Könyvek

A most következő könyv előtt a szerzőjéről, báró Podmaniczky Frigyesről nem sok információm volt. Tudtam, hogy magyar politikus és Budapest történetének kiemelkedő figurája volt valamikor az 1800-as években, valamint neve visszacsenget a róla elnevezett budapesti tér kapcsán a rádióban hallható „fővinformos” bejelentkezésekből. Arról, hogy első műve az ELBIDA projekt tematikájába tökéletesen passzoló mű, korábban nem tudtam. Az „Úti naplómból” című könyvben a szerző, az 1845-ben indult utazásának élményeit és tapasztalatait meséli el. A kor magyar utazóinak jellemző útiránya a nyugat volt, ezzel szemben Podmaniczky Berlinből indul kelet felé Oroszországba, majd azt követően bejárja Észak-Európát is. Egészen különleges mű, amely emellett kimondottan ritka is. A szerző hazatérését követően nem adja ki azonnal a művet, hanem csak évekkel később 1853-ban jelenik meg az Irodalmi Intézet gondozásában Budapesten. Az Emich Gusztáv által nyomtatott 155 oldalas műben egyetlen illusztráció sincsen. A szerző könyvét Prónay Józsefnek, barátjának és útitársának ajánlja.

A Kreml

Podmanini és aszódi Podmaniczky Frigyes politikus, író, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja 1824. június 20.-án született Pesten. Apja báró Podmaniczky Károly bányatanácsos, míg anyja janckedorfi Nostitz Erzsébet volt. Gyermekkorának jelentős részét Aszódon töltötte, majd 1838-ban pesti ágostai evangélikus gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait. 1842-1843-ban Késmárkon hallgatott jogot, ahová aztán Hunfalvy Pál jogtanárnak választotta. 1843-tól már aktívan részt vesz a politikai életben. Egy darabig Ráday Gedeon főispán írnokaként dolgozik, majd 1845-ben a Berlinbe megy egyetemre és folytatja tanulmányait.

A fiatal Podmaniczky

Berlini tartózkodása alatt dönt úgy, hogy hosszabb külföldi utazásra megy. Az utazás élményei sarkallják aztán arra, hogy 1853-ban megjelenő „Úti naplómból” című művét megírja és megjelentesse. 1847-ben Pest vármegye aljegyzőjeként dolgozik. 1848-ban a pesti országgyűlés felsőházának lesz tagja, valamint korjegyzőként is tevékenykedik. Az 1848-1849-es szabadságharcban, mint huszárkapitány és osztályparancsnok vesz részt. 1848 szeptemberében önkéntesként indul a Schwechat melletti táborba, majd a Károly-huszároknál harcolja végig a szabadságharcot. A világosi fegyverletételt követően Aradon az osztrákok besorozzák közlegénynek. 1850. februárjáig a 7. számú Prohaszka-gyalogezredben szolgál, majd onnét Innsbruckba a Lajos főherceg 8. számú gyalogezredébe osztják be. 1850. június 21-én végül sikerül hazatérnie, ekkor vidékre vonul és csak az irodalomnak él. Közéleti szerepléseitől is visszavonul és a szépirodalom mellett csupán az evangélikus egyházának az ügyeivel foglalkozik. 1859-ben választják a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. 1867-1873-ig a bányai evangélikus egyházkerület felügyelőjeként, Székács József püspök világi elnöktársaként tevékenykedik. 1873-tól egészen 1905-ig a Fővárosi Közmunkák Tanácsának az alelnökeként dolgozik, ebben az időszakban nagyon sokat tett Budapest fejlesztéséért, ekkor készült el a főváros rendezési terve, ekkor épültek ki a körutak és a sugárutak, ekkor történt a dunai rakpartok kiépítése és három Duna-híd is épült. Párhuzamosan ebben az időszakban, 1875-1885 között a Nemzeti Színház intendánsa is volt. Sokak szerint neki köszönhető, hogy ebben az időszakban a színház a fénykorát élte. 10 éves intendánsi évfordulóján a király császári és királyi valóságos belső titkos tanácsos méltósággal tüntette ki.

báró Podmaniczky Frigyes

1886-ban az Adria Biztosító Társaság magyarországi intézője lett, majd 1889-ben az Szabadelvű Párt elnöke. 1861-1905 között országgyűlési képviselő is volt. 1898-ban megkapja az I. osztályú Vaskorona rendet. Hazafiként több jótékonysági tevékenységet is ellátott. A Hajléktalanok Menhelye Egylet elnöke és az Országos Honvédegylet elnöke volt, emellett sok pénzt adományozott egyéb hazai közcélokra is. 1907. október 19.-én, 83 éves korában, Budapesten hunyt el. Végső nyughelye az aszódi evangélikus templomban van. Személyét élete vége felé már legendák övezték, híres volt lokálpatriotizmusáról. Viccesen sokan hívták „kockás bárónak” vagy „pepita bárónak” (jellegzetes öltözéke miatt), akiről az a hír terjedt el, hogy a fővárost szinte soha nem hagyja el, mert szerinte még nyaralni is ott lehet a legjobban. Örök életében agglegény maradt, bár nagy tisztelője volt a szebbik nemnek. Szerelme Budapest volt, így többen „Budapest vőlegényeként” emlegették. Irodalmi munkássága, bár saját korában népszerűségnek örvendett, igazán nem mondható jelentősnek, ugyanakkor útleírása és naplótöredékei sok izgalmas információt hordoznak.

Részlet a könyvből:

„Hatvanegy órai folytonos haladás után partosodni kezde a vidék, s rövid idő múlva Moszkva túnék fel előttünk. A város dombos környezete, s tömérdek tarka tornyai és háztetői tán Stambul képére emlékeztetné az embert, ha nem hiányzanék a nagyszerű víztükör, mellyet gyöngén ábrázolnak a Moszkva habjai. A város, mint előttünk elterülő tájkép, fenséges látványt mutatott; a tiszta verőfényes idő tetemesen nevelte a benyomás nagyszerűségét, s mi megelégedve közelíténk az ős főváros falai felé azon meggyőződéssel, hogy Pétervár látványát hasonlítani sem lehet ehhez. Mert amíg az előbbi lapályon terülvén el, épen nem látszik a távolból, addig Moszkva már messziről eredeti- s nagyszerűnek tűnik fel, részint fekvése, részint építményi költői alakja- és színezeténél fogva.

Szentpétervár látképe
A Smolny Székesegyház

Pétervárról mhatvankét óra alatt értünk Moszkvába; a két város közötti távköz 104 német mérföldet teszen, miből láthatni, hogy nagy sebességgel haladánk. Az egész út épen nem vala fárasztó, mert üléseink nagyon kényelmesek, időnk tiszta s meleg, t.i. ollyan volt, mint nálunk szokott lenni november hava első felében. A postaépületbe érvén, azonnal a hotel de Dresde-be sieténk. Az árak után tudakozódván, tizennégy frankot kérének napjára egy nem épen fényesen bútorozott lakszobáért. Ezt sokalva, alkudozni kezdénk, s fele áron, hét frankon fogadánk szállást. E szemtelen alkudozásért megneheztelvén, a főpinczér engedelmet kére: „mert, ugy mond, angoloknak tarta bennünket első pillanatban, s azokkal már ő ugy szokott bánni.” Átadván útleveleinket s tartózkodási jegyeket váltván, jó ebédet parancsolánk, hogy új erővel, s mi fő dolog, jó kedvvel kezzdjük vándorlásainkat Európa egyik ázsiai jellemű városában.

Nikitsky kapu
A Kreml látképe

Moszkva utczáin először sétálván végig, akaratlanul is Napoleon juta eszembe, ki egyedüli oka annak, hogy porrá lőn e nagyszerű emléke a régi kornak, s az ősi helyébe új, még pedig épen nem szép Moszkva épült. Távolból tekintve e város úgy néz, mint a meseírók rajzolják elénk városainkat: szemeinket kápráztató fényesség, smaragdzöld berkekkel övedzve. Belsejébe érvén, azonnal kellemetlenül lepeténk meg. Ugyanis alig van nehány, rendezettebb utczája, s
ezek is, dombos lévén a földtér, többnyire partosak. A házak nagyobb része falusi modor szerint épült; az egyes lakók között nagy udvarok hagyvák deszka-keritésekkel; a faültetésnek pedig, mind a mellett, hogy Moszkva éghajlata sokkal szelídebb Pétervárénál, úgy látszik, nem nagy barátjai az oroszok, mert alig látható itt néhány fákkal szegélyezett vagy kiültetett házhely. A melly nagyszerű paloták vannak, elhagyott állapotban sínlenek, a kerítések összeomladozvák; s hol ezelőtt kertek- s ligetekben szép boérnők élvezték a természet kellemeit, most dudva s paréj tenyészik. A kövezet borzasztó rosz. A boltokra nézve fényűzés nincsen, ezek jobbára raktárak lévén. Moszkvának legszebb részét teszik a belvárost körülövedző fasorok; a Tvertkajaulicza, mint legrendezettebb utcza s a nagy vásártér a parancsnok palotájával legcsinosabb piaczokúl tűnnek föl.

Kilátás a Nagy Iván harangtoronyból
A Nagy Iván harangtorony

Átalányban fejezném ki itt azon benyomást, mellyet Moszkva alkata tett reám. A két fővárost következőleg merném egybehasonlítani: Pétervárát nem mint képet, hanem mint pompás alkotványt csodáljuk, mellynek belsejét kell bámulni, hogy megismerjük szépségét, nagyszerűségét; Moszkva pedig fenséges kép, fekvése, külszine elragad, egyes részeit nem szabad vizsgálnunk, ha nem akarjuk megsemmisíteni a fényes benyomást.

Szentpétervári piactér
A moszkvai Vörös Tér

Mind a mellett, hogy kevés szépet mondhatok az ősváros belsejéről, mégis több történelmi s műemlékek léteznek itt, mellyek megtekintése nagyérdekű az idegenre nézve már csak azért is, mert Európa kevés nagyobb városának vannak egyes régibb emlékei, eredetibb modor szerint alkotottak pedig alig találhatók. Belső élete sokkal értékesebb, mint Péterváré, mert ott az európai szokások s viselet már meghonosultak; Moszkvában pedig többnyire nemzeti öltönyű, hosszú szakálú, mogorva tekintetű, valódi oroszok járnak kelnek. A lakosság nagyobb része a régihez ragaszkodó arisztokratákból, orosz kereskedők-, polgárok- és papokból áll. Ez utóbbi osztálynak némi függelékeként, tömérdek rongyos koldus s nevezetes képek láthatók. Ezek valamelyikét drága pénzért betegekhez viszik, mert az, közhiedelem szerint, gyógyerővel bír. Moszkva tehát nevezetes város mindenesetre, mert bizonyos nemzeti jellemmel bír: valóságos orosz, nemcsak külsejét, épitésmodorát, hanem lakosait s ezek foglalkozásait tekintve is. Mindenek előtt a Kremel felé irányzók lépteinket, részint mert fő nevezetesség, részint mert az ott levő magas toronyból nézelődve, a város fekvése s az egésznek látványa élvezhető.

Utcarészlet – Moszkva
Moszkva látképe

A Kremel nem nagy palota, mint sokan képzelik, hanem erőde, mellynek öt kapuja s huszonöt tornya van; nyugat felől a Moszkva, három oldalról pedig a város környezi. Kelet felőli részét légbe röpiték a francziák; azonban régi izlés
szerint van fölépitve újra olly ügyességgel, hogy a különbség csak alig vehető észre. Ezen újabb része alatt terjed el a szép izlettel rendezett Sándor czár kerte. A tornyok mind négyszeg alakúak, hegyes kúpokkal, a réztetők zöld- s
arany-szinűek; a többi épületek, paloták s templomok tornyai hajma alakúak, s vagy aranyozottak, vagy kék- és zöldre festvék, mi nagyon eredeti vegyűletet képez. Mindezekből látható, hogy a Kremel kül- s belalkatánál fogva magából
álló kis város. Az ott levő épületek nevezetesbjei: a senátus, fegyver-, kincstár, két czári palota, egy női- s férfizárda s több szentegyház. Ezen épitmények különböző izlés szeruint alkotvák keletkezésük korához képest. Haladék nélkül felmásztunk a Nagy Iván nevű toronyba. Ez Moszkvának legmagasabb pontja a Kremel nyugati oldalán, átellenben a czári palotával. Használásában harangjai legnagyobbika 4175 pud sulyú – egy pud = 40 font. A torony alsó üregében pedig egy kőkoszorún nyugszik pajtása, melly 10 000 pudot nyom, s alkalmasint egyike a világ legnagyobb harangjainak, s nincs behelyezve: annyira bajos súlyához mért állványt épiteni számára.

A Kreml és a Moszkva-folyó
A Boldog Vasul Székesegyház – Moszkva

Fölérvén a helyre, igéző szépséges táj terűle lábaink alatt. A város több dombon fekszik, a Moszkva kanyarodásai által ketté hasítva. Ezer meg ezer világoszöldre festett rézfödél, az ezekből kinyúló nagyobb paloták s középületek, huszonegy kolostornak, 288 templomnak számtalan hajmaalakú, csillogó s tarka tornyai és kúpjai, a város körötti boulevardok fasorai, az egyes kertek friss zöldje – mind ez, ha egybevetjük, olly képet alkot, mellynek ábrándos szépsége által el kell ragadtatnia minden nézőnek, s melly önkéntelen fölkiáltásra készteti azt, aki először élvezi e látványt. Sokáig mulatánk a torony csúcsán, alig bíránk megválni a fenséges látványtól; mert érezők, hogy ennél szebbet s nagyobbszerűt Moszkva nem bír nyújtani. Más világrészben, kelet valamelyik fényes városában hivém magamat, szinte féltem azon pillanattól, melly a piszkos utczák tömkelegébe vezetend vissza, megsemmítendő képzelődésem nyájas képeit.”

Moszkva látképe
Petrovszky kastély – Moszkva

Posmaniczky Frigyes 1845. augusztus 17-én indul el útitársával Berlinből. Az elsődleges úti cél Oroszország, azon belül is Szentpétervár és Moszkva volt. Podmaniczky nagyon kíváncsi volt arra a hatalmas birodalomra, amely győztes tudott lenni Napóleon felett. Berlin, Szczecin és Świnoujście után, tengeri úton jutnak el Rigába. Rigából, Tallin és Kronstadt érintésével érik el Szentpétervárt, majd az követően utaznak Moszkvába. A szerző nagy várakozással érkezik az országba, de végül csalódottan távozik. Alapvetően élménydús, tapasztalatoktól bővelkedő ottlétként meséli el Oroszországi heteit Podmaniczky, még azt is hozzáteszi, hogy amit keresett azt meg is találta, de mindennek ellenére nem érezte jól magát. Félt. Félt szabadon mozogni, félt szabadon szólni, félt alkoholt inni, mert félt, hogy gátlásai oldódásával olyat mond vagy tesz, amit nem szabad. Félt, hogy ha valamit kicsit szabadabban tesz „érintközésbe” hozza a rendőrséggel. A szorongás, a félsz rányomta az ott tartózkodásra a bélyegét.

A Szpasszkaja torony
Vaszilij Blazsennij Székesegyház

Moszkva után folytatták utazásukat északi irányba. Stockholm, Uppsala, Dannemora és Trollhättan után hajóra szálltak és Göteborg felé vették az irányt. Innen aztán az Øresund tengerszoroson keresztül Koppenhága következett, végül Hamburgban zárul az utazás. Utazása második, északi szakasza érzetre úgy tűnt, komfortosabb és nyugodtabb volt az elsőnél. Sok szép és érdekes dolgot látott, ugyanakkor annak is mindig hangot ad Podmaniczky a beszámolójában, ha valami nem tetszett neki. Összességében azonban az Oroszországban tapasztalható félelem, nem volt már jelen az utazás második nagy blokkjában.

A Boldog Vasul Székesegyház kivilágítva
A Vörös tér

báró Podmaniczky Frigyes könyve több szempontból is kedves nekem. Egyrészről gyűjtőként nagy öröm volt, amikor sikerült beszereznem, hiszen egy igazán ritka és korai útleírásról van szó. Másrészről a térség, amit bemutat, az is igazán csábító számomra és amennyiben személyes utazásomról csak egyéni prioritásaim alapján döntenék, vélhetően nagyon hasonló útvonalat terveznék, mint a szerző. A gyűjtői öröm és a vidék iránt érzett egyéni vonzalom mellett, más emóciót is kiváltott a mű. Podmaniczky szerethetően és részletgazdagon ír, így nagyon szerettem olvasni. Az aprólékos, sokszor minden részletre kiterjedő leírás nem fullad az unalomba, valamint kellő egyéni érzést is tesz leírásaiba, amely miatt sokkal könnyebb beleélni olvasóként magam, az adott környezetbe, helyzetbe. Szóval egy igen szerethető korai útleírás volt számomra Podmaniczky műve, amelyet nagy szeretettel ajánlanék bárkinek, aki be tudja szerezni. Elektronikus formában ismereteim szerint sajnos még nem található meg az Interneten, így ez esetben elmarad a letölthető tartalom. Podmaniczky Frigyes első műve volt ez életében, és bár egy igen termékeny írói pálya következett ezután, itt mi mégis elbúcsúzunk tőle. Útleírása vagy az ELBIDA projektbe passzoló bármely további írása már nem jelent meg a „kockás báró”-nak, így a témában amolyan egykötetes szerzőként említhetem, ugyanakkor a korszak szerzői még nem fogytak el. Hamarosan tehát újra visszatér az 1800-as évek közepe az ELBIDA projektbe.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment