2019. szeptember 22., vasárnap

Budapestről Párisba

Kaposváron van a Magyar Honvédség 64. Boconádi Szabó József Logisztikai Ezredének a központja. Minap egy hivatalos ügyintézés során szükségem volt a pontos postacímére az ezrednek, így rákerestem az interneten a Boconádi Szabó névre. A találatok között feltűnt egy oldal, ahol rendszeresen kutatok információk után régi könyvek vagy éppen szerzők kapcsán, így kíváncsiságból rákattintottam, hogy pontosan ki is volt Boconádi (Boczonádi) Szabó József. Az életrajz gyors átfutásakor megakadt a szemem felesége nevén. Az ELBIDA projekt hátterét biztosító gyűjteményemben sok könyv van, fejből nem tudnám felsorolni mindet, de ha hallok vagy olvasok egy címet vagy szerző nevet, akkor az általában beugrik, hogy találkoztam már vele a könyvespolcomon. Boczonádi Szabó József felesége homoródszentpáli Szentpály Janka nevével ugyanígy voltam. Amint megláttam tudtam, hogy van tőle könyvem. Hazaérésemet követően elkezdtem keresgélni és hamarosan a kezemben fogtam Szentpály Janka „Budapestről Párisba” című ritka útirajzát. A szerzőnő a kiegyezést követően utazik vonattal több kisebb megállót követően Párisba, majd onnan vissza Budapestre. A műben meglehetősen kevés személyes élmény vagy tapasztalat olvasható, nagyrészt tényszerű információközlés az, amit a szerzőnő leír, így néhol már-már unalomba fullad a ritka úti beszámoló. A könyvet 1874-ben nyomtatták az Athenaeum nyomdájában, Budapesten. A mindösszesen 194 oldalas műben egyetlen illusztráció vagy kép sem található.



homoródszentpáli Szentpály Janka (a könyvben Szentpáli Janka) írónő, az Ugocsa megyei Halmiban született 1831. március 14-én. Apja a máramarosi főispán és országgyűlési követ Szentpály László volt, míg anyja Szotovszky Klementin. Élete korai szakaszáról, iskoláiról nem találtam információt, azonban szerelmeiről igen. Szentpály Janka első nagy szerelme Irányi Dániel volt. Kapcsolatuk nagy szenvedéllyel indult, aztán nem lett végül házasság belőle, de levelezésük később nyomtatásban is megjelent. 

A fiatal Szentpály Janka
Második szerelme, a már említett boczonádi Szabó József volt, akit a szabadságharc bukását követően Aradon halálra ítélnek, majd végül 16 év várfogságra változtatják a büntetését. A börtönbüntetése alatt néhány rabot, így őt is Aradról Munkácsra helyeztek át. A foglyok szállítása során pihenőt tartottak Halmiban, ahol a Szentpály-i birtok is volt. Szentpály Janka és Szabó József összetalálkoznak és a mindössze fél óráig tartó találka szerelemre lobbantja őket olyannyira, hogy azon melegében örök hűséget is fogadnak egymásnak. boczonádi Szabó József fogságának vége ekkor még messze van, de ez nem tántorítja el Szentpály Jankát. Levelezni kezdenek és egészen az 1856-ig levélben tartják a kapcsolatot, amikor Szabó József kegyelmet kap. 

A fiatal Boczonádi Szabó József
A szabadulást követően 1856. augusztus 25-én házasodtak meg. Az ekkor már Szabó Józsefné Szentpály Janka tagja lesz az 1868-ban alakult Országos Nőképző Egyesületnek, amely a „hazai nőnevelés ügyét” szerette volna előremozdítani.

Az Országos Nőképző Egyesület küldöttgyűlésén
A középső hölgytől jobbra a harmadik Szentpály Janka
Mindeközben folyamatosan ír. Tárcacikkei jelennek meg a Pesti Naplóban és a Fővárosi Lapokban, míg az Egyetértésben politikai cikkei és regényfordításai. Magyarországon ő írta az első arcismét a svájci Johann Kaspar Lavater munkája nyomán. A mű központi témája, hogy mire lehet következtetni az emberi arcvonásokból. 

Szentpály Janka
Házasságából három gyermekük született, Irén, Aranka és Jenő. Szabó József 1893-ban, nyugalmazott altábornagyként, 68 éves korában hal meg, míg Szentpály Janka 1908. május 5-én Budapesten, 77 éves korában. A fél órás találkozó során tett örök hűség fogadalmukat végül megtartották.

