2020. január 26., vasárnap

Rómáig és vissza

Szeretem Nagykanizsát. Bár kaposvári vagyok, de sok szép emlék fűz a Zala megyei városhoz, hiszen drávai horgásztúráim során, mindig szakítunk időt egy kis kanizsai barangolásra. Ilyenkor az egyik elmaradhatatlan program, Pistinél, a vásárcsarnok emblematikus pecsenyesütőjénél történő étkezés. Csodálatos és ízletes a kínálat, van ott minden, mi szem szájnak ingere, így lesz egy jó kolbász, pecsenye vagy éppen prószás hús alapértelmezett eleme a kirándulásnak. A kulináris élvezetek mellett azonban gyűjtőként is vonzó a város, pontosabban vonzók a városban az 1800-as évek végén kiadott útleírások. Nem szeretek általánosítani, de megkockáztatom, hogy az említett időszakban, Nagykanizsán nyomtatott útleírások, szinte mindig az igazi ritkaság kategóriába tartoznak. Keresem is őket bőszen és néha sikerrel járok, mint ahogy legújabb „kanizsai” szerzeményem sem egy mindennapi fogás. Bátorfi Lajos „Rómáig és vissza” című műve egy különleges könyv, hiszen a Wolafka Nándor által szervezett II. zarándokúton résztvevő szerző, csupán pár oldalt áldoz művében a tényleges utazásra. Az út elsődleges célja XIII. Leó pápa aranymiséjének meghallgatása volt, mely pappá szentelésének 50. évfordulóján, 1888. január 1.-én hangzott el. Az ELBIDA projektben Uhrl Józsa "Emlékek római utamból" című műve kapcsán, már volt szó az aranymiséről. Sejtésem szerint Bátorfi Lajos és Uhrl Józsa ugyanazon zarándokút résztvevői voltak.  A könyv gerincét azonban ez esetben az út során érintett városok, kiemelt hangsúllyal Róma bemutatása teszi ki. Ne gondolja azonban senki, hogy így csupán egy unalomba fulladó útikönyvről beszélünk. Bátorfi műve különleges és élvezetes a maga nemében. A könyv, melyet Wajdits József nyomdájában nyomtattak, 1888-ban jelent meg Nagykanizsán. A kisalakú, díszes kötésű és aranyozott lapszélű könyv mindösszesen 175 oldal, melyben egyetlen kép található.

A díszes kötésű kötet



Bátorfi Lajos író, újságíró 1835. augusztus 20-án született Kiskunfélegyházán. Apja Bibok József gazdatiszt, míg anyja Huszka Ágnes volt. Iskoláit Szegeden, Aradon és Pesten végezte, majd tanulmányai befejezése után, nagybátyja Huszka József ügyvédi irodájának munkatársa lesz. 1854-től a kiskunfélegyházi árvaszéknél hivatalnok, majd 1867-ben családjával Nagykanizsára költözik. 

Bátorfi Lajos
A városban aztán újságíróként kezd dolgozni, így válik a 19. sz. végének egyik ismert és jelentős vidéki újságírójává. 1882-ig a Nagykanizsán kiadott, Zalai Közlöny előbb segédszerkesztője, majd szerkesztője, de eközben is több más újság kapcsán felmerül a neve. 

Kandi Klári az egyetlen nagykanizsai női lap
Bátorfi indította el Nagykanizsa első és egyetlen női lapját, a Kandi Klárit. Közel húsz évig volt a helyi önkéntes tűzoltók alkapitánya, de más helyi közéleti tevékenységben is aktívan részt. 1895-ben alapítója a kanizsai Irodalmi és Művészeti Körnek. Íróként is maradandót alkotott, több verse, drámája, útirajza is jelent meg és foglalkozott helytörténeti munkákkal is. Az 1880-as években ő rendezte Nagykanizsa városi levéltárát. 1896. május 12-én, 61 éves korában, Nagykanizsán halt meg. Mai napig megtalálható síremlékét 1898-ban közadakozásból állították fel, amelyet 2006-ban felújítottak. Egyetlen gyermeke Bátorfi Emma, valamikor az 1860-as évek elején született és zongoraművész lett. Egyes információk szerint Emmának élete során négy gyermeke született.

Részlet a könyvből:

„A pápa orvosa, dr. Ceccarelli, a legfélénkebb ember a világon; szörnyen félti a szent atyát a legkisebb léghúzamtól és száz meg száz szabályt diktál, melyeket az egyik partecipante nagy gonddal tartat meg; a pápa sokszor megsokalja és pikáns tréfákkal tiltakozik a túlságos megrendszabályozás ellen, de azért mégis engedelmeskedik az orvos utasításainak.

XIII. Leó pápa 
A nemesi gárda iránt a pápa melegen érdeklődik és nagy gyönyörűséggel nézi a daliás ifjakat- Mikor a kertben sétál mindig ilyen gárdistákkal kisérteti magát, a kiktől rendesen sorra kérdezi a szolgálaton levő testőrök neveit Ha visszajön a lakosztályába, az ott várakozó testőröket nevükön szólítja; gyakran beszélget velük és ismeri mindegyiknek szokásait. A vadászokkal vadászatról, a fölbirtokosokkal a mezei gazdaságról beszél, azokkal pedig, kik a hírlapokba írnak, politikáról és irodalomról.

Róma 
A pápa sokszor tudakozódik a felől, hogy egyes tetteit mikép itélik meg az emberek. Mikor nemrég azzal a kérdéssel foglalkozott a világ, hogy ki lesz az uj államtitkár, a pápa az egyik testőrtől kérdezte, mit beszélnek az emberek. A testőr elmondta, hogy legsűrűbben emlegetik monsignore Rampollát — Mi alapon? kérdé a pápa, a kit bosszantott ez az indiskréczió. A testőr nem tudott mit felelni, de az eredmény bebizonyította, hogy jól volt értesülve.

Zarándokok a Szent Péter téren 
Nagy gondot fordít a pápa kertjére és Snr Cesare-nek, a főkertésznek, nincs valami kényelmes állása. A madarakat is kedveli. Könyvtárában szép madár-kalit van; a kertben sokszor keresi fel a hófehér galambokat, a pávákat, fáczánokat, papagájokat. Ezelőtt egy gyönyörű szarvast tartott a pápa, melyet szelíd, békés természete miatt nagyon szeretett. De az állat, egyszerre csak megváltozott, vad, féktelen természetű lett. Azt tették ugyanis vele, hogy társnőt adtak melléje szórakoztatóul, de a választás nem volt szerencsés; egy vézna, kis termetű nőstényt tudtak csak neki találni és ezzel a nemes állat nem volt megelégedve: sőt lovagiatlan is lett és a rút kis társnőt sokszor csúful összerugdosta. A pápa mikor jelentést tettek neki a szarvas lovagiatlan magaviseletéről, fölkereste a bűnöst azzal a szándékkal, hogy megbünteti. De mikor meglátta a gyönyörű állatot, mellette pedig a rútsága tudatában alá­zatosan meghunyászkodó nőstényt, mást gondolt. „Mily csúf kis állati" kiáltott fel. „Csak nem lehet kivánni attól a nemes vadtól, hogy megbarátkozzék vele!" A szarvasnak ekkor megbocsátották a lovagiatlanságot. De egy hónappal később még többet engedett meg magának, az őrt, ki neki eledelét hozta, úgy lökte fel, hogy a szerencsétlen ember belehalt. Akkor azután a bősz állatot példásan mégbüntették, nyárson sülve szolgálták fel a testőröknek.

Firenze 
A pápa rendesen egy órakor eszik. Az egyszerű ebéd levesből, pecsenyéből és csemegéből áll. A pápa süteményeket vagy sajtot soha sem eszik, és mindenféle főtt hústól való­sággal irtózik. Evés közben megiszik egy vagy két pohár bordeaux-t — az egyedüli bor, melyet szeret — és, mivel a vatikáni etikett megkívánja, hogy a szuverén pontifex egyedül egyék, ujságolvasással űzi el unalmát. Ha a pápa valami fejedelmet, vagy más kiváló személyiséget külö­nösen meg akar tisztelni, meghívja őt kávéból és fehér kenyérből álló reggelijéhez. De a vendég még ilyenkor sem ül egy asztalnál a pápával, hanem bármily magasrangú legyen is, egy külön kis asztalon terítenek neki. Evés után a pápa rendesen egy órácskát alszik s azután, ha az idő szép, sétát tesz a vatikán tágas kertjében. Ilyenkor kamarása és a pápai testőrség szolgálattevő tisztje kisérik a szent atyát. Sétája után a pápa kihallgatásokat ad, vagy titkárjával értekezik és hat órakor egy tányér levest eszik és egy pohár bordeaux-it iszik. Nyolcz órától tizig ismét fogad. Tiz órakor elmond egy rózsafűzért, és egy fél órára rá vacsorázik. 11 órakor visszavonul lakosztályaiba, s ilyenkor, hogy álmatlanságát legyőzze, latin és olasz verseket ir egész addig, mig el nem álmosodik.

Pompei látképe 
A pápa keveset beszél még akkor is, ha könyvtári termében vagy Rafael loggiáiban cerclét tart. Saját szavai, melyeket életczélul tűzött maga elé és melyekhez mindig szigorúan ragaszkodik, igy hangzanak: „A félelem, hogy rosszul fejezem ki magam és hogy félreérthetnének, mindig arra indított, hogy minden szavamat, mielőtt kiejtem, elmémben mérlegre tegyem."

A Sóhajok hídja 
A pápa mértékletességét találóan jellemzi a következő adoma: Midőn pápasága első napján észrevette, hogy egy fogással több ételt hoztak az asztalra, mint máskor, megkérdezte: „Ki rendelte ezt?" Komornyikja válaszolta: „Bocsásson meg szentséged, de azt gondoltam, hogy miután eminencziád pápává lett, egy fogással több ... " A pápa félbeszakította: „Hát azt hiszi, hogy ma, mert pápa lettem, más gyomrom van, mint tegnap, mikor még bibornok voltam?" S valamivel szigorúbban hozzátette: „Ragaszkodom hozzá, hogy életmódomban semmi változás ne történjék." Különben a pápa szabályos életmódja mintaszerűnek tekinthető. Kora ifjúságától gyöngélkedő lévén, életrendében már egészsége érdekében nagy szigort kellett követnie. Midőn pápává lett, általánosan azt hitték, hogy nem sokáig lesz e méltóság viselője. Ő maga is úgy vélekedett s midőn mértéket vettek neki az uj pontifikális öltönyökhöz, fájdalmasan mosolyogva így szólt: „Siessen májsztram, mert nem hiszem, hogy még sok időm van e pompás öltönyök viselésére." Ez óta tiz év elmult és a pápa rendszeres életmódja következtében jobban érzi magát, mint valaha. A pápa lakása rendkívül egyszerű. Csak három, szoba áll rendelkezésére, melyek a Vatikán első emeletén vannak és a Péter-térre nyújtanak kilátást. Ebédlő nincs a pápai lakásban. A szent atya egy kis asztalkán, hol az egyik, hol a másik szobában hordatja fel ebédjét. Konyhapénze 250 frank. Szabad óráit előszeretettel tölti a Vatikán kertjeiben. Egy napon, kevéssel rá, hogy pápává lett, egy ily kerti sétája közben észrevett egy hervadó repkényt. Elhivatta Cesarét, a kertészt s megmutatta neki a növényt. „Meghal", vélekedék Cesare. „Miért?"— „Mert a föld nem való neki, szent atyám." „Tévedsz fiam", viszonzá XIII. Leo s felvilágosította a mesterségében megőszült kertészt, hogyan kell a repkénynyel helyesen bánni. Ez a Cesare érdekes egy alak. Valahányszor megpillantja a kertben sétáló pápát, virágcsokorral siet eléje, melyet a pápa, a mig lakásáig ér, kezében tart. Ha azonban a pápa, kísérőivel sétálva, beszéd közben leszakít egy virágot, Cesare panaszkodva ily szavakba szokott kitörni: „Tessék, már megint, elpusztítja egész kertemet!" „

Velence 
Bátorfi Lajos könyve nem a legjobb útleírás, de mindenképpen egy különleges mű. A szerző kiadott útirajzai közül a „Rómáig és vissza” a legkésőbb jelent meg. Ahogy már említettem a tényleges utazás leírása nem domináns benne, ugyanakkor a városokról ahol járt, sok érdekes információt ír a szerző. Több részben ír XIII. Leó pápa hétköznapjairól és életéről, de ezen túl mesél a katakombákról, a Kék barlangról, az olasz katonaságról, a Vesztaszűzek templomáról és a Vezúvról is. A sok objektív információt tartalmazó leírás azonban nem válik unalmassá, mert a szerző stílusa, még a szárazabb részeket is olvasmányossá teszi. A Wolafka Nándor által szervezett II. zarándokút 1887. december végén Budapestről indult, majd Nagykanizsán csatlakozott Bátorfi is. Innen aztán Velence érintésével utaznak Rómába, majd Pompei, Nápoly és Firenze érintésével térnek haza. Az utazás körülbelül két hétig tartott. 

XIII. Leó pápa
A könyvben több érdekes információt is olvashatunk az úti élmények mellett. Egyrészről részletesen felsorolja az addig hivatalban lévő pápák névsorát Szent Pétertől egészen az akkor éppen regnáló 257. pápáig, XIII. Leóig. Másrészről könyvészeti szempontból izgalmas információként kiderül a kötetből a „Rómáig és vissza” című könyvet megrendelők névsora is. A nevek mellett példányszám is olvasható, így tudjuk, hogy a legnagyobb példányszámban maga a nyomtatást végző Wajdits József kapott, összesen 400 példányt, míg a többiekkel együtt még körülbelül 100 példányra volt megrendelés. Azt nem tudni, hogy létezik e további kiadás, de a könyv ritkaságára egyértelmű magyarázatot ad, hogy első körben csupán körülbelül 500 példányban jelent meg. Ára 1 frt. volt.

Nagykanizsai vasútállomás - 1888 
A kötetben egy a szerző által kiadott nyilatkozat is olvasható, amely szerint: „Jelen könyvecske jövedelmét Jeruzsálembe történő utazásom költségeire fordítom s mindaddig, mig a szükséges összeg együtt nem lesz, takarékpénztárilag kezelem. Elhalálozásom esetében az együttlevő összeget esedékes kamatával együtt a Jeruzsálemben felállítandó s a magyar „Miatyánk”-ot tartalmazó emléktábla költségeire, vagy ennek fedezése után, hasonló jeruzsálemi magyar czélra ajánlom fel.” (Nagy-kanizsa, március 15. 1888. Bátorfi Lajos) A könyv végén is említi a szerző jeruzsálemi utazása tervét, amely szerint „Isten segítségével Jeruzsálembe készülök, hogy az olajfák hegyén térden állva imádhassam az Üdvözítő Megváltót!”. Az életrajzi adataiból azonban nem derül ki, hogy eljutott-e valaha Jeruzsálembe, de inkább azt valószínűsítem, hogy nem, hiszen semmi erre vonatkozó információt nem leltem.

Firenzei utcarészlet
Végül, ha már az érdekességről beszélünk, olvasható a könyvben egy számomra izgalmas levél Deák Ferenctől is, amelyet 1875-ben Bátorfi Lajosnak küldött. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy amikor a búcsúszentlászlói zárda leégett, gyűjtést szerveztek és ennek a jótékonysági akciónak a kapcsán küldte Deák a levelet, amely így szól: „Budapest, nov. 24-én 1875. Tisztelt barátom! Ide zárva küldök 10 frtot o. é., legyen szíves ezen pénzen sorsjegyeket vásá­rolni s azokat a hozzám küldött egy darab 23/870. számú sorsjegygyel együtt, melyet ezennel visszaküldők, magánál megtartani oly czélból, hogyha talán ezen. részemre vásárlott sorsjegyek valamelyikére húzáskor valami nyeremény esnék, azt ön azonnal átvehesse, nevemben a zárda főnökének, mint arra szánt segélyezést átadhassa. Isten áldja önt barátom, köszönöm én is önnek ez ügyben tanúsított buzgalmát és sok szíves fáradozásait. A zárdafönököt, Sükösd atyát szívesen tisztelem. A legszívélyesebb tisztelettel önnek barátom őszinte tisztelője s barátja Deák Ferencz s. k.” Az akció sikeres volt, de hogy Deák sorsjegyeit szerencsésen kihúzták-e, arról már nincs információm.

Nápoly kikötője 
Bátorfi Lajos 1888-ban megjelent útirajzát, két a témába vágó munkája már megelőzte. Egyik az 1873-ban megjelent „Konstantinápolyig és vissza”, míg a másik az 1878-ban kiadott „Párizsig és vissza” című könyv. Bátorfi Lajos így reményeim szerint még szerepelni fog az ELBIDA projektben, amint meglelem a két másik extrém ritka művét. A „Rómáig és vissza” című kötet is nagyon-nagyon ritkán fordul elő, ugyanakkor, aki csak olvasni szeretné és nem birtokolni, annak lehetősége van a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából letölteni azt ingyen és elolvasni. Pár kattintás és olvasható a különleges útirajz.

Római utcarészlet 
Jövő hétvégén a Dráva melletti kis házamban fogok írni, amolyan kis alkotói elvonulás gyanánt. Sok-sok mű feldolgozása van folyamatban, így még nem tudom, pontosan mely kötet kerül sorra a gyűjteményből, de az biztos, hogy ismét ellátogatok a sokszínű Nagykanizsára és eszek Pistinél egy jókora szelet prószás húst.






2020. január 19., vasárnap

A rejtelmes India felé

Sven Anders Hedin a híres svéd földrajztudós, felfedező és író egy időben gyakori vendége volt az ELBIDA projektnek, ugyanakkor jó ideje már nem hallottunk róla. Itt tehát az idő, hogy ismét köszönthessük Sven Hedint a blogba, hiszen egy rendkívül termékeny író volt akinek a magyarul megjelent műveiből is jó pár van még a könyvespolcomon. A szerző a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban hat, míg a Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozatban egy kötettel jelentkezett. E két szorosan összefüggő gigasorozatban megjelent könyvein kívül is számos olyan van még neki, amely megérdemli a figyelmet. A most következő „A rejtelmes India felé” című műve is ilyen kötet. A szerző több expedícióját is érintő mű, egy fantasztikus és csodaszép könyv, amely ráadásul még a megfizethető kategóriát is képviseli. A kétkötetes műben Hedin első és a harmadik expedíciójáról olvashatunk, a tőle megszokott, már-már klasszikusnak mondható "Hedin-féle" útinaplószerű stílusban. A könyv 1914-ben jelent meg Budapesten, a Magyar Kereskedelmi Közlöny Hírlap és Könyvkiadó Vállalat gondozásában. A kétkötetes mű összesen 1122 oldal terjedelmű és számos fotó és illusztráció található benne. Sven Hedinről ebben a bejegyzésben nem írnék újra mert az ELBIDA projektben az „Ázsia sivatagjain keresztül” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

A gyönyörű kötésváltozatú kétkötetes mű


  
Részlet a könyvből:

„Már néhány órája aludtunk, midőn késő éjjel hirtelen dühösen kezdett ugatni a falu két kutyája: valamivel később a küldetéséről visszatérő kecsoda fölkeltette az embereimet. Azonnal át akarta adni azt a szecskát, amit szerencsésen sikerült fölhajtania a szomszédos falvakban s a melyet zsákokban hozott magával. Most már négy kharvar szalmánk volt, ami nyolc teve terhének felelt meg, s negyedfél tománba került. Mivel a víz szállítása is két tevére volt számitva, az öreg megigérte, hogy harmincnyolc tománért rendelkezésünkre bocsájtja tiz legjobb tevéjét. Ebből huszonöt tománt ezüst pénzben már át is vett, de többet nem adhattam neki, mert a perzsa bankókban nem bizott az öreg; a többi tizenhárom tománt, amivel még adósa voltam  Tallhébe érkezésünk után adom meg neki. Szerzett egy nagy, világos-sárga kutyát is, melyet én Nevenknek hivtam s amely egész éjszakán át rettentő vonitást vitt véghez, mert el akart szabadulni azoktól a ládáktól, amelyekhez hozzákötöztük.

Két tibeti törzsfőnök üldögél sátra előtt

Át a Rion-folyón

Kisázsiai mohamedán földmíves, aki három feleségét eke elé fogta 
Januárius 8-ikán reggel sürü felhők fedték az eget, az idő nagyon hideg és nedvesen dermesztő volt, mert éjszaka 10.1 Celsius fok volt a fagypont alatt. Akinek nem volt dolga, lehetőleg a tábortüz hamvadó parazsa mellett melegedett. A fölrakodás, mivel a tömlők és a szecskazsákok száma megszaporodott, hosszabb ideig tartott, mint rendesen. A négy kisebb bőrtömlőből egyetlen csepp víz sem szivárgott ki egész éjjel s a föld teljesen száraz volt alattuk; a két nagyobb meskben azonban már csak fele volt meg a vizek, s valósággal usztak a kifolyt vizbe. Ezeket tehát ujból megtöltöttük a csatornából s bekötvén a szájukat, szájukkal fölfelé raktuk föl a fekete teveménre, mely ezeken kívül még két kisebb zsákot is hordott. Ma roppant mogorva kedvében volt s annyira makacskodott, hogy a hajcsárok alig birtak vele; mihelyt alkalma nyilt rá, szemközt köpte a félig megrágott szecskával szegény Habibullaht, aki fogta az állatot, míg a többiek fölrakták rá a terhet. A másik két vizestömlőt másik tevére raktuk föl s nagyobb biztonság okáért elhatároztuk, hogy még hat juhbőr-tömlőt töltünk meg vizzel a kerim-kháni csatornából. Igaz, hogy sóstartalmu és rossz volt ez a víz, sőt az is kétségtelen volt, hogy éppen nem javul meg, ha néhány napig ide-oda lötyög a tömlőkben, - de azért egy napon talán mégis rászorulhattunk. Ezeket a tömlőket, melyeket két bérelt tevének kellett vinnie, éppen az indulás pillanatában töltöttük meg.

A kocsit kísérő török katonák egyike

Az "Ala-Kapu", vagyis Magas Porta, Szentsán főterén

Utcai dinnyeárus Dsandakban 
Lassan-lassan elkészültünk az előkészületekkel. A karaván, melyben most már huszonnégy teve volt, igazán impozáns látványt nyujtott, amint a kolompok mélabús zenéje mellett elhagyta Kerim-khán sárgás-szürke házait és szegény lakóit s nekivágott a Doazde-imám élesen körvonalazott hegygerincének és vöröses törmelék-kupjának irányában. A Demavend, a sok sürü felhő dacára is, egész világosan látható volt.

Perzsa díjbirkózók

Perzsa táncosnő, nemzeti viseletben

Kóborló perzsa koldus 
A bérelt tevék között van több nőstény s ezek nagyon izgatják ami hatalmas teveménjeinket: az izgatott állatok tompán, fenyegetően hörögnek, a tajték foszlányokban hull a szájukból, fogaikat durván csikorgatják s a szemeik szikrákat hánynak a szenvedélytől, mert érzik a női társaságot. A falu kis, sósvizü csatornája csakhamar véget ért; látjuk, amint vize lassanként beszivárog a legszélső földek homokjába, ahol minden haszon nélkül vesz el. Egyhelyütt kiáradt és nagy pocsolyát csinált a csatorna; ezt nagy vargabetüvel kellett megkerülnünk. Utána azonban ismét kint vagyunk a pusztaságban, melyet nagyon gyéren borit az „esnan”, egy sivatagi növény.

Pihenőt tart a karaván

Alem falu asszonyai, vallásuk parancsát követve, eltakarják arcukat

Kalodába zárt perzsa asszonyok 
Nemsokára metsző, csontigjáró délkeleti szél támadt s ekkor jobbnak láttam időnként leszállni a tevéről, hogy a menéssel kissé felmelegitsem elgémberedett tagjaimat. A nagy, fekete tevemén mellett gyalogoltam s láttam hogy csöpög a víz a hátárarakott tömlőkből, ugy, hogy nyeregtakaróját csakhamar jégpáncél boritotta s a majdnem lábnyi hosszu jégcsapok egyre hosszabbak lettek a nyereg két oldalán. Mivel azonban e jégcsapok némelyike közvetlenül a tömlők lyukas részei alá kerültek, kissé eldugaszolták a likakat, ugy hogy a víz egyre kevésbé csöpögött. Más körülmények között talán izgatott és bántott volna, hogy cseppenként veszitjük el az életadó vizet a pusztában; most azonban nem sokat törődtem vele, hiszen négy nap mulva ugy is olyan helyre érünk, amelyről biztosan tudtuk, hogy bőven van rajta víz. Közeledünk a Doazde-imámhoz, „a Tizenkét imám hegységéhez” s hegyes szögben tartunk egyenesen legszélső kiugrásának; a kis hegyhát középső csucsának „Kuh-lenk”, azaz sánta hegy a neve, valószinüleg azért, mert keleti lejtője sokkal meredekebbnek látszik, mint a nyugati.

Gulam Husszein, a második karavánvezető.

Sven Hedin teveháton

Pihenő a völgyszakadékban 
Ünnepélyesen és méltósággal teljesen ballag jól megrakott karavánunk sivatagi utján. A kolompok zenéje, melynek taktusa szerint a tevék egyenletes járása igazodik, egyhangu melodiába olvad össze, amelynek mását éppen tiz évvel ezelőtt hallottam a Kerija-darja erdeiben. Ugy tetszik, mintha a kolompok érces hangjában vágyódás csendülne meg a cél után, - mégpedig a szónak kettős értelmében. Ugyanigy zugtak ezek a kolompok már abban az időben, melyet Kambyzes király hajdanta a szürke őskornak nevezett, - s mialatt birodalmak fölvirágzanak és lehanyatlanak, vallások, nyelvek és nemzetek egymást kergetik, mint képek a kaleidoskópban a karavánkolompok zenéje egyre ugyanolyan tompa kisérettel jellemzi Nyugat-Ázsiának sivatagi életét.

A két és fél méter magas óriás Kasmírban.
Mellette a szerző és néhány rendes termetű kasmíri bennszülött.

Fiatal tatár leányok Nahicsevánból

Varrott yakbőr csónakok 
Sötét felhőtömegek usznak előttünk a levegőben; fenyegetően közelednek felénk s csakhamar elfödik a Demavendet s az egész Elbursz gerincét, de a nehéz függöny mögül még ki-kivillannak a szirtes magaslatok havas csucsai. Már reggel éreztem, hogy a hó ott lóg a levegőben s most tiz óra tájban hirtelen lezúdult rám az az első átmeneti jégeső, melynek apró szemei csakhamar elboritották a talajt. Most végképpen eltünt az Elbursz, az utolsó falu s a nyugati apró hegyek mintha teljesen elmosódtak volna, csak még egyenesen keleten látszik fölötte halványan a „Kuh-i-gugird”, a Kénes-hegy elszigetelt, sziklás talaja, mely a távolból olyannak látszik, mint a tenger sik szemhatáráról kiemelkedő gömbölyded szirtfok. Láttam, amint a hulló hó szürkés sávjai fátyolként takarták el egymás után a szemhatár különböző részeit s feszülten vártam, hogy mikor kerül rá a sor arra a vidékre is, amelyen mi járunk.”

A szeid háremének udvara

Kínai ópiumszívó

A tebbeszi oázis, ahol Sven Hedin teljes egy hétig pihent 
Hedinnek élete során nyolc jelentős utazása volt. 1885-től apróbb megszakításokkal egészen 1935-ig mindig utazott, járta Perzsia és Ázsia különböző vidékeit. „A rejtelmes India felé” című művében lényegében két expedíciója történéseit, kalandjait meséli el.

Tasi-lunpóba utazó szerzetesek

Tevék a Csemgert homokdombon

Hosszú sorban haladnak a tevék 
Az első 1893 és 1897 között megvalósított felfedezőút során eljutott Pamírba, bejárta a Tarim-medencét, a Takla-Makán sivatagot és végül beutazta Tibet északi részét. 1893. október 16-án indult el Stockholmból, majd Szentpétervár és Taskent érintésével érkezik meg a Pamírba. 1894-ben többször próbált feljutni a 7546 méter magas Muztág Ata csúcsra, de a próbálkozásai sikertelenek maradtak, vélhetően a nem megfelelő felszerelés miatt. Még abban az évben több tudományos vizsgálatot is végzett a magas hegységben.  1895. április 10-én négy helyi kísérővel indult el Merket nevű faluból Tusluk érintésével a Hotan folyóhoz, a Takla-Makán sivatagon keresztül. A sivatagban az út során 1896 januárjában fedezte fel az ősi Dandan Ujlik és Karadung romvárosokat. 1896 márciusában Hedin megtalálta a Boszten-tavat, Közép-Ázsia egyik legnagyobb belső tavát. 1896 júniusában tovább indult Tibetbe, ahol két hónapon keresztül kutatta a Tibeti-fennsík északi részét. Végül 1897. március 2-án Észak Tibeten át érkezett meg Pekingbe, ahonnan Mongólia és Oroszország érintésével tért vissza Stockholmba. Az expedíció során Hedin 26 000 kilométert tett meg és ebből 10 498 km utat térképezett fel. Az utazás mintegy 3500 kilométere addig ismeretlen területeket érintett.

A karaván juhait átterelik a folyón

Abbasz, a vadász

Nomád-tanya a pusztában 
A könyvben szereplő másik utazása során 1905. október 15-én indult el Konstantinápolyba, ahonnan Perzsia érintésével az Indus és a Brahmaputra forrásvidékére, valamint a közép-tibeti tóvidékre készült. Az expedíció során először Perzsia kevésbé ismert sivatagjait kutatta, majd bejárta a Hámun-tavak vidékét és a Helmand folyó deltáját, majd Perzsia és Afganisztán határvidékét is. Az expedíció során a brit és tibeti tiltakozás ellenére is beutazott Tibetbe, ahol a Tasi Lhunpo kolostorvárosban látogatást tett a 9. pancsen lámánál. Hedin volt az első európai, aki álruhában és bemázolt arccal, két kísérővel a zarándokok közé vegyülve eljutott a szent Kajlás-hegyhez, ami a világ középpontjának számít a buddhista és hindu mitológiában. Útja során első európaiként megtalálta az Indus tényleges forrását és addig teljesen ismeretlen területeket járt be és térképezett fel, emellett pedig huszonkilenc addig ismeretlen lámakolostort is felfedezett. Hedin térképvázlatai alapján jelentős mértékben kellett korrigálni az addig ismert térképeket. Bejárta a Tibeti-fennsík nyugati részét és megtalálta a Transzhimalája vonulatát, amit később egy ideig Hedin-hegységnek is neveztek. Lóczy Lajos aki tagja volt az 1877–1880-as gróf Széchenyi Béla által vezetett kelet-ázsiai expedíciónak, arra a megállapításra jutott, hogy a Himalájától északra is kell lennie egy másik hegyvonulatnak. Lóczy ezt nevezte el Transzhimalájának. Sven Hedin végül ezen útja során, Lóczy leírása alapján megtalálta a hatalmas, nagyjából a Himalájával párhuzamos hegyvonulatot, ami átszeli Dél-Tibetet kelet-nyugati irányban. A kutatóút végeztével 1908-ban Indiából, Japán érintésével, hajón tért vissza Stockholmba a szerző. Az expedíció költségeit II. Oszkár svéd király, Emanuel Nobel olajmágnás (Alfred Nobel unokaöccse) és egyéb magánszemélyek finanszírozták.

A karaván átkelése a Hamun-tavon.

Utcai részlet Nuskiból

Gyorsfutó, úgynevezett "posta-tevék", vagyis dsambák Rabat városában  

Sven Hedin az egyik nagy kedvencem, akit bár többször és több helyen bíráltak tudományos megfigyelései vagy éppen politikai nézetei miatt, utazóként és útleíróként azonban páratlan amit véghezvitt. Most bemutatott műve is rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, ami miatt szerintem szerethető a szerző. Bár tény, hogy a műben leírt utazások mindegyike, azaz Hedin első és harmadik expedíciója is szerepelt már korábban bemutatott könyvekben, de az olvasmányélményt ez a tény radikálisan nem csökkenti, még annak sem, aki esetleg más műben már olvasott a kutatóutakról. A könyv kivitele lenyűgöző, borítója nagyon szép, a belső védőlapok mintázata kidolgozott és bőséges az illusztráció, amelyek között pár színes kép is található, mely tovább növeli a könyv által okozott esztétikai élményt. Elektronikus formátumban nem fellelhető a mű, azonban ez esetben amúgy is a vásárlásra ösztönöznék mindenkit. Az antik könyvek piacán kifejezetten olcsón megvásárolható, ugyanakkor mind a belső mind a külső tekintetében igazán magas színvonalú antik útleírás kapunk. Aki rászánja azt a 2-6 ezer forintot a könyvre amibe nagyjából kerül, az egyrészről egy csodás kivitelű könyvvel gazdagodik, másrészről pedig egy igazán lebilincselő, klasszikus útleírást olvashat, amely ha az első mű a szerzőtől, bizonyára kedvet fog csinál további Sven Hedin művekhez is. Útleírói munkássága fantasztikus Hedinnek, így bár ha jól számolom, ez volt az ELBIDA projektben bemutatott kilencedik műve, biztosan fogunk még találkozni a szerzővel a blogban. Hedin tehát még visszatér hozzánk.