2020. január 5., vasárnap

Sárga istenek, sárga emberek

Egy év Belső-Mongólia lámakolostoraiban

Kezd nyomasztóvá válni számomra, hogy az utóbbi bejegyzések jelentős része, olyan ritka kötetekről szólt, amelyek nagyon nehezen elérhetőek és olvashatóak. Az ELBIDA projekt eredeti célja az volt, hogy antik útleírásokat mutasson be, nem titkoltan azzal a céllal is, hogy az információadás mellett, olvasásra is ösztönözze a blogot követő látogatókat. Sok-sok ritka kötet található még a gyűjteményemben, amelyeket folyamatosan be is fogok mutatni, de ezen túl igyekszem kevésbé ritka, ugyanakkor belső tartalmát tekintve értékes műveket is levenni a polcról és feldolgozni. Könyvészeti szempontból természetesen egy ritka kötet nagyon izgalmas, ugyanakkor tudományos, irodalmi vagy éppen olvasmányértékét egy könyvnek nem a ritkasága határozza meg. A most következő könyv erre tökéletes példa, hiszen egy kimondottan fontos és értékes keletről szóló munka, ugyanakkor ritkának nem nevezhető.



A szerző Ligeti Lajos, aki nem először szerepel az ELBIDA projektben, hiszen a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára sorozatban már találkoztunk vele. „Afgán földön” című művében 1936-1937-es afganisztáni expedíciójának élményeiről és tapasztalatairól mesél, kimondottan olvasmányos stílusban. Akkori kutatóútjának célja elsősorban az volt, hogy nyelvészeti anyagokat gyűjtsön a már kihaltnak hitt mogol nyelvről. Ligeti most következő műve korábban jelent meg, mint az MFTK sorozat említett kötete, és időben is egy korábbi expedíció élményeiről mesél. A szerző 1928-ban indult első nagyobb expedíciójára, mely során három évet töltött a Kínához tartozó Belső-Mongóliában. Ennek a kalandos utazásának a második évét dolgozza fel a „Sárga istenek, sárga emberek” című munkájában a szerző. A könyv 1934-ben jelent meg Budapesten a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadásában. A 497 oldalas műben 77 kép és egy térkép található. Ligeti Lajosról ebben a bejegyzésben nem írnék újra mert az ELBIDA projektben az „Afgán földön” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

A fiatal Ligeti Lajos
Részlet a könyvből:

„Mong titkár úr tehát elment megérdeklődni az autódolgot. Utasításom szerint mindjárt megvette a jegyeket is, egyenként 20 dollárért, egészen Lámamiaoig. Másnap már indult a kocsi. Az autókat egy amerikai-kínai kereskedelmi társaság járatta, melynek tagj volt a rendőrfőnök is. De Mong mindjárt védelmébe vette, nehogy valami rosszra gondoljak. Nem azért javasolta, hogy autón menjek Lámamiaóba. Beszélt leendő utitársakkal, azok is mondják, hogy az utak csakugyan járhatatlanok, rengeteg rajtuk a céi és a touféi, a tolvaj meg a rabló.

Zeneszó mellett szertartásra vonuló lámák, előírásos díszben

Sanghai. Teaház a kínai negyedben.
Másnap reggel lett volna az indulás, úgy hat óra tájban. Már jóval előbb ott voltunk. Meghökkenve néztem körül, mikor megmutatták az apró, régi, ütött-kopott kis Fordot s a 22 utitársat. Hogyan fér el ennyi ember ezen a kis kocsin, amely legfeljebb 5-6 embernek való, de azok is ugyancsak kényelmetlenül utaznának rajta. Rövidesen láttam, nem értek az efféléhe. A kocsiról leszedték a karosszériát, s vasrudakat erősítettek rá, alaposan megnövelve ezáltal felületét. Azt vártam, most következnek az ülőhelyek. De nem. Telerakták legalább félméter magasságban, de lehet, hogy azon felül is, az utasok cókmókjával, batyuival. Alulra kerültek a ládák és egyéb szilárd anyagból való holmik, tetejébe pedig a többi, ülőhelynek is alkalmas utiholmi, az utazó kínaitól elmaradhatatlan peize és jűze. A jűze meglehetősen vastag, vattával bélelt, ős állapotában élénkszínű, idővel biz szennyes ágyneműdarab, amit maga alá terít, mikor megszáll a kínai valahol útközben, magára húzva a hasonló kivitelű, esetleg valamivel hosszabb, szélesebb és rendszerint vastagabb peizét. Ennek is elengedhetetlen tulajdonsága, hogy bizonyos idő mulva bemocskolódik, mivel külön lefejthető huzata nincsen. A szép világoskék és rózsaszínű virágdíszek rajta hihetetlen gyorsan meg tudnak zöldülni. Harmadik darabja ennek a kiváló felszerelésnek a fejpárna, megint egészen kínai elmésséggel megszerkesztve: szélessége legfeljebb 10 cm, hossza 50-60 cm, valami száraz fűvel kőkeményre tömött, hengeralakú fejalávaló. Az első éjtszaka után ugyancsak yujtogatja megmerevedett, kificamodott nyakát az, aki első ízben próbált rajta aludni. A raffináltabb ízlésűek erre már fehér huzatot szoktak kötni, s ezt évente legalább egyszer ki is cserélik. Hogy ez a három darabból álló háló-felszerelés szét ne hulljon útközben, vászonból varrott tokba gyömöszölik az egészet. Ide kerülnek aztán az utazás közben szükséges kisebb tárgyak is.

Peking. Tevekaraván a város falai alatt.

Az ázsiai húnok ellen épített híres kínai nagyfal.
Hát ilyen kínai ágyneműket raktak a kocsi legtetejére, hogy ne a kemény deszkaládákra, de jó puhára üljünk. Mert az „amerikai-kínai” autós személyszállító társaság elvégre utasai kényelmére is ad valamit… Semmi kedvem sem volt ezekkel a kínai higiénia-lerakatokkal közelebbi érintkezésbe jutni, de megint nem nagyon válogathattam. Vagy nem megyek sehová, vagy jóképet vágva a rossz játékhoz, beletörődöm mindenbe. Mong nevetve szemlélte vonakodásomat, majd hogy kedvet szerezzen az utazáshoz, s egyben hogy mutassa is, mennyire szívén viseli kényelmemet, a kocsi elejéről egyik-másik utitárs hangos méltatlankodásától sem zavartatva magát, félredobott néhány peize-jűze komplexumot, s helyére tette az én hasonló, de vadonatúj, Pekingben csináltatott ágyfelszerelésemet. Ő maga elvegyült a tömegben. Lassan mindenki felkapaszkodott e szemétdomb tetejére, ahol most már szinte fürtökben lógtak, kapaszkodtak az emberek. Azt hittem, minden zökkenőnél kevesebben maradunk majd a kocsin, de úgy látszik, e tekintetben is félreismertem a helyzetet, mert addig fészkelődtek, mozogtak, furakodtak, míg mindegyiknek sikerült szert tennie valami szilárd támaszpontra, ha nem a kezének, legalább a lábának. Azon persze már semmiféle leleményesség sem segíthetett, hogy a fordulóknál úgy ne hajladozzék ütemesen az egész tisztelt utazó közösség, mint vetés a szélben.

Pihenő mongolok nomád nemez-sátor tövében

Lámamiao Csao Zejün az "orvos", műszereivel
Hat óra helyett nyolc lett – az idő miatt Kínában senkinek sem fáj a feje – mikor a zsúfolt „amerikai-kínai” autó kigördült a Társaság udvaráról, és végigszáguldott Kalgán egynéhány utcáján kutyák és utcagyerekek hangos ujjongása közepette, amit kitűnő utitársaim tőlük telhetőleg viszonozni igyekeztek.

Csaojang Dambi Nyíma, a mérges oroszlán, a Kitaj torony és a futballkapu

Lámamiao. Dzserinte felesége díszes mongol diadémmal
Már a felszállásnál segédkezett egy kínai finánc, apróra kivallatva bennünket, melyik ládában mi van. Figyelmével, úgy látszik, különösen engem akart kitüntetni. A rendőrség egyik embere is megvizsgálta hudzsaomat és egyéb irataimat, csak azután foglalhattam el meglehetősen kényelmetlen magaslati helyemet.

Lámamiao. Mongol sátor a láma-udvarban. Az ajtóban Mong Kuanghszi ül.

