2020. január 14., kedd

Különleges apróságok

Az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjtemény gyarapítása, folyamatos kereséssel és kutatással kezdődik. Napi rutin, hogy bújom az internetes piacterek, antikváriumok aktuális kínálatát, és amikor rátalálok egy hiányzó, vágyott kötetre, akkor az anyagi lehetőségeim függvényében megveszem azt. A vásárlást követően aztán jön az örömteli várakozás, ami egészen a postás érkezéséig tart. A folyamat a csomagbontással zárul, amely végén már a kezembe van az új szerzemény. Ilyenkor mindig szükségem van 5-10 percre, hogy belelapozhassak, átnézhessem és megszagolhassam a frissen beszerzett antik kötetet. A könyv átnézése közben, ebben a boldogsággal teli rövid időszakban, néha váratlan meglepetések is érnek. Mai villámbejegyzésemben ezekről a különleges apróságokról mesélek.



Almásy László Ede híres magyar sivatagkutató és utazó könyvei, már több alkalommal szerepeltek az ELBIDA projektben. Sokan nem tudják, hogy az ismert szerző kaland iránti indíttatása nem véletlen volt. Gyerekként nagyapja Almásy Eduárd könyvtárában, ahol több száz korabeli térkép és útleírás volt található, már magával ragadta a felfedezők kalandos élete. A vonzalmat csak tovább erősítette az utazó, felfedező és Ázsia-kutató apa, Almásy György által az expedícióiról hazavitt különleges preparátumok és tárgyak jelenléte. Nem csoda tehát, hogy ilyen családi háttér mellett Almásy László Ede is, amint lehetősége adódott, kalandos utazásokra indult. Könyvei, bármelyikről is legyen szó, a témában alapműnek számítanak. Ugyanakkor nem csak ő volt az egyetlen a családban, aki az élményeit könyv formájában a nagyközönség elé tárta. Almásy György „Vándor-utam Ázsia szivébe” című, 1903-ban megjelent műve, ugyancsak a top kategóriát képviseli az antik útleírások között. A gyűjteményemnek része már a mű, de a blogban még nem mutattam be. Sokáig keresgéltem a könyvet, mire sikerült azt megvásárolnom és bár nem mondanám, hogy az extrém ritka kategóriába tartozik, de egy jó állapotú, eredeti kötésű kötetnek megkérik az árát. Türelemmel azonban ez esetben is sikerült jó áron beszerezni a fantasztikus könyvet. A kicsomagolást követően azonnal belelapoztam a szépen illusztrált műbe, amikor két láthatóan a könyvhöz szervesen hozzátartozó papírdarabra lettem figyelmes. Jobban megnézve a váratlan ajándékot kiderült, hogy egy a könyvről kiállított számla és egy levelezőlaphoz hasonló feladóvevény volt a lapok között. A feladó az Állami Könyvterjesztő Vállalat volt, míg a vevő Dr. Habermann Gusztáv a szegedi 3. számú ügyvédi munkaközösség tagja. Habermann ismert és nagy tudású szegedi ügyvéd volt, aki a dokumentumok tanúbizonysága szerint 1963. október 8-án, 35 forintot fizetett a csomagért, melyből 30 forint volt Almásy György könyve, míg 5 forint a postaköltség. A dokumentum érdekessége mellett, az eset tanulsága talán az, hogy jó befektetés antik könyveket vásárolni, hiszen érzékelhetően nőtt az ára, nem csak nominál hanem reálértékét tekintve is.



Wosinsky Mór plébános és régész mindkét kiváló és ritka művét bemutattam már itt az ELBIDA projektben. A „Keleti utam emlékei” című műve egy 1887-es Egyiptomot, a Szentföldet, Törökországot és Görögországot érintő bő egy hónapos utazás útinaplószerű beszámolója, míg a „Karcolatok” című munkájában egy 1885-ös dániai és svédországi utazását eleveníti fel. A két könyv közül először az északi utazást bemutató kötetet sikerült beszereznem. Régóta kerestem már a szerző munkáit, és amikor először a szemem elé került egy eladó példány hirtelen lefagytam, mert olyan olcsó volt, hogy el sem akartam hinni. A meglepettségből azonban hamar kapcsoltam, a tettek mezejére léptem és már véglegesítettem is a vásárlásomat. Boldog voltam, hogy sikerült beszereznem a ritka művet, pláne, hogy ennyire fillérekért. Az első megtekintés közben azonban további meglepetés ért, hiszen ahogy belelapoztam észrevettem egy számomra ismeretlen, láthatóan régi bankót. Pénzt találni mindig jó, pláne egy ritka és olcsón vett antik kötetben. Örültem a váratlan ajándéknak és azonnal a gépem elé ültem, hogy megtudjam mivel is van dolgom. Nem kellett nagyon sokat keresgélnem, azonnal kidobta a keresőprogram, hogy egy 1922-es, osztrák 100 koronás a váratlan ajándék. Ritkának nem mondható, így valódi értéket nem képvisel, de a pénztalálás öröme ettől függetlenül megvolt. Wosinsky Mór 1907-ben meghalt, így nem az ő korából származott a bankó, vélhetően tehát a könyv egy későbbi tulajdonosa „rejthette” el a papírpénzt a könyvben. Az természetesen soha nem fog kiderülni, hogy vajon valakinek a dugipénze, vagy éppen érdekes könyvjelzője volt a meglepetés 100 koronásom.


