KönyvekSomogyikum

Horgászkirándulásom előtti utolsó bejegyzésemben azt ígértem, hogy egy igazi kuriózummal térek vissza. Nos, Kőváry Béla azaz Ali Efendi most következő műve olyannyira ritka, hogy még a témában jártas gyűjtők sem ismerik minden esetben, ami nem csoda, hiszen az elmúlt húsz évben talán ha háromszor előkerült aukción megvehető példány. Az „Utazásom Törökországban, a Görög-szigeteken és Szerbiában” című Kőváry könyv tehát egy ritka és drága mű, de mindemellett olvasói szempontból is egy rendkívül értékes kötet, mely lényegében egy olvasmányos útinapló, amelyben a szerző az orosz-török háború során tett kalandos utazásáról mesél.  A könyv a szerző hazatérése után nem sokkal, de még a San Stefanó-i-béke megkötését megelőzően, 1878 elején jelent meg Fischel Fülöp gondozásában, Nagykanizsán. A 211 oldalas könyvben nem található egyetlen illusztráció sem, ugyanakkor a könyv végén 13 oldalnyi korabeli érdekes könyvreklám olvasható a Fischel Fülöp által kiadott művekről.

Kőváry Béla író, újságíró is azon szerzők közé tartozik, akik élete alig ismert. Az eredeti nevén Kőváry Kaffehr Bélaként ismert szerző 1855. szeptember 23-án született a Somogy megyei Kürtös településen. Gyermekkoráról, iskoláiról semmi információt nem leltem. Irodalmi munkásságát török műfordításokkal 1873-ban kezdte, melyek közül több meg is jelent a Vasárnapi Újságban. 1876-ban munkatársa lesz az Abafi Lajos féle “Figyelő” című irodalomtörténeti folyóiratnak, majd 1877-1879 között szerkesztője a Nagykanizsán megjelent Új Nemzeti Naptárnak.  Vélhetően ekkor már ő is Nagykanizsán élt. 1877-ben Törökországba utazik, ahol beáll a török seregbe, majd Ali Efendi néven részt is vesz a harcokban. A Szinnyei-féle életrajz szerint egy évig szolgált a török seregben, ahol elsajátította a török nyelvet. Információim szerint ez így tévedés, hiszen kicsivel több, mint négy hónap volt a művében is bemutatott utazás és ismereteim szerint többé nem járt Törökországban Kőváry, azaz csupán pár hónapig szolgált a török seregben. A nyelvet sem ott tanulta, hiszen 1877-ben már úgy utazott oda, hogy tudott törökül, amelyre bizonyíték, hogy addigra már több török műfordítása is megjelent idehaza. Hazatérését követően adja ki „Utazásom Törökországban, a Görög-szigeteken és Szerbiában” című művét Nagykanizsán. Nem sokkal ezt követően Szombathelyre költözik, ahol továbbiakban is újságírással és szerkesztéssel foglalkozott. Életében számos újság szerkesztője, sőt 1889-ben maga alapítja meg a „Vasvármegye” című szabadelvű politikai és társadalmi hetilapot. Nevéhez több lap szerkesztése és számos önálló mű is kapcsolható. 1907. április 30-án, 52 éves korában hunyt el Szombathelyen.

Részlet a könyvből:

A vonat fütyölt s mi elhagytuk a sztambuli fő-állomást. Konstantinápoly azon részét, melyen az induló vonat keresztül ment eddigelé nem nyilt alkalmam megtekinthetni. Régi, classicus romok váltakozna itt nyomoru kunyhókkal, melyeknek rongyokba burkolt lakói kiváncsian néztek az elrobogó vas szörnyeteg után. A piszok s a legocsmányabb szemét halmok rutitják el e külvárosok minden zugát, buján tenyésző dudva és bogács foglal el minden talp alattnyi tért, ugy hogy Stambul ezen része, valóban gyötrelmes, undorító behatást gyakorol az ilyenekhez nem szokott szemlélőre.

Orosz katona Konstantinápoly mellett

Ilyen környezete a hires „Jedi kuli”-nak, hol a pálya néhány percig megáll, majd ismét alig negyedórányira ismét egy apró, jelentéktelen állomás következik magában a török fővárosban, s így Sztambulnak 3 állomása van.