Lámamiao. Dr. Ollén és Skallsjö svéd misszionáriusok látogatása a szerzőnél
Alig értünk a város szélére, a városkapunál egy kínai fegyveres katona intett, hogy álljunk meg. Kínai utitársaimat, ujjával mindegyikre rámutatva, megszámlálta, mint a káposztafejeket, s egy nagy könyvbe csak ezt a népszámlálási eredményt vezette be. Tőlem azonban ő is elkérte az útlevelet, de ezzel korántsem elégedett meg, hanem apróra elkérdezte az útlevelemben levő összes adatokat. Miután hosszas faggatásaira türelmesen mind megfeleltem, előbb elől-hátul megforgatta, majd bevitte az én útlevelemet is abba a kis bódéba, ahol egy irnok dolgozott, feljegyezve az átmenő autók, kocsik adatait. Következett az elengedhetetlen várakozás, amit most már kínai utitársaimnak is vállalni kellett miattam. Mikor megint semmi kivetnivalót nem találtak, hudzsaomat a katona visszahozta, anélkül, hogy abba csak egy vonást is húztak volna.

Hung láma ópiumot szív

Lámamiao. Kínai parasztok útban a füvek földjére
A kínai soffőr is visszamászott a volánhoz, s folytattuk a száguldást. Utunk eleinte sziklás, szűk hegyi utakon vezetett, amelyek itt-ott annyira szűkültek, hogy éppen csak hogy elfértünk a sziklába vágott ösvényen. Mong a hátam mögött magyarázni kezdte, hogy ime, ezért járnak csak ilyen kis kocsik ezen az úton. Alig egy órai út után hirtelen megálltunk. A kínaiak egész idő alatt, mióta elhagytuk Kalgánt, egyik rablótörténetet a másik után beszélték, amelyek mind ezen a vonalon estek meg, nem egyszer megtámadva az „amerikai-kínai” autójáratot is. Lett is izgalom, mikor a soffőr az autó előtt fekvő két nagy szikladarabra mutatott, mely a kétoldalt meredező sziklás hegyoldal valamelyikéről kerülhetett a keskeny útra. Abban rögtön megegyeztek, hogy csak azoknak az alávaló touféiknek, rablóknak a keze lehet a dologban. Szerencsére a soffőr nem sokáig engedte tanakodni őket, hanem 3-4 markosabb legény segítségével valahogy az út szélére görgette a két szikladarabot, s nagy óvatosan elcsúszott mellettük autóval.

Útban a Harcsin fejedelem koostorába. A szerző egyik katonai kísérete

Má Laohsziű, az öreg kínai kocsis
A kedélyek megnyugodtak, amint sík talajra jutottunk; 11 órára Szanhobóba, délre pedig Csangpehszienbe értünk. Itt az autó egyenesen egy csárdaudvarba fordult be déli, ebéd-pihenőre. A pihenőből, sajnos nem lett semmi.”

A kis Szung, Lí Cingsun, a rabló, Lobszang Nyanrag, és a feleség-vevő láma

A kis Szung kínai vízipipával bajlódik
Ligeti Lajos 1928 őszén indult 3 éves kutatóútjára, melyet a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium, valamint a Magyar Tudományos Akadémia támogatott. Az eredeti terv az volt, hogy Oroszországon keresztül utazik Mongóliába, azonban nem kapta meg az orosz külügyi népbiztosságtól az átutazási engedélyt, így végül a hosszadalmasabb és költségesebb tengeri út maradt, mint egyetlen lehetőség. A szárazföldi utazás 10-12 napot vett volna igénybe, a tengeri utazás, megkerülve fél Ázsiát azonban körülbelül 40 napig tartott és ekkor is még csak Pekingbe érkezett meg, ahonnét szárazföldön kellett továbbutaznia Mongóliába. A kutatóút tehát nem indult simán, és nem volt ez máshogy a három év múltán elérkezett hazaúttal sem. Galambos Imre kiváló és érdekes tanulmányában említi Ligeti Lajos Melich Jánoshoz írt levelét, mely 1931. június 4.-én kelt Pekingben. A levél alapvetően egy segélykérés volt, melyben Ligeti jelzi, hogy az eredetileg a minisztériumtól kapott 500 pengő havi támogatásból nem tudja fedezni a hazautazását. Az odautazás megnövekedett költségeit a Magyar Tudományos Akadémia 2000 pengős egyszeri támogatásából tudta finanszírozni, de a hazautazáshoz a minimálisan szükséges 2000 pengő már hiányzott. A minisztériumnál kérvényezte az összeget, azonban csak a felét, azaz 1000 pengőt biztosítottak számára, így a szükséges összeg másik felének megszerzésében kér segítséget Melichtől. A pénzforrások szűkössége tehát komoly kihívást jelentet Ligetinek és vélhetően nem kizárólag az utazások finanszírozása kapcsán, hanem a teljes expedíció megvalósítása során.

Csaojang. Omitofó Dzsócsan láma rezidenciájában

Árjabalo barlangja. A nagy horlá-ra hívják a lámákat
Ligeti Lajos utazásának a különlegességét az adja, hogy ellentétben más nagy ázsiai expedíciókkal, ő egyedül, pontosabban egyetlen kísérővel járta végig Belső-Mongólia lámakolostorait. A kétfős „expedíciós csapat” a kutatóút sikeres megvalósítása szempontjából nyilván nehézséget is okozott, de előnnyel is járt. Köszönhetően a minimál létszámnak Ligeti lényegében együtt élt a kolostorok lakóival, vándorlásai során olyan közel került a helyben élőkhöz, hogy közvetlen tanúja volt örömüknek, bánatuknak és a mindennapi életüknek, így egészen mély képet ad a Belső-Mongóliában élőkről. A könyvét tudatosan nem tudományos értekezésnek írta, (egy helyen említi is, hogy kutatásai főbb eredményeiről már máshol beszámolt) hanem sokkal inkább az út során szerzett élményeit, benyomásait és emócióit írja le, kimondottan közérthető és olvasmányos formában. Persze soha nem felejti el az olvasó, hogy Ligeti alapvetően nyelvészként utazott a térségbe, hiszen a könyvben számos nyelvészeti megfigyelést is leír, amely miatt azonban soha nem fullad a könyv, a tudományos unalomba.

Kungszang Norbu, a Harcsin törzs egykor hatalmas és gazdag fejedelme

Csaojang. Deva Csenpó, a csillagjós (jobbról) két másik lámával imádkozik
Ligeti Lajos amikor elindul 1928 őszén Magyarországról még mindössze csak 26 éves volt. Fiatal, akkor még kevéssé ismert nyelvészként első nagyobb expedíciója volt ez. Az eredeti tervek szerint a kutatóút egyik célja az volt, hogy Ligeti felkeresse Belső-Mongólia lámakolostorait és ott buddhista szövegeket tanulmányozzon, sőt ha tud másoljon le, illetve hozzon haza is dokumentumokat vagy könyveket. A szűkös anyagi keret egyértelműen lehetetlenné tette, hogy értékes darabokhoz hozzájusson, pedig könyvében említ több esetet is mikor valamit megvételre ajánlottak neki, de nemet kellett mondania. Egy alkalommal egy mongol Kandzsúrt (nagyon leegyszerűsítve a történelmi Buddha kinyilatkoztatásainak gyűjteménye) ajánlottak neki megvételre. Ötezer ezüst dollárt, azaz akkori magyar pénznemre átváltva 6000 pengőt kértek érte, amelyet persze Ligeti nem tudott kifizetni, pedig szerinte bőven megérte volna ezt az árat az áruba bocsájtott Kandzsúr. Első (1929. február 28.-án) és második (1929. május 1.-én) hazaküldött jelentésében is beszél elhalasztott lehetőségekről, ugyanakkor sikeres beszerzésekről is. Összességében sikeresnek mondható Ligeti három évig tartó kutatóútja, de bizonyos, hogy jobb anyagi lehetőségek esetén a hazahozott értékek tekintetében még sikeresebb lett volna.

Kínai adófizető (kínai karikatúra)
Ligeti Lajos kutatóútjának útvonala
Ligeti Lajos „Sárga istenek, sárga emberek” könyve egy furcsa, de mégis szerethető könyv. Furcsa abban az értelemben, hogy nem csupán a tudományos kutatóút leírásról van szó, hanem egy sokkal komplexebb, mélyebb gondolatokat és következtetéseket is megfogalmazó műről. Szerencsére a szerző jól írt, így élvezetes és olvasmányos a könyv. Népszerűségének köszönhetően 1988-ban és 2010-ben is jelent meg reprint kiadás, de az eredeti 1934-es kiadás beszerzése sem túl bonyolult és nem is túl drága. Bátran ajánlom és ez esetben az ajánlásnak van reális értelme is. Akit vonz Ázsia vagy éppen a mongol lámakolostorok világa, az mindenképpen szerezze be és olvassa el a könyvet, hiszen a térségről, az ott élő emberekről és egy lassan elsorvadó ősi világról szóló remek munka. Ligeti Lajos esetében még nincs itt a búcsú ideje, hiszen van még olyan műve a szerzőnek, amely az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjtemény része és mindenképpen szerepelni fog a blogban. Ligeti tehát valamikor visszatér.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése