2020. július 26., vasárnap

Görög földön


Még mielőtt mai kötetünk bemutatásába kezdenék, kötelességem felhívni figyelmét az olvasónak, hogy előző bejegyzésemben Podmaniczky Frigyes könyve kapcsán tévedtem abban, hogy online felületen elektronikus formátumban nem elérhető a műve. Valójában tehát elérhető és ingyenesen letölthető a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumából, így bárki hozzáférhet a „kockás báró” különleges könyvéhez.

Athén - Kotzia tér

Az ELBIDA projektben most érkező szerző sokáig lesz jelen velünk itt a blogban, hiszen útleírói munkássága rendkívül termékeny volt.  Zsigmond János kegyesrendi tanár minden művét nem nevezném extrém ritkának, de teljes életműve összegyűjtése nem kevés idő annak, aki belekezd. A szerző élete során sokat utazott és majd minden útjáról megírta könyv formájában az élményeit. A most következő, időrendben másodikként megjelent művében görögországi utazásának emlékeit és tapasztalatait osztja meg az olvasóval, sajátságos stílusában. A „Görög földön” című mű, 1905-ben jelent meg Veszprémben, Pósa Endre könyvnyomdájában. A mindösszesen 102 oldalas könyvben kép vagy illusztráció nem található.


A veszprémi főgimnázium tanári kara 1901-1902
Zsigmond János a középső sorban balról az ötödik

Zsigmond János kegyesrendi tanár, 1865. november 30.-án született Szekszárdon. Életéről keveset tudni. Középiskolai tanulmányait Baján és Kecskeméten végezte, majd a kegyestanítórendbe lépett. Teológiai tanulmányait Nyitrán, majd egyetemi tanulmányait pedig Kolozsvárott végezte. Tanárként elsőként Trencsénben kezdett el dolgozni, majd Nyitra, Selmecbánya, Léva, Vác és Veszprém következett. Veszprémből 1907-ben Sátoraljaújhelyre ment ahol iskolaigazgatóként dolgozott egy évig, azonban a megbízatásától önként megvált és visszatért újra Veszprémbe tanárnak. Veszprémből 1923-ban ismét Vácra ment tanítani, ahol egészen az 1926-os nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Élete során sokat utazott, lényegében beutazta Európa minden országát és Észak-Afrikába is eljutott. 

A Veszprémvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület naptára

A Veszprémvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület főjegyzőjeként, ő szerkesztette az egyesület által megjelentetett naptárt, melyben saját magának is számos cikke jelent meg. Utazásairól összesen nyolc könyvét adták ki.  1836. április 12.-én, 71 éves korában hunyt el Veszprémben.

Részlet a könyvből:

„Hajónk első állomása Görögországban Korfu volt, melyet az ó-korban Korkürának neveztek. Albánia előtt nyúlik el hosszan, ennek partjaitól csak keskeny csatorna választja el. Lakosai ma is elhiszik és dicsekednek vele, hogy az ő szigetük a pheákok boldog országa, melyet Homérosz az Odyszszeában leir; most is mutogatják az utazónak a csermelyt, melyben a Homérosz által megénekelt szép Nauszikaa királyleány atyjának Alkinoosznak a fehérneműjét mosogatta. Szép tájképek nyílnak az ember előtt, mikor Korfu szűk csatornáján áthalad; szemben Albánia terül el műveletlen, verekedő hegyi népeivel, a posványos butrintói lapály, a tölgyerdőtől környezett tó s a háttérben kopár mészkőhegyek, nyugatra a zöld Korfu, karcsú hegyeivel, a susogó tölgyes olajfaerdők, sötét cziprusok és virágzó gyümölcsfák, az egész szigeten elszórt, vakitó fehérségű házikók és falvak érdekes ellentétet képeznek, ilyen előzmények után jutunk hajónkkal a sziget hasonnevű fővárosa, Korfu alá.

Korfui panoráma

A mint a legtöbb görög város nem az ó-kori város helyén van, ugy Korfu is a régi várostól északra fekszik, A nép végtelen tolakodó, sokszor csapatosan futnak utánunk az utczán; rosszabbak a mi czigányainknál. Korfu az uri zsiványok menedékhelye. Ennek a magyarázata abban rejlik, hogy Görögországba szabadon bemenekülhet minden idegen sikkasztó és csaló. Minthogy Korfu elég közel esik ahhoz, hogy Európa bármely részéből ide menekülve biztonságban legyenek, el is árasztják azt az ilyen alakok. Vannak ott francziák, olaszok és más nemzetbeliek, kik az elsikkasztott pénzzel oda menekültek, otthon hagyva feleségeiket, gyermekeiket. Ott nagylábon élnek, pompás villákban laknak és lopott pénzükért még némileg respektálják is őket. A mai görögökhöz méltó erkölcsi fölfogás, hogy ilyen existencziákat megtürnek és ki nem adják őket.

Korfu 

Korfu, ugy mint minden déli város, nyáron át végtelen meleg és poros, ugy hogy megbánná, aki nyárra megkísérelné odaköltözni. A Kardakio öble bejáratánál a város alatt van két kis sziget; a nagyobbik sziklasziget, tetején templommal; erről azt tartják, hogy Ulissesnek Neptunusz által kővé változtatott hajója. Mindegyik sziget csak akkora, hogy egy kolostor fér el rajta. Az egyiken férfikolostor, a másikon apáczakolostor van. Végtelen elhagyott élet lehet ott. A magas fekvésű tengerpartról távcsővel szépen láthattuk az udvaron mezítláb járkáló és különféle házi munkával foglalkozó apáczákat. Messziről festői látványt nyújt a két kis sziget, de jobb is csak tisztes távolból nézni őket, mert ha távcsővel jól szemügyre veszszük, az ott uralkodó piszok kiábrándít bennünket és lerontja a hozzájuk fűzött illúziónkat.

Odüsszeusz hajója - Korfu

Korfu lakossága vegyes; a legtöbb görög, de sok olasz, sőt angol is akad köztük. Az olaszok katholikusok, de az ő papjaik is hosszú szakállt viselnek, akár csak a görög pópák. A különbség köztük első sorban az, hogy sokkal intelligensebbek a görög pópáknál.

Korfu város

Ijesztő kinézésüek ezek a görög pópák. Annyian vannak, hogy alig tudnak megélni; azért a legtöbb valami mesterséget folytat. Sörényszerü hosszú hajukat némelyek hátul czopfba fonják; fejükön karimátlan köcsögkalap van, melyet a templomban sem vesznek le. A kis pópajelöltek ép igy járnak, hajuk hátul nekik is czopfba van fonva. Tudatlan tömeg ez, a szertartásokon kivül alig értenek valamihez, az irás-olvasás sem a legerősebb oldaluk. Aki köztük valamelyik európai országban tanult, az bizonyosan püspök lesz, mert intelligenczia dolgában fölötte áll a többinek. Visszajövet Korfuban hajónkra szállott egy ilyen fiatal püspök; nagy kísérettel jött a hajóra papi öltözőiben, hogy Triesztbe és onnét tovább utazzék. Kísérete az indulás előtt elhagyta és ő kajütjében rövid idő alatt oly kifogástalan európai gavallérrá vedlett át, hogy mindenki elámult, mikor az ebédnél megjelent. Nem tudtunk benne ráismerni a csak az imént látott görög pópára.

Athén - Palais des Postes

Nyáron a nagy forróság és szárazság miatt az egész szigeten a gyep elszárad, a források kiapadnak, de a szőlőtőke, az olajfa, a czitrom, narancs és gránátalma mindig virít, mely utóbbi óriásira megnő. Mikor őszszel az esős időszak beáll, a növények újra élednek s márcziusban már teljes pompájukban díszlenek és a buja délszaki növényzet tavaszszal valóságos tündérkertekké alakítja Korfu némely részeit.

Athén - Királyi palota

Korfu városától kocsival vagy egy óra járásnyira van az Achileion nevű villa és park, boldogult Erzsébet királyné kedvencz tartózkodási helye. Pompás kilátás nyílik a magas hegyoldalon fekvő villából és parkból a szemben fekvő albániai partokra, ahol végtelen kopár és sivár minden, ugy hogy az Adria melletti Karszt hegység hozzá képest bájos hegyvidék. Órákon át haladt hajónk a part mentén, anélkül, hogy egyetlen falut láttunk volna, ha végre mutatkozik egy falu, az olyan szánandó állapotban van, hogy siralom ránézni. És mégis zordonságában is szép látványt nyújt főleg az Achileion magas kertjéből tekintve, mert zordon kopárságában van valami nem mindennapi, valami megkapó, ami a lelket egy időre lebilincseli.

Athén - Metropolitán Katedrális

Az Achileion műemlékei: a Heine- és Byron szobor, a Kalipso-barlang, az Iliász, Odysszea és a görög mithologia egyes jeleneteit ábrázoló falfestmények elbájolják a látogatót. Achileion nevét a villa a haldokló Achillestől vette, kinek pompás fehér márványból készült szobra a kert közepén áll és 70 ezer lirába került. Fehér márványból ábrázolja Achillest, amint sarkán megsebesitve haldoklik. Pompás műalkotás.

A turisták elsődleges célpontja - Az Akropolisz

Korfu már Görögországhoz tartozván, itt van alkalmunk először tapasztalni a mai görögök rossz tulajdonságait, melyek közt első a csalási hajlam. Végtelen tolakodó s ha csak teheti, biztosan megcsal. Nem is csoda, mikor az állam a gonosztevők befogadásával és védelmével mintegy szentesiti a gazságot. A mellett valósággal majmolják az egyéni szabadságot biztosító külföldi törvényeket, igy többek közt azt az angol törvényt is, mely a magánházat a hatóság közegeitől óvja s a melyet az angol igy fejez ki: az én házam az én váram.

Athén - utcarészlet

Ennek példája a következő eset. Korfuban megérkezésünk előtt rémes gyilkosság történt. Egy fiu az örökség miatt családtagjaival összeveszett, lelőtte szüleit és két testvérét. A görög törvény nevetségesen botor módon nem engedi, hogy a rendőrség magánházba lábát betegye, ugy hogy az illtető gyilkost kerülő utakon, csellel lehetett csak kézrekeriteni.

Athén - Syntagma tér

Különben itt már láthatunk szép görög típusokat, A sziget belsejében egy parasztház előtt egy asszony állt, karján kis gyermekével. Igazi görög szépség volt, a klasszikus szobrok bájos nőalakjaihoz hasonló.

Athéni forgatag

Télen át Korfuban hemzseg az idegen. Szép is lehet ott a zúgó tengerparton, májusi levegőben, zöldelő olaj- és narancsfák közt tölteni a telet.”

Az Akropolisz

Zsigmond János 1904 nyarán utazott Görögországba. Elsődleges a „dicső múlt” megismerése vonzotta, hiszen a szerző szerint „sem fényes városok, sem tájképi szépségek, se a mostani görög nép nem gyakorolhatnak vonzó-erőt senkire”. Kritikáit vagy néha csípős megjegyzéseit nem rejtette véka alá, amely miatt néha jókat lehet derülni írásán. Zsigmond azonban hangsúlyozza is műve kezdetén, hogy nem célja tudományos értékű művet írni, nem kívánja olvasóit tudományos közleményeivel fárasztani, csupán a dicső múlt romjain átélt hangulatot és benyomásokat akarja velük megosztani. Célja elmélkedni a régi és modern Görögországról, emlékei és benyomásai alapján, amelyeket még az utazás során lejegyzett. Könyve zárásaként azt is megfogalmazza „Minő lelkülettel látogassuk a görög földet?”. Rövid, de igen érdekes része ez a könyvnek, melyben a szerző kifejti, hogy véleménye szerint Görögországban nincs semmi, csak rom. „A romoktól nem látni a romokat.” Se táji szépség, se érdekes népélet, se kényelem miatt ne utazzon senki Görögországba. Élvezetett és kényelmet szerinte másutt többet és olcsóbban lehet találni. Ugyanakkor, ha valaki „sólyomszárnyú fantáziával és meleg kedéllyel” van megáldva, az utazzon az országba, hiszen annak esélye van, hogy tud „beszélni” a mai görögök nagy elődjeivel és megérti, hogy a mai tudásunk, művészetünk, ízlésünk tulajdonképpen innen származik. Furcsa egy ajánlás ez Zsigmondtól, de ez a szemlélet az, amely meghatározza művét is, s amely miatt olyan különlegessé válik, az amúgy átlagos görögországi utazás leírása.

Athén - utcarészlet

Zsigmond János könyvei régóta pihennek a polcomon. Nem nagyon került eddig a kezembe, hiszen mindig volt izgalmasabbnak tűnő, ritkább, vagy bármely más szempontból kiemelkedőbb mű, amelyről írhattam. Valami miatt azonban nemrég belefogtam Zsigmond János egyik könyvébe és személyesen engem azonnal magával ragadott. A stílus az, ami vonzóvá teszi, teljesen egyedi a gondolatmenete. Azzal nem büszkélkedhetek, hogy egy teljes Zsigmond János életmű van a birtokomban, de igyekszem folyamatosan keresni és bővíteni a szerző eddig hiányzó műveivel a gyűjteményemet. Sajnos, van még mit beszerezni. A „Görög földön” című könyv, mely lényegében a blogban bemutatkozó kötete Zsigmondnak, nem amiatt izgalmas, hogy merre járt vagy ott mit látott szerző, hiszen Görögországról azért több utazó művével megismerkedtünk már. Műveiben éppen az a kiemelkedő, hogy egy gyakran utazott vidékről is tud olyat írni, vagy oly módon írni, hogy az újnak hasson. Akinek tehát lehetősége van, az olvasson bele bátran. Kézzel fogható könyv formájában nem könnyű beszerezni, de néhány műve elérhető elektronikus formátumban a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumában, köztük a „Görög földön” című mű is, így onnan ingyenesen letölthető és elolvasható ez a különleges munka. Zsigmond János szerencsére csak rövid időre távozik az ELBIDA projektből, hiszen hamarosan visszatér egy újabb izgalmas munkájával. Remélem ez idő alatt, gyűjtőként is eredményes leszek és tudom bővíteni a gyűjteményemet a szerző hiányzó műveinek valamelyikével.




2020. július 19., vasárnap

Úti naplómból


A most következő könyv előtt a szerzőjéről, báró Podmaniczky Frigyesről nem sok információm volt. Tudtam, hogy magyar politikus és Budapest történetének kiemelkedő figurája volt valamikor az 1800-as években, valamint neve visszacsenget a róla elnevezett budapesti tér kapcsán a rádióban hallható „fővinformos” bejelentkezésekből. Arról, hogy első műve az ELBIDA projekt tematikájába tökéletesen passzoló mű, korábban nem tudtam. Az „Úti naplómból” című könyvben a szerző, az 1845-ben indult utazásának élményeit és tapasztalatait meséli el. A kor magyar utazóinak jellemző útiránya a nyugat volt, ezzel szemben Podmaniczky Berlinből indul kelet felé Oroszországba, majd azt követően bejárja Észak-Európát is. Egészen különleges mű, amely emellett kimondottan ritka is. A szerző hazatérését követően nem adja ki azonnal a művet, hanem csak évekkel később 1853-ban jelenik meg az Irodalmi Intézet gondozásában Budapesten. Az Emich Gusztáv által nyomtatott 155 oldalas műben egyetlen illusztráció sincsen. A szerző könyvét Prónay Józsefnek, barátjának és útitársának ajánlja. 

A Kreml


Podmanini és aszódi Podmaniczky Frigyes politikus, író, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja 1824. június 20.-án született Pesten. Apja báró Podmaniczky Károly bányatanácsos, míg anyja janckedorfi Nostitz Erzsébet volt. Gyermekkorának jelentős részét Aszódon töltötte, majd 1838-ban pesti ágostai evangélikus gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait. 1842-1843-ban Késmárkon hallgatott jogot, ahová aztán Hunfalvy Pál jogtanárnak választotta. 1843-tól már aktívan részt vesz a politikai életben. Egy darabig Ráday Gedeon főispán írnokaként dolgozik, majd 1845-ben a Berlinbe megy egyetemre és folytatja tanulmányait.

A fiatal Podmaniczky
Berlini tartózkodása alatt dönt úgy, hogy hosszabb külföldi utazásra megy. Az utazás élményei sarkallják aztán arra, hogy 1853-ban megjelenő „Úti naplómból” című művét megírja és megjelentesse. 1847-ben Pest vármegye aljegyzőjeként dolgozik. 1848-ban a pesti országgyűlés felsőházának lesz tagja, valamint korjegyzőként is tevékenykedik. Az 1848-1849-es szabadságharcban, mint huszárkapitány és osztályparancsnok vesz részt. 1848 szeptemberében önkéntesként indul a Schwechat melletti táborba, majd a Károly-huszároknál harcolja végig a szabadságharcot. A világosi fegyverletételt követően Aradon az osztrákok besorozzák közlegénynek. 1850. februárjáig a 7. számú Prohaszka-gyalogezredben szolgál, majd onnét Innsbruckba a Lajos főherceg 8. számú gyalogezredébe osztják be. 1850. június 21-én végül sikerül hazatérnie, ekkor vidékre vonul és csak az irodalomnak él. Közéleti szerepléseitől is visszavonul és a szépirodalom mellett csupán az evangélikus egyházának az ügyeivel foglalkozik. 1859-ben választják a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. 1867-1873-ig a bányai evangélikus egyházkerület felügyelőjeként, Székács József püspök világi elnöktársaként tevékenykedik. 1873-tól egészen 1905-ig a Fővárosi Közmunkák Tanácsának az alelnökeként dolgozik, ebben az időszakban nagyon sokat tett Budapest fejlesztéséért, ekkor készült el a főváros rendezési terve, ekkor épültek ki a körutak és a sugárutak, ekkor történt a dunai rakpartok kiépítése és három Duna-híd is épült. Párhuzamosan ebben az időszakban, 1875-1885 között a Nemzeti Színház intendánsa is volt. Sokak szerint neki köszönhető, hogy ebben az időszakban a színház a fénykorát élte. 10 éves intendánsi évfordulóján a király császári és királyi valóságos belső titkos tanácsos méltósággal tüntette ki. 

báró Podmaniczky Frigyes
1886-ban az Adria Biztosító Társaság magyarországi intézője lett, majd 1889-ben az Szabadelvű Párt elnöke. 1861-1905 között országgyűlési képviselő is volt. 1898-ban megkapja az I. osztályú Vaskorona rendet. Hazafiként több jótékonysági tevékenységet is ellátott. A Hajléktalanok Menhelye Egylet elnöke és az Országos Honvédegylet elnöke volt, emellett sok pénzt adományozott egyéb hazai közcélokra is. 1907. október 19.-én, 83 éves korában, Budapesten hunyt el. Végső nyughelye az aszódi evangélikus templomban van. Személyét élete vége felé már legendák övezték, híres volt lokálpatriotizmusáról. Viccesen sokan hívták „kockás bárónak” vagy „pepita bárónak” (jellegzetes öltözéke miatt), akiről az a hír terjedt el, hogy a fővárost szinte soha nem hagyja el, mert szerinte még nyaralni is ott lehet a legjobban. Örök életében agglegény maradt, bár nagy tisztelője volt a szebbik nemnek. Szerelme Budapest volt, így többen „Budapest vőlegényeként” emlegették. Irodalmi munkássága, bár saját korában népszerűségnek örvendett, igazán nem mondható jelentősnek, ugyanakkor útleírása és naplótöredékei sok izgalmas információt hordoznak.

Részlet a könyvből:

„Hatvanegy órai folytonos haladás után partosodni kezde a vidék, s rövid idő múlva Moszkva túnék fel előttünk. A város dombos környezete, s tömérdek tarka tornyai és háztetői tán Stambul képére emlékeztetné az embert, ha nem hiányzanék a nagyszerű víztükör, mellyet gyöngén ábrázolnak a Moszkva habjai. A város, mint előttünk elterülő tájkép, fenséges látványt mutatott; a tiszta verőfényes idő tetemesen nevelte a benyomás nagyszerűségét, s mi megelégedve közelíténk az ős főváros falai felé azon meggyőződéssel, hogy Pétervár látványát hasonlítani sem lehet ehhez. Mert amíg az előbbi lapályon terülvén el, épen nem látszik a távolból, addig Moszkva már messziről eredeti- s nagyszerűnek tűnik fel, részint fekvése, részint építményi költői alakja- és színezeténél fogva.

Szentpétervár látképe

A Smolny Székesegyház
Pétervárról hatvankét óra alatt értünk Moszkvába; a két város közötti távköz 104 német mérföldet teszen, miből láthatni, hogy nagy sebességgel haladánk. Az egész út épen nem vala fárasztó, mert üléseink nagyon kényelmesek, időnk tiszta s meleg, t.i. ollyan volt, mint nálunk szokott lenni november hava első felében. A postaépületbe érvén, azonnal a hotel de Dresde-be sieténk. Az árak után tudakozódván, tizennégy frankot kérének napjára egy nem épen fényesen bútorozott lakszobáért. Ezt sokalva, alkudozni kezdénk, s fele áron, hét frankon fogadánk szállást. E szemtelen alkudozásért megneheztelvén, a főpinczér engedelmet kére: „mert, ugy mond, angoloknak tarta bennünket első pillanatban, s azokkal már ő ugy szokott bánni.” Átadván útleveleinket s tartózkodási jegyeket váltván, jó ebédet parancsolánk, hogy új erővel, s mi fő dolog, jó kedvvel kezzdjük vándorlásainkat Európa egyik ázsiai jellemű városában.

Nikitsky kapu

A Kreml látképe
Moszkva utczáin először sétálván végig, akaratlanul is Napoleon juta eszembe, ki egyedüli oka annak, hogy porrá lőn e nagyszerű emléke a régi kornak, s az ősi helyébe új, még pedig épen nem szép Moszkva épült. Távolból tekintve e város úgy néz, mint a meseírók rajzolják elénk városainkat: szemeinket kápráztató fényesség, smaragdzöld berkekkel övedzve. Belsejébe érvén, azonnal kellemetlenül lepeténk meg. Ugyanis alig van nehány, rendezettebb utczája, s ezek is, dombos lévén a földtér, többnyire partosak. A házak nagyobb része falusi modor szerint épült; az egyes lakók között nagy udvarok hagyvák deszka-keritésekkel; a faültetésnek pedig, mind a mellett, hogy Moszkva éghajlata sokkal szelídebb Pétervárénál, úgy látszik, nem nagy barátjai az oroszok, mert alig látható itt néhány fákkal szegélyezett vagy kiültetett házhely. A melly nagyszerű paloták vannak, elhagyott állapotban sínlenek, a kerítések összeomladozvák; s hol ezelőtt kertek- s ligetekben szép boérnők élvezték a természet kellemeit, most dudva s paréj tenyészik. A kövezet borzasztó rosz. A boltokra nézve fényűzés nincsen, ezek jobbára raktárak lévén. Moszkvának legszebb részét teszik a belvárost körülövedző fasorok; a Tvertkajaulicza, mint legrendezettebb utcza s a nagy vásártér a parancsnok palotájával legcsinosabb piaczokúl tűnnek föl.

Kilátás a Nagy Iván harangtoronyból

A Nagy Iván harangtorony 

Átalányban fejezném ki itt azon benyomást, mellyet Moszkva alkata tett reám. A két fővárost következőleg merném egybehasonlítani: Pétervárát nem mint képet, hanem mint pompás alkotványt csodáljuk, mellynek belsejét kell bámulni, hogy megismerjük szépségét, nagyszerűségét; Moszkva pedig fenséges kép, fekvése, külszine elragad, egyes részeit nem szabad vizsgálnunk, ha nem akarjuk megsemmisíteni a fényes benyomást.

Szentpétervári piactér

A moszkvai Vörös Tér
Mind a mellett, hogy kevés szépet mondhatok az ősváros belsejéről, mégis több történelmi s műemlékek léteznek itt, mellyek megtekintése nagyérdekű az idegenre nézve már csak azért is, mert Európa kevés nagyobb városának vannak egyes régibb emlékei, eredetibb modor szerint alkotottak pedig alig találhatók. Belső élete sokkal értékesebb, mint Péterváré, mert ott az európai szokások s viselet már meghonosultak; Moszkvában pedig többnyire nemzeti öltönyű, hosszú szakálú, mogorva tekintetű, valódi oroszok járnak kelnek. A lakosság nagyobb része a régihez ragaszkodó arisztokratákból, orosz kereskedők-, polgárok- és papokból áll. Ez utóbbi osztálynak némi függelékeként, tömérdek rongyos koldus s nevezetes képek láthatók. Ezek valamelyikét drága pénzért betegekhez viszik, mert az, közhiedelem szerint, gyógyerővel bír. Moszkva tehát nevezetes város mindenesetre, mert bizonyos nemzeti jellemmel bír: valóságos orosz, nemcsak külsejét, épitésmodorát, hanem lakosait s ezek foglalkozásait tekintve is. Mindenek előtt a Kremel felé irányzók lépteinket, részint mert fő nevezetesség, részint mert az ott levő magas toronyból nézelődve, a város fekvése s az egésznek látványa élvezhető.

Utcarészlet - Moszkva

Moszkva látképe
A Kremel nem nagy palota, mint sokan képzelik, hanem erőde, mellynek öt kapuja s huszonöt tornya van; nyugat felől a Moszkva, három oldalról pedig a város környezi. Kelet felőli részét légbe röpiték a francziák; azonban régi izlés szerint van fölépitve újra olly ügyességgel, hogy a különbség csak alig vehető észre. Ezen újabb része alatt terjed el a szép izlettel rendezett Sándor czár kerte. A tornyok mind négyszeg alakúak, hegyes kúpokkal, a réztetők zöld- s arany-szinűek; a többi épületek, paloták s templomok tornyai hajma alakúak, s vagy aranyozottak, vagy kék- és zöldre festvék, mi nagyon eredeti vegyűletet képez. Mindezekből látható, hogy a Kremel kül- s belalkatánál fogva magából álló kis város. Az ott levő épületek nevezetesbjei: a senátus, fegyver-, kincstár, két czári palota, egy női- s férfizárda s több szentegyház. Ezen épitmények különböző izlés szeruint alkotvák keletkezésük korához képest. Haladék nélkül felmásztunk a Nagy Iván nevű toronyba. Ez Moszkvának legmagasabb pontja a Kremel nyugati oldalán, átellenben a czári palotával. Használásában harangjai legnagyobbika 4175 pud sulyú - egy pud = 40 font. A torony alsó üregében pedig egy kőkoszorún nyugszik pajtása, melly 10 000 pudot nyom, s alkalmasint egyike a világ legnagyobb harangjainak, s nincs behelyezve: annyira bajos súlyához mért állványt épiteni számára.

A Kreml és a Moszkva-folyó

A Boldog Vasul Székesegyház - Moszkva
Fölérvén a helyre, igéző szépséges táj terűle lábaink alatt. A város több dombon fekszik, a Moszkva kanyarodásai által ketté hasítva. Ezer meg ezer világoszöldre festett rézfödél, az ezekből kinyúló nagyobb paloták s középületek, huszonegy kolostornak, 288 templomnak számtalan hajmaalakú, csillogó s tarka tornyai és kúpjai, a város körötti boulevardok fasorai, az egyes kertek friss zöldje - mind ez, ha egybevetjük, olly képet alkot, mellynek ábrándos szépsége által el kell ragadtatnia minden nézőnek, s melly önkéntelen fölkiáltásra készteti azt, aki először élvezi e látványt. Sokáig mulatánk a torony csúcsán, alig bíránk megválni a fenséges látványtól; mert érezők, hogy ennél szebbet s nagyobbszerűt Moszkva nem bír nyújtani. Más világrészben, kelet valamelyik fényes városában hivém magamat, szinte féltem azon pillanattól, melly a piszkos utczák tömkelegébe vezetend vissza, megsemmítendő képzelődésem nyájas képeit.”

Moszkva látképe

Petrovszky kastély - Moszkva
Posmaniczky Frigyes 1845. augusztus 17-én indul el útitársával Berlinből. Az elsődleges úti cél Oroszország, azon belül is Szentpétervár és Moszkva volt. Podmaniczky nagyon kíváncsi volt arra a hatalmas birodalomra, amely győztes tudott lenni Napóleon felett. Berlin, Szczecin és Świnoujście után, tengeri úton jutnak el Rigába. Rigából, Tallin és Kronstadt érintésével érik el Szentpétervárt, majd az követően utaznak Moszkvába. A szerző nagy várakozással érkezik az országba, de végül csalódottan távozik. Alapvetően élménydús, tapasztalatoktól bővelkedő ottlétként meséli el Oroszországi heteit Podmaniczky, még azt is hozzáteszi, hogy amit keresett azt meg is találta, de mindennek ellenére nem érezte jól magát. Félt. Félt szabadon mozogni, félt szabadon szólni, félt alkoholt inni, mert félt, hogy gátlásai oldódásával olyat mond vagy tesz, amit nem szabad. Félt, hogy ha valamit kicsit szabadabban tesz „érintközésbe” hozza a rendőrséggel. A szorongás, a félsz rányomta az ott tartózkodásra a bélyegét.

A Szpasszkaja torony

Vaszilij Blazsennij Székesegyház
Moszkva után folytatták utazásukat északi irányba. Stockholm, Uppsala, Dannemora és Trollhättan után hajóra szálltak és Göteborg felé vették az irányt. Innen aztán az Øresund tengerszoroson keresztül Koppenhága következett, végül Hamburgban zárul az utazás. Utazása második, északi szakasza érzetre úgy tűnt, komfortosabb és nyugodtabb volt az elsőnél. Sok szép és érdekes dolgot látott, ugyanakkor annak is mindig hangot ad Podmaniczky a beszámolójában, ha valami nem tetszett neki. Összességében azonban az Oroszországban tapasztalható félelem, nem volt már jelen az utazás második nagy blokkjában.

A Boldog Vasul Székesegyház kivilágítva 
A Vörös tér

báró Podmaniczky Frigyes könyve több szempontból is kedves nekem. Egyrészről gyűjtőként nagy öröm volt, amikor sikerült beszereznem, hiszen egy igazán ritka és korai útleírásról van szó. Másrészről a térség, amit bemutat, az is igazán csábító számomra és amennyiben személyes utazásomról csak egyéni prioritásaim alapján döntenék, vélhetően nagyon hasonló útvonalat terveznék, mint a szerző. A gyűjtői öröm és a vidék iránt érzett egyéni vonzalom mellett, más emóciót is kiváltott a mű. Podmaniczky szerethetően és részletgazdagon ír, így nagyon szerettem olvasni. Az aprólékos, sokszor minden részletre kiterjedő leírás nem fullad az unalomba, valamint kellő egyéni érzést is tesz leírásaiba, amely miatt sokkal könnyebb beleélni olvasóként magam, az adott környezetbe, helyzetbe. Szóval egy igen szerethető korai útleírás volt számomra Podmaniczky műve, amelyet nagy szeretettel ajánlanék bárkinek, aki be tudja szerezni. Elektronikus formában ismereteim szerint sajnos még nem található meg az Interneten, így ez esetben elmarad a letölthető tartalom. Podmaniczky Frigyes első műve volt ez életében, és bár egy igen termékeny írói pálya következett ezután, itt mi mégis elbúcsúzunk tőle. Útleírása vagy az ELBIDA projektbe passzoló bármely további írása már nem jelent meg a „kockás báró”-nak, így a témában amolyan egykötetes szerzőként említhetem, ugyanakkor a korszak szerzői még nem fogytak el. Hamarosan tehát újra visszatér az 1800-as évek közepe az ELBIDA projektbe.



2020. július 12., vasárnap

Uti képek és jegyzetek 1851-ből


Bevallom férfiasan ismét egy olyan szerző műve következik, akiről korábban nem tudtam semmit. A neve sem volt ismerős és saját korában betöltött szerepeiről sem tudtam semmit. Nem ez az első eset és nyilván nem is az utolsó, hogy a gyűjtemény bővítése, egyben saját ismeretbázisom bővítéséhez is hozzájárul. Aggszentpéteri Korizmics László pedig mindenképpen azon magyar történelmi szereplők közé tartozik, akit már csak életében elért eredményei miatt is ismerni kell. Bár alapvetően nem útleírása miatt vált elismerté saját korában, de ennek ellenére volt olyan utazása, amelyről úti jegyzetei könyv formájában is megjelentek, így most az ELBIDA projektben is megismerhetjük Korizmics Lászlót és művét. A szerző 1851-ben utazik Angliába, számos európai helyszín érintésével, ugyanakkor úti élményeiről és tapasztalatairól csak 1874-ben jelenik meg műve. A szerző bevezetésében azzal indokolja a jókora időbeli csúszást, hogy szeretett volna több utazásáról egy nagyobb művet alkotni, azonban ez nem sikerült így csupán 1851-es utazásának emlékei jelennek meg könyv formájában. A meglehetősen ritka „Úti képek és Jegyzetek 1851-ből” című mű, 1874-ben jelenik meg Budapesten, melyet Herz János könyvnyomdász nyomtatott. A 168 oldalas műben, illusztráció nincs, ugyanakkor korabeli gazdasági adatokról több kimutatás is található benne.

Az 1851-es londoni világkiállítás főépülete


Aggszentpéteri Korizmics László mezőgazdász, agrárpolitikus 1816. március 29.-én született a Fejér vármegyei Aggszentpéteren, egy 11 gyermekes család ötödik legkisebb fiúgyermekeként. Anyja Krizsán Georgia, míg apja Korizmics Mátyás volt, aki báró Eötvös Ignác gazdatisztjeként dolgozott. Korizmics László tanulmányait a szülőhelyével szomszédos településen, Ráczkeresztúron kezdte meg. Középiskolai tanulmányait a jezsuiták budai, majd később a piaristák pesti gimnáziumában végezte. Ezt követően jogi tanulmányokat folytatott. A tanulmányait azonban egy vadászat során szerzett betegsége miatt kénytelen megszakítani. A felépülést követően már nem a jogi tanulmányokat folytatja, hanem apja kérésére mérnöki osztályba iratkozik, a pesti műegyetemen. 

Korizmics László
1835-ben a gróf zichy család adonyi uradalmában mérnöki gyakorlaton vesz részt, majd 1837-ben szerzi meg az oklevelet. 1838-ban herceg Esterházy Pál Antal szolgálatába lép, először az ozorai, majd később a kaposvári uradalomban volt segédmérnök. Munkájával párhuzamosan nemzetgazdasági tanulmányokat folytat és elkezd szakmai értekezéseket is írni. A herceg 1841-ben, mint szabályozó főmérnököt, önálló hatáskörrel, a lévai uradalmába nevezi ki, melynek akkor Benkő Dániel volt a felügyelője. 1842-ben feleségül veszi Reguly Juliannát. 1843-ban születik meg első fiúk Antal, aki később Konstantinápolyban a nemzetközi bíróság tagja lesz. 1848-ben a herceg az uradalmának főtisztjévé választja, majd nem sokkal később Klauzál Gábor az időközben megalakult független, magyar kormány földmívelés-, ipar- és kereskedelmi minisztere titkárrá nevezi ki Korizmicsot. A kormány Debrecenbe költözésekor ő marad Pesten és mint szerkesztő és tulajdonos, megalapítja a „Gazdasági Lapok” című szaklapot. A lap megjelenés bár a 26. szám után megszakad, végül 1850-ben folytatódik megjelenése. Korizmics 1849-ben tífuszos lesz és gyógykezelésre szorul. Előbb Szokola-Hutára, majd Lévára ment pihenni, ahol megismerkedett Grabe orosz tábornokkal. A kapcsolat később a Gazdasági Egyesület megújításakor játszik kulcsfontosságú szerepet. Korizmics a harcokban sem egyik, sem másik oldalon nem vesz rész és ez, az óvatos stratégia végül előnyére vált. 1860-ban újra megnősül, hiszen első felesége 1850-ben meghalt. Második felesége Hesz Mária volt, kapcsolatukból születik második fia László, aki azonban még gyermekkorában betegség miatt meghalt. báró Karl Geringer a császári biztos a hazai gazdasági viszonyokat ismerő és kellő szakképzettséggel bíró embert keresett, hogy segítse az úrbéri váltságról hozott döntés végrehajtását. Korizmicsra esett a választás, amely felkérést ő el is fogadott. Megbízatása után több politikai hivatalt is megjár, majd végül 1861-ben, a kormányváltáskor lemond aktuális állásáról. 1846-ben a Gazdasági Egyesület tagja lesz, 1848-ban már a választmány tagja is, majd az újjászervezett egyesület alelnöke lesz. Az újjászervezésben kulcsszerepe volt Korizmicsnak. 

Országgyűlési képek
 (második sor jobb szélső: Korizmics László)
(alsó sor bal szélső: Szalay Imre)
1858 év elején Tasner Antallal meglátogatja Széchenyi Istvánt, a geörgeni tébolydában. Széchenyi nagy hatást gyakorolt Korizmicsre, melyről naplójában is beszámolt. 1858-ban kinevezik a jószágrendezési szakosztály vezetőjévé, majd még ebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lesz. 1861-ben egyesületi mintagazdaságot és iskolát hoz létre, majd 1862-ben megalapítja a Magyar Földintézetet. Megkapja a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, később a Vaskorona-rend másodosztályú jelvényeit, végül halála előtt az aggszentpéteri előnévvel a nemesi címet is. 1870-től Vízakna város országgyűlési képviselője volt, politikájában a Deák-féle irányvonalat képviselte. 1876-ban Szlávy József miniszterelnök a pénzügyi, 1878-ban Tisza Kálmán a földművelési tárcát kínálta neki, azonban egyiket sem fogadta el szembetegsége miatt. Kistétényen 20 katasztrális holdból álló mintaszőlőbirtokot hozott létre, amelyet haláláig irányított. Halála előtt már súlyos beteg volt, csaknem megvakult. 1886. október 5-én kistétényi birtokán, 70 éves korában hunyt el.

Részlet a könyvből:

„Déli 12 órakor érkeztem ide. A „Hotel d’ Alegmagne-ban“ vettem szállást. Szobám ablakaiból először láttam a tengert, s annak háborgó hullámait. Hozzájuk siettem. Nehány percz alatt ott valék a töltéseken, és a tajtékzó végtelen víztükör lábaimnál feküdt! Gyönyörű látvány!

Bécs
Épen apály vala. A viz messzire hagyá el széleit, hol gyönyörű finom homok feküvék, s állt egy rakás bódéval ellátott taliga, a tengeri fürdést használó vendégek számára. A tengert tökéletesen olyannak találtam, a minőnek képzelém. Ez lehetett oka, hogy hatása reám nem volt zajos, hanem inkább jótékony.

Prága látképe
Elfogadván az első benyomásokat, siettem bizonyságot szerezni magamnak a gőzhajó indulásáról; melyen helyet, még Brüsselben váltottam. A steward biztosított, hogy minden rendben van és hogy az indulás éjfél után történik. Elég idő, hogy a városkát apróra bejárjam.

Spandau
Ostende 1830-ig csak igen kevéssé látogatott városka volt. Emelkedését a forradalomnak köszönheti; mely azt Belgium második kikötőjévé tévé. Mióta a vasút hozzája kiterjesztetett, s a dower-londoni vonallal kapcsolatba jött: az utazási forgalmat Anglia felé csaknem egészen magához voná. Mindazonáltal még igy is elég csendes hely volna biz az, ha partjaira nyáron át nem hoznának a tengeri fürdők annyi látogatót. Népessége 14,200. Főkeresete a kereskedés, közlekedés, szállítás, halászat és fürdők után ered. Mint hadi pont, jól meg van erősítve sánczok- és árkokkal. Történetileg nevezetes azon ostromról, melyet a spanyolok ellen 1601-től 1604-ig nagy szívóssággal kiállott; s mely után, midőn magát végre mégis kénytelen volt megadni, egy rommá vált. Fénypontja a városnak a már emlitett tengerparti töltések; melyek kávé- és frisitő-helyekkel gazdagon megrakvák, s hol, főleg esti 6— 7 óra közt nagy az élénkség. E hely Ostende corsója. Órákig, sőt napokig elandaloghatunk rajta, nézve az örökkévalóság képét, a tolakodó hullámokat, melyek jönnek-mennek, hogy jöjjenek és menjenek! Egy napnyugat e pontról hasonlithatlanul szép!

Drezda madártávlatból
Ostendeben létemkor várták épen a királyt Angliából viszsza. A tiszteleti őrség ablakaim alatt vonult elébe zenével. Alkalmam volt megvonni a parallellát a magyar s a belga katonaság közt. Annyit mondhatok csak, hogy nincs a magyar katonának oka félni az egybehasonlitástól. A király nagy zivatar közt érkezett meg. Egyszerűn és szívélyesen fogadták. Láttam este felé azon gőzöst, melyen jött. Még kéményein is meglátszottak a hullámok csapkodásai; fedélzete pedig csuromviz volt.

Lipcse
Kedvem lett volna egy tengeri fürdőt is venni legalább; de erre az idő igen hives és szeles levén, letettem róla. Még a rendes és edzett vendégek közül is csak igen kevesen fürödtek. A fürdés úgy megyen végbe, hogy az embert egy csinos faházikóban, mely négy kereken áll, ló által vonatják be a tengerbe, hol aztán kényelmesen levetkőzvén, felölti a fürdőruhát, bemegy a tengerbe, szemközt folyvást a csapkodó hullámokkal. A jártasok és bátrabbak maguk mennek, a kezdők és félénkek vezettetik magukat. Érdekes látni, mily bátran küzd az ügyes, a mozgalmas elemmel, s hogyan fél és óvakodik a fürdésben járatlan. Első pillanatra meg lehet ismerni őket.

Lipcse
Érdekes látni a töltésekről, miképen merülnek föl a távol láthatáron parányi homályos pontokban az érkező egyes hajók; s miképen növekszik a határzatlan tárgy alig kivehető valamiből biztosan megkülönböztethető vitorlás hajóvá. Vajmi sokszor remeghet rajtuk a félő szív, midőn a tomboló zivatarban minden percz egy örökkévalósággá válhatik!

Magdeburg
A tenger még este is zajos vala; de koránt sem annyira már, mint délben s az előbbi napon; midőn a hajók Ostendénél kikötni se bírtak.

Berlin - A vasútállomás
 
Ostende kikötője nem nagy. Jelenlétem alkalmával volt benne összesen vagy 40-50 hajó. Köztük 7 gőzös; a többi mind csak apró tengeri hajócska. Nagy vitorlást egyet se láttam.

Berlin - Az egyetem
Ostendeben számos halász lakik. Ezeknek élete, mint haliám, igen szegény és bizonytalan. Bárkáikon, melyek 6-7 ölnyi hosszúak s 2-3 ölnyi szélesek, el-elvitorláznak a távol tengerre halászni, honnét sokszor két— három hónap múlva térnek csak vissza családjaikhoz, s néha ennyi idő után is — üresen!

Hamburg
Nem csoda tehát, ha e város utczáin az embert léptennyomon kéregető gyermekek veszik körül; kiktől szabadulni nem könnyű. Ha adunk egynek: jön helyette három; s ha nem adunk: követnek mind. Egy tetszetős kis fiúcskának nyújtottam nehány centimet; s a szegény örömében faczipős lábait a levegőben csapdosá össze. A mig csak látott, folyvást köszöntgetett sapkájával. Jele ez a nagy szegénységnek!

Köln látképe
A faczipők, melyeket a gyermekek hordanak, s különösen a módosabb szülők gyermekei: igen csinosak, egészen a lábhoz szabvák, s rendes sarokkal is bírnak, épen úgy, mint más czipő. Hogy ne nyomják a lábat, vastag szőrkapczákon viselik. Egy pár ily czipő 8— 10 éves gyermek számára 8 centime-be, vagyis 5 váltókrajczárba kerül. Rajtuk a fiú megkímél legalább is két— három pár csizmát vagy czipőt. E falábbelit vlam-ul „klupe“- nek nevezik, s jobbára bükkfából faragják.

Brüsszel - Grand Place
Feltűnő az itteni nők viselete is. Fekete, apáczaszerü öltönyt hordanak csuklával; melyet, mert a levegő gyorsan változik s különben is hűvös, folyvást magukon viselnek. A csuklát midőn hideg van, vagy erősebben fú a szél, fejökre szokták vonni.

Brüsszel 
Ostendeben majd minden második ház „Hotel “ vagy „Restaurant“ vagy „Estaminet“. A falak telvék feliratokkal, s azokon mindenfelé csak e szavak valamelyikét olvashatjuk. Nyelve a városnak tulnyomólag franczia. A bizományosok, pinczérek stb.- félék azonban, beszélnek németül és angolul is.

Ostende
A vidék Ostende körül, különösen ha elképzeljük róla az egyes, cseréppel fedett veres falu, s elszórttan álló majorokat, sokat emlékeztet a tiszai alföldre! Itt-ott egy torony, egy major, egy szélmalom; s az egész messze elterjedő rónaság nagyobbrészt rétek és legelőkből áll.”

A világkiállítás főépületének látképe
Korizmics László már ismert mezőgazdasági szakemberként 1851-ben a londoni iparműkiállítás és a windsori állatkiállítás megtekintése céljából utazik ki Angliába. Az 1851-es londoni kiállítást tartják az első valódi nemzetközi vásárnak, amelyet már világkiállításnak lehet nevezni. Az utazás 1851. június 16.-án veszi kezdetét, ekkor indul el a szerző vonattal Pestről. A nagyjából három hónapig tartó utazás elsődleges célja London volt, ugyanakkor egy hónapig tartott csak az oda út. Ennek köszönhetően a könyv egy nagyon részletes és Európa több országát bemutató útleírás lett. London és az ott átélt élmények a könyvnek csupán az egy negyedét teszik ki. Pestet követően Bécs, Prága, Schandau, Drezda, Lipcse, Magdeburg, Berlin, Hamburg, Köln, Brüsszel és Ostend érintésével éri el Londont a szerző. Az út minden szakaszáról és minden állomásáról részletesen mesél. Élményeit gyakran kiegészíti gazdasági, mezőgazdasági, történelmi adatokkal és tényekkel, ugyanakkor ettől nem válik szárazzá vagy vontatottá a mű. Nem egyszer mutattam be olyan művet a blogban, ahol arányt tévesztett a szerző és túltolta az efféle információkat, végül ezzel hozott létre egy végtelenül nehezen olvasható, száraz művet. Korizmics arányérzéke kiváló. Csupán annyi tényinformációt vagy adatot oszt meg az olvasóval, amely nem öli meg az olvasmányélményt. A könyv zárórészében mesél, Londonról, a világkiállításról és az állatkiállításról valamint látogatásáról Pusey Fülöpnél (Philip Pusey) és Mayer hazánkfiánál. 

Philip Pusey
Mayerről nem derül ki más, csupán annyi, hogy egy szepesi hazánkfia, aki harminc éve Londonban lakik és értelmes iparosként sok ismerettel rendelkezik a helyi gazdaságról. Pusey Fülöp a londoni gazdasági egyesület alelnöke volt, akihez Eszterházy Pál ajánlásával érkezett Korizmics. A szerző fontosnak tartotta, hogy az olvasó megismerje Pusey álláspontját, így beszélgetésüket, gyakorlatilag amolyan interjúszerűen közli a műben, így ez a rész némileg eltér a megszokott élménybeszámoló stílusától. Korizmics utazása végül egy Pusey egyik farmján tett látogatással és egy essexi kirándulással zárul. 1851 júliusának a végén indul haza tanulmányútjáról, azonban a hazautazásról már nincs szó a könyvben.

A londoni világkiállítás főépülete belülről
Korizmics László könyve egy igazi különlegesség. Könyvészeti szempontból valódi ritkaság. Mindezen tények azonban valójában olvasóként nem nagyon érdekesek. Olvasóként csupán az élmény az, ami számít. Persze nem mondom, hogy egy ritka, 1800-as évekből származó könyv birtoklása vagy megtapintása nem jelent élményt, de ha könyvről beszélünk, akkor az olvasmányélmény a domináns. Első betekintésre kicsit tartottam éppen ezért Korizmics könyvétől. Féltem, hogy száraz lesz, túl sok mezőgazdasági és gazdasági elem lesz benne, amelyek végül megölik az olvasmányélményemet. Szerencsére azonban tévedtem. Tény, hogy nem egy kalandregény és tény az is, hogy érezhető a szerző mezőgazdaság iránti érdeklődése, ugyanakkor valami miatt mégis olvastatta magát a könyv. A szerző talán jó érzékkel ragadta meg utazásának azon elemeit és élményeit, amelyek egy külső olvasónak is érdekesek lehetnek. A korabeli európai városokról, az út során érintett vidékekről sok érdekes információt mond el, melynek köszönhetően sok érdekes ismeretet szerezhet az olvasó az 1851-es Európáról. Nekem érdekes volt 2020-ban és talán érdekes volt 1874-ben is, persze más-más szempontból. A könyvet tehát jó szívvel ajánlom, csupán a szokásos régies nyelvezet, amely nehezíti egy kicsit a mű olvasását, de ez sem olyan mértékű, amely blokkolná az élvezetet. Beszerezni a könyvet finoman szólva sem könnyű, de szerencsére a Magyar Nemzeti Digitális Archívumban van online és ingyen elérhető elektronikus példány a könyvből, így aki szeretné, az ott beletekinthet, elolvashatja azt. Korizmics Lászlótól búcsúzunk, hiszen bár e műve előszavában utal arra, hogy az 1856-os franciaországi és az 1858-as törökországi utazásáról később még írni fog, végül ez a könyvet ismereteim szerint nem írta meg. A blog tematikájába illeszkedő könyve tehát nincs több a szerzőnek és szinte biztos vagyok ebben az állításomban, de lassan elérkezik oda az ELBIDA projekt, hogy elkezdődik a periodikákban megjelent útleírások, útibeszámolók feldolgozása is és lehet, hogy ott még Korizmics László újra szerepet fog kapni. Tehát ez egy olyan búcsú, amely nem biztos, hogy végleges is. Korizmicstól tehát fogalmazzunk úgy, egy időre búcsúzunk az ELBIDA projektben, de a korszaktól nem. Jövő héten ismét az 1850-es évek egy különleges könyvéről fogok mesélni itt a blogban.