2019. szeptember 29., vasárnap

Bulyovszky Lilla uti naplója

Múlt heti bejegyzésem végén jeleztem, hogy e héten is egy női szerző művét mutatom be az ELBIDA projektben. Bulyovszky Lilla a kor ünnepelt színésznője volt Európában, Dumas regényt írt róla, királyok rajongtak érte, népszerűek voltak művei és mindemellett korának egyik legnagyobb mecénása is volt. Novellái, színdarabjai és regényei mellett két útirajz szerzője is. A „Bulyovszky Lilla uti naplója” című könyve, útirajzai közül időrendben elsőként jelent meg. A színésznő szerző művében a karrierjét alapjaiban meghatározó európai utazásáról mesél, rendkívül színes és olvasmányos formában. A kétkötetes könyv 1858-ban jelent meg Pesten, Boldini Róbert Könyvnyomdájának segítségével. A saját korában 2 ft. 20 kr.-ba kerülő összesen 374 oldalas műben egyetlen illusztráció sincs.



Gyulafalvai Bulyovszky Gyuláné szilágy-somlói és horogszeghi Szilágyi Lilla azaz Bulyovszky Lilla elfeledett nagyjaink közé tartozik. Bár sokan tudják, hogy színésznő volt, de életének részletei kevéssé ismertek, miközben valódi szupersztár volt saját kora Európájában. Szilágyi Lilla a nemesi származású szilágy-somlói és horogszeghi Szilágyi család gyermekeként látta meg a napvilágot, 1833. május 25-én Kolozsvárott. Apja Szilágyi Pál kolozsvári színész, míg anya Kelemen Magdolna színésznő volt. Apja mellett már egészen korán gyermekként ismerkedett meg a színház világával, amely erős benyomást tett a gyermekre.

Bulyovszky Lilla 
Hétéves korában már táncos tündérként szerepel a színpadon, de valódi színésznőként először 1846. december 9-én a pesti Nemzeti Színházban lép fel, a „Falura kell menni” című vígjátékban, Paulina szerepében. A kritikusok egyöntetűen elismerően fogalmaznak a fiatal tehetségről, és már akkor nagy jövőt jósolnak neki. Mindössze 15 éves, amikor megismerkedik a márciusi ifjak egyik vezérével, Bulyovszky Gyulával. A kapcsolat 1848 tavaszán indult, majd még azon év novemberében házasságot is kötnek. Bulyovszky Gyula nagy műveltségű író volt, aki mellett a fiatal lány tehetsége tovább tudott fejlődni. 1851-ben már a Nemzeti Színház tragikája lett, ahol fontos szerepeket is játszott. A színpadon aratott sikerek mellett, egyre jobban felkarolták, művészi és irodalmi körökben is. Bár sikeres volt, a kor hazai szupersztárja Jókainé Laborfalvi Róza azonban 1859-ig egyeduralkodó volt a területen. Mivel Laborfalvi mellett mellőzöttnek érezte magát, úgy döntött külföldre utazik. 1857-ben elsőként indult útnak Párizsba.

Bulyovszky Gyula 
Az utazása során megismerkedik Alexandre Dumassal, aki bevezeti a francia művészvilágba, és akinek köszönhetően hamar ismerté és elismerté vált. A párizsi tartózkodás alatt rá kellett azonban jönnie, hogy soha nem fog tudni megtanulni úgy franciául, hogy ne legyen akcentusa és ez lehetetlenné teszi karrierje kiteljesedését. Mentőötletként jön képbe Németország. A terv az volt, hogy Németországba megy, tanul és ott épít karriert. Dumas felajánlotta Lillának, hogy elkíséri útján és együtt keresnek egy német színházat. A közös utazásukról írja meg később Dumas, „Une aventure d’amour” című regényét, melyben egy tehetséges fiatal színésznő és egy középkorú férfi különös kapcsolata áll a középpontban. Dumas a regényben még a neveket sem változtatja meg, amely idehaza problémákat okoz Bulyovszky Lillának. Itthon többen a színésznő árulásáról beszélnek, hiszen a regényben elhangzik egy mondat, amely sokakat hazafias érzéseiben sértett meg. ”Magyar színésznő vagyok, és magyar nyelven játszom. A közönség, melyhez szólhatok, mindössze 6-7 millió ember. Én 30-40 millió emberhez akarnék szólni, német színpadon és német nyelven.”

Alexandre Dumas 
Utazásáról bár hazatér, de rövid idő múlva 1859-ben újra útnak indul és néhány hét múlva már egy német fejedelemség, udvari színházában játszotta a Stuart Mária címszerepét. A darab meghozza a várt sikert Lilla von Bulyovszkynak és rövidesen már egyértelműen a német nyelvű színjátszás Európa-szerte elismert sztárja volt. Németországon kívül, számos országban fellépett, mint ünnepelt színésznő. Idehaza csak férje lapja a „Nefelejts” számol be sikereiről. A feszültség azonban továbbra is érezhető itthon, olyannyira, hogy Jókai amikor saját lapjában gúnyolódó cikket ír a színésznőről,a  férj Bulyovszky Gyula párbajra hívja régi barátját. A párbajt bár mindkét fél túléli, Bulyovszky Gyula komolyabban megsérül.