A mindig nyüzsgő Konstantinápoly (Alberto Pasini festménye)

Végre kibontakozunk a házak tömkelegéből s egy homokos, napperzselte mezősége értünk, melynek kopár emelkedésein a termékenységnek, s általában a földmivelésnek, semminél is kevesebb nyomait találtuk. Helyel közel egy elhanyagolt külsejü mezei tanya tünt szemeink elé s egy-egy nagy turbánt viselő falusi török szamaragolt el a vonat mellett s nap barnitotta arcán messziről is felismerhető volt, ama minden fogalmat felül muló közöny, mely e testvér nemzetet jellemzi.

Sérültek ápolása a táborban

Rumília vagy törökösen: Rum-ili, az az rómaiföld, egész Adrianápolyig a tengerpartok jellegét viseli magán, homok buckái, s terméketlen rónái között csak olykor olykr tünik fel egy városka vagy falu, melynek házai körül a cultivált mezőségek, mint megannyi
oázis válnak ki a sivatagból.

Az chifliki csata (Kovalevsky Pavel Osipovich festménye)

A vasúti állomások elgondolhatjuk, hogy milyen karban vannak, midőn maga a főváros is csak oly túl szerény pálya udvarral rendelkezik; a  mint megérkezik a vonat, körül fogják a helybeli élelmiszer kereskedők, kiknek egész készlete azomban csak egy néhány éretlen görög dinnye és valami megehetetlen lepényszerű kenyér, melynek émelygős, édeses ize, valami méz keverékre enged következtetni.

A plevnai csata után (Vasily Vereshchagin festménye)

Cserkesz-kői nevü állomásnál, már katonai fedezetet találtunk, s valami szörnyü primitiv erődítési művön dolgozott számos napszámos és katona, tovább menve Tirnovo-Szemenlinél, már valóságos haderő táborozott, s az erőditmények teljesen befejezve, mértanilag helyesen választott pontokon valának elhelyezve. Blum pasa a török mérnökkar chef-je ugy látszik nagy ügyességgel szervezte e branche-ot, mert a tirnovoi erőditmények nyilván mutatják, hogy azokat nagyon képzett had-mérnök emeltette.

Katonák a háborúban

A következő állomások is többnyire meg voltak szállva, s többé kevésbé megerősitve, Adrianápolyon kívül azomban ugy látszik Tirnovo-Szemenli volt a legvédettebb hely, mert állitólag e fontos pozitió képzete volna alapját a Gurkó féle vakmerő vállalatnak.

Hadállások Plevna közelében

Alkonyodott már az idő, midőn egy fákkal sürün benőtt rónaságon, körül folyva a Marica és Tundzsa ezüstös hullámaitól, megpillantottuk a török birodalom második fővárosának Adrinápolynak (törökül: Edirne) messze fehérlő minarettjeit.

A harcok elől menekülők

Először is a Marica pompás hidja vonta magára figyelmemet, mely igazán épitészeti remek, s ritkitja párját Törökország vizépitményei között, melyek ugy is többnyire kevés gonddal és izlés nélkül épitvék.

Harcba induló lovascsapat

Alig vártam, hogy Adrianápolyba érjünk, mert fel akartam keresni Hüszny béjt, e város parlamenti képviselőjét, s fiát Raif béjt, kik mindketten magyarországon jártak az ugynevezett „szofta” küldöttséggel. Azomban e kedvenc tervemet meg nem valósithattam, mert a pálya udvar csaknem egy órányira van a várostól, s midőn megérkeztünk, már egészen besetétedett, ilyen idő tájban pedig a török etiguette nem engedi, hogy látogatásokat tegyünk.

Háborús életkép

Elhatároztuk tehát, hogy az éjt a pálya udvar körüli gyarló fogadók egyikében fogjuk tölteni, de ezen tervünk is csütörtököt mondott, mert azok már annyira meg válnak áldva vendégekkel, hogy számunkra hely épenséggel nem jutott. Meg kisérlettük tehát vacsorázni, azonban a görög konyha delicatesse-ei itt még pogányabbak voltak, mint Stambulban, ennélfogva néhány cipóval és valami kimondhatatlan rosz lőrével kellett megelégednünk.

Orosz katonák

Elvégezve a szegényes estelit, bementünk a váróterembe, melynek piszkos kerevetein két mülázim (hadnagy), egy hadügyministeri futár, s néhány közkatona helyezték magukat kényelembe, mi társaságukba elegyedtünk, s ők megoszták velünk nyughelyüket.”

Kőváry hajója az “Urano” volt

Kőváry Béla 1877 júniusának elején indult Törökország irányába, két útitársával Farkas László főgimnáziumi tanárral és Nucsecz József nyugalmazott tanfelügyelővel. Pöltschachnál (mai Poljčane szlovén település) társaitól elválik és egyedül folytatta útját Triesztbe, ahonnan az „Urano” nevű hajóval utazott tovább Konstantinápoly felé. A hajón rövid időn belül megismerkedett Novelly Antal honvéd kapitánnyal, akivel amolyan úti barátságot is köt. Görögország és Korfu érintésével érkeznek meg Konstantinápolyba, amely város egyből lenyűgözi a szerzőt. A megérkezését követően több napot is tölt azzal, hogy felfedezze a hatalmas várost. Ott tartózkodása alatt találkozik dr. Erődi Bélával is, aki segítségével a féltve őrzött konstantinápolyi hajógyárba is eljut. Barátaival Mócs Zsigmonddal azaz Mehemed Efendivel és Csatári Józseffel azaz Juszuf Efendivel sokat kirándul a városban, míg egyik pihenőnapon végül „romantikus elhatározásra” jut. Kitalálja, hogy a török hadsereg soraiba lép. Az ötletet hamar cselekedet is követi és beadja kérvényét a hadügyminisztériumba, amit pár napon belül el is bírálnak, így Kőváry Béla a török hadsereg tagja lesz, mégpedig hadnagyi rangban. A „török” neve ekkortól Ali Efendi. A kinevezése mellé 655 piaszter felszerelési költséget is kap, amelyet rögzítettek a kinevezési okmányában is. (Az okmányt törökről, magyarra dr. Erődi Béla fordította le.) Pár nappal a kinevezését követően parancsot kapott, hogy 48 óra alatt Sophia (a mai Szófia) felé utazzon el. Szófiába érkezését követően nem sokkal már katonai feladatokat teljesít, majd pár orosz katona üldözése során megsérül, lábon lövik és kórházba kerül. A teljes felépüléséig, határozatlan időre szabadságolják és engedélyezik a Magyarországra történő visszatérését. Szófiától Nisen át Alexinácig fogaton utazott, majd onnan tovább Belgrádig. A szerb fővárosban négy napot töltött, ahol kémkedésért letartóztatják. A rövid, “egy délutános” fogságból való szabadulás után, 1877. október 9-én a „Széchenyi” gőzössel indul Budapest felé a Dunán. A hazatérést követően orvosi javaslatra még hetekig Budapesten marad és rendszeresen látogatja a „Császár” fürdőt, hogy sérült lábának gyógyulását elősegítse. Soha többé nem tért vissza Törökországba.

Az elfogott Osmán pasa (Dmitriev Orenburg festménye)

Kőváry Béla könyve amellett, hogy extrém ritkaság, rendkívül érdekes olvasmány is. A szerző a kevesek egyike, aki saját élményei alapján mesél a korabeli török mindennapokról, az utazási és szállás lehetőségekről, a hadsereg működéséről, illetve a háttérben zajló orosz-török háború egyes mozzanatairól. Katonaként konkrét harci cselekményekben is részt vesz, majd sérülését követően elindul hazafelé. A hazaút során nagyon érdekes és sokszor negatív képet rajzol a korabeli szerb viszonyokról. Persze fontos azt itt megjegyezni, hogy abban a történelmi helyzetben, török katonai egyenruhában utazni Szerbiában, nem egy konfliktuskerülő cselekedett volt. Kőváry művének különlegesség tehát a sokszínűségében rejlik. Mesél a korabeli Görögországról az odafelé utazása alkalmával, mesél a háborús Törökországról és végül mesél az éppen két háború közötti békés, de mégis sok feszültséget hordozó Szerbiáról. Mindezekért tehát bátran ajánlanám a művet, akár az utazás, akár a történelem iránt érdeklődök számára, ugyanakkor kicsit úgy érzem, egy szinte beszerezhetetlen műnél, amely elektronikus formában sem fellelhető, hogy ajánlásom valójában csak elméleti ajánlás. Az 1878-ban 1 forint 50 krajcáros könyv ára ma, még gyűjtői szemmel is borsosnak mondható, így akinek a kezébe kerül, az nagyon vigyázzon rá, hiszen amellett hogy sokat ér, a magyar utazási irodalom egy egészen különleges darabja is. Kőváry Kaffehr Bélától ezzel búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen klasszikus egykötetes szerző a blog szempontjából, ugyanakkor a magyar utazási irodalom ritkaságaitól nem köszönünk el. Jövő héten ismét egy igazi csemegével érkezem.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment