felületén. Hegyek és völgyeken egymás felett függő, s magánálló paloták ezrei. Tova Sztambol magosságain a nagy méltóságu Sophia moshé, négy karcsu minarettel, s ezek mindenikén három gömbölyü erkélyjel. Amodább Mahmud Szultán imaháza, hat merészen sugár minarettel, s ezeken ismét hármas erkélyekkel. Kissé alantabb, gyönyörü kertek között a régi Szerájl-palota, vagy fényes kapu, tömérdek domboru s ónfedelü kúpjaival. Kertjei magas bástyafalakkal és csonka vártornyokkal keritvék. Még alantabb a szultáni özvegy háremnők palotái, mint megannyi török kolostorok. Tömérdek minarett mindenfelé. Itt lent a ázsiai parton Mahmud szultán, az europain Abdul Medsid tündér palotái arany kapuik, s gyönyörü kerteikkel.

Nikápoly 
A pérai magasokon, sötét cziprus erdők körében a külhatalmak követségi palotái, europai pompában. A legtávolabbi hegyormokon nagyszerü laktanyák, őrtornyok és vármüvek. A városrészek kebelében mind a két parton platán-, szil- és czipruserdők zöldszigetei. A galatai öbölben, s az Aranykürt nevü tengerágazat torkolatában, - mint egy uszó város, - több mint négyezer hajó, nemzeti lobogóival, minden részéből a világnak. Közöttük, de leginkább a Bosforus közepén, roppant hadi fregátok, vitorlások és gőzösök, 60-80 ágyuval. Számlálhatlan hosszukeskeny alaku csónak, tarka népével minden irányban czikázva. Közöttök a tenger habjain hintázó fejér madarak és bukfenczet hányó delfinek. Amott kint, a márványtenger síkjain, duzzadt vitorlák, mint apró fejér hójagok. Mindenfelé száguldó gőzösök. Fent az ég szine ázurkék, lent a tenger taváé smaragdzöld; a középen függő mesés városok fölött: hullámzó szivárványok délibábja; s az összes táj fölött keleti zománcz varázsa. Részegitő látvány, egészben és részeiben.

Viddin  
Ez a megtestesült költészet... Minő lehet ez a boldog emberek szemében!... Gőzösünk a galatai partoktól mint egy 500 lépésnyire horgonyt vetett. Mielőtt kiszállanánk: az angol püspök szobájába szólit. Arczán a jóság égi sugárival, s némi elfogultsággal kér: engedném meg neki, mint igaz kereszténynek és felebarátomnak, hogy velem vagyonát megoszthassa... s reszkető kézzel fogván meg kezemet: tőle nehány lonisdort elfogadnom kényszerit... Mélyen meg valék indulva, nem szólhaték. Kért egyszersmind, látogatnám meg őt Pérában, a hotel d’ Angleterre-ben, hová szállani fog. Névjegyét átadá, s elkérte az enyémet. Sztambulban csak két napot töltend, aztán utját Jeruzsálem felé folytatandja.”

Segesvár 1850 körül 
Egressy Gábor könyve több szempontból is izgalmas volt számomra. Az egyik ilyen Petőfi személye a műben. Igaz, hogy „csak” epizódszereplő a műben, de mégis rendkívül érdekes a szerző és Petőfi története. Egressy és Petőfi jóbarátok voltak. Barátságuk valamikor 1844-ben kezdődött és egészen Petőfi haláláig tartott. Vélhetően Egressy volt az egyetlen Petőfi Sándor alakjáról fennmaradt dagerrotípia fénykép készítője is. Egressy naplója érdekes adalék lehet a Petőfi halála során felmerült bizonytalanságok kapcsán is, de nevüket a „Nemzeti dal” vitában is egy lapon olvashatjuk.

A segesvári csata 
Gyermekként azt tanultam az iskolában, hogy 1848. március 15-én, Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta az általa írt Nemzeti dalt. Nem így volt, mint ahogy Dugovics Titusz sem létezett és valószínűleg Mátyás királyunk sem volt igazságos. Finom kifejezéssel élve, történelmi csúsztatásaink azért kerültek elő az Egressy könyvét bemutató bejegyzésben, mert a szerző neve is előkerült a „Nemzeti dal” ügy kapcsán. Miután kiderült, hogy Petőfi nem szavalt Nemzeti dalt a múzeum lépcsőjén, akkor több történész állt elő azzal a teóriával, hogy a lépcsőn szavaló ember valójában Egressy Gábor volt. Vélhetően ez is tévedés, és nagy valószínűséggel az igazság az, hogy senki nem szavalta a Nemzeti dalt a múzeum lépcsőén. Petőfi mondott beszédet akkor és ott, de a Nemzeti dal nem hangzott el, ugyanakkor a korabeli Vahot Imre szerkesztette Pesti Divatlap 1848. április 22-i számának mellékletében jelent meg egy olyan illusztráció, amin éppen a híres költő az említett helyszínen beszél. A mellékletben a Kálózdi János által megzenésített Nemzeti dal kottáját volt, címlapján a Petőfit ábrázoló képpel. Vélhetően ez indította el a legenda alakulását. Azonban sem Petőfi saját naplójában, sem más nem említ konkrét beszámolót a Nemzeti dal szavalásáról. Egressy Gábor neve akkor került elő, amikor Petőfi személyes szerepvállalása az eseményben már kétséges volt, de az esemény még úgy tűnt valóban megtörtént. Tény, hogy aznap Egressy is szavalta emberek előtt a Nemzeti dalt, de biztosan csak a Nemzeti Színházban. Semmi bizonyíték vagy tény nincs arra, hogy a múzeum lépcsőn is előadta volna. Jelenlegi álláspont tehát az, hogy Petőfi és Egressy is szavalt Nemzeti dalt 1848. március 15.-én, de a Nemzeti Múzeum lépcsőjén egyikük sem tett ilyet, mint ahogy vélhetően senki sem.

A tévedésre okot adó illusztráció 
Egressy művében az első pár „naplóbejegyzés” még az emigráció előtti időszakot mutatja be. 1849 júliusában, amikor már elindult a szerző, találkozik Berényben Petőfivel és családjával. A szerző csatlakozik Petőfiékhez, és közösen indulnak tovább Nagyvárad irányába. Petőfi a családját Tordán egy baráti családnál, biztonságban hagyja és már feleség és gyermek nélkül mennek a szerzővel tovább Marosvásárhely felé, ahol csatlakoznak Bem seregeihez. Egressy beszámolója szerint, Petőfi rajongott Bemért. A naplóban leírtak szerint Bem is kedvelte Petőfit, sőt talán még féltette is, így nem ragaszkodott ahhoz, hogy csatlakozzon hozzájuk, mikor Segesvárra indultak. Petőfi azonban hajthatatlan volt és velük ment. Egressy ekkor látta utoljára barátját. Bem sérülten érkezik vissza Marosvásárhelyre. Elmesélte, hogy még látták Petőfit, vászon kabátjában, gyalog, az országúton keresztül futni a kukoricaföldek felé, aztán végleg elvesztették a nyomát. Bauer százados beszámolója szerint, aki a csata során fogságba esett, majd onnan sikeresen megszökött, nem látta a foglyok között Petőfit, így alig maradt remény arra, hogy a költő túlélte a csatát. Egressy bízott benne, hogy esetleg Tordára a családjához menekült, de soha többé nem kapott hírt felőle.

Bem József  
Petőfi halála a mai napig tisztázatlan. A két létező verzió hívei még nem tudtak egyezségre jutni, hiszen egyik állításnak sincs 100%-os bizonyítéka. A klasszikus teória szerint Petőfi Segesvárnál elesett. Így tanultuk történelemből, és Egressy naplója is inkább ezt a verziót támasztja alá. A másik teória az, hogy Petőfi fogságba került és a távoli Oroszországban élte le élete hátralévő éveit, konkrétan a dél-szibériai Barguzinban ahol 45 éves korában halt meg, tüdőbajban. 1984-ben kelt életre a legenda, amikor Vaszil Vaszilovics Pahrija szovjet szerző cikke megjelenik a barguzini Petőfi legendáról. A Bajkál-tó közelében fekvő településen az a legenda élt, hogy lakott ott egy Alexander Petrovics nevű magyar egészen a haláláig. A cikkben még a sírról egy fotó is látható volt, amelyen a felirat szerint Petrovics István fia, Sándor, magyar őrnagy és költő nyugszik ott. A hír hallatán egy magyar nagyvállalkozó Morvai Ferenc indít expedíciót a sír felkutatására. 1989 júliusában meg is lelik az említett sírt, amelyben a fellelt csontok és koponya vizsgálatát követően, bejelentik Petőfi maradványait találták meg. Az antropológusok több olyan jellegzetességet azonosítottak a maradványokból, amely egyértelműen Petőfi Sándorra utalt. A vizsgálat során az Egressy által készített fotót is felhasználták, mint egyetlen ismert Petőfi fotó. 1989 novemberében az MTA vizsgálata azonban azzal az eredménnyel zárult, hogy a Barguzinban előkerült csontmaradványok egy nőtől származnak. 1991-ben, 1996-ban és 2001-ben is vizsgálták a csontokat, de változást továbbra sem volt az ügyben. A DNS vizsgálat eredményes lehetne, ugyanakkor a belügyminisztérium kegyeleti okokra hivatkozva nem engedte, hogy Petőfi szüleinek sírját feltárják, és onnan mintákat vegyenek. 2015-ben aztán újabb fordulat állt be az ügyben. Morvai Ferenc megkereste Petőfi szüleinek az oldalági leszármazottjait, akik közül többen is hajlandóak voltak a genetikai vizsgálathoz szükséges mintákat biztosítani. A kínai genetikusok által elvégzett vizsgálat eredményeit 2015 márciusában jelentették be. A barguzini minta gyakorlatilag teljes egyezőséget mutat a szülők oldalági leszármazottainak mintájával, így bejelentik, hogy Petőfi maradványai azok, amit dél-Szibériában megtaláltak. Természetesen a rejtély még nem ért végett, hiszen a hivatalos álláspont ma is az, hogy Petőfi Segesvárnál elesett. A hivatalos álláspont ez, de mindenki eldöntheti, melyik verzió az amelynek inkább hitelt ad.

Barguzini sírfelirat
Egressy miután Petőfit elveszti, a vesztes Bem seregeivel menekül tovább egészen Orsováig, ahol aztán csatlakozik, Kossuthoz és a magyar emigránsokhoz. Orsova, Viddin, Lom, Mahlat, Sumla, Nikápoly majd Konstantinápoly útvonalon kísérjük Egressyt, naplója segítségével. 1850. augusztus 23.-ai keltezésű az utolsó naplóbejegyzés Konstantinápolyban, ahol Egressy leírja, véget vet a hontalanságnak és hazatér. Itt ér véget a mű és itt ér véget a nagyjából egy éves utazás is. A kötet egy érdekes adaléka az emigráló magyarok történetéhez, de még érdekesebb, ha Szöllősy művével is összevetjük. Bevallom olvasás előtt a leginkább Kossuth személyének a megjelenése, illetve alakjának a bemutatása izgatott a leginkább. A „Kossuth és a magyar emigratio török földön” című könyv kapcsán említettem, hogy a szerző az utazás kezdetén még jó barátságban volt Kossuthtal, amely aztán az emigráció alatt megromlott és végül komoly ellentét lett a vége. Szöllősy műve ezért is csak 1870-ben jelenhetett meg, de még akkor is csak ismeretlen kiadónál Lipcsében. Egressy műve kapcsán tehát nagyon kíváncsi voltam arra, Ő hogy látta Kossuth személyét, vagy esetlegesen a Szöllősyvel kapcsolatos vitát. Szöllősy neve érdemben egyszer kerül elő a műben, amikor arról ír Egressy, hogy Kossuth eltávolította köreiből Szöllősyt. A történet szerint azért, mert kártyán 300 darab aranyat nyert tőle el. Egy másik történet szerint Orsovánál Szöllősy töltött puskával várta Kossuthot, hogy osztozkodásra kényszerítse, de akkor és ott nem találkoztak össze. Az osztozkodás később történt a Kossuth által elhozott 1000 arany és 13000 pengő forinton, azaz a konfliktus alapja a pénz volt. Ugyanakkor arról is ír Egressy, aki amúgy nem volt a Kossuthoz nagyon közeli emberek körében, hogy egyre nagyobb volt az elégedetlenség a táborban amiatt, hogy a felső vezetésben a kártyaforgalom ezrekre rúg, míg a magyar honvédek közül többen az elégtelen ruházat vagy ellátás miatt halnak meg. Egressy azt írja, ezzel szemben a lengyel és olasz "főnökök" mindent megosztanak katonáikkal. Kossuthot vagy döntését csak finoman, inkább a sorok között bírálja Egressy, ugyanakkor másokkal, így Bemmel való konfliktusát Kossuthnak részletesen leírja. Szöllősy és Egressy műve Kossuthról, annak viselkedéséről és vezetéséről sok ponton egybe cseng. Kossuth, mint a legnagyobb magyar képről egyre inkább azt gondolom, hasonló ez mint Petőfi és a Nemzeti dal, vagy éppen Dugovics Titusz. Sok kiemelkedő dolog fűződik Kossuth Lajos nevéhez, de nem teljesen úgy, ahogy azt annak idején a történelemkönyvekből megtanultuk.

Orsova látképe 

Minden tekintetben rendkívüli mű Egressy Gábor most bemutatott könyve. Már eleve elképesztő érzés egy olyan könyvet olvasni, amit 1851-ben adtak ki, de még inkább izgalmassá teszi a szerző és az őt körülvevők története. Az utazás a mű fő cselekménye, de a köztes epizódok teszik igazán különlegessé a könyvet. Nagyon erősen ajánlom a könyvet. Ez esetben kicsit könnyebb a dolga azoknak, akik kedvet kapnak és maguk is el szeretnék olvasni, hiszen bár az eredeti 1851-es kiadás nehezen beszerezhető, de létezik reprint kiadás is 2012-ből és elektronikus formátumban is elérhető a mű több helyen, köztük az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában is. A szerzőtől búcsúzunk, hiszen sokkal inkább volt ő színész, mint író, ugyanakkor az „Egressy Gábor törökországi naplója” című műve, igazi kuriózum a maga nemében és az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjtemény egy kiemelt gyöngyszeme. 



2019. július 14., vasárnap

Nogel István utazása Keleten

Múlt heti bejegyzésemet azzal zártam, hogy hasonlóan különleges kötettel jelentkezem e héten, mint az „Utazás Brazíliába és vissza” című ritka könyv volt.  Ígéretemet megtartva következzék most, Nogel István rovarász extrém ritka kötetének a bemutatása. Többször írtam már a blogban egyes kötetekről, hogy ritka, de a „Nogel István utazása Keleten” című könyv talán az egyik legritkább, az eddig bemutatott művek között. Szilády Zoltán a Földgömb című folyóirat 1935-ös évfolyamának 9. számában ezt írta róla: „Nogel könyvet is írt útjáról, de az már csak mint ritkaság található egy-két könyvtárunkban”. Ritkaság volt már 1935-ben is, nemhogy 2019-ben. Az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben azonban szerencsére megtalálható az egészen kivételes kötet. A szerző keleti utazása több évig tartott, majd hazatérése után megírta, ismereteim szerint egyetlen könyv formájában megjelent művét, amely 1847-ben Pesten jelenik meg a Schultz Testvérpár kiadásában. A 196 oldalas és illusztrációt nem tartalmazó művet Beimel József nyomdájában nyomtatták.  A bejegyzésben látott képek Jean Brindesi akvarellművész munkái. A híres festő 1826-ban született és közel 30 évig élt és dolgozott Konstantinápolyban. Munkáiban a korabeli város életét próbálta megragadni, mely ilyen lehetett Nogel István ottjártakor is. 




Nogel István életéről nagyon kevés információval rendelkezünk. A századfordulós források is jelzik, hogy nevével alig találkozni, munkássága pedig kevéssé ismert. Születési dátuma ismeretlen, bár könyvét olvasva nagyjából belőhető. A blogban megjelenített könyvrészlet egy örmény esküvőnek a leírását is tartalmazza. Az ott történt események során említi egy mondatban Nogel, hogy alig 18 éves ifjú ember ő. Mindez 1842 elején történik, azaz visszaszámolva 18 évet, valahol 1824 környékén születhetett Nogel István. 1841-ben mint Frivaldszky Imre küldöttje indul keletre, elsősorban Konstantinápoly környékére, ahol a Magyar Nemzeti Múzeum számára végez rovartani gyűjtéseket. Útja során találkozik Moritz Wagner német természettudóssal, akivel közösen a Kaukázus és a Fekete-tenger környékét is bejárják.

Moritz Wagner
Közösen több a Kaukázusban található csúcsra is feljutnak. Később Wagner nagy elismeréssel emlékezik meg Nogelről az Augsburger Allgemeine Zeitungban. Nogel utazása során bejárta Konstantinápolyt, Bursát, a Krímet a Kaukázus északi oldalát, Grúziát és Örményországot is. Wagnertől elválva, azonban a hazaküldött rovarok után oly kevés pénzt kap, hogy kénytelen pályát változtatni, így a török szultán szolgálatába áll Konstantinápolyban, mint kertész. Háromévi kertészkedés után 1846-ban tér vissza Pestre és megírja utazása történetét, amelyet aztán a Schultz testvérpár átdolgozása után kerül az olvasóközönség elé. Élete további szakaszáról eltérő információkkal rendelkezünk. Egyes források szerint, 1849-ben hadnagy a szabadságharcban, de más adatok alapján nem tartózkodott már 1849-ben az országban, hiszen 1848-ban visszatért a Kaukázusba és folytatta rovargyűjtői munkáját. Az szinte biztos, hogy valamikor visszatért Konstantinápolyba és újra a szultán kertészének állt. 1860-ban kereskedelemmel foglalkozik a Fekete-tenger kis-ázsiai partvidékén. 1861-ben és 1874-ben egy-egy hírlapi közlemény még hírt ad Nogelről, aki akkor Szmirnában élt. Utolsó ismert írása 1879. március 19-én kelt levele Hermann Ottónak, amelyben leírja az utóbbi években általa tapasztalt sáskajárások történetét. A levélből kiderül, hogy ekkor még mindig Szmirna környékén élt. Halála időpontjáról, helyéről vagy bármely egyéb körülményről nincs információnk.


Részlet a könyvből:

„1842-iki jan. utolján ismét Brussába mentem, hol örmény gazdasszonyom örömmel fogadott lakába. Brussában febr. s mart. hónapban még minden létszeres élet hátrabb volt mint Konstantinápolyban, amiatt rovarokat nem igen gyüjtheték s csak vadászattal foglalkozám.

Ahmed szultán mecsetje

A Boszporusz
Brussában nagy számmal léteznek a félholdas gerlicék, mely fajat t. Frivaldszky úr utazói a Balkán vidékén födöztek fel. Ezen galambokból szerettem volna pár tuczetet kitömni, de a városban lőni nem szabad s a városon kívül nem tartózkodnak. A bujada-hárban (buzahárban) hol tömérdeken költenek, a felvigyázó néhány piaszterért megengedte a fogdosást. Gazdanőm fiával már többeket fogtunk hálóval, midőn egy fanatikus török pap ezt észrevette, s a népet reánk csődité; engem ugyan nem bántottak, de az örményt jól eldöngették, s egy kavász (rendőr) jött hozzám intve, hagynék fel a gerlice-vadászattal mivel nem áll jót, hogy magam is úgy járok mint az örmény. Törökhonban nem tanácsos némelly madarak s állatokat, például: galambot, gólyát, chatartes percnopterust (saskeselyü faj), macskát bántani, mert vallási elveknél fogva tiszteletben állanak a nép előtt.

Korabeli lovasfogat

Bursa környékén  
Szomszédunkban egy ifjú örmény lakott, ki megházasodván, engem is meghítt a lakodalomra. Átmentem házinőmmel, ennek fia s két leányával, s fogadtak bennünket szokás szerint rokonilag, vendégszeretőleg a küszöbön mindjárt cukorsüteményekkel kinálván meg. A nők és férfiak külön szobákba váltak. Este kilencz órakor hozták a menyasszonyt, egészen veres selyembe beburkolva úgy, hogy még a szeme sem látszott, szövétnekek világánál, miknek vivői vígan kiáltoztak az utcákon végig, míg a vőlegény lakásához értek. Több szertartás után a papok elkezdettek imádkozni az előteremben, azután szemközt álliták az új párt, kik is homlokukat együvé tették; a papok ismét imádkoztak, mialatt a fiatal pár fejöket még mindig együvé tartá; harmadszor kezdtek a papok imádkozni fenhangon ó örmény nyelven, mit a körülállók nem értettek; a házasulandók fejeire egy körkarimába foglalt keresztet tettek, mi a házasság végtelenségét jelenti. Az uj pár több percig állott e helyzetben anélkül, hogy kérdést intéztek volna hozzájuk szeretik e egymást, úgy a nálunk szokásban levő esküt sem mondatták el velök.

A szultáni palota előtt

Korabeli ökörfogat 
A törökök és örményeknél a szerelem vagy szeretőtartásnak hire sincs, hanem a ki fiát házasitni akarja, összebeszél nejével, és azon házba, hol valamelly leányt kiszemeltek, egy vénasszonyt küldenek, ki a leányt, s ha nővérei vannak, mindnyájokat megvizsgálja, vajon nincs-e valami testi hibájok, s ez mind úgy történik, hogy tulajdonképp magok a leányok sem tudják valódi okát, annál kevésbé a házasságra szánt fiu. Ha pedig ennek atyja vagy anyja nincs, akkor a legközelebbi rokonok végezik e tisztet. Megegyezvén mind a két félrőli öregek, ez a fiunak tudtául adatik, ki menyasszonyának valami jegyet küld és a leány az övé. Leggyakrabban épen nem is ismerik egymást, vagy legalább nem kellene ismerniök, a szokás törvénye szerint. A vőlegény menyasszonyához nem jár, míg a kiszabott idő meg nem érkezik, midőn hölgyét szövétnekekkel házához kisérik, hol az összekelés után harmadnapra burkolják le előtte élete párját. A leány pedig, mielőtt férjéhez viszik, több napig tanítást nyer egy vénasszonytól a férfivali miképpi bánásmódban.

Török nők az utcán

Hölgyek és szolgálójuk 
Bevégeztetvén a fentebb leirt összeadását a fiatal párnak, a mulató termekbe vonultunk. A hölgyek másfelé, a férfiak szinte másfelé oszoltak, kivévén néhány vénasszonyt, kik velünk egy szobát foglaltak el. Mindenki viaszbábként hallgatagul ült a fal körüli pamlagon, s már én igen kezdém magam unni, midőn egyik nászvendég kinyitá az ablakot, s jajgató török melodiáját a völgybe bömbölé, melynek visszhangja kellemesb s türhetőbb volt eredetijénél. Ezután engem híttak fel, daloljak valami frank éneket, de ebből ugyan mi sem lett. Az alatt a vőlegény pálinkás üveggel járt körül, egy más pedig cukorsüteménnyel, legelőször a papot, aztán a leány atyját, utána meg engem kináltak meg, és ugy a többit - utoljára az asszonyokat. Mindegyre jobban kezdém magam unni s már gondolkodtam is ugyan mit tegyek, hogy a teremben uralkodó közcsendet megzavarhassam. E közben két nő vezeté be a beburkolt menyasszonyt, s először a paphoz mentek vele, kinek az kezet csókolt a selyemfátyolon keresztül, aztán néhány öreg emberhez és hozzám is mint idegen vendéghez különös megtiszteltetésből. Én még alig 18 éves ifju, miután a talán nálamnál öregebb menyasszonytól kezemet, mint illyen szertartásokhoz nem szokva, megcsókoltatni sokáig vonakodtam, nem annyira valami titkos, regényesszerű érzéstől, mint inkább a kegyelet egy nemétől indittatva, kinyujtám végre kezem s a menyasszonyét amugy magyarán megszorítva én akartam tréfából megcsókolni, de ettől ismét a menyasszony vonakodott, kezét ide s tova ráncigálva, mi a fiatalok közt hangos nevetést, az öregeknél ellenben csendes, belsőleg elfojtott haragot ébreszte. De a félelem és zavar senkit úgy meg nem lepett mint a vőlegényt, kivel már jegyes korában is többször ingerkedtem, hogy nejét majdan elszeretem. Még most is szemem előtt áll hosszu fekete, reverenda forma öltönyében, kecsegalaku kalpaggal fején, hogy ugrott fel hirtelen, és tátott szájjal, terjesztett karokkal megállt a terem közepén. Pillanatig magam is tartottam némi kedvetlen következményektől, de a szerelemféltő gyáva is volt, s a kis förgeteg villámlás s mennydörgés nélkül vonult el.

A mecset udvarán

Korabeli lovasfogat 
Egymás iránti vonzalomról szó sincs az óhitü örményeknél, vagy a törököknél, az utóbbiaknak a korán a nélkül is hét feleséget enged, de még a katholikus örményeknél sem, kik egyébiránt szokásaikban szabadabbak s a frankok mulatságait is megkeresik, de nőik mind a mellett az utcán burkolva járnak. Ezen népeknél a természeti szükségen kivül leginkább haszonkeresés határozza el a házasságot, mire nézve következő példa is szolgál elegendő tanúságul. 

A bazárban

Konstantinápoly látképe
Perában egy fiatal olasz kereskedő gyakran járt egy kath. örmény házhoz, hol egy fiatal leány volt, kit magának nőül kiszemelt, ebbeli szándékát a leány atyjával is közlé, és a leánynak már több ajándékot is adott. Az olasznak egy jó barátja volt, kit szinte bevezetett az örmény házba s egyikéül mutatá be legmeghittebb ismerősének. Egykor a fiatal kereskedő Trapezuntba utazott bizonyos ügyében s kéré barátját, járjon el szorgalmasan az örmény házhoz, s közölje majdan vele, ha valamit észre vesz, ami netán jövendő boldogságára rossz eredménnyel lehetne. A megkért barát most gyakrabban látogatja az örmény házat s már híre terjed, hogy a leányt nőül veszi, mert Törökországban, mihelyt valamely ifjú csak rátekint a leányra, már annyiba veszik, mintha megkérte volna. A Trapezuntba utazott kereskedő kedvesének pompás perzsa szöveteket küldött ajándékul, de mit a következő gőzössel ismét visszakapott. Levelet irt a leánynak s okát kérte az ajándék el nem fogadásának. Mire ez nyiltszivüleg megvallá, hogy atyja őt barátjának igérte, minthogy az nálánál sokkal gazdagabb. A fiatal kereskedő nem sokára visszatért, és keserű szemrehányások közt előmutatja a leány levelét barátjának, ki nevetés, álmélkodás és becsületére hivatkozással bizonyítja, hogy soha sem viselte magát úgy, miszerint a szülék legkisebb igényt tarthattak volna e tekintetben reá, - s többé házuk felé sem ment. Elmaradván a gazdagabb, a leány kináltatá kezét az előbbinek, de ez is a faképnél hagyta őt.

Utcai árus 

Háttérben a Rumeli erőd 
Még egy pár esetet hozok fel annak bebizonyítására, milly szükségtelennek tartják a keletiek a házasságkötésben az egymáshozi vonzalmat. B...adi - egy a legtiszteletreméltóbb ember kit ismerek, még Napoleon alatt egy pár évig katonáskodott, miután a hadi pályáról lelépett, előbb Némethonba s aztán Olaszországba mint szülőföldjére, innen végre Törökországba jött, hol már évek óta lakik, s egy nagy kereskedőház könyvvivője. Ez házasodni akarván, egy kath. örmény két leánya közül a fiatalabbiakat megkérette és igéretül el is nyerte. Ferde szokás azonban az örményeknél, hogy ha tiz leány van is a háznál, a fiatalabbat férjhez nem adják, míg az öregebben tul nem adnak. Dacára szentül adott ígéretének, megtartá makacsul szokását az álnok örmény. A mennyegzőre minden kész már, B...adinak elhozzák a beburkolt menyasszonyt, hanem az összekelési szertartás után a szegény vőlegény legnagyobb elrémülésére látja, hogy Ráchel helyett Liát kapott - fiatal s a csinos helyet a korosabbat és kecsnélkülit. Mindenképp vonakodott a cselszövényesen kötött házasság elfogadásától, de a papok nem akarták őt elválasztani, mire B... vele született jószívűségből nem akarta a reá tukmáltottat mégis elhagyni - és még most is békével együtt élnek.”

Török temetőben

Forgalmas kikötő 
A sok-sok kalanddal és nehézséggel tarkított utazás 1841. március 21.-én indul, amikor gőzhajón, zsebében Széchenyi István ajánlólevelével elhagyja Pestet a szerző. Orsovánál átszáll egy Galatiba tartó hajóra, majd a Duna-deltát elhagyva a Fekete-tengeren keresztül jut el Konstantinápolyba. Innen aztán a mai Bursába megy, ahol megmássza az Olympos hegyet (Uludağ hegy). A városba történő visszatérés után ismerkedik meg Moritz Wagner német természettudóssal, aki munkatársául szerződteti kaukázusi útjára Nogelt. Bursából egyenesen Oroszországba utaznak. Odessza után gőzhajóval a Krím felé veszik az irányt. Oroszországban sok időt töltenek. Bejárják a Kaukázus bizonyos részeit, gyűjtenek tatárlakta vidékeken és eljutnak egészen a Terek-folyó vidékére. Tizenhat hónapig tart az expedíció Wagner professzor oldalán, majd 1843 nyarán térnek vissza Konstantinápolyba. Nogel ekkor vállal munkát a szultán kertjeiben. 1846 tavaszán azonban felébred benne a honvágy, így útnak indul haza. Braila, Bukarest és Brassó érintésével érkezik meg Pestre, ahonnét pár nap múlva Miskolcra utazik 90 éves nagyanyjához.

Konstantinápolyi utcakép

A Boszporuszon  
1822-ben Frivaldszky Imre mindössze 23 évesen a Magyar Nemzeti Múzeum természetrajzi igazgatója lett. Az akkor még kezdetleges állattani részlegen volt mit fejleszteni, de pénz nem állt rendelkezésre megfelelő mértékben. A fiatal és rendkívül lelkes Frivaldszky ezért a saját költségén kezd el gyűjteni és emellett néhány érdeklődő fiatalt kezd tanítani a gyűjtés és a preparálás fortélyaira. 

Frivaldszky Imre
Amikor készen állt a fiatal csapat Frivaldszky Imre elküldte őket a Balkánra kutatni. 1830-ban Füle András az egyik legismertebb rovarkutató, aki Macedóniába, Törökországba és a Balkán-hegység lábaihoz szervez expedíciót Frivaldszky utasítására. Az 1833-as expedíció során azonban Füle rablógyilkosság áldozata lesz. A hazakerült expedíciós anyag azonban oly gazdag, hogy további kutatóutak indulnak a vidékre. 1835-1836-ban újra a Balkán-hegység és Macedónia a célpont. A Karl Hinke vezette kutatóút eredményeként 18 féle, addig ismeretlen fajt írnak le. 1841-ben Nogel István vezetésével a Balkánra szervez tudományos utat, majd 1843-ban Zách Ferencet küldi Krétára. Frivaldszky emellett maga is folyamatosan gyűjtő úton van, elsősorban a Déli-Kárpátokban végez intenzív munkát. A balkáni kutatások rendkívüli lendületét végül az 1848-1849-es szabadságharc szakítja meg. Frivaldszky a szabadságharc után már nem tudja folytatni a munkát. 1851-ben nyugalomba vonul, majd 1870-ben, 71 évesen halt meg Jobbágyiban.

Bursai életkép

Utcazenészek 

Nehezen találok jelzőket arra, hogy Nogel könyve mennyire izgalmas számomra. Könyvészeti szempontból is elképesztő, de olvasmányélményként is rendkívüli. Tudom persze, hogy megszállott vagyok e témában, viszont Nogel könyvénél abban is biztos vagyok, hogy a könyv iránti rajongásomat nem csak ez a megszállottság okozza. Kiváló, kalandos és olvasmányos a mű. Vélhetően a mű gerincét adta Nogel István és a nyelvi javításokat a Schultz testvérpár végezte, de végül is mindegy, hogy kinek köszönhetően, de egészen lebilincselő olvasmány lett. A nyelvezet bár régies, de nem zavaró. A hosszú út leírása mellett számos egyéb átélt élményt is elmesél a szerző, amely igazán színessé teszi a művet. Mindenki számára erőteljesen ajánlom a művet és bár papír alapon gyakorlatilag extrém szerencse kell, hogy valaki fellelje, de online felületen elérhető a mű. Amikor először keresgéltem, akkor a Magyar Nemzeti Digitális Archívumba leltem meg Nogel művét, de végül sajnálattal tapasztaltam, hogy mindösszesen 2 oldal a szkennelt állomány. Tovább keresgetve végül a Terebess Ázsia E-tár oldalán megtaláltam, ahol bár nem letölthető formátumba, de mégis elolvasható a teljes mű. Aki elolvassa és tetszik neki, annak egy további kis Nogel István adalék itt letölthető két részletben (1.2.). A Vasárnap Újság 1861-es 8. évfolyamának 34.-ik számában jelent meg Nogel írása, „Egy magyar kertész levelei Kis-Ázsiából” címmel. A cikk lényegében egy levél, amely igazi érdekessége, hogy Nogel 1848-ban írta Kertész László csongrádi ügyvéd barátjának, azonban nem küldte el azt. 1860-ban aztán Konstantinápolyban találkozik Szilágyi Dániel ismerősével, aki több Vasárnapi Újság című lappal lepi meg őt. Ez adja az ötletet a szerzőnknek, hogy ezt a levelet, amely lényegében egy úti beszámoló elküldje a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe. Így jelenik meg végül is 1861-ben Nogel István 1848-as levele. Az eset további érdekessége, hogy az is kiderül a szerkesztői jegyzetből, hogy akkor Nogel István a Fekete-tenger kis-ázsiai partvidékén kereskedéssel foglalkozott. Nogel Istvánnak könyv formájában a most bemutatott műve az egyetlen, így búcsúzunk tőle az ELBIDA projektben. Az elfeledett rovarász műve számomra erősen a top kategóriát képviseli. Nem kell azonban megijedni, hogy itt a vége az érdekes műveknek, hiszen ahogy rápillantok a könyvespolcomra, sorban várakoznak még a további, sok szempontból hasonlóan kiemelkedő könyvek. Jövő héten tehát, újra érkezik egy különleges mű a az ELBIDA projekt könyvespolcáról.