2019. október 29., kedd

Almásy Szudánban

A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat sokszor előbukkan az ELBIDA projektben, amely valószínűleg annak köszönhető, hogy a mai napig sok rejtélyt tartogat a megasorozat. Egy-egy frissen előbukkanó ismeretlen kötésváltozat vagy papír védőborító minden gyűjtő szívét megdobogtatja egy kicsit. Vannak persze olyan gyűjtők (én nem vagyok ilyen), akik nagyon mélyre ástak a témában és egészen apró részletekbe menően profik a számtalan kötésváltozatban. A háború során a kiadó vállalat székháza megsemmisült, benne minden irattal, így egy igazi kutatómunka felderíteni a sorozat teljes egészét. Mai ismereteink szerint közel négyszáz könyv elhelyezéséről kéne gondoskodnia annak, aki minden ismert kötésváltozatot birtokol. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozathoz, számomra alapértelmezettként kapcsolódik a Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozat is, mivel a két sorozat sok ponton keveredik, létezik olyan kötet is, amely mindkét sorozatfelirattal megjelent. Almásy László Ede több kötettel is jelentkezett a sorozatban. Mai villámbejegyzésemnek az „Autóval Szudánba” című, a sorozatban elsőként megjelenő műve a főszereplője, amelyet mint könyv már bemutattam az ELBIDA projektben.

Almásy a Núbiai-sivatagban 
Középiskolásként nem voltam a „szülők álma” típusú gyerek, sőt az iskola sem zokogott volna, ha valamilyen okból elhagyom az intézményt. Rossz, deviáns gyerek voltam, akinek a tanuláshoz fűződő viszonya sem volt példaértékű. Pocsék helyesírásom volt, amit jelzett félévi bizonyítványomban nem egyszer előforduló egyes érdemjegy, magyar nyelv tantárgyból. Sokat „fejlődtem” azóta magatartás, szorgalom és helyesírás téren is. A jó helyesírás ellenére is, vannak azonban olyan szabályok a magyar nyelvben, amelyek bár teljesen érthetőek, a beszélt nyelvben mégsem mindig úgy használjuk ahogy kell. A –ban/-ben rag talán tipikus példája ennek, hiszen a végén található –n betű, a hétköznapi beszédben sokaknál, sokszor hiányzik. Nyilván mindenki tudja, hogy a –ban/-ben rag a „hol?” kérdésre adott válasznál helyes, míg a –ba/-be rag a „hová?” kérdésnél a megfelelő választás. Szóban kevéssé feltűnő, ha nem helyesen használjuk, írásban inkább szembeötlő tévedés. Gyűjtőként sokat böngészem a könyvcímeket, és egyszer csak szemet szúrt egy téves rag.

Az általam ismert "Szudánban" művekben mindig volt térkép 

Almásy László Ede, „Autóval Szudánba” című műve több kiadást is megért. Ismereteim szerint a MFTK sorozatban kötésváltozatok tekintetében háromféle sorozatkötéses változat ismert, valamint ovális logós kötéssel is megjelent a mű. 

Ovális logós kötésváltozat
A belső tartalomban is van eltérés a kiadások között, hiszen van olyan, amiben van térkép és van, ahol ez hiányzik, illetve az illusztrációként használt fotók számában és tartalmában is vannak apróbb eltérések kiadásonként. A papír védőborítója ismert a könyvnek. Az amúgy szerintem kiváló kötetből azonban megjelent egy ragjában eltérő című verzió is, ami talán nem mindenki számára ismert. Az eredeti és normál kötet címe „Autóval Szudánba”, míg a „hibás” kötet „Autóval Szudánban” címmel jelent meg. Nem mondhatom, hogy extrém ritkának számít, de nem is gyakori ezzel az apró hibával nyomott példány. Számomra hosszas és alapos keresgélést igényelt, mire rábukkantam egy ilyen példányra. 

A -ba és a -ban egymás mellett
Természetesen Almásy-t olvasni tévesen nyomott címmel is ugyanolyan élmény, mint a helyesen ragozott verziónál, ugyanakkor gyűjtőként ilyen apróságok is lázba hozzák az embert. Személyesen engem biztosan. Valószínűleg ezért is rajongok annyira az MFTK és MUFK sorozatokért. Bár teljes sorozattal rendelkezem, a mai napig keresem, kutatom a különleges kötéstípusokat és természetesen a papír védőborítókat is. Következő villámbejegyzésemben büszkeségeimről a papír védőborítókról lesz szó, addig is azonban, ha valaki kedvet kapott Almásy kiváló munkájához, itt letöltheti azt.




2019. október 27., vasárnap

Konstantinápolyi emlékek

Lassan két éve már, hogy az ELBIDA projektben bemutattam Majthényi Flóra, „Spanyolországi képek” című művét. A könyv nem volt rossz, de igazából a szerzőnő élete volt az, ami sok gondolatot ébresztett bennem. Majthényi Flóra és férje az eleinte szegény, majd később ünnepelt költő Tóth Kálmán, 12 évig életek házasságban, de ez az időszak alapjaiban meghatározta mindkét fél életét. Kapcsolatukból egyetlen gyermek született, Tóth Béla, aki később ismert újságíró, filológus, publicista és anekdotagyűjtő lett. A mai bejegyzés főszereplője is Tóth Béla, hiszen életművében nem egy a blog tematikájába illeszkedő könyve ismert. A most következő „Konstantinápolyi emlékek” című művét régóta kerestem, de soha nem kerültem még a vételi lehetőség közelébe sem, egészen mostanáig. Egy internetes piactéren bukkantam a könyvre és sokáig úgy tűnt, jó áron tudom megszerezni, de ez esetben nem volt szerencsém. Lelkes licitáló partnerem egészen magasra vitte az árat, de mégis úgy döntöttem, nem szalasztom el a lehetőséget és megvettem a könyvet. Előre jelzem nem bántam meg. Tóth Béla könyve rendkívüli, hiszen elegyíti egy útleírás és egy szépirodalmi mű jellemzőit, így létrehozva egy egészen különleges olvasmányélményt. A könyv 1877-ben jelenik meg Budapesten, az Athenaeum Társulat gondozásában. A 109 oldalas műben egyetlen illusztráció sem található.


Tóth Béla újságíró, filológus, művelődéstörténész, író és műfordító, 1857. október 20-án született Pesten. Szülei az író, költő páros Tóth Kálmán és Majthényi Flóra volt. Középiskolába a pesti piarista gimnáziumba járt, majd 1875-től a Budapesti Tudományegyetem orvos és természettudományi karának volt hallgatója. 1877-ben egy egyetemi küldöttség tagjaként utazik Konstantinápolyba, amely útról aztán még abban az éveben megírja „Konstantinápolyi emlékek” című művét. 1878-ban félbehagyja tanulmányait és utazni kezd. Bejárja Macedóniát, Görögországot, Bulgáriát és Egyiptomot. 

Tóth Béla
Hazatérését követően újságíróként kezd dolgozni. 1878-tól a Fővárosi Lapok, a Függetlenség és a Budapesti Hírlap munkatársaként dolgozik, majd 1897-től a Pesti Hírlap vezető munkatársa. Apja 1881-es halálát követően sem válik szorosabbá a viszonya anyjával, ritkán találkoznak, de ettől függetlenül folyamatos pénzbeli támogatással segíti az idegenvezetői fizetéséből szűkös anyagi körülmények között élő Majthényi Flórát. 1890-es években egészsége megrendül, kedélyállapota megváltozik. Felesége 1906-ban bekövetkezett halála tovább rontja az amúgy sem könnyű helyzetét, majd 1907. április 3-án, 49 éves korában szívszélhűdés következtében hal meg Budapesten. Termékeny író volt, emellett élete során közel ötven könyvet fordított magyarra. Ismertségét mégis elsősorban filológiai és művelődéstörténeti kutatásainak köszönhette. A magyar anekdotakincset összefoglaló hatkötetes műve tudományos szempontból is kiemelkedő.

Részlet a könyvből:

„A mecset ajtaja elé érve levetettük cipőinket; s egy szűk falépcsőn fölmenve, egy oratóriumszerü karzatra értünk, honnan be lehetett jól látni az egész templomot. Kupolás, szürkefalu, régi épület, ónkarikás patkóivü ablakokkal. Az ajtóval szemben van lefüggönyözve a kaába fekvését mutató fekete márvány tábla, a templom egész talaját pedig födi egy nagy, bekeritett rondeau, épen olyan, (bocsánat e profán hasonlatért) mint egy cirkusz manége. E rondeau finom cédrusdeszkákkal van padlózva, s fölsikálva oly fényesre, oly simára, hogy megirigyelhetné bármely bálterem. A kör szélén, elfoglalva az egész peripheriát, egymástól szabályos távolban, összefont lábakkal ültek a dervisek, nagy süvegeikkel, kék, piros, sárga, barna pamutköpenyekben. A kaába-táblának háttal ült a seik, mellette a három vén zöldkendős prófétautód. Imádkoztak mély csendben, mély áhitattal.

Táncoló dervis 
Egyszerre a velünk szomszédos karzaton egy muezzin elkezdte a keringő szertartás énekét. Komoly, sötét arcú férfi volt, s egy könyvből olvasta az igéket. Sajátságos egy dallama van ezeknek. Hangok a skálából egymás mellé rakva minden zenei logika, rendszer nélkül; valódi végtelen melódia, olyanféle, a minőért Bayreuthban lelkesülnek. Es hatása, mély hatása mégis van. Oly nem szépek oly dallamosság nélküliek azok a hosszú, három negyedórát tartó elrecitált korán vagy »Burda«-versek, s mégis, ha nehány percig hallgatjuk, önkénytelenül meghajlik fejünk, szivünk halkabban ver s rágondolunk az örökkévalóságra, a végtelenségre. A muezzin, a nélkül, hogy valami cadenza-félét érzetünk volna énekében, hirtelen elhallgatott, épen mint közepén harapta volna el a szót. Erre lent mintegy villanyütésre fölálltak a dervisek, aztán ismét leborultak arccal a földre. A mint homlokuk s tenyereik a talajt érintették, összhangzó robaj hallatszott. Fekve maradtak igy nehány percig, mialatt főn a kóruson egy vén szerzetes szörnyű komoly képpel dolgozni kezdett, két kis üstdohon az öklével. Ez a zene: a dobok két hangú váltakozó döbbenése, tartott vagy tizenöt percig. Ez alatt a dervisek fölálltak s méltóságteljes léptekkel, egymástól mindig egyenlő távolban, kezdték megkerülni a kört. A kaába-tábla előtt elhaladó mindig megfordult, s mélyen meghajlott a háta mögött jövő felé, kezét mellén keresztbe téve. Háromszor fordult meg a körben a harmincöt mevleviből álló gyűrű, s midőn a seik harmadszor ért a szent hely elé, egyszerre megálltak s kezdtek egy prózai foglalkozást: levetni harisnyáj okát s a hosszú köpenyt. Mezítláb, rövid ujjasokban s hosszú szoknyákban, fejükön a sárga sü­veggel áltak a dervisek a kör szélén, a seik pedig benn járkált a manége közepén.

Konstantinápolyi életkép 
A doh robogása lassankint elnémult, s a halotti csendben megszólaltak a mevlevi-fulyulyák. Vastag, rövidebb,  hosszabb bambusznád csövek ezek; mindkét végok nyilt s nincs bennök ajak vagy nyelv. Hat lyuk egyik oldalukon; ez az összes mesterségök. Magunkféle ember nem tudna még hangot sem kicsalni belőlük, de a dervisek művészek rajta. Vagy tizenöt tilinkót fújtak egyszerre. Lágy, panaszos arab dana töltötte be a mecset sötét kupoláját, halk síró, mint a sivatag alkonyi szellője. A seik intésére azonban hirtelen, átmenet nélkül, trillázó vad dalba csaptak át a sipolók. A nakara csörgött, csengett a réztányér s a dobokat féktelenül döngette a vén barát. A vallásos tánc megkezdődött.

Konstantinápolyi utcakép 
A dervisek a seik körül kettős kört képeztek. A külső körben volt vagy huszonöt, a belsőben vagy tiz szerzetes. A nakib-ül-ezsrafok közül az első a körökön kivül, a második a két kör közt, s a harmadik a seik mellett állt. A dervisek keresztben vállaikra tették kezeiket, s elkezdtek forogni. A lassú forgás nehány pillanat múlva sebessé fokozódott, s ekkor kiterjesztették karjaikat; a jobb kezet tenyérrel égnek, a balt pedig lefelé forditva. Jelentősége ennek az, hogy jobb kezökkel áldást kérnek istentől, s a ballal lehintik a nyert malasztot a földnek. Ez emberek forgása bámulatos; szükségképen gyermekkor óta folytatott gyakorlat eredménye. Jobb lábuk hegyén állanak, s a bal. lal forgatják magukat. Szemüket behunyják, arcuk halálsápadt , bő szoknyájuk pedig felpuffad a levegőtől, s épen olyan lesz, mint egy óriási tölcsér megfordított kúpja. E kúp kerülete a forgás közepette legalább hat öl lehet. A sárga magas süveg kört vág a levegőben, mindig szabályos kört; igy követeli a szertartási kánon. A dervisek mintegy tizenöt percig forognak egy huzamban, mialatt az ő gyűrűjök is lassan megfordul a körben. Mire az a dervis, a ki a kaába-táblával szemben állt, ismét régi helyére kerül viszsza, megállnak a keringő sphaerák. A barátok kinyitják szemüket, s pihennek vagy tiz percet. Szédülésnek, roszullétnek nincs nyoma egyen sem. Vállratett kézzel állnak mélyen meghajtva fejőket. A szokott idő letelte után újra inta seik, újra kábító zajt üt a zenekar, s kezdődik a má­sodik tour. Ez ellenkező irányban való keringés, mint az előbbi, máskép mindenben megegyez vele. Az a szertartás, melyet mi láttunk, négy tourból állott; van azonban istentisztelet, melyben tizenháromszor is keringenek egymásután.

Konstantinápolyi életkép 
Soha oly különös látványt, mint ez a dervistánc Önök talán arra gondoltak, hogy komikus hatást is ébreszthet kissé az emberben. En épen az ellenkezőt tapasztaltam. A homályos, boltozatos, régi imola, a csengő-bongó zene vad dissonáncai, vegyülve a furulyák zokogó panaszával, a sápadt, száraz emberek lehunyt szemeikkel, lobogó tarka ruhákban rajongón keringve, — mind oly idegenszerűek, hogy első pillanatra szinte elkábulunk a látványtól. 

