Úti- és vadásznaplóm

Indiából és a Himalayából 1930

Gróf Apponyi Henrik úti és vadásznaplóját régóta kerestem. Ritka és egészen kivételes mű, amely jó áron nagyon ritkán szerezhető be, de még kellő forrás birtokában sem garantált az azonnali beszerzés. A szerző a kor neves utazója és ismert vadásza volt, aki olyan helyekre jutott el vadászkalandjai során ahová keveseknek sikerült előtte. Az „Úti- és Vadásznaplóm Indiából és a Himalayából” című műben, a szerző különös és kalandos indiai vadászutazását meséli el, lebilincselő stílusban és az élményt fokozó több száz eredeti fotóval. A mű személyes véleményem szerint komoly eséllyel indulna a minden idők legjobb úti és vadászkönyve címért. A könyv 1931-ben jelent meg Budapesten, Dr. Vajna György és Társa kiadásában, összesen 400 oldal terjedelemben. A kötetben 221 eredeti kép, 3 vadászati vázlat és egy sematikus térkép található.

gróf Apponyi Henrik vadászutazó és vadászíró 1885. január 1.-én született Bécsben. A mai Szlovákia területén található apponyi családi rezidencia utolsó főurának az apja Apponyi Lajos udvarnagy, míg anyja gróf Scherr-Thoss Margit volt. Már gyermekkorában vonzódott a vadászatért, és tízévesen már részt is vett a család nagyapponyi birtokán folytatott vadászatokon. Céllövő tudását már fiatalon versenyeken is bizonyította. Tanulmányait Oxfordban végezte, mely diákévek során számos baráti kapcsolatot alakított ki brit évfolyamtársaival, amely barátságok aztán később nagyban segítették indiai expedíciójának megvalósulását. Oxford után 1907-ben előbb a Kereskedelmi Minisztérium segédfogalmazója, majd a Külügyminisztérium fogalmazója lesz. Budapesten 1909-ben tesz diplomáciai vizsgát. Ezt követően 1909-1912 a berlini nagykövetségen attasé majd 1912-1913 a konstantinápolyi követség munkatársaként dolgozik. Az I. világháborúban, mint népfelkelő hadnagy vesz részt. A birtokainak jövedelméből élő főúr ezt követően több vadászexpedíciót is vezet 1924-ben Szudánba, 1930 és 1932-ben Indiába, míg 1933-ban Amerikába.

A szerző, markhor-bakjával

Apponyi Henrik a második világháború előtti magyar vadásztársadalom színes alakja volt és rendszeres résztvevője a híres tótmegyeri fácánvadászatoknak. A fényűző élet költségei és birtokaiból származó jövedelmek elapadása miatt adósságba került és különös körülmények között 1935. december 5.-én, 50 évesen hunyt el. Apponyi Henriket a hivatalos verzió szerint súlyos influenza vitte el, de barátai levelezéséből arra lehet következtetni, hogy hatalmas adósságai miatt öngyilkos lett. Halálával egy sok szempontból lenyűgöző és kifinomult korszak zárult le végleg Apponyban. Még életében megjelent díszes vadásznaplója, mely fontos kortörténeti dokumentum, míg a hegyi vadakról készített fényképfelvételei olyannyira különlegesek voltak, hogy az angol „Field” vadászati folyóirat hasábjain is megjelentek és híressé tették a szerzőt.

Részlet a könyvből:

„Ma voltam először életemben csaknem 7000 méteres magasságban. (Térképem 21.000 lábat mutatott.) Csak nagyon lassan bírtam fölfelé haladni, mert folyton kifogyott a lélekzetem. A Mount Everest-expedíció szegény résztvevőire gondoltam, akiknek még 2000 méterrel magasabbra kellett jutniuk. Hanem a látvány, amely a közel 7000 mé­teres magasságban elém tárult, leírhatatlanul fenséges volt. Mélyen beláthattam Tibetbe, 7800—8200 méter magas, hóval födött hegyóriások, jégcsúcsokkal koronázott végtelen havasok húzódtak végig a láthatáron. Véletlenül egy alkalmas szikla valamennyire megvédett bennünket a kegyetlen széltől. Ott villásreggeliztünk, a szikla mögé lapulva, szardiniát meg kenyeret, előttünk a Himalaya dicső látképével. De milyen anyagias tud lenni az ember: közben folyton arról álmodoztam, hogy mit nem adnék egy jó adag szalámiért! Hat hónapja nem ettem jóféle hazai «disznóságokat».

Az udaipuri palota a tóról nézve

A bikaneri Maharaja öreg szolgája

Az imént azt mondtam, hogy véletlenül találtunk egy sziklát menedékül. Ez furcsán hangzik. Hanem ez az Amon-terület egészen sajátságos fennsík volt és mindenben elütött az odáig látott hegyi tájaktól. A hegyek csupa óriási nagy, kerek dombfélék, szikla csak ritkán akad rajtuk. Akárhányszor órákon át kell szenvedni vagy a jéghideg széltől, vagy a szúró napfénytől, mert még akkora kő sem mutatkozik, hogy éppen csak el lehetne bújni mögötte. Sokszor gondoltam, különösen a rettenetes szélfúvás utolsó két napján, hogy egész vagyont megadnék egy 2 méter magas kőért, amely mögé el lehetne rejtőzni a tűrhetetlen szél elől. Nem a hideg meg a hó, hanem a szél tette reám a legleverőbb hatást, de meg kell adni, hogy a napfény is ki tud tenni magáért. Rahima kezét annyira megsütötte a nap, hogy olykor hangosan felordít fájdalmában a szegény. Többi kísérőmnek ajkai is szinte centiméter mély, csúnya, véres repedéseket mutattak fel, és már nem volt vazelinünk.

Hyderabadi táborunk vezetői és társaságunk

A szerző hyderabadi tigrisével

Én, hála Istennek, az Indiában töltött négy hónap alatt egyszer sem voltam beteg, még csak náthát sem kaptam. Az egyetlen kellemetlenség, ami ért, az volt, hogy a bal vállam az erős napsütésben leégett, amidőn Drasban, a rendkívül fárasztó napi menet után nem bírtam meg­ állni, hogy a puha hóban ingujjra vetkezve, ne sütkérezzem öt percig a meleg napfényben. Ez a napszúrás igen fájdalmas volt, különösen ha erősen sütött vállamra a nap.

A bikaneri Maharaja különvonata

Tisztogatóasszonyok a táborban

Amikor tizenegy órai cserkészés után végre hazafelé indultunk, egy hegy peremén négy pompás bharal-bakot pillantottam meg. Sajnos, már észrevettek bennünket, pedig csodaszép látvány volt, amint a remek állatok éles körvonalai a kék ég hátterében megjelentek. Eleinte nem akartam lőni, nehogy az Anionokat zavarjam, különben is túlmessze voltunk a bharaloktól. De Rahima mégis rá­ beszélt és 500 lépésre megközelítettük a bakokat. Közelebb lehetetlen volt jutni. A távcsövet négyszáz lépésre állítottam be és jóval magasabbra céloztam. A golyó alig egy-két tenyérnyire a legszebb baktól jobbra csapott le. A távolságot tehát pontosan ítéltem meg. Kétségkívül találtam is volna, de nem vettem számításba a szél erejét, ami pedig ily nagy távnál nagy szerepet játszik. Az erős szél térítette el jobbra a golyót. Puskám igazán nagyszerű. Szinte hihetetlennek hangzik, hogy már másodízben lőttem ilyen pontosan, 500 lépésről. A beállított távcsövön ellenőrizhettem a távolságot.

Zsákmányommal visszatérve Srinagar felé, a Sind völgyében

Emberfejre emlékeztető kőszikla

Május 22. Miután a falubeliek nem jelentettek Aniont a közelben, elhatároztuk, hogy táborunkkal még tíz kilométerrel följebb vonulunk egy mellékvölgybe, ahol egy pásztor, aki tehenét ment keresni, pár nappal azelőtt állítólag négy hatalmas Amon-bakot látott. Elküldtük az egyik shikarrit, hogy nézzen körül ott. Én a másik shikarrival egy másik völgybe mentem, de a sok vadlovon kívül, amelyeket kashmiri embereim «dzsangli ghore»-nek neveztek, semmit sem láttam és 7 órai cserkészés után visszatértem a tá­borba. Igaz, hogy ma valamivel alábbhagyott a szél, de ezzel szemben reménykedésem, hogy Amont lőhetek, leszállt a fagypontig. Már három napja itt vagyunk, három shikarrival átkutattattam az összes mellékvölgyeket és mégsem került lövésre alkalmas példány. Csak Kalil jelentette, hogy hét bakot látott és kért, hogy holnap nézzek utánuk nagy látcsövemmel. Megbeszéltük, hogy holnap még egy kísérletet teszünk, de ha nem lesz eredmény, akkor egy lovast Lehbe küldök (400 km-nyire) sürgönnyel a kashmiri Maharaja számára, akit megkérek, hogy adjon nekem engedélyt egy Leh-től két napi járóföldre fekvő ismert, kitűnő «elzárt» területen Amonra vadászni. Ez az utolsó próbálkozás.

Átgázolunk az Induson

Nomád család sátra a tibeti határon

Május 23. Kimentünk, hogy megnézzük a bakokat, amelyekről tegnap Kalil tett jelentést. De csak egészen hitvány állatok voltak. Ez még elviselhető lett volna, amennyiben bensőmben már úgyis leszámoltam a megváltozhatatlan ténnyel, hogy hiába, nem fogok egyetlenegy Amont se lőni. Tudtam, hogy ugyancsak nagy «blamage» lesz, ha 1600 km-es menetelés és a meglehetősen költséges expedíció után Amon nélkül kell visszatérnem, de, mint annakidején a hóval betemetett Zoji La-hágónál, azzal vigasztaltam magam, hogy indiai utam egyébként oly mesébeillő módon sikerült, hogy nem szabad elégedetlenkednem.

Ritka tibeti gazellám

Ladákhi asszony, akinek hat törvényes férje van

Kedvem amúgy sem volt rózsás, hozzá még a szél is újra veszettül fújni kezdett és egész nap dühöngött. Már valóban úgy éreztem, hogy lehetetlen tovább elviselni. Mindamellett az ilyen egész napon át tartó cserkészés közben sok becses tapasztalatot lehet szerezni. Például alig hinné az ember, hogy oly nagy magasságban (a völgy is 4800—5400 m magasan feküdt) oly nagy tömegben éljen az apróvad. Nem túlzás, amikor azt állítom, hogy e tekintetben szinte Tótmegyerre képzeltem magam! Legalább 50 nyulat, 30 foglyot, 10 ramchikore-t ugrasztottunk fel lenn a völgyben. Fogadni mernék, hogy száz hajtóval itt egy nap alatt legalább 100 nyulat, 50 foglyot lehetne lőni. Az itteni nyúl és fogoly pontosan olyan, mint a mienk.

Shikarrim az elejtett markhor fejével

Földcsuszamlás a srinagari úton

Amint este igen rossz hangulatban tértem vissza a táborba, egyszerre csak egy egészen rendkívüli méretű Amon-szarvat találtam a földön. Csak az üres szarv volt, bizonyára egy Amon-bak maradványa, amelyet a havasi farkasok télen széttéptek. Magammal vittem a szarvat, pedig alig bírtam cipelni, oly nagy és nehéz volt. Gondoltam magamban, ha ilyen hatalmasan kifejlett példányok akadnak a környéken, akkor talán mi is találunk élve egypárat. És úgylátszik, a szarv szerencsét hozott (minden vadász babonás egy kicsit!), mert alighogy sátramba léptem, az egyik megfigyelő, a mindig vidám és optimista Su1tana, azt jelentette, hogy egész nap szemmeltartott öt nagyon erős bakot. Már feladtam minden reményt és a hír igazán a tizenkettedik órában ért és újra felvillanyozott!

A Saltrangeben elejtett urialjaink

A szerző, urial-jával

Május 24. Végre! Reménnyel eltelve korán reggel a jelzett helyre mentünk. Már az is egészen csodaszerűen hatott reám, hogy tökéletes szélcsend állt be. Ez magában véve nagy eseménynek számíthatott. Amidőn a helyszínére értünk, a hol a shikarri tegnap azt az öt fejlett bakot meglátta, már csak három kisebb volt ott, amelyeket előző nap szintén megfigyelt a többi közt. De nagy mérgemre megint vagy egy tucat vádló legelészett a bakok közvetlen közelében. Ha ezek nekiiramodnak, mindent elrontanak. Ezért előbb be kellett várnunk, míg ezek a bestiák elhúzódnak. Ez végül be is következett. Egy óra múlva egyszerre csak megpillantottam a hegy élén, az ég kék hátterében, az öt pompás bakot, amint éppen a mi völgyünkbe ereszkedtek le libasorban. Ugyan másfél kilométernyire voltak tőlünk, de azért erős látcsövemmel megállapíthattam, hogy mindegyik alkalmas lövésre, sőt az első egészen elsőrendű példány. Még egy órahosszat figyeltük az állatokat, hogy mely irányba vonulnak. Lassan legelve vonultak be egy mellékvölgybe, mire mi felmentünk a szomszédos hegyre. Ez a hegy nem volt különösen magas, odahaza 1 óra alatt megmásztunk volna egy ilyen hegyet, de nekünk mégis 3 órát kellett rászánnunk a feljutásra. Először is lassan akartam menni, hogy ne érkezzem fel kifáradtan, mert akkor kizárt a biztos lövés! Másodszor, úgysem siethettünk volna jobban, mert a ritka levegőben minden tizedik lépés után meg kellett állnunk kifújni magunkat. Még a nagy magasságokhoz szokott shikarrik is így tettek. És bevallom, rendkívüli fontosságot tulajdonítottam a pillanatnak, amikor majd elsőízben látom meg a pompás Ovis Amont lőtávolságban! Hiszen, ha elhibázom a lövést, az csak az én hibám lesz és akkor az egész hosszú és fáradságos expedíció kárbaveszett.

Az Ovis Amon-cserkészet vázlata

Szerző az Ovis Amon fejével

Végre tehát fölértünk és megláttuk a három közepes bakot, 300 lépésnyire tőlünk leheveredve. Egy még magasabb kupacra kellett fölkapaszkodnunk, hogy a többit is megpillanthassuk. De az ilyen kerek hegy kupacok nagyon megcsalják az embert: akárhányszor azt hisszük, hogy már a tetejéhez értünk, mikor aztán odajutunk, kisül, hogy még egy magasabb kupac következik. Ez a csalódás többször ismétlődött. Hanem végtére is feljutottunk a legmagasabbra. Kalil felcsúszott és hamarosan meg is látta az öt erős bakot; ezek is letelepedtek már, de sajnos, túl messze, hogysem észszerű lett volna megkísérelni a lövést. Hosszasan hánytuk-vetettük: vájjon lehetséges-e még jobban meg közelíteni az állatokat. Arra az eredményre jutottunk, hogy nem lehetséges. Az a választás állt tehát előttem, hogy vagy megkísértem az ostobasággal határosnak látszó lövést ebből a nagy távolságból, vagy pedig egyszersmindenkorra le kell mondanom egy jólfejlett Ovis Amonról. Miután öt napon át csaknem az egész környéket átkutattuk, tudtam, hogy egyedül ez az öt bak alkalmas a lövésre. Ha elmulasztom az alkalmat, akkor az egész 1600 km-es út hiábavaló volt, hiszen tervem, hogy egy másik területet kapjak Leh közelében, egészen bizonytalan volt. Ha például a Maharaja nincs Srinagarban, akkor ki van zárva, hogy küldöncöm missziója eredménnyel járjon. Nem lehetett tétovázni!

Óriási Ibexemmel a sátor előtt

Kalil, kapitális kőszáli kecskémmel

A távolságot 500 lépésre becsültük, a bakok még feküdtek is, a legjobb bak pedig — mint rendesen, szerencsétlenségemre — a legmesszebbre esett tőlünk és egyenesen a hátuljával fordult felénk. Ilyen körülmények közt gondolni sem lehetett sikeres lövésre.

Óriási Ibexemmel a sátram előtt

Kalil és Sultana a Zoji La-hágó egyik repedése fölött

Eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, mégis megpróbálok közelebb jutni és hasoncsúszva közeledtem a bakokhoz (ha ugyan hasnak lehet nevezni azt, amit a hosszú út sok strapája meghagyott rajtam!). Hason csúszni magában még nem «kunszt», hiszen ezt minden vadász számtalanszor csinálta már életében. De itten egészen különlegesen nehéz volt, mert oly sok cókmókot kellett magammal cipelnem. Először a puskát, melyen rajta kellett hagynom a távcsövet — hisz minden pillanatban észrevehetné­nek, felugornak és eliramodnak és ilyen távolságra futtában lőni lehetetlen. Ezért lövésre készen kellett folyton lennem. Tehát a nehéz távcsöves puskát kellett magam mellett vonszolnom. Aztán még a másik nagy távcsövemet sem nélkülözhettem, mert hisz ha felugranak és összekavarodnak, csak a nagy távcsővel vehetem ki, hogy melyik a legerősebb!

Pompás bharaljaim és kapitális ballábam!

Kalil kényelmetlen ösvényen

Így tehát mindkettőt kellett lépésről-lépésre magam mellett vonszolni, ami az éles köveken semmikép sem volt kellemes mulatság! Különösen abban a pozitúrában nem, amelyben voltam, mert hisz a hegyoldal lefelé lejtett és nekem nem volt szabad egyszer se felemelkednem, mert akkor azonnal észrevettek volna. Es ezért fejjel lefelé kellett másznom, ami ebben az óriási magasságban nem volt nagy élvezet!

Póló csacsiháton, 4000 m magasságban

Hátaslovam egy patak jegén

A terep egészen nyilt volt, teljesen fedezetlenül kellett előrekúsznom. Azért nem ítéltem kilátástalannak a vállalkozást, mert a bakok közül 4 (lásd a mellékelt vázlatot) az ellenkező irányba nézett, mozdulatlanul a déli napsütésben és csak az ötödik feje volt félig felém fordulva, óvatosan figyeltem, nem pislant-e felém ez az oldalvást fekvő bak és fokozatosan, egyet-egyet mozdulva, lassan előrekúsztam. Csak azt az egy bakot tartottam szemmel, a többi az adott helyzetben nem válhatott veszélyessé.

Ladakhi zsákmányom, állandó kísérőimmel, a lehi menedékház előtt

Átkelés egy hóhídon

Bámulatos, milyen okosan osztják fel maguk közt a megfigyelők szerepét ezek a remek állatok! A vázlatból kitűnik, hogyan helyezkedtek el. Húsz perc alatt csak 50 lépésre sikerült kúsznom. Azt biztosra vettem, hogy a vázlaton 5. számmal jelzett bak (legnagyobb ellenségem!) nem vehet észre, mert óriási nagy fejét még mindig ferdén, oldalt fordulva tartotta és nem nézett felém. Ugyanis mindjárt föl lehet ismerni, ha a vad meglátta az embert, mert akkor mindig egyenesen néz az emberre és magasra fölnyujtja a nyakát. Egészen meg voltam tehát elégedve előkúszásommal és reméltem, hogy ilyen tempóban egy óra alatt legalább 200 lépést kúszhatok és így aztán 300 lépésnyire megközelíthetem a bakokat, ahonnét már biztosan lőhetek.

Párducom és Nursingh Loo shikarrim

Asztali felszolgálószemélyzet a hyderabadi táborban

Hanem mint mindig, most is egyszerre valami váratlan dolog történt, ami reménységemet tönkretette. A legerősebb bak látszólag minden ok nélkül egyszerre csak fel­állt és háttal felém egyenesen továbbhúzódott. Az 50 lépésnyi előny, amit húsz perc fáradságos igyekezetével nyertem, két perc alatt veszendőbe ment. Rövidre rá a többi bak is felállt, mégpedig magától, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem láttak meg. A legnagyobb bak pár perc alatt már 150 lépéssel messzebbre jutott, hozzá még mindig egyenesen a hátuljával felém fordulva, tehát lehetetlenség volt reálőnöm. Egészen kétségbe voltam esve. Egyszerre csak ez a legerősebb, de legmesszebb lévő bak oldalt fordult felém. Tudtam, hogy bármily hihetetlen messze is volt, mégis most végre meg kellett kockáztatnom a lövést. Ez volt a legutolsó alkalmam. Nagyon bíztam fegyverem kiválóságá­ban, hiszen már 300, 400, sőt 500 lépésről is eltaláltam vele a bharalokat, de az Ovis Amon-bak most jóval messzebb volt tőlem. Alaposan figyelembevettem a körülményeket és a célzótávcsövet 400 lépésre beállítva még vagy egy félméterrel magasabbra céloztam.

Tigrisem és párducom bőre a sátram előtt

Maharaják autói gyűlésépület előtt

A lövés eldördült. Csak annyit láttam, hogy a bak jó lapockalövést jelzett, öt lépést hátrált, aztán — alig akartam hinni szemeimnek — elbukott. Leírhatatlan pillanat volt az! És még jobban fokozta örömömet a gondolat, hogy nagyon erős bakot ejtettem el, oly kolosszális távolságból, no meg az is, hogy mégsem tettem meg hiába a nagy expedíciós utat.

Szárnysegédek a Maharaja puskáival

Marie és a blackbuck, amelyet futtában, autóról lőtt.

A lövésre a másik négy bak menekülni kezdett, de egyenesen felém. Ez is azt bizonyította, hogy nem vettek észre. 500 lépésre tőlem megálltak. Ekkor Kalil, aki 50 lépéssel mögöttem ült, mulatságos angolságával odakiáltott hozzám: Master, as you never can missing anymore, please shoot yet the second buck of the four, is alsó very good one! (Gazdám, miután Ön sohasem tud már hibázni, lőjje le még a második bakot is a négyből, az is nagyon jó!)

Az alkirály mail-coach-a a Horse Show-ban

A bikaneri, autóról lőtt túzokzsákmány

Erre odadurrantottam és a második bak a lövéstől eltört hátsólábbal igyekezett menekülni. Még ötször utánalőttem, lehetetlen távolságokról, mert hiszen megsebzett vadnál ezt muszáj megtenni, de elhibáztam minden lövést, főképpen azért, mert a golyók puha hóba csaptak, ami nem porzik mint a föld vagy a szikla, úgyhogy nem korrigálhattam a célzást. A megsebzett bak eltűnt a magasban, a hóborította messzeségben. Ekkor lemértük a távolságot az első bakig. Pontosan 660 lépés volt. Életem leghosszabb távlövése volt ez, szabályos váll-lövés, hozzá még a világ egyik legritkább vadféléjére! Nagyszerű érzés volt, amint a pompás Ovis Amon, amely odáig oly sok fáradságot és kínlódást okozott, végre mégis ott feküdt előttem, óriási vastag szarvaival.”

Az udaipuri Maharaja díszelefántja teljes pompában

Társaságunk vadásznyeregben

Egy blogbejegyzés elkészítésének egyik fontos részfeladata, hogy az aktuális kötetből kiválasszam a bejegyzésben megjelenő idézett részt. Nyilván törekszem arra, hogy olyan rész jelenjen meg, amely olvasmányos vagy izgalmas, de mindenképpen jól tükrözze a bemutatott művet. Vannak esetek, amikor azért nehéz választani, mert kevés azonnal magával ragadó részt találok a kötetben és vannak esetek, amikor pedig azért nehéz, mert legszívesebben az egész művet beépíteném a bejegyzésbe, hiszen annyira jó a könyv. Nos, gróf Apponyi Henrik műve ez utóbbi kategória. Eszméletlen jó, olvasmányos, izgalmas és számtalan olyan kalanddal és utazással teli, amelyről talán sokan álmodoztak életükben. Belepillantva a tartalomjegyzékbe számtalan olyan fejezet cím olvasható, amely igencsak vonzó. „A bikaneri Maharaja fehér különvonata”, „Futó black-buck antilopok és repülő túzokok lövése a száguldó automobilról”, „2 reggel 11.000 elejtett sandgrouse-vízimadár, világrekord!”, „Az elsietett párducvadászat”, „Az elefánthátról való tigrisvadászat Eldorádója”, „Ovis Amon-doublettem 660 lépésről” vagy éppen a „Pólómérkőzés csacsiháton, 4000 m magasságban”. Apró kedvcsináló címek ezek, de jól látszik belőle, hogy a szerző útja kalandokban és élményekben bővelkedett, melyet Apponyi nagyon jó stílusban vissza is tudott adni.

A patialai Maharaja kedvenc feleségével és trónörökös fiával Apponyban

A patialai Maharaja az apponyi vadászaton

A mai Appony Kis- és Nagyappony egyesítésével keletkezett. Appony település egészen 1910-ig, Nagyappony és Kisappony községekből állt. Nagyappony a Nyitra folyótól a plébániatemplomig terült el, Kisappony a plébániatemplomtól Kovarc és Szulóc községek határáig. Nagyappony birtokosai az Apponyiak voltak. Az apponyi birtok utolsó főúra, gróf Apponyi Henrik volt, aki birtokainak jövedelméből magas szinten tudott élni. Életének egy jelentős részét az utazás és a vadászat töltötte be, de nem csak a világ távoli részein. Az apponyi birtokra látogató neves vadászvendégek érdekében a vadaskertben tudatos vadgazdálkodást folytatott. Vendégeit mindig a lehető legnagyobb luxusban, igazi csillogó főúri fogadtatásban részesítette. A kastélyban gyakori lakomák és fogadások mellett természetesen a vadászaton volt a hangsúly. Indiai utazásán szerzett vadászbarátait is fogadta aztán apponyi birtokán. 1930 decemberében a patialai Maharaját, feleségét és trónörökös fiát is vendégül látta. Idővel aztán eladósodott Apponyi Henrik, a kastélyt elzálogosította és ezzel nem csak saját fényűző élete ért véget, hanem egy lenyűgöző és talán irigylésre méltóan pazar korszak is.

A kashmiri Maharaja vadkacsavadászatán öt óra alatt elejtett zsákmány és a vadásztársaság

Indiában, 1930-ban elejtett vadjaimnak lőjegyzéke

gróf Apponyi Henrik vadászkalandja egészen grandiózus elemeket is tartalmazott. Felszerelését 40 gyalogos teherhordó vitte, mert vadászfelszerelése mellett (amely már maga sem volt csekély mennyiség) szmokingokat, öltönyöket, lovaspoló és lovasderbihez szükséges eszközöket is kellett szállítani, hiszen vendéglátói időről-időre pazar lakomákon és fogadásokon látták vendégül. A szerző nagy tiszteletben állt, akit kényeztettek is vendéglátói, így például a megfelelő körülmények megteremtése érdekében az egyik maharadzsa meglepetésből, egy több mint 30 sátorból álló vadásztábort építtetett, utakkal, kerítéssel, konyhával, egyszemélyes hálóhelyekkel, társalgó és étkező sátrakkal Apponyi fogadására. A terület őrzését 30 őr vigyázta. Vadászzsákmánya sem mennyiségét, sem a trófeák méretét tekintve nem voltak mindennaposak. Apróvad vadászataik során volt, hogy 120 példányt lőttek társaival nyírfajdból, de mégis a legérdekesebb az, hogy ott ez nem számított soknak. A bikaneri maharadzsa és társai egy vadászat alkalmával 10.982 példányt lőttek, melyből a trónörökös 3 óra alatt 1250 tölténnyel összesen 917 példányt hozott terítékre, amely aztán világrekord is lett. Apponyi útja során, lőjegyzéke szerint összesen 87 vadat ejtett, melyből 62 apróvad és 25 nagyvad volt. A nagyvadak között több igazi kuriózum is volt, mint például a már említett Ovis Ammon (nagytestű hegyikecske), amelyet 7000 méter feletti magasságban ejtett el. Minden tekintetben lenyűgöző utazás volt, amelyből egy egészen kivételes mű született.

Bidjey Singh bikaneri herceg a szerző galiciai vadászterületén elejtett szarvasával, a szerzővel és Károlyi Lajossal

A bikaneri trónörökös azon a leshelyen, amelyen 3 óra alatt 917 sandgrouse-t lőtt. (Világrekord)

gróf Apponyi Henrik művéről még sokat tudnék áradozni, személy szerint engem egészen lenyűgözött és magával ragadt. Lesz még itt a blogban egészen különleges és híres vadászkönyv, de ez mindenképpen a top kategóriát képviseli. A ritka és drága könyvnek ma már van reprint változata is, hiszen népszerűsége miatt újra kiadták, de még így sem mondható mindenki számára elérhetőnek a kötet. A Debreceni Egyetem elektronikus Archívumának köszönhetően, azonban ez esetben is van lehetőség ingyenesen letölteni és elolvasni az 1931-es eredeti művet, így bárki számára hozzáférhető a mű. Az olvasmányélményt tovább fokozza a több mint 200 eredeti a fotó a műben, amely bár nem tökéletesen, de még élvezhető formában a letölthető könyvben is látható. gróf Apponyi Henriktől elbúcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen csak ezzel a kötettel szerepel a blogban, de azt gondolom, hogy ez a mű egy igazi csemege, amely vadászoknak kötelező és mindenki másnak pedig a lehető legerőteljesebben ajánlott kategóriát képviseli. Több mint egy puszta vadásznapló a mű, sokkal inkább egy letűnt és csillogó kort bemutató, izgalmas és kalandos vadász és útinapló.