Bulyovszky Lilla, Stuart Mária szerepében 
Lilla külföldön sikert sikerre halmozott és csak 1863-ban jött újra haza Magyarországra, apja ötvenéves színészjubileuma alkalmából. Ekkor még mindig nem bocsájtott meg neki a sajtó. Visszatért Németországba, majd az állandó fellépések miatti fáradságát, egy utazás során kívánta kipihenni. Egy szerencsés véletlen eredményeként így jut el Norvégiába, amely utazásról jelenik meg később második útirajza. A sikerei csúcsán lévő Bulyovszky Lilla 1875-ben, 42 éves korában visszavonul a német színpadtól és visszatér Budapestre. Itthon vidéki körútján több városban vendégszerepelt, fellépett Aradon is, ahol bár kitörő lelkesedéssel fogadták, végül végleg visszavonul és soha többé nem lép fel. 

Bulyovszky Lilla
Bulyovszky Lilla mindig is híres volt arról, hogy sokat adakozott, élete hátralévő részében gyakorlatilag szinte már csak jótékonykodással foglalkozott. Alapítványokat hozott létre, árvaházakat támogatott, idős színészeket segített és számos egyéb jótékonysági cselekedett fűződött a nevéhez. 1909. december 11-én hunyt el, 86 éves korában Grázban, de koporsóját később hazahozták Budapestre. Végrendelete szerint az összes ingatlana eladásából származó bevételt Kolozsvár városának adományozta, egy a városban alapítandó lelencház felépítése és működtetése céljából.

Részlet a könyvből:

„Magát a várost a vár tetejéről akartam nézni; de midőn felértem, jó ideig nem volt szemem a városnak, hanem csak környezetének. Mintegy tizenöt oldalról mindenfelé más meg más hegycsoportozatokat lehet látni. A hegyek csucsai hóval boritvák, mely ezüstként csillog, midőn napsugarak által látogattatik. A lég oly tiszta, hogy a legtávolabb tárgyak is rendkivül közel látszanak. Ha pedig köd vagy felleg borítja a hegyek ormait, a homályos körvonalakból a legphantastikusabb alakokat teremthet magának a meleg képzelődés.


Párizs látképe 
Az óra, mit e vár bástyáján tölték, örökké feledhetlen lesz előttem; nemcsak azért mert a legszebb látvány tárult itt fel előttem, hanem azért is, mert egy iszonyatos esetnek levék szemtanuja. A fényes mészhegyek és az azokat környező hegycsoportozatoknak csodálásában valék elmerülve. De végre tekintetem elfáradt, és mintegy összegyüjtve; magamnak mindazt amit egy rövid óra alatt láték, becsuktam szemeimet, és önkénytelen annyira elmerengtem, mikép néhány perczig, bizonyosan nem tudnám vala megmondani hol vagyok.

Berlin 
Mozart és Haydn, Garay és Vörösmarty és sok mindenféle, mi e nevekkel eszmekapcsolatban áll, fáta morgánaként vonultel lelki szemeim előtt, épen ugy, mint mielőtt szemeim becsukán, Salzburg hegyeit és tündéres szép környékét csodálám élő panorámaként. De a képek, mik megleptek, oly zavartak és összefüggéstelenek valának, hogy mégcsak mint álomnak sem lett volna értelmük. Csak arra emlékezem, hogy egy sajátságos varázsteljes zenére hallgaték, melyben Mozart mysticus hangtengere, Vörösmarty hős szózata, Haydn istenszent dallamai, és Garay lyrája valának egyesítve. Ah, mily bűvös perczek voltak azok. Ismeretlen regiók nyiltak meg előttem, és nem mertem szemem felnyitni, hogy mindaz mit látni és hallani véltem, el ne tünjék.

Drezda látképe
Berlini utcakép 
Pedig a mit hallék nem vala puszta képzelet, hanem teljes valóság. Szóval Salzburg harangjátéka volt az, mely reggel 7 – estve 6 – és éjjel 11 órakor naponként megszólal. Hogy mellette csaknek visióim voltak, azt az elragadtatáson kívül, melyet a csodaszép vidék okozott, tán annak is tulajdoníthatom, hogy egész nap templomokat, kriptákat és siremlékeket látogattam. Az effélék pedig idegeimre és kedélyemre rendkivül hatnak. Sokat adtam volna, hogy az előttem szokatlan egészen uj és kétségkivül igen harmonikus zenét tovább hallhatám vala, de sajnálatomra nem tartott soká, és álmaimból egy nagyon is a földre emlékeztető esemény által kellett kiragadtatnom.

München látképe 
Midőn t.i. mysticus zenémnek legutolsó hangja elzengett e tiszta átlátszó levegő hullámzatain, egy borzadalmas sikoltás és tompa esés követé azt. A bástyáról hol állék, arra tekinték honnan e rémületes hang jött, és bár alig másodperczre esett tekintetem az iszonyu látványra, mégis örökre emlékezetembe véste magát. A roppant magas bástyáról egy férfiu, életéne önkényt véget vetendő ugrott a mélységbe, és a sikoltás már esésközben lehetett rémületének kifejezése; és a tompa esés haldokló tetemeinek volt utólsó vonalglása. Komolyan rosszul lettem, és korán lefekve egy igen rosz éjet tölték. Másnap vezetőmtől hallám, hogy a boldogtalan még nem volt 24 éves, az iparosztályhoz tartozott és szerencsétlen szerelemtől vezéreltetett e kétségbeesett lépésre.

A Notre-Dame székesegyház

A Notre-Dame székesegyház 
Az eset az egész városban sensatiot gerjesztett, és mindenki látni akarta a tragicus szinhelyet; én sokat adnék ha nem láttam volna. Még másnap is igen kedvetlen valék; mert mindenfelé csak a szerencsétlen fiatal emberről beszéltek, kit igy nem valék képes feledhetni.  Most hogy meghalt, mindenki csak szépet és dicséretest tudott felőle mondani, és akár hányan tettleg is segitették volna, míg élt a szeretett leány atyjánál egyre rágalmazták, és bár husz ajtón is kopogtatott nem birt oly kölcsönre szert tenni, a mennyinek segedelmével mesterségét önállólag gyakorolhatta volna. Már három éve hogy szerette a leányt, és az is, ha bár elég kérője volt még addig mindegyiknek kosarat adott. De utoljára az atya, részint rábeszélés, részint fenyegetéssel oda birta leányát, hogy legujabb kérőjét ne utasítsa vissza; és a leány nem volt elég erős ellentállni, vagy talán ő is megunta a várakozást, és kétségbe esett egy jobb jövő felett. És a fiatal ember számot vethetett magával és megismerhetni vélte, hogy azok közül való, kiknek csak egy boldogság mosolyoghat, a szerelem boldogsága. És szegény nem tudta meggondolni, hogy a világ nagy, a sziv gyönge, és az idő hatalmas; hanem elvesztvén az egy kártyát, melyre mindent feltett – megfizette tételét.

A mely órában esküdött a hűtlen, azon órában itélte őt örök bánatra.”

Szent Gereon templom - Köln 
Bulyovszky Lilla élete egészen lenyűgöző, amely nagyban volt köszönhető tehetségének is. Hitt magában, és ahogy mondani szokták, „a tehetség utat tör magának”, így Bulyovszky Lilla is, minden nehézséget leküzdve sikerre vitte terveit. A „Bulyovszky Lilla uti naplója” című könyvből is sugárzik a tehetség, amely miatt bármiről is ír, valahogy mindig lebilincseli az olvasót. Bár valóban klasszikus útirajz, mégis valahogy kicsit több ez a könyv, mint "csak" útirajz. Élmények, történetek, emóciók színesítik az utazás történetét, amelytől még inkább magával ragadja a könyv az olvasóját. Mesél a vidékről és városokról amerre jár, de az útja során vele kapcsolatba kerülő emberekről is sajátos jellemzést ír. Párizsba indul, de Németországon keresztül utazik oda. A harmadik fejezet már Párizsról szól, amely város dominálja a kétkötetes művet. Párizsból, a Rajna-vidéken és számos német városon keresztül, Weimarba ment Liszt Ferenchez, ahonnan Drezdán át tért haza végül.

Liszt Ferenc nagy rajongója volt Bulyovszky Lillának 
Nagyon szerettem Bulyovszky Lilla bár terjedelmes, de apró méretű könyvét. Nyilván a ritkasága is rendkívül vonzóvá tette, de mindemellett olvasóként is van benne valami plusz, ami miatt maradandó élmény a könyv. A szerzőnő útirajzaiból talán ez az időben elsőként megjelenő mű a kevésbé ismert, míg a norvégiai útjáról szóló második műve, talán a reprint kiadásnak is köszönhetően ismertebb. Gyűjteményemben Bulyovszky másik művéből csak töredékkel rendelkezem, de amint teljessé válik a mű, abba is belekezdek. Sajnos ismereteim szerint a „Bulyovszky Lilla uti naplója” című mű nem elérhető elektronikus formában és tudomásom szerint reprint kiadás sem jelent meg róla, így vajmi csekély az a kör, aki olvashatja a különleges művet. Tipikusan az extrém nehezen beszerezhető, de erősen ajánlott kategória a könyv, amely szerzőnőjével reményeim szerint hamarosan újra találkozhatunk az ELBIDA projektben.







2019. szeptember 22., vasárnap

Budapestről Párisba

Kaposváron van a Magyar Honvédség 64. Boconádi Szabó József Logisztikai Ezredének a központja. Minap egy hivatalos ügyintézés során szükségem volt a pontos postacímére az ezrednek, így rákerestem az interneten a Boconádi Szabó névre. A találatok között feltűnt egy oldal, ahol rendszeresen kutatok információk után régi könyvek vagy éppen szerzők kapcsán, így kíváncsiságból rákattintottam, hogy pontosan ki is volt Boconádi (Boczonádi) Szabó József. Az életrajz gyors átfutásakor megakadt a szemem felesége nevén. Az ELBIDA projekt hátterét biztosító gyűjteményemben sok könyv van, fejből nem tudnám felsorolni mindet, de ha hallok vagy olvasok egy címet vagy szerző nevet, akkor az általában beugrik, hogy találkoztam már vele a könyvespolcomon. Boczonádi Szabó József felesége homoródszentpáli Szentpály Janka nevével ugyanígy voltam. Amint megláttam tudtam, hogy van tőle könyvem. Hazaérésemet követően elkezdtem keresgélni és hamarosan a kezemben fogtam Szentpály Janka „Budapestről Párisba” című ritka útirajzát. A szerzőnő a kiegyezést követően utazik vonattal több kisebb megállót követően Párisba, majd onnan vissza Budapestre. A műben meglehetősen kevés személyes élmény vagy tapasztalat olvasható, nagyrészt tényszerű információközlés az, amit a szerzőnő leír, így néhol már-már unalomba fullad a ritka úti beszámoló. A könyvet 1874-ben nyomtatták az Athenaeum nyomdájában, Budapesten. A mindösszesen 194 oldalas műben egyetlen illusztráció vagy kép sem található.



homoródszentpáli Szentpály Janka (a könyvben Szentpáli Janka) írónő, az Ugocsa megyei Halmiban született 1831. március 14-én. Apja a máramarosi főispán és országgyűlési követ Szentpály László volt, míg anyja Szotovszky Klementin. Élete korai szakaszáról, iskoláiról nem találtam információt, azonban szerelmeiről igen. Szentpály Janka első nagy szerelme Irányi Dániel volt. Kapcsolatuk nagy szenvedéllyel indult, aztán nem lett végül házasság belőle, de levelezésük később nyomtatásban is megjelent. 

A fiatal Szentpály Janka
Második szerelme, a már említett boczonádi Szabó József volt, akit a szabadságharc bukását követően Aradon halálra ítélnek, majd végül 16 év várfogságra változtatják a büntetését. A börtönbüntetése alatt néhány rabot, így őt is Aradról Munkácsra helyeztek át. A foglyok szállítása során pihenőt tartottak Halmiban, ahol a Szentpály-i birtok is volt. Szentpály Janka és Szabó József összetalálkoznak és a mindössze fél óráig tartó találka szerelemre lobbantja őket olyannyira, hogy azon melegében örök hűséget is fogadnak egymásnak. boczonádi Szabó József fogságának vége ekkor még messze van, de ez nem tántorítja el Szentpály Jankát. Levelezni kezdenek és egészen az 1856-ig levélben tartják a kapcsolatot, amikor Szabó József kegyelmet kap. 

A fiatal Boczonádi Szabó József
A szabadulást követően 1856. augusztus 25-én házasodtak meg. Az ekkor már Szabó Józsefné Szentpály Janka tagja lesz az 1868-ban alakult Országos Nőképző Egyesületnek, amely a „hazai nőnevelés ügyét” szerette volna előremozdítani.

Az Országos Nőképző Egyesület küldöttgyűlésén
A középső hölgytől jobbra a harmadik Szentpály Janka
Mindeközben folyamatosan ír. Tárcacikkei jelennek meg a Pesti Naplóban és a Fővárosi Lapokban, míg az Egyetértésben politikai cikkei és regényfordításai. Magyarországon ő írta az első arcismét a svájci Johann Kaspar Lavater munkája nyomán. A mű központi témája, hogy mire lehet következtetni az emberi arcvonásokból. 

Szentpály Janka
Házasságából három gyermekük született, Irén, Aranka és Jenő. Szabó József 1893-ban, nyugalmazott altábornagyként, 68 éves korában hal meg, míg Szentpály Janka 1908. május 5-én Budapesten, 77 éves korában. A fél órás találkozó során tett örök hűség fogadalmukat végül megtartották.

Részlet a könyvből:

„Kétségtelen, hogy Páris más városoknak nagyon fölötte áll, hanem aztán más nemzetekre magas polcáról egész önérzettel tekint is le, s ha az ember előttük valamit mi nem francia dicsérni mer, szánakozva mosolygják le együgyüségét. A francia önhitséget leginkább egy felolvasáson volt alkalmam megcsodálni, mit egy tisztelt ur tartott a francia befolyásról keleten. E jó ur, nemzete rendkívüli befolyásával a törökök erkölcseire dicsekedvén, különösen a szentföldön kivívott diadalokat kizárólag maguknak tulajdonította s úgy beszélt, mintha más nemzetek kardvonást sem tettek volna soha s egyedül az ő érdemök lenne, hogy az egész világ Mahomed hive vagy felkoncolt martaléka nem lett; s midőn ez öndicséret bombasticus phrasisait nagy pathossal szórta a hallgatóság lelkesült füleibe, ezek szűnni nem akaró tetszésnyilatkozatokban s erős tapsban törtek ki. Csak én szerettem volna belé kiáltani ez érdemetlen örömzajba: Hohó tisztelt úr! nem jól tetszik értesülve lenni; talán más nemzet is vesztett hősöket s vért a félholdosok elleni harcban, talán nem egyedül önöket illeti a dicsőség ezek megfékezésében s legalább egy szavával illenék ezekről is megemlékeznie! de hát persze, hallgattam, legfeljebb gyenge gunymosoly vonult végig ajkamon, miből azonban édes nemzetemnek is jutott egy piciny rész megemlékezve, ennek is néha kissé tulcsigázott önteltségéről.