Váratlan meglepetéseim közül van, ami a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat két kötetéhez is kapcsolódik egyszerre. Az MFTK sorozat a blog első évének meghatározó résztvevője volt, hiszen a teljes sorozat és a szervesen hozzá kapcsolódó Modern Utazók és Felfedezők Könyvtára sorozat, egy igazi monumentális és évtizedeken át megjelenő útleírásfolyam volt. Bár teljes sorozattal rendelkezem, a mai napig keresem és gyűjtőm a különleges kötésváltozatokat és papír védőborítós köteteket. Annak idején a meglepetés, Up De Graff „Az Amazonasz őserdeiben” című kötetének megérkezését követően ért, amikor az első megtekintés során egy 1938-as tagsági jegyre bukkantam a Lipótvárosi Casinóból. Ami igazán érdekes az ügyben, hogy a kaszinójegyre jól láthatóan rá van írva, hogy „Vörös Márton: A szerencsés expedíció”, ami pedig egy következő MFTK kötet. A mai Duna Palota épületében 1945-ig működő Lipótvárosi Casinó egyike volt a három legnagyobb kaszinónak a fővárosban. Az Up De Graff könyvben talált kaszinójegy 1938. január 1-től, az év március végéig szólt, és az ára 12.50 pengő volt. Az vélhetően ez esetben sem fog soha kiderülni, hogy aki a kaszinójegyre kézzel ráírta a képen is látható és jól olvasható szöveget, annak mi célja volt vele, de akarva vagy akaratlanul mégis egy érdekes Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozat relikviát alkotott az illető, ami szerencsésen hozzám került. A szerencsés találatok közül az egyik személyes kedvencemként tovább őrzöm e különleges és rejtélyes papírrégiséget.



Déchy Mór „Kaukázus” című műve egy igazi vágyott alapmű volt, amit nagyon sokáig kerülgettem, mire megtaláltam a megfelelő példányt. Többször az utamba került, de Déchy könyve nem egy olcsó darab, így az ár sokszor visszatartott a beszerzéstől. Végül aztán megvettem a könyvet, így ma már a gyűjteményem része, de még csak készülök, hogy a blogban is bemutassam a kiemelkedő munkát. Nem ritkán fordul elő, talán a „gyűjtők sorsának” is lehetne nevezni, hogy egy nehezen beszerzett kötetet, hamarosan az élet újra a gyűjtő elé sodor. Több kötet esetében jártam így az elmúlt években, ahogy Déchy művével is. Megvettem, majd rövidesen egy újabb példány, nagyon jó áron újra elém került. Ebben az esetben is sokat gondolkodtam, de végül befektetési szempontból megvettem a második „Kaukázus” című könyvemet. A csomag megérkezését követően elmaradt a klasszikus „első végiglapozás” fázis, hiszen ismertem már a művet. Ahogy azonban a könyvespolcom egy magaslati polcára akartam felrakni a ritka kötetet, kiesett egy fénykép belőle. A "könyvfelrakási folyamat" ezzel megszakadt, a kötet ismét az íróasztalra került, majd a fénykép után nyúltam a földön. A legnagyobb meglepetésemre, egy régi, fekete-fehér, teljes alakos portré volt egy ismeretlen személyről. Elegáns, fiatal férfi egy asztal mellett. A kép hátulján semmi információ nem volt, ami segített volna közelebb kerülni az ismeretlen személyhez. Horgászat közben, ha sikerül fogni egy halat, gyakran mondjuk viccesen biztatva egymást testvéremmel, hogy ahol egy hal van, ott van több is. Gyakran be is jön ez a sokszor csak motivációs gondolatként megfogalmazott, kevéssé tudományos állítás.  Ezen a bevált logikán elindulva, fellapoztam a duplum Déchy kötetemet, hátha ez esetben is bejön, az „ahol egy van, van ott több is” gondolat. Bejött. Fellapozva a kötetet megtaláltam egy újabb, hasonló fotót, amely vélhetően az első képről megismert férfi párja volt. A képen látható nő, a férfihez hasonlóan szép ruhában pózolt a kis asztal mellett. Információ ez eseten sem volt a fotó hátulján. Így sajnos ismeretlen maradt előttem a fotókon látható emberek kiléte és a fotó készítésének az ideje is. Déchy műve 1907-ben jelent meg, a fotók korát is nagyjából ide tenném, de ez csak amolyan amatőr tipp a részemről. Örömmel fogadok ötleteket, amennyiben valaki, a ruházat valamely jellemzője alapján közelebbit tud mondani a fotókon szereplő két személyről, vagy a fotók koráról.



