Könyvek

Kevesen tudják, hogy a legfiatalabb márciusi ifjú tollából is született olyan mű, amely tökéletesen belepasszol az ELBIDA projekt tematikájába. Ágai Adolf a kor jeles humoristája szeretett utazni és sokat is utazott, bejárta Európát valamint Afrika és Ázsia egyes részét is. Utazásairól később önálló műben is beszámolt, de tárcalevelei között is találhatunk utazási emlékeket. A most bemutatott „Vizen és szárazon” lényegében egy az utazásaiból írt útirajz gyűjtemény. Északi, keleti, nyugati és déli kalandozásainak emlékeit gyűjtötte össze és adta ki egy kétkötetes műben. A könyv 1895-ben jelent meg Budapesten, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat gondozásában. A két kötet összesen 774 oldal terjedelmű és kép nem található benne.

Konstantinápolyi utcakép

Ágai Adolf humorista, lapszerkesztő és orvos 1836. március 31.-én született Jankovácon. Apja még 13 éves korában az üldöztetés elől menekült Lengyelországból Magyarországra, majd későbborvos lett. Ágai Adolf 4 éves koráig Eszék mellett, Orahovicán nevelkedett és ekkor még csak horvátul beszélt. Hamarosan azonban apjával Pécelre költöztek, ahol aztán megtanult magyarul is. Iskoláit Pécelen, Nagyabonyban majd Pesten végezte. Tanult az evangélikus gimnáziumban, a pesti piaristáknál és végül Nagykőrösön fejezte be a gimnáziumot. Bécsbe utazott ahol orvosi tanulmányokat folytatott, majd utazni kezdett. Utazásai során több nyelvet is elsajátított. 1848. március 15-én, 12 évesen ő lett a legfiatalabb márciusi ifjú.

Porzó – Ágai Adolf

Tüntetett a forradalmi tömegben, követte Vasvárit a Nemzeti Múzeumhoz, aztán a többiekkel együtt indult Budára, hogy fegyvert szerezzen, de pénze nem volt, így az egy pengő hídpénz híján nem tudott Pestről Budára átmenni, végül kényszerűségből hazatért és véget ért számára a forradalom. Írói pályája 1854-ben veszi kezdetét, amikor a Hölgyfutárban megjelenik „Antoinette” című műve. Ezt követően további írásai jelennek meg a Hölgyfutárban és a Vasárnapi Ujságban, valamint számos német lapban. Humoros tárcalevelei először a Honban jelennek meg 1865-ben Porzó álnévalatt. Többször dolgozott álnéven, melyek közül a Porzó a legismertebb. Írói munkássága során jelent meg írása a későbbiekben, a Pesti Naplóban, a Vasárnapi Ujságban, a Magyarországban és a Nagyvilágban. A Nagyvilágnál 1870-1879 között szerkesztőként is dolgozott. 1857-től gyakorlatilag majd mindegyik szépirodalmi napi és élclapban jelennek meg írásai, emellett német és francia regényeket is fordított. Ő indította el a Borsszem Jankó című élclapot is. 1871-től szerkesztette a Kis Lap című gyermeklapot, valamint társszerkesztőként a Látcső című napilapnál is tevékenykedett. Porzó néven írt tárcalevelei az olvasók és a kritika elismerését is kivívta. Tárcái rendkívül sokfélék, található közöttük társadalmi rajz, családi jelenet, napi események, saját élmények és úti élmények is.

A Porzó tárcalevelei lapokba is megjelentek, így a Pesti Naplóba és a saját lapjába, a Magyarország és a Nagyvilágban is, a Pester Lloydban pedig német fordításban jelentek meg. Önálló köteteinek száma is jelentős volt. Ágai Adolf élete végéig írt, különösebb törés sohasem volt pályaívében. Komlós Aladár 1936-ban így jellemezte Ágai Adolf pályafutását: „az egyetlen jelentősebb magyar zsidó író, akinek pályája mindvégig göröngytelen”. Az első világháborúból még két évet élt, azonban 1916. szeptember 22.-én, 80 éves korában Budapesten elhunyt, még azelőtt, hogy látta volna szétesni természetes közegét az Osztrák-Magyar Monarchiát.

Részlet a könyvből:

„Hogy odaát az ázsiai parton meg-megálltam egy müzülmán boltja előtt: akárhányszor eszembe jutott Egedi Kása Mózses uram, midőn egy korai utasnak, aki az egész sajtot meg akarta venni tőle, azt felelte, hogy: »Nem löhet, másnak is kő«.

Holdfényes Konstantinápoly

Ott ül egykedvüen a török ember is a boltjában, a széles fa divánra terített puha szőnyegen maga alá vonva lábszárait és szüntelen pörgetve a borostyánkő-olvasónak simára csiszolt öreg szemeit. Nargiléje csövét, melyből a »dohan tombeki«-nek vízzel hűtött füszeres füstjét szívja magába, kényelem okáért a karja köré csavarja. Rá nem emelné tekintetét az előtte megálló vevőre, annál kevésbé kinálná meg. Ha pedig a tudatlan gyaur alkuvásra fogja a dolgát, Muszli Daud ben Ibrahim, föl se pillantva, csak legyint a kezével mintha azt mondaná: »Fel is út, alá is, van még boltos elég ebben a görbe utczában, de még több a bazárban. Isten hordozzon magával az ő nagy kegyelmében – mas Allah!«

Yeni Dzsámi

A török bolt nagyban különbözik az európaitól. Többnyire csak fülke az. Nem terjedelmesebb a nálunk szokásos kirakatnál, azzal a különbséggel, hogy a török bolt külső polczán kevés áru van kitéve, de annál dúsabb, mentől beljebb kerülünk; – míg arra mifelénk akár hány boltot tudok, melynek minden vagyona a hatalmas tükör-lemez mögött czégérkedik s ahol, mentől sötétebb a sarok, annál több a semmi. Keleten a vevő rendesen kívül szorúl az utczán a polcz előtt, melyen ha akad is egy-egy értékesebb darab, az minden kereskedői kaczérság nélkül van oda kitéve.

Utcai borbélyok

Legtöbb a dohányos bolt. Aranyos hullámzásu, sárga selyem finomságában, omlatag halmokban remeg ott a javas, melynek füstje rózsa-illatú, a csipős aklö s az erős szer. Aki most járna arra közűlünk, aligha gyönyörködhetnék már ezekben a dohányos embert különösen csábitó garabókban és hordókban. Mert épp az nap, hogy oda készültem hagyni Konstantinápolyt, ütött be a trafik, ez a rettentő monopolium-bacillus, ez az állami bacterium, mely minálunk megmételyezte a dicső debrőit, a fölséges kospallagit s a hajdani czímeres tajtékpipák öbleiben dagadozva serczegett nemes verpelétit – és meg fogja mérgezni a páratlan maczedoniai aklöt is. Abban a pillanatban, hogy a padisah kincstárnoka kihirdette, hogy itt »valódi török tütün kapható« – örökre elpárolgott a valódi török dohány illata.

Utcai lapos kenyér árusok

A dohányzás élvezetét fölötte növeli a müvészet s fényűzés. Drágakővel dúsan kirakott borostyán szopóka, arany fonállal átszőtt nargileh-szár, gazdagon kivarrott és hímzett szopóka-takaró; ezüst filegrán, domborműves, czizelált aczél; sodrott és faragott csodái a türelemnek és tudásnak, növelik a dohányzás élveit. Hihetlen mennyiségekben hozzák e drága leveleket, melyeknek hazája a persa öböltől a ruméliai rónaságig terjed. Janina, Larissza, Jemen, Szaloniki, Szamszun, Trapezunt, Erzerum kövér földjéből fakadnak s velök együtt a megyfa-ág s a jázmin-tő, hogy vegyen tőlök és adjon nekik illatot. Egy szép megyfa-szár, melynek héján nincsen semminemű sértés, karczolás vagy repedés, mely fénylik sötéten, mint a granátszínü selyem – vagy egy jázmin-ág, melynek színe szőke s rovátkai egyenletesek, az ötven piasztert is megéri. Gautier beszéli, hogy a Ramazán ünnep estéin: vezirek, pasák, bégek s egyéb méltóságai a fönséges portának, családias körben találkoznak a tütündzsi boltjában, hogy pipaszó mellett beszélgessenek volt és leendő dolgokról. Egyebek közt arról is, hogy IV. Amurád szultán mily kegyetlenűl üldözte a dohányosokat és kávézókat, ulemáival ördög-füvének hireszteltetve az édes dohányt és a sátán babjának a füszeres kávét, mely nélkül török embert képzelni sem tudnánk ma.

Fenerbache a Márvány-tenger partján
Konstantinápolyi panoráma

Hosszan álldogáltam néha én is valamely csibuk-boltos előtt, a Top-Hané mögött a perai magaslatra vezető másik széles utczán, hová a csodák e városának számos temetői közül egyik oda intett magához hosszú cziprusainak bánatos barnazöldjével és sirköveinek aranyos és azurkék tulipántjaival. Szikár, gyér szakálu aggastyán guggolt az ajtóban, vércse-orrú, sárga szemű öreg, aki száraz, bronz fényű lábával egy nyirettyűt mozgatott föl-alá, mint valami lábbal hegedülő vásári virtuóz. E vonó egy sodrony-szálat hozott mozgásba, melyen kápráztató gyorsasággal forgott a finom megyfa-ág, melybe, magyarán szólva, »lelket« fúrt az öreg nagy óvatosan és szabatosan. Mert Törökországban igazán születni kell a pipaszár-sütésre s a drága vesszők furására nem vállalkozhatik akárki fia. Inasa, egy piros arczú süheder, a kevésbé értékes ágakat furkálta. Közbűl apró cziczák hemperegtek a puha fürészporban; a boltocska sötétlő hátuljában, egymáson rostélyformában keresztűl rakosgatva a nagyolt ágak. Olyan kép, mely vásznon kincset érne, s amely, egyes változatokkal, ott van bekerítve minden utczasarkon.

A Boszporusz legszűkebb része

Húsz-harminczezer forint értékű csibuktartó nem ritkaság a birodalom nagyjainak s nábobjainak szobájában; valamint nálunk is egy-egy tehetősb táblabirónak a pipatoriuma is nagy vagyont reprezentált régente. Tudok egy megyszínre szívott, hegyes kupakú tajtékpipát, melynek százötven hold televény szántóföld volt az ára. Ma már olcsóbb a pipa és drágább a föld.

Konstantinápolyi utcakép
Konstantinápolyi utcakép

A dohányboltosok mellett sorakoznak az édesség-árulók. Egyiknek czégére egy czukorból való gőzhajó, mely okádja a fekete pamutfüstőt. Vaksi tükörbe van ékelve, mely a Bosporust példázza. Igazi mézeskalácsos szobrászat nyilatkozik abban a gyöngyszemű, keletlen hím-oroszlánban is, melynek zöld sörénye s rózsaszín farka van. Ezt követik és környezik a lanyha melegen szikkasztott sávos czebrák, üveg bóbitáju madarak, marczipán lábakkal és csokoládé szárnyakkal – akár csak a teréznapi bucsún látnám őket, élénken emlékeztetve a hajdani magyar kártyára is, melynek egyik tuzján zöld sugarakkal pompázik a kelő nap. Ez nyilván egy régi mennyei kijelentést ábrázolt, tán valami zölden lángoló tűzoszlopot, mely a magyar embert bele vezeté az ő kedves pusztájába, hogy annak megnyugtató síkján csöndesen szemlélgesse és malasztjára fordítsa az égi jelt.

Seraskerat

Itt mérik a jaurtgd és kajmakgd is. Olyan tejkocsma-féle ez a bolt, mint láttam a svéd Smalandban, hol a kormány rendeletéből támadtak, mely szigoruan kizárva onnan minden szeszt, az alkoholismustól megrontott népséget igy akarta megmenteni az elpusztulástól, ami sikerült is, mert ez a tartomány 30 év óta ismét a legvirágzóbbak közé tartozik. Előttem, ismeretlen módon sűrített meleg fagylalt, vagy ha ez jobban tetszik, édes kocsonya reng az öblös fehér csészékben, s a rétes módjára göngyölitett ránczos tejszín, mely apró szölővel, mazsolával, mandulával van díszesítve és megjavítva. A kajmakdzsi tarkára pingált fakanalat ád melléje – szakasztott mását a nálunk használatos tulipántos fakanálnak – s a vendég állva, vagy guggon ülve fogyasztja e részint hűsítő, részint laktató ételeket. Női látogatók is kerülnek, s ezek a bolt hátuljában a függöny mögé siklanak s ott jaurtoznak. Egy magasan kikönyöklő ragyás kőre állva – bevallom bünömet – átsandalitottam e bolti hárembe, hol négyen voltak nők, akik jóízű csevegéssel költötték el az uzsonnát, míg az egyik a tükör elé állva fonta be fiatal arczát a jasmakba, melynek hosszan lelógó végeit egy kis cselédlányka, a boltos gyermeke, nyujtotta föl az asszonyságnak. Nagy tiszteletlenséget követtem el, ezt cselekedvén. De aki ottjártában önök közt megállhatta volna, az dobja rám azt a nagy  követ, ahonnan leskelődtem.

A Bajazid mecset belülről
A mindig nyüzsgő Konstantinápoly látképe

Abban az utczában, mely az Arany-Szarú mentében huzódik az Édes-vizek felé, a sirkő-faragók telepedtek le. A közel Prinkipo-szigetek bőséges márvány-bányái olcsón szolgáltatják a kitünő követ, mely Szkutari, Sztambul, Ejub, Galata s Péra számtalan temetőinek cziprusai közt villan fel. Ott folyton kopog a kalapács és csikorog a vésű; a szikrázó fehér por, mely arra minden-felé lebeg, olvadhatatlan hó gyanánt hull reájok. A faragók mellett sürögnek a sirkő-festők. Ragyogó színekkel vonják be a kész márványemlék fezjét, turbánját, pillangóit és virágait, és arannyal futtatják be a rá vésett kórán-verseket. Amely kövön szőlőfürt, búzakalász és galamb van feltűntetve, az női sir fölébe kerül, mint jelképe a bájnak, a szendeségnek és termékenységnek, Itt vájják a márvány medenczéket is, melyek valamely kertet, kösköt vagy szobát fognak díszesíteni, hogy magukból kilöveljék a szökőkút hűsitő sugarát, vagy magukba fogadják a gyakori mosakodásra szükséges vizet, mert a Keleten a tisztaság a kegyesség magasságára emelkedik, az istentiszteletnek a kifejezése.

Konstantinápoly látképe a tengerről

A sirkő-faragás gyászipara egy csöppet sem látszik szomorítani művelőit. A müzülmánban a halál nem költ rémületet, még csak bánatot sem. A sok temető közelében hozzá törődött e gondolathoz. Gyászruhája, mint általán a keleti népeké, nem fekete, hanem fehér, és  fehérben is temetkezik, mint nálunk a zsidó. (Zsidó alatt az ó-hitűt értem. Különös, hogy magas északon, Norvégiában, a népet szintén fehérben láttam gyászolni.)

Konstantin oszlopa

A sirkő-faragók folyton el vannak foglalva, a megrendelésnek soha sincsenek szükében, a halál igen jó »kuncsaft«. És köröskörül pezseg, forr az élet az ő ezer meg ezer nyilatkozásaiban. A zöldségárús harsogva kinálja a Kiósz szigetéről hozott hatalmas gyökereit, a  nagyfejű kárfiolt, a karalábét, fehér czéklát, uborkát, articsókát, babot, borsót, olaj-bogyót. Ott serczeg a parázs fölött a hal, a hús, dagad az olajban főtt nagyszemű bab, amodább hordozza imént leölt ürűjét az ambuláns mészáros, körtés mérlegnek a kampós szegére  akasztva egy-egy darabot, mialatt folyton úgy kiabál, mintha őt nyúznák, pedig ő nyúz. A hátszinből már hasit, mig a gerinczről most fejtegeti az irhát. Nyomában egy örökké éhes kutya-falka, mely a le-lehulló csont-szilánkot vagy húsfoszlányt mohón kapja föl, de orra hegyével sem meri érinteni az ürüt, mely lehántott vérző fejével sikálja a földet, amint a mészáros czepeli tovább-tovább a vállán, mind amig teljesen lefogy róla. Oly kisértő közel érhetnék e boldogtalan ebek a pecsenyét, de tartózkodnak; pedig soha kéz meg nem fenyíti őket. Erre felé a kutyában is van emberség.

Konstantinápoly temetőjében

Nézem a jó öreg Juszufot, a babus-foltozót, kinek alacsony ajtaját mint messzevirító tulipánkoszoru foglalja be a sok sárga, kék, piros és zöld papucs. Turbánja félre csúszott, tar koponyáján gyöngyözik a verejték, ókuláját madzag-kantár tartja meg széles orrának a gömbös végén; keze büzlik a csiriztől, lelke illatozik a boldog nyugalomtól. Mellette egy ifjú gyalulgatja a fa-talpakat: a török kalucsnit, nagy csattogással méregetve össze kettőt-kettőt, ha elkészült, egyik magasabb ne legyen a másiknál. Erre fordúl éppen a hal-árús is. Hálójában csodálatos alakú tengeri állatok tapadnak egymáshoz, nyirkos lapjaik ragadós pénzeivel terjesztve azt a bizonyos érdes ívás-szagot, mely sajátságuk. Az öreg varga egy halom csikot váltott magához, amiből bőven kitelik majd a négy órai délebéd.

A temetőhöz vezető út

Ami az idegent elsőben is megüti Konstantinápolyban, az, hogy asszony, lány nem áll sátort, nő nincs a boltban. A nő nem dolgozik, nem keres. A szülést s dajkálást kivéve, mindent a férfi-cseléd végez. Csak egyszer láttam törődött agg némbert megczepekedni egy kassal. Minden török feléje fordúlt, megállt és csodálkozott. Oda néztem magam is – a kas üres volt. Azzal tűnt fel, hogy terhet emel. Nagyot bámultam ezen a csodálkozáson.

A Galata híd

Ha nőt nem látunk eladni, annál többet látunk vásárolni. Bokorban állanak meg a bolt előtt szerecsen szolgálók kiséretében, akik egy nagy zsákba dobják bele a vásárfiát. A vásárolgatás nagy mulatságára szolgál a török hölgyvilágnak. Alkalmat nyernek más emberi teremtéssel, más férfival is társalogni, mert az urával végre is rég kibeszélte magát minden asszony. De ezek a séták inkább a középrendü nők mulatsága. Az előkelő pasánék, vezirnék, vagy a padisah feleségei: a kadinék, házhoz hordatják az árút. Kevésbe mult, hogy egy hazánkfia, aki Perában telepedett meg s a palota főszállitója, be nem segített engem is a Jildiz-köskbe. Csak szerezzek a fejembe fezt s aztán viszek a hátamon egy halom katulyában csipkét, szalagot, virágot s egyebet a háremnek féltve őrzött, közelíthetetlen tündérasszonyainak. Abba múlt, hogy szerencsémet bolond fővel elbeszéltem néhány akkoriban Görögországból megtért magyar atyámfiának. Uczú, azt megcselekszik ők is! Rohantak az udvari szállítóhoz s terpedt paraszt ravaszságukkal meghiusították az én katulyás diplomácziámat. De az vigasztal, hogy siker esetén se lett volna szabad fölemelnem szemeimet a padisah választottjaira; mert lerántani a saisi képről a fátyolt, az koránt sincs még olyan veszedelmes, mint a hárembeli istenasszonyok édesen bóditó légkörében csak a ruhájok hurczának a legvégső fodrához is értetni pillantásunkat. Hiszen a keleti udvariasság kódeksze szerint az az igazi művelt férfiu, aki, ha nővel találkozik, a szemét lesüti.”

Konstantinápolyi utcakép

Ágai Adolf tárcalevelei 1876-ban jelentek meg két kötetbe. A mű már régóta a gyűjteményem része, de várni akartam Ágai debütálásával, mert a blog szempontjából nézve fő műve a most bemutatott „Vízen és szárazon” című útirajz gyűjtemény. Sokáig kerestem, volt már töredékkötetem is belőle, de valahogy sohasem sikerült rátalálnom a teljes műre. Volt eset, hogy licitáltam a kötetre, de az árverés éppen egy horgásznapom kellős közepén járt le. Gondoltam nem baj, van Internet is a világon, majd a vízpartról megnyerem a licitet. Vezettem az árverést, enyém volt a legmagasabb ajánlat, de az árveréseknél a végén szinte mindig megnő a licitek száma. Figyeltem a telefonom és a botomat is. Egy perc volt vissza, amikor a botomon kapás volt. Bevágtam és kb. másfél perc múlva szép pontyot szákoltam, azonban az örömbe egy kis üröm is vegyült. Ágai rég keresett művét elvitték, minimálisan magasabb ajánlattal, mint az enyém. A ponty nem életem hala volt, de mindig emlékezetes fogás marad a bukott Ágai mű miatt. Végül azonban előbb-utóbb minden keresett könyv megjön, így lett ez esetben is. Nem hiába kerestem annyit, számomra nagy élmény volt a könyv. Ágait a könyvben elkísérhetjük 1889-es Északi utazására, 1871-es Lipcsétől Berlinig tartó útjára, Belgrádi és Bukaresti kalandozására, de olvashatunk  Konstantinápolyi élményeiről is a „Kelet” fejezetcím alatti blokkban. Franciaországi, svájci és németországi emlékei mellett belgiumi és angliai benyomásairól is ír, majd a „Dél” címet viselő zárófejezetben, Adriai tengeri és velencei élményeivel zárul a könyv.

Ahmed szultán szökőkútja

A műben nem is igazán az a nagy élmény, amit ír, hanem ahogy írja. Ágai Adolf igen jó stílusban, könnyedén és sokszor humorosan meséli el utazásai során szerzett benyomásait. Bár nem Ő volt a leghősiesebb márciusi ifjú, de útirajzai kiemelkedők. Aki teheti, az  olvasson Ágait, mert a magyar irodalom egy izgalmas és magával ragadó figurája, akinek írásai élményszámba mennek. A „Vizen és szárazon” című műve, bár nehezen beszerezhető, de elektronikus formátumban az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában elérhető és ingyen letölthető. A szerzőtől nem búcsúzunk még vissza fog térni az ELBIDA projektben, hiszen a már említett tárcaleveleit összefogó kétkötetes műve helyet fog kapni a blogban.

Az ELBIDA projekt weboldalának megújulása végső szakaszához jutott, így nem kizárt, hogy egy-két hét technikai kényszerpihenő következik. Az új oldal elindulásával, azonban kezdetét veszik majd az időszaki kiadványokban megjelenő útirajzok, útleírások bemutatása is, úgyhogy a nem szeretett kényszerszünet után még több ritkaság érkezik a blogba. Mondhatnám: A türelem, ritkaságot terem. Hamarosan…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címed nem lesz nyílvános. Kötelezően kitöltendő mező *

Elküldöm