Bécsi látkép 
E tény egy másik szóváltásra emlékeztet, mely köztem s egy francia közt történt, kivel az étkezésnél gyakran találkozván, megismerkedtünk. Érdeklődve kérdezé, melyik nemzethez tartozunk: »Monsieur, nous sommes des barbares« mondám mosolygva. »Oh que non madame, vous étes ce qu’il y á de plus civilisé;« felelé ő udvariasan; mire aztán kissé gúnyosan jegyzém meg: »Pourtant nous ne sommes pás francais.« Megtudva hogy magyarok vagyunk, a legnagyobb érdeklődéssel kérdezősködtek hazánkról. Általában szeretik ők a magyarokat, rokonszenvvel, elismeréssel beszélnek felőlünk, már a kik t. i. megtudják különböztetni Ausztriától, mert egy nagy rész még mindig germán vagy szláv népfájnak tart bennünket.

Korabeli utcakép - München 
Más hibája még e nemzetnek, hogy adott szavára keveset tart, igér, könnyen lelkesül s köt barátságot, szereti a phrasisokat, hizelgést s szóval még életét is rendelkezésedre bocsátja, de ha tényre kerül, az ugyan csalódik, ki ez emphasist s nagyszavakat készpénz gyanánt veszi. Önzőbb nép nem igen lehet, bár ragyogó tulajdonai s ékes beszédje elkábitja az idegent. Csak szavakban nem fukarok, s mig az angol egy kézmozdulattal felel, a franciától alig menekülhetsz. Jaj neked ha utad sietős s az utcán nem ismered ki magad; ha felvilágosítást kérsz, anynyit beszélnek, hogy szabadulni nem birsz, de a végén csak ott vagy ahol azelőtt; hanem az is megtörténik, hogy a legnagyobb készséggel célodhoz vezetnek. 

München - Marienplatz
Kivált a constablerek, csak azért vannak ott, hogy a közönség, különösen nők szolgálatára legyenek. A francia barátságos, szolgálatra kész s nők iránt még a legközönségesebb munkás is udvarias. Ha társas kocsiba ülve hely nincs, a férfiak rögtön felállanak s helyet adnak a nőknek, s bármily tolongásban sem történhet, mint Pesten, hogy meglökdössék; vagy hogy több férfi össze fogódzva a nőt a járdáról leszorítsa; de még az is példátlan hogy taligát toljanak s puttonyos emberek ténferegjenek a járdán s másokat, különösen tisztességesen öltözött nőket onnét a sárba kényszerítsenek, mi nálunk napirenden van, valamint általában a közönséges osztály naponta észlelhető brutalitása szomorú tanujele még azon lelki állapotnak s műveltségi foknak, melyen e nép még, fájdalom! áll. Különben nemcsak a népről lehet azt általában mondani, sőt a műveltebb osztály egy részéről is, mert sajnos! nálunk még sok férfi érdemnek tartja, ha a nővel testi erejét vagy hatalmát éreztetheti bár mily részben, azon tudatban lelve önérzete kielégítését, ha ennek ura és zsarnokául feltolhatja magát, s nem átallja ez által csupán műveltsége teljes hiányát s lelki szegénységének tagadhatlan bizonyítékát elárulni.

Salzburg látképe 
A francia az udvariasság, a rend embere, a szabályokat még tömegben is megtartja. Ha szűk helyen kell sok népnek átmenni, a mindenütt jelenlevő constabler rögtön kiáltja: »Faites queu» ! mi annyit jelent hogy sorba menjenek, s ez itt már annyira szokás hogy még maguktól is követik, s a tolongás elkerülése végett kettesével sorba állnak s nem tű­rik el sem urnak sem urnőnek, hogy a korábban érkezettet megelőzze.

Utcakép a korabeli Bécsből 
A városi rend és tisztaság is példás. A szemetet este 10 után teszik ki az utcára a ház ajtajába, mikor aztán a rongyszedő, Parisnak ez egyik különlegessége, hosszú villájával azt feltúrván, a használható tárgyakat hátán levő puttonyába rakja, a többit pedig a szemetes kocsi éjji 1 órakor viszi el, nem úgy mint nálunk, hol ha nem vigyázunk könnyen megtörténik, hogy e szemetes fiókok illatos tartalmá­val még ünnepen déli 12 órakor is nyakon öntetünk, mert Budapesten a 10 órától délután 4-ig terjedő időszak van épen legalkalmasbnak kiszemelve arra hogy efféle az egésséget, tisztaságot s jólevegőt elő­ mozdító aestheticus expeditiók véghezvitessenek.

Az Opera 
Itt a kereskedések esti 10 óráig, sőt mint a házak kapui éjfélig is nyitva állanak, de ennek dacára oly kevés rablás s lopás történik, hogy ez csodálkozásunkat költé fel; valamint általában a személy s vagyonbátorság oly biztos lábon áll itt, mint talán sehol a világon. Számtalan tisztességes nő egyedül jár az utcán éjfél után is, egyedül megy vendéglőbe étkezni s ebben senki sem ütközik meg, sem kiváncsi szemekkel vagy kihivólag tekintgetni rá nem merészkedik, annál kevésbbé megszólítani az utcán vagy kisérgetni, mint nálunk, hol az egyedüljárni kénytelen nőknek már alkonyatkor lélekzet nélkül nyargalva kell sietni, nehogy szemérmetlen férfi tolakodásának célpontjai legyenek.

Utcakép, háttérben a Panthéon 
Egy omnibusban több tárgyat ott feledtünk s három óra múlva menvén értök, sértetlenül vissza kaptuk. Esernyőnket pedig egy vendéglőben feledve, 1/4 óra múlva érte menvén visszaadták, hanem azért hogy ott hagytuk 25 centet; a felügyeletért szintén ennyit, s a vissza adásért is 25 ct. kellett fizetnünk. Egyszer a színházban borzasztó hőségben egy pohár vizet ittam, s ezt velem, mint rendkivüli czikket 50 cent. fizettették meg, ugyanott a narancs darabját egy souért árulták. Hiába, a francia élelmes!”

Arc de Triomphe azaz a párizsi Diadalív  
Szentpály Janka műve kapcsán az jut eszembe, hogy de jó lett volna, ha megfordította volna a szerzőnő az arányokat és a saját vélemény, tapasztalat dominált volna, míg a száraz tény és történelmi adat jelent volna meg csekélyebb mértékben, a műben. A könyv néhol olyan szinten száraz, hogy már-már unalomba fullad az olvasás a számtalan adat, dátum vagy név miatt. Részletesen és szárazan, szinte felsorolásszerűen írja le például Párizs templomait, temetőit és azok híres halottait, színházait és múzeumait, sőt még az azokban megtalálható festményeket és szobrokat is, stb. Néhol olyan a könyv, mint egy tényszerű útikönyv. Ugyanakkor, és ez az igazi fájdalom, ahol a szerzőnő egy kicsit elengedte magát, és személyes élményeit valamint tapasztalatait meséli, ott egészen kiváló a mű. Élvezetes, olvasmányos és a humort sem nélkülöző részek ezek, de sajnos ezek a részek alulmaradnak a száraz tényáradathoz képest.

A Notre Dame székesegyház 

Azonban ha az olvasói szemüvegemet leteszem, és csupán könyvgyűjtőként tekintek a műre, akkor bátran mondhatom, hogy fantasztikus könyv, egy igazi kuriózum, hiszen Szentpály Janka műve is a kimondottan ritka művek közé sorolható. Gyűjtőknek tehát ajánlott könyv, de olvasóknak kevésbé. A sors furcsa fintora, hogy az előző bejegyzéseknél, amelyek egészen kiváló könyvek voltak olvasói szemmel is, nem volt elérhető elektronikus formátum, de Szentpály Janka kevéssé olvasmányos művénél van elérhető és ingyenesen letölthető példány az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában. Érdekességként ajánlott belepillantani a műbe, akinek pedig van türelme és megtalálja az időről-időre előbukkanó személyes benyomásokat, az még jól is fog szórakozni pár oldal erejéig. Az ELBIDA projektben elbúcsúzunk a különös szerzőnőtől, hiszen bár számos önálló műve jelent meg, utazással kapcsolatos csak ez az egy volt. Jövő héten folytatom tovább a blogot, ismét a szebbik nem egy képviselőjével, egy utazó színésznővel, aki nem mellesleg Szentpály Janka kortársa is volt.

2019. szeptember 15., vasárnap

Szellemi böngézés

Svéd-Norvégia és Oroszországban


Bevallom férfiasan mielőtt a most következő kötettel kapcsolatba kerültem, nem tudtam semmit a szerzőről, sőt arról sem, hogy léteznek általa írt útirajzok. Szerencsém volt abban is, hogy jó érzékel belenéztem a könyvbe, és nem lendültem rajta túl pusztán a főcím alapján. Viszolajszky Károly „Szellemi böngézés” című könyvének „Svéd-Norvégia és Oroszország” alcíme az, amely egyértelművé teszi, hogy egy útirajzot tartunk a kezünkbe. A szerzőnek időrendben ez a második útirajza, amelyben északi utazásának élményeiről és tapasztalatairól mesél az olvasónak, véleményem szerint kimondottan jó stílusba. A könyv melyet Pálinkás J. Géza nyomdájában nyomtattak, 1905-ben jelent meg Érsekújváron. A 179 oldalas műben nincs illusztráció. A gyűjteményem részét képező kötet, minden valószínűség szerint a szerző által, Dr. Fehér Gyulának dedikált példány.




Viszolajszky Károly plébános 1843. november 3-án született Érsekújváron. Tanulmányait Budán kezdte, majd Esztergomba járt gimnáziumba, ahol teológiai tanulmányokat is folytatott. Nagyszombaton bölcseletet tanult, majd 1868-ban szentelték pappá. Élete ezt követő időszakában több felvidéki faluban volt káplán, 1868-tól Hontnádason, 1869-től Szénaváron, majd 1872-től Zselízen. 1874-ben lesz Alsószemeréden plébános és egészen haláláig 1929-ig szolgálja az Ipoly melletti település lakosságát. 1885-ben egy bajorországi csoporttal a Szentföldre utazik, majd az 1900-as évek elején az öreg kontinens északi részeire kirándul. Mindkét utazásának élményeiből útirajza jelenik meg (1885, 1905). Úti beszámolói mellett több egyéb cikke is megjelenik, elsősorban vallási témában. 55 év plébánosi szolgálat után, 86 éves korában, 1929. június 2.-án hunyt el Alsószemeréden. Minden vagyonát a helyi zárdára hagyta. Viszolajszky Károlynak köszönhető, hogy a jeruzsálemi Pater Noster (Miatyánk) templom árkádsorában a magyar nyelvű Miatyánk is helyet kapott. 

Viszolajszky Károly síremléke napjainkban
Az elhunyt világutazó plébános tiszteletére a helyi kolostor nővérei síremléket állíttattak. A közel két méter magas szobor 1932-től jelzi a szerző sírjának helyét. Nemrég a hívek adományaiból újult meg a síremlék.


Részlet a könyvből:

„A vonat innén mindennap csak egyszer indul, délután 4 órakor. Hogy ezt el ne mulaszszuk, már 3 órakor az állomáson voltunk. Összejártuk az egész állomási épületeket, berendezést, a hová csak be lehetett jutni. A főnök is szivesen csatlakozott hozzánk, látván, hogy idegenek vagyunk. Ideje is megengedte, mert csak éppen 8 darab utazó volt. Elmagyarázta az egész vasút kiváló szerkezetét. Azt magunk is észrevettük első tekintetre, hogy az itteni sinek sokkal vastagabbak, erősebbek a mieinknél. A mozdonyok roppant compact, szilárd alkotásuak, ezt e vonal különlegessége követeli, mert utja csupa hegy-völgy, alagut s viaduct, hol erős és biztos fékezést kell használni a lejtőn le, s teljes kiszámított erővel kell a vonatnak kapaszkodnia a hosszu hegynek fel. A teherközlekedés igen nagy, naponként 6, 7 tehervonat jön s ugyanannyi megy el s csak igy vagyunk képesek, ugymond, hetenkint két hajót megtölteni rakománynyal. Végre előállott a mi vonatunk is, melybe tolongás nélkül könnyen fellszálltunk s még könnyebben elhelyezkedtünk, lévén a másod osztályú utasok száma kivülünk még kettő.

A malmö-i vasútállomás

Bøyabreen gleccser - Norvégia 
A kocsik igen nagy kényelemmel vannak berendezve itt is, mint egész Svéd-Norvégiában. Ez vigasztaló volt, mert 53 óra alatt futja meg e vonat utját Stockholmig, hová menendők vagyunk. Ily kényelmes berendezés után nem is csodálkozunk tehát azon, hogy nem láttunk első osztályu coupékat. Már most hol és miképen utazhatnak azok, kik odahaza első osztályu körjegyet váltanak az összes vasúti vonalakra? Ez az ő dolguk, fejtette meg a kételyt Jóska barátom!

Norvég mozdony

Svéd postás 
Pont 4 órakor csengetnek és mi megindulunk Lappland vadregényes sziklái küzt befelé. Alig haladtunk nehány perczig, kezdődnek az alagutak, egyikből ki, a másikba be, s a hol nem volt sziklaalagut, ott erős deszkákkal van fedve a vonal hogy a hóviharok ellen védve legyen a pálya, sőt a pálya mellett is deszka kerités huzódik, szintén a hófuvások elleni védekezésre. Ma junius 14. van, de a tájt még mindig hó födi, ezt fütött waggonjainkból mi könnyen viseljük. A fjordok itt fenn teljesen be vannak fagyva, felszinük szintén hóval födve. Ezek az ugynevezett jéghegyek, melyek csucsáról a hó soha sem olvad le. Legmagasabb pont, melyen vasutunk áthaladt 551 méter a tenger szine felett. Egy kanyarulat, s az alattunk elterülő látóhatár mlyén már tiszta fjordokat pillantunk meg széditő magas helyzetünkből, de csak pár perczre, mert ismét tunel és sötétség zárja el a kilátást. Igy váltakozik e táj Birksgrenzens állomásig, mely Norvégia határa. Ezen állomás is deszkákkal van teljesen befödve s kipadlózva. Itt kiszállt két utitársunk, mi egyedül maradtunk. Innét már fensikon halad a vonat, nincs tunel és sikerült Lappland képét, lakosait a maguk természetes otthonában megismernünk.

Lapp gyerekek

Stockholm kikötője 
Községet nem láttunk, csak egyes földbe ásott putikokat, melyeknek felső nyilása a kémény. Kémény alatt a mindig meleg tűzhely s néhány iramszarvasbőr kepezi az egész butorzatot. Világosságot az ajtó szolgáltat; falai darabos kövekből összerakva, mohával a földdel van betakarva. Itt él a hidegtől lecsigázott lpp. Egyedüli vagyona az iramszarvas. Ez a mi szarvasainknál valamivel kisebb állat, de teljesen lerongyolva, lecsigázva; rendesen csoportokban tanyáz, s moha képezi eledelét, melyet egy méter magas hó alul is kikapar magának hatalmas szarvaival. Husával s tejével táplálja gazdáját, bőréből késziti a lapp ruházatát, snruit, ágyát, takaróját; fagygyúja éleszti a lakás mécsesét, szarvai s csontjaiból késziti eszközeit, beleiből sodorja czérnáját és köteleit, s ezen állatok vontatják a szánkáit. Az iramszarvasok tulajdonképpen sohasem szelidülnek meg, vonatunk zörejére lusta ügetéssel tovaszaladnak s csak ügyes kutyák segélyével tudja őket gazdájuk összetartani. Ha megfejni vagy befogni akarja őket tulajdonosuk, az ugynevezett „Lasso”-val lehet csak nagy ügyesen megfogni. Tehát istállóról szó sincs. Ha tartózkodási helyükön a szikla mohát már elfogyasztották, hegyen-völgyön tovább haladnak, hová hű gazdájuk feleségével, gyermekeivel s főleg kutyáival nyomban követi. A hol megállapodnak, a lapp azonnal felépiti gunyhóját, neki sem telekkönyvi tulajdonjog, sem határkő és barázda nem imponál.

Stavanger fjord - Norvégia

Norvégia 
Nem korlátozza szabadságát semmi, tehát nem csak szinükben, de életmódjúkban is hasonlitanak a mi nomád czigányainkhoz.

Stockholmi utcakép

Norvégia 
Egyetlen hatalmat ismernek a lappok, mely előtt meghajolnak és ez a szunyog féle légy. Ezek egyaránt kinozzák az állatokat s embereket és tőlük csak házukban tudnak szabadulni a folytonos füst oltalma alatt. De ki tudja, hogy ily piszkos putikban nincsenek-e más észrevétlen állatkák is, melyek alól a füst sem védelmezi őket?

A Vérző Megváló temploma - Szentpétervár

Szentpétervári utcakép 
Látván e nyomorult állapotokat, az ember szive megesik e szegény lappok sorsán, pedig ők sajnálják le a miféle embereket, mert nekünk nem jutott az a szerencse, hogy lappoknak szülessünk. Ime a teljes szabadság megnyilatkozása! És ha gondolkodunk egy kissé a lappok ezen odavetett lesajnálása felett, bizony van valami e felfogásukban.”

Hotel Bristol - Varsó

Krakkói villamos 
Aki rendszeres olvasója a blognak az talán emlékszik Eck Péter „Észak vidékein” című könyvére. A két könyv között van némi hasonlóság, de Viszolajszky sokkal jobban ír. Annak idején Ecknél az a kritika fogalmazódott meg, hogy túl sok mindent akart belesűríteni útleírásába és hosszas történelmi leírásai unalomba fullasztották az amúgy sem pergő élménybeszámolóját. Nos, Viszolajszky Károly is bemutatja az utazás során érintett városok vagy épületek történtét, de mégsem válik zavaróvá ez a fajta történelmi kitekintés. Jelen kötetnek a ritkaságán és a szerző személyén túl pontosan az adja az igazi érdekességét, hogy a a táj, a természeti szépségek és az úti élményeken túl a szerző a távoli népek kultúráját is jó tollal mutatja be.  Az utazás Budapesten veszi kezdetét, a Vág völgyén keresztül Oderbergig, majd onnan Berlinen és Hamburgon keresztül érkeznek vonattal Koppenhágába. Innen aztán végigjárják útitársával Svédországot, Norvégiát majd Oroszország felé veszik az irányt és végül a hazafelé vezető út során bejárják Varsót és Krakkót is. Útitársa a titokzatos Jóska mindvégig kíséri útján, de ahogy az utazás pontos évére, úgy a társ személyére sem derül fény a műben.

Svéd "lovas busz"

Krakkó 
Viszolajszky Károly műve több szempontból is lebilincselt. Ritkasága miatt sikeres beszerzése könyvgyűjtőként rendkívül boldoggá tett, emellett azonban olvasóként is kellemes perceket szerzett. Jó stílusban érdekes dolgokról ír. Sajnos ismét abba a helyzetben vagyok, hogy bár ajánlanám a művet, de kevéssé valószínű, hogy ajánlásom hatására bárki is elolvassa, ennek pedig az oka, a ritkasága. Nagyon nehezen szerezhető be, aukción is alig-alig fordult elő és nagy kérdés, hogy vajon hány példányban jelent meg. 

Az "Alkotmány" című újság 1905. július 12.-i számából
Vélhetően nem árasztotta el az akkori könyvpiacot a kötet, hiszen vagy rendelés útján, vagy személyesen Felső-Szemeréden, illetve a Szent István Társulatnál Budapesten volt beszerezhető. Aki azonban birtokában van, vagy valaha a kezébe kerül, az vigyázza és olvassa e különleges művet. A szerzőtől még nem búcsúzunk, hiszen szentföldi utazásáról szóló, 1885-ben megjelent műve még része lesz az ELBIDA projektnek, amint sikerül beszereznem. Keresem, kutatom és reményeim szerint hamarosan fellelem a saját példányomat.