Konstantinápolyi utcakép
Alattunk sürög a bizarr kép, s eleinte alig látunk egyebet, mint alaktalan nyüzsgést. Csak később tudjuk megkülönböztetni az egyes táncolókat. Ott egy pelyhetlen állu, sárgaarcu ifjú, orsóként peregve, homlokán a fanatismus borongó fé­nyével. Amott egy nyolcvanéves ősz aggastyán, kin meglátszik hogy nehezen viseli már az élet terhét is, de azért táncol az isten dicsőségéért az utolsó lélekzetig; vén agyveleje nem szédül meg az órahosszáig tartó forgásban és száraz karjait kiterjesztve bírja tartani T alakra négy negyedórán keresztül; a mienk elerőtlenűlve hullana le már tiz perc múlva is s a huszadik perdülésnél kábulva rogynánk össze. A második körben kering egy barát, kinek szakála, fehér teintje rögtön elárulják, hogy nem a török föld szülötte; angol születésű ember, kit a sors a legcsodálatosabb kalandok után, miután már volt new-zeelandi missionárius, párisi balletmester, indián főnök az Ontario-tó kö­rül, bécsi pincér, dúsgazdag bojár Bessarábiában, borbélylegény, rác miniszteri hivatalnok, fotográfus és croupier Wiessbadenben, ide sodort a daud-pasai mevlevi hánéba, s most táncoló dervis. Épen olyan, mint a többi; ép oly sá­padt, ép oly vázsovány (a hassis mértéktelen élvezetétől,) ép oly magas, sárga süveg a fején. Táncolja ő is a mystikus táncot, mely jelképezi az ember bujdosását, vergődé­sét e földi téreken majd a planéták örök keringését a nap körűi, majd, hogy Allah mindenütt jelenvaló, majd az isten dicsőségét, melynek nincs vége, mint a körnek.

A mindig nyüzsgő város  
A negyedik tour vége felé hirtelen elhallgatott a zene. Csak a levegőben úszó ruhák suhogása s a tükörsima padló ropogása törte meg a hangtalan csendet. Egyszerre megálltak a körök s mint villámcsapásra borultak arcra a dervisek. E helyzetben maradtak addig, mig a szolgák vállára nem boriták mindeniknek a saját köpenyét; ekkor föl­ álltak, s falrengető hangon fölkiáltottak: — Alláh !

Török nő 
S a végső »áh« szótagot elhúzták jó félpercig, a chromatikus hanglépcső fokain decrescendo haladva le. Halk, névtelen, mély zúgásban halt el a kiáltás, mint egy visszhang. Ezzel véget ért a szertartás. A kolostor nagytermébe tértünk vissza, hol ismét frissitőkkel szolgáltak: rehat lukummal, dulcsászszal, gyümölcsökkel. Kevés vártatva bevonult a seik is a rendtagokkal s mi még kis ideig a török látogatási szabályok szerint nagy komolyan, összefont lá­bakkal ültünk a kereveteken s szittuk a cigarettet. Aztán hálálkodások közt elbúcsúztunk a seiktől s a derék bará­toktól. A seik kegyesen csókra nyújtotta kezét (ez nagy megtiszteltetés náluk) s Ígérte, hogy imáiba fog bennünket foglalni. A szakadó esőben (mert a mystérium alatt megnyíltak az ég zsilipjei) egész a kapu elé kisértek minket a jó dervisek, s mikor kocsijaink elrobogtak, éljeneztek harsogón. Még a kis mevlevi-temetőnél is hallatszott a távolból: Jasaszin madzsarlar! Jasaszin!”

A magyar küldöttség átadja a díszkardot 
Tóth Béla utazása nem egy egyszerű turistautazás volt, hanem egy speciális történelmi helyzet eredményeként létrejött „hazafias” expedíció. 1876-ban a Balkánon elindult folyamatok célja az volt, hogy a Balkánt felszabadítsák az évszázados török uralom alól. A Balkánon élő népek és a török szultán közötti konfliktust tovább színezte, hogy az orosz cár is magáénak szerette volna a területet. Ez az úgynevezett „keleti kérdés” sok országot érintett, közöttük Magyarországot is. Az Osztrák-Magyar Monarchia akkori közös külügyminisztere, gróf Andrássy Gyula alapvetően a függetlenségre törekedett ebben a helyzetben. Éppen ezért, egy megállapodás született Budapesten a cár küldötte és Andrássy Gyula között, amely szerint, ha Oroszország megtámadja a törököket, akkor a monarchia semleges marad, ugyanakkor az oroszok pedig vállalták, hogy nem terjesztik ki hadműveleteiket a Balkán nyugati részeire. Az akkori ellenzék és a közvélemény jelentős részének a szimpátiája, tudva az oroszok várható háborús lépését, egyre inkább a törökök felé fordult. Természetes volt ez még akkor, hiszen a legtöbb magyarban még élénken élt az a gesztus, amely során menedéket nyújtott Törökország, az 1848-1849-es magyar szabadságharc leverését követően menekülő magyaroknak. A korabeli török-barátság fő hangadója a pesti egyetemi ifjúság volt. A törökök iránti rokonszenvük kifejezése érdekében tüntetéseket terveztek és szerveztek. Tisza Kálmán az akkori miniszterelnök, azonban betiltotta ezeket a tüntetéseket, sőt a rendőrséget is bevetette. Ekkor merült fel gondolatként, hogy rokonszenvük kifejezéseként, ha tüntetni már nem lehet, akkor küldöttséget szerveznek és küldenek Konstantinápolyba, akik amellett, hogy kifejezik a török vezetéssel szembeni szimpátiájukat még egy speciálisan erre az alkalomra gyártott díszkardot is átadnak Abdul Kerim török fővezérnek. A díszkard elkészítésének anyagi fedezetéül gyűjtést szerveztek, ahol hamar összejött a kard ára, amelyet aztán Pacholek György pesti kardműves és egy bécsi ötvösmester készített el. A kardra több felirat is került, melyek közül az egyik így szólt: „A magyar ifjúság, Abdul Kerimnek, a djunisi győzőnek 1876” A díszkardot az elkészülte után közszemlére is kiállították és így gyűjtöttek pénzt a török sebesültek javára. Mintegy 1000 forint jött össze a gyűjtés során. A Konstantinápolyba induló küldöttség vezetője végül Lukáts Gyula későbbi országgyűlési képviselő lett, a küldöttség tagja pedig Kállay Leopold, Scossa Zoltán, Gebhardt Bódog, Milassin Károly, Lederer Béla, Neményi Ambrus, Bágya Kálmán, Soós Jenő és végül Tóth Béla.

Tóth Béla és a küldöttség hajója a "Ceres" volt 
A Törökországba induló csapat 1877. január 4-én a Délicatesse nevű kávéházban gyülekezett korán reggel. Az út magyarországi szakaszán még ünnepelték a küldöttséget, azonban Triesztbe érve már tüntetők várták őket, akik még az induló „Ceres” nevű hajójukat is megdobálták rohadt gyümölcsökkel. Az akkori sajtó szerint nem trieszti emberek voltak a "gyümölcsdobálók", hanem környékbeli délszlávok, akik az évszázados török elnyomás dicsőítéseként fogták fel a magyar küldöttség törökbarát utazását. A hajó végül kifutott a kikötőből és elindult úti célja Konstantinápoly felé. Tóth Béla is ezen a ponton indítja történetét a „Konstantinápolyi emlékek” című könyvében. Az első fejezetben a „trieszti skandalumról” azaz a tüntetésekről mesél egy kicsit, valamint az indulás körülményeiről. A következő megálló Korfu szigete volt, azonban a tüntetők miatt itt sem javasolták a kiszállást a csapatnak. 1877. január 11-én aztán elérik Konstantinápolyt, ahol nagy vendégszeretettel várták a magyarokat, hiszen a törököknek ez a fajta szimpátiautazás rendkívül fontos volt ebben a számukra oly ellenséges időszakban. Az utazás további eseményeit sorra megörökíti Tóth Béla könyvében, aki mesél a díszkard átadásáról, a várnai utazásukról, a nőkről, az ételekről, a táncoló dervisekről, a hasisról és megannyi apró élményről, amelynek köszönhetően egy rendkívül izgalmas és színes képet fest Konstantinápolyról.

Az ajándékba vitt díszkard 
Az utazásról végül 1877 februárjának elején tér haza a küldöttség, akit itthon ünneplő tömeg fogadott. A következő időszakban a résztvevők járták az egész országot és élménybeszámolókat tartottak az utazásról, amely tovább erősítette a már amúgy is erőteljes török szimpátiát. 1877 májusában viszonozva a magyar gesztust, egy török küldöttség érkezett Budapestre, Seikh Szulejmán vezetésével. A magyar rokonszenvutazás szép gesztus volt, de nyilvánvalóan zéró hatása volt az adott politikai helyzetben. A Török Birodalom végül szétesett és a Balkánon megszűnt a török uralom. A kialakult török barátságunk azonban kulturális szempontból felbecsülhetetlen eredményeket hozott, hiszen hatására a szultán visszaküldte hazánknak a török tulajdonban lévő magyar corvinákat. Bécsben adták át, de a pesti Egyetem Könyvtára kapta meg azokat.

A magyar küldöttség 

Imádtam ezt a könyvet. Alapvetően is szeretem a térségről szóló útleírásokat, de ez a háttértörténetének és Tóth Béla elképesztően jó stílusérzékének köszönhetően, az egyik legjobb Konstantinápolyról szóló könyv volt, amit valaha olvastam. Majdnem olyan jó, mint Vértesi Károly „Konstantinápoly” című műve. Igazi ritkaság a mű, hiszen évek óta keresem és ez volt az első felbukkanó példány. Az aukciók archívumában kutakodva is csak igen kevés példányt lehet találni, így kevés esély van arra, hogy bárki kézbe fogva elolvashatja ezt a könyvet. Szerencsére azonban van lehetőség az elektronikus formátumban történő ingyenes elérésre, mégpedig az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából. Bátran ajánlom, olvassátok, kiváló mű. Tóth Bélától, bár alapvetően nem útleíró volt, még nem búcsúzunk, hiszen van még műve, amelyet ha sikerül beszereznem, biztosan bemutatok az ELBIDA projektben. 





2019. október 20., vasárnap

Úton-útfélen

Rajzok úti-naplómból

Egyik este szokásos szertartásszerű könyvböngészésem során, egy internetes piactéren érdekes kötetre leltem. Régóta kerestem a ritka könyvet így felcsillant a szemem, ugyanakkor mivel az eladó nem fix áron kínálta portékáját, hanem licitre bocsájtotta azt, így számolni kellett szenvedélyes gyűjtőtársaim megjelenésével is, amely egyértelműen a magasra srófolt ár "rémét" vetítette előre. Messze volt még az aukció vége, így megtettem első licitemet, reménykedve, hogy a vége is sikerülni fog. Teltek a napok, nem mozdult semerre az aukció, senki nem licitált. Már csak egy nap volt hátra és még mindig a kikiáltási árral, azaz egy forinttal vezettem az aukciót. Gondoltam a végén biztosan nagy tűzijáték lesz. Nem így volt. Egyetlen licit érkezett az enyémen kívül, amely persze nem jelentett gondot. Három számjegyű összegért sikerült megvásárolni a ritka kötetet, amely gyakorlatilag nem tétel egy ilyen könyvért. Különösen azért is örültem a fantasztikus vételnek, mert az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben már megtalálható volt a szerző egyik műve, és ezzel a kötettel vált teljessé a szerző, a blog szempontjából számításba vehető életműve.



Báró Pongrátz Emil császári és királyi kamarásnak, ítélőbírónak nem ez az első műve a blogban, hiszen nagyjából két éve már bemutattam a „Suezig és vissza” című, 1870-ben megjelent első útleírását. A szerző abban a művében az 1869-ben a Szuezi-csatorna megnyitó ünnepségére tett utazásáról mesélt. Az a kötet sem egy gyakori darab, de Pongrátz második útleírása, mely „Úton-útfélen” címmel jelent meg, talán még annál is ritkább. A kétkötetes műben a szerző az 1860-as évek elején tett európai körutazásáról mesél a tőle megszokott fantasztikus stílusban. Ausztria, Németország, Svájc és Olaszország az utazás során érintett országok. A könyv 1875-ben jelenik meg Budapesten a Franklin Társulat gondozásában. A mindösszesen 494 oldalas műben nem található illusztráció. Pongrátz Emilről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Suezig és vissza" című művének bemutatásakor már megtettem, így ott az elolvasható.

Dr. Vrabély Ármánd könyvtárából

Dr. Vrabély Ármánd az ifjabbik

Dr. Vrabély Ármánd könyvtárából 
Apró érdekesség még a szerencsésen olcsón megszerzett kötet kapcsán, hogy a könyv valamikor Dr. Vrabély Ármánd tulajdonát képezte, hiszen megtalálható benne könyvtári pecsétje több helyen is. Dr. Vrabély Ármánd postaigazgató irodafőnök volt az 1800-as évek közepén, majd 1864-ben születik meg ugyancsak a Dr. Vrabély Ármánd nevet viselő fia is, aki amellett, hogy a honvédelmi minisztériumban miniszteri segédtitkárként dolgozott, több elsősorban humoros szépirodalmi kötet is fűződik a nevéhez. Az pedig, hogy a kötet az idősebb vagy ifjabbik Dr. Vrabély Ármánd könyvtárában volt, arra a könyvben található pecsét nem adott választ.

Részlet a könyvből:

„Ma (aug. 25.) az idő kedvezőbb volt. A köd eloszlott, a havas eső megszűnt. Nagy kirándulást rendeztünk a „Pizzo Centrale"-ra, mely a Gotthard hegyláncolatnak kellős közepét képezi; mert meg kell jegyeznem annak számára, a ki nem tudná, hogy a St. Gotthard nem egyes hegycsúcs, hanem véghetetlen hosszú hegytömeg, Uri és Tessin canton között, melyen tíz jegec, harminc tó és tizenhét alpesi legelő van.

Szent Gotthárd-hágó 
Ha igaz Schiller állítása, mely szerint „jede Strasse führt an's End der Welt": akkor ez az út kiválóképen az, mely a világ legvégére vezet. Szomorúbb, zordabb, kietlenebb vidéket képzelni is alig lehet.

Linz 
A sivárság szelleme ül az egész tájon. Köröskörül mindenütt kopár sziklák vad alakjai emelkednek ég felé, itt-ott óriási repedések és hasadékok tátongnak eléd, melyek elől borzadva hátrálsz. Az egész vidéken nem terem semmi; órákig barangolhatsz, és nem találsz egyetlen fát, sőt növényt se. A vendéglős beszélte, hogy nagy ügygyel-bajjal összehordott egy kis földet és salá­tát ültetett bele, mely azonban benn a falak között augusztus 10-én végkép elfagyott.

Bern 
E három óráig tartó út úgy szólván folytonosan össze-vissza dőlt kőtömegek között vezet. Óriási sziklaomladékok hevernek egymáson vad rendetlenségben, melyeken havas-víz kigyódzik le. Sötéten bámul rád kisebb és nagyobb barlangok torkolata, melyből a hegyi ér eleven csörgedezése kihallik. E veszélyes helyeket a vidék lakói egyre bújják, vájják, fekete kristályt, turmalint, jácintgranátot, cyanitot, és más egyéb követ keresgélve, mely a zord hegységben gazdagon megterem.

Nürnberg 
Hosszú, fárasztó mászás után kis alpesi legelőhez értünk, melyen néhány tehén és kecske vígan harapdálta a buja füvet. Az ifjú pásztor alpesi nyúllal kínálgatott; mégis vettük a szegény kis állatot és szabadon bocsájtottuk. Alig pihent meg szemünk a szép zöld füvön, már ismét benne voltunk a sziklatömkelegben.

Baden-baden 
A meredeken emelkedő hegyhátak mind jobban elzárták a szem szabad járását. Sötét, szűk hasadékokon másztunk keresztül, s ezerszer ki voltunk téve az orra-bukás veszélyének. A síkos talajon szögekkel kivert cipő és alpstock nélkül megállani is alig lehet. A sziklafalak részint merő­ legesen kettéhasítva, részint omladozás által vadregényes alakokra szakgatva, mind a két oldalon sok ezer lábnyira nyúlnak felfelé. Egy-egy kiálló csúcson óriási kődarabot pillantasz meg épen fejed felett, melyet csak ujjnyi vastagságú darabka csatol a nagy kőtömeghez, s mely minden pillanatban lezuhanni készül; valósággal, csak az imádság tartja, és imádság jut eszedbe mikor elmégy alatta, — sóhajt röpítesz feléje, mely annyit tesz; hogy méltóztassék addig ott fenn tartózkodni a magas régióban míg néhány lépésnyire nem távozol.

München 
A szoros egyre keskenyebb, szűkebb, iszonyatosabb lesz. Egyszerre megszakad minden út. Óriási sziklabércek fognak körül, melyeknek szeszélyes körvonalai, gúnyosan tekintenek le törpe emberi voltodra. Azt hiszed, hogy ez csakugyan a világ legvége, ahonnan nem birsz tovább eljutni; — de a vezető lehajol, a sziklába vésett résen keresztül bújik, s mi akarva, nem akarva példáját követjük, és a Sasso di St. Gottardo szakgatott, kopár, hóbortos csúcsai meredeznek felénk, — a másik oldalról pedig a Prósahegy sötét alakja bá­mulva nézi: hogy megszokott csendjét emberi léptek és hangok zaja zavarja meg.

Gmunden 
Ilyen utakon az embernek nemcsak a lábára, hanem a kezére is szüksége van, hogy a havasi botot belevághassa a sziklába, vagy hogy karjainak kitárásával a sokszor ingadozó egyensúlyt fentartani igyekezzék olyan formán, mint, a kötéltáncos.

Chillon vára 
Aki nem tud szédülés nélkül letekinteni egy pár ezer öles mélységbe, a ki síkos köveken nem tud biztosan ugrálni, s ha kell — négykézláb mászni, — az ne jőjön ide. Aki azonban, mint én, minden évben egy pár hétig itt bolyong a vad sziklák és jegesek között, az az ilyen ugráló sétát úgy megszokja: hogy az nem is fáradság többé, hanem csak izgató mulatság. A hosszas barangolás a kecskének való ösvényeken, és szédítő meredélyek között valami sajátszerű ösztönt ad az embernek, mely megsúgja: hogy hova lépjen, merre ugorjék, mikor kúszszék fel a kiálló gyö­kereken, melyekbe oly jól esik megkapaszkodni, s melyeket gyakorlatlan szem észre se venne, s végre ott is biztos ösvényt lát, a hova más a lábát se merné letenni.

Bern 
Tovább ugráltunk a meredek, szakgatott úton, majd bemásztunk egy sötét barlangba, hol a magasból leomló zuhatag köté le figyelmünket. A hegytetőn fekvő örökös hó lassan-lassan olvadoz a nap heve alatt, s patak alakjában fut le a sziklafalon, míg végre vékonyabb és vastagabb erei egy helyen öszpontosulnak, s a szikla hasadékain keresztül hatolva hatalmas sugár alakjában a barlang mélyében zuhognak le.

Zürich 
Innen néhány perc múlva két szikla közé jutottunk, mely a kilátást minden oldalra elzárta; s hogy tréfánk érdekesebb legyen, végkép megszakadt a rósz csapás is, melyen eddig ballagtunk, s egyszerre hóborította jégtorlaszok előtt állottunk. Egy kezdő utazó szörnyűködve kérdezé: Hogy most merre megyünk? S nagyon elbámult, mikor vezetőnk a jég lépcsőin felmászott mint a macska, mi pedig nyomban utána. A kis „Gletscher" (mert ez csak az aprajából való) a rá lövellő verő­ fénytől a szivárvány minden színében tündökölt; egy tudós társunk a mértan figuráit kezeié rajta magyarázni; — megmutatta, hogy nagyon szé­pen kinyomta rá a kerülék, derékszögű háromszög és más egyéb geometriai ábra formáját az a híres professor, akinek ehhez se irón, se körző, se kréta nem kell. Két pezsgő vérű fiatal barátunk pedig neki pirult arccal csúszkálni kezdett, a mi augusztus végén ritka és érdekes mulatság.

Velence 
Innen össze-vissza hányt vetett kőomladékokon keresztül feljutottunk a hegy legmagasabb csúcsára, mely szétmálló fekete szaru fényből, (Hornblende) áll.”

Pisa 
Gyűjtőként vannak olyan művek, amelyek elsősorban ritkaságuk miatt vonzanak és nem azért mert olyan élvezetes olvasmányok. Természetesen van ennek az esetnek a fordítottja is, amikor a könyv az előzőekhez képest bár könnyebben beszerezhető, de mégis nagyon vágyott kötet, hiszen a műfaj híresen olvasmányos képviselője. Végül van egy szűk harmadik kategória is, ahová azok a könyvek tartoznak, amelyek ritkák is, ugyanakkor olvasói szempontból is magas színvonalúak. Pongrátz Emil „Úton-útfélen” című műve is ilyen. A könyvben megjelennek a szerző személyes benyomásai, az utazás során szerzett élményei és egy kis földrajzi leírás is, mindez véleményem szerint rendkívül olvasmányos stílusban.

Nápoly 

A könyvben ausztriai, németországi, svájci és olaszországi úti emlékeiről mesél a szerző, melyek közül számomra a legkedvesebb a svájci élményeket bemutató rész volt, ami amúgy a legnagyobb terjedelmű rész is a műben. Számos alpesi kirándulásról, hegymászásról mesél Pongrátz, szép és sokszor humoros stílusban. Bátran ajánlom a könyvet mindenkinek, hiszen a szerző, ahogy előző „Suezig és vissza” című művében is, magas színvonalon mesél. Az ajánlásomnak ez esetben talán értelme is van, mert bár kézzel fogható könyv formájában extrém ritkának számít a mű, elektronikus formátumban elérhető és ingyen letölthető a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából, csakúgy, mint a szerző előző már bemutatott műve is. Báró Pongrátz Emiltől ezen a ponton azonban búcsúzunk, hiszen a már bemutatott könyvein túl nincs több olyan műve, amely az ELBIDA projekt tematikájába passzolna. A szerzőtől bár búcsúzunk, de az útleírások aranykorától nem. Hamarosan Pongrátz Emil egyik kortársának kiváló művével folytatódik az ELBIDA projekt.



2019. október 9., szerda

Az elhalasztott Ossendowski borítók története

Ismét eljött a pár napos drávai horgásztúrám ideje, így a heti klasszikus bejegyzés elmarad az ELBIDA projektben. Mielőtt azonban elutazom, még egy rövid történetet elmesélek a bővülő Ossendowski gyűjteményemről.

Véres napok, cári rabok - papírborító (teljes)

A Szahara lelke - papírborító (teljes) 
Nemrég egy könyvgyűjtő barátom írt nekem és érdeklődött, hogy én vettem-e meg a pár percig egy aukciós oldalon látható Ossendowski csomagot. Nem én voltam, azt se tudtam miről van szó. A hír hallatán dühös lettem, hiszen egyetlen este hagytam ki a szertartásszerű könyvböngészésemet és pont akkor felkerül egy Ossendowski csomag, benne két ritka papírborító töredékkel. Szenvedélyesen vadászom a papírborítós Ossendowski kötetekre, így erősen fájt a tudat, hogy lemaradtam a nagyon ritkán előkerülő borítókról. A fájdalmamat csak tovább növelte mikor kiderült, hogy egy „Lenin” papírborító töredék is volt a csomagban. Ferdynand Antoni Ossendowski, „Lenin” című könyve papírborítóval vagy sorozatkötésben az igazi KURIÓZUM. Hihetetlen ritkaság. Egy amolyan Szent Grál a gyűjtők körében. Több nap volt mire túljutottam a "gyűjtői krízisemen". Elkönyveltem egy újabb fájdalmas vesztességként, hogy lemaradtam róla. A gyűjtők életében van ilyen, majd egyszer mesélek erről is.

A nap rabszolgái I-II - papírborító (teljes)

A sötét kelet árnyéka - papírborító (teljes)
Teltek-múltak a napok, el is felejtettem az elhalasztott Ossendowski csomagot, amikor váratlan dolog történt. Kaposvári könyvgyűjtő ismerősöm lebilincselő előadásán voltam és mikor véget ért a program, beszélgettünk egy kicsit a könyvekről. A beszélgetés során elmeséli, hogy egy aukciós oldalon értékesített egy Ossendowski csomagot, amiért nem jelentkezett a vevő. Ekkor villant belém, hogy ez az a bizonyos Ossendowski csomag, amiről lemaradtam. Az élet elém sodorta az elhalasztott és vágyott könyvcsomagot. Még ott megegyeztünk és két napra rá, már boldogan vezettem haza, hátsó ülésen a csodás zsákmánnyal. A sok könyv közül, ami igazán érdekelt az a két, nagyon ritka papírborító töredék volt. Íme a két új, csodás papírborító töredék.

Lenin I-II. - papírborító (töredék)

Kínai rejtelmek - papírborító (töredék)
Így a kilenc Ossendowski mű közül, mára már hat kötet teljes vagy töredék papírborítóval rendelkezik az ELBIDA projekt hátterében húzódó gyűjteményben. Három kell még és teljes a sor. Idővel meglesznek azok is. Hiszek ebben.



2019. október 6., vasárnap

Hét év a tengeren

Egy tengerészorvos naplójából

Dr. Gáspár Ferencz nem először és nem is utoljára szerepel az ELBIDA projektben. Az 1900-as évek első évtizedének egyik legolvasottabb útleírójának, monumentális életműve van. A polcomra tekintve sorakoznak a díszes kötésű művei, és bár még nincs birtokomban a teljes életműve, de már így is több mint 4200 oldal terjedelmű munka és benne közel 1500 kép van a gyűjteményben. A blogban már bemutatott „Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel” című műve jelent meg elsőként a szerzőnek, majd következett a hasonlóan jelentős terjedelmű, „Hét év a tengeren – Egy tengerészorvos naplójából” című második könyve. A mű nem klasszikus útleírás, sokkal inkább egy rendkívül sokszínű beszámoló a tengerészéletről, a tengeri utazásról és mindenről, ami a tengeri hajózással kapcsolatos. A magyar tengerészeti irodalom egy alapműve, amelyben utazásról is bőven van szó, hiszen a szerző hajóorvosként közel két évtizedig járta a világ tengereit és óceánjait. A kötet 1903-ban jelent meg Budapesten, a Singer és Wolfner kiadó gondozásában. Az 527 oldalas műben 170 kép található. Dr. Gáspár Ferenczről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel” című művének bemutatásakor már megtettem, így ott az elolvasható.

A díszes kötésű könyv


Részlet a könyvből:

A „Zrinyi” korvettának Ázsia körüli expedíciójában volt két mozzanat, amely nemcsak nekünk, akik az expedícióban tényleges részt vettünk, volt a legnagyobb mértékben érdekes, hanem diplomáciai és monarchiánknak kifelé gravitáló világkereskedelmi érdeke szempontjából is az útnak legfontosabb mozzanatát alkották.

A Zrínyi Korvetta útja a Yangce-Kiangon 
Az egyik momentum abban állott, — amint azt már fentebb valahol megemlítettem, — hogy mi „Zrinyi”-beliek voltunk az elsők, akik Kina belsejében, a Pej-ho, a Minho, meg a Yangce-Kiang partján mutattuk be haditengerészetünk és monarchiánk lobogóját.

Csónakba bocsátják a vontató horgonyt 
Kitűzött célunk az volt, hogy ezekben a nem tengerparti városokban — egyszersmind kikötőkben — is megnyerjük kereskedelmünk számára azokat a jogokat, amelyeket Kina császárja birodalmának néhány más tengerparti kikötő­jében már előzetesen megadott monarchiánknak. Kereskedelmünknek azelőtt ugyanis csak a következő tengerparti városok voltak megnyitva: Shanghai, Amoy, Swatau, Tien-Csin, Fucsaufu és Tam-Shiu, Formosa szigetén. (Formosa szigete azóta tudvalevőleg Japán tulajdonába ment át.)

Ő felsége vitorlás corvettája: "Möve" 
Expedíciónk a reá bizott kötelességeknek minden tekintetben eleget tett, amennyiben az említett városokban mindenütt szabadon horgonyozhatnak és szabad kereskedelmet folytathatnak hajóink. (De csak mennének is oda!)

Szigetvár, Osztrák-Magyar cirkáló 
A yangceparti városoknál sokkal több vonzóerővel bírt reánk utazásunknak második főmozzanata: a szomszédos koreai partok meglátogatása.

Samoai leányok 
A legszélső Keletnek két hatalmas birodalma: Kina és Japán között fekszik a koreai félsziget, amely bár területre felülmúl sok európai államot, Európában még ma is olyannyira ismeretlen, hogy a műveltebb körökben is alig tudnak róla többet a puszta nevénél és a fekvésénél. Kina és Japán mindenkit érdekel; rengeteg azoknak a műveknek a száma, amelyeket róluk írtak; ismerjük a földrajzát, történetét, tudjuk a szokásaikat; Korea ellenben nem érdekel senkit, történetüket alig ismerjük, vele foglalkozó irodalmunk pedig majdnem semmi.

Esti kép a kikötőben 
Igaz, hogy a kilencvenes évek közepéig Koreát úgy hívták hogy: az „Elzárt ország”, azaz hogy helyesebben mondva, maguk a koreaiak nevezték így az országukat és nem is igen lehetett velük megismerkedni. Az említett időben azonban előállottak a japán hadihajók és hatalmas ágyúikkal akkora rést ütöttek a koreaiak „elzárkózottságán”, hogy ma már Kínánál is sokkal könnyebben hozzáférhetővé lett az a nemzet, amely évezredeken keresztül ostoba gőggel és bornírt fennhéjázással őrizte exkluzivitását.

Kalapviselet Koreában 
Az út- és réstörő japánokat csakhamar követték az európai államok is és kereskedelmi szerződésre léptek Koreá­val, szabad közlekedés és letelepedés dolgában.

Utcai élet Söulban, Korea fővárosában 
Az osztrák-magyar birodalom részéről 1890-ben mi általunk történt az első érintkezés Koreával. Ez év szeptember havában jelent meg az első hajó a mi lobogónk alatt (a ”Zrinyi” keresztárbocán) Csemulpó kikötőjében.

Imádkozó indiai csapatok 
Kikötői tartózkodásunk harmadik napján parancsnokunk a tisztikarnak egy részével az ország fővárosába, Söulba lovagolt, ahol érintkezésbe lépett az illető kormányférfiakkal. A koreai külügyminisztérium tagjai, névszerinti Min-Csong-Muk miniszterelnök, I-Hon-Cson-Yung és Nam-Csong-Csol alelnökök, továbbá I-Csung-Ha és Kim-She-Csol főtanácsosok a legünnepélyesebb módon fogadták küldöttségünket és kijelentették, hogy Őfelsége Korea királya (Li-Hui, a 28-ik uralkodó a Han-dinasztiából, Csul-Csong király utódja; felesége a Min-dinasztiából való, a trónörökös Li-Csok) büszkeséggel és örömmel lép szerződésre a hatalmas nyugoti testvér-állammal (Ausztria-Magyarországgal), de legnagyobb sajnálatára nem bocsátkozhatik most semminemü külügyi dolognak tárgyalásába, tekintettel a szigorúan előírt udvari etikettre, amelyet az éppen akkor fönnálló gyász parancsol. (Ugyanis ottlétünk alkalmával temették el a királynak többhónappal azelőtt elhalt édesanyját.)

Naplemente a tengerparton 
A szerződést azonban egy évvel később véglegesen megkötötte a mi előmunkálataink után odaérkező Ferenc Ferdinánd trónörökös ő fensége, aki földkörüli útja alkalmával az „Erzsébet császárné” páncélhajón érintette e célból Koreát.

Főmandarin a palankinban 
Nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket a csemulpói kikötőben horgonyzó amerikai, orosz, német, francia, kinai és japán hadihajók. A csemulpói kikötőben horgonyzó hajók között sokkal kifejlettebb a hajók közötti kölcsö­nös figyelem és udvariasság, — mint másutt, még pedig azért, mivelhogy a hajók sokkal inkább vannak egymásra utalva, mint más idegen nagy kikötőben.

Rapporton (Kihallgatás a hátsó fedélzeten) 
Csemulpóban ugyanis a naponként kétszer váltakozó apály és dagály vízállása között a különbség óriási. Ott, ahol déli 12 órakor 65 — 70 lábnyi mély a tenger, két-három órával később gyalog lehet járni a ragadós iszapban. Az apály beálltával kis hegyek es nagy korall-zátonyok tűnnek elő, amelyeket később újból ellep a dagály. Ez okból a hajók a várostól nagyon távol, mintegy 2—3 mértföldnyire kénytelenek horgonyozni. A hajóról a városba induló csónaknak rögtön a dagály kezdetével kell elindulnia és viszont csak az apály kezdetével indulhat az ember vissza a csónakjára. Hogy ez az időhöz kötött csónak-közlekedés mennyi kellemetlenséggel van összekötve, az elképzelhető. Ott tartózkodásunk alkalmával többször megesett, hogy a városba evező csónakjainkat olyan helyen érte utol az apály, — pl. valamely tengeralatti dombocska tetején, — ahol a már kezdődő apály éreztette erejét és a csónak a — szárazon maradt. Miután az apály hat órát tart és ugyanennyi ideig tart a dagály is, a csónak pedig mindjárt az apály kezdetén hoppon maradt, még pedig olyan helyen, ahol csak az ismét tetőfokára emelkedett dagály emelhette ismét magával: néhányszor megtörtént, hogy a csónak tizenkét órát vesztegelt egy helyen, nem is említve az időt, amelybe került a hajó és a part közötti rengeteg útnak ide-oda való megtevése.

Mosakodás a fedélzeten 
Egy verőfényes napon, csemulpói tartózkodásunk második hetében, a szokásos délelőtti rapporton rendeletet kaptam a parancsnoktól, hogy délután egy órakor evezzek ki egy csónakkal és néhány emberrel egy általa meghatározott és a kikötő térképén megjelölt zátonyra. Tudomására jutott ugyanis, hogy ezen a zátonyon, amely mintegy 68 lábnyira fekszik a tenger szine alatt, apály alkalmával, amidőn a zátony egészen szárazon fekszik, rendkívül értékes tárgyakat lehet gyűjteni.

Fehérneműmosás szénberakás után 
Küldetésünknek egyik feladata ugyanis abban állott, hogy az általunk érintett exotikus tartományokban antropológiai, zoológiai, botanikai és mineralogiai gyűjtéseket eszközöljünk a bécsi cs. és kir. udvari múzeum számára. E célra többek között 600 liter abszolút alkoholt vittünk magunkkal még hazulról, mivelhogy a valószínűleg érintendő kikötőkben nem mindenütt számíthattunk ily célra alkalmas spirituszra, vagy ha igen, akkor csak nagyon drága árban. Egy hadihajóra oly veszedelmes portékát, mint amilyen az az óriás mennyiségű gyúlékony, robbanékony anyag, nem is mertük a hajó belsejében elhelyezni, hanem a hajó falain kívül helyeztük el, jól eldugaszolt és jól odakötött állapotban. Hogy milyen tengerészi genialitással voltak ezek az óriás edények megkötözve, mutatja az, hogy azok az óriás hullámok, amelyek a Vörös-tengeren és az Indiai Óceánon, később pedig a délkinai vizeken és a Sárgatengeren végigmosták a hajó fedélzetét és még inkább a külső falakat, ezeket a kívül elhelyezett edényeket nem tudták onnan lemosni.

Csónakra szálló matrózok 
Mindjárt ebéd után fölszereltettem egy kis csónakot, az úgynevezett „Jolle”-t és mert vitorlával szándékoztam megtenni az utat, csak két matrózt vittem magammal. Elláttuk magunkat az expedícióhoz szükséges eszközökkel: azaz hogy magunkkal vittünk egynéhány edényt alkohollal, üveget, csákányt, kalapácsot stb. és belebújtunk óriási sárcsizmákba, amelyek combon felül értek. Különben pedig a nagy hőségnek megfelelelő fehér öltözetben keltünk útra. Az utolsó pillanatban egy fiatal kadett ajánlkozott csupa „privát szorgalomból”, hogy ő is velem jön. Persze a legnagyobb szívességgel fogadtam ezt a fiatal ajánlkozót, akiről hosszú utunk alatt gyakran volt alkalmam meggyőződni, hogy nagy érdekkel viseltetik a termé­szettani tudományok iránt.

Úszólecke a szárazon 
Elvitorláztunk a „Zrinyi” alól és végighaladtunk az előttünk horgonyzó hajók előtt. Rajtunk kívül a japáni „Depanko” és „Csokay-Kan”, az amerikai „Palos”, a kínai „Tay Ytn”, a német „Iltis” és az angol „Firebrand” voltak egy hosszú sorban elhorgonyozva. A térkép segítségével könnyen megtaláltuk a kijelölt zátonyt, de mivelhogy nem állott még be a tökéletes apály, a zátonyt egyelőre sekély víz borította. Mi tehát egy darabig még föl- s alávitorláztunk, amíg végre a víz végképp lefolyt a zátonyról. Csónakunk fenéket ért s odakötöztük egy nagyobb tengeralatti szikla kiálló csúcsához, hogy a nyaldosó habok el ne ragadják előlünk. Az egyik matrózt hátrahagytam őrségül a csónaknál, mi hárman pedig nekiindultunk az előttünk elterülő, körülbelől egy négyzet mértföldnyi területnek.

Fiatal samoai leány 
A talaj természetesen roppant puha volt és ingoványos. Némely helyen derékig süppedtünk az iszapba és csak nehezen tudtunk belőle kivergődni. A magunkkal hozott hosszú és súlyos evezőrudak, amelyeket éppen e körülményre való előrelátásból hoztunk el a csónakból, kitűnő szolgálatot tettek az ilyen besüppedéseknél. Ezek képviselték ugyanis azt a — szalmaszálat, amelybe kapaszkodtunk.

Fiatal siami leány 
Amily érdekesnek ígérkezett a „tudományos kutatás”, épp oly szegény volt az eredménye. Csak nagyon kevés olyan tárgyat — halakat, puhányokat, csigákat, moszatot és füveket — találtunk, aminőket már előtte, kevésbbé mélyen a tenger színe alatt fekvő zátonyokon nem találtunk volna apályok alkalmával. Éppen ez okból mindig tovább és tovább haladtunk előre a zátonyon és talán meg sem állottunk volna a túlsó széléig, ha nem figyelmeztetett volna bennünket a tenger morajlása arról az oldalról, amelyen a jollét hagytuk. Ugyanekkor az őrizetül hagyott matróz is veszettül kezdett kiabálni.

Fiatal malay fiú 
Megfordultunk és a talaj viszonyainál kifejthető gyorsasággal siettünk vissza. Nagy meglepetéssel vettük észre, hogy a matróz a zátonyon állva húzza a csónakot befelé, amelyet a folyton növekedő hullámok el akartak sodorni.

Szénberakó kulik 
Rögtön átláttuk, hogy utólért bennünket a dagály! Most már sietnünk kell hazafelé, még pedig rögtön, mert minél később indulunk, annál erősebb munkánk lesz a dagály ellen följutni hajónkig. A vitorlára nem igen számíthattunk, mivelhogy időközben a szél is megfordult és éppen abból az irányból fújt, amelybe nekünk haladnunk kellett, hogy a „Zrinyi”-re juthassunk. Nagy nehezen vitorlával is eljuthattunk volna, de csak rendkívül hosszadalmas lavirozás árán.

Hajóra szálló legénység 
Csak azt nem tudtuk megfejteni, hogyan állhatott be a dagály már most, ily korán, mert számításunk szerint csak két óra múlva kellett volna beállania. Mi e számítás alapján úgy is terveztük, hogy még az apály alatt fogunk a hajóra visszatérni, ami azért is könnyebb lett volna, mert az apálylyal visszafelé folyó hullámokon játszva eveztünk volna hajónkig. Ekkor hirtelen eszünkbe jutott, hogy ma, teljes holdtölte napján, a dagály korábban és sokkal nagyobb mértékben áll be, mint rendesen, (Springflut.)

Madárvilág a zátonyokon 
Rögtön elindultunk hát hazafelé, még pedig vitorla alatt. Egy darabig könnyen folytathattuk utunkat és nemsokára elértük a zátonyhoz legközelebb fekvő japán hajókat, még pedig elsősorban a „Csokay-kan”-t. Innen már csak két tengeri mértföldnyi utunk volt a „Zrinyi”-ig.”

Hajóraszállás a bennszülöttek csónakján nehéz hullámzásnál 
Gáspár Ferencz e műve nagyjából tíz évvel első művének megjelenését követően került az olvasók elé. Az első könyve a „Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel” jelentős siker volt és több száz levelet kapott az olvasóktól, akik elismerésük mellett köszönték a hiánypótló mű megjelenését is. A szerző népszerűségének köszönhetően számos helyre hívták előadni a témában, vagy éppen kérték fel újságok egy-egy cikk megírására. A „Hét év a tengeren – Egy hajóorvos naplójából” című munka lényegében ezeknek, a nagyjából tíz év alatt itt-ott megjelent cikkeknek a könyv formájában történő bemutatása. A könyvben a szerző saját élményeiből táplálkozva mutatja be a tengerészélet sokszínűségét, a tengeri hajózás fejlődését, a kereskedelmi hajózást és epizódszerű történeteket is mesél a világ számos pontján átélt élményeiről. Gyakorlatilag egy olyan komplex mű, amely az utazás, a hajózás és a tengerek valamint a haditengerészet iránt érdeklődök számára, egységesen kitűnő olvasmány lehet.

Vitorlák alatt a dagály ellen
Gáspár sikere jó stílusában és hitelességében volt. Olyan sok időt töltött hajóorvosként a vízen, és olyan sok helyen járt a világon, hogy igazi szakértője lett a tengeri utazásnak, hajózásnak. Művei alapban kiemelkedőek, de a bőséges illusztráció tovább erdősíti azokat, ahogy a most bemutatott műve esetén is. A könyv bár nem extrém ritka, de könnyen beszerezhetőnek sem nevezhető, főleg ha valaki ragaszkodik az eredeti díszes kiadáshoz. Ugyanakkor, aki nem kívánja birtokolni a könyvet, „csak” olvasni szeretné, annak szerencséje van, hiszen Gáspár Ferencz több műve elektronikus formátumban is elérhető, ahogy a „Hét év a tengeren – Egy hajóorvos naplójából” című is, ingyen letölthető akár a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából, vagy az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából is. A hajók, a hajózás, a tengerek és a tengeri utazás kedvelőinek kötelező olvasmány, de meggyőződésem, hogy mindenkinek, és ezt korosztályi értelemben is értve, bátran tudom ajánlani. A mű megjelenését követően pár év múlva jelenik meg Gáspár Ferencz életének fő munkája, amely egy hihetetlen terjedelmű, többkötetes, fantasztikus útleírás. A szerzőtől tehát csak rövid időre búcsúzunk, hiszen hamarosan „A Föld körül” című monumentális munkájával tér vissza az ELBIDA projektben.