Részlet a könyvből:

„Kétségtelen, hogy Páris más városoknak nagyon fölötte áll, hanem aztán más nemzetekre magas polcáról egész önérzettel tekint is le, s ha az ember előttük valamit mi nem francia dicsérni mer, szánakozva mosolygják le együgyüségét. A francia önhitséget leginkább egy felolvasáson volt alkalmam megcsodálni, mit egy tisztelt ur tartott a francia befolyásról keleten. E jó ur, nemzete rendkívüli befolyásával a törökök erkölcseire dicsekedvén, különösen a szentföldön kivívott diadalokat kizárólag maguknak tulajdonította s úgy beszélt, mintha más nemzetek kardvonást sem tettek volna soha s egyedül az ő érdemök lenne, hogy az egész világ Mahomed hive vagy felkoncolt martaléka nem lett; s midőn ez öndicséret bombasticus phrasisait nagy pathossal szórta a hallgatóság lelkesült füleibe, ezek szűnni nem akaró tetszésnyilatkozatokban s erős tapsban törtek ki. Csak én szerettem volna belé kiáltani ez érdemetlen örömzajba: Hohó tisztelt úr! nem jól tetszik értesülve lenni; talán más nemzet is vesztett hősöket s vért a félholdosok elleni harcban, talán nem egyedül önöket illeti a dicsőség ezek megfékezésében s legalább egy szavával illenék ezekről is megemlékeznie! de hát persze, hallgattam, legfeljebb gyenge gunymosoly vonult végig ajkamon, miből azonban édes nemzetemnek is jutott egy piciny rész megemlékezve, ennek is néha kissé tulcsigázott önteltségéről.

Bécsi látkép 
E tény egy másik szóváltásra emlékeztet, mely köztem s egy francia közt történt, kivel az étkezésnél gyakran találkozván, megismerkedtünk. Érdeklődve kérdezé, melyik nemzethez tartozunk: »Monsieur, nous sommes des barbares« mondám mosolygva. »Oh que non madame, vous étes ce qu’il y á de plus civilisé;« felelé ő udvariasan; mire aztán kissé gúnyosan jegyzém meg: »Pourtant nous ne sommes pás francais.« Megtudva hogy magyarok vagyunk, a legnagyobb érdeklődéssel kérdezősködtek hazánkról. Általában szeretik ők a magyarokat, rokonszenvvel, elismeréssel beszélnek felőlünk, már a kik t. i. megtudják különböztetni Ausztriától, mert egy nagy rész még mindig germán vagy szláv népfájnak tart bennünket.

Korabeli utcakép - München 
Más hibája még e nemzetnek, hogy adott szavára keveset tart, igér, könnyen lelkesül s köt barátságot, szereti a phrasisokat, hizelgést s szóval még életét is rendelkezésedre bocsátja, de ha tényre kerül, az ugyan csalódik, ki ez emphasist s nagyszavakat készpénz gyanánt veszi. Önzőbb nép nem igen lehet, bár ragyogó tulajdonai s ékes beszédje elkábitja az idegent. Csak szavakban nem fukarok, s mig az angol egy kézmozdulattal felel, a franciától alig menekülhetsz. Jaj neked ha utad sietős s az utcán nem ismered ki magad; ha felvilágosítást kérsz, anynyit beszélnek, hogy szabadulni nem birsz, de a végén csak ott vagy ahol azelőtt; hanem az is megtörténik, hogy a legnagyobb készséggel célodhoz vezetnek. 

München - Marienplatz
Kivált a constablerek, csak azért vannak ott, hogy a közönség, különösen nők szolgálatára legyenek. A francia barátságos, szolgálatra kész s nők iránt még a legközönségesebb munkás is udvarias. Ha társas kocsiba ülve hely nincs, a férfiak rögtön felállanak s helyet adnak a nőknek, s bármily tolongásban sem történhet, mint Pesten, hogy meglökdössék; vagy hogy több férfi össze fogódzva a nőt a járdáról leszorítsa; de még az is példátlan hogy taligát toljanak s puttonyos emberek ténferegjenek a járdán s másokat, különösen tisztességesen öltözött nőket onnét a sárba kényszerítsenek, mi nálunk napirenden van, valamint általában a közönséges osztály naponta észlelhető brutalitása szomorú tanujele még azon lelki állapotnak s műveltségi foknak, melyen e nép még, fájdalom! áll. Különben nemcsak a népről lehet azt általában mondani, sőt a műveltebb osztály egy részéről is, mert sajnos! nálunk még sok férfi érdemnek tartja, ha a nővel testi erejét vagy hatalmát éreztetheti bár mily részben, azon tudatban lelve önérzete kielégítését, ha ennek ura és zsarnokául feltolhatja magát, s nem átallja ez által csupán műveltsége teljes hiányát s lelki szegénységének tagadhatlan bizonyítékát elárulni.

Salzburg látképe 
A francia az udvariasság, a rend embere, a szabályokat még tömegben is megtartja. Ha szűk helyen kell sok népnek átmenni, a mindenütt jelenlevő constabler rögtön kiáltja: »Faites queu» ! mi annyit jelent hogy sorba menjenek, s ez itt már annyira szokás hogy még maguktól is követik, s a tolongás elkerülése végett kettesével sorba állnak s nem tű­rik el sem urnak sem urnőnek, hogy a korábban érkezettet megelőzze.

Utcakép a korabeli Bécsből 
A városi rend és tisztaság is példás. A szemetet este 10 után teszik ki az utcára a ház ajtajába, mikor aztán a rongyszedő, Parisnak ez egyik különlegessége, hosszú villájával azt feltúrván, a használható tárgyakat hátán levő puttonyába rakja, a többit pedig a szemetes kocsi éjji 1 órakor viszi el, nem úgy mint nálunk, hol ha nem vigyázunk könnyen megtörténik, hogy e szemetes fiókok illatos tartalmá­val még ünnepen déli 12 órakor is nyakon öntetünk, mert Budapesten a 10 órától délután 4-ig terjedő időszak van épen legalkalmasbnak kiszemelve arra hogy efféle az egésséget, tisztaságot s jólevegőt elő­ mozdító aestheticus expeditiók véghezvitessenek.

Az Opera 
Itt a kereskedések esti 10 óráig, sőt mint a házak kapui éjfélig is nyitva állanak, de ennek dacára oly kevés rablás s lopás történik, hogy ez csodálkozásunkat költé fel; valamint általában a személy s vagyonbátorság oly biztos lábon áll itt, mint talán sehol a világon. Számtalan tisztességes nő egyedül jár az utcán éjfél után is, egyedül megy vendéglőbe étkezni s ebben senki sem ütközik meg, sem kiváncsi szemekkel vagy kihivólag tekintgetni rá nem merészkedik, annál kevésbbé megszólítani az utcán vagy kisérgetni, mint nálunk, hol az egyedüljárni kénytelen nőknek már alkonyatkor lélekzet nélkül nyargalva kell sietni, nehogy szemérmetlen férfi tolakodásának célpontjai legyenek.

Utcakép, háttérben a Panthéon 
Egy omnibusban több tárgyat ott feledtünk s három óra múlva menvén értök, sértetlenül vissza kaptuk. Esernyőnket pedig egy vendéglőben feledve, 1/4 óra múlva érte menvén visszaadták, hanem azért hogy ott hagytuk 25 centet; a felügyeletért szintén ennyit, s a vissza adásért is 25 ct. kellett fizetnünk. Egyszer a színházban borzasztó hőségben egy pohár vizet ittam, s ezt velem, mint rendkivüli czikket 50 cent. fizettették meg, ugyanott a narancs darabját egy souért árulták. Hiába, a francia élelmes!”

Arc de Triomphe azaz a párizsi Diadalív  
Szentpály Janka műve kapcsán az jut eszembe, hogy de jó lett volna, ha megfordította volna a szerzőnő az arányokat és a saját vélemény, tapasztalat dominált volna, míg a száraz tény és történelmi adat jelent volna meg csekélyebb mértékben, a műben. A könyv néhol olyan szinten száraz, hogy már-már unalomba fullad az olvasás a számtalan adat, dátum vagy név miatt. Részletesen és szárazan, szinte felsorolásszerűen írja le például Párizs templomait, temetőit és azok híres halottait, színházait és múzeumait, sőt még az azokban megtalálható festményeket és szobrokat is, stb. Néhol olyan a könyv, mint egy tényszerű útikönyv. Ugyanakkor, és ez az igazi fájdalom, ahol a szerzőnő egy kicsit elengedte magát, és személyes élményeit valamint tapasztalatait meséli, ott egészen kiváló a mű. Élvezetes, olvasmányos és a humort sem nélkülöző részek ezek, de sajnos ezek a részek alulmaradnak a száraz tényáradathoz képest.

A Notre Dame székesegyház 

Azonban ha az olvasói szemüvegemet leteszem, és csupán könyvgyűjtőként tekintek a műre, akkor bátran mondhatom, hogy fantasztikus könyv, egy igazi kuriózum, hiszen Szentpály Janka műve is a kimondottan ritka művek közé sorolható. Gyűjtőknek tehát ajánlott könyv, de olvasóknak kevésbé. A sors furcsa fintora, hogy az előző bejegyzéseknél, amelyek egészen kiváló könyvek voltak olvasói szemmel is, nem volt elérhető elektronikus formátum, de Szentpály Janka kevéssé olvasmányos művénél van elérhető és ingyenesen letölthető példány az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában. Érdekességként ajánlott belepillantani a műbe, akinek pedig van türelme és megtalálja az időről-időre előbukkanó személyes benyomásokat, az még jól is fog szórakozni pár oldal erejéig. Az ELBIDA projektben elbúcsúzunk a különös szerzőnőtől, hiszen bár számos önálló műve jelent meg, utazással kapcsolatos csak ez az egy volt. Jövő héten folytatom tovább a blogot, ismét a szebbik nem egy képviselőjével, egy utazó színésznővel, aki nem mellesleg Szentpály Janka kortársa is volt.

2019. szeptember 15., vasárnap

Szellemi böngézés

Svéd-Norvégia és Oroszországban


Bevallom férfiasan mielőtt a most következő kötettel kapcsolatba kerültem, nem tudtam semmit a szerzőről, sőt arról sem, hogy léteznek általa írt útirajzok. Szerencsém volt abban is, hogy jó érzékel belenéztem a könyvbe, és nem lendültem rajta túl pusztán a főcím alapján. Viszolajszky Károly „Szellemi böngézés” című könyvének „Svéd-Norvégia és Oroszország” alcíme az, amely egyértelművé teszi, hogy egy útirajzot tartunk a kezünkbe. A szerzőnek időrendben ez a második útirajza, amelyben északi utazásának élményeiről és tapasztalatairól mesél az olvasónak, véleményem szerint kimondottan jó stílusba. A könyv melyet Pálinkás J. Géza nyomdájában nyomtattak, 1905-ben jelent meg Érsekújváron. A 179 oldalas műben nincs illusztráció. A gyűjteményem részét képező kötet, minden valószínűség szerint a szerző által, Dr. Fehér Gyulának dedikált példány.




Viszolajszky Károly plébános 1843. november 3-án született Érsekújváron. Tanulmányait Budán kezdte, majd Esztergomba járt gimnáziumba, ahol teológiai tanulmányokat is folytatott. Nagyszombaton bölcseletet tanult, majd 1868-ban szentelték pappá. Élete ezt követő időszakában több felvidéki faluban volt káplán, 1868-tól Hontnádason, 1869-től Szénaváron, majd 1872-től Zselízen. 1874-ben lesz Alsószemeréden plébános és egészen haláláig 1929-ig szolgálja az Ipoly melletti település lakosságát. 1885-ben egy bajorországi csoporttal a Szentföldre utazik, majd az 1900-as évek elején az öreg kontinens északi részeire kirándul. Mindkét utazásának élményeiből útirajza jelenik meg (1885, 1905). Úti beszámolói mellett több egyéb cikke is megjelenik, elsősorban vallási témában. 55 év plébánosi szolgálat után, 86 éves korában, 1929. június 2.-án hunyt el Alsószemeréden. Minden vagyonát a helyi zárdára hagyta. Viszolajszky Károlynak köszönhető, hogy a jeruzsálemi Pater Noster (Miatyánk) templom árkádsorában a magyar nyelvű Miatyánk is helyet kapott. 

Viszolajszky Károly síremléke napjainkban
Az elhunyt világutazó plébános tiszteletére a helyi kolostor nővérei síremléket állíttattak. A közel két méter magas szobor 1932-től jelzi a szerző sírjának helyét. Nemrég a hívek adományaiból újult meg a síremlék.


Részlet a könyvből:

„A vonat innén mindennap csak egyszer indul, délután 4 órakor. Hogy ezt el ne mulaszszuk, már 3 órakor az állomáson voltunk. Összejártuk az egész állomási épületeket, berendezést, a hová csak be lehetett jutni. A főnök is szivesen csatlakozott hozzánk, látván, hogy idegenek vagyunk. Ideje is megengedte, mert csak éppen 8 darab utazó volt. Elmagyarázta az egész vasút kiváló szerkezetét. Azt magunk is észrevettük első tekintetre, hogy az itteni sinek sokkal vastagabbak, erősebbek a mieinknél. A mozdonyok roppant compact, szilárd alkotásuak, ezt e vonal különlegessége követeli, mert utja csupa hegy-völgy, alagut s viaduct, hol erős és biztos fékezést kell használni a lejtőn le, s teljes kiszámított erővel kell a vonatnak kapaszkodnia a hosszu hegynek fel. A teherközlekedés igen nagy, naponként 6, 7 tehervonat jön s ugyanannyi megy el s csak igy vagyunk képesek, ugymond, hetenkint két hajót megtölteni rakománynyal. Végre előállott a mi vonatunk is, melybe tolongás nélkül könnyen fellszálltunk s még könnyebben elhelyezkedtünk, lévén a másod osztályú utasok száma kivülünk még kettő.

A malmö-i vasútállomás

Bøyabreen gleccser - Norvégia 
A kocsik igen nagy kényelemmel vannak berendezve itt is, mint egész Svéd-Norvégiában. Ez vigasztaló volt, mert 53 óra alatt futja meg e vonat utját Stockholmig, hová menendők vagyunk. Ily kényelmes berendezés után nem is csodálkozunk tehát azon, hogy nem láttunk első osztályu coupékat. Már most hol és miképen utazhatnak azok, kik odahaza első osztályu körjegyet váltanak az összes vasúti vonalakra? Ez az ő dolguk, fejtette meg a kételyt Jóska barátom!

Norvég mozdony

Svéd postás 
Pont 4 órakor csengetnek és mi megindulunk Lappland vadregényes sziklái küzt befelé. Alig haladtunk nehány perczig, kezdődnek az alagutak, egyikből ki, a másikba be, s a hol nem volt sziklaalagut, ott erős deszkákkal van fedve a vonal hogy a hóviharok ellen védve legyen a pálya, sőt a pálya mellett is deszka kerités huzódik, szintén a hófuvások elleni védekezésre. Ma junius 14. van, de a tájt még mindig hó födi, ezt fütött waggonjainkból mi könnyen viseljük. A fjordok itt fenn teljesen be vannak fagyva, felszinük szintén hóval födve. Ezek az ugynevezett jéghegyek, melyek csucsáról a hó soha sem olvad le. Legmagasabb pont, melyen vasutunk áthaladt 551 méter a tenger szine felett. Egy kanyarulat, s az alattunk elterülő látóhatár mlyén már tiszta fjordokat pillantunk meg széditő magas helyzetünkből, de csak pár perczre, mert ismét tunel és sötétség zárja el a kilátást. Igy váltakozik e táj Birksgrenzens állomásig, mely Norvégia határa. Ezen állomás is deszkákkal van teljesen befödve s kipadlózva. Itt kiszállt két utitársunk, mi egyedül maradtunk. Innét már fensikon halad a vonat, nincs tunel és sikerült Lappland képét, lakosait a maguk természetes otthonában megismernünk.

Lapp gyerekek

Stockholm kikötője 
Községet nem láttunk, csak egyes földbe ásott putikokat, melyeknek felső nyilása a kémény. Kémény alatt a mindig meleg tűzhely s néhány iramszarvasbőr kepezi az egész butorzatot. Világosságot az ajtó szolgáltat; falai darabos kövekből összerakva, mohával a földdel van betakarva. Itt él a hidegtől lecsigázott lpp. Egyedüli vagyona az iramszarvas. Ez a mi szarvasainknál valamivel kisebb állat, de teljesen lerongyolva, lecsigázva; rendesen csoportokban tanyáz, s moha képezi eledelét, melyet egy méter magas hó alul is kikapar magának hatalmas szarvaival. Husával s tejével táplálja gazdáját, bőréből késziti a lapp ruházatát, snruit, ágyát, takaróját; fagygyúja éleszti a lakás mécsesét, szarvai s csontjaiból késziti eszközeit, beleiből sodorja czérnáját és köteleit, s ezen állatok vontatják a szánkáit. Az iramszarvasok tulajdonképpen sohasem szelidülnek meg, vonatunk zörejére lusta ügetéssel tovaszaladnak s csak ügyes kutyák segélyével tudja őket gazdájuk összetartani. Ha megfejni vagy befogni akarja őket tulajdonosuk, az ugynevezett „Lasso”-val lehet csak nagy ügyesen megfogni. Tehát istállóról szó sincs. Ha tartózkodási helyükön a szikla mohát már elfogyasztották, hegyen-völgyön tovább haladnak, hová hű gazdájuk feleségével, gyermekeivel s főleg kutyáival nyomban követi. A hol megállapodnak, a lapp azonnal felépiti gunyhóját, neki sem telekkönyvi tulajdonjog, sem határkő és barázda nem imponál.

Stavanger fjord - Norvégia

Norvégia 
Nem korlátozza szabadságát semmi, tehát nem csak szinükben, de életmódjúkban is hasonlitanak a mi nomád czigányainkhoz.

Stockholmi utcakép

Norvégia 
Egyetlen hatalmat ismernek a lappok, mely előtt meghajolnak és ez a szunyog féle légy. Ezek egyaránt kinozzák az állatokat s embereket és tőlük csak házukban tudnak szabadulni a folytonos füst oltalma alatt. De ki tudja, hogy ily piszkos putikban nincsenek-e más észrevétlen állatkák is, melyek alól a füst sem védelmezi őket?

A Vérző Megváló temploma - Szentpétervár

Szentpétervári utcakép 
Látván e nyomorult állapotokat, az ember szive megesik e szegény lappok sorsán, pedig ők sajnálják le a miféle embereket, mert nekünk nem jutott az a szerencse, hogy lappoknak szülessünk. Ime a teljes szabadság megnyilatkozása! És ha gondolkodunk egy kissé a lappok ezen odavetett lesajnálása felett, bizony van valami e felfogásukban.”

Hotel Bristol - Varsó

Krakkói villamos 
Aki rendszeres olvasója a blognak az talán emlékszik Eck Péter „Észak vidékein” című könyvére. A két könyv között van némi hasonlóság, de Viszolajszky sokkal jobban ír. Annak idején Ecknél az a kritika fogalmazódott meg, hogy túl sok mindent akart belesűríteni útleírásába és hosszas történelmi leírásai unalomba fullasztották az amúgy sem pergő élménybeszámolóját. Nos, Viszolajszky Károly is bemutatja az utazás során érintett városok vagy épületek történtét, de mégsem válik zavaróvá ez a fajta történelmi kitekintés. Jelen kötetnek a ritkaságán és a szerző személyén túl pontosan az adja az igazi érdekességét, hogy a a táj, a természeti szépségek és az úti élményeken túl a szerző a távoli népek kultúráját is jó tollal mutatja be.  Az utazás Budapesten veszi kezdetét, a Vág völgyén keresztül Oderbergig, majd onnan Berlinen és Hamburgon keresztül érkeznek vonattal Koppenhágába. Innen aztán végigjárják útitársával Svédországot, Norvégiát majd Oroszország felé veszik az irányt és végül a hazafelé vezető út során bejárják Varsót és Krakkót is. Útitársa a titokzatos Jóska mindvégig kíséri útján, de ahogy az utazás pontos évére, úgy a társ személyére sem derül fény a műben.

Svéd "lovas busz"

Krakkó 
Viszolajszky Károly műve több szempontból is lebilincselt. Ritkasága miatt sikeres beszerzése könyvgyűjtőként rendkívül boldoggá tett, emellett azonban olvasóként is kellemes perceket szerzett. Jó stílusban érdekes dolgokról ír. Sajnos ismét abba a helyzetben vagyok, hogy bár ajánlanám a művet, de kevéssé valószínű, hogy ajánlásom hatására bárki is elolvassa, ennek pedig az oka, a ritkasága. Nagyon nehezen szerezhető be, aukción is alig-alig fordult elő és nagy kérdés, hogy vajon hány példányban jelent meg. 

Az "Alkotmány" című újság 1905. július 12.-i számából
Vélhetően nem árasztotta el az akkori könyvpiacot a kötet, hiszen vagy rendelés útján, vagy személyesen Felső-Szemeréden, illetve a Szent István Társulatnál Budapesten volt beszerezhető. Aki azonban birtokában van, vagy valaha a kezébe kerül, az vigyázza és olvassa e különleges művet. A szerzőtől még nem búcsúzunk, hiszen szentföldi utazásáról szóló, 1885-ben megjelent műve még része lesz az ELBIDA projektnek, amint sikerül beszereznem. Keresem, kutatom és reményeim szerint hamarosan fellelem a saját példányomat. 





2019. szeptember 8., vasárnap

Utazásom Törökországban, a Görög-szigeteken és Szerbiában

Horgászkirándulásom előtti utolsó bejegyzésemben azt ígértem, hogy egy igazi kuriózummal térek vissza. Nos, Kőváry Béla azaz Ali Efendi most következő műve olyannyira ritka, hogy még a témában jártas gyűjtők sem ismerik minden esetben, ami nem csoda, hiszen az elmúlt húsz évben talán ha háromszor előkerült aukción megvehető példány. Az „Utazásom Törökországban, a Görög-szigeteken és Szerbiában” című Kőváry könyv tehát egy ritka és drága mű, de mindemellett olvasói szempontból is egy rendkívül értékes kötet, mely lényegében egy olvasmányos útinapló, amelyben a szerző az orosz-török háború során tett kalandos utazásáról mesél.  A könyv a szerző hazatérése után nem sokkal, de még a San Stefanó-i-béke megkötését megelőzően, 1878 elején jelent meg Fischel Fülöp gondozásában, Nagykanizsán. A 211 oldalas könyvben nem található egyetlen illusztráció sem, ugyanakkor a könyv végén 13 oldalnyi korabeli érdekes könyvreklám olvasható a Fischel Fülöp által kiadott művekről.




Kőváry Béla író, újságíró is azon szerzők közé tartozik, akik élete alig ismert. Az eredeti nevén Kőváry Kaffehr Bélaként ismert szerző vélhetően 1855. szeptember 25-én született az Arad vármegyei Kürtös településen. Gyermekkoráról, iskoláiról semmi információt nem leltem. Irodalmi munkásságát török műfordításokkal 1873-ban kezdte, melyek közül több meg is jelent a Vasárnapi Újságban. 1876-ban munkatársa lesz az Abafi Lajos féle "Figyelő" című irodalomtörténeti folyóiratnak, majd 1877-1879 között szerkesztője a Nagykanizsán megjelent Új Nemzeti Naptárnak.  Vélhetően ekkor már ő is Nagykanizsán élt. 1877-ben Törökországba utazik, ahol beáll a török seregbe, majd Ali Efendi néven részt is vesz a harcokban. A Szinnyei-féle életrajz szerint egy évig szolgált a török seregben, ahol elsajátította a török nyelvet. Információim szerint ez így tévedés, hiszen kicsivel több, mint négy hónap volt a művében is bemutatott utazás és ismereteim szerint többé nem járt Törökországban Kőváry, azaz csupán pár hónapig szolgált a török seregben. A nyelvet sem ott tanulta, hiszen 1877-ben már úgy utazott oda, hogy tudott törökül, amelyre bizonyíték, hogy addigra már több török műfordítása is megjelent idehaza. Hazatérését követően adja ki „Utazásom Törökországban, a Görög-szigeteken és Szerbiában” című művét Nagykanizsán. Nem sokkal ezt követően Szombathelyre költözik, ahol továbbiakban is újságírással és szerkesztéssel foglalkozott. Életében számos újság szerkesztője, sőt 1889-ben maga alapítja meg a „Vasvármegye” című szabadelvű politikai és társadalmi hetilapot. Nevéhez több lap szerkesztése és számos önálló mű is kapcsolható. 1907. április 30-án, 52 éves korában hunyt el Szombathelyen.

Részlet a könyvből:

A vonat fütyölt s mi elhagytuk a sztambuli fő-állomást. Konstantinápoly azon részét, melyen az induló vonat keresztül ment eddigelé nem nyilt alkalmam megtekinthetni. Régi, classicus romok váltakozna itt nyomoru kunyhókkal, melyeknek rongyokba burkolt lakói kiváncsian néztek az elrobogó vas szörnyeteg után. A piszok s a legocsmányabb szemét halmok rutitják el e külvárosok minden zugát, buján tenyésző dudva és bogács foglal el minden talp alattnyi tért, ugy hogy Stambul ezen része, valóban gyötrelmes, undorító behatást gyakorol az ilyenekhez nem szokott szemlélőre.

Orosz katona Konstantinápoly mellett 
Ilyen környezete a hires „Jedi kuli”-nak, hol a pálya néhány percig megáll, majd ismét alig negyedórányira ismét egy apró, jelentéktelen állomás következik magában a török fővárosban, s így Sztambulnak 3 állomása van.

A mindig nyüzsgő Konstantinápoly (Alberto Pasini festménye) 
Végre kibontakozunk a házak tömkelegéből s egy homokos, napperzselte mezősége értünk, melynek kopár emelkedésein a termékenységnek, s általában a földmivelésnek, semminél is kevesebb nyomait találtuk. Helyel közel egy elhanyagolt külsejü mezei tanya tünt szemeink elé s egy-egy nagy turbánt viselő falusi török szamaragolt el a vonat mellett s nap barnitotta arcán messziről is felismerhető volt, ama minden fogalmat felül muló közöny, mely e testvér nemzetet jellemzi.

Sérültek ápolása a táborban 
Rumília vagy törökösen: Rum-ili, az az rómaiföld, egész Adrianápolyig a tengerpartok jellegét viseli magán, homok buckái, s terméketlen rónái között csak olykor olykr tünik fel egy városka vagy falu, melynek házai körül a cultivált mezőségek, mint megannyi oázis válnak ki a sivatagból.

Az chifliki csata (Kovalevsky Pavel Osipovich festménye) 
A vasúti állomások elgondolhatjuk, hogy milyen karban vannak, midőn maga a főváros is csak oly túl szerény pálya udvarral rendelkezik; a  mint megérkezik a vonat, körül fogják a helybeli élelmiszer kereskedők, kiknek egész készlete azomban csak egy néhány éretlen görög dinnye és valami megehetetlen lepényszerű kenyér, melynek émelygős, édeses ize, valami méz keverékre enged következtetni.

A plevnai csata után (Vasily Vereshchagin festménye) 
Cserkesz-kői nevü állomásnál, már katonai fedezetet találtunk, s valami szörnyü primitiv erődítési művön dolgozott számos napszámos és katona, tovább menve Tirnovo-Szemenlinél, már valóságos haderő táborozott, s az erőditmények teljesen befejezve, mértanilag helyesen választott pontokon valának elhelyezve. Blum pasa a török mérnökkar chef-je ugy látszik nagy ügyességgel szervezte e branche-ot, mert a tirnovoi erőditmények nyilván mutatják, hogy azokat nagyon képzett had-mérnök emeltette.

Katonák a háborúban 
A következő állomások is többnyire meg voltak szállva, s többé kevésbé megerősitve, Adrianápolyon kívül azomban ugy látszik Tirnovo-Szemenli volt a legvédettebb hely, mert állitólag e fontos pozitió képzete volna alapját a Gurkó féle vakmerő vállalatnak.

Hadállások Plevna közelében 
Alkonyodott már az idő, midőn egy fákkal sürün benőtt rónaságon, körül folyva a Marica és Tundzsa ezüstös hullámaitól, megpillantottuk a török birodalom második fővárosának Adrinápolynak (törökül: Edirne) messze fehérlő minarettjeit.

A harcok elől menekülők 
Először is a Marica pompás hidja vonta magára figyelmemet, mely igazán épitészeti remek, s ritkitja párját Törökország vizépitményei között, melyek ugy is többnyire kevés gonddal és izlés nélkül épitvék.

Harcba induló lovascsapat 
Alig vártam, hogy Adrianápolyba érjünk, mert fel akartam keresni Hüszny béjt, e város parlamenti képviselőjét, s fiát Raif béjt, kik mindketten magyarországon jártak az ugynevezett „szofta” küldöttséggel. Azomban e kedvenc tervemet meg nem valósithattam, mert a pálya udvar csaknem egy órányira van a várostól, s midőn megérkeztünk, már egészen besetétedett, ilyen idő tájban pedig a török etiguette nem engedi, hogy látogatásokat tegyünk.

Háborús életkép 
Elhatároztuk tehát, hogy az éjt a pálya udvar körüli gyarló fogadók egyikében fogjuk tölteni, de ezen tervünk is csütörtököt mondott, mert azok már annyira meg válnak áldva vendégekkel, hogy számunkra hely épenséggel nem jutott. Meg kisérlettük tehát vacsorázni, azonban a görög konyha delicatesse-ei itt még pogányabbak voltak, mint Stambulban, ennélfogva néhány cipóval és valami kimondhatatlan rosz lőrével kellett megelégednünk.

Orosz katonák 
Elvégezve a szegényes estelit, bementünk a váróterembe, melynek piszkos kerevetein két mülázim (hadnagy), egy hadügyministeri futár, s néhány közkatona helyezték magukat kényelembe, mi társaságukba elegyedtünk, s ők megoszták velünk nyughelyüket.”

Kőváry hajója az "Urano" volt 
Kőváry Béla 1877 júniusának elején indult Törökország irányába, két útitársával Farkas László főgimnáziumi tanárral és Nucsecz József nyugalmazott tanfelügyelővel. Pöltschachnál (mai Poljčane szlovén település) társaitól elválik és egyedül folytatta útját Triesztbe, ahonnan az „Urano” nevű hajóval utazott tovább Konstantinápoly felé. A hajón rövid időn belül megismerkedett Novelly Antal honvéd kapitánnyal, akivel amolyan úti barátságot is köt. Görögország és Korfu érintésével érkeznek meg Konstantinápolyba, amely város egyből lenyűgözi a szerzőt. A megérkezését követően több napot is tölt azzal, hogy felfedezze a hatalmas várost. Ott tartózkodása alatt találkozik dr. Erődi Bélával is, aki segítségével a féltve őrzött konstantinápolyi hajógyárba is eljut. Barátaival Mócs Zsigmonddal azaz Mehemed Efendivel és Csatári Józseffel azaz Juszuf Efendivel sokat kirándul a városban, míg egyik pihenőnapon végül „romantikus elhatározásra” jut. Kitalálja, hogy a török hadsereg soraiba lép. Az ötletet hamar cselekedet is követi és beadja kérvényét a hadügyminisztériumba, amit pár napon belül el is bírálnak, így Kőváry Béla a török hadsereg tagja lesz, mégpedig hadnagyi rangban. A „török” neve ekkortól Ali Efendi. A kinevezése mellé 655 piaszter felszerelési költséget is kap, amelyet rögzítettek a kinevezési okmányában is. (Az okmányt törökről, magyarra dr. Erődi Béla fordította le.) Pár nappal a kinevezését követően parancsot kapott, hogy 48 óra alatt Sophia (a mai Szófia) felé utazzon el. Szófiába érkezését követően nem sokkal már katonai feladatokat teljesít, majd pár orosz katona üldözése során megsérül, lábon lövik és kórházba kerül. A teljes felépüléséig, határozatlan időre szabadságolják és engedélyezik a Magyarországra történő visszatérését. Szófiától Nisen át Alexinácig fogaton utazott, majd onnan tovább Belgrádig. A szerb fővárosban négy napot töltött, ahol kémkedésért letartóztatják. A rövid, "egy délutános" fogságból való szabadulás után, 1877. október 9-én a „Széchenyi” gőzössel indul Budapest felé a Dunán. A hazatérést követően orvosi javaslatra még hetekig Budapesten marad és rendszeresen látogatja a „Császár” fürdőt, hogy sérült lábának gyógyulását elősegítse. Soha többé nem tért vissza Törökországba.

Az elfogott Osmán pasa (Dmitriev Orenburg festménye) 

Kőváry Béla könyve amellett, hogy extrém ritkaság, rendkívül érdekes olvasmány is. A szerző a kevesek egyike, aki saját élményei alapján mesél a korabeli török mindennapokról, az utazási és szállás lehetőségekről, a hadsereg működéséről, illetve a háttérben zajló orosz-török háború egyes mozzanatairól. Katonaként konkrét harci cselekményekben is részt vesz, majd sérülését követően elindul hazafelé. A hazaút során nagyon érdekes és sokszor negatív képet rajzol a korabeli szerb viszonyokról. Persze fontos azt itt megjegyezni, hogy abban a történelmi helyzetben, török katonai egyenruhában utazni Szerbiában, nem egy konfliktuskerülő cselekedett volt. Kőváry művének különlegesség tehát a sokszínűségében rejlik. Mesél a korabeli Görögországról az odafelé utazása alkalmával, mesél a háborús Törökországról és végül mesél az éppen két háború közötti békés, de mégis sok feszültséget hordozó Szerbiáról. Mindezekért tehát bátran ajánlanám a művet, akár az utazás, akár a történelem iránt érdeklődök számára, ugyanakkor kicsit úgy érzem, egy szinte beszerezhetetlen műnél, amely elektronikus formában sem fellelhető, hogy ajánlásom valójában csak elméleti ajánlás. Az 1878-ban 1 forint 50 krajcáros könyv ára ma, még gyűjtői szemmel is borsosnak mondható, így akinek a kezébe kerül, az nagyon vigyázzon rá, hiszen amellett hogy sokat ér, a magyar utazási irodalom egy egészen különleges darabja is. Kőváry Kaffehr Bélától ezzel búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen klasszikus egykötetes szerző a blog szempontjából, ugyanakkor a magyar utazási irodalom ritkaságaitól nem köszönünk el. Jövő héten ismét egy igazi csemegével érkezem.