Gyakran említem, hogy jómagam a horgászat szenvedélyének is hódolok. 6 éves voltam, amikor megszerettem, és attól kezdve az egyik legfőbb rekreációs tevékenységem ez a sokszínű hobbi. Sajnos ritkán van rá lehetőségem, de amint sikerül elszabadulnom a hétköznapok mókuskerekéből, testvéremmel robogunk is a Dráva partra. Déli folyónk számomra egy valódi szerelem, a "HORGÁSZVÍZ", csupa nagybetűvel. Nem a halbőség az ami vonz, hiszen az már régen nem olyan, mint ahogy a helyi idősek mesélik, de a táj, a látvány és a nyugalom, még hal nélkül is megfizethetetlen. Persze, ha valaki kitartó, akkor időről-időre az öreg Dráva is bőkezűen adakozik halállományából. A magyar halfauna jelentős része megtalálható, megfogható a folyón, így egy ilyen vadvíz mindig magába hordozza a meglepetésfogások lehetőségét is. Dr. Hankó Béla „Vízen és vízparton” című különleges művében is, szó esik halászatról, halászéletről, és vélhetően a birtokomba került kötet előző tulajdonosa is érdeklődött a tevékenység iránt. Bizonyítja ezt a könyvben felelt apró papírrégiség is, mely nem más, mint egy levelezőlap. A feladó a Magyar Országos Horgász Szövetség, a címzett pedig Hargitai József kishalász Balassagyarmaton. Az 1955-ös levelezőlap, arról tájékoztatja Hargitai urat, hogy területi halászengedélyében nyomdahiba történt és a halászjegy kifejezés helyett, horgászjegyet írtak rá. Bár mindkettő tevékenység fő célja a halak zsákmányul ejtése, a tevékenység és a módszerek azért eltérőek. A levelet Kolosseus József a horgászszövetség elnöke „írta alá”, és a postaköltség ez esetben mindössze 40 fillér volt. 


Végül, búcsúzva egy időre a váratlan meglepetésektől, utoljára hagytam egy, a szívemnek nagyon kedves apróságot. 40 éves vagyok. Rég volt már, hogy általános iskolába jártam, de ahogy egyre stresszesebb lett az életem, úgy növekvő nosztalgiával emlékszem vissza azokra az évekre. A gondtalan gyermekkor várva-várt pillanata volt a nyári szünet. Bicikliztünk, horgásztunk, élve fogóval egerekre vadásztunk, szóval csodás nyarak voltak. A nyári szünet egy nagyon fontos kelléke volt azonban a zsebpénz. Azon szerencsés gyermekek közé tartoztam, akinek volt zsebpénze, de a nyári szünetek igazi „gazdasági alapját” a takarékbélyeg gyűjtése adta. 1-es, 5-ös, 10-es, 20-as és 50-es címletben lehetett vásárolni a napközis tanár néninktől, Kati nénitől, majd a megvett bélyeggel visszaültünk a padba és akkurátusan beragasztottuk a kis gyűjtőfüzetünkbe. A nyár kezdetén pedig, kiváltottuk a postán, az addigra meglepően érdemi summává dagadt összeget. Nagyrészt 1-5-10 Ft-os címleteket vásároltam és kicsit irigykedve néztem Balázs nevű osztálytársamat, aki nem egyszer 50 Ft-os címletet is vett. Leidenfrost Gyula „Kalandozások a tengeren” kötete ezt a szép emléket idézte bennem fel, amikor megtaláltam benne egy 1 Ft-os címletű takarékbélyeget. A könyv ez esetben is jóval korábban jelent meg, mint a takarékbélyegek, így vélhetően itt is valaki csak emlékképpen helyezte a ritka kötetbe, gyermekkorom apró emlékét. Látni, megfogni, visszaidézni egy pillanatra a gondtalanság hangulatát, rövidke, de csodás időutazás volt és a bélyegen látható jó tanács akár az ELBIDA projekt üzenete is lehetne:"Olvassatok mindennap!".


Természetesen az említett meglepetések mellett számos egyéb dolgot is találtam már antik könyveimben, kezdve a négylevelű lóherétől, a rovarvilág lapított kis képviselőin át az egyéb kevésbé érdekes és izgalmas apróságig. Most azonban ezt a kicsit hosszúra nyúlt villámbejegyzésemet lezárom, de később, ha újra összegyűlik egy csokorra való papírkülönlegesség, akkor talán ismét mesélek róluk.  





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése