2019. augusztus 11., vasárnap

Egy év Perzsiában

Úti és néprajzi vázlatok tizenkét fölvételben

Hétvégi bejegyzésünk főszereplője egy szinte ismeretlen szerző, alig ismert, de egészen magával ragadó műve. Szerzőnk, Mihalovits Béla tanár, aki vélhetően jóval ismertebb lenne, ha életműve megalkotásában nem akadályozza meg korai, váratlan halála. Élete bár rövid volt, de munkájának köszönhetően így is bejárta Európát és egy évet Teheránban is eltöltött. Perzsiai utazásáról jelenik meg az egyetlen útleírása, „Egy év Perzsiában – Úti és néprajzi vázlatok tizenkét fölvételben” címmel. A lebilincselő és nagyon ritka művet 1903-ban adta ki a Becsek D. Fia Könyvnyomda, Székelyudvarhelyen. A 80 oldalas műben 5 kép található. A bejegyzésben található képek az eredeti műből, illetve a szerző, 1901-ban a Földrajzi Közleményben megjelent beszámolójából származnak.



Mihalovits Béla életéről keveset tudunk és olyan alapinformációk sem tisztázottak, hogy mikor született és hány éves korában halt meg. Egyes források szerint valamikor 1850-ben születhetett, majd 1879 körül hagyta el Kolozsvárt. Mihalovits Béla a Magyar Földrajzi Társaság rendes tagja volt, aki perzsiai utazását követően 1900. december 13-án még felolvasást is tartott útjáról a társaság ülésén, „Útazásom Perzsiában” címmel, mely előadás meg is jelenik a Földrajzi Közlemények 1901-es évfolyamában. 1904-ben aztán a Földrajzi Közleményekben megjelenik a hír, Mihalovits Béla haláláról. A közlemény szerint 1904. február 28-án, 29 éves korában hunyt el tagtársuk Mihalovits Béla. A Szinnyei József által szerkesztett „Magyar írók élete és munkái” című munka szerinti 1850 körüli születési dátum tehát nem stimmel. Személy szerint azonban inkább a 29 éves kornak és a Földrajzi Közleményekben található hírnek hiszek, mint Szinnyeinek, hiszen a társaság tagjai ismerték tagtársukat, találkoztak vele a perzsiai utazásról szóló előadás kapcsán mindenképpen és vélhetően feltűnt volna nekik, ha nem huszonéves Mihalovics hanem az ötvenes éveit tapossa. Másrészről a halálhírről szóló közleményben a kora biztosan nem elírás, hiszen a szövegben is megjelenik, hogy: „Igazán kár ezen fiatal, törekvő, szép műveltségű tanárért. Rövid, de munkás pályát futott meg.”. A gyászolók között szüleit is említik, ami tovább erősíti a 29 éves kor valódiságát, így ezzel az adattal dolgozok.

A ritka mű címlapja 
Mihalovits Béla tehát valamikor 1875-ben született, vélhetően Kolozsvárott. Iskoláiról nem tudni semmit, egy biztos, hogy főállását tekintve a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnázium tanára volt. A szerző 1898-ban ír alá szerződést Eperjesy Alberttel az osztrák-magyar monarchia perzsiai nagykövetével, amelynek értelmében a hatodik osztályos fiának lett a tanára Németország és Tirol különböző helyein, majd később Perzsiában. Nevelőként sok helyre elkísérte munkaadóját, így bejárta Európát, majd azt követően jött a közel egy éves perzsiai utazás. A Szinnyei-féle életrajzban számos elem van, amely valóságtartalma kétséges és némileg meseszerű. Szinnyei szerint Mihalovits egy Teheránban élő magyar ember, aki a perzsa sah udvarában jelentős állást foglalt el, hiszen a trónörökös nevelője volt. Az életrajz arra is kitér, hogy Mihalovitsnak rendkívül sok ellensége volt Teheránban, mert nagy reformokat kezdeményezett, amelyben a perzsa uralkodó hallgatott is rá. A történet szerint azonban a szegények szerették, mert naponta huszonhét koldust etetett meg saját vagyonából, valamint a kolera idején, amikor mindenki menekült Teheránból, Ő ott maradt és a nála lévő európai orvosságokkal betegek életét mentette meg. Az életrajzban még hivatkoznak egy a neve elhallgatását kérő kolozsvári öregúrra is, aki elmondása szerint találkozott a szerzővel Teheránban, rendszeresen beszélt is vele és bár igazi perzsa udvari méltóság volt Mihalovits, még akkor is nagyon jól beszélte a magyar nyelvet. Az „Egy év Perzsiában” című műben azonban ezekről az elemekről szó nincs, egyetlen történet sem köszön vissza a könyvből, így nagy kérdés, hogy mely eleme igaz és mely csak amolyan legenda. A Szinnyei-féle életrajz kérdéses elemei után, azonban kevés további tény áll a szerzőről rendelkezésre. Valamikor 1899-ben tért haza Perzsiából, majd ismét tanár lett és több művet is írt a keleti országról, valamint újságokban is közölt részeket élményeiről és tapasztalatairól. 1900-ban tart felolvasást a Földrajzi Társaság ülésén, majd a következő fellelt adat már az 1904-ben bekövetkezett halála.

Részlet a könyvből:

„Augusztus 21-edike és kora reggel volt, mikor hajónk bekanyarodott az Aranyszarv-öbölbe, tehát mikor a török főváros soha nem felejthető, remek panorámája a valóságban állt előttünk. Olyan ez a domb-völgyön fekvő, kupolás mecsetekkel és karcsú minaretekkel ékeskedő város, mintha a partjait nyaldosó kék habokból merült volna föl. Hát az a forgalmas élet, ami az öbölben játszódik le! De micsoda még ehhez képest is az a folytonos sürgés-forgás, mely az Aranyszarv-öblének sokak által emlegetett, leirt, sőt le is festett hidján reggeltől-estig észlelhető?

Első osztályú útazás Perzsiában
(Földrajzi Közlemény-1901)
 
Egy teljes hét állván rendelkezésünkre, sorra járhattuk Konstantinápoly minden oly részét, amely az újság ingerével hathat az európaira. Összejártuk a piszkos európai és még piszkosabb török rész girbe-görbe s kutyákkal belepett szűk utczáií, elmentünk egynéhány híresebb mecsetbe, múzeumba, bazárba, végignéztük a szultánnak mecsetbe-vonulását (szelamlik), kirándultunk a hét-toronyhoz, hol régente magyar foglyok is hallgathatták czelláikból a tenger locsogását, végre végignéztük Skutariban az üvöltő dervisek őrült czeremóniáját. Konstantinápolyi bucsuesténket Széchenyi Ödön gróf pasa kedélyes társaságában töltöttük. Igazán jól esett a török fez alól hallani azokat a szavakat, melyekkel a fiu nagynevű atyjáról kegyelettel megemlékezett.

Déli pihenő a teheráni úton
(Földrajzi Közlemény-1901)
 
Utunk azon részéig, mely a Fekete tengerig vezetett, semmi bajunk sem volt a vizzel. Konstantinápolytól kezdve azonban Batumig, ezen orosz városig folytonos hányattatásban volt részünk. Nem is volt kedve egyikünknek sem a Héliosz födélzetére menni. Annál szivesebben vettük, mikor Trapezuntnál pár órára partra, tehát szilárd talajra szállhattunk. Érdemes volt itt elsétálni a város fölött jó magason fekvő Komnen várromig, honnan messze beláthattunk a háborgó tengerre s az üde zöld színben pompázó szárazföldre.

Oroszlánszelídítők(kép az eredeti műből) 
Batumtól Bakuig ismét vasúton mentünk. Utunknak a Kaukázuson keresztülvivő része főleg különböző néptipusai miatt igen érdekes és tanulságos. A Káspi-tenger felé eső részen azonban, Tifliszen tul, már kietlen kopárságra találunk. A vidék egyhangúsága állandó kísérőnk egész a tengerig, hol a változatosság reményében robogunk be a petróleumvárosba. Baku t. i. világhírű és elsőrendű petróleum forrásainak köszöni ugy létét, mint hírnevét. Régebben perzsa város volt, ma már azonban az oroszé. Két dolog az, ami a benne való tartózkodást kellemetlenné, csaknem tűrhetetlenné teszi. Egyik a naftának mindent átható s mindenütt föltalálható illata, a másik pedig a város ridegsége. A városnak és környékének ugyanis több kilométernyi távolságban olyan a talaja, hogy benne sem fa, de még a fűszál sem terem meg. Hiába keresünk tehát Bakuban tikasztó délutánokon árnyas fákat, vagy sétahelyeket. Van ugyan a tenger partján egy szánalomraméltó, csenevész, porral belepett fácskákból álló park, az u. n. Mihailovszky-liget, de ennek a talaját is nagy költséggel és fáradsággal hozták hajókkal a Káspi-tenger déli részén levő területekről. Valóban megváltás volt, mikor néhány nap múlva a Káspi-tengerről szemlélhettük Baku körvonalait. A tenger, mint mindig, ugy most is igen szeszélyes volt. De még ha csendes lett volna is, nem gyönyörködhettünk volna annyira sárgás-zöld színében, mint az eddig látott tengerek ég-kék tükrében. Asztara volt tengeri utunkon az a parti városka, melyen tul már Perzsiában képzelhettük magunkat. Innen már csak néhány órai ut kell ahhoz, hogy Enzelinél perzsa szárazföldre tegyük lábunkat. Ezt is megértük szerencsésen szeptember 7-edikén hajnalban. Azért mondom, hogy szerencsésen, mert Enzelinél az öböl alakulása miatt nem mindig lehet horgonyt vetni. Ilyenkor aztán a hajó meg sem áll, hanem egyenest visszafordul a 2—3 napig tartó uton Bakuba. Ilyen próbakikötéseknek némelykor többször is ki vannak téve az utasok. Legkellemetlenebb pedig az egészben az, hogy az ide-oda utazgatás dijait mindannyiszor külön kell fizetniök.

Ítélet a varróműhelyben(kép az eredeti műből) 
Nem mulaszthatom el annak a megemlítését, hogy Bakutól kezdve érdekes útitársunk akadt K. Tebrizi magyar-osztrák konzul ur személyében, ki mint végzett orvos egyenest azért jött elénk, hogy karaván-utunkon óvjon bennünket a klima szélsőségeitől. Tatár szolgájával együtt azonban már a tengeren oly beteg lett, hogy kénytelenek voltunk Enzeliben hátrahagyni s egyedül nekiindulni a 9 napig tartó fárasztó útnak. Enzeliben, ebben a nyomorúságos kis faluban, szálloda hiányában, protekeziónk révén a sah egy elhagyatott, üres palotájában tartózkodtunk, míg Teheránból elénk jött személyzetünk össze nem szedte 40 utiládánk s a magunk számára a karavánt.

Kán (kép az eredeti műből) 
Már itt különös véleményt kezdtünk táplálni arról a híres keleti vendégszeretetről, mely velünk szemben üres szobácskák és a saját tarisznyánkra való utalás alakjában nyilatkozott meg. Nagyon meg kellett azonban becsülnünk azt is, amit kaptunk. Hajlékunk, t. i. az emeletes hárem, elég magas volt ahhoz, hogy bennünket, persze megfelelő kinin porcziók segítségével, megóvjon Enzeliben, e lázfészekben, az európaira oly veszedelmes hidegleléstől. Legalább is egy hétnek tetsző három unalmas és olvasással töltött napot éltünk át emeletes rezidencziánkban, mikor követségünk tolmácsa, Mirza Husszein tán azzal a rég várt hírrel állt elénk, hogy rendben a karaván, indulhatunk!

A sah egyik palotája Teheránban
(Földrajzi Közlemény-1901)
 
Fölpakoltunk tehát a kikötőben az egyetlen perzsa pro-pellerre, melyet szintén tiszteletből kaptunk s azon a Káspi tenger mocsaras kiöntésén, az u.n. Murdab-on (holtviz) addig mentünk, mig meg nem feneklettünk. Ekkor leoldozták a propellerhez kötött három bárkát s egyhangú evezőcsapások, közt haladtunk tovább abban a sekély folyócskában, mely folytatása a mocsárnak.

Iskola a háremben
(Földrajzi Közlemény-1901)
 
Éppen dél volt, mikor Piribazár-nél (régi bazár) a »Ho-tel d' Europe« nevet viselő, düledező épületnél kiszállottunk. A parton sürgő-forgó, kíváncsi vásáros nép fogadott bennünket, mig a háttérben öszvéreink, — valami harmincz sovány állatka — legelésztek. Már itt megtudtuk, hogy a Teheránig terjedő utat nem leszünk kénytelenek sem öszvérhátra kötött ládákban (kadzsáve), sem nyeregben megtenni, mert az orosz országút, a hogy ugy már készen áll s rajta kocsival is elmehetünk. Élelmes tolmácsunk e czélra már elő is kerített három rozoga és oly szánalmas állapotban levő jármüvet, melyen ha kényelmesebbnek, de életveszélyesnek is ígérkezett, sőt bizonyult is az utazás.”

Kurd nő (kép az eredeti műből) 
Mihalovits Béla könyvének nagyon örültem mikor sikerült beszereznem, pláne, hogy alapvetően elviselhető áron vásároltam. Az öröm első forrása az volt, hogy a könyv talán bátran mondható extra ritkának. Az elmúlt húszonöt évben háromszor bocsájtották eladásra aukciókon és az interneten is alig található a műről információ. Egy ilyen ritkaság mindig rendkívül boldoggá tesz. Mihalovits könyve esetében, ahogy elkezdtem olvasni máris rájöttem, hogy nem csak a beszerzés és birtoklás öröme az enyém, hanem az olvasásé is. Eszméletlenül jó könyv. Sajnos csak 80 oldal, ami mivel rendkívül olvasmányos a könyv, nagyon kevésnek tűnt, de emellett nagyon sok információt is tartalmaz. A szerző szisztematikusan mutatja be útját és az országot. A könyv alcíme „Úti és néprajzi vázlatok tizenkét fölvételben”, amelyet úgy kell érteni, hogy tizenkét fejezet a mű. Az első és az utolsó az oda és visszaút története, míg a további tíz szól Perzsiáról és Teheránról. A szerző bemutatja Teheránt, a lakóit, családi életüket, szokásaikat, lakásukat, ételeiket, az uralkodót és az udvart, az igazságszolgáltatást, az ünnepeket, a derviseket, pelivánokat és ópiumszívokat és végül a Perzsiában élő néhány magyart is. Az ott élő csekély számú magyar ember közül kitér Hartviger Andrásra, a teheráni Európa-Szálló (volt Hotel Hungária) tulajdonosára, valamint Balogh úrra, aki közel húsz éve bognármester a városban, de sok baja származott a magyar virtuskodásból. Informatív és részletes, de nem túlterjengő a mű, valamint a szerző stílusának köszönhetően több ponton igen jó humorú is a könyv. Egyszóval le voltam és vagyok nyűgözve. Fantasztikus munka.

Főpap
(kép az eredeti műből)
 
Mihalovits Béla műve, mint említettem igazi ritkaság, így gyakorlatilag minimális esély van arra, hogy valaki elolvassa. Elektronikus formátumban nem fellelhető, reprint kiadás nincs, így maradt az elméleti ajánlás. A könyv a mindenképpen ajánlott kategóriát kapná, ha lenne értelme az ajánlásnak. Akinek valaha mégis lehetősége lesz, az olvassa és vigyázza ezt a kiváló művet. Bár a szerző több Perzsiával kapcsolatos írása is megjelent nyomtatásban, mégis búcsúzunk tőle az ELBIDA projektben, hiszen utazással kapcsolatos csak ez az egyetlen műve volt. Mihalovits Béla bár nem jön többé, ritka és extrém ritka művek azonban több is érkezik még a blogban, így hamarosan újra igazi kuriózumokkal jelentkezek itt az ELBIDA projektben.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése